Közelgő események
  • Nincs közelgő esemény


Adalékok az erőforrásválsághoz — avagy és hol a megoldás? I. rész

A honlapon megjelent korábbi írásokban több oldalról is igyekeztünk megvilágítani a mai válságjelenségek lényegét. E folyamat nyitányát kétségkívül Zsolt „Felélt jövő” című munkája jelentette, amelyet több részleteiben arra támaszkodó, vagy azt kiegészítő, s a kérdést más oldalról megvilágítani szándékozó munka követte. Ezek az elemzések, előrejelzések, helyzetelemzések felvetés szinten mind-mind tartalmaztak egyfajta megoldási javaslatot. Csakhogy — s ez valamennyi írás rokon vonása — nem receptekről, lemásolható cselekvési tervekről volt szó. Az írások a helyzet felismeréséhez és értelmezéséhez nélkülözhetetlen ismereteket, gondolatokat és felvetéseket közvetítették, amelyek révén — hitünk szerint — bárki megértheti, mit is kell tennie az adott helyzetben. Nyilván sokan voltak olyanok, akik ténylegesen el is indultak e gondolatok hatására, sokak azonban nem értették, mire is utalunk az általános elemzésekben, s mire akarunk rámutatni a kiemelt és esetenként magyarázattal megtoldott hírekkel. Ebben, mint arra néhány felvetés körüli vitából következtettünk, nagy szerepe adódott az eltérő fogalom-, vagy ha így kifejezőbb: nyelvhasználatnak. E honlapnak azonban nem az a célja, hogy az azonos gondolati talapzaton állók gondolatait erősítsük, sokkal inkább, hogy olyan közérthető formában (is) közzé tegyünk gondolatokat, amelyek a lehető legszélesebb körben értelmezhetővé teszik, miért is véljük úgy, az emberiség történetének leggyökeresebb és egyben legvészesebb fordulata előtt áll.

Ennek megfelelően szeretnénk tisztázni, mit is értünk az egyes kifejezések alatt, illetve milyen tágabb összefüggések fényében gondoljuk, a jelenlegi helyzet nem tartható tovább, és miért nem látjuk a békés átmenet esélyét. E téren az első elgondolkodtató jel, amit komolyan kell venni maga a cím. Ez az elemzéssor nem az olajról szól, nem is a nyersanyagokról, nem is a véges készletekről, hanem az ember világhoz fűződő viszonyáról, amelyben az erő és annak a külső forrásaként használható tőle idegen anyag egyáltalán megjelenhet. Ezt megértve léphetünk tovább.

A következő lépés egy korábbi, bevezetőnek szánt tanulmány felidézése lesz. Maga a cikk eredeti formában megtalálható az első bejegyzések között, bár itt egy kissé átdolgozott formában tesszük közé. Maga az írás összefoglalója mindannak, amit a későbbiekben részletekbe menően kísérlünk majd megvilágítani. Itt tehát e rövid bevezető után következzen e sorozat első része.

 

Előzetes összegzés:

Általános válság, avagy rendszerek és rendszerszerveződési szintek ütközése

 A 2009. szeptember 29-én közzétett elemzés átdolgozott ismételt közlése

Motto: 

Nem az a kérdés, hogy az emberi agy modellezi-e a világot,
hanem az: hogyan teszi?

Egy világmodell felépítésekor elvben két út áll előttünk. Haladhatunk bentről kifelé, avagy lentről felfelé, illetve kívülről befelé, avagy fentről lefelé. A két megközelítés látszólag ugyanoda vezet, ám ha alaposabban vizsgálódunk, azt látjuk, hogy egészen más összefüggések és hangsúlyok jelennek meg az egyik, s a másik esetben. E hangsúlyeltolódások egymással szöges ellentétben álló világképekhez vezethetnek. Ma bentről haladunk kifelé (gondoljunk csak az európai nevek sorrendjére, s a lakcímjelölésre, illetve lentről az elemi részecskéktől a világ egésze fel, de ez a dolgoknak csupán az egyik oldala. Ettől sokkal lényegesebb, hogy az így alkotott modellek alkalmasak-e a körülöttünk lévő világ leírására, a benne játszódó folyamatok helyes értelmezésére? E kérdés már csak azért is különös jelentőségű, mert a jelenlegi világképre alapozott gazdaság és társadalom nem csak önmagát, de a földi élet jelenlegi szerkezetét is összeomlással fenyegeti.[1] E világmodell kettős alapozottságú. Először is az egyén-egyedből kiindulva kísérli meg értelmezni, illetve felépíteni a világot, másodszor pedig vizsgálódásai soron egyre kisebb és kisebb részterületekre összpontosít. Olyasfajta hozzáállás ez, mintha egy kirakós játékot az egyes elemek részekre bontása útján kísérelnénk meg összerakni.

Az egyed, az egyedi felől történő modellezés alapja önmagunk elkülönítése a világ egészétől, majd annak felismerése, hogy számtalan ilyen elkülönült rész adódik a környezetünkben. Ezek a részecskék aztán különféle jellegzetességek alapján csoportosíthatók. Ha e képletet a matematika segítségével akarnánk leírni, azt mondhatnánk, végtelen számjegy van, melyek valamilyen szempont szerint csoportosíthatók. Így például a körülöttünk lévő állatok besorolhatók valamilyen fajba, e fajok között további általánosításra ad módot a táplálkozásuk, életmódjuk, stb. aztán a különféle fajok élelemlánccá szerveződhetnek és így tovább. Ennek épp az ellenkezőjét figyelhetjük meg a szerves világmodell esetében. Itt a kiindulópontot egy Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított „bölcsesség” adja: „Ami lent van az, mint ami fent van, és ami fent van az, mint ami lent van, hogy beteljesítse az egy csodáját” Az „egy”, amiről az adott esetben szó van, maga a világ, mely első közelítésben egy és oszthatatlan. De amennyiben egy és oszthatatlan, önmagában nem is jellemezhető. Ám az „egy csodája” éppen abban nyilvánul meg, hogy a „fent” és a „lent” már az első pillanatban kettéosztja, s az így születő ellentétpár mentén értelmezhetővé is teszi azt. Így az „egyből” születendő „kettő” nem valaminek a duplázódása, sokkal inkább belső összefüggéseinek megvilágítása. Még egyértelműbb lesz a helyzet ha a „hármat” vesszük alapul. Itt – a különféle vallásokban és mitológiákban fellelhető példák helyett – egy egyszerű szólást hívunk segítségül:

Három a magyar igazság, és egy a ráadás” — itt a „három” tulajdonképpen a világ hármasságát jelenti, éppúgy, ahogy az a „Szent Háromságban” megjelenik, s az „egy”, a ráadás, pedig a „teljesség” maga, mit az adott esetben épp e hármassággal jellemezhetünk. E megközelítésben a teljeség felől és a teljesség felé tartva kíséreljük megközelíteni a világ egészét. Ez esetben egy-egy jelenség vizsgálata során a hangsúly nem az egyedekre helyeződik, hanem azokra a rendszerekre, melyek ezeket valamiféle módon egységbe szervezik. A vizsgálat tárgya az adott esetben maga az egység, melynek az egyed csupán egy, s nem is biztos, hogy a leglényegesebb eleme. Mindeme fejtegetéseket, ha megvilágítani nem is, de egyféleképp „földhöz köthetjük” az alábbi példák segítségével.

Az élelemláncokban egy sajátos, ugyanakkor rendkívül változékony, ellentétes irányú folyamatokban összességében megnyilvánuló egyensúlyi helyzetet érhetünk tetten. Magában a hálózatban a résztvevő fajok száma természetes körülmények között állandó, az egyes fajok egyedszáma az optimum körül változik. Ez az állapot azonban csak akkor következik be, ha az egyes élőlények létét és szaporodását nem közvetlenül a táplálék mennyisége határozza meg. Példának okáért, ha egy fűevő állat léte közvetlenül a legelő eltartó képességétől függne, egy-egy bő esztendő olyan szaporulatot eredményezhetne, melyet a következő évek hozama már nem tud eltartani. E mozzanat magyarázata nem csupán az egyes évek különböző adottságaiban rejlik. Elsősorban arról van itt szó, hogy a növekvő állatlétszám a táplálék hasonló arányú és ütemű növekedését kívánja meg. Ha a két elem növekedése elszakad egymástól, a terület eltartó képessége összeomlik, s az eredeti állomány töredékét képes csak eltartani. Ha egy legelő húsz jószág eltartására képes, akkor tíz anya és a szaporulat találhat rajta biztos megélhetést, ami az adott esetben azt jelenti, hogy a fiatal egyedeknek tovább kell vándorolniuk, illetve csak az elhulló idősebb állatok arányában maradhatnak a legelőn. Ellenkező esetben az állatok túllegelik a rendelkezésükre álló területet, mely ennek következtében az eredeti húszfős állomány helyett mindössze 2-4 állatot tud táplálni. Az állatlétszám erőteljes zuhanása persze lehetőséget adna a terület megújulásának, viszont az állomány rendszeressé váló összeomlása ezen élelemhálózat egészére kihatva egyre erőteljesebb rendszerlengésekhez, végső soron pedig a hálózat teljes összeomlásához vezetne. Emiatt létkérdés, hogy egy adott élelemláncon belül a legfontosabb és leglényegesebb szabályozó tényező ne a táplálék, közkeletű, de az adott rendszeren belül értelmezhetetlen kifejezéssel ne a rendelkezésre álló erőforrás legyen. E tekintetben különösen jelentősek azok a mozzanatok, mint például a betegségek, melyek eredményeként az adott élelemláncon belül az egyedszám akár jelentősen is csökkenhet.

És itt érhető tetten a két megközelítés, a két világkép közötti különbség.

Az egyed felől vizsgálódva a betegség az egyed elhullásához vezető sérülés. Innen nézvést tehát az a kérdés, az egyedet mi betegítette meg, és hogyan gyógyítható. A rendszer egésze felől viszont a betegség az egyik leglényegesebb önszabályzó tényező, olyan visszacsatolás, mely megakadályozza, hogy az élelemhálózaton belül túlhasználat vagy túlfogyasztás alakuljon ki. A kérdés tehát ez esetben az, hogy az egészséges állatok miért nem betegedtek meg, illetve magának a betegségnek milyen szabályzó szerepe lehet, az hogyan hat, és hogyan lehet e hatást más, kevésbé erőteljes eszközökkel elérni? Az első esetben a beavatkozás a rendszer önszabályzó folyamati ellen hat, így megteremti a túlhasználat lehetőségét, azaz végső soron az egész hálózatot veszélyezteti, míg a második esetben megmarad a természet adta keretek között, tehát az önkorlátozás irányába hat, csupán más eszközökkel akadályozza meg a létszám felfutását.

Az egyedközpontú világkép talaján az ember – legalábbis a cselekvés szintjén – képtelen felismerni a rendszer szerkezetében megnyilvánuló összefüggéseket. Az időjárási szélsőségek, az évszakok váltakozásának ritmusa, egy bizonyos határon belül e szerkezet lényegi elemei, egy határon túl azonban a rendszer sérülésének, változásának jelei. Igen nehéz azonban eldönteni az adott esetben, hogy egy mínusz húsz fok körüli hideget mely kategóriába kell sorolnunk. Természetesen, ha egy évben a hőmérő higanyszála a „legfagyosabb” januári napon sem süllyed -2 °C alá, ugyanakkor abszolút értékben a leghidegebbet -10 °C körül éppen május 2-án mérik, sokkal inkább utal a szerkezet sérülésére, mint annak működésére. Ezzel együtt a dolgok megítélése nem oly egyszerű. Annyi bizonyos, hogy a tartós téli hidegek ezen az égövön a rendszer szerkezetében megnyilvánuló szabályzók, melyek elmaradása igen komoly és igen súlyos következményekkel jár. Amikor az ember saját környezetében kiegyenlíti e szélsőségeket – s télen fűtéssel, nyáron hűtéssel – közel egyenletes 20-24 °C körüli hőmérsékletet alakít ki a környezetében, kivonja magát e hatások alól. Mindez rövidtávon, az egyed, az egyén felől nézvést jelenthet előnyt, hosszútávon azonban az emberi faj elkorcsosulásával, fizikai és szellemi képességeinek fokozatos és lassú leépülésével jár, mondhatni ezzel kell fizetnünk a pillanatnyi előnyökért. De e kép csak akkor nyilvánvaló, ha az ember nem alulról felfelé halad a világ megismerésében, nem az egyedi lépték felől közelít a magasabb rendszerszerveződési szintek felé, hanem fordítva. Az ember és természet viszonyában felbukkanó ellentmondás, mely a jelenlegi válság alapja, éppen e megközelítésbeli különbségből fakad.

Az ember nem csak a betegségek kezelése, illetve a hőmérsékleti és egyéb szélsőségek kiegyenlítése révén vonja ki magát a természet önszabályzó folyamatai alól. Egy párhuzamos, az önszabályzó és önvezérelt rendszerekkel szemben felépülő és teljes egészében öngerjesztő rendszert épített ki maga körül. A dolog szépsége abban rejlik, hogy e párhuzamos világ sem tud kiszakadni a természetből. Az élő rendszerek alapvető sajátsága, hogy igyekeznek hosszútávon őrizni saját arculatukat. Lehet, hogy más hangszerekkel, lehet, hogy más dallamváltozatokkal, de ugyanazt a dalt játszák kezdetektől a végig. Az arculat megőrzése azonban önszabályozás, önkorlátozás nélkül nem lehetséges. Az élet egyik legfontosabb elem így kétségtelen az a korlát, amit egy egységes rendszer egymással kölcsönhatásba lépő elemei hoznak létre maguk körül, illetve emelnek maguk elé a rendszer sajátos szerkezetének kialakításakor. Igaz a szó szoros értelmében nem tudatos tevékenységről van szó, inkább olyan alaptörvényről, melyet csak az esetben érthetünk meg, és foghatunk fel, ha az egyes természeti rendszerek működését tekintjük vizsgálódásunk kiindulópontjának, azaz nem az egyedek viselkedéséből vonunk le következtetéseket a rendszer működésére, ellenkezőleg, a rendszer működését megismerve értelmezzük az egyedek viselkedését. Ugyanez nem csak a természeti, de a gazdasági folyamatokra is érvényes. Ennek megfelelően a jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedés is tartalmaz olyan elemeket, melyek időszakosan jelentkező visszacsatolások formájában fékezik mind a társadalom, mind a gazdaság növekedését. A kérdés csak az, hogy ezek az elemek mennyiben hathatnak, illetve a gazdaságirányítás és a társadalomszervezés tudatosnak és tudattalan beavatkozásai mennyiben irányulnak ezek kiiktatására.

A magunk részéről úgy véljük, a jelenlegi válság alapja, egyfelől a már jellemzett ismeretelméleti hiba, másfelől ezzel szoros összefüggésben, hogy a tudatos cselekvés minden esetben e folyamatoknak a kiiktatására irányul. Itt természetesen nem két különböző elemről, hanem egy mozzanat két oldaláról, vagy másként fogalmazva egymást kölcsönösen feltételező és kiegészítő dologról van szó. A rendszerek megközelítése ugyanis olyan sajátos viszonyt alakít ki a hálózat és az azt értelmező entitás között, mely szükségszerűen meghatározza az utóbbi cselekvések körét. E tétel értelmét és jelentőségét a legegyszerűbben a betegségfelfogás különbségével lehet érzékeltetni. Mint láttuk, a betegség az egyén felől közelítve sérülés, ellenben a rendszer egésze felől nézvést egyfajta szabályozó eszköz. Az első megközelítésben a gyógyítás a szabályzó rendszer kiiktatása, mely hosszútávon mind az egyénre, mid a faj egészére nézve káros, romboló hatású, a második esetben viszont a cél nem elsősorban az egyén vagy azt egyed életben tartása, hanem a rendszer egészének, biztonságos működésének fenntartása, esetenként teljesítőképességének növelése, mely természetszerűen hathat ki az egyedre is. Itt még véletlenül sem a gyógyítás mellőzéséről van szó. Mielőtt félreértenénk: nem azt mondjuk: hagyjuk veszni a betegeket, csupán azt: a gyógyítás nem silányodhat a betegség elleni harccá. Más szavakkal: egy sérült tájban hiába gyógyítom az elemeket, a táj sérülései ismételten és ismételten ki fogják váltani az adott betegséget, vagy annak valamely rokonfaját. Más szavakkal, nem a halakat kell gyógyítanom, hanem a tavat, mert ha a tó nem egészséges, a benne élő hal sem lehet az. Ennek felismerése azonban lehetetlen, ha nem értjük magukat a természeti rendszereket, nem vagyunk tisztában működésük sajátságaival. Jelen helyzetben a világ valamennyi jelenségét az egyedek, vagy saját magunkra értelmezve az egyén felől vizsgáljuk. A kiindulási pont még abban az esetben sem más, ha egy-egy társadalom, egy-egy közösség körében lejátszódó eseményekre összpontosítunk. Kutatásaink tárgya így is, úgy is egy, a tényleges kapcsolat­rendszeréből kiszakított emberi közösség. Maga a kapcsolatrendszer, mely nem csak a közösség helyét és szerepét jelöli ki az adott földrajzi és történelmi térben, de hosszú távon létlehetőségeit és cselekvési körét is meghatározza, legfeljebb, mint természeti adottság, vagy külső erőforrás, illetve az ezekhez való alkalmazkodás, gazdálkodás jelenik meg. Itt érthető meg, miért is állítottuk az erőforrásválságról, hogy az ember világhoz fűződő viszonyát jelenti. A természet felőli megközelítésben ugyanis nincs forrás, csak társ, s ilyen értelemben nem beszélhetünk (egyoldalú) alkalmazkodásról, s különösen nem egy elkülönült, bármilyen formában elkülöníthető erőforráshalmaz felhasználásáról. Az élet alapja innen nézvést olyan kölcsönös függés, mely az adott táj egészét meghatározza, ideértve annak eltartó képességét is. A természeti rendszerek nem egyszerűen alkalmazkodnak a környezetükhöz, sokkal inkább saját képükre formáljak azt, s e képet lehetőségeik szélső határáig igyekeznek megőrizni.

Vegyünk egy egyszerű példát!

A folyó a maga fizikai törvényszerűségeivel sajátos önszabályzó rendszert alkot, melyben egyaránt jelen van az öngerjesztés, és az önkorlátozás. A folyó munkavégzésének, így a folyóvölgyében bekövetkező változásoknak a motorja a folyó vízjátéka. Minél nagyobb ugyanis az ár- és kisvízszint közötti különbség, annál erőteljesebben képes rombolni, illetve építeni partjait a folyóvíz. Egy enyhén kanyargó vízfolyás esetében a meder vízemésztő, s ezzel párhuzamosan a tagolt ártér vízbefogadó képessége a lehető legnagyobb, a vízjáték, s ezzel együtt az árvizek magassága, illetve a folyó munkavégző képessége a lehető legkisebb. Ilyen esetben az ártéri mederváltozások mértéke és üteme alacsony, a folyóvölgy alig változik. A kanyarok fejlődésével azonban a mederben egyre jelentősebb örvények, visszaforgók képződnek, melyek sajátos módon akadályozzák a víz lefolyását. A folyó azonos vízhozamok mellett is egyre magasabb árhullámokkal tetőzik. Munkavégző képessége folyamatosan nő, miáltal a kanyarok fejlődése is gyorsul. Ez az öngerjesztés egészen addig tart, amíg a folyó sorra le nem vágja túlfejlett kanyarulatait, és visszaáll a kiindulási helyzet, a folyamat kezdődhet elölről.

E fizikai sajátságokra épül rá az élővilág a maga jellegzetességeivel. Alföldünk csapadékviszonyait tekintve a sztyepp, illetve a száraz sztyepp növényföldrajzi övébe esne, ezzel szemben a tájtörténeti vizsgálatok azt mutatták, hogy az ártéri területeken 80-90% körüli erdősültséggel számolhatunk, s csak a víztől elzárt belső foltokban találunk klimatikus sztyeppet. Ennek oka egyértelműen a folyók szerepéhez köthető. Az élővilág ugyanis a Duna illetve a Tisza vízrendszerében nemcsak a lehulló csapadékból elégíthette ki vízigényét, hanem felhasználta a folyók által szállított árhullámok vizét is. Így az Alföld növényzetét a csapadék és az árvizek által ideszállított víz együttes mennyisége határozta meg. Maga a rendszer, mintha szándékosan készült volna a tavaszi víztöbbletek kezelésére és visszatartására. Az erdők vízigénye rügyfakadáskor a legnagyobb. Ilyenkor indul be a fák a nedvkeringése, s kezdődik meg a lombkoronaszint kiépítése. Természetes körülmények között az alföldi erdők két hullámban építik fel magukat. Először március végén, április elején a puhafák bontják ki rügyeiket. Ez az időszak egybe esik a síkterületeken, illetve az ezer, ezerötszáz méter alatti hegyvidékek hóolvadásával. Ilyenkor néhány kisebb árhullám vonulhat le a folyókon, illetve a felszíni víz a mélyebb területeken összegyűlve belvízfoltot alkothat. A puhafa ligetek jellemzően e térszinteket töltik ki, s e vízfeleslegre építve töltik fel vízkészleteiket. A folyamat május első heteiben a keményfa ligetek zöldbeborulásával folytatódik. Ezt a magashegyek hóolvadása, és a május eleji csapadékosabb időszak árvizei kísérik, melyet zöldárnak is hívnak. Az ember évezredeken keresztül – társadalmával, gazdaságával egyetemben – e rendszer részeként élt és tevékenykedett, ami az adott esetben azt is jelenti, hogy tevékenységével éppúgy hozzájárult a rendszer kiépüléséhez, működéséhez és fennmaradásához, mint az erdők, vagy a folyó a maga munkavégző képességével, hordalékterítésének sajátságaival. S persze nem véletlen, hogy épp e sajátságokat hozzuk fel itt példaként. A hordalékterítés alapvető jellegzetessége ugyanis, hogy a medréből kilépő, meglassuló víz közvetlen a partok mentén, az árterek kapuiban, csatornáiban szabadul meg hordalékának nagy részétől, miért is folyamatosan és természetesen egyre gyorsuló ütemben iszapolja, tölti fel azokat. Az ártereken élő ember – első közelítésben a halászat érdekében – e kapuk, csatornák tisztításával, karbantartásával járult hozzá a rendszerműködéshez. Később a távolabbi hátak, illetve az egymással párhuzamosan futó folyók összekapcsolásával egészítették ki, és tették teljessé a vízhálózatot, aminek az eredménye a Tisza mentén valamennyi álló és élővíz egységes rendszerbe foglalása lett. Az élővilág tehát felkészült a csapadékosabb időszakok és területek vízének befogadására. E víz visszatartása, un. kistáji vízkörforgásokba kényszerítése alapvetően határozta meg a Kárpát-medence és vele az Alföld természeti viszonyait. Nem adottságokról van szó az adott esetben, hanem egy az egész tájra kiterjedő természeti rendszer működéséről, melynek hosszú időn keresztül az ember is részese volt. E rendszerműködés eredménye a táj maga annak növény- és állatvilágával egyetemben. A rendszer egésze természetesen sokkal összetettebb, mint ami e vázlatos ismertetésből következik. Ugyanakkor magában a rendszerben minden a helyén van, semmi sem esetleges és általában nem is helyettesíthető. Így az erdők nem cserélhetők le következmények nélkül szántókra vagy gyepekre. E beavatkozások a rendszer egészének sérüléséhez, hosszabb távon összeomlásához vezethetnek. Így az Alföld kiterjedt erdeinek felszámolása a XVIII. századra egy lassan terjeszkedő vízi világ kialakulásához vezetett, melyet az itt élő ember másfél évszázadon keresztül képtelen volt felszámolni. Ugyanakkor a vizek lecsapolása jelentősen módosította az Alföld létlehetőségeit, hiszen a vízbő időszakok és területek vizének elvezetése a víz utánpótlásától fosztotta meg a tájat, teljesen kiszolgáltatva azt a szárazföldi éghajlat szélsőségeinek.

Amíg az emberi cselekvés a rendszer egészére irányul, illetve az emberi gondolkodás a rendszer felől közelít annak részeihez, és nem fordítva a részek felől az egészhez, a gazdálkodás a rendszer egészének gazdagítását jelenti. Amikor e gondolkodás megfordul, az ember közvetlen környezetén, szűkebb életközösségén túl már nem rendszer elemek, hanem erőforrások sorakoznak, a kérdés ebben az esetben már nem az, hogyan emelhetem, hogyan gazdagíthatom a rendszer egészét, hanem az, miképpen hasznosíthatom a leghatékonyabban az erőforrásaim. E pillanatban indul el az ember azon az úton, melynek végén már teljes egészében sikerül kivonnia magát a természeti rendszerek önszabályzó folyamatai alól. Ennek azonban hosszútávon katasztrofális következményei lesznek, illetve már vannak is.

Az önszabályzó folyamatok lényege, hogy az élelemhálózat egyetlen eleme se válhasson erőforrássá, illetve ne növekedhessen korlátlanul. Képzeljük el, hogy egy élelemhálózatba illeszkedve egy természetes élőhely hozamából kell fenntartani magunkat. Mindez az emberi közösség összehangolt munkáját igényli és a gyakorlatban vadászatot, halászatot, gyűjtögetést jelent. Amikor az ember ezekről az alapokról kiindulva az élőhelyek eltartóképességének növelésével biztosítja saját megélhetését, még a természeti rendszerek keretei között marad. Ilyen jellegű beavatkozás az erdők életébe a szegélyeken, tisztásokon, ligetesedő foltokon kialakított gyümölcsény, ami egyfelől az erdő fajösszetételét változtatja meg a gyümölcsfajok elszaporításával, másfelől a vadalanyok oltásával az egyes fajták termőképességét is növeli. Mindez azonban az erdő ökológiai hatását még nem érinti. Hasonló a helyzet a fokok kialakításával s tisztításával, ami a halállomány felduzzadását eredményezi, ám e „természetellenes” növekményt az ember kivonja a rendszerből, így túlhasználat egyik oldalról sem alakulhat ki. E sorból a vadászatot váltó állattartás sem lóg ki, amíg a legelők hasznosítása, s a legelőváltás a természetrendjéhez, vagy a csapadékviszonyokhoz, vagy a folyók természetes légzéséhez, áradásához, apadásához kötődik. E keretek között az önszabályzó folyamatok még a maguk teljességében érvényesülnek Az ember által kialakított és fenntartott életközösség kiterjed a táj egészére, magában foglalja annak minden elemét. Magyarán szólva a két rendszer még nem különül el, s az egyik nem tekinti erőforrásnak a másikat. Ugyanakkor e feltételek megléte már magában foglalja annak lehetőségét, hogy egy-egy esetben valamely rész az egész rovására terjeszkedhessen. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy ez esetben még igen összetett természeti és társadalmi szabályzók működnek az emberi közösségek és az ember által létrehozott életközösségek életében. Példának okáért új betegségek jelennek meg, melyek egyaránt sújthatják az állatállományt és az állattartókat. De ilyesminek kell tekinteni az ember műveltségét, világhoz való viszonyát, tulajdonfelfogását stb. Ez utóbbi különösen élesen világítja meg a helyzetet. A mai jogfelfogás szerint a tulajdon alapja a dologgal való rendelkezés, ideértve annak elpusztítását is. A tulajdont tulajdonképpen ez az egy mozzanat különbözteti meg a használati jogoktól. Ezzel szemben szerves megközelítésben a tulajdon alapja a teremtés. A természetben minden a teremtő tulajdona, az embernek csak az lehet a sajátja, amit maga hozott létre saját teremtő hatalmával. A két felfogás közti különbségben a már jelzett két ismeretelméleti lehetőség tükröződik, az első esetben a középpontban a birtoklás, tulajdonlás lehetősége, s a tulajdonló, birtokló egyén áll, a másik esetben a világ egészét megtestesítő Isten, s az ember maga csak képmás volta okán saját teremtő folyamatai révén szerezhet tulajdont magának.

Az önszabályzó folyamatok kiküszöbölésének első jele a szántóművelés megjelenése. Történelmi példák bizonyítják, hogy e szinten az ember képessé válik olyasfajta túlhasználatra, mely az egész élelemhálózatot felborítja, s végezetül felszámolja magát a szántóművelést is. Ez a pillanat a természettel folytatott fegyverkezési verseny kezdete. Az ember olyan jellegű ellátórendszert alakít ki, mely lehetővé teszi számára, hogy lélekszámát közvetlenül a rendelkezésre álló élelem határozza meg. Ennek következményeként már nem közvetlenül a vele azonos rendszerszerveződési szintek visszahatásaitól, önszabályzó folyamataitól függ a léte, hanem az adott táj magasabb rendszerszerveződési szintjeiből érkező visszacsatolásoktól. Halász, vadász, gyűjtögető életmód mellett a rendelkezésre álló élelem felélése közvetlenül hat vissza az emberi közösség életére. E kapcsolatot az a szabály jellemez, mit Konrád Lorenz az alábbiak szerint vetett fel: „ritkán fordul elő, hogy egy állat szaporodását közvetlenül a meglévő táplálék tömege szabályozza. Ez ugyanis mind a zsákmányoló, mind a zsákmányfaj érdekét tekintve gazdaságtalan volna.” Szántó-vető életmód mellett azonban a kapcsolat áttételessé válik. A folyóvölgyekben a szántó a természetes növényzet elhelyezkedéséből következően az erdő versenytársa. Azaz szántóterületeket az erdőtakaró megbontása, az erdők irtása révén alakíthat ki az ember. Itt közvetlen visszahatás nincs. A szántó, úgy tűnik, korlátlanul növelhető. E tétel azonban csak a látszat. A visszahatások akkor jelentkeznek, amikor az egyre fogyatkozó erdőtakaró már képtelen betölteni a táj életében, a rendszer működésében meglévő szerepét. A következmények a szántó-vető gazdálkodás ellehetetlenülését is maguk után vonják. Így néptelenedett el példának okáért az i.e. 7 évezred környékén Jerikó és környéke, majd közelítőleg egy évezred múltán Anatólia, de valószínűleg ilyen okai lehettek a Dél-amerikai civilizációk összeomlásának is. A Tisza mentén e változások Mezopotámiával szemben nem kiszáradáshoz, sivatagosodáshoz, ellenkezőleg, egy vadvízország kialakulásához vezettek. A lényeg azonban nem változott, hiszen az Alföld elmocsarasodása ugyanúgy felszámolta a szántó-vető életmódot, mint ahogy ezt kilencezer évvel korábban Mezopotámiában a kiszáradás tette.

A civilizáció, a gazdálkodás „fejlődésének” alapja ettől kezdve a természeti rendszerek felélését gátló folyamatok kikapcsolása. Minden egyes új gazdálkodási elem egy-egy természetes szabályzó kiiktatását jelentette. E téren a szállítás, a kereskedelem és a pénz megjelenése döntő, mert az adott táj termőképességének csökkenését más még viszonylag egészségesebb tájakról érkező árukkal tudta ellensúlyozni. Így egy-egy természeti rendszer túlhasználata vég nélkül folytathatónak tűnt. A természeti rendszerek lebontása, azonban olyan működési zavarokat eredményezett, melyek folyamatosan és egyre gyakrabban jelentkező természeti katasztrófák formájában nehezedtek a tájra és a benne élő emberre. E katasztrófák elhárítása, egyre hatékonyabb eszközöket s egyre nagyobb gazdasági teljesítő-képességet követelt meg. Csak egy példa ennek megvilágítására: egyetlen XX. századi árvizet sem sikerült volna gátak között tartanunk XIX. századi eszközökkel. A természeti rendszerek működési zavarai olyan fegyverkezési versenyt kényszerítenek az emberi társadalomra, melyben nincs megállás. Folyamatos gazdasági növekedés, a rendelkezésre álló eszközök bővülése nélkül példának okáért a Tisza völgy tájhasználata már összeomlott volna. Viszont az összeomlás elkerülése érdekében végzett beavatkozások tovább rontották a helyzetet. Jelenleg az alföldi területeken a természetközeli és természetes területek aránya 4% körül mozog. E 4%-nyi rendszerelem sajnos ma már szinte semmilyen formában nem kötődik egymáshoz, egymástól elszigetelt foltokban, szigetszerű zárványokban maradt csak fenn, így az adottságok befolyásolására, a rendszer egykori arculatának őrzésére képtelen. Ami tájhasználatunk szempontjából annyit jelent, hogy a jövőben is folyamatosan romló adottságokra kell felkészülnünk. A fegyverkezési verseny tehát folytatódik, és a természeti rendszerek működési zavarai, avagy a változó szerkezethez köthető növekvő rendszerlengések egyre jelentősebb erőfeszítésekre kényszerítenek bennünket. Az Alföld tájhasználata, ezzel együtt az ország élelmiszerellátása csak addig marad fenn, míg ezekre az erőfeszítésekre képesek leszünk.

A gazdasági növekedés jelen körülmények között az emberi társadalom és gazdálkodás fennmaradásának alapja. Nem a pénzügyi folyamatok indították el, bármilyen szerepet is játszanak ma annak fenntartásában, s a látszat ellenére nem is az emberi önzés megnyilvánulásai, bár igaz, hogy az én központú világmodellen alapul, ám a természeti rendszerek felől érkező korlátozások kényszerítik ránk. Egyfajta pilóta játék ez, melyből csak a létlehetőségek teljes beszűküléséig nem lehet kiszállni. Hiszen jelen pillanatban a játék befejezése sokkal súlyosabb problémákat okozna, mint amilyen erőfeszítéseket a fenntartása igényel. A gazdasági teljesítőképesség folyamatos növekedése nélkül a természeti rendszerek napjainkban tapasztalható lengései, a szélsőségek eluralkodása és állandóvá válása az egész globalizált világot fenyegeti összeomlással. Ez az összeomlás persze elkerülhetetlen. Ennek belátása érdekében két mozzanatot kell világosan látnunk. Az elsőt akkor érthetjük meg, ha megvizsgáljuk a jelenlegi gazdaság önszabályzó folyamatait. A gazdasági növekedés — piacgazdaságot feltételezve sem tekinthető korlátlannak. A termelés lehetőségeit a fizetőképes kereslet alakulása határozza meg. Csak annyit lehet gazdaságosan termelni, amit el is lehet fogyasztani. A túltermelés eladatlan készletek felszaporodásához, és egyfajta gazdasági válsághoz vezet. E válság visszavetné magát a növekedést is. A gazdaság e sajátos önszabályzása azonban azzal fenyegeti a rendszer egészét, hogy képtelen lesz kiküszöbölni a természeti rendszerek felől érkező egyre jelentősebb visszahatásokat. Emiatt (és persze sok más tényező összhatásaként) a gazdaság szerkezetébe olyan mozzanatok épülnek be, melyek e visszahatás kiküszöbölésére irányulnak. Ha nincs fizetőképes kereslet, mesterségesen kell létrehozni azt. E folyamat egyrészt a gazdaság szerkezetének átalakulásában, a szórakoztató és szolgáltató ipar felfutásában, illetve a hitelezésben és a pénzügyi folyamatokban érhető tetten. A jelenlegi folyamatok ismeretében úgy tűnik, hogy e mechanizmus sikeresen kiiktatta a túltermelési válságot, mint az önszabályozás lehetséges eszközét. Ettől kezdve a gazdasági növekedés egyetlen lehetséges korlátja az erőforrások beszűkülése. E téren szándékosan nem elfogyásról beszéltünk, itt jelenik meg ugyanis a második nagyon lényeges mozzanat: a gazdasági növekedés nem az erőforrások meglététől függ. Hiába vannak – a jelenlegi felhasználás üteme mellett – akár több száz évre elegendő készletek. A fenntartható növekedés érdekében e készletek kitermelésének, azaz a rendelkezésre állásnak is növekednie kell. Azaz a gazdasági növekedés érdekében az erőforrások kitermelésének és felhasználásának is növekednie kell. A hitelkonstrukciók, pénzügyi mentőcsomagok, s egyéb beavatkozások csak addig képesek elodázni a rendszer összeomlását, amíg a rendelkezésre álló erőforrások kitermelése, előállítása a gazdasági növekedés ütemének megfelelő mértékben fokozható. Úgy tűnik azonban, hogy erre már nincs lehetőség. A jelenlegi válság nem pénzügyi válság. Az ember és a természet viszonyában gyökerezik, alapja az önszabályzó folyamatok kiküszöbölése, mely oly mértékű túlhasználatot eredményezet, ami a jelenlegi együttműködő rendszerek egészére is kihat, miközben ezzel párhuzamosan elfogyni látszanak azok az erőforrások, melyek segítségével az ember egy egyre szélsőségesebbé váló világban a maga kiegyenlített, dobozba zárt életterét fenn tudta tartani. Gondoljuk végig, mi is történt velünk az utóbbi évtizedekben. Ma már nem csak arról van szó, hogy állandó hőmérsékletet tartunk magunk körül. Mindent igyekszünk kiegyenlíteni. Legjellegzetesebb példája ennek az élelemellátás. Itt ma a legfőbb szempont, hogy az év háromszázhatvanöt napján ugyanazokat az élelmiszereket lehetőség szerint ugyanolyan minőségben biztosítani tudjuk. Nagyon hasonló a helyzet, ha az oktatást, a gyógyítást vagy az élet bármely másterületét vesszük alapul. Megint csak egy egyszerű példa. A szélsőségekhez való alkalmazkodást olyan társadalmi szokások is közvetítették az ember felé, mint a farsang féktelen mulatozásait követő negyven napos böjt.

A ma embere részben a rendszer összeomlásának következtében, részben azonban ettől függetlenül egyre szélsőségesebb körülmények közé kényszerül, mert elveszíteni látszik azokat az erőforrásokat, melyek saját szobahőmérsékleten tartott világát fenntartották, miközben végleg elfeledkezett azokról a társadalmi eszközökről, szokásokról, hittételekről, mesékről, legendákról, regékről stb. melyek őt ettől sokkal enyhébben jelentkező szélső helyzetekre késztették fel.

Az összeomlás e nézőpontból elkerülhetetlennek látszik. Nagyon valószínű, hogy napjainkban a kapitalizmus utolsó válságát éljük. A tényleges események azonban teljesen kiszámíthatatlanok. Nagyon sok függ attól, hogy a társadalom egyes rendszerszerveződési szintjei milyen mértékben erodálódtak, illetve milyen mértékben tudnak alkalmazkodni a változásokhoz. Hasonló a helyzet a természeti folyamatok terén is. Egyetlen mondatban összefoglalva a kilátásokat minden attól függ, hogy a jelenlegi pilótajáték végeztével az egyes társadalmi és természeti rendszerek lebomlása mely ponton áll majd meg, s honnan kezdődik újjászerveződésük. E téren azonban csak találgatni lehet. Bizonyosságként csak annyi tételezhető, hogy az elkövetkező időben az ember egyre kevéssé tudja majd kivonni magát az önszabályzó folyamatok hatása alól, így a népesség várhatóan a Föld erősen romlott eltartó képességéhez fog igazodni.



[1] Nem magát az életet, csupán annak jelenlegi szerkezetét, azaz a különféle társulások, élelemhálózatok összességét. Innen úgy tűnik, hogy mind a természetes növénytakaró, mind az erre épülő állatvilág olyan sérüléseket szenvedett el, melyek miatt az eredeti, egészséges állapot már nem állítható vissza. A rendszer általános összeomlás előtt áll, mely vélhetően evolúciós robbanásban végződik majd, ami elsősorban azt jelenti, hogy új együttműködő rendszerek (fajok, társulások, élelemhálózatok) alakulnak ki, s a mai élőlényeknek (ideértve az embert is) ezek keretei közt kell helyet találniuk.

 

Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

Eddig inkább csak arról volt szó, hogy mi történik majd amíg ez a rendszer leépül. Arról, hogy az oroszok miatt gázkelepcében ülünk, hogy a fogyó olaj miatt az egész világ az olaj csapdájában vergődik, de arról ritkán szólunk, hogy mit tegyen egy kis közösség, vagy család. költözzön tán mindenki vidékre, Ezt úgysem lehet megtenni. Akkor mit eszünk szervezett élelmiszer-termelés híján? Vagy akár eljutunk-e valaha oda, hogy nem lesz szervezett élelmiszer-ellátás?

A Kairosz kiadó magyarul is kiadta David Korten egy új művét. A korábban megjelent Tőkés társaságok világuralma is gondolatébresztő mű volt, a mostani még nikább aktuális.

A Magyar Nemzetstratégia második kötete számos szakértő munkájának eredménye, mely magába foglal egy palettát a jogra vonatkozó elképzelésektől az oktatáson keresztül a gazdaságig.

Kutatóink az energetika-fenntartható gazdálkodás területén írtak cikket a könyvbe. A könyv szerkesztőjével egyeztetve jelentetjük meg ezt a kis helyreigazítást:

Az "Energia nélkül nem megy semmi" címmel közreadott cikk 3 szerző munkája. A második függelék az ártéri gazdálkodásról Molnár Géza, a harmadik függelék a lokalizált rendszerekről Szám Dorottya munkája. A megújuló energiaforrásokra vonatkozó adatok és számítások egy része a PTE Környezetfizika Tanszék és Német Béla tanszékvezető által végzett kutatásokból származik.

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

X