Ács József's blog

J. M. Greer: A pénz metafizikája

Ács József — Wed, 17 Mar 2010 14:01:37 +0000

A szerző három tanulmányának egybeszerkesztett változata rávilágít a pénzrendszer és a társadalom összetettsége közötti kapcsolatra.

A „metafizika” kifejezés köztudomásúlag onnan ered, hogy Arisztotelész első kiadója a fizikáról írott könyv után helyezte el a szerző filozófiai írásait. Ezek azon művek közé tartoztak, melyek a klasszikus világból az alexandriai könyvtár pusztulása, Róma bukása, a barbárok dúlása után is megmaradtak. A középkor is a hajdani rend szerint osztályozta a tudományokat.

Amit Arisztotelész Első Filozófiának nevezett, az a filozófia alapfogalmait igyekezett tisztázni. A középkorban a keresztény, zsidó, muzulmán teológusok mind a saját szájuk íze szerint értelmezték Arisztotelészt. A XVIII. századra a metafizikát már teljesen a teológiai okfejtésekkel azonosították, így mikor a tudományos világon végigsöpört a szekularizáció hulláma, a metafizika a partvonalra szorult.

A XIX. század végén már a teológusok sem foglalkoztak hagyományos értelemben vett metafizikával, aki pedig azzal foglalkozott, az másnak nevezte. A történelem iróniája, hogy a szót az amerikai népi vallásos mozgalmak kapták fel, akik saját hiedelmeiket jelölték vele.

Ezért alighanem célszerű rámutatni, hogy mikor a pénz metafizikájáról beszélek, nem arra gondolok, hogy a pénz földönkívüli hűllők összeesküvésének műve vagy hogy elég meggyőznünk magunkat, miszerint minden pénz a mi pénztárcákba törekszik, és máris meggazdagodhatunk. Ezek a meggyőződéseket épp a metafizikától való tartózkodás szülte – ezek az emberek nem fontolták meg ugyanis, milyen kategóriákban gondolkoznak.

Így járunk, ha gettóba zárjuk a filozófiát, ha elválasztjuk a hétköznapi élettől. A figyelmen kívül hagyott filozófiai problémák a nyakunkra nőnek, és bárhogy törjük a fejünket, könnyen zagyvaságokra juthatunk.

Itt ér össze a metafizika és a pénz. Manapság még a lottószámokból is használhatóbb gazdasági tanácsokhoz juthatunk, mint a legnevesebb közgazdászoktól. Ennek egyik oka, hogy a fellendülések és válságok ciklusai miatt a rossz tanácsokkal lehet a legtöbbet keresni. A másik ok az, hogy a közgazdászok igyekeznek tudományt csinálni a szakterületükből, azzal viszont már nem bajlódnak, hogy elméleteiket a történelmi tények alapzatára építsék.

Van egy még fontosabb harmadik tényező is. Ennek érvénye nem korlátozódik a közgazdaságtanra – így vagy úgy, de a legtöbb tévedés, ami civilizációnkat arra a szemétdombra juttatja, ahová Róma került, ugyanebben gyökeredzik – de a közgazdaságtanban hatása különösen nyilvánvaló. Egy metafizikai hibáról van szó, amit legnagyobb hatású elkövetője nyomán Descrates-féle tévedésnek is nevezhetünk.

Csekély túlzással: Descartes az első modern gondolkodó. Legalábbis ő volt az első, aki elfogadta a modern gondolkodók egyik előfeltevését, a saját tapasztalatokkal és gondolatokkal rendelkező, független, elkülönült, megfigyelő én fogalmát. Descartes számára csak az létezik, amit a geometriai bizonyítások szigorúságával tudunk.

Descartes lényegében úgy érvelt, hogy az „van”, amit „tudunk”, és csak azt „tudjuk”, amit „pontosan definiáltunk”. Ő nyilván tisztában volt metafizikai álláspontjának számos következményével. Az is világos, hogy ezeket a feltevéseket öntudatlan követői vagy kritikátlanul elfogadják, vagy nincsenek is tudatában annak, mit fogadtak el. A modern tudomány például a mérhetőség iránti vonzalmával megteremtette ennek a logikának egy még szélsőségesebb formáját. Nagyon sok tudós gondolja úgy, hogy csak az létezik, amit ismerünk, csak azt ismerjük, ami mérhető, amit pedig megmértünk, az azonos a mérés eredményével.

A fizikában ezzel egész jól elboldogulhatunk, sőt magas színvonalú tudományt művelhetünk. A fizika által vizsgált jelenségek a matematika eszközeivel jól modellezhetőek, és többségük már olyan messze esik a köznapi tapasztalat világától, hogy ami bennük nem mérhető, különösebb gond nélkül figyelmen kívül hagyható. De próbáljuk csak meg ugyanezt a mindennapi élethez közelebb eső tudományokban! Bajba fogunk kerülni, mert ott a Descartes-féle megközelítés eleve nem szerencsés, annak modern, tudományos kiterjesztése pedig még kevésbé. Ami mérhető, az csak részhalmaza a tudhatónak, ami pedig egy adott helyzetben tudható, csak részhalmaza annak, ami ténylegesen van. Az pedig, hogy valaminek vannak számszerűen mérhető tulajdonságai, nem jelenti azt, hogy ne lennének legalább annyira lényeges, de nem mérhető tulajdonságai is.

A természettudományokban széles körben elterjedt az a hibás logika, miszerint csak a számszerűen mérhető dolgok léteznek, de ez a felfogás még szorongatóbb azokon a területeken, melyek a természettudományok tekintélyére ácsingóznak, de a próbát nem igazán állják. E téren igazi állatorvosi lóként tündököl a közgazdaságtan. A közgazdászok nemzedékek óta úgy tesznek – legjobb képviselőik határozott intése ellenére –, mintha területük egyetlen könnyen számszerűsíthető és mérhető alapeleme, a pénz lenne a rendszer egyetlen lényeges tényezője. Könnyű belátni, milyen csábító ez a feltevés, milyen gyorsan rá lehet szokni, mert segítségével látszólag minden egyetlen skálán mérhető; a probléma persze az, hogy ami nem redukálható a skálán mért értékre, az figyelmen kívül marad, miközben többnyire épp ezek a figyelmen kívül hagyott faktorok bizonyulnak perdöntőnek.

Adam Smith A nemzetek gazdagságában bírálja azt az ő korában is elterjedt felfogást, mely szerint a pénz ugyanaz, mint a vagyon. Egy nemzet vagyona, mutat rá, a természeti erőforrásokból előállított termékekből és a kollektív munkából tevődik össze. Modern kifejezéssel ez a nemzet ökoszisztémája és gazdasága által előállított áruk és szolgáltatások összege.

A pénz maga nem vagyon, csak a vagyon mérésére szolgáló eszköz. Ezt kellene gyermekeinknek a pénzről először megtanítani.

Persze a közgazdászoknak is ezt kéne először megtanítani, de a Descartes-féle tévedés ennek útjában áll. A pénz mértékegység, könnyen definiálható, felfogható, számszerűsíthatő. A vagyont már sokkal nehezebb beszorítani a számok Prokrusztész-ágyába. Ezért használunk pénzt: hogy a különféle vagyonelemek relatív értékét valahogy megállapíthassuk. A pénz olyan jól méri a vagyont, hogy lassanként el is homályosítja azt. Így a közgazdászok manapság azt hiszik, hogy vagyonról beszélnek, pedig csak pénzről. Ez különösen akkor okoz gondot, amikor azt hiszik, a vagyonnak is olyan tulajdonságai vannak, mint a pénznek.

Ez a felfogás hatja át a kortárs közgazdaságtant. Figyeljük meg, a legtöbb közgazdász milyen magabiztosan tolja félre az olajcsúcs roppant kihívásait. Meggyőződésük, hogy ha szűkében leszünk az olajnak, a piac úgyis kínál majd valami alternatívát. Emögött az a feltevés rejlik, hogy minden energiaforrás pont olyan jó, mint a másik, és a rendszerben lényegében korlátlan összenergia van. Ez igaz a pénzre – az egyik dollár pont annyit ér, mint a másik, mennyiségének pedig ma már semmi sem szab korlátot – de hangsúlyosan nem igaz az energiaforrásokra (például a kőolajra és a napenergiára) vagy a vagyon más formáira.

Még egy közgazdász is furcsán nézne az étkezdében, ha rendelne egy napi menüt, és egy doboz csőkulcsot kapna helyette – még ha árban egyezne is a kettő. Ha a közgazdász egy lakatlan szigeten nyelné az éhkoppot, és a tenger partra vetne egy ládát, ennivaló helyett csőkulcsokkal, a kettő közti különbségen élet-halál múlna. Márpedig a mi helyzetünk ilyen. A világ energiacégei szinte elképzelhetetlen mennyiségben termelik ki a Föld fogyatkozó készleteiből a fosszilis tüzelőanyagokat. Ha megvárjuk, amíg ezek a készletek elkezdenek kimerülni, akkor már úgy is késő lesz nekiállni átszerelni a civilizációt valamilyen más energiaforrásra, ha találunk ilyet.

Az egyetemek közgadászprofesszorainak szubkultúrája metafizikai hibát követett el – civilizációnk meg talán eljátszotta az utolsó esélyét a katasztrófa elhárítására. Nehéz jobb érvet találni manapság arra, miért fontos a metafizika.

A vagyon és a pénz összekeverése annál is könnyebb, mert a pénz egész gazdasági életünket behálózta. Nélküle jóformán mozdulni sem lehet.

A közutálatnak örvendő iskolai tankönyvek már a hatodik oldalon elmagyarázzák, miért is használunk pénzt. Adva van mondjuk egy vízvezeték-szerelő meg egy sertéstenyésztő. Üzletelni szeretnének, de a szerelő zsidó, a tenyésztő meg csak disznóhúst tud felajánlani. Ha van pénz, megy minden, mint a karikacsapás! A tenyésztő eladja a húst másoknak, a pénzből kifizeti a szerelőt, aki maceszt vesz rajta. Mindenki jól járt – a disznót kivéve.

Az egész roppant logikusan hangzik, amíg jobban bele nem gondolunk. A magyarázat feltételezi, hogy a szerelő, a sertéstenyésztő, a hús vásárlói, a kóser bolt és mindenki más között kizárólag olyan kapcsolatok állnak fenn, ami csak a pénzgazdaságra jellemző. A szerelőnek nincs például olyan háztáji gazdasága, állatokkal az udvarban, ami 150 éve még általános volt, és az élelem zömét biztosította. A tenyésztő nem maga javít meg mindent a ház körül, ahogy tette még 150 éve is. Mindketten csupán egyetlen funkciót töltenek be: a sertéstenyésztő csak sertést tud tenyészteni, a szerelő meg csak szerelni.

Sem a sertéstenyésztő, sem a vízvezeték-szerelő nincs kapcsolatban a csere pénz nélkül működő rendszereivel, melyekre a történelem számos példával szolgál. A vadászó-gyűjtögető csoportok az elejtett vadat tradicionális elvek szerint osztották el. Indián törzsfők ünnepélyesen takarókkal és lazaccal ajándékozták meg a vendégeket, a középkori parasztoknak évente meghatározott számú munkanapot a báró birtokán kellett dolgozniuk, ha saját földjüket-házukat meg akarták tartani. Megannyi rugalmas és hatékony rendszer, melynek köze sincs a pénzhez. Az ókori Egyiptom összetett városi társadalmai is megvoltak pénz nélkül, mégis évezredekig tevékenykedtek bennük mesteremberek, állattenyésztők, és működött sok másféle foglalkozás is.

Amit a tankönyvi példa bizonyít, mindössze annyi, hogy ha pénzgazdaság van, annak működtetéséhez pénz kell. A könyv persze nem ezt a következtetést vonja le, hanem egy ugrással mindjárt azt állítja, hogy minden valamirevaló gazdaság elengedhetetlen kelléke a pénz, majd a hátralévő fejezetekben nekiáll elemezni a pénz viselkedését, mégpedig abban a hiszemben, hogy ezek az elméletek a vagyon viselkedését írják le.

Ludas ebben a hamis metafizika is, de még inkább az, hogy a mai ipari gazdaságot teljesen átszövi a pénz. Itt bármilyen vagyonhoz – áruhoz vagy szolgáltatáshoz – csak úgy juthatunk, ha előbb pénz szerzünk, és azt adjuk cserébe. Ezért igen könnyű összetéveszteni a pénzt magával a vagyonnal, és a megszokásnak engedve azt hinni, hogy a gazdasági élet hajtóereje a pénz, a vagyon pedig a pénzből keletkezik – ahelyett, hogy a pénzt a vagyon önkényes mértékegységének tekintenénk.

Ennek a tévképzetnek az eloszlatását szolgálja az a gondolatkísérlet, melyben kitesznek egy lakatlan szigetre száz közgazdászt, kapnak fejenként 1 millió dollárt, de vizet és élelmet nem. Sajnos a világ ipari gazdaságai most ugyanezt a kísérletet végzik el nagyban.

Nyilvánvalónak kellene lennie, hogy a bolygónkon fellelhető nagy energiasűrűségű erőforrások mennyiségét keményen korlátozó termodinamikai és statisztikai törvényeken semennyi pénzzel sem lehet felülkerekedni. Ez a legtöbb ember számára mégsem világos, mert a gazdaságot átszövő pénz majdnem mindannyiunkat rászoktatott arra a gondolatra, hogy ha van elég pénzünk, bármit megvehetünk. Arról a tényről, hogy a világ leggazdagabb emberei akár minden vagyonukat orvosokra költhetik, mégis megöregszenek és meghalnak, eszünkbe juthat, hogy a pénz sem képes felülírni a természet törvényeit, és olyan javakhoz vagy szolgáltatásokhoz sem juthatunk általa, amelyek nem léteznek.

Hogyan alakult hát a pénz jól használható vagyonmérő eszközből a mai gazdasági élet szinte egyedüli szereplőjévé? Legalább három tényező játszott közre ebben.

Először is, az iménti, erősen leegyszerűsített tankönyvi példa is tükröz valamit a valóságból. Egy összetett társadalomnak jelentős előrelépés, ha van benne valami, ami mindenre elcserélhető. Még azokban a társadalmakban is, ahol a javak és szolgáltatások elosztását társadalmi hálózatok végezték, egyetértés alakult ki, hogy bizonyos áruk – például láncra fűzött kagylók – általános értékmérőként szolgálnak. A társadalom komplexitásának növekedésével, a munkamegosztás fejlődésével, a városlakó civilizációk megjelenésével egyre fontosabb kérdéssé válik, hogy legyen a vagyonmérésnek valamilyen eszköze.

Ha a vagyon mérésére szolgáló eszközöket intézmények ellenőrzik, azok irányítói hatalomra tesznek szert. Számíthatunk rá, hogy minden lehetőséget megragadnak hatalmuk fenntartására és kiterjesztésére. Az ókori Egyiptomban például a templomok raktáraiban tárolt gabona volt a vagyon mértékegysége; a felhalmozott gabonát felügyelő papok komoly politikai erőt képviseltek. A középkori Európában a föld volt a vagyon megbízható mértékegysége (ezt tükrözi az ingatlan kifejezés is). A feudális nemesség hatalmának forrása a földbirtok. Ma a pénzkibocsátás és a pénz kezelése fölött a kormányok, a bankok és pénzügyi korporációk gyakorolnak kizárólagos jogot, hatalmuk onnan ered, hogy ők ellenőrzik a gazdasági csere közvetítőeszközét. Természetesen a társadalom többi részét igyekeznek rávenni arra, hogy a lehető legnagyobb mértékben hagyatkozzanak arra az eszközre, mely hatalmuk forrása.

Ez a két tényező a legtöbb összetett városlakó társadalom történelmében fellelhető. A harmadik tényező az, amiért a mi civilizációnk hozzájuk képest különleges: gazdaságunk rendkívül összetett rendszer, mely a más társadalmak számára rendelkezésre álló korlátozott energiaforrásokat ideig-óráig fel tudta cserélni a fosszilis üzemanyagokból olcsón és bőségesen áradó energiával.

Ilya Prigogine, korunk egy legújítóbb szellemú fizikusa szerint bizonyos rendszerek esetében a rendszeren átáramló külső energia növeli a rendszer bonyolultságát. A legszebb, kétségeket eloszlató példa erre éppen a nyugati gazdaság története 1700-tól napjainkig. Azok a társadalmak a XVIII. század elején, melyeket elért az ipari forradalom szökőárja, a régmúlt civilizációk mércéjén mérve nem voltak különösképpen komplexek. A fosszilis tüzelőanyagok megjelenésével azonban elkezdték behozni a lemaradásukat. Az ipari korszak hajnaláig ökölszabályként kimondhatjuk, hogy az összetett társadalmakban a népességnek úgy 90%-a dolgozott a mezőgazdaságban. Nyersanyagokkal és élelemmel látták el magukat és azt a 10%-ot, aki megtehette, hogy mással foglalkozzon. 1900-ban, a kőszén korszakának csúcspontján számos ipari országban már csak 50% dolgozott a mezőgazdaságban, s az így felszabadult munkaerő új, más gazdasági szerepet kapott. 2000-re, a még koncentráltabb és haékonyabb kőolaj korszakában sok ipari országban 5% alá süllyedt a mezőgazdasági dolgozók részaránya, a fennmaradó 95% bolygó történelmének legösszetettebb gazdaságában tölt be teljesen újfajta szerepeket.

Az összetettség ilyen példátlan és példátlan gyors emelkedése hozta a pénz győzelmét a csere más formái felett. Mikor a munkások döntő többsége minden szinten olyan specializált munkát végez, hogy abból érték csak százezer másik munkás erőfeszítésével együtt terem, ott a munka egyetlen lehetséges ellenértéke a pénz. Ha pedig a legtöbb vásárlónak egyebe sincs, csak pénze, akkor a pénzért vásárlás teljesen általánossá válik. A társadalmi cserehálózatok, a háztáji gazdaságok, helyi piacok, egyházi és baráti hálózatok megsemmisülnek, mindent tisztán gazdasági kapcsolatok közvetítenek. Ez a bérmunka, a bevásárlóközpontok és a bébiszitterek kora – mindennek ára van és mindenért fizetni kell.

Ha a közgadászok kissé szélesebb látókörrel tekintettek volna a történelemre, észrevehették volna, hogy az, amit ők a tanulmányozásra érdemes gazdaságok alapvető jellegzetességének tekintettek – a pénz központi szerepe – valójában csak az olcsó és bőséges energia korszakát jellemzi. Mivel a fosszilis erőforrásokat az új készletek felfedezését meghaladó ütemben aknázzuk ki, a pénz társadalmi szerepéről alkotott jelenlegi előfeltevéseinket is hamarosan át kell majd értékelnünk.

A sors iróniája, hogy ezt a folyamatot épp a világ ipari országainak mostani bohóckodása gyorsítja fel. Azzal akarják megelőzni a Nagy Válságot, hogy olyan pénzeket költenek el, melyekkel nem rendelkeznek. Az a gazdasági válság, amely 2008-ban torkon ragadta a világot, éppen a pénz és a vagyon kapcsolatának megbomlása miatt következett be. Ha egy lelakott külvárosi ház ára 75-ről 575 ezer dollárra nő, ott a mércével vannak bajok. Ha pedig a mérce torz eredményt ad, akkor minden rá alapozott gazdasági döntés is torz lesz – a vevők teljesen elmerülnek az adósságban, csak hogy házat vehessenek, a bank pedig hajlandó képzelt vagyonra is hitelt folyósítani. Most, hogy a mérce visszabillent, a torzulás minden következményének el kellene tűnni a rendszerből ahhoz, hogy a rendszer ismét a helyes vagyoni arányokat mutassa. Igen ám, de épp ez az, amit a kormányok, bankok, vállalatok igyekeznek minden áron megakadályozni. A kormányok olyan ütemben gyorsítanák a gazdaság tevékenységét, amihez a társadalmak tényleges vagyona már nem elég. A bankok és a vállalatok mindent megtesznek azért, hogy eltereljék a figyelmet arról a tényről, hogy a mérlegüket egyensúlyozó értékpapírvagyon soha nem ért egy fabatkát se, ma pedig még kevesebbet ér. A figyelmet azzal terelik el, hogy egyszerűen többet költenek, mint amennyi pénzük van. A kormányok költségvetési hiánya mindenütt kezd elszaladni, a világ derivatíva-állománya pedig már meghaladta az 1 billiárd dollárt: a vagyon és a pénz ma még jobban szétváltak egymástól, mint az ingatlanbuborék kipukkanása előtt.

Ez is példa rá, hogy ha a közgazdászok történelmi látóköre kicsit szélesebb volna, hasznos figyelmeztetésekkel szolgálhatnának. Az összetett társadalmakban ugyanis a pénz sajátos pályát fut be.

A kortárs gondolkodás egyik legmeddőbb szokása, hogy váltig azt állítja: a modern tapasztalat semmi korábbihoz nem mérhető. Az persze igaz, hogy a világ ipari társadalmai a fosszilis tüzelőanyagok jóvoltából sokkal nagyszabásúbb örültségeket követtek el, mint a hajdani birodalmak, de ezek az őrültségek azért sok párhuzamot mutatnak korábbi társadalmakéval. Ha tudni szeretnénk, hová tartunk, aligha tehetünk jobbat, mint hogy megfigyeljük, milyen pályát futottak be ezek a múltban.

Giambattista Vico

Jó példa erre a modern ipari társadalmak életét teljesen behálózó pénz jelensége. Jóllehet egyetlen múltbeli társadalom sem vitte ennyire abszurdumig, abban, hogy a vagyon helyére saját absztrakt jele kerül, nincsen semmi új. Amint azt Giambattista Vico már a XVIII. században kimutatta, a komplex társadalmak életciklusuk során a kézzelfoghatótól tartanak az egyre absztraktabb felé, és ennek megvan a maga gazdasági vetülete is. Ahogy a politika is a nyers erőszaknál kezdi, hogy aztán a meggyőzés egyre árnyaltabb eszközeit állítsa hadrendbe, a gazdasági tevékenyéség is a reáljavak közvetlen cseréjétől indul, aztán fokozatos absztahálódik: először valamelyik áruból lesz általános egyenértékes, majd az erre beváltható elismervény lesz a csereegység, végül forgalomba kerülnek az elismervényre szóló ígérvények, melyek akár át is vehetik az elismervények szerepét.

Ez az absztrakciós folyamat fontos nyereség a komplex társadalmak számára, mert az absztrakciókat sokkal kevesebb erőforrás felhasználásával lehet mozgósítani, mint az általuk jelzett dolgokat.

Ugyanakkor az absztrakciók kényelme csapda is: mennél messzebb távolodunk a konkrét valóságtól, annál nagyobb az esélye, hogy az absztrakció mögött egyszer csak már nem találjuk ott a valóságot. A történelem csatatere tele van olyan rendszerek hulláival, melyek hagyták, hogy hatalmuk annyira elvont formát öltsön, hogy a nyers erőszaknak már nem tudtak többé ellenállni; így járt Kína, és sok más civilizáció is. Ehhez hasonlóan a gazdasági absztrakciók is csak addig működnek, amíg léteznek azok az áruk és szolgáltatások, melyeket adni-venni lehet. Az absztrakciók csak a közgazdászok vágyálmaiban garantálják, hogy vannak mögöttuk áruk és szolgáltatások is. Vico úgy érvelt, hogy ez a csapda az oka a civilizációk hanyatlásának és bukásának. Az absztrakció annyira felfokozódik bennük, hogy elveszítik a kapcsolatukat a valósággal. A valóság, mely hajdanán kitöltötte őket, lassacskán elszivárog belőlük, az absztrakciók megmaradt üres burka pedig egy ütésre egyszer csak szétporlik.

Gazdasági téren kellemetlenül közel jutottunk ehhez a ponthoz. A mai gazdasági élet túlnyomórészt reprezentációk reprezentációjának a reprezentációival kereskedk, melyek névértéke többszöröse a világ összes áruja és szolgáltatása értékének. Ezért fordulhat elő, hogy az áruk és szolgáltatások reálgazdasága szabadesésben zuhan, de a pénzügyi absztrakciók mindinkább hallucinációszerű gazdaságára így is csak elhanyagolható hatást gyakorol.

De ha a szabadesés elég sokáig folytatódik, a hatás egyszer mégis csak jelentkezni fog. Erről beszél Vico is. Ez az amit a politikai osztály és kritikusai is túl könnyen vesznek. A hallucinált vagyonok gazdasága csak addig működik, amíg a résztvevők készek úgy tenni, mintha valódi értékekről lenne szó. Ha ez a kedv lanyhul, a látszatok villámgyorsan el tudnak párologni. Így lesz a pénzügyi buborékokból pénzügyi pánik, tolongás a kijárat felé. A folyamatok egyelőre még békés keretek közt zajlanak, de ez nem marad szükségképpen így.

Bizonyos értelemben az ipari korszak az utolsó spekulációs buborék. A végtelen gazdasági növekedés vágyálmától fűtött három évszázados tivornya a véges bolygón, ahol az olcsó és bőséges energia készletei még inkább végesek. Ez a megabuborék azonban eresztett egy másik megabuborékot is: a pénzt. Ez az, amit harmadlagos gazdaságnak nevezünk, és ami a vagyon absztrakt jeleinek halmozásával átformálta a gazdasági életet, kishíján megfojtva az áruk és szolgáltatások másodlagos gazdaságát, nem is szólva a bennünket életben tartó természeti rendszerek elsődleges gazdaságáról.

A spekulatív buborékoknak vannak bizonyos közös vonásai. Először is: a spekulatív eszköz értéke kitartóan emelkedik, a gazdaság egészéhez képest aránytalan módon.

Másodszor: a spekulatív buborékok az általuk megteremtett fiktív értéket el is nyelik. Egy részvénypiaci buborékban a részvények eladásából származó jövedelem azonnal visszatér a részvénypiacra – enélkül nem lenne buborék. A pénzbuborék esetében az a furcsaság, hogy maga a vagyon értékének mérésére szolgáló eszköz válik spekulatív eszközzé. A papírvagyon buborékja esetében a buborékban keletkezett papírjövedelmeket újra papírvagyonba fektetik. Csak azért nem jár a fiktív papírvagyonok bődületes növekedésének nyomában 1000%-os infláció, mert a papírok többségén újra csak papírvagyont vásárolnak.

A spekulatív buborék harmadik jellegzetessége, hogy a buborékot fenntartó emberek száma állandóan növekszik. 1929-ben tapasztalatlan amatőr befektetők árasztották el a tőzsdéket, 2006-ban százezrek, vagy talán milliók, akik azelőtt azt hitték, a ház arra való, hogy lakjunk benne, hirtelen felismerték, hogy pénznyerőgéppel van dolguk, ezért minden vagyonukat ingatlanba fektették.

A pénz hasonló okok miatt szőhette át ilyen mértékben a gazdaságot.

A buborékok természete olyan, hogy egyszer csak elpattannak. Ilyenkor a spekulatív eszköz értéke visszazuhan a padlóra, a fiktív értékek megsemmisülnek, a minden befektetett pénzüket elvesztő amatőr befektetők pedig elszivárognak a piacról. A pénzbuborék esetében ez még nem következett be.

Az USA államadósságának és GDP-jének változása 1900-2009 között.

A pénzpánik komoly fenyegetést jelent a dollár számára, mert az volt az elmúlt évtizedek felfúvódási folyamatának meghatározó alapeszköze. A robbanást tavaly talán még meg lehetett volna előzni azzal, ha az ingatlanpiaci lufit hagyják teljesen kidurranni, az ugyanis a dollárban számított absztrakciók egy jelentős részének megsemmisüléséhez vezetett volna. Sajnos az amerikai kormány úgy döntött, hogy inkább új életet lehet a buborékba azzal, hogy olyan pénzt költ el, amivel nem rendelkezik és különféle pénzügyi trükkökbe menekül. Sok ország már hajlandó több pénzt kölcsönözni az Egyesült Államoknak. Az egyik feltörekvő hatalom, Kína már csendben meg is kezdte dollártartalékainak átváltását kézzelfoghatóbb vagyonelemekre.

Ezidáig más ipari országok jól felfogott érdeke volt, hogy állandó hitelárammal tartsák fenn az Egyesült Államokat. Adósodjon el, de maradjon meg a magára osztott szerepnél, legyen továbbra is a világ csendőre. Kényelmes elrendezés volt ez, mert így más országoknak nem került túl sokba a Közel-Kelet megosztása, vagy a gazdasági hegemónia fenntartása a harmadik világ türelmetlenebb országaival szemben. Az olcsó fosszilis tüzelőanyag korszakának végére érve azonban ezek az országok ráébredhettek, hogy ha az Egyesült Államok nem használná fel ezeknek az erőforrásoknak az egynegyedét, akkor nekik is több jutna. Ez esetleg ellensúlyozná azt a hátrányt, hogy az Egyesült Államok fizetésképtelenné válik.

Feltehetjük, hogy a most óriási mennyiségben keringő papírvagyonok, bármilyen pénznemben tartják is számon őket, hosszú távon teljesen el fognak értéktelenedni. Hogy ehhez mennyi időre van szükség, nem tudjuk, elhúzódhat évtizedekig, vagy bekövetkezhet azonnal, de a vagyon absztrakt jeleinek mennyisége olyan mértékben meghaladja a tényleges vagyont, hogy ez a helyzet tartósan nem maradhat fenn. A gazdasági növekedés már nem siethet a segítségünkre: az olcsó fosszilis tüzelőanyagok kora véget ért, így az áruk és szolgáltatások világában néhány kivételes területtől eltekintve inkább zsugorodás várható. Tovább nyílik az olló a másodlagos (reál) gazdaság vagyona és a harmadlagos gazdaság pénze között, ami fokozza a pénz elértéktelenedése felé ható nyomást.

Ilyet már láttunk. Ahogy a komplex társadalmak közös vonása a gazdasági absztrakciós szint növekedése, úgy közös vonás ennek lebomlása is a hanyatlás és bukás időszakában. Az az elkeseredés, amivel Amerika most beleveti magát a pénzmennyiség növelésébe, miközben gazdasága zsugorodik, teljes mértékben párhuzamba állítható a későrómai kor pénzrontó igyekezével. A római gazdaság az össztettségnek igen magas fokára jutott, nemzetközi hálózattá fejlődött, pénzkölcsönzői – akiket ma pénzembereknek mondunk – komoly erőt képviseltek, a hitel pedig fontos szerepet játszott a mindennapokban is. A birodalom bukásával mindez eltűnt. A Róma romjain juhnyájat legeltető pásztor bartergazdaságban és feudális szokásrendben élt, ahol a régi pénzérméket inkább ékszernek használták, nem csereeszköznek.

A mi gazdasági rendszerünk szinte bizonyosan ebbe az irányba fordul majd – bár hogy a Washingtonban legeltető juhászok mi hasznát veszik majd a vastag kötet bankóknak, nem világos.

Források:

http://thearchdruidreport.blogspot.com/2009/09/metaphysics-of-money.html

http://thearchdruidreport.blogspot.com/2009/10/metastasis-of-money.html

http://thearchdruidreport.blogspot.com/2009/10/twilight-of-money.html

J. M. Greer: Hogyan működött a nem globalizált gazdaság?

Ács József — Thu, 25 Feb 2010 16:11:20 +0000

Mostanság sok világmegmentő terv van forgalomban. Retorikájuk új, mégis a múltban már többször elbukott javaslatok felmelegítésével próbálkoznak. Csak pazaroljuk velük korlátozott erőforrásainkat és időnket.

Van persze a történelemnek másik oldala is: ami a múltban jól működött, eligazíthat arra nézvést, mi fog működni a jövőben. Szeretnék errre egy példát mutatni, méghozzá népszerű témában.

Az olcsó és bőséges energia korszakának végén újra a lokális gazdaságnak kell átvennie a szerepet. Ez a folyamat mindenképpen végbe fog menni. A történelemből tudjuk, hogy mikor az összetett társadalmak túlterjeszkednek erőforrásbázisaikon, rendszerint a központosított gazdasági rendszer is széthullik, a távoli vidékekkel folyó kereskedelem hirtelen visszaesik, és a termékek javát elkezdik a házilag, vagy legalábbis a közelben előállítani. Ez persze ellentmond a gazdasági döntések mai gyakorlatának. Ma általános nézet, hogy a központosított gazdasági rendszerek a méretgazdaságosság miatt eleve jövedelmezőbbek, mint a decentralizált helyi gazdaságok.

Ha a történelmi valóság és az elvek összeütközésbe kerülnek, alighanem mégis az elvekkel van baj. Vegyük tehát szemügyre őket! A méretgazdaságosság előnyei és a magasabb haszon nem maguktól keletkeznek. Függenek például a közlekedés infrastruktúrájától. Az meg nem magától alakul ki: a kormányok pénzén jön létre. Róma egységes gazdasága például nem jöhetett volna létre a római úthálózat nélkül. Amerikában az autópályák rendszere tölt be hasonló szerepet – azt sem vállalkozók építtették, hanem a központi kormányzat, mégpedig katonai célokra. (A kormány előterjesztését a Védelmi Minisztérium nyomása is támogatta, mert a második világháború miatt sokszor bizonyultak szűknek az utak).

Az efféle kormányprogramok támogatják a gazdaság központosítását. Igaz ez a központosítás más feltételeire is – a közrend fenntartása nélkül például nem lehetne semmit az ország egyik végéből a másikba szállítani. A kormány nem azért tart fenn rendőri erőket és határvédelmi szerveket, hogy a kereskedők biztonságban szállíthassák az árut, de az üzletnek közvetve komoly haszna származik belőlük.

Mikor a civilizációk eresztékei megroppannak, eltűnnek ezek a központosított gazdaságot éltető rejtett támogatások is. Az utakat nem tartják karban, a kikötőket nem kotorják, megjelennek az útonállók, vándor népek érkeznek, akik területeket hasítanak ki maguknak, és így tovább. A központosítás egyszerre már nem jövedelmező, mert a közvetett támogatások megszűntek.

Ugo Bardi igen olvasmányosan írt arról, hogyan bontakozott ki ez a folyamat abban az esetben, amiről a legtöbb beszámolónk van, a Római Birodalom hanyatlásakor. Róma bukása a gazdaság újbóli lokalizálódásával járt: ebből született a középkor. A Római Birodalom úgy védte magát, hogy hatalmas erődöket épített a határainál. A középkorban az erődítmények már egyes városokat, kastélyokat vettek körül. A Római Birodalom politikailag egységes volt, azaz a római hivatalnokok döntései a birodalomban mindenkire vonatkoztak. A középkori Európa ennek épp ellentéte volt, római provincia nagyságú független feudális királyságok alkották, s e királyságok is tovább tagozódtak önmagukat kormányzó hűbérbirtokokra, és így tovább. Végső soron egyetlen falu és erődített udvarháza is lehetett saját törvényeket kihirdető önálló politikai egység, mely akár hadat is viselhetett szomszédja ellen.

Ez a gyökeres lokalizálódás kihatott a gazdasági életre is. Rómában a gazdaság éppoly központosítottan működött, mint a politika. Az edénygyártásban például hatalmas regionális üzemek működtek, melyek termékei szárazon és vízen akár ezer kilométerre is eljutottak. Ez a fajta gazdaság azonnal befulladt, mikor az utakat már nem tartották karban, a Földközi-tengeren átvették az uralmat a kalózok, sok vásárló pedig áldozatul esett a vizigótok támadásainak. A Róma összeomlását követő időszakban ennek megfelelően olyan gazdasági rendszer fejlődött ki ami a hűbérbirtok-rendszerhez hasonlóan erőteljesen lokalizált volt.

Ez a következőképpen működött: Minden város – és itt párezer lakosú településeket már városnak tekintünk – önálló gazdasági központ volt. Lehettek persze messze földön híres iparosai, de termékei többségét saját polgárainak vagy a környező településeknek adta el. A termelést és értékesítést céhek, azaz mesteremberek szövetségei szervezték. Aki céhes foglalkozást szeretett volna űzni, annak előbb általában hét esztendeig inaskodnia kellett, ez idő alatt szállást és ellátást kapott a mester mellett végzett munkáért cserébe; ezt követték a vándorévek, ahol mesterek mellett pénzért dolgozhatott, míg el nem készült a mesterművel. Ennek az alkotásnak meg kellett győznie a mestereket, hogy a jelöltet befogadhatják maguk közé. Aki mester lett, az szavazati jogot is szerzett a céhben.

A feudális törvények szerint a céh volt felelős az áruk minőségéért, a munkaórák számának és a munkafeltételeknek a betartásáért, valamint a termékek áráért. A kor gazdaságtana szerint minden árunak és szolgáltatásnak volt egy „igazságos ára”, amit abban a régióban időtlen idők óta elfogadtak. A hatóságok csak nagyon indokolt esetben hagyták, hogy valaki sokkal magasabb árat kérjen annál, mint ami igazságos. A mesterek közti verseny számos formáját tiltották. Aki inasait és legényeit túlóráztatta, hogy többet termeljen, mint a versenytársa, vagy aláígért az igazságos árnak, annak a céhhel gyűlt meg a baja. Megeshetett, hogy a város eltiltotta az üzlettől. Egyetlen fajta verseny létezett: a minőség versenye.

Ez volt a céhes gazdaság titkos fegyvere, ez serkentette a műszaki újítások alkalmazását. Ahogy azt Jean Gimpel bemutatta a The Medieval Machine c. munkájában, teljesen téves az a nézet, miszerint a középkor a technológiai stagnálás időszaka volt. Középkori mesterek találták fel az órát, az ágyút, a könyvnyomtatást, tökéletesítették az iránytűt és a vízikereket, jelentős fejlődést értek el a hajóépítéstől kezdve az acélgyártáson vagy a szélmalmokon át egészen az építészetig. A fejlődésnek persze nem az volt az egyedüli oka, hogy a mesterek és céhek egy csak a minőséget és az újításokat támogató jogi környezetben versengtek a piaci részesedésért. Közrejátszottak ebben nyilván a középkori kolostorok is, ahol a kor férfi és női értelmiségének jelentős része olyan körülmények között élhetett, hogy szabad óráikban szinte bármivel foglalkozhattak – Isten nagyobb dicsőségére.

A céhek rendszere hagyományosan bűnbak a főáramú közgazdaságtanban. Aki a csepülést kezdte, nem más, mint Adam Smith, aki A nemzetek gazdagsága lapjain azért ostorozza ezeket a szervezeteket, mert mai kifejezéssel élve monopóliumok. Smithnek saját szemszögéből persze igaza van. A céhek korlátozták az adott üzletágban az adott városban tevékenykedők számát, az igazságos ár elve pedig akadályozta a kereslet-kínálat törvényének érvényesülését. Ezért az áruk és szolgáltatások ára magasabb volt, mint a Smith által javasolt szabadpiaci rendszerben.

Smith elemzésében az a bökkenő, hogy alapvető tényezőket hagy figyelmen kívül. Az ő korában gyors fejlődésbe kezdett a közlekedés, a közrendet lényegében biztosították – azaz a környezet kedvezett a gazdasági központosításnak. Nem számolt azzal, hogy a korlátozott, helyi piacok merőben másfajta világ. A helyi gazdaságok rendszerében a szabadpiaci megközelítés nem javítja a hozzáférést a jobb és olcsóbb árukhoz, mint Smith gondolta, hanem egyenesen lehetetlenné teszi számos termék és szolgáltatás előállítását.

Vegyünk egy példát! Egy 5000 fős középkori város kovácsmestere nem engedhette meg magának, hogy csak bizonyos munkákat vállaljon. Lehet, hogy például mindenkinél szebb kovácsoltvas rácsokat tudott készíteni, de az inasait etetni és ruházni, a legényeit fizetni kellett, így aztán mindenféle aprómunkával kellett pénzt keresnie: szögeket, pántokat, csatokat gyártott. Ezekkel persze a gyakorlatlanabbak is elboldogulnak, ezért míg az inasok szögeket csináltak, ő fenn ült az emeleten és az apát úrral tárgyalt valami bonyolult kovácsmunka rejtelemeiről.

Mivel viszonylag egyszerű dolgokat gyártott, ki volt téve a versenynek. Jól felszerelt műhelye, inasai, legényei sokba kerültek. Ha a szomszédban műhelyt nyit valaki, aki csak szögeket, pántokat és csatokat tud csinálni, mást nem, és azokat olcsóbban adja, a kovács becsukhatja a boltját, mert a különleges és ritka megrendelésekből nem tudja fenntartani. Ezután egy kovács maradna a városban: az, aki csak az aprócikkekhez ért – legalábbis amíg egy még korlátoltabb és még olcsóbb kovács nem érkezik. Az árverseny végeredménye kellően kis piac esetén az is lehet, hogy a városban senki sem fog tudni kovácsként megélni.

Egy korlátozott piacon, ahol alacsony fokú a szakosodás, a kereslet-kínálat szerinti árakkal dolgozó szabad piac, ahol bárki eladhat, gazdaságilag ellehetetlenítheti sokféle hasznos tudás fenntartását. Ennek a megfékezésére szolgáltak a céhek. Azzal, hogy korlátozta a szakmában szereplők számát, a céh biztosította, hogy a mester jövedelme elegendő legyen olyan különleges termékek gyártásához is, melyekből önmagában nem tudna megélni. Mivel a mester a megkeresett pénz nagy részét helyben vagy a környéken költötte el, a magasabb árak kiegyenlítődtek, mindenki céhes árat fizetett céhes keresményéből, egyik céh sem került hátrányba a többihez képest.

A céhrendszer végül, tudjuk, összeomlott. Adam Smith idejére azok a gazdasági feltételek, melyek közt a legjobb választás a céhrendszer volt, már a feledés homályába merültek. Más rendszerek sokkal jobban illettek a felgyorsult közelekedéshez és a méretgazdaságosság elvéhez. Érdekes, hogy a fent említett, lefelé tartó árverseny, ahol a minőségi termékek fokozatosan kivesznek a kínálatból, a helyi közösségek pedig tönkremennek, nemrég pusztította végig az amerikai kisvárosokat.

A hipermarketeken át beözönlő olcsó bóvlik áradata sokban hasonlít a kovácsmesterünk esetéhez: megfojtja a helyi üzleteket, az általuk korábban hatékonyan előállított magasabb minőség gyakorlatilag elérhetetlenné válik. Ez az üzleti környezet elméletileg sokkal hatékonyabb és innovatívabb – a gyakorlatban ez a hatékonyság nemigen érvényesül, az innováció pedig manapság mintha az egyre egzotikusabb és labailisabb pénzügyi eszközök kieszelésére korlátozódna – ezekkel pedig aligha jutunk előbbre.

Akik az olajcsúcs utáni korban a helyi gazdaság újjáépítésére esküsznek, jól teszik, ha emlékezetükbe idézik ezt a középkori példát és modern párhuzamát egyaránt. Az újra lokalizált közösségeket gazdaságilag működőképesen kell kialakítani, különben önmagukat számolják fel. És bár élhető helyi közösségek a jövőben éppúgy lehetségesek lesznek, mint voltak a középkorban, a megvalósításukhoz vezető lépések előtt nagyon komolyan felül kell vizsgálni mai gazdasági gondolkodásunkat.

http://thearchdruidreport.blogspot.com/2009/11/how-relocalization-worked...

J. M. Greer: Amerika alászállása

Ács József — Mon, 22 Feb 2010 10:48:35 +0000

A szerző ebben a cikkben a kevésbé látható, semmiféle földrajzi helyhez nem kötődő pénzbirodalomról ugyan nem szól, elemzése mégis jó összefoglalását adja annak, mi vár a földkereség valaha legirigyeltebb, minden földi jóban dúskáló polgáraira - és miért.

Rájöttem, hogyan lehet nagyon egyszerűen beszélni arról, milyen brutális zsugorodás indult meg Amerika gazdaságában. Anélkül méghozzá, hogy beleesnénk a megszállott haladáshívők vagy az apokalipszisről képzelgők csapdájába, ugyanakkor mégis megfogalmazva, mit gondolunk a jövőről. Mondjuk ki: az Egyesült Államok a következő évtizedben végleg a harmadik világ országai közé fog süllyedni.
Végleg, mondom, mert az úton már rajta vagyunk. Miben is különbözik a harmadik világ az ipari társadalmak kivételes előnyöket élvező kisebbségétől? Hogy ipari termékekben behozatalra szorulnak, exportálni pedig leginkább csak nyersanyagokat tudnak. Az Egyesült Államokra ez már évtizedek óta igaz. A harmadik világ gazdaságai tőkeszegények, külföldi kölcsönöktől függenek - az Egyesült Államokra az utóbbi időben ez is áll. A harmadik világ országaiban súlyos nehézségekkel küzd az egészségügy - nos, az ipari országok közül az Egyesült Államokban a legkisebb a várható élettartam, a gyermekhalandóság pedig elérte Indonézia szintjét. Tehát ez is stimmel. A harmadik világ országait gyakran kleptokráciák (tolvajlás révén hatalomba került elitek) irányítják - ezt ugye ne is részletezzük.
Az Egyesült Államok valójában már csak két dologban különbözik a harmadik világ nagy és túlnépesedett országaitól. Az első: az átlagos életszínvonal - akár pénzben, akár energia- és erőforrás-felhasználásban mérjük - itt messze magasabb, még az ipari országok többségénél is. A második: hogy az Egyesült Államoké a világ legköltségesebb és technikailag legbonyolultabb hadserege. A két tényező persze szorosan összefügg, és ennek az összefüggésnek a megértése kulcsfontosságú, ha meg akarjuk érteni, miért ér véget „Amerika évszázada”, és miért süllyed le a harmadik világ országai közé.
Az Egyesült Államoknak azért van ma a világon a legdrágább hadserege, mert övé a világ leghatalmasabb birodalma. Nem túl ildomos ezt így kimondani, de hát az USA mégsem azért állomásoztatja csapatait a világ több mint száz országában, mert ott jobb a levegő. Ez a birodalom úgy működik, mint minden más birodalom: úgy billenti fel a nemzetek közti gazdasági kapcsolatok egyensúlyát, hogy a világ többi részének gazdagsága saját kofferjaiban landoljon. Talán még nem mindenki gondolkodott el azon, a világnépességnek miért épp az Amerikában élő 5%-a használja fel a világ természeti kincseinek és iparcikkeinek jó egyharmadát. Az amerikaiak ezen nem igen gondolkodnak. A válasz: mert ilyen egy birodalom gazdasága.
Egy évszázada, 1910-ben még Nagy-Britannia volt a globális birodalom, neki voltak a világ minden pontján állomásozó csapatai, és a világ gazdagsága hozzá áramlott: akkor a britek életszínvonala emelkedett mások rovására. Egy évszázad múltán, 2110-ben, ha az akkori technológia még lehetővé teszi egy világbirodalom kiépítését - ne feledjük, a spanyolok fából épített hajókkal és primitív ágyúkkal is egész jól elboldogultak -, annak a birodalomnak nem az Egyesült Államok lesz a központja. A birodalmi lét ugyanis olyan, mint az amfetamin: rövidtávon élénkít, hosszú távon viszont gyakran halálos. A britek csak azért úszták meg a teljes katasztrófát, azért tudtak leköszönni birodalmi szerepükről, mert az Egyesült Államok kész volt a hatalomátvételre, képes volt rá és akarta is. Cserébe a szövetségesek legbelső körébe fogadta Nagy-Britanniát. A legtöbb nemzet egy-két évszázadon át tartó gazdasági összeomlással, politikai káosszal, a társadalma szétesésével fizet azért, mert birodalom korában túllőtt a célon.

Az Egyesült Államok is így szorult sarokba. A tengerentúlról befolyó nyilvánvaló sarc miközben a világ többi részének mércéjéval mérve képtelenül gazdaggá tette az amerikaiakat, tönkretette hazai gazdaságukat. Ugyanazok az egyenlőtlenségek, melyek miatt a gazdagság odaáramlott, tették lehetetlenné, hogy Amerika odahaza versenyképes árakon termelhessen. Kialakult egy olyan kultúra, ahol az emberek - társadalmi szintjüktől függetlenül - egyszerűen azt képzelik, hogy nekik különböző dolgok járnak. Ahogy történni szokott, a birodalom bevételei nem tartanak lépést a gyorsan emelkedő költségekkel, a népesség pedig egyre több ajándékot szeretne a birodalomtól. A birodalmi szerepre áhítozó más országok eközben már cápákként köröznek körülötte. A legbölcsebb tudja, hogy minden újabb teher, ami a birodalomra hárul, közelebb hozza a bukás napját, amikor könnyűszerrel végezhetnek vele.
A világhelyzetnek effajta leírásával a kulturális főáramban aligha találkozhatnak, sőt még az alternatív mellékágakban se nagyon. Az egy évszázados kontraszt igen tanulságos. A végóráit élő brit birodalomban nagyon sok ember pontosan tudta, hogy a birodalomnak, ahol soha nem nyugodott le a nap - a rossz nyelvek szerint azért mert az angolokban az Isten se bízott -, befellegzett. Szépen kiolvasható ez Rudyard Kipling Kivonulás című verséből is:

"Köddé lesz minden büszke flotta,
Dűne és szirtfok elveszti tüzét,
Pompás múltunk csak ama sors tiporja,
Mint hajdan Tíruszt, fényes Ninivét!"
(Széky János fordítása.)

Ilyen történelmi érzékkel manapság nem találkozunk, és ebben szerintem a haladás mítosza, a modern világ vallása a ludas. 1910-ben sok embert foglalkoztatott a történelmi hanyatlás kérdése, ma erről sehol sem hallani, mert a történelembe, mint örök fejlődésbe vetett hit annál mélyebbre fészkeli magát, mennél inkább korhadoznak az alapok, amelyekre elmúlt évszázadok haladása épült.
Mivel minden társadalmi változást rózsaszín szemüvegen át nézünk, s mindenben a haladás-fejlődés újabb és újabb állomásait véljük felfedezni, korunk eseményeit is teljesen torzan látjuk. Jó példa erre az úgynevezett „globális gazdaság” felemelkedése és bukása az utóbbi évtizedekben. A globalizáció hívei egy utópikus jövő diadalmas első hullámait üdvözölték, melyben mindenki az amerikai középosztály szintjén élhet; a globalizáció kritikusai pedig úgy látták, a tőkés társaságok sikerrel hajtják uralmuk a világot. Nagyon kevesen látták, hogy ezek egy mind bizonytalanabb birodalmi társadalom elkeseredett lépései: ez a birodalom már a saját gazdaságát se tudja működtetni, és már a legalapvetőbb gazdasági feladatokat is külföldi országokba kell telepítenie. Pedig ez a helyzet. És ebből megjósolhatóan következett az is, hogy más országok a beáramló tőke és technológia segítségével saját ipart építenek maguknak, kivárják az alkalmas pillanatot, majd maguk is piaci szereplővé lépnek elő, és kiszorítják a versenyből azokat a vállalatokat és országokat, melyek velük termeltettek.
Nagyon sok elemzőnek elkerülte a figyelmét, hogy lassan lejár a multinacionális társaságok korszaka. E téren a döntő csatát Oroszország vívta meg, és mikor Putyin a nyugatról pénzelt oligarchákat megsemmisítve visszavette az ellenőrzést az ország energiakészlete felett, abban az orosz drámai érzék diadalmaskodott. Hasonlóan jellemző Kína eleganciája, mikor a globális kereskedelmi törvényeket a maga módján azok vélt haszonélvezői ellen fordítja. A nemzetközi keresekedelem gépezetét kihasználva a kínai kormány tulajdonában álló vállalatok egész sora terjesztette ki működését az egész világra, megvetve ezzel egy jövendő globális kínai birodalom alapjait, miközben a kormány hatékonyan hárított el minden tárgyalást, mely hazai gazdasági érdekeit veszélyeztette volna. Ma már Kína jelentős részesedést vásárol magának több olyan multinacionális cégben, melyről sok jóakaratú nyugati ember azt képzelte, hogy az egész világot maga alá fogja gyűrni. Az a nap, mikor az ExxonMobil a CNOOC leányvállalata lesz, talán közelebb van, mint gondolnánk.
Azok az előítéletek, melyek miatt az effajta globális változások elkerülik a figyelmünket, hazai földön is megteszik a magukét. A haladásba vetett hit, s mellé az előjogok imént említett kultúrája szinte lehetetlenné teszi, hogy az amerikai közéletben bárki szóba hozza a tényeket: Amerika már nem engedheti meg magának azokat a társadalmi szokásokat, amiket még birodalom korában alakított ki. Szinte lehetetlen ma az amerikai életnek olyan vonatkozását találni, amit ne érintene alapvetően ez a változás. [...]
Mindezek a változások akkor is elkerülhetetlenek lennének, ha az ipari társadalmak megújuló erőforrásokra támaszkodva, a létünket lehetővé tévő bioszférával egyensúlyban tevékenykednének. [...]
Ne felejtsük el, hogy ráadásul közben globális válság van. Az ipari társadalmak nem megújuló erőforrásokra támaszkodnak, a bioszférához való viszonyuk pedig a túllövés és összeomlás jól ismert forgatókönyvét követi. Amerika végjátékát tehát az is befolyásolja, hogy beleütköztünk a növekedés korlátaiba. Ha olyan világban élnénk, ahol a belátható jövőben az energia és erőforrások változatlan mennyiségben állnának rendelkezésünkre, akkor a feltörekvő hatalmak esetleg még ajánlhatnának olyan ördögi alkut Amerikának, mint Amerika a briteknek 1942-ben, ideig-óráig megtartva a hajdani birodalom kiürült héját, míg át nem veszik tőle az uralmat.
Így azonban valószínűleg más népek is felfigyeltek arra, hogy ha az USA történetesen nem tudna energiát és erőforrásokat importálni, akkor a világ fogyó erőforrás-készleteinek egynegyede megmaradna a többieknek. [...]
Amerika harmadik világba süllyedésének egyik következménye, hogy sokunknak nemigen lesz ideje a globális és országos kérdésekkel foglalkozni, mert örülni fog, ha van mit ennie és tető van a feje fölött. A hangsúlyeltolódásnak persze haszna is van. Azok a nemzetek, melyek hamarabb lépnek az ipartalan gazdaság korszakába, ezért meg kell tanulniuk, hogyan tartsák fenn magukat kevesebb energiával és erőforrással, lépéselőnybe kerülhetnek - hiszen ezeket a lépéseket előbb utóbb mindenkinek meg kell majd tennie. Ehhez persze például merőben más közgazdasági felfogás szükséges, mint ami manapság dívik. [...]
E. F. Schumacher független közgazdász dolgozott ki egy olyan gazdaságfejlődési elméletet a harmadik világ országai számára, amelyik átvágta kora előfeltevéseinek gordiuszi csomóját, és megmutatta az utat egy viszonylagos felvirágzás felé, mely számol a korlátos növekedéssel és a birodalmak kudarcainak okaival is. Ezt az utat akkor senki sem járta. Nekünk pedig, könnyen lehet, hogy nem maradt más.

http://thearchdruidreport.blogspot.com/2010/02/becoming-third-world-coun...

James Howard Kunstler: A horrorfilm címe: Euroland

Ács József — Tue, 16 Feb 2010 11:18:35 +0000

A pikírt stílusú J. H. Kunstlertől megtudhatjuk, hogyan látja Európa helyzetét a tengerentúlról. Tanulságos olvasmány.

A zenélő székek játéka csúcspontjához közeledik a globális pénzpiacokon, az emberek figyelme mégis brit Columbia felé fordul, ahol felnőtt emberek úgy versengenek az aranyért, hogy műanyagtálcának látszó tárgyakon csúsznak alá a jeges hegyoldalon - négyévente ilyenkor minden szülőben felmerül, miért nem vett szánkót a gyereknek karácsonyra.
A hirdetőknek nyilván kapóra jön ez az eseménysorozat, de tízezer kilométerrel odébb egy sereg európai bankár keresi, hova tegye le a fenekét a pénzesvályú mellett - a helyek ugyanis fogyatkoznak. Görögországnak már kifele áll a szekere rúdja. A történelem nagy tréfacsináló. Már azon kezdtünk töprengeni, vajon hogyan fogja Amerika biztosítani a demokráciát Afganisztánban, vagy hogy az olajpiacokkal együtt megerősödik-e Venezuela, mire a kedves, szépséges, ártatatlan Görögország - az ókori emlékek és pizzavállalkozók hazája - fogja magát és bemondja az unalmast.
Akik Európát működtetik, három dolog közül választhatnak: vagy kimentik Görögországot, vagy hagyják súlyos gazdasági válságba merülni, vagy úgy tesznek, mintha kimentenék. Az a szomorú igazság, hogy nincs már annyi termelés Európában, hogy az eddig megszokott módon támogassanak minden tagállamot. (Ez persze éppúgy igaz, az Egyesült Államokra is.)
Európa esete különösen szomorú, sőt megrendítő, mert a XX. század közepének megrázkódtatásai után igencsak kellemes kis sarka lett a világnak. Aki például két hetet tölt Bruges, Orvieto vagy Lisszabon régi utcáin sétálgatva, jogos elkeseredéssel rogyhat térdre a meglehetősen lepattant Kennedy-reptérre érkezve. Európa a háború után csodálatosan újjépítette magát, míg Amerika nem több, mint a tönkretett városok műanyag peremkerületeiben nevetséges járgányokon parádézó túltáplált bohócok utópiája. Európában remek a közlekedés, Amerika hagyta a vasutait szétrohadni. Az európaiak rendes felnőtt ruhában tették a dolgukat, az amerikaiak viszont úgy öltöztek, mint az ötévesek, és lángnyelveket tetováltattak a nyakukra, mintha barbár rohammal akarnák bevenni Ohiot.
De a történelem, ez a tréfacsináló, az ipari tőke halálának rettentő melodrámájában intő példaként sarokba szorította a kedves, megreformált Európát is - nincs más út, csak a visszaegyszerűsödés és a lokalizáció. A monetáris únió mindaddig jó ötletnek tűnt, amíg a tagállamok látszólag becsületesen játszották a megújuló hitelek hamis játékát. Európában sosem volt még béke és boldogság ilyen sokáig. A pénzügyi válságban azonban feltárult az operációs rendszerbe épített ásító feket lyuk, ami elbukott hitelek formájában magába szippantotta a vagyon nagy műgonddal megkonstruált absztrakt jeleit - feltárult a szomorú valóság, miszerint nincs annyi pénz, hogy mindenkinek jusson. Az olyan országoknak, mint Görögország, Portugália, Spanyolország és Írország, vissza kell térniük oda, ahonnan jöttek: megint mélyálomba süllyedt holtágak lesznek az európai gazdaságban. Különben a németeknek vagy a franciáknak kellene hetente még tizenhét órát dolgozniuk, hjogy kihúzzák őket a bajból - ez pedig nem túl valószínű.
Európának egyébként is van miért aggódnia. Honnan veszik majd a kőolajat és a földgázt gazdaságuk üzemeltetéséhez? Kinek van ezekből? A briteknek volt, de elpocsékolták autópályaépítésre és az agglomeráció fejlesztésére. A tizenkettedakkora népességű Norvégiának maradt ugyan némi olaja és földgáza, de azzal Európa többi résza aligha lenne kisegítve. Romániának talán egy evőkanálnyi olaja maradt. Európa fosszilis tüzelőanyagait jelenleg Oroszországból és a közismert olajexportáló helyekről szerzi be. Európa tehát energiaügyekben kiszolgálatottá válik Oroszországnak (amíg ott is ki nem ürülnek a készletek), vagy versenghet a közel-keleti, afrikai, venezuelai forrásokért Kínával, Japánnal, Indiával és az Egyesült Államokkal. Közben az exportőröknél is csökken a kivitel, mert a népességük egyre nő, saját tartalékaikból egyre többet használnak fel új villamos erőműveikben, Riyadhban szépen fogynak az új autómodellek, Hugo Chavez pedig még mindig 35 centért nyomja a gázolajat „a népnek”.

Szerintem Eurolanden nem lehet segíteni. A görög járvány már szétterjedt, még pár hónap és az Ibériai-félsziget is alámerül. Ha nem mondtam volna, a britek is bajban vannak (bár nincsenek az euróövezetben). Minek hosszan cifrázni: nekik befellegzett. Szélsebesen húznak visszafelé a XV. századba, csak még nem tudnak róla. Elő a bőrsapkákkal és a faekékkel! Se olajuk, se hitelük (ez legalább volt nekik az utóbbi negyven évben), se idejük. Egyvalamiből van nekik sok: ócska papírból, amivel a fekete lyukat hízlalhatják.
Nagyobb kérdés, hogy most, mikor az egyetemes jólét bódulata már oszlani látszik, mi lesz a mai Európa közmondásos békéjével. Az idegsokktól egy darabig tán szóhoz se fognak jutni. Valószínűbb, hogy a kedves, régimódi utcákon újra felszínre tör minden régi és új ellenségeskedés. Nemzetek, melyekről azt hihettük, csupa kávézgató semmittevőt adtak a világnak, megint harcos társadalmakká formálódnak. Soha ne becsüljük alá, mire képes a dologtalan, munkanélküli fiatalemberekben a tesztoszteron.
Európa szerintem kiveszi majd a részét a világ maradék olajkincseiért folytatott versenyből. Németország és Franciaország legalábbis nem élvezheti majd tovább azt a luxust, hogy hátradőlve figyeli, miként erőlködnek a Nyugat csendőreiként odacsődített amerikai katonák a sivatagban. Aligha nézhetik csésze kávéjuk mellől tétlenül Irán atomhatalommá válását, mert a rakéták hatósugarában ott van Frankfurt és Lyon is.
Közben persze az Egyesült Államok ugyanezekkel a gazdasági problémákkal fog küszködni. Államai csődbe mennek, és igen hasonló dolgok eshetnek meg itt is, mint Európában. A pénzügyi rendszer összefüggő hálózatot alkot, egy nagybank vagy ország csődje másutt is újabb lékeket üt a süllyedő hajókon. Gyorsan változnak az idők. Mindenki vérfarkassá változott.

http://kunstler.com/blog/2010/02/euroland-the-horror-movie.html