Molnár Géza's blog

Kitekintő - Dmitry Orlov gondolatai

Molnár Géza — Sun, 05 Feb 2012 09:02:44 +0000

Dimtry Orlov 2011 decemberében hosszabb interjút adott a francia Tancrède Bastié-nak. A szöveg angolul is megjelent. Mi az angol változatot ültettük át magyarra. Az alábbi fordítás három ember munkája. Az angol szöveggel ifj. Molnár Géza birkózott. A fordítást Bobkó Csaba vetette össze az eredetivel. A fordító a szavak jelentésére, Csaba inkább Orlov gondolatira összpontosított. Az ennek eredményeként született nyersfordítás magam kíséreltem meg átültetni magyarra, ami nem volt egyszerű. Számos esetben más szavakat és más nyelvtani formákat használtam. Így kizárólag én felelek a szövegben előforduló esetleges félrefordításokért.

Az eredeti francia nyelvű változat itt olvasható:

http://www.orbite.info/traductions/dmitry_orlov/un_entretien_avec_dmitry_orlov.html

A fordítás alapját képező angol változat pedig:

http://www.energybulletin.net/stories/2011-12-16/conversation-dmitry-orlov-about-europe

Dmitry Orlov (http://cluborlov.blogspot.com) orosz-amerikai mérnök, író. 1962-ben született Leningrádban, majd 12 évesen az Amerikai Egyesült Államokba költözött, ám később is visszajárt Oroszországba. Tanúja volt a Szovjetunió összeomlásának. Most Amerikában látja ugyanazokat a jeleket és a folyamatokat, melyeket a szovjetrendszer összeomlásakor szülőföldjén is megfigyelhetett. Könyvében (Reinventing Collapse: The Soviet Example and American Prospects) és bloggjában ezekről a kérdésekről is ír. Összehasonlítja a szovjet és az amerikai körülményeket. Erre figyelt fel a neten bóklászva Tancrède Bastié, aki több őt foglalkoztató kérdésre is megtalálta Orlov bloggjában a választ. Példának okáért a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok közti hasonlóság neki is feltűnt, de mint írja, ahhoz, hogy ezeket a pontokat tisztán lehessen látni, egyszerre kellene a két birodalomban élni, ahogy ez Orlovnak megadatott. Tancrède Bastié ezek alapján kereste meg Orlovot és készítette el az alábbi riportot.

Molnár Géza

Tancrède Bastié: Milyen különbségeket látsz Európa és Amerika közeljövőjében?

Dmitry Orlov: Az európai országok történelmi képződmények, és a multinacionális cégek pénzalapú világának felszíne alatt megmaradtak az ehhez való kötődés maradványai, míg az Egyesült Államokat egy cégként hozták létre lényegében egy adóellenes forradalom eredményeként, tehát nincs hová visszaesnie. A legnagyobb különbség ebből következően a helyi politikában van, és éppen ez lehet a megoldás kulcsa. Az európai politikát is megmételyezi a pénz és a szabad piac, de – szemben az Egyesült Államokkal – még nem teljesen agyhalott. Legalábbis remélem, hogy még nem az; a Brüsszelben hozott döntéseket ugyan meg sem lehet különböztetni a washingtoniaktól, helyi szinten viszont sokkal jobb dolgok is történhetnek. Európában még maradt egyfajta politikai sokszínűség, a véleménykülönbségek kezelhetők, és a lázadások sem feltétlenül torkollanak visszafordíthatatlan káoszba. Mindent egybe vetve az európai politikai helyzetben sokkal több lehetőség adódik az emberi kapcsolatok helyreállítására, helyi közösségek és döntések erősítésére, a helyi kezdeményezések támogatására, mint az Egyesült Államokban.

TB: Amerika összeomlása elősegíteni vagy késleltetni fogja Európáét?

DO: Egyelőre bizonytalan, hogyan játszódnak majd le az események, mindenesetre Európának szinte feleannyi erőfeszítésébe kerül kilábalni az elkövetkezendő olajválságból, mint az USA-nak. Ha az olajkereslet egy komolyabb összeomlást követően drasztikusan csökken az USA-ban, Európa egy kis ideig talán még hozzájuthat annyi olajhoz, mint amennyire szüksége van (ez akár 10 év is lehet), amíg nagyobb igény nem mutatkozik a kőolaj iránt, mint amilyen ütemben a tartalékok apadnak.

Az eurázsiai hatalmas gázkészletekhez való viszonylagos közelség szintén védelmet biztosíthat az összeomlás ellen, a szállítási kockázatok dacára.[1] A dollár esetlegesen bekövetkező váratlan hanyatlása minden bizonnyal kedvezőtlen hatással lenne a gazdaságra, azonban kicsivel hosszabb időszakra nézve a dollár elértéktelenedése megakadályozná, hogy a világ pénzügyi tartalékait számolatlanul Amerika adósságának rendezésére illetve a fedezhetetlen fogyasztására költsék. Ez növelheti az Eurozóna országainak vagyonát, és lélegzetvételnyi szünethez juttatja a világ szegényebb országait.

TB: Az Amerikai Egyesült Államok mostani illetve a Szovjetunió korábbi hanyatlása alapján mire számíthatunk, milyen lesz az európai összeomlás?

DO: Európa jobban áll valamennyi az összeomlás körülményeit befolyásoló kulcsterületen, mint az Amerikai Egyesült Államok.[2] A lakhatás, a szállítás, az élelem- és gyógyszerellátás, az oktatás és a közbiztonság terén adott a köztámogatások valamilyen rendszere és a helyiek is rugalmasabbak. A Szovjetunió bukásával kapcsolatos tapasztalatokat a tények tükrében kell értékelni. A szocialista rendszer összeomlását törvénytelen privatizáció, gazdasági liberalizáció és ehhez kapcsolódóan a korrupció hulláma követte. Ez olyasmi, mintha a földrengéssel indult katasztrófa tűzvésszel folytatódna. Európában azonban nincs nyoma egyetlen rossz, a megingás teremtette lehetőségeket kihasználva hódítani akaró gazdasági mechanizmusnak sem. Ugyanakkor a szocializmus maradványait[3], melyek a Szovjetunióban nagymértékben elősegítették a válság átvészelését Európában teljesen lebontotta a piaci liberalizáció káros kísérletének utolsó hulláma.

TB: Hogyan befolyásolja az olajcsúcs a földgázcsúcsot, és a széncsúcsot?

DO: A különböző fosszilis energiaforrások nem helyettesíthetőek egymással. Nagyrészt az olaj biztosítja a szállításhoz szükséges energiát, a nélkül a fejlett országokban megbénul a kereskedelem. A szén sok országban a villamos energia alapja (Franciaországban nem, mert az atomenergiára épít). A földgáz nélkülözhetetlen az iparszerű mezőgazdaságban használt műtrágya előállításához, továbbá hőenergiát biztosít fűtéshez, főzéshez és ipari folyamatokhoz.

A legtöbb fejlett országban ezen erőforrások kitermelése elérte a csúcsot, lehet, hogy világviszonylatban is elértük ezt, vagy közel állunk hozzá.

Az olaj körülbelül egynegyede néhány, alig pár évtizede felfedezett szuperóriás mezőről származik. Ráadásul ezeken a mezőkön különféle módszerekkel fokozták a kitermelést, hogy a lelőhelyek hosszabb ideig termelékenyek maradjanak, mint pl. „in-fill drilling” (kitöltő a meglévő fúrások közé ékelt fúrás) és „water injection” (vízbefecskendezés). E módszerek azonban nem csak hatékonyabbak, de a segítségükkel sokkal gyorsabban lehet kiaknázni az olajat. Csakhogy ezzel együtt a mező hamarabb kimerül. Az olaj helyét lassan átveszi a víz, aztán egyik pillanatról a másikra elapad az olaj. Ilyen gyors kiürülésre kiváló példa a Mexikói-öbölben található Cantarell szuperóriás mező; Mexikónak csak alig pár évig tud olajat exportálni. Oroszország után a második legnagyobb olajkitermelő, Szaúd-Arábia felettébb titokzatos olajmezőivel kapcsolatban, de valamit azért elárul róla, hogy csökkentette olajmezői fejlesztését, és szolár technológiai kutatásokba fektet pénzt.

Hasonló a helyzet a földgázzal is, bár itt kísérleteznek az áttöréssel, olyan új (valójában régi, korábban nem alkalmazott) technológiák bevetésével (hydraulic fracturing, horizontal drilling - hidraulikus kőzetrepesztés, vízszintes fúrás), amelyekkel olyan geológiai képződményekből lehet földgázhoz jutni, melyekről korábban úgy vélték, erre nem alkalmasak, (pl. agyagpala). Valójában ez csak pénzügyi játék. A technológia túl drága, és túl nagy károkat okoz a környezetben, emiatt nem éri meg az erőfeszítéseket. A helyzet persze változhat, ha a földgáz ára már visszahat a keresletre, és a gázhiány emiatt gazdasági károkat okoz.

Korábban úgy gondolták, szénből még bőséges, több száz évre elegendő készletünk van. Ugyanakkor pár éve felülvizsgálták ezeket a becsléseket, és úgy tűnik, a világ legnagyobb szénkitermelője, Kína már a csúcshoz közelít. Miután Kína gazdasági növekedését elsősorban a szén táplálta, ez a növekedés hamarosan a végéhez ér, amit komoly gazdasági, szociális és politikai problémák követnek majd. Az USA villamos energiájának közel fele a szénen alapszik, és valószínűtlen, hogy a jövőben a rendszer fenntartásához elegendő szénhez juthat. Az „energy-dense anthracite” (nagy energiasűrűségű antracit) nagy része kiürült az USA-ban. A mostani természetpusztító módszerekkel (pl. nagy anyagmozgatással járó külszíni fejtések) egyre kevesebb szénhez jutnak. A szénből lassan már csak por marad. A bányászatnak adott egy fizikai korlátja is, amikor a kitermelés és a szállítás több energiát emészt fel, mint amit a szénből remélhetnek.

Ugyanakkor fontos tudni, hogy a rendszer működésének alapját mégiscsak az olaj és a belőle készített üzemanyagok jelentik. Ezen alapul valamennyi gazdasági tevékenység. Dízel nélkül nem tudják vonattal az erőművekhez szállítani a szenet, nem tudnak áramot termelni, minden gazdasági folyamat leáll. Szintén fontos megérteni, hogy már a kisebb kimaradások is komoly gazdasági problémákat okozhatnak. Mindezen hatásokat tovább súlyosbítja a tény, hogy minden gazdasági és ipari tervezés alapját a gazdasági növekedés határozza meg, a gazdaság csökkenése elképzelhetetlen. A mai ipari szerkezetek, illetve a gazdaság, ideértve a pénzügyi rendszereket is, már stagnálás esetén is működésképtelen, csökkenésről már nem is beszélve. Ez kihat a politikai rendszerre is. Éppen ezért egy csekélyebb olajválság is komoly, a szociális szintet is érintő következményekkel járhat.

Végül nem árt megjegyezni, hogy a fosszilis energiahordozók kitermelése és az azt felhasználó ipar szoros kölcsönhatásban áll egymással. Egy az összeomlás végső stádiumába kerülő gazdaság nem tudja előállítani illetve hasznosítani annyi energiahordozót, mint amennyi a mindenapjaink megszokott rendjéhez szükséges. Nem ismerünk olyan módszert, mely a gazdaságot az elit szükségleteihez zsugorítaná, vagy képes lenne ipar nélkül fenntartani az iparosítás során kifejlődő pénzügyi és politikai intézményeket. Azt is érdemes még megemlítenünk, hogy a fosszilis energiahordozók felhasználásával arányban emelkedett az emberiség lélekszáma. Ez a kapcsolat vélhetően akkor is megmarad, amikor az energiafelhasználás csökkeni fog. Nem kell tehát túlzottan elmélyülni az olajcsúcs következményeinek tanulmányozásában ahhoz, lássuk, az olajhiány a globális gazdaság jelentős leépüléséhez vezet, ami jelentéktelenné teszi a többi fosszilis energiahordozót is.

TB: Mi a helyzet az összeomlás utáni Oroszországgal? Készen áll egy második csúcsra?

DO: Oroszország megmarad a világ legnagyobb olajtermelőjének. Ugyan a hagyományos olajkitermelését nem tudja növelni, mégis az olvadó sarkvidékeken végzet fúrásaival növelni, megduplázta olajkészleteit. Oroszország Európa második legnagyobb energiaforrása, és az is marad. A gázvezetékkel kapcsolatos viták dacára a történelem folyamán Európa legmegbízhatóbb energiaforrásának bizonyult, és minden jel arra mutat, hogy ezt a pozíciót a jövőben is tartani akarja.

TB: Mi várható az energiahordozók kiesésétől. Van esély békés, komolyabb károkat nem okozó hanyatlásra, vagy az ipari társadalmak azonnal összeomlanak?

DO: Ez sok mindentől függ. Hogy a társadalom képes lesz-e csökkenti energia felhasználását, függetlenedni tud-e az ipartól, megtermelheti-e iparszerű módszerek nélkül a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen termékeket és különösen az élelmet, stb. Arra számíthatunk, hogy a nagyvárosok és az ipari központok gyorsan néptelenednek, a magányos, elzárt vidéki területeken pedig nem lesznek meg az iparelőtti termeléshez szükséges források, feltételek. De reményt nyújtanak a termőfölddel körülvett és vízi utakkal rendelkező kis és közepes városok, ha fel akarunk készülni a várható eseményekre, az ilyen helyekre kell költöznünk. Tehát a túlélés szempontjából legmegfelelőbb helyeket keresve az ókori és középkori településszerkezetet kell górcső alá vennünk, kihagyva azokat a helyeket, melyeket túl nagyra duzzasztott az ipari civilizáció.

TB: Nagyanyám mesélt róla, hogy a német megszállás idején a városi és elővárosi lakosok minden vasárnap kirajzottak vidékre üres ládáikkal, hogy valami ennivalót vegyenek a helyi gazdáktól, még aznap visszatérve egy vonattal. Létezhet bármilyen előnye az összeomlás utáni korban annak, hogy valaki városban él, nem falun?

DO: A falusi élet másféle tudatot, másféle gyakorlati ismereteket követlen meg, mint amire az embereknek egy városban vagy nagyvárosban van szükségük a túléléshez. Kortársaink zöme, akik napjaikat szimbólumok kezelésével töltik (pl. képernyőn) és ezzel keresik a kenyérrevalót, garantáltan nem élnék túl, ha magukra hagynák őket vidéken. Másrészt viszont már a mai vidéki lakosok sem ismerik azokat a módszereket, amelyekkel elődeik ipari eszközök nélkül is életben maradtak és termelni tudtak, s olyan erőforrásaik sincsenek, amikből az eszközöket és a tudást helyreállíthatnák. De elegendő elszántság és felkészülés esetén lehet valamiféle együttműködés a két a falusiak és városlakók között.

TB: Úgy tűnik, a földművelés adottságai ma sokkal rosszabbak, mint két vagy három nemzedékkel ez előtt. A mezőgazdasági területek kimerültek, néhol erősen szennyezettek. Elő lehet állítani ilyen feltételek mellett elegendő élelmet, ráadásul sokkal kevesebb energiát igénylő eljárással?

DO: A kérdés jogos, és fontos. A föld kimerült, a területek szennyezettek, s ehhez még vegyük hozzá a globális felmelegedés hatásait. Az időjárási szélsőségek, a nagy esőzések, árvizek, aszályok, meleg hullámok már most komoly károkat okoznak. Emiatt vélhetően nem térhetünk vissza a földművelés elmúlt 10 000 évben kialakult formáihoz. Ugyanakkor az élelem más módszerekkel is előállítható: a természettel együttműködve felépíthetünk fenntartható természeti rendszereket, melyek nemcsak a bennük lévő növények és állatoknak teremtenek létfeltételeket, de az együttműködő embernek is. Kénytelenek leszünk magunk mögött hagyni a műtrágyát, növényvédő szereket használó iparszerű gazdálkodást, melynek során néhány haszonnövény kivételével mindent kiirtunk, a felhasznált és feldolgozott növények maradványait pedig végső soron a szennyvizekkel az óceánba öntjük. Természetesen itt is elértük a rendszer növekedésének a korlátait. Gondoljunk csak a foszfát műtrágyára. Ugyanakkor lehetséges zárt körforgású rendszereket létrehozni, ahol a tápanyag megmarad a területen, és lehetősége van folyton megújulni. Az ipar utáni emberiség számára a túlélés kulcsa az emberi trágya megfelelő felhasználása.

TB: Ha a nagyvárosok összeomlanak, mi lesz a szerepük? Miért van szükségünk rájuk?

DO: A nagyvárosok a vidéken megtermelhető élelmiszerfeleslegnek köszönhetik a létüket. Az ipari fejlődés hatására e felesleg óriási mértéket öltött, a népesség egy-két százaléka képessé vált ellátni a többit élelemmel. Az ipar előtti világban a lakosság kb. kétharmada termelte meg a létfenntartásához szükséges élelmet, és a felesleg is sokkal kisebb volt, kevesebb embernek jutott belőle. Ez várhatóan a jövőben is így lesz. Fenn marad néhány hosszú távú (elsősorban vízi) szállítást igénylő központosított tevékenység, néhány manufaktúra (vízkerékkel meghajtott malmok és eszközök). Néhány oktatási központ is túlélhet, de a jelenlegi magas szintű oktatás, és képzés elveszíti majd jelentőségét, miként a mai foglalkozások nagy része is eltűnik majd.

TB: Néhány amerikai úgy tekint az összeomlásra és az olajcsúcsra, mint újabb befektetési lehetőségre. Már írtál a pénzbe vetett hittel kapcsolatos megtévesztésekről. Ez felvet egy fontos kérdést: mit tehet az ember a megtakarításaival az összeomlás alatt vagy jobb esetben előtte? Mit vehetsz, aminek tényleg haszna van? Gondolom, a válasz nagymértékben attól függ, mennyi pénzed van.

DO: Ez is nagyon fontos kérdés. Elsősorban olyan árucikkeket kell vásárolni, amelyek akkor is hasznosak maradnak, ha az ipari bázis eltűnik. Ezeket lehet tárolni, és biztosan lassabban veszítenek értékükből, mint bármilyen papír valuta. Így például érdemes kéziszerszámokat beszerezni, a jelenlegi gépi szolgáltatások kiváltására. De lehet pl. olyan anyagokat venni, amelyek az ipar előtti gazdaság visszaállításához szükségesek, mint pl. hajószállításhoz szintetikus szálakból álló kötél és vitorlavászon, ezeket időben fel kell halmozni, hogy megkönnyítsük a szállítást.

TB: És mi a helyzet a földdel? Gondolod, hogy egy birtok hasznosnak bizonyulhat az összeomlás után? Vagy túl nagy a pénzügyi és jogi bizonytalanság lesz az összeomlás előtti időben ahhoz, hogy legyen értelme?

DO: A mai tulajdonviszonyok, és az ezekre épülő törvények és szokások, már nem lesznek használhatóak. Ha a gépiesített mezőgazdaság kora leáldozik, hatalmas műveletlen földekre számíthatunk. Nem oszt, nem szoroz majd, hogy papíron ki a tulajdonosa a földnek, miután gépek nélkül úgy sem tudja beművelni. A helyben élők szükségből szakíthatnak ki a földből maguknak, az életben maradásukhoz. Azok, akiknek a nevén nagy területek vannak, de nem művelik, csak egyfajta befektetésként tekintik a földet, valószínűleg egyszerűen lelépnek. Sem fizikai erejük, sem gépi, illetve pénzügyi eszközeik nem lesznek elegendőek ahhoz, hogy jogaikat érvényesítsék. Ami a művelést illeti, több évtizednyi eredménytelen kísérletezésre számítok. A kimerült területeken megengedhetetlen és megbízhatatlan gépi és vegyi technikákkal próbálnak majd gabonát termelni. Ezeket végig kudarc kíséri majd. Részben a klímaváltozás miatt, részben a gazdasági változások, elsősorban az árnövekedések következtében. Az emberek ki fognak fogyni a tartalékaikból. A fenntartható mezőgazdaság megjelenéséhez idő kell. A folyamat azonban elősegíthető. Ehhez szükséged lesz eszközökre, készletekre, megfelelő földterületre, ahol a természettel együttműködve gazdálkodhatsz. Ilyen lehet pl. a permakultúra. A közösségi kertek kialakítása, a gerillakertészkedés, vagy ehető vadnövények ültetése, élelemtermelő és begyűjtő táborok szervezése, és más szerény, kevésbé fontosnak tűnő intézkedések is elősegíthetik a megoldást, és lehetővé tehetik legalább a programokhoz kapcsolódó emberek számára a legrosszabb forgatókönyv elkerülését.

TB: Hogyan készülhet fel az ember az összeomlásra anélkül, hogy elveszítené kapcsolatát a jelenlegi szociális környezetével; barátaival, rokonaival, munkájával vagy vevőivel, és mindennel, ami körülveszi és egyelőre a megszokott módon működik? Ez praktikus kérdés is és a megőrülés elkerülésére is vonatkozik.

DO:Talán ez a legnehezebb kérdés. Az iparilag fejlett társadalmakban, Európában, Észak-Amerikában és máshol mellbevágó az elidegenedés szintje. Az emberek csak az iskolában képesek tartós barátságokat kötni, aztán már képtelenek másokkal közeli viszonyba kerülni, kivéve talán a szívügyeket, amik azonban múlandók. Egy bizonyos életkor után az emberek pályára állnak, felveszik a kasztjukra jellemző viselkedési formákat, embertársaikhoz való viszonyuk előírásszerű lesz, a társadalmi kötelezettségekre és a gazdasági kapcsolatokra korlátozódik. Az olyan messzeható, alapvető átalakulás, amilyenről beszélünk, lehetetlen improvizálás, rugalmasság nélkül. Hátra kell hagynod, ami voltál, és olyan emberré kell válnod, amit az adott pillanat megkövetel. Paradox módon többnyire a fiatalok és az öregek azok, akiknek ez a legjobban sikerülhet, mert nincs vesztenivalójuk, a sikeres és produktív 30 és 60 közöttiek a legkevésbé jók. Az új körülményekhez való alkalmazkodáshoz el kell elszakadni minden elvont és személytelen dologtól és mindent személyesen kell megközelíteni magunk körül.

[1] Az eredeti szövegben mérgezett szállítási politika szerepel, amely vélhetően a tranzitszállítások kockázatára, az esetleges megcsapolásokra, lopásokra utal.

[2]Orlov itt a Collapse Gap = összeomlási versenyhátrány kifejezést használja. Ez egy lefordíthatatlan szójáték, a kifejezést a fegyverkezési versenyhátrányból alkotta.

[3] Itt ilyesmire kell gondolni: teljes foglalkoztatottság, állami bérlakások, melyekből nem tették ki az embereket, ha nem fizettek lakbért, olcsó tömegközlekedés, állami orvosi ellátás, oktatás stb.

hr align=

Kitekintő

Molnár Géza — Sun, 29 Jan 2012 20:53:51 +0000

2008. szeptember 15-én a negyedik legnagyobb amerikai befektetési bank, és egyben a világ egyik legnagyobb brókercége, a Lehman Brothers Holdings Inc. csődvédelmet kért, és ezzel kezdetét vette az újkori történelem legfrissebb válsága. Akkoriban számos internetes oldal, blog jelent meg a kérdéses témában, melyek többé-kevésbé pontos és friss ismerettel gazdagítottak bennünket. Időnkét itt vagy más fórumokon idéztünk is e tartalmakat. Hetesi Zsoltnak, Ács Józsefnek és Bobkó Csabának köszönhetően az angol lapok tartalmát ismerhettük meg, Olajos Tibor pedig az olasz „válságirodalom” berkeibe kalauzolt el bennünket. Az ő forrásai közül messze kiemelkedett Felice Capretta oldala, aki a munkájából következően is foglalkozott a válság kérdésével és a várható következményeivel. 2012. január 8-án Felice Capretta azonban elbúcsúzott olvasóitól. Tibor egy éve fedezte fel az oldalt, s megragadta az író személyes hangvétele, pontos szakismereteket alapuló és a hosszú távú folyamatokra összpontosító elemzéseinek sora. Ahogy írta: mindig várta, mikor jelenik meg új írás a blogon. Számos írást, hírt vett át, s tudatott velünk Tibor, ezeket a továbbiakban nélkülöznünk kell. De az egészben nem is ez a lényeg. Sokkal fontosabb, miért is döntött úgy Felice Capretta, hogy búcsút vesz hűséges olvasóitól:

Ami elkezdődik, véget is ér, amit lehetett, már elmondtuk, a rendelkezésünkre álló idő lejárt. Már csak egy valamit tehetünk, kicsit jobban figyelni önmagunkra, szeretteinkre, s mindarra, ami örömet okozhat még nekünk.

A gazdasági válság végső állapotába jutott, a természet egyre nagyobb szélsőségekkel bünteti hibáinkat, az éghajlatunk végletessé vált. Az Új Világrend, az NWO, már Rómába is elért egy még emberarcot viselő diktatúrával. Nincs értelme kiáltozni: ég a ház, mert már jó ideje lángol, s mi eljátszottuk az esélyt, nem tudjuk megfékezni a tűzvészt.

Mindezt látva, úgy véljük, elértük azt a pillanatot, amikor a menthetetlenül süllyedő hajó kapitánya az utolsó vezényszó kiadására kényszerül: „Mentse magát, aki tudja!” — a válság, globalizált világunk szétesése az utolsó szakaszához érkezett.

Nem maradt időnk. Nincs miről beszélnünk. Túl késő már felhívni az emberek figyelmét, hogy ébredjenek fel és cselekedjenek végre. Ha valaki holnap reggel úgy ébred, megteszi, amit tenni kell, már elkésett, néhány évvel, vagy akár csak néhány hónappal ezelőtt kellett volna cselekednie.

Minderre felhívtam a figyelmet. Adatokat, híreket szállítottam, melyek segíthettek a döntésben, a megoldáskeresésben. Nem kész recepttel dolgoztam, csak finoman, hogy elsősorban rajtatok múljon a döntés. Tettem ezt addig, amíg volt értelme. Immár túl késő.

(Fordította: Olajos Tibor - Molnár Géza)

E sorokat olvasva döntöttünk úgy, összeállítunk egy csokrot, kitekintő címmel a különböző nyelveken elérhető forrásokból, és közzé tesszük, itt az oldalon. Részben híreket, részben értékeléseket, részben személyes vallomásokat, más országokból.

Ez első gyöngyszem két Olaszországból való. Mindkettő a technológiától, illetve az energiaforrásoktól való kiszolgáltatottságunkról szól. Az első az elektromos árammal foglalkozik, a címe: áramszünet, a második témája az üzemanyaghiány. Itt az olaszországi események, a fuvarozók sztrájkja a gyakorlatban is bemutatta, mi várható egy esetleges olajhiány esetén.

I. ÁRAMSZÜNET

Forrás: http://www.stampalibera.com/?p=38327

Fordította: Olajos Tibor - Molnár Géza

Hajlamosak vagyunk azt hinni, megállunk a saját lábunkon, s a történelem során még nem voltunk ennyire függetlenek. Az igazság ezzel szemben az, hogy teljes mértékben kiszolgáltattuk magunkat a technikai civilizáció perverz logikájának. Egy hetes áramszünet, csatatérré változtatná mindennapjainkat, egy hónap után városaink hadi temetőnek és tábori kórháznak tűnnének, egy év után világunkból csak hamu, füst, és romhalmaz maradna!

A Világ történetében eddig sohasem fenyegetett ilyen eshetőség. Mindez sokat elmond az emberi butaságról. A mai embert megbabonázta és rabszolgává tette a haladáseszme, az olcsóenergia. Épp ésszel elképzelhetetlen mértékben szolgáltattuk ki magunkat egy eszköznek, mely segítségével kondicionálhatnak, szolgasorba taszíthatnak valamennyiünket, amely, vagy inkább, amelynek várható hiánya Damoklész kardjaként függ a fejünk felett. Ma már nem a tömegpusztító fegyverektől (atom, vegyi, biológiai) kell félnünk, hanem attól az egyre nyilvánvalóbb eshetőségtől, hogy rövid időn belül lekapcsolják az áramot. Az előállított energia költsége, a számlákban megjelenő adók egyre magasabbak, egyre többen esünk ki a rendszerből, kényszerülünk fogyasztáskorlátozásra, önkéntes áramszünetre. És a helyzet egyre romlik. Maholnap az emberek többségének egy választása marad: lekapcsolódni a hálózatról. Ez végre rákényszerít minket a helyes útra, hogy akarva-akaratlan újra értékeljünk a felhasznált energiát, s újra gondoljuk az életvitelünket, a legszükségesebb mértékűre korlátozzuk az energiafelhasználásunkat.

A GLOBÁLIS ÁRAMSZÜNET, melyről korábban csak katasztrófahipotézisek között olvashattunk, ma már kézzelfogható eshetőség. Ha nem készülünk fel rá, nem marad esélyünk, nem kerülhetjük el a végzetünk. Szükségszerű pusztulásunk a rendszer működésének és összeomlásának logikájából egyaránt következik. Elérkezett tehát a pillanat, hogy leszámoljunk az olcsóenergia táplálta illúziókkal, szakítsunk kényelmes életmódunkkal, és valódi energiát állítsunk elő!

Igen, ma az olcsóenergia ennek a szerencsétlen évszázadnak a rákfenéje. Áttétei megtámadták a társadalom idegközpontjait, hamuvá égették a maradék tudatosság utolsó pislákoló csonkjait! Az egyetlen megújuló és fenntartható energia belőlünk fakad. Tudomásul kell vennünk, a jövőben nem számíthatunk másra, csak amit két kezünk erejével magunk termetünk magunknak.

Sokan nem hisznek az összeomlás lehetőségében. Mások, fanatikusok, próféciák hívői pedig valamiféle vallásos világvégére várnak. Kevesen vannak azok a kiábrándult, ám mégis derűs szemlélődők, akik pontosan tudják, liberális, relativista civilizációnk önmagába fog roskadni és világunk a fájdalom, az őrület és a halál káoszába zuhan. Vannak emberek, talán ők alkotják a túlnyomó többséget, akiket zombinak vagy élőhalottnak hívnék. Ők még ma is azt hiszik, földi paradicsomban élnek, mereven ragaszkodnak az olcsóenergia minden torzszüleményéhez, s ezzel ők maguk idézik elő a pusztulást és a káoszt!

Bármilyen nehéz is elképzelni, a civilizációnk zsákutcába jutott. Ilyen körülmények között utópisztikus és egyben őrültség kitartóan tovább menetelni előre. Az egyetlen járható út vissza, a múltunk felé vezet. Csak a mai rendszer, életmód és gondolkodás gyökeres átalakításával mérsékelhetjük az egyre fenyegetőbb összeomlás végletesen tragikus következményeit.

II. ÁRUHIÁNY

Az áruházak sokkolóan üres polcai figyelmeztetnek, az étel nem más, mint olaj.

Forrás: http://blogeko.iljournal.it/2012/supermercati-lo-choc-degli-scaffali-vuoti-il-cibo-e-il-petrolio-il-cibo-e-il-petrolio/66802

Fordította: Olajos Tibor - Molnár Géza

Sztrájkolnak a fuvarozók. Nem is tudtam, mit jelent mindez, amíg be nem estem egy áruházba, s az üres polcok fel nem hívták a figyelmemet, az eddig szilárdnak, s a szólamok szintjén stabilnak tűnő világunk törékenységére. A szembetűnő kellemetlen igazság, félelmet és aggodalmat ébresztett bennem. Félelmet, sőt pánikot, mert ez a sokk, olyan mint egy földrengés, jelzi, összedőlt az a világ, melyben elég elővenned a pénztárcád, elmenni a boltba, s megvenni, amire szükséged van, tejet, kenyeret, tésztát, vagy rakott zöldborsót.

Torino közelében, ahol lakom, néhány óra leforgása alatt eltűnt a boltokból a friss étel, de még a tészta és a bor is. Remélem, azért cigarettát találok holnap.

Eddig nem látszott, nem érthettük, a bőséges és olcsó energiának köszönhetően tudunk árut, élelmet termelni, s tudjuk az árut szétteríteni. Most a fuvarozók tiltakoznak a magas üzemanyagárak miatt, jogos sztrájk ez, bár az ár nem csak a kormány hibája. Nekünk látnunk kell, mi is áll mögötte.

Az üzemanyag drágulása nem átmeneti jelenség. A jelek azt mutatják, fokozatosan jutottunk el idáig, s a folyamatok nem is változnak. Az áremelkedés az eddigi szokásaink megváltoztatására kényszerítenek majd bennünket. Itt Európában már egy jó ideje annyit fizetünk az üzemanyagért, mint 2008-ban, amikor a legmagasabb volt az olajár. Ez a jelenség ahhoz kötődik, hogy ma már lehetetlen egyre több kőolajat kinyerni, pedig a gazdaság végtelen növekedésére, s az ehhez kapcsolódó kimeríthetetlen árubőségre épített világmodell ezt feltételezné. Hogy ez mit is jelent számunkra, akkor érthetjük meg, ha tudjuk: az étel nem más, mint kőolaj, s benzin. Ebből az is következik, a kőolaj és üzemanyag árának emelkedése az élelmiszerek drágulásához vezet.

A gázolaj, az energia az élelem termelés nélkülözhetetlen feltétele. Ha nincs üzemanyag, nem tudunk földet művelni, nem tudjuk feldolgozni a termést. Olaszországnak ráadásul importálnia kell az élelmiszer alapanyagokat, csak néhány gyümölcsből és nagyon levés más terményből önellátó. Ezt tudva, és komolyan véve, hogy az üzemanyag árának emelkedése nem átmeneti jelenség, hanem tartós, és egyre súlyosbodó folyamat, már csak elővigyázatosságból is arra kell törekednünk, hogy minél nagyobb arányban saját mezőgazdasági üzemeinkben termeljük meg az élelmet, s minél közelebb azokhoz a helyekhez, ahol elfogyasztjuk azt.

Az áruházak üres polcai arra figyelmeztetnek, kőolajat eszünk, és étrendet kell változtatnunk, mivel a kőolaj bősége véget ért.

Fordította: Olajos Tibor - Molnár Géza

Gondolatok az élelmiszerválságról

Molnár Géza — Tue, 27 Dec 2011 09:43:48 +0000

A „Peremvidék” című írás zárszóként való közzététele lezárt egy többé-kevésbé félbemaradt fejezetet a honlapon. Az alábbiakban új fejezetet nyitunk. Most azonban, a korábbiakkal ellentétben nem általános kérdésekre keressünk választ, hanem olyan gyakorlati problémákat veszünk górcső alá, melyekre valamilyen szinten megoldást is kínálunk. Ugyanakkor nem gondoljuk, hogy az itt javasolt módszerek elegendőek lennének akár a válság elkerülésére, akár megoldására. Egyszerűen olyan lehetőségeket kívánunk felvetni, amelyek segítségével gyarapíthatjuk tudásunkat, olyan tulajdonságokra, képességekre tehetünk szert, melyek jól jöhetnek, ha szorult helyzetbe kerülünk.

Az élelmiszerválság egyfelől az egyre egészségtelenebb táplálkozásról szól, másfelől pedig arról a helyzetről, melybe valamennyien belekényszerülünk, ha az összeomlás eléri az iparszerű mezőgazdálkodást, a szállítást, vagy az élelmiszeripart. Magyarországon, és tőlünk nyugatra megszűnt az élelemtermelés. Nincsenek gazdák, vállalkozók vették át a helyüket. Ez még akkor is igaz, ha sokan kísérleteznek önellátással, vagy megpróbálják az élelmük nagyobb részét maguk előállítani. Ezeknek az embereknek a részesedése Magyarországon a mezőgazdasági termelésből elenyésző, s a jelenlegi folyamatok mellett számuk egyre erőteljesebben csökken.

Az élelemtermelés hiánya nem azt jelenti, hogy a földeken nem termelnek olyasmit, amiből később étel (vagy annak látszó tárgy) lehet. Sokkal inkább arról van szó, hogy az élelem előállítása ipari folyamatokhoz kötött. Iparszerű a mezőgazdaság, amely nem közvetlenül élelmet, hanem élelmiszeripari alapanyagot termel, melynek hihetetlenül nagy az energiaigénye. Mindezt tetézi a szállítás és a feldolgozás. Hazánkban a helyzetet nagyban rontja, hogy nálunk megszűnt a feldolgozóipar. E téren teljesen kiszolgáltattuk magunkat a külföldi üzemeknek, illetve kereskedelmi láncoknak. Ma a termékek a termelőtől a boltokig akár több ezer kilométert is megtehetnek. Az átlag egy egyszerű leveszöldség esetében is meghaladhatja az ezer kilométert. Hasonló a helyzet szinte valamennyi élelmiszeripari termékkel. Ahhoz tehát, hogy élelem jusson az asztalunkra, kell egy bizonyos szervezettség és a felhasználható energiának egy meghatározott szintje. Mindezt olyan körülmények között, amikor a biztonságos ellátáshoz szükséges energiamennyiség nagyobb hányadát külföldről hozzuk be. Bizonyos energiahordozók esetében a behozatal a 80%-ot is megközelítheti. Ez a helyzet nagyon komoly veszélyeket hordoz magában, melyekre haladéktalanul fel kell készülnünk.

De hogyan?

Mondhatnánk, aki csak teheti, szenteljen nagyobb figyelmet az élelemtermelésnek. Törekedjen arra, hogy maga állítsa elő mindazt, amire szüksége van. Csakhogy ezzel lehetetlent kérnénk. Az emberek többsége nem engedheti meg magának, hogy csapot-papot hátrahagyva falura, vagy tanyára költözzön, és egyik-napról a másikra gazdálkodni kezdjen. Aki már megtette, s legalább részben megteremtette az önellátás feltételeit, nem szorul sem tanácsra sem biztatásra. Inkább ő oszthatja meg velünk tudását, tapasztalatait.

Az ehető és az ehetetlen dolgok megkülönböztetése már használhatóbb ötletnek tűnik. Tavasztól őszig az embert eltartja a határ, már ha tudja, hogy mikor mit kínál. A különböző oldalakon, „túlélés-fórumokon” számos anyag jelent meg e téren, melyek egy kis utánajárással megtalálhatók. Ha ezeken átrágta magát az ember, nincs más dolga, mint egy-egy hétvégén kirándulni, és a gyakorlatba ültetni az elméletet. Megtalálni és felismerni az ehető növényeket. Ezek az ismeretek jól jöhetnek még a későbbiek folyamán, s ha a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán semmiféle válság, összeomlás sem köszönt ránk, akkor sincs baj, legalább ismerkedtünk egy kicsit a természettel. Ha elég tapasztalatra teszünk szert, egy kevés biztonsági tartalékkal nekivághatunk körbejárni az ország különféle tájait, és közben nem fogunk éhen halni. Mindez játéknak is jó. E második tanács elsősorban azoknak szól, akik szeretnek játszani. Akik szívesen táboroznak egy folyó mellett, mit sem adva a szúnyogokra, képesek órákat ülni egy-egy horgászbot mögött. Akik nem restek lehajolni egy-egy gombáért, szamócáért, vagy épp hamvas szederért. Ők igen változatossá tehetik a nyaralást, ha megkóstolják a sulymot, a harmatkását, a gyékény vagy a nád friss hajtását. Ha utánanéznek, mi mindennel látta és láthatja el a rét, az erdő, a mező azokat, akik ismerik, és szeretik.

Mindez, ha úgy adódik, kapcsolatok építésére is lehetőséget ad. Néhol ma is legel birkanyáj, vagy tehéncsorda. Meg lehet próbálni a horgászzsákmányt túróra vagy sajtra cserélni. Ehhez már csak egy kevés gomba kell, csiperke, vagy őzláb, amit ki lehet sütni roston vagy vaslapon, túróval a tetején.

De ezek csak ötletek. Felvezetés, mely inkább előkészíti, sem mint tartalmazza a lényeget.

Az élelemtermelés nem csupán annyit jelent, hogy az ember önellátóvá válik. Közben tervezni is megtanul. Lassan rádöbben, mi mindenre van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon, s azt is érteni fogja, mire nincs. Mi az, amit teljesen feleslegesen szerez be, vásárol meg. Az élelemtermelés lényege –ahogy a „Zárszóban” láthattuk – az előrelátás:

„Aki élelmet termel, előrenéz: vetéstől a tálalásig. Arra van gondja, hogy a kertben legyen mindaz, ami kell a levesbe, főzelékbe. Hogy ünnepnapokon hús kerüljön az asztalra, mellé köretnek krumpli, galuska, hozzá kompót vagy savanyú. Hogy legyen kolbász, s kenyér, zöldnek egy kis retek, hagyma, még ha ránk köszönt is közben a tél. Hogy legyen a túróhoz csusza, vagy legalább puliszka. Egy kis lekvár a hájas tésztába. Cukor, méz, de legalább melasz a teába. S legyen dió, mák is a bejglibe, s persze liszt, zsír, olaj. Mindenből épp annyi, mi a következő betakarításig kitart. S ki ne maradjon a sorból a káposzta, jól megsavanyítva, tölteni való, s disznótorra jó. Aki élelemért dolgozik, az élet gondját viseli szívén. Mindenből épp annyit termel, amennyi elég biztonságot ad, s magában hordozza legalább egy évnyi jövő ígéretét.”

Ennek tudatában végezzünk el egy egyszerű kíséreltet. Vásároljunk néhány hétig a (bio)piacon. Persze ne átgondolatlanul. Kezdjük azzal, hogy összeírjuk, egyébként mennyi pénzt hagyunk a különféle boltok pénztárainál. Az első egy-két hetet, vagy inkább hónapot tekintsünk „alapállapot-felmérésnek”. Írjunk fel mindenegyes tételt, hogy lássuk mennyit is költöttünk az adott időszakban. Ezt követően különítsük el azt az összeget, amit mosó-, illetve mosogatószerre és egyéb, a mindennapokban nélkülözhetetlen háztartási cikkekre fordítottunk! Nézzük meg mennyi e téren a havi szükségletünk, majd közvetlenül a fizetés után szerezzük be ezekből az egész hónapra valót! Ezután összegezhetjük, mibe is kerül nekünk hetente az „olcsó” élelmiszer. Utána sétáljunk egyet a (bio)piacon és nézzük meg, mi jönne ki ott ebből az összegből, és az eredmény alapján tervezzük meg a heti étrendünket! Napra pontosan osszuk be, miből mennyire van szükség, aztán vágjunk bele: a hétvégi bevásároláson vegyük meg az egész jövő heti adagot! Eddig könnyű dolgunk volt, a neheze most következik: hét közben kerüljük a boltokat! Alaposan meg kell tehát fontolni mindent. Ha péntekre nem sok marad a bevásárlásból, vállalnunk kell a következményeket. Ésszerű kompromisszumok köthetők, példának okáért nem hagyhatjuk, hogy a gyermekeink éhezzenek, csak azért mert elszámoltuk magunkat, de saját gyomrunk korgását el kell tudnunk viselni. Ha két-három hónap alatt sem sikerül a rendelkezésünkre álló keretek között maradva összeállítani az étrendünket, akár fel is adhatjuk a kísérletezést. Ha viszont eredményesek leszünk, két legyet is ütünk egy csapásra. Egyfelől sokkal egészségesebben étkezhetünk, másfelől megtanulhatjuk, hogyan kell beosztani az „erőforrásainkat”. Ez a jövőre nézve nagyon fontos. Az egykori paraszti társadalmakban nem egy hétre, de egy évre előre kellett gondolkodni. Ha valaki tévedett, könnyen az életébe került. Ezt mára elfeledtük. Ideje lenne újra megtanulni. E tekintetben nem árt egy kis gyakorlás, edzés. Ha már biztosak vagyunk magunkba, elkezdhetünk egy hónapra előre tervezni, és amit lehet, havi bontásban vásárolni. Ha nagyon biztosra akarunk menni, beszerezhetünk egy kézi malmot (akár elektromos változatot is), és az egész évi gabonát megvásárolhatjuk. Aztán magunknak őrülhetünk lisztet kenyérsütéshez, rántáshoz, tésztakészítéshez, csak a sütemények és a kalácsok fehér lisztjét kell külön beszereznünk. A lehetőségek tárháza végtelen. A lényeg csak annyi, lépésről lépésre haladjunk, mindig annyit markolva, amennyit még meg tudunk fogni. Magyarán: ne a malmot vegyük meg legelőbb! Ilyen beruházásra akkor adjuk a fejünket, amikor a szükséges évi gabonamennyiséget, mely mai áron tizenhat-huszonnégy-ezer forint, a heti kosztpénzekből össze tudjuk spórolni. Ez esetben bátran belevághatunk, mert már elég messzire látunk előre ahhoz, hogy ne valljunk kudarcot.

A sikerhez hozzátartozik, hogy ezalatt ne legyen hiányérzetünk. Bármilyen egészségesen táplálkozunk, az egészet elronthatja, ha közben hamburgerre vágyunk. Erre is adódik megoldás. Ne készen vásároljunk, főzzük-süssük meg magunknak a kívánt ételt. A hamburgernél maradva, megfelelő péksüteményt biztosan találunk, paradicsom, paprika, hagyma is akad a piacon, tehát csak annak kell utánajárnunk, kaphatunk-e garantált forrásból húspogácsát. Ha nem, akkor nincs mese, meg kell tanulnunk elkészíteni. Akár így, akár úgy, nagyon fontos, hogy ne járjon a kelletén több lemondással a váltás. Hagyjunk magunknak elég időt a dolgok elfogadására, de közben legyünk következetesek.

Vannak ételek és italok, amelyek nem igazán illeszthetők be az egészséges táplálkozás keretei közé. Ezek kihagyásához szükséges némi találékonyság. Ha valaki nem tud meglenni üdítőital nélkül, készíthet magának. Azt persze egy szóval sem mondjuk, hogy állítsunk elő házilag coca-colát, de gyömbérrel már érdemes kísérletezni. A zöldségesekben lehet kapni gyömbérgyökeret. Az ember megveszi, hazaviszi, ízlés szerinti mennyiségben lereszeli, majd vízbe áztatja. Ha szódával szeretné inni, az így elkészített levet szifonba töltheti. Persze ez csak amolyan első lépés. Másodikként a különféle házi szörpök jöhetnek szóba. Ha e téren végképp nincs ötletünk, bóklászhatunk találomra az interneten, kereshetünk könyveket, recepteket. E módszer nemcsak az élelmiszerválság megoldására készít fel bennünket, a „mellékhatásaként” sokkal egészségesebben fogunk táplálkozni, és újra megtanulhatjuk magunk összeállítani ételeinket, ha nem is a vetéstől, de legalább a vásárlástól a tálalásig. De ha a pultok kiürülnek, ez önmagában kevés lesz.

Ha kertes házban lakunk, itt-ott zöldségágyásokkal cserélhetjük le a gyepet, gyümölcsfákkal a dísznövényeket, de mit tegyünk akkor, ha otthonunk egy nyolcadik emeleti lakás?

Az erkélyen vagy az ablakban paprikát, paradicsomot nevelni látszatmegoldásnak tűnik, a köztereket pedig nem törheti fel az emberfia. Látszólag nem marad más választásunk, mint reménykedni, majd megtermelik a falvakban a zöldséget, s ha elfogy a pocokról, vásárolunk a termelőktől. Ez alapvetően jó megoldás, s mi már úgyis kiépítettük a piacon a magunk kis kapcsolatrendszerét. Egy dologról azonban ne feledkezzünk meg. Ahhoz, hogy elég áru legyen a piacokon, termelő is kell, s mi most nem kevesebbet állítunk, mint hogy nincs már élelemtermelés. Ez azonban lehet mese is. S ha annak gondoljuk, vegyük komolyan a meséink záró fordulatát: aki nem hiszi, járjon utána! Tehát, ha nem hisszük, járjunk utána! Vegyük sorra a környék falvait, és nézzük végig a kerteket!

Mit látunk?

Valamikor minden kertben volt zöldségágyás, gyümölcsfa, minden portán kapirgáltak tikok az udvaron, röfögött egy két malac az ólban, s olyan hely is akadt nem egy, ahol tehén bőgött az istállóban.

És ma?

Megfogadva saját felszólításomat, végigsétáltam az utcánkon. Tizenöt éve még csak két olyan porta volt, ahol nem tartottak jószágot. Mára megfordult a világ, s kettő akad, ahol tartanak. Tizenöt éve, ha valaki disznót akart hizlalni mifelénk, három-négy helyről is vehetett helyben malacot. Ma nyolcvan kilométeres körzetben nem kapni sehol. Tehenekről ne is beszéljünk. Valaha több száz állatot számláló csordák járták a határt, ma egyetlen egy barmocska búslakodik magában az egész faluban, azzal is csak egy volt városi betelepülő küszködik. És a helyzet semmivel sem jobb máshol. Ha azt akarjuk, hogy a piacok megmaradjanak, tennünk kell érte valamit.

Most még vigasztalódhatunk az iparszerű technológiákkal. Hiszen termelnek zöldséget ma is, s egyelőre nem olyan nagy baj, hogy átlagban több ezer kilométert utazik a répa, míg az asztalunkra kerül. Ám energiaszegény időben jobbára csak a szomszédos falvak termelőire támaszkodhatnánk, ha lennének. És persze vannak más megfontolandó szempontok. A tenyészállatok kivágása könnyen megy, az állomány egyik napról a másikra lenullázható, de a felszaporításához nem csak idő, de tapasztalat és számos eltérő vérvonal is szükséges volna. Az egykori állatállomány visszahonosítása nem kis munka, és sajnos még egy szapora állat esetében is, – számolva a társadalmi tehetetlenséggel – évtizedeket vesz igénybe. Már attól a pillanattól, hogy elkezdjük.

Ahhoz, hogy biztosra menjünk, magunknak kellene élelemtermelésbe fogni. De ez nem olyan egyszerű. Egyelőre ne gondoljunk arra, hogy csapot-papot hátra hagyva, tanyára költözünk, vagy valamely falu szélére (a falvak egy tekintélyes részében rendelettel tiltják az állattartást a központi területeken), és magunk kezdünk el gazdálkodni. Igaz, ötletnek ez sem rossz, de a kivitelezése nagyon bizonytalan. Egy ilyen váltásra általában senki sincs felkészülve, illetve, akik már felkészültek, vélhetően kinn is laknak, és lassan építik fel új életüket. Erőnktől, lehetőségeinktől és tehetségünktől függően rajtuk tudunk segíteni.

A dolog nagy odafigyelést, tapintatot igényel. Legjobb olyan helyszíneken kezdeni, ahol az emberek egy ideje – félig tudatosan, félig kényszerből vállalva – reflektorfényben élnek. Azaz hozzászoktak a látogatókhoz, érdeklődőkhöz, esetleg kölcsönös előnyökön alapuló együttműködést is kötöttek velük. Például ha egy adott közösség nyílt napokat, vagy „kemencepartikat” szervez, menjünk el. Nézzük végig, hogyan lesz a lisztből kenyér. Ha akarunk, vásárolhatunk is a késztermékből. De ugyanígy végig lehet kísérni bármit a zöldségtermesztéstől kezdve a befőzésen, a gyümölcstermesztéstől a lekvárfőzésen, aszaláson, a fialtatástól, a libatömésen, hizlaláson át a tésztakészítésig, kolbásztöltésig. Akár kíváncsi vásárlóként, akár aktív segítőként. A hangsúly ez esetben a személyes kapcsolatrendszer kialakítása. Eleinte csak egy tartalmas kirándulás az egész. Hétvégén bevásárolunk a piacon, hazavisszük a portékát, utána pedig elkezdjük körbe járni a kísérletező közösségeket. Ha tudunk ilyenről, indulhatunk célirányosan, ha még nem hallottunk róluk, kereshetjük őket. Kiindulási alapnak megteszi az Élőfalu-hálózat, vagy a Szövet. A konkrét esetekben számba vehetjük, mit adhatunk, mit várhatunk. Ha akad olyan helyszín, ahol valamilyen terméket; mézet, aszalékot, az évszaknak megfelelő zöldségeket, gyümölcsöket, vagy akár sütnivaló csirkét, tojást, esetleg tésztát tudunk vásárolni, elhatározhatjuk, hogy havonta egyszer ellátogatunk ide, megveszünk egy hónapra való alapanyagot, feltöltjük vele a kamrát. Ha a lakóhelyünkhöz közel esik mindez, a heti élelem nagy részét beszerezhetjük itt, s csak azért kell piacra mennünk, amihez e közösségben nem jutunk hozzá. Ezek persze kis lépések, apró változások, de kellő odafigyeléssel jelentős eredményeket érhetünk el vele: megváltoztathatjuk saját életmódunkat.

Vissza-visszajáró vendégként beilleszkedhetünk egy formálódó közösségbe. Ha rokonszenvesnek találunk egy kezdeményezést, s történetesen megbarátkozunk valakivel, besegíthetünk az élelem megtermelésébe. Figyeljünk azonban oda arra, bármilyen jó szándékkal kezdjünk is a dologhoz, ha soha sem csináltunk ilyesmit, eleinte inkább hátramozdítók, sem mint számbavehető segítségek leszünk. De ha kitartunk, egyre többet tehetünk hozzá a munkához, és eljuthatunk addig is, hogy saját ágyásokkal kísérletezzünk. Nem olyan nagy ördöngösség ez. Nem is olyan régen nemcsak a falusi portákon termeltek zöldséget, gyümölcsöt. A városok közelében, mondhatni: busznyi távolságra, zártkertek sorakoztak, ugyanolyan zöldségesek, gyümölcsösök, mint amilyenek a falusi portákon voltak, kis kunyhóval, faházzal, pincével, ahol épp elfért a család. Szombat reggelente, vagy péntek este az emberek összeszedték magukat, és kivonultak kertészkedni, hogy legyen valami. Néhol csak annyi, amennyit egy-egy ilyen nyári hétvége felemésztett: hagyma, paradicsom, paprika a szalonnasütéshez; esetleg egy kis petrezselyem, újkrumpli, ha valaki odavolt a pirított burgonyáért; egy kevés barack, meggy, szilva, amiből aztán lekvár vagy befőtt lehetett. S persze akadtak olyan telkek, ahol megtermett az egész évre zöldség, már ha volt hová tenni, mert a bérházak nagy része akkor sem volt alkalmas tárolásra. Viszont a telken el lehetett vermelni a krumplit, vagy le lehetett rakni a pincébe. Egy szó, mint száz, apáink nagyapáink így éltek, mi is megpróbálhatjuk. Ha idáig eljutottunk – s persze ki is hagyhatunk lépcsőket, ha elég magabiztosak vagyunk – vehetünk magunknak egy kis telket, és a vásárolt élelem mellett saját két kezünk munkájának gyümölcseit is fogyaszthatjuk. A legszerencsésebb, ha mire idejutunk, olyan kapcsolatrendszerre teszünk szert a faluban, hogy mindent helyben vásároljunk, mit magunk megtermelni nem tudunk.

Itt e ponton tartsunk egy kis pihenőt. Ha végiggondoljuk, milyen utat jártunk be, láthatjuk: az egyéni megélhetéstől indulva tartunk a formálódó közösségek felé. Ha csak odáig jutunk el, hogy pénzünket beosztva, heti rendszerességgel a biopiacon vásárolunk, még magunkra hagyatkozunk, még elhisszük, hogy egyedül is meg tudunk állni saját lábunkon, hisz mindez akár szingliként is megtehető, és már ez is jelentős eredmény. Ha vissza-visszatérő vásárlóként megismerkedünk az eladókkal, óhatatlanul is valamiféle kapcsolatalakul ki közöttünk. A piacosok megbízható, állandó vásárlót lának majd bennünk, mi pedig egy árust, akitől mindig jó minőségű, egészséges élelmiszert vásárolhatunk. Előbb-utóbb meglátjuk egymásban az embert is. Ez egészen apró lépés, amelyet számos másnak kell követnie ahhoz, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk, bármennyire is szeretnénk, nem a saját lábunkon állunk. Amikor egy-egy technikai eszközt használunk, egy összetett gépszövevényre támaszkodunk, mely egyfelől a természeten, másfelől számos más emberen élősködik, s így élősködők leszünk mi magunk is. A piacozás, ha részeivé válhatunk egyfajta törzsvásárlói körnek, kiiktatja a gépszövevényt a viszonyrendszerből, s teret ad az emberi kapcsolatoknak. Önmagában ez óriási előrelépés. Ha ezt követően eljutunk valamilyen formálódó kisközösségbe, a hangsúly egyre inkább az emberekre, az egymástól való függésre helyeződik. A folyamat, a változás, éppúgy, mint a természettől való elidegenedés során, észrevétlen, ám jelenesetben egészen más irányú. És talán ez a legfontosabb az egészben. Ebben rejlik a válságra való felkészülés első mozzanata. Itt még nem az eszközök, készletek felhalmozása, nem is a megvédésükre tett erőfeszítések hangsúlyosak, hanem a belső változássor, mely bennünket vértez fel, tudással, bölcs belátással, és egyéb készségekkel, melyek segítségével meg tudjuk oldani a felmerülő problémákat.

Zárszó

Molnár Géza — Tue, 13 Dec 2011 11:22:09 +0000

Az alább olvasható írás nem más, mint elmélkedés mindarról, ami előttünk áll, s mindarról, ami idevezetett. Nem elemzésnek szántam, egyszerű számvetésnek, ami csak úgy eszébe jut az embernek, látva hová jutott, hová jutott körötte a világ. S persze mindez egy hangulat is egyben. Egymásra halmozott gondolatok, melyek néha többet jelenthetnek a komolyabbnál komolyabb elemzéseknél…

Peremvidék

A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt –
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.

József Attila: A város peremén

Alkonyat felé köd szállt a tájra. A kertek felől érkezett. Először a kukoricást takarta ki, majd az akácost, az etetőt, a kisbálából emelt kazlat, végül elnyelte a kerítést is. Az ember ilyenkor el-elgondolkodik: egyszer érdemes lenne végignézni, hogyan szürkül el a világ, hogyan terjed el benne a homály. Csakhogy ez lehetetlen. Nem adódik rá soha alkalom. Nem csak azért, mert az embernek mindig van egyéb dolga is, kinek mi. Nem érünk rá csak úgy kinn ülni a novemberi szürkületben, s várni, hogy bennünket is elnyeljen a köd. Így aztán olybá tűnik, a folyamat mindig akkor lép előre, amikor nem figyelünk oda. Az imént még ki tudtuk venni hátul a fák körvonalait. Aztán fűrészport szórtunk a füstölő tűzterében izzó hasábokra, s mire visszatértünk, szűkebb lett köröttünk a világ. S így tovább. Az ember lépett egyet-kettőt, s mire felemelte a fejét, eltűnt a kiserdő, vele a gyümölcsös, térült-fordult, odalett a kukoricás, a zöldségeskert nagy része, a bálák, oda a kerítés. Mire igazából felfigyelne arra, mi is történik szerte a világban, már az orráig se lát el…

Valahogy így esett a válsággal is. Évekkel ezelőtt felfigyelhettünk a közelgő ködpászmákra, csak akkor nem vettük komolyan. Miért is tettük volna, amikor meredt szemekkel bámulunk előre, várva, hogy végre történjen valami, nem mozdul, nem változik semmi. Vagy ha mégis, észrevétlenül, mondhatni látóhatárunkon túl. S ha ezen a ponton őszinték akarunk lenni magunkhoz, tán be kell ismernünk, nem is nagyon emeltük fel a fejünket. Nem voltunk igazán kíváncsiak rá, mi is történik, mert attól tartottunk, a látvány a torkunkra forrasztaná a szót, megdermesztené lelkünk. Hiszen évek, évtizedek, talán évszázadok óta terjed már könyörtelenül e homály, s emészti kis világunkat, de eddig komolyabb megrázkódtatással még nem járt. A változások belesimultak mindennapjaink monoton ritmusába, s elég időt hagytak ahhoz, hogy újra és újra homokba dugjuk a fejünket.

Most azonban fordult a kocka. Úgy jártunk a válsággal, mint a november végi köddel. Amíg nem figyeltünk rá, amíg saját ügyes bajos dolgaink mögé rejtőztünk, szépen elnyelte a világunkat. A valóság persze ott rejtőzik a szürkületben, épp csak nem látható, így aztán mindenki olyannak képzeli, amilyennek leginkább akarja. Játsszunk most el a gondolattal, képzeljük el, a köd mélyén történik valami! Valami megfoghatatlan. Mintha párhuzamos világok váltanák egymást, de iszonyatosan gyorsan. Egyetlen mozdulatunk alatt száz meg száz változat tűnik át egymásba amúgy filmkockaként, a szürke köd fátyla mögött. Az eltérések nem túl jelentősek. Mintha tényleg valamiféle film peregne látóhatárunk peremén. Vagy mintha mi magunk tévedtünk volna e világok peremére. S ha már itt vagyunk, a peremvidéken, kerítsünk egy széket, padot, fotelt, bármilyen ülőalkalmatosságot, helyezkedjünk el kényelmesen és nézzük meg, hová is kerültünk!

Mindez persze csak játék. Egyetlen percig sem kell komolyan venni. Valahol a szürke ködben a valódi tét az életünk, de ezzel most már felesleges foglalkoznunk. Hamarosan szél támad, jókora vihar, ami szétkergeti a ködöt. Akkor színről színre láthatunk. Akkor, de csak akkor e játék is más értelmet kap. Az ember a peremvidékről elkerülvén, pontosan fogja érzékelni a káprázat és a valóság közti különbséget. Addig azonban nincs más, csak a szürke köd, s az azt képekkel kitöltő képzelet.

A peremvidék világok, vagy ha úgy jobban tetszik, korszakok határán áll. Lehet motel, vagy kocsma, ahol az ember megpihen, ha sem visszafordulni, sem továbbmenni nem mer. Lehet hegy, de inkább sziklaperem, egy tó, vagy holtág partja. Lehet a folyó közepén veszteglő hidas, alagútban rekedt vonat. Bármi, ami határt jelöl, ami valahonnan valahová tart, de valamilyen pontosan meg nem határozott okból kizökkent önön ritmusából. Ahol az ember úgy érzi, soha többé nem térhet vissza a maga mögött hagyott világba. Ha kilép a motel ajtaján, a gyorsforgalmi útnak csak a romjait találja. A kocsma ablakai a középkorra néznek, az ajtaja tudj’ Isten, hová nyílik. A szikláról nem vezet le út, a tájat füst és por takarja, a vízparton felhőkarcolók sora omlik a hullámokba, a hidas fennakadt egy születő zátonyon és szédítő sebességgel emelkedik fel, fel a magasba. A vonatnak se vége, se hossza. Az ember csak megy, megy előre, de sehová sem jut, mintha csak körbejárna. Ilyenné vált a világunk. A változást valamennyien érezzük. Tudjuk, hogy holnap, holnapután, vagy legkésőbb a jövő héten történik majd valami, s mi mindannyian kizökkennünk végre a holtpontról, leperdülünk a peremről, és akkor minden megy tovább az új rendnek megfelelően. Egyelőre azonban egyfajta senki földjén járunk. A múlt törvényei már nem hatnak, a jövő valósága még nem érzékelhető.

Alig egy, de legfeljebb két-három nemzedékekkel korábban még kiszámítható volt a világ. Mindez nem jelenti azt, hogy a múló időt ne terhelték volna egyéni, vagy közösségi tragédiák, sorsfordító pillanatok. De akármi is történt, az élet a nagy többség számára folytonos gyarapodásnak tűnt. Igaz, mindenkinek fizetnie kellett érte, hol többet, hol kevesebbet. De a dolgok végül mindig jóra fordultak. Bármilyen csapás érte is az embert, mindig maradt egy esély, mindig talpra lehetett állni. Nézzünk tehát most a köd mögé! Nézzük meg, honnan indultunk, s hogyan jutottunk el idáig! Tekintsünk át egypár száz-százhúsz évnyi távolságon átívelő életutat! Válasszunk ki a tömegből egyetlen családot! Az ükapa, nevezzük Jánosnak, szinte a nulláról indult. Talán négy-öt hold föld maradt rá örökül, ehhez jött a feleségének, Margitnak a hozománya. A birtok ezzel sem nőtt nagyobbra nyolc holdnál. Ezen gazdálkodtak. Akkoriban a földnek egész más értéke volt. Néhány holdnyi területen már boldogulni lehetett, akinek néhányszor tíz hold jutott, jómódúnak számított. Persze meg kellett dolgozni a röggel és a rögért, ám a munka meghozta a maga gyümölcsét.

János művelte a földjét, lovakat tartott, s mellettük tehenet is. Nem voltak gazdagok, de azért csak megéltek valahogy. Akkoriban sokan jártak a falvakból Amerikába, s volt, aki „úrként” jött vissza. Jánost megigézte a távoli gazdagság. A nagyobbik fia épp kilencéves lehetett, s már számbavehető segítségnek számított. Akkoriban négy lovuk volt, két kocsijuk, tíz tehenük. János gondolt egy nagyot, eladott nyolc tehenet, túladott a növendékállatokon, két lovon és az egyik kocsin is. A pénzből épp futotta a hajójegyre.

– Majd visszajön ez velem Amerikából – gondolta, vagy tán ki is mondta. – S jön vele egy egész csorda. – Bizony, János nagyobb házat álmodott maguknak, több tehenet, lovat, kocsit, s úgy harminc-negyven hold szántót, meg erdőt és rétet a közbirtokosságban.

Mikor az apja útra kelt, a nagyobbik fiú – ifjabb János – már fogatolni is tudott. Művelte a földet, s el-eljárt fuvarozni. Ami pénzt összeszedtek, félrerakták s apránként hol itt, hol ott vettek egy-egy darab földet. Egy szép napon mérnökök jöttek, s mérték a határt. Vasutat építettek, síneket raktak, bakterházakat, állomásokat emeltek. A fiú gondolt egy merészet, a félrerakott garasokon lovakat és még egy szekeret vásárolt. Ettől kezdve ketten jártak fuvarozni az öccsével. A földeken egyre többször dolgoztak napszámosok. Ők mentek a vasút nyomán. Mire pontosan tizenkét esztendő után az apjuk visszatért, szinte mindent összeszedtek már abból, amit korábban az öreg megálmodott. Volt nagy ház, tehenek, lovak, negyven hold föld a határban. De az apa sem jött üres kézzel. Háromszáz dollárt tett félre, s hozott haza. Ebből aztán lett föld, nem csak neki, de a két fiúnak is, s jutott a belőle hozomány a leánykának.

A háború elvitte az egyik fiút, a béke idegenbe taszította a leánykát, az új határ kettévágta a birtokot. Ami az éren túl esett, idegen országba keveredett. De maradt elég az innenső parton, s amit a szülők elkezdtek, azt folytatni is lehetett. Mire eljött a második nagy világégés órája, csak összeállt a negyven hold földnyi birtok. Az ifjabb János és két fia marhákat tartott, saját vágóhidat üzemeltetett. Néhány év múltán mindezt vinni kellett a közösbe. A három fiú közül ekkor már csak a legfiatalabb, Péter maradt a birtokon, belőle lett kulák. A legidősebb bátyja elmaradt a fronton, a középső fiú pedig idegenben próbált szerencsét. Volt munkája, háza, ma úgy mondanánk, egzisztenciája. Egy nem jutott neki: nem volt hazája. Nyolcvankét évesen tért meg a faluba. Meghalni jött, de csak kilenc évvel később lelt örök nyugodalmat.

A két háború, a határok tologatása, a vérveszteség, a gazdasági válság nem tudta megtörni a vidék gerincét. Az élet minden nyomorúságával egyetemben is kiszámítható maradt. Aki kézben tartotta a sorsát, boldogult. Vegyük sorra János uram leszármazottait. A három gyerekből egyet a háború vitt el, egyet a békekötés, de megmaradt magnak ifjabb János a maga három fiával. A mesebeli szám nem hozott szerencsét a családnak. A két idősebb fiú elveszett a nagyvilágban. Gábort valahol az orosz pusztán érte utol a végzet. Holott családfenntartóként be sem vonult katonának. De vasutas lett, s az egyenruha egyenruha, a hadifogságot már nem úszta meg. A hírek szerint szökés közben lőtték agyon. Öt árvát hagyott maga után és a feleségét, Annát. A középső fiú, Sándor Amerikában boldogult, s csak halni jött haza. Péter, a legkisebb maradt a negyvenholdnyi bortok gazdája. Sok öröme nem telt benne, mert bár a háború viszontagságai után még újra talpraállt, a földet, a jószágot, a gépeket elvitte a tsz. Két gyerekére, Gáborra és Ilusra nem hagyhatott mást, csak a hitet és a reményt, hogy az ember munkával is boldogulhat.

Anna, Ilus városra kerültek, ki ezért, ki azért. Hagyjuk most őket s nézzük meg mi történt Gáborral. Bolti eladó lett, de megvolt még a nagy ház, az istálló, a kert. Azzal is csak kellett kezdeni valamit. A tsz-nél írathatott kukorica- és krumpliföldet, aratáskor vehetett árpát, búzát. Így aztán ismét csak összeállt a gazdaság. A legrosszabb években is hat tehenet fejtek, s négy-öt bikát hizlaltak. A tej árából tellett a mindennapokra, a három gyerek iskoláztatására, amit a bikákért fizettek, félre lehetett tenni lakásra, házra, hozományra. Amikor ismét fordult a világ, s bezárt a tejcsarnok, maradt hat tehén. A tejből sajt lett, túró, tejföl, a savón pedig megélt egy koca, s meghízott nyolc-tíz malac. Az élet nem állt meg, folyt tovább a maga kiszámítható medrében. E rend a kárpótlás után tört csak meg. Gábor összeszedte, ami kárpótlási jegyet a család kapott, s elment az árverésre licitálni. Hiába. Ők nem ügyeskedtek, nem vásároltak jegyeket bagóért. Csak azt szerették volna visszakapni, ami valaha az övék volt. Azt a negyvenholdnyi földet, amit az apjuk szedett volt össze a nagyapai örökségre támaszkodva. De bizony abból egy kapavágásnyi sem jutott nekik. Szétosztották azt a tszvezetők egymás közt. Gábor kisemmizettnek érezte magát, pedig a negyvenholdas örökség helyett hatvan hektár földet kapott szerte a határban. Ebből harminc hektár szántó volt, húsz legelő, tíz pedig erdő. A szántó ment bérbe, a gyepet hol kaszálták, hol legeltették, mert a jószág maradt, egészen addig, míg ki nem derült, nem „hármas-mentes” az állomány. A teheneket kényszervágásra ítélték. Gábor abban az időben már nyugdíjas volt. Három gyerekét kitaníttatta, házat, lakást vett nekik a messzi városokban. A föld elveszítette az értékét. Néhány hold már semmire sem volt elég, s pár hektárral sem boldogult senki. Ahhoz, hogy az ember elégséges jövedelemhez jusson, legalább száz hektár jóféle szántó kellett, s hat-nyolc tehén tejéből sem futotta már semmire. Az élet lassan, szinte észrevétlenül csúszott ki a vidéki ember kezéből. Mint ahogy a köd érkezik egy-egy november végi hajnalon. S mire mindent ellepett a homály, kiürült a vidék. Az öregebb János idejében, még a tizenkilencedik században háromszázan laktak a faluban. Jött két háború, két béke, hősi halál, hadifogság, jó néhányan kitántorogtak Amerikába, Svédországba, s mégis, mikor Péter uram földjére s javaira rátette a kezét a tsz, ezer fölé nőtt a település lélekszáma. Mire eljött a kárpótlás már csak ötszázan laktak ott, s mire az utolsó tehénből is kifogyott a község, ez a szám is megfeleződött. Ma már kétszázan sincsenek tán. S lehet, mire eloszlik a köd, egyetlen ember sem marad…

De nem csak a vidék sorvadt. Bár ezt ma még nehezebb észrevenni. Sokáig úgy tűnt, a város valamiféle menedék. Menedék, ahol a régi világ törvényei tovább élnek, ahol még boldogulhat, aki nem veti meg a munkát. Anna gyerekei előtt is nyitva állt az út. Nézzük csak meg, mire vitte közülük a legifjabb János! A nulláról kellett indulnia, éppúgy, mint a dédapjának. Egy kis házban laktak a vasút mellett. Mondhatni, egy zsebkendőnyi portán. De volt ott kert, pár gyümölcsfa, egy kis elkerített rész a tyúkoknak, s egy ól a malackáknak. Amit lehet, maguknak termeltek. Anna postásként dolgozott, de ő vitte a kertet, s a háztartást, nevelte az öt gyereket. János hamar munkára kényszerült. Gyakorta ő vitte a leveleket. S akkor is ott kerekezett az anyja mellett, ha pénzt kézbesítettek. Ilyenkor tán több volt a borravaló. Felejthetetlen évek voltak ezek, ha nem is olyasformán, mint általában, s hogy jól értsük, János még az unokáinak is a lelkére kötötte, mindig adjanak borravalót a pénzespostásnak. Ilyenkor arra gondolt, hányszor jelentette a kenyeret s a tejet neki, s testvéreinek az a pár fillér, amit náluk hagytak.

Így múltak el az évek. Jánosból bányász-technikus lett. Jó iskola volt az, ott ígértek leghamarabb fizetést. S milyen jól jött az a kis pénz! Lehetett belőle iskoláztatni a kisebbeket. A két keresetből nemcsak felnevelték a fiatalabb pulyákat, de ki is taníttatták őket. A két leányból tanító lett, a nagyobbik öcsből orvos, a kisebbikből gyógyszerész.

János későn nősült, s mire saját fia megszületett, megrokkant. Harmincöt éves volt akkor. Nem adta fel. Otthagyta a bányát, elvégzett egy egyetemet. Később doktori diplomát is szerzett. Középvezetőként ment nyugdíjba már a rendszerváltás után. Két fiát kitaníttatta, házat vett, illetve épített nekik.

Az orvos öcsből gyógyszerügynök lett. Épített ő is házat, mégpedig hármat. Egyet magának, egyet a nagyfiának, egyet a kislányának. A gyógyszerész magának való életet élt. Agglegényként halt meg s amit összerakott, testvérei gyerekeire hagyta.

Az ükunokák korára azonban fenekestül felfordult a világ. Hiába tanultak, hiába helyezkedtek el jobbnál jobb állásokban. Hiába lett belőlük orvos, középvezető, vállalkozó. Az első pillanattól az utolsóig, sőt az utolsó után is rászorultak a szüleik támogatására. Előbb a rezsi, aztán a gyerekek iskoláztatása, majd a kocsi, végül a hitelek miatt. Akármit tettek, mintha átok sújtotta volna őket. Nem jutottak ötről a hatra. Inkább visszafelé csúsztak, egyre lejjebb és lejjebb azon a lejtőn, melyen oly sikeresen kapaszkodtak felfelé elődeik, minden sorscsapás: háborúk, békekötések, válságok, tsz-szervezések dacára. A megszokott rend felborult. Nem az ősök joga, de még csak nem is a szorgalom, a munka, sokkal inkább a helyezkedés, az ügyeskedés döntötte el, kinek jutott föld a kárpótlásnál. S nem jelentett életbiztosítást az állás sem, legyen bármilyen jól fizető, bármilyen biztosnak tűnő. Elég volt egy rossz lépés, egy tönkrement cég, egy komolyabb betegség, hogy összeomoljon mindaz, amit a mai ember egzisztenciának hív.

S mindez több mint általános, olyan jelenség, mely az utóbbi évek változásainak lényegére világít rá. Hadd idézzem ennek igazolására Molnár Kristóf hozzászólásának egy részletét a Túlélés-fórumról:

„Én is ilyesmivel szeretek példálózni. Konkrétan a matematikus apám főiskolán tanársegédként dolgozva tudott lakást venni némi kis családi segítséggel. Majd azt eladva tudott házat építeni Pesten, adjunktusként (!) a kor műszaki szintjén csúcsminőségű technikával, ami ma is viszonylag jó. 1990-re lett kész, ami távolabbról nézve annyira nem is volt régen!!! Ehhez ma kéne keresnie havi 1 milliót, úgy, hogy tudja, hogy a kölcsön kedvéért 10-15 év múlva is stabilan kap majd ennyit (az inflációval korrigálva). Ma egy osztrák vagy német sem keres annyit, hogy simán megtehesse ezt a saját országában. Ma kérem a nagy Németország polgárai nem gazdagabbak, mint mi a 80-as években a béketábor hátrányaitól sújtva?”

A folytonosság megszakadt, a rend megtört, világunk a Peremvidékre csúszott…

Az ember szeretné azt hinni, egyre csak felfelé kapaszkodik. Magasabbra jutott, többre vitte mint ősei, s ezen az úton előbbre jutnak majd a fiai is. Csakhogy mindez a peremvidékre vezető zsákutca. És egy zsákutcában hátrafelé visz előre az út. Aki ezt nem érti, soha sem keveredhet ki belőle. Láttuk, János szinte a semmiből teremtett otthont és megélhetést a családjának. Tizenkét évig kuporgatta a garast valahol a világ túlsó végén. A fia ugyanebben az időben ugyanezt tette idehaza. Abból, amit összeraktak, már vígan élhetett volna a nagycsalád, ha szét nem szakít mindent a háború, s a béke. De a folytonosság a sorscsapás ellenére sem szakadt meg. Ifjabb János újraépítette romjaiból a birtokot. Az újabb háború, s az újabb béke megint csak kisemmizte a családot. Gábor s a legidősebb unokaöccse, az immáron legifjabb János külön-külön utakon indulva kapaszkodott fel ismét ugyanoda, ahová déd-, illetve ükapjuk. Az ember akaratlanul is elgondolkodik azon, vajon mire vihette volna ez a család, ha nem kényszerítik ismét és ismét újrakezdésre őket? Vajon honnan vettek elég hitet, lelkierőt, és bátorságot ahhoz, hogy mindezt véghezvigyék? Mert véghezvitték! És hová tűnt mindez a fiaikból és az unokáikból? Ők miért nem tudnak boldogulni? Jánosnak mindent elölről kellett kezdenie. Apja nemigen segíthette, mégis talpra állt. Ugyanígy Gábor, s a legifjabb János, s ha jól végig gondoljuk, mindenki a családban. A mai nemzedék azonban szülői segítség nélkül már elmerült volna a posványban. Tulajdonképpen azt élik fel, amit az előző nemzedékek rájuk hagytak. Felélik, elfogyasztják. S nem csak a vagyont, de a hitet, a bátorságot s a lelkierőt is. De leginkább a tisztánlátásukat. Ma még elhiszik, hogy sokkal több lehetőség áll előttük, mint őseik előtt bármikor. Még nem mernek szembe nézni a tényekkel. Nem látnak túl a peremen, nem sejtik, mi zajlik a köd mélyén.

Hamarosan eljő az apokalipszis: eloszlik a köd, s mi megpillanthatjuk végre, mi vár ránk a peremen túl. Addig csak találgathatunk. De talán az sem minden haszon nélkül való. Lássuk tehát! A hideg és a köd bekergetett bennünket a szobába. Ki radiátor, ki kályha, ki villanytűzhely melege mellett kuporog. Ami a világból látható, már nem csak köd, de függöny, s egyre párásodó ablaküveg is takarja. Mindez elsősorban arra jó, hogy leplezze, odakinn tulajdonképpen nincs már semmi. Semmink sem maradt. Mindez világosan láthatóvá válik, ha visszaugrunk néhány nemzedéknyi időt, s szétnézünk a második világégés korában. Kiindulási pontunk egy Tisza menti kis faluban tartott fórum egyik hozzászólása:

„Nyolc éves forma legényke lehettem, amikor átment rajtunk a front. Emlékszem, a németek elvitték az állatok nagyját. Azért hagytak tán tízből kettőt, hogy éhen ne vesszünk. No, azért kár volt, mert azt meg az orosz vitte el. Ott maradtunk igavonó barom nélkül. A faluban nem volt férfi, csupa asszony és gyerek, meg néhány vén. Az emberek hadifogságban, vagy hősi halottként ki tudja, hol nyugodtak, mely temetőkben. Nem volt ki művelje a földet. Emlékszem, anyám és a nővére magát fogta be az eke elé, én meg tartottam az ekeszarvát. Nem volt az a föld rendesen megszántva, csak megkaristoltuk a tetejét, de ami magot beleszórtunk, az kikelt, s nem haltunk éhen.

No – fordult e szóval a hallgatósághoz: – aki azt a hatsoros, duplaforgó ekét elhúzza, arra az emberre leszek én kíváncsi!”

A háború után hősi halál, hadifogság és minden vérveszteség ellenére is éltek a falvaink. Nem álltak üresen a házak. Ha a barmokat el is vitte a front, ott voltak az eszközök, s azok az emberek, akik pontosan tudták, mi tévők legyenek. Nem a pénz határozta meg mit vessenek, hanem a szükség. Az ember nem azt nézte, mit fizet a föld, sokkal inkább azt, mennyi ideig tart ki a termés? Megtermeltek mindent, ami az életükhöz nélkülözhetetlen volt. Mindent. Így aztán a falvakban megtermett az is, ami a városnak kellett. El lehetett venni és vinni.

Ma el sem tudjuk képzelni, mit is jelent egy évre előre gondolni mindennel. Látni, mennyi széna, búza, árpa, kukorica, mennyi zöldség, bab, borsó, krumpli kell, hogy az ínség ne törje ránk az ajtót télen. Aratáskor számba venni, mennyi jószág telel ki a takarmányon. Tudni, hogy hány malacot, bikát lehet hizlalni, s hányat kell eladni. Hány tehénnek jut abrak, mert ezeket fejni lehet, hány él meg a szénán magnak, s hányat kell elhajtani az ónodi vásárra. És ez csak a gondok egy része. Mert ott van még a befőzés, a tartósítás. Vagy másfelől nézvést a tűzre való, s lámpába a láng, hogy ne vonzza oly korán az embert az ágy, s ne vakon kelljen botorkálnia az ólak és istállók között, amikor állatot etet, tehenet fej, vagy épp disznót öl. Mára kifogytunk ezekből a tudományokból, mint ahogy kifogytunk a jószágokból is. Nem a német vitte el, nem az orosz, a szerkezetváltás. És vitte magával a kocsik, az ekék, az ekekapák, s az egyéb szerszámok nagy részét. Ki tudja már, milyen is egy köves daráló, és mire jó. Valaha majd minden portán volt belőle.

Minden összevetve azt mondhatjuk, az élelemtermeléshez három dolog kell. Először is a föld, ami művelhető, másodszor az ember a maga tudásával, tapasztalatával, szakértelmével, aki a földet művelni tudja, és az eszközök, melyek ételt varázsolnak a rögből, ideértve mindazt, ami a feldolgozáshoz kell, a lekvárfőző üsttől a pálinkalepárlón át egészen a malmokig; mindazt, ami a gyártásukhoz, karbantartásukhoz elengedhetetlen, az asztalosműhelyektől a kovácstüzeken át fűrészmalmokig. A második világháború után ezek mind megvoltak. Mára mi maradt belőlük?

Az emberek eltűntek a falvakból. Maholnap, ha éhen maradnak a traktorok, kombájnok, gépek, ki áll az eke elé? Ki lesz az, aki elhúzza a hatsoros duplaforgó ekét? Ki lesz az, aki megkísérel emberléptékű szerszámot kovácsolni belőle? Ki tudja, ki ismeri még a szántás-vetés titkát? Ki tud megrakni egy trágyadombot? Ki tudja egyáltalán, mekkora tudomány is az?

Nincs tehát ember, nincs szakértelem, nincs tapasztalat. Egy-két nemzedéknyi idő alatt kifogytunk az őseink által évszázadokon, évezredeken át felhalmozott tudásból. Ha a két kezünkre szorulunk, ha a gépeink kiesnek belőle, valamennyien éhen halunk.

Nézzük az eszközöket. Emberléptékű egy sincs közöttük. Mindhez gép kell, egyre nagyobb és egyre erősebb gép. Amíg az ember – Konrad Lorenz szavaival élve – évszázados, gyakorlatban szerzett ökológiai ismeretei alapján visszaadta a rögnek, amit tőle elvett, a rög táplálta és éltette. Ugyanazt adta a nagyapának, mint utóbb az unokának. S nem kellett egyre több erőforrás, egyre több vegyszer, hogy megkapják ugyanazt. Ma tizenhatszor annyi energiával, negyvennégyszeres vegyszermennyiség felhasználása mellett termeljük meg annak a dupláját, amit a második világháború idején ki lehetett hozni a földből. Azt is csak addig, amíg van energiánk és vegyszerünk. Ha kifogyunk belőle, kifogyunk az ételből, az életből is. És ennek az energiának a nyolcvan százaléka ma is külföldről érkezik. Ha valahol valakik, akár háború, akár káosz miatt, akár csak azért, mert jobb vagy jobban fizető vevőt találtak, elzárják a csapokat, megint csak éhen halunk.

Hazánkban ma már nincs élelemtermelés. A gazdák pénzt termelnek, nem élelmet. Aki élelmet termel, előre néz: vetéstől a tálalásig. Arra van gondja, hogy a kertben legyen mindaz, ami kell a levesbe, főzelékbe. Hogy ünnepnapokon hús kerüljön az asztalra, mellé köretnek krumpli, galuska, hozzá kompót vagy savanyú. Hogy legyen kolbász, s kenyér, zöldnek egy kis retek, hagyma, még ha ránk köszönt is közben a tél. Hogy legyen a túróhoz csusza, vagy legalább puliszka. Egy kis lekvár a hájas tésztába. Cukor, méz, de legalább melasz a teába. S legyen dió, mák is a bejglibe, s persze liszt, zsír, olaj. Mindenből épp annyi, mi a következő betakarításig kitart. S ki ne maradjon a sorból a káposzta, jól megsavanyítva, tölteni való, s disznótorra jó. Aki élelemért dolgozik, az élet gondját viseli szívén. Mindenből épp annyit termel, amennyi elég biztonságot ad, s magában hordozza legalább egy évnyi jövő ígéretét. S miután a biztonsághoz mindig több kell, mint amennyi elég, hogy meg ne szorongathasson valami váratlan esemény, békeidőben jut valami kevés a piacra is. De miután a falvakban mindenki, és sokan a kisebb városokban is ilyesformán tartja kézben a sorsát, a sok kicsi sokra megy. S ami ebből összeadódik, abból megél a város is.

Aki pénzt keres a földjén, a tőzsdei híreket fürkészi. Abból veti a legtöbbet, amelyik termény a legjobban fizet. Ha repce az, sárgállik majd a határ, búzából pedig csak annyi kerül a földbe, amennyit megkövetel az agrártámogatás. Aki pénzre hajt, nem nézi az asztalt, a vetés nem függ össze nála a tálalással. Nincs tartaléka, aratás után nem marad nála eladható portéka, hacsak nem tárol be valamit kedvezőbb árakra várva. Nem tart disznót a húsért, tyúkot a tojásért, csirkét a paprikásért. Inkább űrlapot tölt ki nagyobb támogatásért, végigböngészi a híreket, hol, mit, mennyiért adhat el. Amíg kimenne, hogy lökjön valamit a disznó elé, épp lebonyolíthat egy jó üzletet, s ez sokkal többet hoz a konyhára, mint amennyit a malacból remélhet. Aki pénzt termel a földjén, nem lát tovább a bankszámlájánál, a pénztárcájánál. Észre sem veszi, hogy ma már nem kenyér a kenyér, a tej helyett reggeli ital, friss, farmer s egyéb vicik-vacak vigyorog rá „olcsón” a boltok pultjairól, hogy a „vaj” valami növényi zsiradék, hogy a farmföl jó, ha álmában látott tejet, tehenet. Nem érti, mit is jelent, hogy Spanyolországból jut paprika, paradicsom az asztalára, hogy Dániából érkezik a sertés, Argentínából a marha. Nem tudja, és nem is érti, mi, hogyan kerül az asztalára.

A két világ hihetetlen mértékben különbözik egymástól. A peremvidéken semmink nem maradt. Kívül és belül egyaránt elszegényedtünk. Ma nem értjük egymást. Ha valamin összekülönbözünk, rögtön egymásnak esünk. Ellenséget látunk a másikban, s nem vesszük észre csak a rosszat, és a rosszat és a rosszat, mintha az élet másból sem állna, csak ködből, szürkületből és rettegésből…

Elveszítettük a tisztánlátásunkat. Valaha a kenyérhez liszt kellett, víz és kovász. Miért gondoljuk, hogy ma másként van már? Miért hisszük el, hogy az állomány-, állag- és lisztjavítókkal, illetve egyéb „E” betűjelű förmedvényekkel teletömött áru ugyanúgy kenyér, mint amit nagyapáink ettek. A legidősebb János, ha megéhezett, evett egy szelet kenyeret. Ükunokájának, ha ugyanannyi hasznos anyagot szeretne szervezetébe juttatni, hat kilót kell megennie abból, amit ma kenyérnek hívnak. Nem érezzük, nem látjuk, valahol becsapjuk magunkat?

Ma nincs élelemtermelés. Élelmiszeripar van már helyette. Mindenki, aki boltban vásárol, különböző formában ugyan, de olajat eszik. Olajat és földgázt. Ezek nélkül nincs műtrágya, nincs vetőmag, nincs vegyszer, nincs üzemanyag, nincs semmi, csak egy megfontolandó kérdés: kihúzza majd el a hatsoros duplaforgó ekéket?

Itt a peremvidéken nem tudni még, mi bontakozik ki a ködből. Annyit érezni már, a zsákutcából hátrafelé visz a kivezető út. Aki ezt nem érti, soha ki nem keveredik innen. Itt teljesedik be a sorsa a peremvidék ködébe veszve. Ma átlagosan kétszer annyit ad a föld, mint a tsz korszak elején. De ehhez tizenhatszor annyi energiára és negyvennégyszer annyi vegyszerre van szükség. Ne firtassuk, hová vezetett mindez! Most ne vizsgáljuk a halálozási statisztikákat! Felejtsük el, hogy e folyamattal párhuzamosan az érintett lakosság körében ötszörösére emelkedett a rákos megbetegedések száma! Maradjunk csak az energiánál és hallgassunk a józan eszünkre. Mi járunk jól, ha valaminek a duplájáért tizenhatszor annyit fizetünk, mint korábban a mainak feléért? Ha nem energiáról, pénzről lenne szó, mindez azt jelentené, egy egységnyi búzáért ma egy forintot fizetünk, aztán korszerűsítünk és ugyanannyi területről kétegységnyi búzát takarítunk be. De most már tizenhat forintba kerül egy egységnyi termény. Rendben van ez így?

Az olcsó energia vitt bennünket zsákutcába. Az olcsó energia hitette el velünk, hogy megéri tizenhatszor annyit befektetni belőle csak azért, hogy kétszer, háromszor annyit termelhessünk. Az olcsó energia, mely meghatározott egy korszakot, de ez a korszak itt ért véget a peremvidéken. Mert azt egyelőre nem lehet látni, mi lesz, de azt pontosan lehet tudni, mi nem: olcsó energia. Minden egyre többe és többe kerül. A föld már nem táplál, totális háborút folytatunk ellenne. Nem kíméljük sem a rögöt, sem magunkat. Vegyi fegyvereket is bevetünk. A pun háborúkig az ellenség földjét sem mérgezte az ember. Ma eszement hóbortoktól megrészegülten egyre vadabb és vadabb mérget szór ki a sajátjára. Egészen addig, amíg van rá energiája, amíg az olajnak megfizethető marad az ára. Ha kiesik a kezünkből a gép, semmink sem marad, s mi magunk is elveszünk.

A peremvidék ködébe burkolózva az ember ideig-óráig elhessegetheti a rémképeket. De hamarosan szél támad, jókora vihar. Akkor majd eloszlik a köd, s szemünkről is leesik a hályog. Látni fogjuk, hova jutottunk, s tudni, honnan kell majd újra kezdenünk. Mert egy zsákutcából nem juthatunk ki előrefutva. Elvész, ki visszafordulni képtelen. A jövő ígérete két mondatban összegezhető. Ma erőforrásrabszolgákkal dolgoztatunk, holnap eszközök nélkül, a tulajdon két kezünkkel kell megteremtünk létfeltételeinket. Ma még futhatunk előre, de új hajnala csak azoknak lehet, kik visszatalálnak atyáik útjára.

Gondolatok a válságról

Molnár Géza — Thu, 01 Dec 2011 12:14:45 +0000

Két sorozatot is indítottam, abban a hiszemben, hogy valamiféle megoldást kínálhatok a válságból adódó problémákra. Tévedtem. A jelenlegi helyzetben egyetlen megoldást látok: térdre, imához. Ha van reményünk, az csupán annyi, létezik egy felsőbb hatalom, Isten, aki megbocsáthatja bűneinket. Sovány vigasz, de ezzel kell beérnünk. Mi magunk immár tehetetlenül sodródunk a végzetünk felé.

Hamvas Béla kérdi valahol: van-e olyan ostoba, aki látja, hogy egész népek, mint lavinák zúdulnak le a hegyről, melyre évmilliók alatt kapaszkodtak fel, azt higgye, ha ő kiáltozni kezd, a lavina meg fog állni? Aztán rögtön hozzáfűz egy másik kérdést is: de akad-e oly érző lélek, aki látva, hogy emberek milliói zuhannak az állati lét alá, ezt szó nélkül megállja? Mindezt előre kellett bocsátanom, részben azért, mert nem hiszek abban, hogy a lavina megállna, de még csak abban sem, bárki meghallja a kiáltozásom. Ezzel együtt érző lélek vagyok, így aztán nem állhatom meg szó nélkül…

Mit is?

Ha csak címszavakban idézzük fel a híreket, már akkor is megvan minden okunk a pánikra:

„Sötét idők jönnek? – Pesszimista közgazdászok: nem látni a fényt az alagút végén.”

A „Telegraph” c. lapban olvasható: „a brit külügyminisztérium felszólította az európai brit külképviseleteket, hogy tervezzék meg, hogyan tudnak majd segítséget és védelmet nyújtani a külföldön tartózkodó brit állampolgároknak az euró összeomlását követő forrongások alatt.”

„A szakadék széléről rántották vissza az európai bankokat”

„Pénzügyminiszterek ,komor hangulatú’ tanácskozása.”

„A pénzügyi biztos ,drámai hangú’ beszéde reggel az Eu parlamentben.” És így tovább.

Mindenki attól retteg, azt várja, hogy bedől a pénzügyi rendszer. De tudjuk mit is jelent mindez? Néhány évtizeddel ezelőtt a második világháború vége felé, látszólag sokkal rosszabb volt a helyzet. Mégis talpra álltunk. A látszat azonban, csal. A második világháború idején a gazdák élelmet termeltek, ami azt jelenti, minden eszközük megvolt hozzá, hogy a termőföldből a lehető leghatékonyabban állítsanak elő ehető dolgokat. Az akkori hatalomnak semmi más dolga nem akadt, mint elvenni tőlük a készterméket. Ma a gazdák elsősorban pénzt termelnek. Minden eszközük megvan ahhoz, hogy a lehető leggyorsabban térüljön meg a földjükbe fektetett tőke, vagyis: a lehető leghamarabb a lehető legtöbb pénzhez jussanak.

Mindenki gondolja végig, mit is jelent mindez! Gondolja végig, a gazdák pénzt termelnek a földjeiken.

Ez a kulcs.

Ha valaki pénzt termel, és a pénzügyi rendszer összeomlik, marad valami utána? Valami, amit megehetnénk?

Rendszerről van szó, nem valamiről, ami csakúgy ott van… (2)

Molnár Géza — Sun, 21 Aug 2011 09:08:24 +0000

Biztos más is van így ezzel, nekem időnként vannak kedvenc idézeteim. Most épp Douglas Adams néhány sora ragadta meg a képzeletemet: „Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtőn komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelnie mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, s nem valamiről, ami csak úgy ott van.” — Ez eddig rendben is volna, csakhogy ezek után egy olyan fejezet jött, amiben sok mindenről volt szó, történelemképről, korlátokról, még halakról és szemetelésről is, de hol maradt belőle a rendszer? Nos, e kérdést megtehetjük következő pontunk címének is:

II. rész. De hol itt a rendszer?

Épp az a baj, hogy sehol. Amikor az emberi történelem képét felrajzoljuk, az ember csak úgy ott van. A dolgok csak vele történnek, a természet, a gazdálkodás, csak, mint az eseménytörténet háttere jelenik meg, egyfajta kulissza, ami akár cserélhető is lehet. Mintha a történelem mindig ugyanúgy játszódna le, ha sivatag, ha erdő, ha tenger, ha sztyepp áll az ember hátterében. Másfelől nézvést az ember minden esetben egyszer csak megjelenik a tájon. Csak így, minden előzmény nélkül. Megjelenik és elkezd élelmet termelni. Teljesen független magától a tájtól, a táji folyamatoktól. Hipp-hopp, ott terem, és már el is kezdi természetrontó életét. Itt legalább olyan nagy baj van az átmentekkel, mint az emberré válás során. Megvannak a zsákutcák, megvan a mai ember, de nyoma sincs az átmentenek. A fejlődés mindig ugrásszerű, valahogy kimaradnak belőle a kisebb lépcsők. Vannak paleolit társadalmak, azt jön a neolit forradalom és elkezdődik az élelemtermelés. Arra, hogy a kettő között mi történ, hogyan történt, egyszerűen nincs adat. Adott egy halászó, vadászó, gyűjtögető életmódot folytató népcsoport, akik egyszerre csak rájönnek, hogy ha bottal megszurkálják a földet, és beleszórják azokat a magokat, amelyeket eddig különféle helyeken szedtek össze, akkor az ott kisarjad, megterem, és nem kell annyit vándorolni. A dolog logikusnak látszik, egészen addig, amíg végig nem gondoljuk a tényleges helyzetet. Aki még megélte, hogyan viszonyultak az idős gazdák a különféle technikai újításokhoz, pontosan tudja, mire is kell itt gondolni. Holott a mai körülmények között az életmód korábbi merevsége nagyban oldódott. A dolog erről az oldalról megmagyarázhatatlan, és pedig azért, mert az adott társadalmi körülmények között sokkal egyszerűbb ragaszkodni a régi, jól bevált módszerekhez, mint kipróbálni valami újat, valami nagyon bizonytalant. Nyilván kellett lennie egy olyan tényezőnek, ami innen nem látszik. Talán fogyóban voltak a gyűjtögethető gyümölcsök…

Talán…

Mielőtt ellenőrizhetetlen feltevésekben bonyolódnánk, lépjünk ki ebből a körből, és vegyünk szemügyre egy kistájat. Adott esetben legyen ez egy ártéri öblözet. A táj fizikai alkotórészei, a folyó, mely végig fut a peremén, a felszínét szabdaló tavak, laposok, a legmélyebb pontokon kanyargó erek, lecsapoló medrek, az övzátonyok, magaspartok, ártéri szigetek, a folyóhát, s az ártér felé magasodó löszhátról lesiető, majd az öblözet folyóhát mögötti részén a főfolyással párhuzamosan futó, a lecsapoló medreket összegyűjtő és a főfolyásba vivő mellékvíz. Biológiai alkotórészei a teljes állatvilág. Ideértve a vízi növényzettől kezdve az ártéri erdőkig, illetve az egysejtűektől, a csigákon, kétéltűeken, rovarokon, lárvákon, halakon, madarakon át az emlősökig mindent. Nos ha végig vesszük ezt a hihetetlen tömeget, ez az, nem csak úgy ott van, hanem egységes rendszer is. És alapesetben ebből a rendszerből semmi sem lóg ki. Ha ott sertepertélnek paleolit őseink, ők sem. Az adott esetben a „természet része” kifejezés nem egyszerűen azt jelenti, hogy van itt valami, ami a természetből jött, és valamennyire még függ tőle, de a történelme e függés felszámolásáról szól, hanem azt, hogy ténylegesen része annak, amit mi mind a mai napig nem tudunk rendszerként felfogni. (Bár gyakorta állítjuk ennek az ellenkezőjét.)

Kíséreljük meg most rendszerként értelmezni az életet. Van egy mondás, mely nagyon jól jellemzi a világról alkotott képünk alapjait: nem látjuk a fától az erdőt. Amikor még gyerekfejjel először boncolgattam a szólás jelentését, úgy jártam volt, mint Micimackó: beletört az agyvelőm. Akkoriban kénytelen voltam a elsős tanítónk magyarázatára támaszkodni, aki szerint mindez azt jelenti: a szélső fáktól nem látunk be az erdő mélyére. A dombokon, ahová nyári szünetben kivittek bennünket, volt egy kis szép sorba ültetett akácos, ott szépen meg is mutatta nekünk, folytonos kérdezőknek (tán hárman is voltunk ilyenek az osztályában). S tényleg, egy bizonyos szögből nézve, tényleg nem láttuk az első fától a másodikat. De ha egy kicsit oldalt fordítottuk a fejünk, azért felsejlett néhány másik sor is, de azok meg a mögöttük húzódó hasonló alakzatokat takarták ki. Ezzel a magyarázattal elégedett lehettem volna, ha nincs olyan szög, amelyből egész egyszerűen végég nézhettünk az egész soron, sőt azt is láthattuk, mi van mögötte. E mozzanat nyugtalanító álomként kísértett, ha egyáltalán gondoltam rá, ugyanakkor teret adott a következő értelmezésnek. Amikor évekkel később szakavatott „erdész” vezetésével jártunk egy természetszerű erdőben, feltűnt, itt nem szélső fákkal, sokkal inkább lágyszárúakkal indító, majd cserjékbe forduló szegéllyel találkozik az ember. Az erdőt tehát, ha a maga természetétől fogva nő, cserjeszegély határolta. A legritkább esetben fordul elő – szinte mindig csak emberi beavatkozás, vagy valamilyen természeti katasztrófa hatására –, hogy rögtön a fákat látja az ember. A mondás, ha a tanító néni értelmezése helyes, eredetileg így hangzott volna: nem látja a szegélytől, vagy a cserjétől az erdőt. Valami mélyebb igazságnak kell lapulnia a háttérben. S így is van. Az erdő nem fákból, élőlények millióiból áll. Első nekifutásra be lehet azonosítani erdőalkatrésznek valamennyi növényt, mert azok helyben vannak, nem mozdulnak. Csakhogy ezzel ugyanazt a hibát követnénk el, mint a fával. A mondást most így fordíthatnánk: nem látja a növénytől az erdőt. Annak a természeti rendszernek, amely az adott tájon kibomlik, a teljes élelemlánc, más néven életközösség a része, annak valamennyi elemével együtt. És a helyzet ettől kezdve válik érdekessé. A mai „erdőgazdálkodók” nemcsak hogy a fától, de már a haszonfától sem látják az erdőt. Ami milliónyi élőlény szerves egységbe tömörült életközössége, számukra csak egy, vagy legfeljebb egy-két más fafajjal elegyített gazdasági haszonfa-ültetvény. Mintha minden más csak felesleges eleme lenne az erdőnek. Olyasmi, ami csak a teret foglalja el a konyhára pénzt hozó, tehát jól jövedelmező fajoktól. A „természetvédő” vagy a „természetbúvár” ettől kicsit továbbmegy. Ő már látja az erdőben a növényeket is. Számára az erdő növénytársulás. Amikor egy-egy terület potenciális vegetáció-térképét megrajzolják, úgy vélik, olyan festik le a tájat, mintha nem járna arra ember, holott egészen másról van szó. A potenciális vegetáció-térképek az esetek nagy részében olyan képet rajzolnak a tájról, mintha az erdő kiterjedését semmilyen más tényező nem befolyásolná, mintha az égadta világon semmi sem hatna rá az adott területre jellemző éghajlati adottságon kívül. A fogalomhoz nagyon közeli megnevezés leplezetlenül tükrözi ezt a hozzáállást. Ez a klíma-maximum, röviden „klímax-társulás”. Itt azt vizsgálják, hogy az adott klíma mellett milyen jellegű növénytársulás lesz adott területen a meghatározó. Igen ám, de itt jön az első zavar. Az Alföldünk éghajlati adottságai mellett még az erdős sztyeppnek sem lenne ott helye. Klimatikus sztyepp lenne a klímax-társulás, ehelyett bizony egész nagy kiterjedésű erdőket találunk. Azért mert nem csupán a klíma, hanem valami más is hat az adott tájon tenyésző növényzetre. Nevezetesen, hogy a folyók időszakosan akár több vizet is hozhatnak és teríthetnek szét a tájon, mint ami csapadék formájában odaérkezik. Itt kezdhetjük sejteni, mit is jelent, a „rendszer”. A növényzet nem csakúgy ott van az adott tájon, a klíma adottságaihoz alkalmazkodva, hanem valamilyen formában ezek ellen dolgozik. Itt oly módon, hogy felhasználja a csapadékosabb területekről lefutó vízfelesleget. Ehhez csupán egy olyan rendszert kell alkotni, ami képes a vízellátottság térbeli és időbeli szélsőségeinek kiegyenlítésére. Itt rögtön látszik, hogy amiről az adott esetben szó van, az nem önmagában az erdő, hanem az erdő és a folyó együttműködése. Amikor megrajzoljuk a potenciális vegetáció-térképet, ez az együttműködés rejtve marad, a kép nem teljes. Valami olyasmi marad itt figyelmen kívül, ami a természetben nagyon is meghatározó: az egység, és az együttműködés. A világot szemlélve egymással szoros összefüggésben működő alrészleteket különítünk el, s kezelünk úgy, mintha egymástól teljesen függetlenül léteznének. És persze nem nemcsak és nem is elsősorban e két részlet esetében.

Ha egy adott tájat vizsgálunk, azt látjuk, vannak egy helyben álló alkatrészei, de akadnak benne olyanok is, amelyek meghatározott rend szerint vándorolnak. E vándorlás adott esetben szűkebb vagy tágabb, néha kontinensnyi területhez köthetők. Mi most ezek közül a szűkebb mozgástér élőlényeinek egy töredékét vesszük szemügyre. Ezek a lények éppúgy befolyásolják az erdő létét, mint a folyó, csak más jelleggel.

A növény és állatvilág együttműködésére igen sajátos példákat találunk. E példák között persze egyetlen egy olyan sincs, amikor a két faj, vagy az életközösség két része összeült volna, hogy egyeztető tárgyalások hosszú során keresztül határozzák meg kölcsönös előnyökön alapuló együttműködésük kereteit. Csupán sajátos tevékenységeik hatására alakul ki közöttük valamiféle együtthatás, egymásra utaltság. Nos, példának okáért a mókusok odavannak a mogyoróért, a dióért, de eszik a bükk-, vagy tölgymakkot is. És nemcsak eszik, de elrakják télire. Ide is dugnak valamit, oda is dugnak valamit. Aztán vagy megtalálják e raktárkészletet, vagy nem. Amikor rábukkannak, megeszik, amikor nem, kihajt egy magonc, amiből valamilyen fa, vagy cserje nő majd fel. A mókus nem ülteti példának okáért a mogyorót, ennek ellenére komoly szerepet játszik annak terjedésében és szaporodásában. Hasonló jó szolgálatot más állatok is tesznek a fáknak. De az együttműködésre egészen más példák is akadnak. Itt vannak a nagytestű legelő állatok, és a fű. Konrád Lorenz hívja fel a figyelmet arra, bizonyos növényeket eleve úgy „konstruáltak”, hogy igénylik a taposást és a nyírást. Addig nincs is baj, amíg van legelő állat. A nagytestű növényevők ugyanis egyszerre tapossák és nyírják a fűféléket. Így alakultak ki azok az „ősgyepek”, amelyek ma oly ritka természeti kincsnek számítanak. Ha a legelő állat eltűnik a területről, más jellegű társulások, az éghajlatunkon, hála az egykor volt vízrendszer sajátságainak a legtöbb helyen még cserjék és erdők jelennek meg. Magyarán szólva a potenciális vegetáció kialakulásában adott egy tényező, amit ugyancsak figyelembe kell venni, ez pedig az állatvilág. A nagytestű állatok az adott esetben ritkítják, ligetessé teszik az erdőtakarót, és persze bolygatják a cserjeszintet. És ebben az esetben emberről még nem volt szó. Konrád Lorenz írja, hogy adott esetben léteznek olyan emberi társadalmak, amelyek nem befolyásolják másként az életteret, mint azt egy adott állatfaj egyedei, illetve azok összessége tenné. Ha végignézzük az Alföldünk történetét, rögtön bele is botolhatunk egy ilyen „társaságba”.

Nézzük csak!

„Külön figyelmet érdemel, a neolitikum folyamán kialakult jelentős mogyoró pollen dominancia, mert az eddigi régészeti és környezettörténeti adatok azt bizonyítják, hogy a Kárpát-aljai, Tiszaháti területeken ennek a jelentős ideig tárolható, kiemelkedő szénhidráttartalmú maganyaggal jellemezhető növénynek intenzív gyűjtögetése és magának a növény terjesztésének egyszerű, extenzív technikája már a neolitikum előtt (mezolitikum során) kialakult és egészen az újkorig fennmaradt az ártéri gazdálkodás keretében. Valószínűsíthető, hogy a pollenképben megfigyelhető unikálisan jelentős aránya a mogyoró pollenanyagának, ennek az ősi, több ezer évesi gyűjtögetési, extenzív terjesztési, fenntartási technikának a fennmaradásával, a mogyorónak a felső-tiszavidéki népek életében egészen a XVIII/XIX. századig betöltött gazdasági és élelmezési szerepével függhet össze.” (Sümegi Pál et al: A Bodrogköz negyedidőszak végi környezettörténete. Megjelent: Élet a folyók között című monográfiában 2008. A Miskolci Egyetem gondozásában)

A mogyoró szempontjából alig van valami különbség az ember és a mókus között. Ha csak az nem, hogy az emberi beavatkozás sokkal hatékonyabb együttműködést eredményez, aminek hála, egy egész vegetációtörténeti korszakot nevezhetünk el a mogyoróról. Ezzel együtt az adott esetben az ember nem befolyásolta másként a természeti rendszereket, mint egy állatfaj tenné. Rendszerben szemlélve itt az emberi tevékenységet nem beszélhetünk pusztításról. Valami egészen másról van szó.

Hasonló a helyzet akkor is, ha más emberi hatásra bekövetkezett változást veszünk alapul. A kiindulási pontunk az adott esetben ugyan az, van egy hatássorozat, mely a növény és állatvilág együttműködése révén következik be. A nagytestű legelő állatok elszaporodása az erdők ligetesedéséhez, (néhány százalékban mérhető) megritkulásához, a fényt kedvelő növényzet és a fűfélék elszaporodásához vezet. Ez a folyamat szűk határok között emberi beavatkozás nélkül is bekövetkezhet. Természetesen 7.800-8.000 évvel ezelőtt olyan változások játszódnak le a Kárpát-medencében, amelyek meghaladják arányaiban nagyobbak annál, mint amit egy-egy állatfaj hatásának tekinthetünk. Az is kétségtelen, hogy felrajzolható egy olyan eseménysor, amelyben az ember természetpusztítónak tűnik. Csakhogy ehhez nem a rendszer egészét, hanem annak csupán egy részét kell a kiindulás alapjává tenni, el kell feledkezni róla, hogy ennek alakulása számtalan más tényezőtől is függött. Magyarán szólva végig egy adott előfeltételezés keretei között maradva beszélünk a természet pusztításától. A következőkben mi ettől teljesen függetlenül egy más előfeltételezés keretei között vizsgáljuk meg e kérdést.

Még egyszer az atomerőművekről

Molnár Géza — Sun, 14 Aug 2011 16:06:32 +0000

Antalffy Tibor honlapján érdekes megjegyzéseket olvashattunk a márciusi atomerőmű balesetekről. (Bővebben: http://www.antalffy-tibor.hu/2011/08/11/581-kussolnak-fukuchimarol/ ) A kérdéshez kapcsolódó vitában Tibor bá levonta a véleményem szerint egyedül értelmes végkövetkeztetést: "nukleáris reaktort nem lett volna szabad egyáltalán építeni."

Japánban és még pár országban a valós tényekkel megismerkedő közvélemény nyomására a politikusok elismerték, a jelenlegi kockázatok mellett az atomenrgiának hosszútávon nincs létjogosultsága. Hogy Magyarországon eljutnak-e valaha is a politikusok, döntéshozók és szakemberek iedáig, nem tudom. Véleményem szerint már az is nagy eredmény lenne, ha hajlandóak lennének egy lélegzetvételnyi ideig megállni, szembe nézni önmagukkal, a felelősségükkel, s végiggondolni, mivel játszanak. Végig gondolni, hogy egy esetleges hiba esetén az egész országot teszik lakhatatlanná, mint ahogy ezt most Japánban láthatjuk. Utólag bocsánatot kérni, mint azt a Japán komrány tette, későn lesz...

Rendszerről van szó, nem valamiről, ami csakúgy ott van… (1.)

Molnár Géza — Sun, 14 Aug 2011 12:49:40 +0000

Biztos más is van így ezzel, nekem időnként vannak kedvenc idézeteim. Most épp Douglas Adams néhány sora ragadta meg a képzeletemet: „Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtőn komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelnie mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, s nem valamiről, ami csak úgy ott van.” Gondoltam, ha már a válságra nem tudok megoldást, elindítok egy másik sorozatot, melynek címe épp eme idézet veleje volna. Úgy vélem ugyanis, hogy bár mára eljutottunk a rendszer felismeréséig, csak egyszerűen nem tudunk mit kezdeni vele. Lenne egy sor mozzanat, jelenség, amit át kellene értékelnünk. Nos, azt javaslom, fogjunk bele. Kezdjük mindjárt a múltunkkal…

I. Rész: Történelemképünk keretei

Itt rögtön egy másik kedvencem R. Várkonyi Ágnes gondolataival kell folytatnom. Merthogy tudnunk kellene, minek a kereteit tisztázzuk. Nézzük tehát a következő idézetet:

Mi a történelem?

Évszázadok óta valamilyen formában minden generáció feltette magának ezt a kérdést. Különböző civilizációs szinten és eltérő égtájakon, különböző eszmerendszerek és élmények nyelvezetén. Kimondva vagy közvetett formában minden korszak megalkotta a maga véleményét a történelem mibenlétéről. Kivált válságos napokban, vagy korszakváltások idején... A régi kérdésre az új válaszok a kutatót és tárgyát egységbe fogva világítják meg a lényeget. Mi a történelem? Sajátos viszony a jelen és a múlt között. Kölcsönhatás a kutató személyisége, saját megélt kora, annak társadalma, és a vizsgált időszak, a távolabbi vagy közelebbi korszak között... soha nem egytényezős, hanem rendkívül összetett. Vannak, akik a források és dokumentumok felől közelítik meg ezt a lényegi kérdést. Nem Carr az első, aki kijelenti, le kell számolni azzal a XIX. századi örökséggel, hogy a történetírás a lehető legnagyobb számú „cáfolhatatlan és objektív tény felhalmozásából áll.” ... Ez az örökség – írja – „Németországban, Angliában és az Egyesült Államokban egyre növekvő, fűrészpor szárazságú tényleírást produkált, és eredményeképp porszemekkel bíbelődő monográfiákat gyártottak azok az állítólagos történészek, akik egyre kevesebbről egyre többet tudva, nyomtalanul süllyednek el a tények óceánjában.”

S ha már Carrnál tartunk, folytassuk tovább az ő gondolataival. Azt a felvetést, hogy a történész úgy válogathat a tények között, mint a vacsorához való bevásárlás során a házi asszonyok a pulton heverő halak között, Carr így egészíti ki: „A tények egyáltalán nem pulton heverő halak. Inkább olyanok, mint az óriási s néha végtelennek látszó óceánban úszkáló halak; és hogy a történésznek mi akad a horgára, részben a szerencsén, de legfőképp azon múlik, hogy az óceán mely részén halászik és milyen felszereléssel – e két tényező persze attól függ, milyen halat akar fogni. Nagyjában-egészében a történész olyan tényekre talál, amilyeneket keres.”

E néhány sorban fel is vázoltuk történelemképünk korlátait. Azokat a mozzanatokat, melyek megkötik a kezünk, és irányítják a tekintetünk. Amelyek azt mondják: más hal nincs az óceánban. De valóban így van? Arra kérem az olvasót, tartson velem, tegyünk egy kísérletet. Fogadjuk el, Carr álláspontját. Halászok vagyunk, kik az idő végtelen óceánjából akarunk tényeket halászni. Vegyük számba, hová hajózunk, és milyen eszközöket viszünk magunkkal. Ezzel tartozunk önmagunknak, s mindjárt az elején leszögezhetjük, ez nem azt jelenti, hogy más halak nincsenek az óceánban. Nyilván vannak. A különféle tények és az ebből fakadó esetleges ellentmondások feltárása és feloldása nem a mi dolgunk. Csak halászni indulunk. Semmi mást nem akarunk, mint rámutatni arra, vannak más halak, és a zsákmányból más étrend is összeállítható. Először kezdjük az általánosan elterjedt menü ismertetésével. Végignézve a történelmen, azt tapasztaljuk, az ember a kezdet-kezdetétől pusztítja a természetet. Nem volt ez másként az őskorban, az ókorban, a középkorban sem, csak az idő tájt kevesen voltunk ahhoz, hogy ilyen hatékonyan pusztítsuk el a világunkat, éljünk fel saját létalapjainkat. Magyarán: az ember természetpusztító, ahol nem pusztul a természet, ott nincs ember, vagy ha van, akkor elvétve és túl kevés ahhoz, hogy eme általános jellegzetessége a felszínre törhessen. Mielőtt más oldalról megvilágítanánk e tételt, szemléltessük egy egyszerű hétköznapi példával e gondolkodást. Kirándulni indulunk. Úgy tervezzük, hogy vonatra ülünk, leszállunk egy erdei állomáson, s onnan gyalog folytatjuk utunkat. Rendben meg is érkezünk az első pihenőhelyre. Egy üde tisztás, valami erdőben. Persze tele szórva szeméttel: sörös dobozok, tejeszacskók, üdítős palackok, különféle csomagoló anyagok szerteszét, minden mennyiségben. S mi ebből nem csak arra tudunk következtetni, hogy jártak már itt előttünk, de azt is tudjuk, mit ettek, ittak, miből mennyi fogyott, s tán azt is éppen hányan voltak. Ha ügyesek vagyunk még a korcsoportonkénti megoszlásukat is kitalálhatjuk. S ez így megy tisztásról tisztásra, egészen addig, amíg egy teljesen tiszta, szinte érintetlen helyre nem bukkanunk. Itt nincs szemét, nincs semmi jel, mely az előttünk lévőkre utalna. Mit teszünk? Összenézünk, és bölcsen elmosolyodunk: itt mi vagyunk az elsők, még senki nem járt itt előttünk. Hogy olyanok jártak, kik nemcsak nem szemeteltek, de mások szemetét is feltakarították, fel sem merül bennünk. Mert abból indulunk ki, hogy az ember szemetel. Olyan tényeket keresünk, s a jelek úgy csoportosítjuk, hogy mindenki számára világos legyen, az ember szemetel. Ez azonban nem tény. „Sajátos viszony a jelen és a múlt között. Kölcsönhatás a kutató személyisége, saját megélt kora, annak társadalma, és a vizsgált időszak, a távolabbi vagy közelebbi korszak között”. Nem a múltban, bennünk, a személyiségünkben, a környezetünkben, társadalmi viszonyainkban, sajátos szellemi vakságainkban és korlátainkban rejlik. Tegyük most félre ezeket a korlátokat, és nézzük meg, az óceánra hajózva foghatunk-e más halakat. Megtaláljuk-e azt az embert, aki nem szemetelt.

Adalékok az erőforrásválsághoz — avagy hol a megoldás? IV. rész

Molnár Géza — Sat, 06 Aug 2011 17:49:02 +0000

Jelen fejezetünkben, az eddigi gondolatmenetet követve, egy természeti rendszert kellene vázolnunk, annak minden elemével egyetemben. Az eddigiek megfelelően előkészítették mindazt, ami következett volna. Megismerkedtünk a rendszerek alapvető sajátságaival, a szerkezettel, a rendszerműködéssel, felismerhettük, hogy bár a rendszerek elemzése egy sor ismeretelméleti csapdát rejt, a természeti rendszer nem csupán a valóság értelmezésre elkülönített része, hanem nagyon is létező objektum. A valóságban rendszerek, alrendszerek egész sora kapcsolódik egységbe, melyet a sajátos működés köt össze és egyben különböztet meg. Ahhoz, hogy a rendszert megértsük és elemezni tudjuk, fel kell ismernünk, milyen szerepet tölt be az adott tájban, az adott földrajzi térben. Ezt belátva kezdhetjük feltárni azokat az összefüggéseket, amelyek segítségével meghatározhatjuk a rendszerműködést, és megérthetjük a rendszert fenntartó folyamatokat. Ehhez azonban a rendszereket önálló entitásként kell kezelnünk. Adott esetben ez gondolatmenetünk alapja. Ennek tudatában léphetünk tovább. Ennyi tanulságot mindenképpen le kellett vonni az előző fejezetek összegzéseként. S most nézzük meg, hogyan is értelmezhető mindez a jelenlegi helyzetre?

IV. rész: Az összeomlás természete

Adott egy kérdés, egy jól felépített elmélet s — esetünkben ritka kivételként — egy többé-kevésbé eltalált cím. Aztán ahogy lépésről lépesre haladunk előre az elméletben két mozzanat válik egyre nyilvánvalóbbá. Maga az elmélet elsősorban azoknak a körében érthető, akik hasonlóképpen gondolkodnak, s e körben sem beszélhetünk teljes nézetazonosságról. Az ember felfogja mindazt, amit saját világképébe be tud illeszteni, a többiről nem vesz tudomást. Az írás sikere vagy kudarca adott esetekben azon múlik, a gondolatok többsége melyik serpenyőbe kerül. Mindez önmagában felveti a kérdést: mennyire érdemes kibontani, túlmagyarázni egy-egy tételt. Akinek ugyanis az egyes elemek egybevágnak az elképzeléseivel, azt fáraszthatja a részletezés, sőt az is előfordulhat, hogy épp emiatt valamely részletbe beleakadva veti el az összképet, ezzel szemben, akit részletes kifejtéssel kellene meggyőzni, eleve elutasítóan áll az egész gondolatrendszerhez, így aztán még kevésbé várható el tőle egy hosszabb írás végigolvasás. Itt a borotvaélén kellene végigmennünk, anélkül, hogy megvágnánk magunkat. Természetesem meggyőződésünk, hogy ez sokaknak sikerült is, de a vegyes visszajelzések a módszer átgondolására késztettek. És persze ez a dolgok könnyebbik vége. Ettől sokkal súlyosabban esett latba, nézeteink változása. Az első oldalak írásakor még hittünk a megoldásban. Csakhogy ez a megoldás elméleti jellegű volt, s most úgy tűnik: nem is lehet gyakorlatba ültetni. Ezzel együtt el lehet mondani, le lehet írni, csak hát nagyon nehéz olyan gondolatfűzért egységbe tartani, melynek gyakorlati használhatóságában, alkalmazhatóságában nem hiszünk. Mondhatnánk: nincs megoldás, vagy legalábbis mi nem találtuk meg. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Tapasztalataink szerint a válsággal foglalkozó emberek nagy része eljut eddig a pontig, és itt kiválogatja a saját meggyőződésének leginkább megfelelő mozzanatokat és részleteket, ezek segítségével szabja meg a folyamatok kereteit, felrajzolja a megoldást, és körömszakadtáig ragaszkodik mind a javaslathoz, mind a keretekhez. Ellenkező esetben maradna a teljes lelki összeomlás, a kilátástalanság, amit senki sem akar felvázolni. Ezt a zsákutcát szeretnénk elkerülni. Így aztán szinte lehetetlen tételes megoldásokról beszélni. Egy lehetőségünk marad: beismerni, hogy a folyamatok átláthatatlanok, egy-egy villanásnyi szeletét érzékeljük csak a változásoknak, és ezek miatt szinte lehetetlen pontos előrejelzéseket, recepteket adni.
Ugyanakkor a válságjelenségek egyre nyilvánvalóbbá válnak. Egyelőre a pénzügyi gazdasági folyamatok terén. Innen érkeznek a legriasztóbb jelzések. Holott rendszerszintű válságról van szó, tehát bármely elemét vizsgáljuk, ugyanilyen riasztó híreket kapunk. Csak egyetlen mozzanatot emelünk itt ki, amely közvetlenül a vízhez kapcsolódik, aztán visszatérünk a pénzügyi válság kérdéséhez.
Üssük fel a naptárt, és nézzük meg, hogyan is nézett ki az elmúlt években a Kárpát-medence vízháztartása:
1. 1998 ősze — árvíz a Felső-Tiszán
2. 1999 tavasza — rekord belvizek országszerte, árvíz a Bodrogon
3. 1999 nyara — özönvízszerű esők Medárd után
4. 2000 tavasza — „az évszázad árvize” a Közép-Tiszán
5. 2000 — az évi összcsapadék Szeged mellett 203 mm
6. 2001 — árvíz a Felső-Tiszán, gátszakadás a Beregben
7. 2002 — a vegetációs időszak csapadékátlaga 150-200 mm körül, ebből 50-100 mm szeptemberben
8. 2002 — rekord árvíz a Dunán
9. 2003 — rekord aszály országszerte
10. 2006 — árvíz a Dunán és az Alsó-Tiszán
11. 2009 — a 2003. Évit jelentősen meghaladó aszály.
12. 2010 — rekordcsapadék 900-1200 mm körüli értékekkel, a csúcsérték 1554,9 mm
13. 2011 — tavaszi aszály
14. 2011 — júniustól özönvízszerű esők országszerte.

Az elmúlt 14 évből 10 évben találkozhatunk a vízellátás valamely szélsőségével. Ebből három évben egyidejűleg jelentkezett vízbőség és vízhiány, kettőben ráadásul ez ugyanazokat a területeket érintve. És persze az is legalább ennyire feltűnő, hogy országosan a legalacsonyabb és legmagasabb évi összcsapadék két egymást követő évben jelentkezett. Mindezen jelenségek mellett az évi csapadékösszegek folyamatosan csökkennek. Az előrejelzések azt mutatják, hogy egyre szélsőségesebb csapadékkiválás mellett egyre kevesebb és kevesebb esőre, hóra, viszont egyre több jégre számíthatunk. Mindez legalább olyan súlyos problémát sejtet, mint a csütörtöki tőzsdekrach, ha nem is annyira nyilvánvaló.

De lépjünk túl a válság természeti oldalán, és összpontosítsunk a pénzpiacra. Elsőként a HVG.HU \ GAZDASÁG oldalról idézzük a hazai bankvilág vezetőinek és elemzőinek véleményét, Máriás Leonárd: Apokalipszis jön? - Kisokos az új válságról – című írásából:

„A küszöbön álló hatalmas válság az Európát és Amerikát vezető inkompetens, rövidlátó, önző politikusokról szól. Nem a bankokról, nem a hedge fundokról vagy valamiféle gonosz pénzügyi erőkről. Ez a politikusok eredménye, mi csak nézők vagyunk, járulékos veszteségek”

„Azt hitték, megússzák a népszerűtlen megszorításokat, nem kell hozzányúlniuk a nyugdíjrendszereikhez, nem kell felhagyniuk a költekezéssel, és így jó eséllyel indulhatnak a következő választáson. Ezt azért tehették meg, mert a piacon eközben fenn tudták tartani a bulihangulatot, sikerült elhitetni, hogy működik a recept, és felelősen gazdálkodnak, így a befektetők magától értetődően finanszírozták a kormányok költekezését.”

„A politikusok teljesítményének beárazása most zajlik a tőzsdéken és az állampapírpiacokon: az államok és a gazdaság finanszírozása mostmár egyre kevésbé magától értetődő, a befektetők kiszállnak a játékból vagy csak egyre nagyobb felárral hajlandóak beszállni.”

Ezek az előrejelzések és vélemények nagyon aggasztóak. Azt látjuk ugyanis, hogy a játék részvevői elkezdik egymásra tolni a felelősséget. A folyamatok nem most indultak, sokkal korábban, az államok elsődlegesen a bankmentő-csomagok miatt adósodtak el. De ez tulajdonképpen részletkérdés. Ettől sokkal nagyobb baj, hogy azok a csoportok, akiknek az adott esetben össze kellene fognia, és neki kellene látnia a válság körülményeinek tisztázásához, szemmel láthatóan azzal vannak elfoglalva, hogy kibújjanak az elkerülhetetlen összeomlásért való felelősségük alól.

A másik aggasztó mozzanat, a válság egyes jelenségeinek elkülönítése. Úgy viselkedünk, mintha az egyes jelenségek, teljesen függetlenek lennének egymástól. Nézzünk egy egyszerű példát. Adott egy atomerőmű baleset. Ezt, mint tudjuk, földrengés és szökőár okozta. Mi köze lehetne ennek bármiféle gazdasági összeomláshoz, felelőtlen hitelezéshez, vagy az egyes államok felelőtlen költekezéséhez? Első ránézésre talán semmi. Ha viszont tovább lépünk a katasztrófa okainak feltárásában, e nézetünk némi módosításra szorul. Az erőmű gyenge pontja a hűtés volt. Ezt tette tönkre – különböző erőművekben különböző mértékben és ideig – a földrengés, illetve az azt követő szökőár. A legtöbb helyen a probléma kezelhető szinten maradt, és tán nem is értesülünk róla, ha Fukushima melletti erőművet megrongáló természeti katasztrófa nem lehetetleníti el végletesen a kiégett fűtőelemek, illetve a reaktor hűtését. Így viszont a világ, ha késve is, de tudomást szerezhetett róla, az atomerőműveket nem lehet leállítani. A fűtőelemek hűtéséről minden körülmények közt, még elég hosszú ideig gondoskodni kell. Az amerikai állami atomügynökség egy jelentése szerint a jelenleg működő erőművek többségében mindössze 4 óráig bírják külső energiaforrás nélkül, amin itt a hálózati kimaradás és generátorhiba együttes jelentkezését kell érteni. Ha egy ilyen jelenség bármilyen külső tényező miatt bekövetkezne, legalább húsz erőművükben 50%-ot meghaladó eséllyel következik be 10-12 órán belül a mag leolvadása. Fukushima rámutatott az atomenergia egy gyenge pontjára. És hogyan kapcsolódik össze mindez a pénzügyi válsággal: mindkettőnek ugyanaz az alapja. Ugyanaz a felelőtlenség itt is, ott is. Az atomerőmű orosz rulett. Nagyon jól mutatja ezt a Paks üzemeltetése körüli kérdés. Lehetséges, hogy a szakértők a belső anyagaikban végiggondolták a várható kockázatokat, nyilvánosan azonban elsődlegesen arra összpontosítottak, hogy itt nincsenek ilyen nagyságú földrengések, s a hazai szokásos rengések az erőművet nem veszélyeztetnék. A japán erőműbalesetet azonban nem a természeti katasztrófa, hanem a hűtés hiánya okozta. A földrengés és a szökőár csak ezt tette lehetetlenné. De ezt számos más tényező is eredményezheti. Olyan mozzanatok összessége, amit előre látni sem lehet. Ilyen körülmények között nem az a kérdés, Paks milyen erősségű földrengést bír ki, hanem, hogy külső energiaforrás híján megoldható-e a kiégett elemek és a reaktor hűtése a szükséges ideig. Ha nem, az összes érv és magyarázat mellébeszélés. Ugyanez az összes erőműre is igaz. Ha elvágott köldökzsinórral csak négyórányi időtartamig marad biztonságos egy erőmű, az éppoly felelőtlen, mint 2008 előtt a bankok hitelezési politikája volt. Mindkét mozzanat hátterében ugyanaz a felelőtlen magatartás áll. A gazdaságban nincs erkölcs, és nincs felelősség, csak a pillanatnyi haszon a lényeg.

De mi áll e magatartásforma hátterében. Nem célunk most e jelenség eszmetörténeti hátterének feltárása. Annyit jegyzünk meg csupán, az adott esetben a problémák az ember és természet viszonyában, a jelenlegi világképünk ember és természetfelfogásában gyökereznek. Douglas Adams írja erről: Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtőn komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelnie mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, s nem valamiről, ami csak úgy ott van.” — A mai ember gyakran szem elől téveszti e bölcsességet, s a környezetét, saját társadalmát sem tekinti többnek, mint valaminek, ami csakúgy ott van. Ezért véltük fontosnak jelen elemzésünkben a rendszerelméleti bevezetőt, és ezért hangsúlyozzuk ismét: a rendszer ebben az értelemben objektív létező, nem csupán ismeretelméleti kategória. A többi elsődlegesen a felismeréseinken múlik.

És vizsgáljuk meg ezek után mi is áll a felelőtlen szakmai hozzáállások hátterében. Egyfelől miért nyúlunk olyan eszközökhöz, melyek évezredekre elszennyezhetik életterünk, s ha egyszer beindítottuk ezeket, többé nem tudjuk uralni őket, másfelől miért hiteleztek felelőtlenül a bankok, miért vesznek fel felelőtlenül kölcsönt az átlagemberek, miért költekeznek felelőtlenül az államok?

Nézzük először a hitelezés kérdéskörét. Adott társadalmi-gazdasági berendezkedés mellett a kölcsönadott, vagy befektetett pénz (tőke) meghatározott nyereséget hoz. E nyereség mértéke elsődlegesen a gazdasági növekedéstől függ. A befektetések csak biztonságos növekedés mellett térülnek meg, ha a növekedés megtorpan, a folyamat is ellehetetlenül. A növekedés egyfelől növekvő termelést, másfelől növekvő fogyasztást jelent. Biztos kamatra, biztos hozamokra csak növekvő fogyasztás mellett számíthatunk. A rendszer működésének alapja ebből a nézőpontból a fogyasztásnövekedés. Csak akkor marad ép a jelenlegi rendszerünk, ha a folyamatos termelésnövekedést, illetve a gazdasági növekedést, követni tudja a fogyasztás növekedése is. Ellenkező esetben a piac telítődik, a késztermékek iránti kereslet visszaesik, ez visszahat a termelésre, és a befektetési kedvre egyaránt. A növekedésre épülő gazdaságok és társadalmak állandó visszacsatolással néznének szembe. A hitelezés ezt a folyamatot formálja át. Kiküszöböli a visszacsatolásokat. Ha az emberek biztonsággal költhetik el azt a pénzt, amit csak a jövőben keresnek meg majd, a fogyasztásnövekedés fenntartható. A hitel tehát e szempontból a fogyasztás motorja, ami viszont a termelésé, ami viszont a gazdasági növekedésé. A hitelalapú fogyasztás a pénzügyi rendszer működésének alapja. És itt jelenik meg első körben a „felelőtlenség”, de egyben az is világossá válik, hogy ami egyéni a szinten felelőtlenség, mert itt adott a választás lehetősége, az társadalmi szinten a szerkezetben megnyilvánuló irányítás. Ha a bankok „felelősen” hiteleznének, visszaesne a fogyasztás, ez visszahatna a termelésre, ami recesszióhoz, végső soron rendszerműködési zavarokhoz vezetne. Magyarán a „felelőtlenül hitelező” bankárok, a „felelőtlenül eladósodott” állampolgárok és a „felelőtlenül költekező” államok magatartása a szerkezetben megnyilvánuló irányítás következményeként egyfajta rendszerműködési sajátságnak fogható fel. Nélküle a válság sokkal korábban köszöntött volna ránk. Ezt belátva már csak arra a kérdésre kell választ kapnunk: miért épp most, miért most jelentkeznek válság jelenségek? Elvben újabb és újabb hitelekkel, vagy akár más jellegű pénzügyi megoldásokkal a fogyasztás tovább növelhető, ez húzhatja magával a termelést, folytatódhat a gazdasági növekedés, tehát a verkli mehet tovább. És e ponton értünk el a cím értelmezéséig. Az adott esetben nem pénzügyi válságról van szó. Ezt azért lenne fontos belátni, mert a helyzet emiatt pénzügyi eszközökkel nem is kezelhető. Meg sem kellene próbálni. A közgazdászoknak, pénzügyi szakembereknek, brókereknek, befektetési tanácsadóknak fel kellene fogni: itt ért véget a tudományuk. Eddig használható eszközeik voltak, de ezek a jövőben sorra csődöt mondanak. Egész egyszerűen azért, mert fogyóban vannak a gazdasági növekedés fizikai erőforrásai, mert megszűnnek e növekedés fizikai feltételei. Mi itt elsődlegesen az energiaforrásokra összpontosítottunk, de sokkal többről van szó. Antalffy Tibor honlapján közöl egy rövid összefoglalót a kimerülő nyersanyagokról. Érdemes ellátogatni oda, s alaposan áttanulmányozni a közzétett ábrát, és annak értelmezését: http://www.antalffy-tibor.hu/2011/06/28/546-eroforrasok/

A rendszer biztonságos működéséhez az energia felhasználásnak is növekednie kell. Itt sincs pardon. Ez a működés fizikai feltétele. És ez magyarázza a másik oldalon az energiatermelésben tapasztalható „felelőtlen” magatartásformákat. Látnunk kell, az egyre jelentősebb energiaéhség kielégítése e rendszer keretei között igen is felelős magatartásnak látszik. Azt is érzékelni kell, hogy az energetikus, semmivel sem felelőtlenebb annál az orvosnál, aki a legmodernebb és leghatékonyabb szűrési módszereket választva olyan sugárterhelésnek teszi ki a beteget, amely szinte garantálja az adott betegség megjelenését, majd a rendszeres szűrésnek hála az időben történő felismerését, és műtéti eltávolítását. Olyan elemek ezek, melyek hátterében ugyanaz a gazdasági folyamat áll, nevezetesen a növekedés. Ilyen körülmények között a végső kérdés, hogy mi is áll e növekedési kényszer hátterében? Magyarán szólva: a pénzügyi konstrukció e kényszer előidézője, avagy e kényszer tette szükségessé a hitelezés e rendszerét? Így a fokozatosan növekvő energiaéhség hátterében pénzügyi gazdasági folyamatok állnak, vagy valamennyi itt jellemzett mozzanat közös gyökerekre vezethető vissza?

A jelenlegi társadalmi gazdasági berendezkedés kétség kívül a növekedésre épül. A jelek arra utalnak, hogy a növekedés olyan rendszerműködési elem, melynek sérülése nem egy-egy részterületre, hanem a rendszer egészére kihat, ezért beszélhetünk e téren rendszerszintű összeomlásról. A kérdés tehát, hogy mi is áll ennek hátterében nem tűnik olyan jelentősnek. Megválaszolása mégis fontos, mert ez kapcsolja össze a természeti oldalon jelentkező elemeket a válság társadalmi oldalával. A növekedés, a növekedési kényszer gyökerei az ember és természet kapcsolatában, az embernek a természeti rendszerekhez való viszonyában keresendő. A természeti rendszerek működése elsődlegesen a szélsőségek kiegyenlítésére, az adott rendszert jellemző arculat (adottságok) fenntartására irányul. Amíg az emberi magatartás megmarad e keretek között, a társadalom életét a természeti rendszerek kapcsolatrendszere szabja meg. Ez az a szerkezet, amelynek irányítása az adott társadalomra és gazdálkodására is kihat. Ezekről a társadalmakról írja Konrád Lorenz: nem befolyásolják másként az életteret, mint amennyire egy adott állatfaj tenné. Azaz a rendszer szerkezete legalábbis a működés szintjén belső változásai ellenére is épp marad. Amikor azonban az ember kilép e körből, és erőforrásként kezdi használni e rendszereket, olyan szerkezetváltozásokat indít el, melyek az adottságok fokozatos romlásához vezetnek. Ahhoz, hogy az adott térben a társadalom fennmaradhasson, e hatásokat ki kell küszöbölni, de legalább semlegesíteni. Ehhez azonban a gazdasági teljesítmény növelése szükséges. Ha erre az adott társadalom képtelen, összeomlik. A természeti rendszerekbe történő beavatkozások olyan visszahatássort váltanak ki, melyek kivédésre a társadalom adott szintjén képtelen. Példának okáért egyetlen nagyobb XX. századi árvizet sem fékezhettünk volna meg XIX. századi eszközökkel, illetve az akkor rendelkezésünkre álló energiával. Ugyanígy kezelhetetlenné váltak volna az Alföld belvizei diesel- elektromos szivattyúk nélkül. A növekedési kényszer alapja innen nézvést a természettel szemben folytatott fegyverkezési versenyben keresendő. Most, hogy a növekedés fizikai feltételei, az energia, az alapanyag, tehát összességében az erőforrásaink kimerülni látszanak, befejezett ténynek tűnik: e versenyt elveszítettük, az összeomlás elkerülhetetlen, s mindennapi életünk valamennyi területére kiterjed majd. Mondhatnám Piszkos Fred szavaival: Uraim, a játéknak vége! Lehet rágyújtani.

Kétségbeesett kísérlet a világgazdaság lélegeztető gépen tartásához? Avagy miért esett az olaj ára?

Molnár Géza — Mon, 04 Jul 2011 07:42:09 +0000

Olajos Tibor szörfözés közben igen érdekes véleményekre, elemzésekre bukkant az olajár alakulásával kapcsolatban. Miután mindez közvetlenül érint bennünket is, úgy vélem, érdemes elgondolkodnunk rajta. Az alább olvasható anyag Tibor szemelvénye, a kérésére teszem közzé:

Kétségbeesett kísérlet a világgazdaság lélegeztető gépen tartásához? Avagy miért esett az olaj ára? (és miért csökkent árat a Mol?)

http://oronero.wordpress.com/2011/06/24/spr-e-il-prezzo-del-petrolio/

Egyik kedvenc blogom írt egy elemzést, hogy miért is esett a napokban az olaj ára. Összegezve a lényeg:

A tények: június 23-án, az IEA, (nemzetközi energia ügynökség) hírül adta, hogy 60 millió hordó olajat piacra dobnak a stratégiai készletből, fokozatosan, 30 nap alatt.

http://www.iea.org/press/pressdetail.asp?PRESS_REL_ID=418

Már áprilisba meglebegtették, hogy kinyitják a csapokat. A Libiai helyzet miatt minden nap hiányzik 1,5 millió hordó a legjobb minőségből, az európai finomítók komoly stressz alatt vannak. A nemrég közölt (BP) adatok szerint 2010-ben sokkal több olaj fogyott mint amit kitermeltek, és a különbözet már a bioüzemanyag fedezte, mint az etanol kukoricából.

Tehát arra a pontra érkeztünk, ahol előállítunk egy olyan üzemanyagot, aminek az előállításához ugyannyi energiára van szükség, mint amennyit tartalmaz. Nyilván ennek az autókba tankolható üzemanyagnak az előállítási láncában felhasználnak gázt és szenet is, amit nem lehet a tankba tenni. A jövőben az üzemanyag tartályok egyre fontosabbak lesznek az éhezésnél.

A 60 millió hordó stratégiai készletből legalább 30 at az amerikaiak adnak.

http://www.zerohedge.com/article/doe-announces-details-strategic-petroleum-reserve-firesale

Hogy honnan jön a többi 30 egyelőre titok. Japán (308 milliós stratégiai készlet) nem valószínű (Tibor: magas a készlet de az atomerőművel leállása miatt mind kell neki) Németek (108) Franciák (30) vagy spanyolok (17) Vagy talán Dél Koreából? (73) Nem tudom kinek van hatalma eldönteni, hol nyissák ki a csapokat?

Az amerikai olaj végül egy tételben lesz felajánlva, nem fokozatosan ahogy korábban mondták, a legjobb ajánlatot tevőnek. Az ára 112,78 uds (a magas ár a jó minőség miatt van)

A blogíró véleménye: elsőre mindenkinek az jutott eszébe Kína mennyire boldog e hír hallatán. Tudni kell, hogy Kína nyugathoz képest nagyon későn kezdte el a saját stratégia kőolaj készletét (SPR) beraktározni, és szándéka szerint 3 hónapra elég készletet szeretne.

Még egy éve arról szóltak a hírek hogy Kína 6 hónapra elegendő készlethez építi ki az infrasturktúrát, nem tudja hogy ezek pletykák voltak, vagy arra jutottak, hogy ez nem elérhető cél. 2010 végén nekik 39 napra elegendő készletük volt, miután négy éven keresztűl masszívan bevásároltak ahol tudtak. Aztán elviselhetetlenül magas lett az ár. Ha most csökken az jó nekik, mert bevásárolhatnak.

Ha így lesz, akkor a kőolajat kivesszük az első raktárhelyéről, azaz a sziklából, aztán egy amerikai raktárba kerül, persze végig a föld alá, aztán kivesszük onnan, és hajókkal a félvilágon átszállítják, hogy végül egy kínai raktárba tegyék. Akár azt is lehetne mondani, hogy kétségbe vagyunk esve.

Fülöpszigetek is pár napja bejelentette hogy stratégiai készletet akar, ami 15 napra elég. De gondoljatok bele, hogy India még el se kezdte a saját raktározását.

A második dolog ami eszébe jut: Obamának mennyire szüksége van szavazókra, akik elégedettek a politikájával, hogy újra rászavazzanak. Ha csökken a benzin ára, több szavazat.

A harmadik: az a lehetőség, hogy az Usa egy újabb háborúra készül, vagy tudnak róla, hogy konfliktus lesz egy újabb kitermelő országban.

A negyedik: Szaúd Arábiának arra van szüksége, hogy Iránt kigolyózza a játékból mielőtt agusztusban a Bushehr-t ? beindítják.

Ötödik: Ez valójában egy speciális QE3 (quantitative easing, pénkibocsátással történő gazdaság ösztönzés) amennyiben az alacsonyabb olajár felfelé nyomja a tőzsdéket, vagy legalábbis szinten tartja, pont most, amikor a QE2 befejezik.

Ha a maradék 30 millió hordót Europa kapja, fokozatosan, és nem adják el Kínának, akkor ez adhat egy kis enyhülést. De ha csak napi 500.000 hordót is jön, az enyhülés nem tarthat tovább mint 2 hónap.

Már tudjuk azt is hogy Szaúd Arábia nem tudta helyettesíteni a kieső olajat, mivel nem tudják a szükséges minőséget, és mivel nincs tartalékuk.

Tehát egy struktúrális, szerkezti hiányhoz értünk Két, maximum három hónap múlva az árak újra elindulnak felfelé.

Emlékeztek, hogy 2008-ban amikor az ár visszazuhant, több száz feltáró, kutató fúrást hagytak félbe egyik napról a másikra? Ráerősítve a szerkezeti hiányra amit most élünk meg.

A posztíró álatal olvasott pénzügyi blogokon gyakorlatilag minden befektetési alap újra áremelkedést váró (long) pozíciót vett fel. (előbb megveszi a terméket és utána adja el)

„Több olajat, különben a fellendülés kérdésessé válik”

Molnár Géza — Fri, 27 May 2011 08:09:34 +0000

Egy még mindig aktuális érdekesség Olajos Tibor tolmácsolásában:

A Nemzetközi Energia Ügynökség (International Energy Agency) friss közleménye szokatlanul fenyegető hangnemű.
Így számol be róla a legrangosabb olasz gazdasági lap, a Sole24ore és egy blog http://petrolio.blogosfere.it/
http://www.ilsole24ore.com/art/finanza-e-mercati/2011-05-20/petrolio-rip...
A most választott stílus határozottan szokatlan: egy hivatalos közlemény, amit a szervezet Igazgató Tanácsa adott ki, melynek a stílusa, hangneme, rendkívül kemény, szinte már burkoltan fenyegető. A közlemény egy nyilatkozattal zárul: Az IEA kész figyelembe venni tagországainak minden rendelkezésre álló eszközét.
A közleményében az IEA nem nevezi meg nyíltan az Opec-et, de nyilvánvaló, hogy hozzájuk fordul, megerősítve hogy „nyilvánvaló és sürgető szükség van kiegészítő, többlet szállítmányokra” tekintettel a nyersolaj szezonális kereslet növekedésére május és augusztus között.
Felszólítják az Opecet, hogy növelje a kitermelést, azért hogy így csökkentsék a magas olajár okozta gazdasági károkat. Az Igazgató Tanács „komolyan aggódik, hogy az olaj ár növekedés kétségessé teszi a gazdasági fellendülést. További áremelés ebben a gazdasági ciklusban visszavetné a növekedést, ami nem használna se a fogyasztóknak se a termelőknek”
Mi történt velük? Egy kétségbeesés szülte támadás? Beizzították a bombázókat? Semmi ilyesmi. Egyszerűen az Opec elnökségét most Irán tölti be, és az Opec következő ülése június 8-án lesz, ahová az iráni elnök mint az Opec elnöke érkezik. Így most mindenki keménykedik, és ököllel üti az asztalt: ha drága az olaj, ha a benzin ára az egekben, akkor ez Irán bűne.
Valójában az Opec kitermelése áprilisban 1,3 millióval kisebb volt, mint még a libai krízis előtti szint, és többen azt gyanítják, hogy a szaúdiak, és az irániak megegyeztek, hogy a piacot szomjasan tartják, és így kaszálnak az árakon. De hogy-hogy, a szaúdiak nem Iránnal akartak háborúzni, aki Bahreinbe akar bevonulni? Igen, valóban. Ez egy folyamatos ellentmondás, de kit érdekel.

Adalékok az erőforrásválsághoz — avagy hol a megoldás? III. rész

Molnár Géza — Sat, 07 May 2011 12:08:27 +0000

Az előző részben megismerkedhettünk a rendszerek néhány alapvető sajátságával. Láttuk, hogy egy adott halmazból az elemek kapcsolódása révén alakul rendszer, e kapcsolat nélkül nincs miről beszélnünk. Arra is felfigyelhettünk, hogy e kapcsolat lehet elvont, önkényes, melyet egy adott kérdés hoz létre, mely a rendszer elemeit mintegy kiszakítja a valóságból. Ezzel együtt a rendszerek felépítésével és működésével kapcsolatos törvényszerűségek, összefüggések az ilyen rendszerek is vonatkoznak, ebből következően a téves kérdésfelvetés az adott rendszer keretei közt maradva nem ismerhető fel. A rendszerek másik felismert sajátsága a szerkezetben megnyilvánuló irányítás, azaz: egy adott megoldás, kapcsolat lehetősége, vagy lehetetlensége; illetve léte vagy nem léte nem az elemek leleményességén, szándékán múlik, hanem a rendszer belső tulajdonságai határozzák meg. A rendszeren belül az egyes elemeknek mozgásterét és ennek összefüggéseit, azaz, hogy mi az, ami ténylegesen az elemek szabadságán múlik, s mi az, ami a szerkezet függvényében alakul a szerkezet belső törvényszerűségeinek ismeretében határozhatjuk meg. Ehhez azonban ismernünk a rendszer működését.

III. rész:
Rendszer és működés: rendszerműködés

A rendszerműködés felé irányuló első lépésünk előtt nézzünk vissza egyetlen gondolat erejéig Königsberg hídjaira. Láttuk, hogy amennyiben egy adott halmaz pontjai, elemei kölcsönösen hatnak egymásra, vagy valamely elem közöttük kapcsolatot teremt, rendszer születik, melynek belső tulajdonságai az elemekre visszahatva meghatározzák e kapcsolatok jellegét. E szerkezetben megnyilvánuló irányítás elől kitérni nem, illetve csupán rendszeren kívüli megoldással lehet. E mozzanat azonban hihetetlenül lényeges, mondhatni a rendszerszintű összeomlás megértésének kulcsa. Az ember által létrehozott rendszer, az egyszerűség kedvéért nevezzük civilizációnak, folyamatosan szerkezeten kívüli megoldásokat választ. Azaz építkezése során az adott szerkezet keretei közül kilépve, azt kénye kedve szerint átalakítva megkerüli a természetes visszacsatolásokat. Ezekről alább bőven lesz szó, itt egyetlen egy példát hadd hozzak: a hajózás kérdése. Ma a Duna-stratégia egyik lényeges eleme a hajózhatóság. Csakhogy itt nem a hajókat akarják a folyóhoz igazítani, hanem ellenkezőleg: a folyót a jelenlegi hajózási szabványokhoz. Ezzel azonban teljes egészében felborítják a folyó korábbi szerkezetét, az új szerkezethez viszont más funkciók, más irányítás, és végső soron más működés párosul. A szerkezeten kívüli megoldás itt egy magasabb rendszerszerveződési szint visszacsatolását eredményezi. Szerkezeten kívüli megoldás tehát csak akkor vezet eredményre, ha az adott esetben nem egyszerűen a rendszerszintek, hanem a rendszer egészének szerkezetén lépünk túl. Egy adott táj hálózatát tekintve létezhetnek ilyen megoldások, de a földi lét egészét nézve semmi sincs rendszeren kívül. Hosszútávon tehát nem kerülhetők ki a visszacsatolások.

A rendszerműködés innen nézvést nem más, mint a rendszer önszabályzó és önvezérlő folyamatainak összessége. Kétségtelen, hogy a rendszerműködést a visszacsatolások, illetve kölcsönös kapcsolatok felöl is megközelíthetjük. Van azonban a kérdésnek egy ettől sokkal izgalmasabb oldala, nevezetesen, van-e a rendszereknek valamilyen, az adott szerkezeten túlmutató működése? Másként megfogalmazva a kérdést: lehet-e a folyónak valamiféle szerepe a világban?

Az ember úgy gondolná, a természeti javak csakúgy vannak, sem céljuk, sem szerepük nincs, s az ilyen és ehhez hasonló kérdésfeltevések csupán az emberi tulajdonságok, gondolatok kivetítéséből fakadhatnak. Mindezt visszaigazolni látszik a gyakorlat. Így ha valaki rákeres a folyók szerepére, láthatja, számos elem megjelenik itt, a hajózástól kezdve a rekreációig, s mind az ember szempontjából ad választ e kérdésre. Ez azonban nem jelenti szükségképpen azt, hogy más szerepe nem lehet a folyóknak. Vegyünk egy egyszerű tényt: a Kárpát-medence középső vidékein a csapadék mennyisége és eloszlása rendkívül szélsőséges. Közép-Tiszán 400 mm-es átlagcsapadékos terület is akad, és van olyan év, melyben 2-300 mm körül mennyiség esik. Ilyen viszonyok mellett klimatikus sztyepp és félsivatagi növényzetnek kellene lennie e térségben. Viszont hosszú évezredeken keresztül egyenletesen nagy vízigényű erdőtársulások uralták a tájat, melyeknek puszta léte 800 mm feletti csapadékátlagnak megfelelő évi vízmennyiséget feltételez. Az esők ettől sokkal kevesebb vizet hoztak ide, tehát nyilvánvalóan valami más elem elégítette ki e vegetációs vízigényeket. És mindennek ismeretében tegyük fel újra a kérdést: lehet-e a folyónak valami embertől független szerepe? Hozzá tett-e valamit mondjuk a Tisza vagy a Duna a tájhoz, a táj életéhez?

Egyiptomról tudjuk, a Nílus ajándéka, és még sem tűnik fel, hogy az adott esetben van valami olyan szerepe egy folyónak, amihez az embernek semmi köze, legfeljebb kihasználhatja, mint Egyiptomban, vagy ellene dolgozhat, mint ma a Tisza esetében. Ezzel együtt a folyó meghatározott működésű alrendszere a tájnak. E meghatározott működés a Tisza esetében a vegetációs vízigények kielégítése, az ehhez nélkülözhetetlen vízkészletek szállítása, a térség vízháztartásának szabályozása, illetve évi 800-1000 mm-es csapadékátlagnak megfelelő szinten való megtartása.

Mindez elég alapos okot szolgáltat ahhoz, hogy elgondolkodjunk a rendszerműködés szerepén és jelentőségén. E problémát hangsúlyossá teszi, hogy az adott összefüggésrendszer egyetlen eleme sem érthető meg, ha nem ismerjük a rendszer egészének szerepét, mi több, a működés ismerete nélkül még le sem tudjuk határolni a rendszert, nem tudjuk felismerni önazonosságát. A filozófia történetből ismert Epheszoszi Hérakleitosz e megfogalmazása: „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”. Ezen gyakran elgondolkodtam. Ha ma valaki Sárospataknál megfürdik a Bodrogban, és lemegy másnap is, mibe fog fürödni: a Tiszában, vagy a Dunában? — a felvetés során összetévesztjük a folyót a benne elfolyó vízzel, holott a kettő messze nem ugyanaz. De folytathatjuk tovább e sort. Amennyiben a folyó hajózó útvonal, vagy vízelvezető csatorna, csak a medre lényeges, ártere nem, tehát a kettő egymástól nyugodtan szétválasztható, magyarán a folyó, mint rendszer csak a mederrel és a benne lévő vízzel illetve az abban lévő élővilággal azonos. Azt, hogy a folyó és az ártér egymástól elválaszthatatlan egységet alkot, akkor láthatjuk be, ha tudjuk, milyen szerepet játszik az adott vízfolyás a táj életében (vagy játszana, ha békén hagynánk). Ha az ember tisztában van azzal, hogy az Alföld természetes növénytakarójának vízigényeit a csapadék és a folyók árvizei legalábbis egyenlő mértékben elégítették ki, pontosan tudja, a folyó nem a medernél kezdődik. Mi már akkor belelépünk a folyóba, amikor belépünk az árterébe. A meder nem a folyó maga, csak a folyónak az ágya. A medrébe kényszerített folyó, olyasvalami, mint az ágyhoz kötött ember. És ha valaki úgy gondolja, nem bizonyos körülmények között jó dolgok is kötődhetnek az ágyhoz, gondolja végig: a folyó esetében a megtermékenyítés nem ott történik, mi több: ott nem is történhet…

A rendszer és a működés kapcsolatát és e kapcsolat jelentőségét más, talán szemléletesebb formában is jelezhetjük: „Tételezzük fel, hogy világűrt járó marslakók vagyunk, éppen most szálltunk le első ízben a Földön, és azzal a feladattal szembesülünk, hogy ,elemeznünk kell’ valamilyen ember alkotta gépet — az érthetőség kedvéért mondjuk egy autót. Ez a gondolatkísérlet nyomban megérteti velünk a finális kérdés tisztán analitikus jelentőségét. Egészen bizonyosan nem értjük meg ugyanis a tárgyunk részei közti összefüggést, és kölcsönös kapcsolatait, amíg ki nem találjuk, mire való az egész gépezet, és rá nem jövünk, hogy jármű, a földlakók mozgásszerve. A további analízis során azonban nem igen boldogulunk, ha leszereljük a jármű elülső részét, és pl. megpróbáljuk elkülönítve, önmagában megérteni a dugattyúgyűrűk egyikét, a porlasztófúvókát vagy az egyik abroncsszelep gumikonuszát. Még kevesebb sikerrel kecsegtet, ha megkíséreljük, hogy néhány részből, amelyet teljesen véletlenül sikerült kiszerelnünk, újra szintetizáljuk a rendszer egészét. Mindezt nem nevetséges abszurdumnak szánom: (…) Az egész egy részének funkcióját alapvetően csak akkor érthetjük meg, ha képesek vagyunk egyidejűleg áttekinteni és felismerni az összes többi rész funkcióját is. A porlasztót és funkcióját csak azután érthetjük meg, ha már megértettük, hogyan szívják belőle a keveréket a lefelé mozgó dugattyúk. Ez viszont megint csak akkor érthető, ha már felfogtuk, mire való a hajtórúd, a forgattyús tengely és a lendkerék, enélkül ugyanis nem tudhatnánk, honnét származik az az energia, amelyre a dugattyúknak a szíváshoz szükségük van. Azt azonban, hogy a lendkerék egyáltalán forog, s hogy energiát szolgáltat a három, nem energiatermelő munkaütem számára, csak akkor értjük meg, ha más alkatrészek — a szelepek, a bütykös tengely és a gyújtás — mellett végül magát a porlasztót is megértettük. Egyetlen rész és részfunkció sem érthető az össze többi funkciójának egyidejű megértése nélkül, egyiket sem elemezhetjük a másik előtt. (…) Ha valaki a négyütemű motorról magyaráz, először a mozgó részeket, a forgattyús tengelyt, a hajtórudat, a dugattyúkat és szelepeket mutatja be, s azután kezdi magyarázni a négy munkaütemet. Azt mondja például: ,ebben a pillanatban kinyílik a kipufogószelep’, ,most a hengerbe áramlik a gázkeverék’ vagy: ,most következik a gyújtás’ — jóllehet, hallgatója alapjában véve egyáltalán nem tudhatja, hogyan nyílik ki a szelep, mi is voltaképpen a gázkeverék, vagy, hogy mit gondoljon, mi az a gyújtás. Ilyenkor a tanár úgyszólván abban reménykedik, hogy hallgatója az előrevett kifejezések némelyikét — amelyek a tanítvány számára még semmiképp sem jelentenek fogalmakat — előzetesen legalább megközelítőleg helyesen értelmezi, és a megmagyarázandó rendszeregészről alkotott elképzelésében fenntartja a helyet az előre vett rész magyarázata számára. Érthető módon a sokkalta bonyolultabb valóságos szerves rendszeregészek bemutatása mérhetetlenül nagyobb analóg didaktikai nehézséget okoz, mint ami durván leegyszerűsítő példánkban.” (Konrád Lorenz: Az Orosz Kézirat. Cartafilus Kiadó, Budapest 1998)

A rendszerműködés jelentőségének megértése után sorra vehetjük, milyen elemek szabályozzák a természeti rendszerek működését, azaz a visszacsatolások felöl is megközelíthetjük a problémát. E téren persze ugyanolyan leegyszerűsítésre kényszerülünk, mit Konrád Lorenz az idézett példájában: számos elemet és kapcsolatot figyelmen kívül kell hagynunk. Itt lép be két a rendszer kutatás két új fogalma. A rendszerek egyes elemei különböző formában jelennek meg a működés során. Vannak olyan elemek, amelyek nélkül a rendszer nem tud azonos maradni önmagával. Egy adott vízfolyás esetében a meder kiszáradása, egy erdő esetében a fák kivágása, egy település esetében az emberek kiirtása a rendszer egészének összeomlásához vezet. Azaz az adott rendszernek az itt felsorolt alkotórészek kulcselemei. Az elemzésünk akkor lesz helytálló, ha egy adott rendszer vagy alrendszer esetében a tényleges rendszerműködést vizsgáljuk, és a hangsúlyt e működés kulcselemeire helyezzük. Mindez azt is jelenti, a rendszer megértéséhez nem szükséges annak minden elemét átfogóan, részletekbe menően ismerni. Teljesen elegendő, ha a rendszer építkezésének elveivel, működésével és kulcselemeivel tisztában vagyunk. Azaz, ha ismerjük a szerkezetet meghatározó összefüggéseket, a szerkezetben megnyilvánuló irányítás mikéntjét, és e kettő segítségével a belső szabályozás rendjét, tovább a rendszer működését, azaz a társrendszerek felé irányuló hatásainak összességét.

A rendszer lehatárolásának illetve a fenti elemek és összefüggésének felismerése nem csupán és nem is elsősorban elméleti jelentőségű. Alább két gyakorlati példa segítségével igyekszünk bemutatni, mi lehet a rendszerszerű gondolkodás jelentősége, illetve milyen gyakorlati haszna lehet egy táplálékláncon belüli összefüggésrend felismerésének.

Elsőként induljunk el egy késő őszi délután egy hajdúsági községünk határában az őszi búzatáblák felé. A falu közelében szépen zöldellő vetések sorakoznak, de kissé távolabb, egy fasorral szegélyezett út mögött, elkeserítő kép fogad. Vetési varjak seregei szállták meg a szántót, és csipkedik a búzát. Az első, ami eszünkbe jut: védekezni kell. Elkergetni, riasztani, mérgezni a varjakat. Ha mindezt megtettük, és közelebbről is megvizsgáljuk a táblát, láthatjuk: a búzaszálak lilás színbe öltöztek. Azaz valami más is megtámadta őket. Az adott esetben a pattanó bogár lárvája (drótféreg) rágta a kikelő búza gyökereit. Ilyenkor a bogár ellen hathatós védekezés nincs, bár kísérletezhetünk rovarirtó szerek földbe juttatásával. A varjak elriasztása és a föld mérgezése azonban nélkülözi mind a természet ismeretét, mind a rendszerszintű gondolkodást. Ugyanakkor ma a mezőgazdálkodásban ez a szemlélet, illetve beavatkozássor az általános. Az adott esetben azonban a dolgok másként alakultak. Nem feltétlenül a szemlélet miatt. A területen gazdálkodó feleslegesnek tartotta a beavatkozást. Úgy döntött, megvárja a tavaszt, aztán ha gyérnek bizonyul a tábla, betárcsázza és kukoricát vet majd a helyére. Erre azonban nem volt szükség. Tavasszal a búza szépen bokrosodott, a tábla egészséges tehát helyreállt. Nem kis részben a varjaknak köszönhetően.

Nézzük tehát mi történt.

A szántóföldön egy három elemből álló élelemlánc alakult ki. Ennek első eleme a búza volt, második eleme a drótféreg, harmadik pedig a varjú. Az adott esetben persze ettől sokkal több elem is szerepet játszik a történet egészében, de maga a jelenség hármukhoz köthető. Tehát a rendszerünk e három egymással kapcsolatba lépő elem köré (is) lehatárolható. A drótféreggel fertőzött búza színe jelezte az arra repülő varjaknak, itt a föld alatt csemege várja őket. A varjak kihúzgálták a fertőzött szálakat, elfogyasztották a lárvákat, ezzel állományi szinten gyógyították a táblát. Ehhez képest minden emberi beavatkozás durva hiba lett volna. A történet tanulsága, hogy adott esetben rendszerszintű szabályozással is védekezhetünk a károsnak ítélt folyamatok ellen. Magyarán nem a kártevővel küzdünk, hanem az adott élelemlánc teljessé tételén dolgozunk, avagy a termesztés során eleve az élelemlánc egészére összpontosítunk. A szántás eleve nem ilyen, itt a beavatkozás nem a lánc egészére, annak egyetlen elemére a termesztett növényre irányul. E közben emellett megszakítjuk magát az élelemláncot és igyekszünk a többi szemet elpusztítani. Ennek eredményeként a rendszer egésze leépül, azaz feléljük a föld termőképességét, és végső soron a kiemelt, kiválasztott növényt sem fogjuk tudni megtermelni. Az élelemtermelésünk akkor és csak akkor lehet fenntartható, ha az emberi tevékenység az egész érintett élelemlánc, más megközelítésben életközösség gazdagítására irányul. Ellenkező esetben – a leg-„ökobiotermészetbarát” gazdálkodás mellett is csak korlátozott ideig folytatható.

Az élelemláncok szerepét és belső szabályozásukat a legelő példáján is szemléltethetjük. Adott esetben természetesen nem modellezzük a legelő és a legelő állat kapcsolatát, csupán olyan mozzanatokra hívjuk fel a figyelmet, amelyek közelebb vihetnek a természeti rendszerek belső összefüggésrendjének megértéséhez. Más kifejezéssel élve az alábbiakban nem működést leíró, hanem az esetleges működések megértését elősegítő modellekkel lesz dolgunk.

A legelő, a gyep és a legelő állat kapcsolata két irányból is értelmes. Egyfelől a legelő igényli a rendszeres kezelést. Ha ez elmarad, rajta marad a tavalyi megavasodott fű, amely önmagában növeli a jelentősebb tüzek kockázatát, de más módon is visszahat a növényzetre, s hosszútávon megváltoztatja a gyep fajösszetételét. E téren épp a közelmúltban tapasztalhattuk meg, mit is jelenthet adott esetben a legelő állat a területen. A botanikusok egy jelentős része úgy vélte: a tűz mindig is természetes velejárója volt a Hortobágy életének, és nem jelentett túl nagy gondot. E hitükben azonban sokakat megingatott az utóbbi évek néhány nagyobb, komolyabb károkat okozó tűzesete. Pedig a dolog roppant egyszerű: a lelegelt füvön nincs mi égjen, a tűz végig fut a felszínen, de igazán nagy hőt nem termel, nem bánt sem állatot, sem növényt. Ha azonban a területen rajta marad az akár méteresre is megnövő fű, ez ott kiszárad, majd meggyullad, sokkal magasabb hőmérséklettel, a talajfelszín alá nyúló hatásokkal számolhatunk. Ebben az esetben a tűz akár gyökeresen átalakíthatja a táj szerkezetét, a gyepek fajösszetételét. A legelő állatnak tehát döntő szerepe van az adott táj fennmaradásában. Ha nem volna, a táj maga átalakulna. A legelés, csak az egyedek felől táplálkozás, a rendszer egésze felől nézvést: szabályozás. E szabályozásnak azonban keretek között kell maradnia. A túllegeltetés ugyanis éppúgy a legelő összeomlásához, fajösszetételének megváltozásához vezethet, mintha nincs legeltetés a területen, csak épp a leépülés jellege és adott formája változik. Nem véletlenül hívta fel a figyelmet Konrád Lorenz arra, milyen „ritkán fordul elő, hogy egy állat szaporodását közvetlenül a meglévő táplálék tömege szabályozza. Ez ugyanis mind a zsákmányoló, mind a zsákmányfaj érdekét tekintve gazdaságtalan volna.” (Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. IKVA, Sopron 1988.) Példának okáért, ha az adott tájon élő növényevő állatok számát pusztán a legelő eltartó képessége határozná meg, az állomány története túlnépesedések és összeomlások sorozatából állna. Természetes körülmények között azonban az adott élőlénycsoport nem jut el odáig, hogy felélje életterét.

Ahhoz, hogy egy természeti rendszert megérthessünk, ki kell választanunk valamely kulcselemét, s meg kell figyelnünk annak viselkedését, kapcsolatait, illetve ezek változásait. Lényeges, hogy az adott elem viselkedését saját természeti környezetében figyeljük meg. Egy legelőn tartott, kutyával és pásztorral őrzött nyáj esetében az állatok viselkedéséről és a rendszerben betöltött szerepéről semmit nem mondhatunk. Ezzel együtt ezek az állatok is életközösséget alkotnak, ám e körben a szabályozások és kölcsönhatások szempontjából az ember a kulcselem. Azaz nem közvetlenül az állat, hanem a pásztor az, akinek fel kell figyelnie a jelzésekre, és gondoskodni kell a megfelelő válaszokról. Ezek elmaradása illetve a téves válaszok természetszerűen kihatnak a juhok sorsára is. De ez egy másik történet. Itt most egy olyan nyáj viselkedésébe pillanthatunk be, amely néhány éven keresztül olyan területen legelt, ahol viszonylag nagy területet járhatott be szabadon, majd az alábbi helyszínre átkerülve (az első időkben legalábbis) időszakosan magára hagyva kereste saját táplálékát. Magányos kóborlásuk idején a juhok a 3. ábrán látható területet járták be

3 ábra: A juhok által bejárt útvonal

Az állatok nomád életük idején mintegy 200-300ha-nyi területet jártak be. Miután a megfigyelések alkalomszerűen voltak, elsődlegesen az „elbitangolt” jószág kutatására, s nem a természeti rendszerek belső szabályozására irányultak, e téren ettől pontosabb adattal nem szolgálhatunk.

A juhok eredeti legelője a Kis-, és Nagy-Polyánon található rétek voltak, továbbá Kis-Polyánalj, az úttól felfelé, illetve a Polyánok köze volt. Szállásuk a Nagy-Polyán derekán található, (1) számmal megjelölt hely, a legeltetés kiindulópontja az itt épített (de a légi felvételen még nem látható) hodály volt. Az állatok innnen indulva a Nagy-Polyán kissé „rövidgatyára” emlékeztető legelőjét használták. Hajnaltájt a karámból kihajtva vagy az alsó, vagy a felső szár legaljára hajtották le az állatokat, akik innen indulva folyamatosan haladtak felfelé, majd valahol közép tájt elültek, s késő délután haladtak tovább. A déli elülésekkor a felvigyázók (erős túlzás lenne pásztoroknak nevezni őket) megkeresték a juhokat, és behajtották a karámba, de volt olyan is, hogy nem foglalkoztak velük. Hosszú időn keresztül ez volt a legeltetés természetes rendje. Ám az idő múlásával a juhok viselkedése megváltozott. Az alsó szárból nem felfelé, hanem a Polyánok köze felé vették az irányt, s a szemközti oldalon mentek fel a Kis-Polyánra. Később aztán eleve a Kis-Polyánra hajtották át az állatokat, kik ettől kezdve jellemzően a két Polyán között közlekedtek. Néha – vagy segítséggel, vagy a nélkül – letévedtek a Kis-Polyánaljra is. E rend több héten keresztül zökkenők nélkül működött. Volt olyan eset, hogy a felvigyázók késve érkeztek, és estére az állatokat nem tudták behajtani a hodályba, de másnap hajnalban a jószág visszahúzódott a legelőre.

A nyár közepe táján a juhok áttették székhelyük a Kis-Polyánra illetve a Debra völgybe. Estére felfelé húzódtak a (2) számmal jelölt szállás felé. Több alkalommal is innen hajtották le őket a hodályba. Néhány nap multán azonban az állatok eltűntek. A jószágtartók többször is hiába keresték őket. Eleinte a Polyánokon és a Debra-völgyben keresték a juhokat. Az utóbbi területen friss nyomokat is találtak. Alkonyattájt a völgyben néhány kóbor kutyára bukkantak. Feltételezhető, hogy ezek az állatok riasztották meg és kergették el a nyájat. A juhok ezután a nyomok, és az erdőt járó munkások beszámolói alapján a Debra feletti, a Terebes-szállás, Tölgyes-bérc, Fekete-rét, Fekete-hegy közt, illetve ezektől kissé északra elterülő erdők aljnövényzetét, illetve tisztásait legelték. Új szállásuk a Fekete-rét mentén egy bokrosabb hegyoldalban volt. A helyváltoztatásban – a kutyák általi zavaráson túlmenően – szerepet játszhatott az időjárás is. A kérdéses időszakban ugyanis az árnyas völgyekben és az északi lejtőkön sokkal hűvösebb volt, mint a Polyánok napfénynek kitett legelőin. Hogy a későbbiekben mi történt volna, nem tudhatjuk, mert közel kétheti távollét után az „elbitangolt” jószágot előkerítették és visszahajtották a karámba. Ettől kezdve mindig volt valaki, aki ügyelt a nyájra. A kísérlet tehát befejeződött, mielőtt elkezdődhetett volna. Van ugyanakkor néhány továbbgondolásra késztető mozzanat. Az állatok viselkedése nem volt esetleges. Meghatározott rend szerint váltották a legelőt, ahonnan az alkalmai „ragadozók” zavarása mozdíthatta ki a nyájat. Ugyanakkor a zavarás megszűnte után nem tértek vissza a korábbi területekre, hanem az árnyasabb és vélhetően járatlanabb, kevésbé zavart erdőségek mélye felé vették az irányt, annak ellenére, hogy az adott esetben gazdáik úgy vélték, még bőven volt mit enni a felhagyott legelőn.

A példa kedvéért tekintsük a juhokat egy adott élelemlánc elemének, tekintsünk el az embertől, és egészítsük ki a láncot a ragadozóval, esetünkben a farkassal, és innen nézvést vizsgáljuk meg az eseményeket. Az első lényeges pont: az állatok ragaszkodtak a területükhöz. Bóklászásuk első időszakában vagy a hodályban, vagy ahhoz közel ültek meg, és vissza-visszatértek a legelőre. Ezzel együtt egyik területet sem legelték le „csutkára”. Amikor továbbhúzódtak, mint jeleztük, az érintett emberek még nem észlelték a túllegeltetés nyomait. A „kísérlet” során azonban nem szerepelt ragadozó a láncban, illetve a két kutya véletlenszerűen jelent meg. Ugyanakkor nagyon jól szemléltette, milyen szerepet is játszhatott a hozzá hasonló vérmérsékletű és jellegű farkas ebben a rendszerben. A kutyák egyetlen juhot sem ragadtak el, csupán megugrasztották az állatokat. Hasonló eseteket őzekkel figyeltünk meg. A Tisza és a Bodrog áradásai télutón és tavasszal több száz állatból összeverődött rudlikat kergetnek ki a mentett oldali szántókra. Az állatok azonban nem vándorolnak el messze az ártértől. A gátakhoz közel eső csalitokban húzzák meg magukat. Megriasztásuk esetén hatalmas köröket megtéve csalják el üldözőiket és jellemzően a korábbi területekre húzódnak vissza. Ugyanezt a jelenséget megfigyeltük akkor is, amikor a bodrogzugi réteken szintén kóbor kutyák kergettek meg őzeket. Az állatok tőlünk mintegy ötvenméternyire legelésztek. Rendkívül óvatosan nyúltunk a fényképezőgép után, amikor a falu felől három kutya rontott ki a bozótosból, megugrasztva az állatokat. Az őzek felénk indultak el, aztán balra tértek egy mocsaras rét felé, azon átgázolva eltűntek a tiszaháti szántók irányába, majd a szántókról más oldalon tértek vissza a mocsárba, ahol a kutyák végül nyomot tévesztettek, és visszafordultak a falu felé. Az őzek pedig az eredeti helyszíntől néhány tízméternyire a mocsár partján álltak meg. Most viszont már felőlünk kapták a szelet, szagot foghattak, és ezúttal a mocsár mögött található csalitok felé menekültek.

A farkas oldaláról közelítve a történethez azt látjuk: bár e ragadozók néha próbát tehetnek nagytestű állatokkal, egészséges állománnyal szemben kevés az esélyük. Nos, nem is ezek jelentik a fő táplálékukat. Olykor-olykor előfordulhat, hogy egy-egy gyengébb állatot, vagy bárányt elszakítanak a nyájtól, és zsákmányul ejtik, hatásuk lényege azonban nem elsősorban ez. Kettejük fogócskájának a gyep és az erdő aljnövényzete a haszonélvezője. A folyamatos zavarás lehetetlenné teszi, hogy az állatok láncba állva folyamatosan menjenek végig a területen. Egy-egy komolyabb esetben, mint arra a juhok példája utalt, egy-egy ilyen riasztás következtében hosszabb időre is elhagyhatják a legelőt.

Nézzük meg most már az adott láncot ebből a szempontból. A legelő eltartó-képessége évről évre változik. E változások nem jelentősek, de most induljunk ki abból, hogy több egymást követő kedvező év is ránk köszöntött, ami a juhok számát is gyarapította. A növekvő juhállomány azonban nem jelent közvetlenül növekvő táplálékot a farkas számára, ellenben nagyobb hatást fejt ki a legelőre, azaz a lánc egyik eleme a másik rovására növekedne, amit gyorsan visszavágna egy-egy szűk esztendő. Ha tehát a kedvező évek hatására gyorsan felszaporodna a juhállomány, az első kedvezőtlen év összeomlásszerű pusztulással járna. Ezt számunkra szinte érzékelhetetlen szabályozók akadályozzák. Amikor egy adott tájon a vízbőség, vagy más időszakos adottság hatására feldúsulhat a növényzet, alig észrevehetően, de változik a fajösszetétel is. Hasonló helyzettel számolhatunk akkor is, amikor a szaporodó állatlétszám egyre nagyobb terhet ró a növényzetre. Itt az adott esetben nagyon kis arányváltozásokról lehet csak szó. Egy-egy növényből kevesebb lesz, másokból több, illetve a növényzet mellett megjelennek, illetve elszaporodnak különböző rovarok, csigák. E változások első pillantásra jelentéktelennek tűnnek, ezzel együtt komoly szerepük van a táj önszabályzó folyamatiban. Azzal kell kezdeni, hogy a változások, illetve a létszámnövekedés miatt a juhok nem megfelelő arányban kapják a szükséges táplálékot. Ez az arányvesztés több lehetséges tényező közrehatásaként az állomány gyengüléséhez vezethet. E folyamatban kitüntetett szerep jut a különböző betegségeknek, élősködőknek.

Az egyed, az egyén felől vizsgálódva szükségszerűen értjük félre a betegségek természetét és a Természet egészében betöltött szerepét, az azt elszenvedő egyed sérülésének tekintve a betegséget. Itt két súlyos hibát is elkövethetünk: egyfelől nem vizsgáljuk a jelenségnek a rendszer életében betöltött szerepét; másfelől a betegség okait kutatva arra összpontosítunk: miért betegedtek meg a fertőzés áldozatai, ahelyett, hogy azt vizsgálnánk, miért maradtak egészségesek a társaik. Itt nem csak arról van szó, hogy a rendszer egésze, de legalábbis a magasabb szerveződési szintek felől közelítve a kérdéshez egészen más képet alkothatnánk róla, sokkal inkább arról, hogy amennyiben a betegség, tényleg egyfajta szabályozó szerepet tölt be a természetes rendszerek együttműködő közösségében, e szerep akár időleges kiiktatása is olyan láncreakciót indíthat el, mely hosszútávon a rendszer egészét veszélyezteti. Hogy e felvetésünkkel jó nyomon járunk, könnyen beláthatjuk, ha csak felületesen áttekintjük példának okáért az élősködők és az általuk okozott betegségek szerepét és jelentőségét adott rendszerelemek működésének összehangolásában.

Láttuk, hogy a ragadozó-zsákmány, illetve egy adott növénytársulás és az azt fogyasztó állatközösségek egyfajta élelmiszerláncolattá szerveződnek. E láncban az elsődleges tápanyagok mennyisége, illetve a tápanyag körforgás zavartalansága határozza meg valamennyi résztvevő élőlény létlehetőségeit. Ahhoz, azonban, hogy e téren egyfajta optimum kialakulhasson, igen összetett kölcsönhatásrendszer szükséges. Már láttuk, hogy egy adott gyepterületen az elégtelenlegelés éppoly káros, mit a túllegelés. Amennyiben a fűfélék és a növényevők kapcsolatában a rendelkezésre álló élelem határozná meg az egyedszámot, a legelőhasználat rendszeresen ismétlődő túllövésekhez, és az ezekből fakadó összeomlások láncolatához vezetne. Más szabályozóknak kell tehát belépniük, melyek hatására az állatok érzékenyebben reagálnak a legelő állapotára. Amíg az állatlétszám megfelelő, ilyen szabályzó lehet az állandó zavarás. Ha azonban a növényevők egyedszáma a zavarás ellenére nő, más hatásokra van szükség, olyanokra, melyek a túllegelés megtörténte előtt hatnak a jószágra, s ezzel egyben meg is előzik a komolyabb károkat. A lehetséges hatások tárházából a következőkben a juhok néhány jellegzetes betegségét vesszük górcső alá.

A juhok egyik legjellegzetesebb betegségét a májmételyt két köztigazdás élősködő a mételyféreg és a lándzsás mételyféreg okozza. Az előbbi a vizes, az utóbbi a száraz legelőkön fordul elő, mindkettőt egy-egy csigafaj terjeszti. A juh elfogyasztja a fűszálakra tapadt csigákat és megfertőződik. Hogy egy adott területen miért jelenik meg és szaporodik el a köztigazda, illetve, hogy a fertőzés milyen erősséggel és mennyiben éri el a juhállományt, nehezen átlátható. A szabályozás kétfelől is hat, illetve hathat. Egyfelől a fertőzött csigák mennyisége, másfelől a legelő juhok ellenálló képessége irányából. A legelőn található növényzet fajösszetétele a legeltetés mértékének függvényében változik. Hogy e változások milyen hatással lehetnek az adott élelemláncra, melynek a csiga éppúgy része, mint a juh, nem tudhatjuk. Könnyen belátható azonban, hogy e változások a lánc adott szereplőire valamilyen mértékben hatnak. Láttuk, a közvetlen hatás a juhok felől azt jelentené: bő táplálék, nagy szaporulat, nagy szaporulat túllegelés, túllegelés, csökkenő táplálék, csökkenő táplálék, az állomány összeomlása. E visszacsatolás azonban az adott esetben többrétű lehet. A túllegelés első jelei esetenként egy száraz legelőn egy másik láncszemre, a zebracsigára hathatnak kedvezően. A fajösszetétel számunkra és a juhok számára még észrevétlen változása kedvezően érinti a köztigazdát, minek következtében a legelő fokozatosan elfertőződik, s a betegség még a tényleges túllegelés előtt visszafogja a juhállományt. A folyamat ezen eleme számunkra követhetetlen, ugyanígy beláthatatlanok az ezt követő változások. Természetesen e szabályzók nem csak a juhokra, a zebracsigákra éppúgy kell, hogy hassanak. Adott esetben a legelő növényzetének megváltozása más fajoknak is jelzést adhat. Így a baromfifélék vadon élő változataira (amíg léteztek) illetve a természettel együtt élő emberre. Az utóbbi esetben valamiféle tudatos felismerés és védekezés megjelenésére kell számítanunk. Magyarán, az ember észleli a kórt, és különböző természetes féreghajtók adagolásával, a legelő baromfival történő legeltetésével válaszol a problémára, vagy egyszerűen csak más legelőre hajtja az állományt, időt adva a „fertőzött” gyepnek a megújulásra. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy a fajösszetétel változása közvetlenül jelez az adott köztigazda ragadozóinak.

A rendszerben megjelenő adat- és ismeretcsere azonban nem korlátozódik e mozzanatra. A beteg juh, a ragadozó szempontjából maga is egy ismeret. Ehhez azonban tudni kell, hogy a farkas és az elvadult kutya elsődleges táplálékát a kisebb rágcsálók, nagyobb rovarok adják, nagy „vad”, úgymint juh, kecske, őz, esetenként borjú és malac, csak ritkán kerülnek az „asztalukra”. A legyengült, a nyájtól el-elmaradozó, esetenként végleg eltévelygő juhok e táplálékrend megváltozására késztetik e ragadozókat. Így a fertőzött, kevéssé ellenálló juhokat természetes ellenségeik kiszelektálják, ami a faj egésze felől nézve egyfajta immunizációt jelent, másrészt viszont a járvány terjedését is korlátozza. A folyamat mindaddig tart, amíg a nyáj vissza nem nyeri az egészégét. Ez nagyban függ az adott területen található táplálék mennyiségétől, de minőségétől is. A legelőkön jellemzően összetett és eltérő növénytársulásokat találunk. E társulások egy része pl. a fűfélék a legelő állatok tápláléka, más része viszont e szempontból lényegtelennek tűnik. Ott vannak a legelőn, az állatok azonban nem nyúlnak hozzá. Némelyikük, mint pl. a farkasalma egyenesen mérgező. Ezeket a növényeket az ember hajlamos gyomoknak tekinteni, s némely következetes gazdálkodó — különösen az intenzív, telepített gyepeken, irtani is, holott a legutóbbi megfigyelések arra intenek, e „gyomok” különösen fontos szabályzó szerepet töltenek be a legelő életében. Bizonyos esetekben ugyanis a legelő állatok ezekre a növényekre is „ráfanyalodnak”. Jellemzően akkor, ha valamilyen betegség, fertőzés vagy épp féreg kínozza őket. Ilyenkor ezeket a gyomokat egyfajta orvosságként fogyasztják el az állatok, s gyakran meg is gyógyítják vele önmaguk. Láthatjuk tehát, a legelő növényeinek fajösszetétel igen lényeges a legelő állomány egészsége szempontjából. Ha a növények kevés táplálékhoz jutnak, hiánybetegek lesznek, ezzel hatnak a legelő jószág egészségére is. Az egyoldalú, avagy hiányos táplálkozás kiszolgáltatottabbá teszi az állatokat a fertőzésekkel, az élősködőkkel és a ragadozókkal szemben. Az állatlétszám csökkenésével aztán a legelők magukhoz térhetnek. Ezzel párhuzamosan a fertőzött állatok gyógyítani kezdik magukat, így a legelő szinten tartásához szükséges létszámuk nagyobb megrázkódtatás nélkül szinten maradhat.

Még egyértelműbb lesz a kép, ha egy másik köztigazdás élősködőt, a kergeférget vizsgálva. „A köztigazdás élősködők lényege, hogy az egymást követő fejlődési alakjaik más és más állatfajokban tudnak csak fejlődni. A főgazda szerencsésnek mondható, mert nem pusztul bele, hogy élősködőt hordoz a testében. A köztigazdákban viszont az élősködő végzetes szerepet játszik. Ilyen köztigazdás élősködő a kergeféreg is. A kergeféreg kifejlett alakja a ragadozók (kutya, farkas) beleiben él. A ragadozónak a kelleténél többet kell ennie, hogy a bélférget is etesse, de egyébként élhet és virulhat. Ürülékével viszont hosszú időn át szórja a féreg petéit. Ha ezt a petét legelés közben lenyeli a birka, a belében kikel a féreg lárvája, de nem marad a bélben, hanem az erekbe fúródik, és addig viteti magát a vérrel, amíg el nem jut az agyba. Ott megállapodik, és folyton növő hólyaggá alakul. A hólyag belsejében számtalan féregkezdemény fejlődik. Ezek csak akkor tudnak majd továbbfejlődni, ha újra a kutya vagy a farkas belébe kerülnek. A hólyag károsítja a birka agyát, aminek leglátványosabb következménye, hogy a birka egy idő után már nem tud parancsolni a lábainak. Ha támadnak a farkasok vagy a kóbor kutyák, az egészséges birkák zárt alakzatba tömörülve védekeznek, vagy elszaladnak. A kergebirka mindkettőre képtelen, így ő lesz az áldozat. A ragadozók elfogyasztják a leölt kergebirka agyát, így megfertőzik, vagy ha már korábban is férgesek voltak, akkor visszafertőzik magukat. A féreg tehát megváltoztatta a birka viselkedését annak érdekében, hogy visszajuthasson a farkas vagy a kutya belébe, miközben szaporodott, sokasodott. A főgazdánál legfeljebb emésztési-tápanyaghasznosulási zavarokat okozott, a köztigazdának viszont a halálát okozta azáltal, hogy megfosztotta az önvédelem legalapvetőbb eszközétől is.” A féreg jelenléte itt teljesen egyértelmű jelzés a ragadozók felé, hiszen itt a sérült, védekezésre képtelen állatok megjelenésével párhuzamosan a anyagcseréjük felborul, táplálékigényük nő, mert a férgeket is el kell tartaniuk. Nagyobb és bőségesebb táplálékot igényelnek tehát, mint a fertőzés előtt. Így azután egyre gyakrabban tesznek próbát egy-egy nyájjal, kecske, vagy őzcsapattal. S miután a kergebirkával szerencséjük lesz, rászoknak a juhok zaklatására. Mindez addig tart, amíg a juhállomány végzetesen le nem csökken. A táplálékhiány azután egészen másfajta védekezésre kényszerítheti a farkasokat. „A ragadozó könnyedén ráléphet a gyógyulás útjára. Eszik valamilyen mérgező, féregűző gyógyfüvet, erre az élősködő elereszti a bélfalat és távozik az ürülékkel együtt, majd a Nap sugaraitól elpusztul.” (Tóth Ferenc: Élősködők IV. 2008. kézirat, a szerző szívességéből.)

Az adott esetben tehát a tápláléklánc, mint önszabályzó rendszer áll előttünk. E rendszer működése rokon az élőszervezetek működéséhez. A szabályozások jellege persze eltérő, az eredménye azonban nagyon hasonló. Bizonyos rovarok esetében az adott táplálék minősége kihat az egyedfejlődésükre is. Pl. a természetes körülmények között élő levéltetvek esetében az első korty táplálék határozza meg, hogy a lárva szárnyas vagy szárnyatlan egyeddé fejlődik. Amennyiben a nagyarányú fertőzöttség károsítja a növényt, és ez kihat a nedvkeringésére is, a levéltetvek a növény nedvösszetételét érzékelve szárnyas egyedekké fejlődnek és elhagyják az adott térséget, lehetőséget biztosítva a növénynek arra, hogy magához térjen. E szabályzó működése az adott területen élő valamennyi rovarra hat, így valamennyien elvándorolnak, ott hagyják a térséget. Más esetekben a növények színváltozásai jelzik a ragadozónak a zsákmány jelenlétét, ezt láttuk a lila színbe öltözött búza esetében. Előfordul az is, hogy egy adott növény illatanyag kibocsátásával közvetlenül is jelez kártevője természetes ellenségeinek: itt terített asztal várja őket. A rendszer egésze szempontjából e jelzések olyan összetett és finom szabályzó mechanizmusokat alkotnak, mint amilyenek pl. az egyes egyedeken belül a hormonháztartást, vagy az anyagcserét, vagy az egyes szervek működését szabályozzák.

Térjünk vissza most egy gondolat erejéig Königsberg hídjaihoz. Láttuk, hogy az adott esetben egy teljesen esetleges halmazból, az elemek között kapcsolatot teremtő kérdés hozott létre önálló rendszert. E mozzanat két lényeges hibalehetőségre figyelmeztet bennünket. Egyrészt a kulcselemek illetve a rendszeren belüli kapcsolatok, másrészt a rendszer lehatárolásának jelentőségére. A königsbergi gráf a maga valójában csupán ismeretelméleti kategória, akárcsak a juhlegelőn kialakuló élelmiszerláncolat. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a természetben nincsenek ilyen rendszerek, csupán arról van szó, hogy ezek vizsgálata során olyan leegyszerűsítéseket alkalmazunk, melyek segítségével áttekinthetjük, ugyanakkor azonban ezzel el is távolítjuk a valóságtól vizsgálódásaink tárgyát. A legelő fajösszetételének, a köztigazdák, illetve a férgek, ragadozók és juhok kapcsolatrendszerének elemzésekor szükségszerűen hagyunk ki számos összefüggést gondolatmenetünkből. Mindez azt jelenti, hogy eredményeink csupán korlátozottan, részben a rendszeren belüli szabályozás vonatkozásában, részben az adott vizsgálat tekintetében igazak. Példáinknál maradva, a juhok és a juhlegelő fajösszetételének kapcsolatában általánosan jelezhetjük a szabályozás meglétét és jellegét, konkrét formáira azonban csak közvetve következtethetünk. Másfelől, a tényleges vizsgálatok eredményei csak egy adott legelőre, és az ott megfigyelt élelmiszerhálózat vizsgált elemire vonatkoznak. Itt is számolnunk kell azonban azzal, hogy a tényleges eredmények a rendszer egésze szempontjából — a kimaradt szabályzóelemek arányában — pontatlanok.

A rendszer elemzésének legfontosabb szempontja tehát a működés meghatározása. Ilyen körülmények között először is arra a kérdésre kell választ kapnunk: a természet szerves, együttműködő rendszereinél találhatunk-e közös (legalábbis rokonítható), minden rendszernél és alrendszernél megtalálható működést? Ettől is fontosabb azonban, hogy egyetlen elem működése sem érthető meg önmagában. Ha az életet egy-egy faj, egyed felől vizsgáljuk, általánosítható, s így valamiféle működés alapjaként felfogható tulajdonságnak vehetjük a növekedést, a versengést, s a létért való küzdelmet. Ám e körből épp a lényeg marad ki. A rendszerek megértésénél általános elvnek tekinthetjük, hogy egyetlen elem sem érthető meg a többi ismerete nélkül. A növekedés és a verseny azonban az egyedek, pontosabban a részek felől nézvést válik jellegadó meghatározottsággá, azaz itt épp a többi elem, illetve ezek működése hiányzik az összképből. A kapcsolatrendszerek szűkítése, a részek vizsgálata, ha nem párosul a rendszer egészét jellemző lényegi összefüggések legalább vázlatos megismerésével, nem közelít, sokkal inkább távolít a valóságtól. Hasonló helyzetet Königsberg hídjai esetében is megfigyelhettünk. A kérdésünk: át lehet-e menni valamennyi hídon úgy, hogy mindegyiken átmegyünk, de valamennyit csak egyszer érintve, olyan ismeretelméleti rendszert hozott létre, melynek az adott valósághoz semmi köze nincs. A kérdésünk sem a hidak, sem a folyó, sem a város, sem a közlekedés szempontjából nem értelmezhető, nem kötődik egyik valóságához sem. A szempontjaink itt olyan egységet alkotnak, mely rendszerként viselkedik, melyben a rendszerek működésére vonatkozó általános törvényszerűségek ugyanúgy érvényesülnek, mint bármely valós rendszerbe, csupán a valósághoz nem kötődnek. Hasonló szerkezetet hozunk létre, amikor az egyes elemek tulajdonságait nem a rendszer egészéből, hanem az egyes elemek felől kíséreljük meg vizsgálni, s a rendszert a többi szervezési szinttől elkülönülten vizsgáljuk. Az élet hihetetlenül sokféle, s bár bizonyos nézőpontból kétségtelenül jelen van benne a növekedés és a versengés is, ez azonban csupán egyetlen, s a rendszer egésze szempontjából még csak nem is a legfontosabb eleme. Vegyük alapul egy földrajzi tér növényzetének kiépülését. Vegyük figyelembe, hogy már ez esetben sem a rendszer egészéről beszélünk, mert a növény és az állatvilág az adott térben egymástól elválaszthatatlan és külön-külön értelmezhetetlen egységet alkot. Ezzel együtt a növényborítottság megjelenése és kiteljesedése – szigorúan csak a rendszerműködést jelző sajátságokra vonatkozóan – önmagában is jelentős lehet, ha a rendszer egészére vonatkozó, általánosítható törvényszerűséget ismerünk fel benne. Nézzük tehát a folyamatot, mely az egyedek felől nézvést verseny: a magasabb lépcső növényei kiszorítják az alacsonyabb fokon álló növényzetet, a fűféléket a cserjék, a cserjéket a pionírfák, azokat pedig a záró társulás fajai. Ugyanakkor az egymásra épülés során elsődlegesen a belső arányok változnak. Az adott lépcső legalábbis részben, megtartja az előző lépcső fajait, a záró társulásban tehát az összes lépcsőre jellemző növényzet megtalálható, ha más-más arányban is. A rendszer egésze felől a szukcesszió egy belső fejlődési folyamatnak tételezhető, ahol az egyes lépcsőfokok a következő állomás megjelenését készítik elő, miközben a rendszer gazdagodik, egyre sokszínűbbé, sokfélébbé válik. Mindezt az ún. ökológiai niche-elmélet segítségével szemléltethetjük. „Az ökológusok az egyes fajok igényét és elhelyezkedését az élőlényközösségben az ökológiai fülke vagy niche (ejtsd: nis) fogalmával próbálják megadni. Az élettelen környezetet, például a talaj nedvességét egy vonalon ábrázolhatjuk 0 és 100% között. Minden fajnak e skálán van egy minimuma, ahol még éppen megél, optimuma és maximuma is. (E potenciális niche azonban más fajok jelenlétével beszűkülhet, illetve eltolódhat.) Ha csak egyetlen ilyen niche-tengelyen ábrázolnánk egy erdő növényfajait, óriási zsúfoltságot, látszólagosan iszonyú versengést vélnénk a fajok között az átlagos nedvességi zónában. Vegyünk fel egy másik tengelyt is, mondjuk a fényt. Ezzel a két tengellyel már egy síkot határozunk meg, amelyen az előbbi tumultus már kevésbé lesz sűrű, hiszen a közepes vízigényű fajok egyrészt napos, másrészt árnyasabb tartományokat részesítenek előnyben. A tengelyek számát háromra növelve (pl. a talaj nitrogéntartalma alapján) már térbeli elrendeződést kapunk, az átfedő igények további mérséklésével. Bár elképzelni nehéz, a nich-tengelyek számát jóval nagyobbra is emelhetjük, és egy ilyen sokdimenziós hipertérben egyre bővebben lesz hely.

Fontos ismét hangsúlyozni, hogy az egyes fajok hatókörnyezetét jelentő nich-tengelyek messze nem csak az élettelen tényezőkből állnak. A fajok maguk is nich-tengelyei legtöbb másik fajnak, így ha az ökoszisztémába egy új faj kerül, kétféle dolog történik egyszerre. Egyrészt a hasonló igényű, már korábban a rendszerben élő fajokkal le kell rendeznie a niche határait, ez az előbb már említett élőhely-megosztásos niche-szegregációban valósulhat meg, ha rendelkezik kellő genetikai változatossággal. Másrészt az új faj új niche-tengelyt is alkot a hipertérben, újabb fajok számára nyitva betelepülési lehetőséget.” (Vida Gábor: Helyünk a bioszférában. Typotex 2001.) Mindennek tudatában az egyes fajok esetében már nem tekinthetjük a versenyt alapműködésnek. Ha egy-egy niche elfoglalása új betelepíthető tengelyeket nyit meg, melyre újabb és újabb fajok épülhetnek, a működés alapja sokkal inkább valamiféle rendszerszintű szabályozás, illetve kölcsönhatás rendszer. Itt természetesen fokozottan kell figyelnünk Konrád Lorenz példájára: egyik faj működése sem érthető meg az adott niche-hálózat egészének, illetve valamennyi elemének megértése nélkül. A kutató így éppúgy csapda helyzetbe kerül, mit a négyütemű motor működését ismertető oktató, azzal a súlyosbítással, hogy az adott esetben sokkal több-funkciós, és persze lényegesen nagyobb elemű rendszerek működését kellene átlátnia. Ez azonban csak az egész szempontjából érthető és értékelhető. A természetes rendszerekkel megismerkedve, meg kell értenünk a rendszer egészének működését, majd ennek ismeretében kell meghatározni az egymással rokonítható, illetve egymástól eltérő jellegzetességeket mutató elemeket. Ezt követően már csak ezek egymáshoz, és a rendszerműködéshez való viszonyát kell megértenünk, hogy megvizsgálhassuk egy tényleges rendszer felépítését és működését.

Szeretnénk még egyszer hangsúlyozni, hogy az itt felsorolt példákkal csupán a rendszerek általános jellegzetességeire hívtuk fel a figyelmet. Tehát nem állítjuk, hogy a jelzett élelemláncok működését feltártuk, vagy akárcsak közelítő pontossággal leírtuk volna. Volt ugyanakkor a példáinknak egy nagyon komoly gyakorlati tanulsága is: a juhok – más megfontolások miatt ez kiterjeszthető általában a növényevő állatokra is, de a gyakorlati haszon szempontjából ez itt mellékes – ragaszkodtak egy adott földrajzi térhez. Szerencsére, mondhatjuk, mert ellenkező esetben a napokra elkóborolt jószágot lehetetlen megtalálni, hisz tíznapi távollét után egy közel 200 km sugarú kör bármely pontján lehettek volna. A nyáj tulajdonosai építettek is erre, ezért hagyták meg az állatokat félvad körülményeik között. Ugyanakkor ez a jellegzetesség arra is figyelmeztet bennünket, a földrajzi tér, az adott táj és a benne élő növény- és állatvilág egységes rendszert alkot. Amikor egy táj, illetve a benne kibomló élelemlánc működését vesszük górcső alá, a rendszer lehatárolásakor az állatok által bejárt teret kell alapul vennünk.

Adalékok az erőforrásválsághoz — avagy hol a megoldás? II. rész

Molnár Géza — Wed, 27 Apr 2011 17:37:54 +0000

Munkánk előző részében lényegében összefoglaltuk, amit a világ jelenlegi helyzetéről a különböző egymásra hatások és kapcsolatrendszerek fényében el lehetett mondani. A további fejezetekben szinte semmit sem fogunk ehhez hozzá tenni, csupán a témát körbe járva különböző oldalról világítjuk meg az egyes mozzanatokat. Tesszük ezt elsősorban azért, hogy megmutathassuk, mi magunk mit értünk az egyes fogalmak alatt. E fogalmi tisztázás nélkül elemzésünk lényeges pontjai maradnak rejtve. Szellemi kalandra hívjuk tehát az olvasót, játékos utazásra térben, időben és gondolatmenetben. Olyan utazásra, mely után a közös élmények teremtenek közös nyelvet, közös értelmezéseket. E közben számos példát láthatunk majd, olyanokat is, amelyek valamely tudomány keretei közt is értelmezhetők, sőt eddig elsősorban ott értelmezték őket. Ez ne zavarjon meg bennünket. A matematikai levezetések, képletek, fizikai törvényszerűségek mögött mindig ott kell álljon az élet, a megélt és a megélhető valóság. Az elkövetkezendőkben – néhány tudományos elméletet is segítségül hívva – elsősorban erre a valóságra szeretnénk rámutatni. Amikor tehát egy-egy elméletet segítségül hívunk, nem az adott tudományba ártjuk bele magunkat, csupán az adott gondolati rendszerből levonható következtetéseket használjuk fel egy-egy még elvontnak tűnő, vagy értelmetlennek látszó fogalom, mozzanat tisztázásához, értelmezéséhez.

II. rész.

Első lépések a természeti rendszerek felé

A természeti rendszerek viselkedését épp oly szigorú természeti törvényszerűségek szabják meg, mint mondjuk a földre hulló almáét, csak hogy ezek az összefüggések első ránézésre nehezen foghatók, nem tűnnek állandónak. Részben emiatt, részben a bevezető tanulmányban már jelzett modellezési sajátságok okán ráadásul maguk a rendszerek meglehetősen önkényesnek tűnnek. Így aztán egyáltalán nem könnyű annak a helyzete, aki meg, illetve fel akarja ismerni őket. A világot szemlélve sok esetben tűnhet úgy: amit vizsgálunk nem is a valóság maga, csak egy az emberi elme segítségével összetákolt, valós kapcsolataiból kiszakított modell. Egyelőre értsünk egyet mi is a szkeptikusokkal, és fogadjuk el, az egész rendszerelmélet azért születhetett meg, mert az emberi gondolkodás véges, ezzel szemben a világ végtelen. Az embernek tehát el kell különítenie, ki kell szakítani e végtelen világból vizsgálódásai tárgyát. Mindezzel természetesen meg is határoztuk a gondolkodásunk irányát. Alulról, a részek felől indulunk a világ egésze felé. Modellünk tehát alulról felfelé és belülről kifelé építkezik. Miután a mai gondolkodásban ez a megközelítés általános, mi is ezt az utat választjuk. Már itt fel kell azonban hívnunk a figyelmet, e megközelítéssel csak adott határig juthatunk, azon túl egészen más nézőpontra lesz szükségünk.

A rendszereket egy ismert példa alapján közelítjük meg. A matematikában, illetve a hálózatok tudományában közismert a gráfelmélet, melynek megalapozása Leonhard Euler nevéhez fűződik. Rendszerelméleti kalandozásaink kiindulópontjaként az általa szerkesztett gráfot: Königsberg hídjait használjuk.

És most, ha kérhetünk ennyit az olvasótól, lépjünk ki sajátos kereteink közül. Utazzunk térben és időben. E perctől kezdve nem a számítógép előtt ülünk, hanem a XVIII. század elején sétálgatunk Königsberg utcáin. Végigjárjuk a várost keresztező Pregel folyó partját, és elszámoljuk a folyó hídjait (1. ábra). Láthatjuk, a folyón hét híd ível át, kettő-kettő a Kneiphof-szigetet köti össze a folyó két partján elterülő városrészekkel, egy a folyó két ága közé ékelődött területet kapcsolja a szigethez, míg további egy-egy a folyó két ága felett látható. Városnézésünk végeztével leülünk egy árnyas ligetben, közel valamiféle fogadóhoz, ahol a helybéli egyetem diákjai sörözgetnek. Valamelyikük felveti: át lehet-e menni a folyó hídjain, úgy, hogy valamennyin átmegyünk, de mindegyiket csak egyszer érintjük. Az élet felbolydul a városban. Fogadások születnek, egyik próbálkozás a másik után fullad kudarcba, míg az akkor 28 éves matematikus, Leonhard Euler meg nem oldja a problémát:

1. ábra: Königsberg hídjai

E megoldás lényege, hogy Euler minden egyes földdarabot egy-egy pontnak, és minden egyes hidat egy-egy élnek tekintett (2. ábra.), egyúttal létrehozva a hálózatok elméletét, az ún. gráf-elméletet. (Barabási Albert-László: Behálózva; A hálózatok új tudománya. Magyar Könyvklub 2003. 22-25 o.)

2. ábra: A königsbergi gráf

„Euler bizonyítása egyszerű és elegáns, könnyen megértheti az is, aki matematikailag nem képzett. Viszont mégsem a bizonyítás vonult be a történelembe, hanem inkábba probléma megoldásához felhasznált közbenső lépés. Euler nagyszerű meglátása abban rejlett, hogy a königsbergi hidakat gráfoknak tekintette: olyan pontoknak, amelyeket élek kapcsolnak össze. Ehhez a folyó által egymástól elválasztott négy földterületnek megfeleltetett négy pontot és ezeket A, B, C és D betűkkel jelölte. Aztán a hidakat éleknek nevezte el, és vonalakkal kötötte össze azokat a földdarabokat, amelyek között híd volt. Így egy gráfot (hálózatot, rendszert) kapott, amelynek pontjai a földdarabok voltak és élei a hidak.

Euler bizonyítása arról, hogy Königsbergben nincs mind a hét hídon csak egyszer áthaladható útvonal, egy egyszerű megfigyelésen alapult. Minden páratlan számú éllel rendelkező pont vagy kezdeti, vagy végpontja kell legyen az útvonalnak. Minden hídon áthalad egy folytonos útvonal, amelyiknek csak egy kezdő- és egy végpontja lehet. Ezért ilyen útvonal nem létezhet olyan gráfon, amelynek több mint két páratlan számú éllel rendelkező pontja van. Mivel a königsbergi gráfnak négy ilyen pontja volt, ezért nem is találhatott volna senki a feltételnek megfelelő útvonalat.

Számunkra Euler bizonyításának legfontosabb oldala az, hogy az útvonal létezése nem a mi leleményességünkön múlik. Ez a gráf egy belső tulajdonsága.” (I.m. 24. o)

Hagyjuk most magukra Königsberg aranyifjait, és térjünk vissza saját világunkba, hogy levonhassuk mindazokat a tanulságokat, melyek elvezethetnek bennünket a königsbergi-gárftól a természeti rendszerekig.

Kezdjük talán azzal, a szkeptikusoknak mintha igazuk volna. A város hídjai ugyanis semmiféle rendszert nem alkotnak, csupán a folyón átvezető építmények halmazának tekinthetők, egészen addig, amíg azt a bizonyos kérdést fel nem tette valaki. Ez a kérdés azonban hálózattá szervezte, csakhogy e közben ki is emelte a valóságból ezeket. Mindez első közelítésre önkényesnek tűnik, s bizonyos értelemben az is, van azonban egy sajátos, e mozzanaton messze túlmutató törvényszerűség a kérdés mögött. Nevezetesen, hogy e kérdéssel valamennyi híd között kapcsolatot teremtettünk. Nem pusztán a kérdésfelvetés teremtett halmazunkból rendszert, hanem a kérdéssel létrehívott kapcsolat. Az első komoly következtetés, amit e mozzanat segítségével leszűrhetünk: egy halmaz akkor válik rendszerré, ha elemei valamilyen formában kapcsolódnak egymáshoz. A königsbergi-gárf esetében e rendszer elemei a hidak és az általuk meghatározott útvonalon közlekedő emberek, akik meg akarják oldani a saját maguk által felvetett szórakoztató problémát. Miután a feltett kérdésünk kapcsolatot teremtett egy adott halmaz elemei között, azok szükségszerűen alkottak rendszert. Itt nem valóságos, csupán ismeretelméleti rendszert, ezzel együtt a szkeptikusoknak nincs feltétlenül igazuk. A valóságban ugyanis számos, de inkább számtalan tényleges kapcsolatot fedezhetünk fel. Minden olyan esetben, amikor az egyes elemek között valós kapcsolatok adódnak, ezek szintúgy rendszerré szervezik az általuk összekötött elemeket. Tehát egy adott rendszer valóságos léte vagy nem léte az elemek közötti kapcsolat függvénye. Ha a feltett kérdésünk valós kapcsolati hálót fed fel vagy le, a rendszer is valóságos, és az is marad, mindaddig, amíg e kereteken belül mozgunk. E téren elsősorban az okozhat gondot, ha képtelenek vagyunk a kapcsolatok összességét áttekinteni.

A következő lényeges mozzanat a rendszer működéséhez kötődik. Königsberg hídjai esetében a működő „rendszerelem”, a tényleges kapcsolat megteremtője az a személy, aki a kérdésre választ keresve bejárja az adott útvonalat. És itt jön a rendszer egyik leglényegesebb jellemzője: „az útvonal létezése nem a mi leleményességünkön múlik” — a rendszer belső szerkezetéből következik. E jelenséget hívjuk szerkezetben megnyilvánuló irányításnak.

A szerkezetben megnyilvánuló irányítás a rendszer alapműködéséhez kötődik, és jellemzően meghatározza a rendszerelemek, illetve a rendszerben mozgó idegen elemek viselkedését. A rendszerelmélet e téren a világ működésének nagyon lényeges sajátságára világít rá. Annak ellenére, hogy a rendszerek vizsgálata során nagyon sok hibalehetőség adódhat, sok esetben önkényesen, a valós folyamatokat figyelmen kívül hagyva járunk el, ennek ellenére, kapcsolati hálók, meghatározott rendszerré szerveződő elemek a valóságban is léteznek, és sok esetben behatárolják saját cselekvési körünket. A rendszerek tanulmányozása során, helyes kérdésfeltevések mentén tájékozódva e korlátokat felismerhetjük, és — természetesen a rendszer sajátosságainak ismeretében — meg is változtathatjuk. Königsberg hídjai ezt is példázzák, de ennek megértéséhez ki kell egészítenünk a történetet.

Térjünk vissza Königsberg városába. Az ifjak ismét vitatkoznak. Ezúttal kissé hangosabban. Nem véletlenül. Egyikük Euler egzakt bizonyításának dacára váltig állítja, ő átmegy a hidakon. Mindegyiken, és mindegyiket csak egyszer érintve. A többiek hitetlenkednek, nevetnek, végül fogadnak egy üveg francia pezsgőben, hogy hősünk nem tudja megtenni, amivel kérkedik. Miután rögzítették a tétet és a feltételeket, a társaság elindul. Először „B” pontból az „a” élen „A” pontba, majd tovább a „d” élen „C” pontba, s vissza a „c” és „a” éleken illetve „A” ponton át „B” pontba. Innen az útja „f” élen át „D” pontba, innen tovább „e” élen „A” pontba. Itt már-már úgy tűnik, hősünk elveszíti a fogadást, amikor ruháját levetve beugrik a vízbe és átússza a folyót, s „g” élen áthaladva teljesíti a feladatot. Ha végig vesszük, valamennyin hidat érintette, s valamennyit csak egyszer. Viszont szerkezeten kívüli megoldást választott, amivel a fogadást kétségkívül megnyerte. Igaz, ez mit sem változtat a tétel helyességén.

Ha most az olvasó felháborodott, és úgy gondolja, hősünk átverte társait — amely gondolatában a résztvevők osztoznak, bár valamennyien elismerik, a feladat meghatározásakor nem szerepelt az a megkötés, hogy csak a hidakat használva lehet átkelni a folyón — ráébredhet a rendszerek, legalábbis egy speciális fajtájuk másik tulajdonságára: nem igen engedik a szerkezeten kívüli megoldásokat. Ez különösen igaz a társadalmi rendszerekre.

E példa alapján annyit megérthetünk, a rendszerek léte vagy nem léte az elemeik közti kapcsolatból fakad. E kapcsolat lehetőségeit, a kapcsolatba lépő elemek viselkedését a rendszer szerkezete szabja meg, ezt nevezzük szerkezetben megnyilvánuló irányításnak. Ez az irányítás adott körülmények között megkerülhető, de csak a szerkezeten, mondhatni a rendszeren kívül. Nos, első közelítésben ennyi segítséget nyújthattak a rendszerek megismerésében. Nincs tehát további keresni valónk a XVIII. századi városban, lépjünk hát tovább a rendszerműködés felé.

Hány Csernobilt engedhet meg magának a Világ?

Molnár Géza — Wed, 27 Apr 2011 16:53:38 +0000

Az alábbi írást Antalffy Tibor bá blogjáról vettük át, részben aktualitása miatt, részben mert a kérdést rendkívül elgondolkodtató módon, sajátos nézőpontból mutatja be.

(500) Tibor bá blogja - Hány Csernobilt engedhet meg magának a Világ?
Publikálva 2011.ápr.26. | Tibor bá blogja |

Ma, április 26-án van pontosan 25 éve, hogy a csernobili atomreaktor kigyulladt, miközben 50.000.000 curie radioaktív anyagot lövellt fel a levegőbe, és évezredekre lakhatatlanná tett 50.000 km2-t, ami több mint egy fél Magyarország. Katasztrófák esetében borítékolni lehet, hogy a kormányok nem mondják meg az igazat, hát ha még az adott kormány egy totalitárius rezsim élén áll. Így esett, hogy a világ az eseményről csak 3 nap késéssel értesült, ugyanis a Csernobiltől 1600 (nem téves a szám) kilométerre lévő svéd reaktorba érkező dolgozók automatikus ellenőrzése radioaktív port fedezett fel a ruháikon. A gyors nyomozás kiderítette, hogy a radioaktív port a Szovjetunió felől fújó szél hozta. A számítások 1600 kilométeres távolság ellenére nagyméretű balesetre utaltak. Svédország riasztotta a világot. A csernobili felhő a svédektől délre fordult és halálos terhétől Németország majd Ausztria felett szabadult meg (mi jelentéktelen mennyiséget kaptunk, de egy kölcsönbe kapott GM-cső az ereszcsatorna kiömlője alatt piszkosul ketyergett). A világ egyszeriben felébredt, és rádöbbent arra, hogy az ATOM nem vicc, de az igazi következményeket nem fogta fel ésszel. A mainstream média pedig nem tette meg azt a szívességet, hogy feltárja a kényelmes és olcsó atomreaktorokból nyert energiának igazi árát. A kezdeti riadalom hamar elült, mert még a szakembereknek is az volt a véleménye, hogy ilyesmi kizárólag a kommunista országok tipikus hanyagságának a következménye. A nagyfokú biztonságra törekvő nyugati reaktoroknál ilyesmi el se képzelhető. Arról nem is beszélve, hogy a csernobili reaktor elavult.

El se telt a negyed század, és egy sokkal szörnyűbb balesetet élhetett át a világ a roppant precíz munkájáról ismert, igen fegyelmezett munkásairól híres Japánban. A fukusimai baleset még nem csengett le, de előzetes sejtések szerint a végeredmény Csernobilt messze maga mögött fogja hagyni. Miért is? Mert a TEPCO hivatalos beismerése szerint, jó esetbe az év végére (még 8 hónap) a helyzet stabilizálódhat (az összeégett fűtőelemeket kellő mértékben tudják hűteni) és az egész biztonságosan befejezhető (szarkofágok?) a következő 10 év alatt. Mindenesetre Fukusima kitűnő alkalom volt arra, hogy április 19-én a megélhetési világpolitikusok összefussanak Kijevben egy kis fontoskodásra. Lásd az alábbi ábrát.

A téma a 30 évre szavatolt szarkofág újraépítése, mert a meglévő erősen repedezik, a réseket már egy ideje buzgón tömögetik. Sajnos a folyamatos radioaktív bombázásnak se a beton, se az acél nem tud ellenállni (!!!) a végtelenségig. Az új szarkofág költségvetése 1600 millió €, amiből 740 millió hiányzik. Ukrajna ezt az összeget akarta összekoldulni. A résztvevő 50 állam össze is dobot 550 milliót, de ugye még mindig hiányzik 190 €. Ezt jó eséllyel a részt nem vevő államok között sikerül majd összekalapozni, elvégre Csernobil az egész emberiség végtelenbe nyúló koporsója.

Viszont a láthatatlan gazdik utasítása egyértelmű volt, amit a küldöttek közös közleménye visszhangzott: az atomreaktorok nem biztonságosak, de az emberiség nem tud meglenni az energiája nélkül (”Nuclear power is not safe, but the world needs it.”). Legyünk őszinték, ragyogó stratégia, nem sumákol, nem csúsztat, beismeri, hogy nem biztonságos, deeeee fogd be a pofádat, mert te se vagy hajlandó lemondani a világításról, TV-től, mosógépről, mikrohullámú sütőről, számítógépről, mobil telefonról, estébékről. De, ez nem minden, számítások szerint a nukleáris energiaforrások elhagyása 10.000 milliárd dollárba kerülne. Kinek van erre ennyi pénze? Már csak azért, mert ez a világ GDP-jének 10 százaléka. Aztán pedig az alternatív energia források messze hátul kullognak. És ugye az se megvetendő szöveg, hogy a szénerőművek is elég jelentős mennyiségű radioaktív füstöt eregetnek ki. Tehát minden marad a régiben, azonban egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetni a BIZTONSÁGRA.

Ez azonban maszlag, megmondom miért. Vegyük a gépkocsi közlekedést. Kiderült, hogy a kényelmes közlekedésért a fizetendő ár, az elkerülhetetlen balesetek bekövetkezése. A technológia mindent megtett, hogy a gépkocsi közlekedés biztonságosabb legyen, de a balesetek száma nem csökkent. Biztonsági öv, légzsák, ABS, extra merevítők, harmonika motorház, védőkorlátok…. Ezek hoztak is eredményt, de a gépkocsik számának növekedése lenullázta az eredményeket. Ugyanez fog történni a reaktorokkal is. Tízszer biztonságosabbak lesznek, de tízszer több lesz belőlük, az eredmény ugyanaz. Huszonöt évente egy leolvadás. A konferencia résztvevői jelentős mennyiségű szót csépeltek a nukleáris jövővel kapcsolatban, de úgy tűnik, hogy vagy süketek vagy vakok, vagy mind a kettő. Csernobil mindössze 90 km-re van Kijevtől! A 25 éve bekövetkezett baleset következményeinek a megtekintéséhez nem kell átutazni a fél világot. Itt látható a tőszomszédságban az elkerített 50.000 négyzetkilométer, most pedig Fukusima. Ki tudja hány tízezer négyzetkilométer megközelíthetetlen, mindörökre. A nagy kérdés, hány Csernobilt engedhet meg magának a világ? Fukusimánál most engedtek a tengerbe 12.000 tonna radioaktív vizet, hogy további radioaktív víznek helyet tudjanak biztosítani. Marin-biológusok szerint több nagytestű halfajta kipusztulása várható. Arról nem is beszélve, hogy ki fog ezek után tengeri halat enni? A kaliforniai tehenek tejében már megjelent a radioaktív jód. Nem sok, de már ott van és napról-napra egyre több lesz. És ne feledjük, hogy a Csernobil affairnek még messze nincs vége. Az ott használt fűtőanyag 95 százaléka a szarkofág alatt van, létezik, sugároz. A régi szarkofágot most készülnek felváltani egy újabbal. Lásd az alábbi képet.

Egyértelmű, hogy a régi, használhatatlan, szarkofágot a helyén hagyják, és húznak fölé egy nagyobbat. Aztán majd 25-30 év múlva egy újabb szarkofágot építenek, még nagyobbat, hogy a régi alatta maradhasson. Aztán 50-60 év múlva még nagyobbat, és így az előttünk álló ezer meg ezer évig. Aztán majd lesz egy szarkofág Fukusima felett is, eleve jó nagy, mert ott több reaktor is leolvadt, és majd ott is 25 évenként újabb és újabb szarkofágok. Tényleg, hány Csernobilt engedhet meg magának a Világ? Ötöt, tízet, százat? Mert csak idő kérdése és a Föld fele zárt terület lesz, ahová belépni életveszélyes. De még ezzel se lesz megoldva minden. Ezek a radioaktív elzárt részek akkor se biztonságosak, ha ember a közelükbe nem megy. A radioaktív anyagokat az eső bemossa a földbe, ahonnan bekerül a talajvízbe és szép csendben elvándorolhat ki tudja hová. Pusztíthat erdőtűz és akkor a radioaktív hamu elszállhat messze a kijelölt határvonal mögé. Lehet úgy élni egy szobában, hogy a padlón 4-5 helyen van egy rakás szar, amiket kerülgetni kell, csak nagyon büdös, és a szagokat nem lehet kikerülni. Kell nekünk ez? Aligha.

A megépítendő, új szarkofágot a reaktor mellé építik vasúti sínekre, és amikor elkészült, egyszerűen rátolják a meglévő tetejére, és 25 évre nincs több gond, hacsak a hasadó anyagnak, ott legalul, nem lesz más ötlete. A nukleáris ipar egy Terra incognita, sok minden nincs még feltérképezve benne.

Az egész probléma mögött az emberi agy egyik sajátossága áll, vagyis előrelátása lehatárolt, mert csak saját életére van szabva. Végig annak vagyunk tanúi, hogy a döntéshozókat nem érdekli, mi lesz 50 vagy 100 év múlva se klimatikus, se pedig nukleáris területen, hiszen pénzükkel biztosítani tudják a kellemes jelenüket, jövőjük pedig mindössze néhány évtizedre terjed. Minden más okoskodás érvénytelen. Tényleg, mi a fenének siratjuk mi az emberiséget? Megérdemlik?

Mit tesz a „mi olajunk” az ő gazdaságukkal? – a szaúdi olaj trendjei

Molnár Géza — Sun, 24 Apr 2011 10:57:42 +0000

Eredetileg közzétette: Nate Hagens, , 2011. April 8 - 9:39 Fordította: Marsal Tamás

Az alábbi írás jól kieégszíti és megvilágítja mindazt, amit Zsolt vetett fel a "Szaúdi termelés: nincs felfele tovább" című rövid írásában.

A következő bejegyzés Jonathan Callahan, PhD tanulmányokat folytató kémikus, információ management tanácsadó írása. Jonathan a Mazamascience.com portál publicistája.

Az olajimportáló országok Szaúd-Arábiára sokáig kimeríthetetlen olajkútként tekintettek.

Matt Simmon 2005-ös könyvében, a Sivatag alkonyában (Twilight in the Desert) próbálta felhívni a figyelmet a királyság korosodó olajkútjainak jövőbeni esetlegesen csökkenő termelésére. A Wikileaks által közelmúltban nyilvánosságra hozott bizalmas vélemények szerint pedig a szaúdi olajtartalékokat sokkal nagyobbnak állítják be, mint amilyenek azok valójában (egy ezt körüljáró remek cikk megtalálható a The Oil Drum portálon).

Amit azonban még ezek az írások sem vesznek figyelembe, az nem más, mint hogy a rendelkezésre álló exportálható szaúdi olaj mennyisége nem kizárólagosan a termelőkapacitások függvénye - nagyban hatással van rá a belső fogyasztás is. Ez a bejegyzés elsősorban Szaúd-Arábia belső energia fogyasztására fog koncentrálni, és arra, hogy ez miként befolyásolja az ország olajexportáló képességét, függetlenül a jövőbeni kitermelési lehetőségektől.

A hosszú távú trendek

Egy nemzet energiafelhasználását a populáció mérete, az életszínvonal és a gazdaság energiafelhasználásának hatékonysága együttesen befolyásolja. A három mutató közül egyedül a lakosság lélekszáma határozható meg egzakt módon, úgy, mint „személyek száma”. Nyilvánvalóan ez explicit magában foglalja a következtetést, hogy egy ipari társadalomban a nagyobb populáció nagyobb energiafogyasztást von maga után. Ez a növekedési paradigma a jelenlegi gazdasági és pénzügyi rendszerek alapvető mozgatórugója.

A Gas Trends site adatbázisából származó 1. ábra Szaúd-Arábia népességének robbanásszerű növekedését mutatja az 1965-ös 5 milliós szintről a 2010-es 25 millióig. A külföldi munkások 70’-es években megindult bevándorlásának hulláma trendszerűen a 80’-as évekig folytatódott, egészen 1990-91-ig, az öbölháború kirobbanásáig. Emellett a lakosság természetes növekedésének üteme is csökkent valamelyest az 1995-höz szinthez képest: 2005-re az egy asszony által szült gyermeke száma átlagosan 5-ről 2,5-re csökkent. Mindezek ellenére az előrejelzések 2015-re a lakosság számának 27, majd 2025-re 32 millió főre való emelkedését várják. Ekkor a szaúdi népesség meghaladná Ausztrália és Új-Zéland együttes lélekszámát.

Ábra 1) Szaúd-Arábia népessége

A lakosságnövekedésnek az energiafogyasztásra gyakorolt ilyetén hatását a következő két ábra mutatja be, melyek az Energy Export nevű oldalról származnak. A 2. számú ábrán Szaúd-Arábia olajkitermelésének alakulását szürkével, belső fogyasztását feketével, nettó exportját zölddel jelölve láthatjuk. Míg a korábbi évtizedekben a kitermelés volumene jelentősen hullámzik, addig az utóbbi években végig a csúcs körül marad. Némileg ellentétes ezzel a trenddel, hogy az exportszint az öbölháború óta nem volt olyan alacsonyan, mint 2009-ben. Ennek azonban nagyon egyszerű a magyarázata, elég ránéznünk a belső fogyasztást jelző zöld gráfra: 2009-ben a teljes termelés 27%-át szívta fel a belső piac.

Ábra 2) Szaúd-Arábia: olajkitermelés, fogyasztás és export

Az Energia Információs Társaság (EIA) Összefoglaló országos Elemzés Szaud Arábiáról című kiadványában a következőeket állítja a belső fogyasztást uraló trendekről:

Szaúd-Arábia a legnagyobb olajfogyasztó állam a Közel-Keleten. 2009-ben kb. napi 2,4 millió hordónyi olaj/nap fogyasztása 50%-al haladja meg a 2000-es szintet, köszönhetően a jelentős gazdasági és ipari fejlődésnek, illetve a központi hatalom által alacsonyan tartott olajáraknak. Ehhez még hozzájárul az villamos energia előállításhoz felhasznált olaj fogyasztása, ami eléri a napi 1 millió hordós szintet a nyári hónapokban, illetve a petrolkémiai alapanyagok gyártása során felhasznált kőolajszármazékok is. Khalid al-Falih, a szaúdi Aramco társaság vezérigazgatója figyelmeztet, hogy ha a jelenlegi trendek folytatódnak és nem történik előrelépés az energiafelhasználás hatékonyságában, 2030-ra a háztartási olaj felhasználása elérheti a 8 millió hordó/nap szintet.

A 3. ábra Szaúd-Arábia egyetlen másik természetes erőforrására vonatkozó trendeket szemlélteti – a földgázéit. Az export/imporot lehetővé tévő infrastruktúra hiányában a Királyság teljes termelését önmaga fel el is használja. 2008-ban a teljes energiafogyasztás 44%-át födlgázból, míg a maradék részt az olajszármazékokból nyerték.

Ábra 3) Szaúd-Arábia földgáz termelése és fogyasztása

A 3. ábrán látható növekvő fogyasztás ugyanezen EIA ország-analízis alapján várhatóan tovább fog folytatódni:

A földgázkitermelés növekedési ütemének fenntartása Szaúd-Arábia számára kulcskérdés ugyanúgy a petrolkémiai szektor növekedésének biztosításához, mint az energia előállításához illetve a tengervíz sótalanításához. Szaúd-Arábia célkitűzése, hogy a 2015-ig ő állítsa elő a világon felhasznált petrolkémiai alapanyagok legalább 10%-át, elsősorban a földgázkitermelésre támaszkodva. A szaúdi Aramco előrejelzése szerint a királyság belső földgázkereslete 2030-ra több mint duplájára emelkedik, a 2007-es 7,1-ről 14,5 milliárd köbméter/ nap szintre. Annak érdekében, hogy kőolajat szabadítsanak fel az exportpiacokra, minden jelenlegi és jövőbeni gáz kitermelési kapacitást a hazai ipari felhasználók és a sótalanítás szolgálatába állítanak.

Az 1. és 2. ábrák nyilvánvalóvá teszik, hogy a teljes energiafogyasztás szignifikánsan emelkedett az utóbbi évtizedekben, követve a növekvő populáció és gazdaság támasztotta igényeket. Még ha azzal a némileg meggondolatlan feltételezéssel élünk is, hogy az arab világ lázongásai érintetlenül hagyják a szaúdi politikai berendezkedést, a növekvő belső energiafogyasztási szintek nagyban meghatározzák majd Szaúd-Arábiának azt a képességét, hogy a világ kőolajfogyasztóinak piacát a jelenlegi szinteken ki tudja szolgálni.

Kőolajfogyasztás – jelenlegi trendek

Az következő bekezdésekben szemügyre vett jelenlegi trendek és előrejelzések segítségével szeretnénk világosabban szemléltetni, hogy a szaúdi ipari társadalom egyes elemei külön-külön hogyan járulnak hozzá az olajfogyasztás növekedéséhez.

Finomítók

Az Egyesített Kőolajadat Figyelő (JODI) egy nemzetközi kezdeményezés, melynek célja az olajpiac transzparenssé tétele. A JODI adatbázisát a kőolajat kitermelő és fogyasztó államok által közzétett adatok alapján havonta frissítik, mely adatbázis ezáltal időszerű, széleskörű és folyamatosan gyarapodó. Habár az egyes államok jelentései még mindig viszonylag megbízhatatlanok, a Szaúd-Arábiára vonatkozó adatok elfogadhatók ( a JODI központja Riyadh-ban van).

A 4. ábra a JODI adatait felhasználva a következőeket szemlélteti: olajfinomítók teljesítménye (szürkével), helyi fogyasztás (fekete), finomított termékek exportja (zöld) és importja (piros). A finomítók teljesítményét figyelve jól észrevehető a finomított termékek iránti folyamatosan növekvő kereslet, kiegészítve a szintén növekvő szezonális ingadozásokkal. Az ábra alsó felén láthatjuk, ahogy a bőséges, raktáron tartott puffer-készletek hogyan redukálódtak az utóbbi két évben egy alig két hetes pufferré, ahogy a kereslet folyamatosan meghaladja a kínálatot. A finomítók intenzívebb működése januárban időlegesen lehetővé tett egy nagyobb készlet felhalmozására.

Ábra 4) Szaúd-Arábia finomítóinak összesített teljesítménye; fogyasztási- és készletszintek

Az 5. ábra a fogyasztást egyes termékekre lebontva szemlélteti. A legfontosabb folyékony üzemanyagok a szaúdi ipar számára a benzin és a gázolaj. A dízelt (barnával) elsődlegesen elektromos áram előállítására használják, kiemelkedő fogyasztási csúcsokkal a nyári klímakészülék használatnak köszönhetően. Az üzemanyag olajok, a dízel és a nyersolaj a Szaúdi Elektromos Művek igényeinek felét szolgálja ki, míg a másik 50%-ot fölgáz felhasználása fedezi. A benzinfogyasztás is jelentősen nő (kékkel), köszönhetően a bővülő szaúdi gépjárműpiacnak.

Ábra 5) Szaúd-Arábia fogyasztása: finomított termékek

Ezek a trendek a jelentős és gyorsan növekvő szaúdi fogyasztói társadalom hatásai. Valószínűleg nem igényel jelentős marketing erőfeszítéseket, hogy az átlag szaúdi polgárt meggyőzzék lég-kondi vásárlásának ügyében, de az viszonylag ironikusnak tűnhet, hogy az USA kormánya hogyan biztatja üzemanyagot zabáló autók megvételére a szaúdiakat a buyusa.gov holnapon: „A szaúdi gazdaság erejének köszönhetően a luxus és felsőkategóriás gépjárművek egyre népszerűbbek. Emellett a szaúdiak mindig is kedvelték a tágas terepjárókat, melyek alkalmasak nagy családok kiszolgálására is. A GMC urbán terepjáróinak és a hasonló méretű egyéb terepjáróinak piacát viszonylag érintetlenül hagyták az aktuális gazdasági trendek”

Sótalanítás

A sivatagi környezetben élő több millió szaúdi polgár édesvízzel való ellátása kiemelten fontos feladat. Jelenleg országszerte 27 sótalanító létesítmény üzemel, ami a lakosság ellátásához szükséges ivóvíz 70%-a mellett 28 ezer megawattnyi elektromos áramot is biztosít az Integrált Víztisztító és Vízerőmű Létesítményeknek köszönhetően. Sajnos ehhez a teljesítményhez naponta 1,5 millió hordónyi olajt is el kell égetni. A világ legnagyobb ilyen jellegű létesítménye a Shoaiba, amely teljes mértékben olajtüzeléssel működik. Az egy évvel ezelőtti bíztató híreket, miszerint Szaúd-Arábia központi programot indít a sótalanító létesítmények napenergiával való ellátása érdekében, némileg tompított megvilágításba helyezik a csak később konkretizált tervek, amik szerint ezzel a környezetkímélőbb módszerrel 2013-ra évi 11 millió köbméter ivóvizet terveznek előállítani. Összehasonlításként: Shoaiba évente 150 millió köbméter édesvizet szolgáltat – egymagában. Ezért nem sokan várják tűkön ülve, hogy vajon az új napenergia program hogyan fog beválni. Viszont a napenergia program mellett indult egy új építkezés is, mégpedig a Ras Azzour IWPP konstrukciója, amely létesítmény a tervek szerint 375 millió köbméter/év teljesítményre lesz képes 2400 MW felhasználás mellett – és ezt az energiát teljes egészében az olajból nyeri majd.

Gazdaság

A szaúdi vezetés már a zavargások kitörése előtt is tisztában volt vele, hogy nagyobb gondot kell fordítania a gazdaság fejlesztésére a lakosság növekvő igényeinek kielégítésre érdekében. A szaúdi Gazdasági- és Tervminisztérium a Kilencedik Fejlesztési Terv lényegét így foglalta össze 2010-ben:

erőfeszítések kifejtése a lakosság életszínvonalának növelése érdekében
a nemzet munkaerejének növelése, a foglalkoztatottság növelése
a Királyság régióinak kiegyensúlyozott fejlesztése
strukturális fejlesztések kivitelezése
versenyképesebbé tenni a nemzeti gazdaságot és a nemzet termékeit a nemzetközi piacokon

A jelentés maga ezeket a pontokat jóval részletesebben kifejti. Szükségtelen mondani is, hogy ezen pontok bármelyikének megvalósításához még több olajra lesz szüksége a szaúdi gazdaságnak.

A másik ok, ami miatt érdemes odafigyelni Szaúd-Arábiára, nem más, mint hogy a növekvő olajárak az importáló országokra való hatásuk miatt a szaúdi gazdaság számára jelentős növekedést okoznak. A szenzációhajhász cím ellenére a „Közel-Kelet lángjai fényesítik a szaúdi gazdaságot” c. cikk pontosan határozza meg, hogy jelenleg mi történik:

Bahrein és Jemen kivételével a Közel-Keleti zavargások robbanásszerű fejlődéshez segítették Szaúd-Arábia gazdaságát; az egekben törő olajárak és a megnövelt kitermelés dagadó szaúdi pénztárcákat eredményez. És a sorozatos állami segélyezés és egyéb támogatások, melyek értéke dollár milliárdokban mérhető, biztosítani fogja, hogy ennek a növekedésnek a jótékony hatásai részben az átlag szaúdiakhoz is elérjenek.

A (Szaúdi) Nemzeti Kereskedelmi Bank a gazdasági növekedésre vonatkozó előrejelzését 4-ről 5,1%-ra módosította. A Barclay Capital és a Bank of America is tervbe vette a prognózisok felülvizsgálatát. Egy, a Reuters közgazdászai által végzett tanulmány szerint, amely még a szaúdi kormány második, központi kiadásokat előrejelző bejelentése lőtt látott napvilágot, 4,5%-os növekedést jósol, valamivel nagyobbat a vártnál.

A Líbiai helyzet és az azon való aggodalom miatt, hogy a többi olajexportőr termelése is csökkenhet, az olajárak idén mintegy 20%-al emelkedtek. A kőolajat májusi szállításra április 7.-én 115 USD-on jegyezték. Közgazdászok számítása szerint az olajár minden 10 dolláros emelkedése után Szaúd-Arábia a GDP-je 6%-os növekedését várhatja.

Végkövetkeztetések

A fent kifejtettek néhány egyszerű tényben összegezhetőek:

Szaúd-Arábia lakossága dinamikusan növekszik
A szaúdiak szeretnék, ha növekedne a gazdaságuk (ki nem?)
A szaúdi gazdaság növekedéséhez olajra van szükség – sok olajra
A növekvő olajárak stimulálják a szaúdi gazdaságot
Az olaj az egyetlen hagyományos energiahordozó, amiből Szaúd-Arábia készletekkel rendelkezik

Ez a cikk azt az esetet veszi alapul, hogy a szaúdi gazdaság egyre növekvő mértékben fogja saját maga felhasználni azt az olajt, amit jelenleg exportálnak. Ezzel szemben ellenvetés lehet, hogy a növekvő energiaigényeket a nukleáris és napenergia felhasználásával kielégíthetik, így mentve meg a kitermelt olaj javarészét export célokra, hogy ezzel jelentős profitot érhessenek el. Bár ez elméletileg jó megközelítés, azonban a gyakorlati világban jelenleg létező és működő infrastrukturális, finanszírozási és technológiai rendszerek ezt nem teszik túl valószerűvé a közeljövőben.

A nukleáris energiával kapcsolatban az mondható el, hogy a Japánban történtek erős fékként hathatnak a régió minden ilyen irányú próbálkozásával szemben. De még ha hamarosan döntés is születne egy atomerőmű megépítéséről, még legalább tíz évnek kellene eltelnie, hogy ez az erőmű a hálózatra csatlakozhasson. A www.thenational.ae honlapon publikált egy cikk (Gulf presses ahead with nuclear energy) a következőeket írja:

„Szaúd-Arábia nukleáris együttműködési egyezményeket írt alá az Egyesült Államokkal és Franciaországgal, és létrehozott egy kormányhivatalt az atom- és megújuló energiaforrások jobb kihasználásának érdekében.

„Ez egy hosszú folyamat korai fázisa” – nyilatkozta egy konferencián Saleh Alawaji, a szaúdi energiaügyi miniszter helyettese, aki egyben a Szaúdi Elektromos Művek elnöke is. „Az a véleményem, hogy a nukleáris energia használata nem lehetőség, hanem szükségszerűség”.

Kuvait 6 atomreaktor üzembeállítását tervezi, amelyek közül az első kettő 2021-ben vagy 2022-ben kezdené meg működését. A széles körben elterjedt és megerősödött ellenérzések és félelmek ellenére Kuvait nem hogy fel ezen irányú terveinek megvalósításával, állítja Ms. Marafi.

A napenergia sokkal kézenfekvőbb és üdvözítőbb megoldást jelenthetne, és vannak is bizakodásra okot adó jelek, mint például a Szaúdi-SrR1.43bn egyezség, melynek célja egy napelem gyár megalapítása. Ám sajnálatos módon a tervek megvalósításának irama nem tart lépést a szaúdiak növekvő energiaéhségével. Éppen ezért látunk még mindig olyan szalagcímeket, mint például „Szaúd-Arábia még több kőolaj elégetésével biztosítja az energiaszükségleteit 2011-ben”.

Szaúd-Arábia olajjal való gazdálkodása terén várhatóan követni fogja a többi növekvő, iparosodó iszlám ország példáját, ahogy az a 6. ábrán látható.

Ábra 6) Olaj nettó exportja Indonéziában, Egyiptomban, Szaúd-Arábiában

Indonézia és Egyiptom olajtermelése is viszonylag lassú mértékben csökkent, mígnem az olajexportáló országok rangsorában egyre hátrébb nem szorultak a belső fogyasztás növekedése miatt. Indonézia nettó olajexportja az 1992-es másodlagos csúcs lefutása után határozottan csökken. Egyiptom nettó olajexportja az 1993-as csúcs lefutása után határozottan csökken. A 2005-ös csúcspont után Szaúd-Arábia olajexport teljesítménye is folyamatosan csökken.

Együttesen szemlélve a populáció növekedését bemutató 1. ábrát és az azután következőekben bemutatott tényeket, nagy biztossággal kijelenthető, hogy a szaúdi nyersolaj exportja véglegesen leszállóágra került.

Hogy biztosan nyomatékosítsuk az előző mondat jelentőségét, érdemes még egyszer megismételni:

A szaúdi nyersolaj exportja véglegesen leszállóágra került.

Adalékok az erőforrásválsághoz — avagy és hol a megoldás? I. rész

Molnár Géza — Sun, 24 Apr 2011 08:12:43 +0000

A honlapon megjelent korábbi írásokban több oldalról is igyekeztünk megvilágítani a mai válságjelenségek lényegét. E folyamat nyitányát kétségkívül Zsolt „Felélt jövő” című munkája jelentette, amelyet több részleteiben arra támaszkodó, vagy azt kiegészítő, s a kérdést más oldalról megvilágítani szándékozó munka követte. Ezek az elemzések, előrejelzések, helyzetelemzések felvetés szinten mind-mind tartalmaztak egyfajta megoldási javaslatot. Csakhogy — s ez valamennyi írás rokon vonása — nem receptekről, lemásolható cselekvési tervekről volt szó. Az írások a helyzet felismeréséhez és értelmezéséhez nélkülözhetetlen ismereteket, gondolatokat és felvetéseket közvetítették, amelyek révén — hitünk szerint — bárki megértheti, mit is kell tennie az adott helyzetben. Nyilván sokan voltak olyanok, akik ténylegesen el is indultak e gondolatok hatására, sokak azonban nem értették, mire is utalunk az általános elemzésekben, s mire akarunk rámutatni a kiemelt és esetenként magyarázattal megtoldott hírekkel. Ebben, mint arra néhány felvetés körüli vitából következtettünk, nagy szerepe adódott az eltérő fogalom-, vagy ha így kifejezőbb: nyelvhasználatnak. E honlapnak azonban nem az a célja, hogy az azonos gondolati talapzaton állók gondolatait erősítsük, sokkal inkább, hogy olyan közérthető formában (is) közzé tegyünk gondolatokat, amelyek a lehető legszélesebb körben értelmezhetővé teszik, miért is véljük úgy, az emberiség történetének leggyökeresebb és egyben legvészesebb fordulata előtt áll.

Ennek megfelelően szeretnénk tisztázni, mit is értünk az egyes kifejezések alatt, illetve milyen tágabb összefüggések fényében gondoljuk, a jelenlegi helyzet nem tartható tovább, és miért nem látjuk a békés átmenet esélyét. E téren az első elgondolkodtató jel, amit komolyan kell venni maga a cím. Ez az elemzéssor nem az olajról szól, nem is a nyersanyagokról, nem is a véges készletekről, hanem az ember világhoz fűződő viszonyáról, amelyben az erő és annak a külső forrásaként használható tőle idegen anyag egyáltalán megjelenhet. Ezt megértve léphetünk tovább.

A következő lépés egy korábbi, bevezetőnek szánt tanulmány felidézése lesz. Maga a cikk eredeti formában megtalálható az első bejegyzések között, bár itt egy kissé átdolgozott formában tesszük közé. Maga az írás összefoglalója mindannak, amit a későbbiekben részletekbe menően kísérlünk majd megvilágítani. Itt tehát e rövid bevezető után következzen e sorozat első része.

Előzetes összegzés:

Általános válság, avagy rendszerek és rendszerszerveződési szintek ütközése

A 2009. szeptember 29-én közzétett elemzés átdolgozott ismételt közlése

Motto:

Nem az a kérdés, hogy az emberi agy modellezi-e a világot,
hanem az: hogyan teszi?

Egy világmodell felépítésekor elvben két út áll előttünk. Haladhatunk bentről kifelé, avagy lentről felfelé, illetve kívülről befelé, avagy fentről lefelé. A két megközelítés látszólag ugyanoda vezet, ám ha alaposabban vizsgálódunk, azt látjuk, hogy egészen más összefüggések és hangsúlyok jelennek meg az egyik, s a másik esetben. E hangsúlyeltolódások egymással szöges ellentétben álló világképekhez vezethetnek. Ma bentről haladunk kifelé (gondoljunk csak az európai nevek sorrendjére, s a lakcímjelölésre, illetve lentről az elemi részecskéktől a világ egésze fel, de ez a dolgoknak csupán az egyik oldala. Ettől sokkal lényegesebb, hogy az így alkotott modellek alkalmasak-e a körülöttünk lévő világ leírására, a benne játszódó folyamatok helyes értelmezésére? E kérdés már csak azért is különös jelentőségű, mert a jelenlegi világképre alapozott gazdaság és társadalom nem csak önmagát, de a földi élet jelenlegi szerkezetét is összeomlással fenyegeti.[1] E világmodell kettős alapozottságú. Először is az egyén-egyedből kiindulva kísérli meg értelmezni, illetve felépíteni a világot, másodszor pedig vizsgálódásai soron egyre kisebb és kisebb részterületekre összpontosít. Olyasfajta hozzáállás ez, mintha egy kirakós játékot az egyes elemek részekre bontása útján kísérelnénk meg összerakni.

Az egyed, az egyedi felől történő modellezés alapja önmagunk elkülönítése a világ egészétől, majd annak felismerése, hogy számtalan ilyen elkülönült rész adódik a környezetünkben. Ezek a részecskék aztán különféle jellegzetességek alapján csoportosíthatók. Ha e képletet a matematika segítségével akarnánk leírni, azt mondhatnánk, végtelen számjegy van, melyek valamilyen szempont szerint csoportosíthatók. Így például a körülöttünk lévő állatok besorolhatók valamilyen fajba, e fajok között további általánosításra ad módot a táplálkozásuk, életmódjuk, stb. aztán a különféle fajok élelemlánccá szerveződhetnek és így tovább. Ennek épp az ellenkezőjét figyelhetjük meg a szerves világmodell esetében. Itt a kiindulópontot egy Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított „bölcsesség” adja: „Ami lent van az, mint ami fent van, és ami fent van az, mint ami lent van, hogy beteljesítse az egy csodáját” Az „egy”, amiről az adott esetben szó van, maga a világ, mely első közelítésben egy és oszthatatlan. De amennyiben egy és oszthatatlan, önmagában nem is jellemezhető. Ám az „egy csodája” éppen abban nyilvánul meg, hogy a „fent” és a „lent” már az első pillanatban kettéosztja, s az így születő ellentétpár mentén értelmezhetővé is teszi azt. Így az „egyből” születendő „kettő” nem valaminek a duplázódása, sokkal inkább belső összefüggéseinek megvilágítása. Még egyértelműbb lesz a helyzet ha a „hármat” vesszük alapul. Itt – a különféle vallásokban és mitológiákban fellelhető példák helyett – egy egyszerű szólást hívunk segítségül:

„Három a magyar igazság, és egy a ráadás” — itt a „három” tulajdonképpen a világ hármasságát jelenti, éppúgy, ahogy az a „Szent Háromságban” megjelenik, s az „egy”, a ráadás, pedig a „teljesség” maga, mit az adott esetben épp e hármassággal jellemezhetünk. E megközelítésben a teljeség felől és a teljesség felé tartva kíséreljük megközelíteni a világ egészét. Ez esetben egy-egy jelenség vizsgálata során a hangsúly nem az egyedekre helyeződik, hanem azokra a rendszerekre, melyek ezeket valamiféle módon egységbe szervezik. A vizsgálat tárgya az adott esetben maga az egység, melynek az egyed csupán egy, s nem is biztos, hogy a leglényegesebb eleme. Mindeme fejtegetéseket, ha megvilágítani nem is, de egyféleképp „földhöz köthetjük” az alábbi példák segítségével.

És itt érhető tetten a két megközelítés, a két világkép közötti különbség.

Az egyed felől vizsgálódva a betegség az egyed elhullásához vezető sérülés. Innen nézvést tehát az a kérdés, az egyedet mi betegítette meg, és hogyan gyógyítható. A rendszer egésze felől viszont a betegség az egyik leglényegesebb önszabályzó tényező, olyan visszacsatolás, mely megakadályozza, hogy az élelemhálózaton belül túlhasználat vagy túlfogyasztás alakuljon ki. A kérdés tehát ez esetben az, hogy az egészséges állatok miért nem betegedtek meg, illetve magának a betegségnek milyen szabályzó szerepe lehet, az hogyan hat, és hogyan lehet e hatást más, kevésbé erőteljes eszközökkel elérni? Az első esetben a beavatkozás a rendszer önszabályzó folyamati ellen hat, így megteremti a túlhasználat lehetőségét, azaz végső soron az egész hálózatot veszélyezteti, míg a második esetben megmarad a természet adta keretek között, tehát az önkorlátozás irányába hat, csupán más eszközökkel akadályozza meg a létszám felfutását.

Az egyedközpontú világkép talaján az ember – legalábbis a cselekvés szintjén – képtelen felismerni a rendszer szerkezetében megnyilvánuló összefüggéseket. Az időjárási szélsőségek, az évszakok váltakozásának ritmusa, egy bizonyos határon belül e szerkezet lényegi elemei, egy határon túl azonban a rendszer sérülésének, változásának jelei. Igen nehéz azonban eldönteni az adott esetben, hogy egy mínusz húsz fok körüli hideget mely kategóriába kell sorolnunk. Természetesen, ha egy évben a hőmérő higanyszála a „legfagyosabb” januári napon sem süllyed -2 °C alá, ugyanakkor abszolút értékben a leghidegebbet -10 °C körül éppen május 2-án mérik, sokkal inkább utal a szerkezet sérülésére, mint annak működésére. Ezzel együtt a dolgok megítélése nem oly egyszerű. Annyi bizonyos, hogy a tartós téli hidegek ezen az égövön a rendszer szerkezetében megnyilvánuló szabályzók, melyek elmaradása igen komoly és igen súlyos következményekkel jár. Amikor az ember saját környezetében kiegyenlíti e szélsőségeket – s télen fűtéssel, nyáron hűtéssel – közel egyenletes 20-24 °C körüli hőmérsékletet alakít ki a környezetében, kivonja magát e hatások alól. Mindez rövidtávon, az egyed, az egyén felől nézvést jelenthet előnyt, hosszútávon azonban az emberi faj elkorcsosulásával, fizikai és szellemi képességeinek fokozatos és lassú leépülésével jár, mondhatni ezzel kell fizetnünk a pillanatnyi előnyökért. De e kép csak akkor nyilvánvaló, ha az ember nem alulról felfelé halad a világ megismerésében, nem az egyedi lépték felől közelít a magasabb rendszerszerveződési szintek felé, hanem fordítva. Az ember és természet viszonyában felbukkanó ellentmondás, mely a jelenlegi válság alapja, éppen e megközelítésbeli különbségből fakad.

Az ember nem csak a betegségek kezelése, illetve a hőmérsékleti és egyéb szélsőségek kiegyenlítése révén vonja ki magát a természet önszabályzó folyamatai alól. Egy párhuzamos, az önszabályzó és önvezérelt rendszerekkel szemben felépülő és teljes egészében öngerjesztő rendszert épített ki maga körül. A dolog szépsége abban rejlik, hogy e párhuzamos világ sem tud kiszakadni a természetből. Az élő rendszerek alapvető sajátsága, hogy igyekeznek hosszútávon őrizni saját arculatukat. Lehet, hogy más hangszerekkel, lehet, hogy más dallamváltozatokkal, de ugyanazt a dalt játszák kezdetektől a végig. Az arculat megőrzése azonban önszabályozás, önkorlátozás nélkül nem lehetséges. Az élet egyik legfontosabb elem így kétségtelen az a korlát, amit egy egységes rendszer egymással kölcsönhatásba lépő elemei hoznak létre maguk körül, illetve emelnek maguk elé a rendszer sajátos szerkezetének kialakításakor. Igaz a szó szoros értelmében nem tudatos tevékenységről van szó, inkább olyan alaptörvényről, melyet csak az esetben érthetünk meg, és foghatunk fel, ha az egyes természeti rendszerek működését tekintjük vizsgálódásunk kiindulópontjának, azaz nem az egyedek viselkedéséből vonunk le következtetéseket a rendszer működésére, ellenkezőleg, a rendszer működését megismerve értelmezzük az egyedek viselkedését. Ugyanez nem csak a természeti, de a gazdasági folyamatokra is érvényes. Ennek megfelelően a jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedés is tartalmaz olyan elemeket, melyek időszakosan jelentkező visszacsatolások formájában fékezik mind a társadalom, mind a gazdaság növekedését. A kérdés csak az, hogy ezek az elemek mennyiben hathatnak, illetve a gazdaságirányítás és a társadalomszervezés tudatosnak és tudattalan beavatkozásai mennyiben irányulnak ezek kiiktatására.

A magunk részéről úgy véljük, a jelenlegi válság alapja, egyfelől a már jellemzett ismeretelméleti hiba, másfelől ezzel szoros összefüggésben, hogy a tudatos cselekvés minden esetben e folyamatoknak a kiiktatására irányul. Itt természetesen nem két különböző elemről, hanem egy mozzanat két oldaláról, vagy másként fogalmazva egymást kölcsönösen feltételező és kiegészítő dologról van szó. A rendszerek megközelítése ugyanis olyan sajátos viszonyt alakít ki a hálózat és az azt értelmező entitás között, mely szükségszerűen meghatározza az utóbbi cselekvések körét. E tétel értelmét és jelentőségét a legegyszerűbben a betegségfelfogás különbségével lehet érzékeltetni. Mint láttuk, a betegség az egyén felől közelítve sérülés, ellenben a rendszer egésze felől nézvést egyfajta szabályozó eszköz. Az első megközelítésben a gyógyítás a szabályzó rendszer kiiktatása, mely hosszútávon mind az egyénre, mid a faj egészére nézve káros, romboló hatású, a második esetben viszont a cél nem elsősorban az egyén vagy azt egyed életben tartása, hanem a rendszer egészének, biztonságos működésének fenntartása, esetenként teljesítőképességének növelése, mely természetszerűen hathat ki az egyedre is. Itt még véletlenül sem a gyógyítás mellőzéséről van szó. Mielőtt félreértenénk: nem azt mondjuk: hagyjuk veszni a betegeket, csupán azt: a gyógyítás nem silányodhat a betegség elleni harccá. Más szavakkal: egy sérült tájban hiába gyógyítom az elemeket, a táj sérülései ismételten és ismételten ki fogják váltani az adott betegséget, vagy annak valamely rokonfaját. Más szavakkal, nem a halakat kell gyógyítanom, hanem a tavat, mert ha a tó nem egészséges, a benne élő hal sem lehet az. Ennek felismerése azonban lehetetlen, ha nem értjük magukat a természeti rendszereket, nem vagyunk tisztában működésük sajátságaival. Jelen helyzetben a világ valamennyi jelenségét az egyedek, vagy saját magunkra értelmezve az egyén felől vizsgáljuk. A kiindulási pont még abban az esetben sem más, ha egy-egy társadalom, egy-egy közösség körében lejátszódó eseményekre összpontosítunk. Kutatásaink tárgya így is, úgy is egy, a tényleges kapcsolatrendszeréből kiszakított emberi közösség. Maga a kapcsolatrendszer, mely nem csak a közösség helyét és szerepét jelöli ki az adott földrajzi és történelmi térben, de hosszú távon létlehetőségeit és cselekvési körét is meghatározza, legfeljebb, mint természeti adottság, vagy külső erőforrás, illetve az ezekhez való alkalmazkodás, gazdálkodás jelenik meg. Itt érthető meg, miért is állítottuk az erőforrásválságról, hogy az ember világhoz fűződő viszonyát jelenti. A természet felőli megközelítésben ugyanis nincs forrás, csak társ, s ilyen értelemben nem beszélhetünk (egyoldalú) alkalmazkodásról, s különösen nem egy elkülönült, bármilyen formában elkülöníthető erőforráshalmaz felhasználásáról. Az élet alapja innen nézvést olyan kölcsönös függés, mely az adott táj egészét meghatározza, ideértve annak eltartó képességét is. A természeti rendszerek nem egyszerűen alkalmazkodnak a környezetükhöz, sokkal inkább saját képükre formáljak azt, s e képet lehetőségeik szélső határáig igyekeznek megőrizni.

Vegyünk egy egyszerű példát!

A folyó a maga fizikai törvényszerűségeivel sajátos önszabályzó rendszert alkot, melyben egyaránt jelen van az öngerjesztés, és az önkorlátozás. A folyó munkavégzésének, így a folyóvölgyében bekövetkező változásoknak a motorja a folyó vízjátéka. Minél nagyobb ugyanis az ár- és kisvízszint közötti különbség, annál erőteljesebben képes rombolni, illetve építeni partjait a folyóvíz. Egy enyhén kanyargó vízfolyás esetében a meder vízemésztő, s ezzel párhuzamosan a tagolt ártér vízbefogadó képessége a lehető legnagyobb, a vízjáték, s ezzel együtt az árvizek magassága, illetve a folyó munkavégző képessége a lehető legkisebb. Ilyen esetben az ártéri mederváltozások mértéke és üteme alacsony, a folyóvölgy alig változik. A kanyarok fejlődésével azonban a mederben egyre jelentősebb örvények, visszaforgók képződnek, melyek sajátos módon akadályozzák a víz lefolyását. A folyó azonos vízhozamok mellett is egyre magasabb árhullámokkal tetőzik. Munkavégző képessége folyamatosan nő, miáltal a kanyarok fejlődése is gyorsul. Ez az öngerjesztés egészen addig tart, amíg a folyó sorra le nem vágja túlfejlett kanyarulatait, és visszaáll a kiindulási helyzet, a folyamat kezdődhet elölről.

E fizikai sajátságokra épül rá az élővilág a maga jellegzetességeivel. Alföldünk csapadékviszonyait tekintve a sztyepp, illetve a száraz sztyepp növényföldrajzi övébe esne, ezzel szemben a tájtörténeti vizsgálatok azt mutatták, hogy az ártéri területeken 80-90% körüli erdősültséggel számolhatunk, s csak a víztől elzárt belső foltokban találunk klimatikus sztyeppet. Ennek oka egyértelműen a folyók szerepéhez köthető. Az élővilág ugyanis a Duna illetve a Tisza vízrendszerében nemcsak a lehulló csapadékból elégíthette ki vízigényét, hanem felhasználta a folyók által szállított árhullámok vizét is. Így az Alföld növényzetét a csapadék és az árvizek által ideszállított víz együttes mennyisége határozta meg. Maga a rendszer, mintha szándékosan készült volna a tavaszi víztöbbletek kezelésére és visszatartására. Az erdők vízigénye rügyfakadáskor a legnagyobb. Ilyenkor indul be a fák a nedvkeringése, s kezdődik meg a lombkoronaszint kiépítése. Természetes körülmények között az alföldi erdők két hullámban építik fel magukat. Először március végén, április elején a puhafák bontják ki rügyeiket. Ez az időszak egybe esik a síkterületeken, illetve az ezer, ezerötszáz méter alatti hegyvidékek hóolvadásával. Ilyenkor néhány kisebb árhullám vonulhat le a folyókon, illetve a felszíni víz a mélyebb területeken összegyűlve belvízfoltot alkothat. A puhafa ligetek jellemzően e térszinteket töltik ki, s e vízfeleslegre építve töltik fel vízkészleteiket. A folyamat május első heteiben a keményfa ligetek zöldbeborulásával folytatódik. Ezt a magashegyek hóolvadása, és a május eleji csapadékosabb időszak árvizei kísérik, melyet zöldárnak is hívnak. Az ember évezredeken keresztül – társadalmával, gazdaságával egyetemben – e rendszer részeként élt és tevékenykedett, ami az adott esetben azt is jelenti, hogy tevékenységével éppúgy hozzájárult a rendszer kiépüléséhez, működéséhez és fennmaradásához, mint az erdők, vagy a folyó a maga munkavégző képességével, hordalékterítésének sajátságaival. S persze nem véletlen, hogy épp e sajátságokat hozzuk fel itt példaként. A hordalékterítés alapvető jellegzetessége ugyanis, hogy a medréből kilépő, meglassuló víz közvetlen a partok mentén, az árterek kapuiban, csatornáiban szabadul meg hordalékának nagy részétől, miért is folyamatosan és természetesen egyre gyorsuló ütemben iszapolja, tölti fel azokat. Az ártereken élő ember – első közelítésben a halászat érdekében – e kapuk, csatornák tisztításával, karbantartásával járult hozzá a rendszerműködéshez. Később a távolabbi hátak, illetve az egymással párhuzamosan futó folyók összekapcsolásával egészítették ki, és tették teljessé a vízhálózatot, aminek az eredménye a Tisza mentén valamennyi álló és élővíz egységes rendszerbe foglalása lett. Az élővilág tehát felkészült a csapadékosabb időszakok és területek vízének befogadására. E víz visszatartása, un. kistáji vízkörforgásokba kényszerítése alapvetően határozta meg a Kárpát-medence és vele az Alföld természeti viszonyait. Nem adottságokról van szó az adott esetben, hanem egy az egész tájra kiterjedő természeti rendszer működéséről, melynek hosszú időn keresztül az ember is részese volt. E rendszerműködés eredménye a táj maga annak növény- és állatvilágával egyetemben. A rendszer egésze természetesen sokkal összetettebb, mint ami e vázlatos ismertetésből következik. Ugyanakkor magában a rendszerben minden a helyén van, semmi sem esetleges és általában nem is helyettesíthető. Így az erdők nem cserélhetők le következmények nélkül szántókra vagy gyepekre. E beavatkozások a rendszer egészének sérüléséhez, hosszabb távon összeomlásához vezethetnek. Így az Alföld kiterjedt erdeinek felszámolása a XVIII. századra egy lassan terjeszkedő vízi világ kialakulásához vezetett, melyet az itt élő ember másfél évszázadon keresztül képtelen volt felszámolni. Ugyanakkor a vizek lecsapolása jelentősen módosította az Alföld létlehetőségeit, hiszen a vízbő időszakok és területek vizének elvezetése a víz utánpótlásától fosztotta meg a tájat, teljesen kiszolgáltatva azt a szárazföldi éghajlat szélsőségeinek.

Amíg az emberi cselekvés a rendszer egészére irányul, illetve az emberi gondolkodás a rendszer felől közelít annak részeihez, és nem fordítva a részek felől az egészhez, a gazdálkodás a rendszer egészének gazdagítását jelenti. Amikor e gondolkodás megfordul, az ember közvetlen környezetén, szűkebb életközösségén túl már nem rendszer elemek, hanem erőforrások sorakoznak, a kérdés ebben az esetben már nem az, hogyan emelhetem, hogyan gazdagíthatom a rendszer egészét, hanem az, miképpen hasznosíthatom a leghatékonyabban az erőforrásaim. E pillanatban indul el az ember azon az úton, melynek végén már teljes egészében sikerül kivonnia magát a természeti rendszerek önszabályzó folyamatai alól. Ennek azonban hosszútávon katasztrofális következményei lesznek, illetve már vannak is.

Az önszabályzó folyamatok lényege, hogy az élelemhálózat egyetlen eleme se válhasson erőforrássá, illetve ne növekedhessen korlátlanul. Képzeljük el, hogy egy élelemhálózatba illeszkedve egy természetes élőhely hozamából kell fenntartani magunkat. Mindez az emberi közösség összehangolt munkáját igényli és a gyakorlatban vadászatot, halászatot, gyűjtögetést jelent. Amikor az ember ezekről az alapokról kiindulva az élőhelyek eltartóképességének növelésével biztosítja saját megélhetését, még a természeti rendszerek keretei között marad. Ilyen jellegű beavatkozás az erdők életébe a szegélyeken, tisztásokon, ligetesedő foltokon kialakított gyümölcsény, ami egyfelől az erdő fajösszetételét változtatja meg a gyümölcsfajok elszaporításával, másfelől a vadalanyok oltásával az egyes fajták termőképességét is növeli. Mindez azonban az erdő ökológiai hatását még nem érinti. Hasonló a helyzet a fokok kialakításával s tisztításával, ami a halállomány felduzzadását eredményezi, ám e „természetellenes” növekményt az ember kivonja a rendszerből, így túlhasználat egyik oldalról sem alakulhat ki. E sorból a vadászatot váltó állattartás sem lóg ki, amíg a legelők hasznosítása, s a legelőváltás a természetrendjéhez, vagy a csapadékviszonyokhoz, vagy a folyók természetes légzéséhez, áradásához, apadásához kötődik. E keretek között az önszabályzó folyamatok még a maguk teljességében érvényesülnek Az ember által kialakított és fenntartott életközösség kiterjed a táj egészére, magában foglalja annak minden elemét. Magyarán szólva a két rendszer még nem különül el, s az egyik nem tekinti erőforrásnak a másikat. Ugyanakkor e feltételek megléte már magában foglalja annak lehetőségét, hogy egy-egy esetben valamely rész az egész rovására terjeszkedhessen. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy ez esetben még igen összetett természeti és társadalmi szabályzók működnek az emberi közösségek és az ember által létrehozott életközösségek életében. Példának okáért új betegségek jelennek meg, melyek egyaránt sújthatják az állatállományt és az állattartókat. De ilyesminek kell tekinteni az ember műveltségét, világhoz való viszonyát, tulajdonfelfogását stb. Ez utóbbi különösen élesen világítja meg a helyzetet. A mai jogfelfogás szerint a tulajdon alapja a dologgal való rendelkezés, ideértve annak elpusztítását is. A tulajdont tulajdonképpen ez az egy mozzanat különbözteti meg a használati jogoktól. Ezzel szemben szerves megközelítésben a tulajdon alapja a teremtés. A természetben minden a teremtő tulajdona, az embernek csak az lehet a sajátja, amit maga hozott létre saját teremtő hatalmával. A két felfogás közti különbségben a már jelzett két ismeretelméleti lehetőség tükröződik, az első esetben a középpontban a birtoklás, tulajdonlás lehetősége, s a tulajdonló, birtokló egyén áll, a másik esetben a világ egészét megtestesítő Isten, s az ember maga csak képmás volta okán saját teremtő folyamatai révén szerezhet tulajdont magának.

Az önszabályzó folyamatok kiküszöbölésének első jele a szántóművelés megjelenése. Történelmi példák bizonyítják, hogy e szinten az ember képessé válik olyasfajta túlhasználatra, mely az egész élelemhálózatot felborítja, s végezetül felszámolja magát a szántóművelést is. Ez a pillanat a természettel folytatott fegyverkezési verseny kezdete. Az ember olyan jellegű ellátórendszert alakít ki, mely lehetővé teszi számára, hogy lélekszámát közvetlenül a rendelkezésre álló élelem határozza meg. Ennek következményeként már nem közvetlenül a vele azonos rendszerszerveződési szintek visszahatásaitól, önszabályzó folyamataitól függ a léte, hanem az adott táj magasabb rendszerszerveződési szintjeiből érkező visszacsatolásoktól. Halász, vadász, gyűjtögető életmód mellett a rendelkezésre álló élelem felélése közvetlenül hat vissza az emberi közösség életére. E kapcsolatot az a szabály jellemez, mit Konrád Lorenz az alábbiak szerint vetett fel: „ritkán fordul elő, hogy egy állat szaporodását közvetlenül a meglévő táplálék tömege szabályozza. Ez ugyanis mind a zsákmányoló, mind a zsákmányfaj érdekét tekintve gazdaságtalan volna.” Szántó-vető életmód mellett azonban a kapcsolat áttételessé válik. A folyóvölgyekben a szántó a természetes növényzet elhelyezkedéséből következően az erdő versenytársa. Azaz szántóterületeket az erdőtakaró megbontása, az erdők irtása révén alakíthat ki az ember. Itt közvetlen visszahatás nincs. A szántó, úgy tűnik, korlátlanul növelhető. E tétel azonban csak a látszat. A visszahatások akkor jelentkeznek, amikor az egyre fogyatkozó erdőtakaró már képtelen betölteni a táj életében, a rendszer működésében meglévő szerepét. A következmények a szántó-vető gazdálkodás ellehetetlenülését is maguk után vonják. Így néptelenedett el példának okáért az i.e. 7 évezred környékén Jerikó és környéke, majd közelítőleg egy évezred múltán Anatólia, de valószínűleg ilyen okai lehettek a Dél-amerikai civilizációk összeomlásának is. A Tisza mentén e változások Mezopotámiával szemben nem kiszáradáshoz, sivatagosodáshoz, ellenkezőleg, egy vadvízország kialakulásához vezettek. A lényeg azonban nem változott, hiszen az Alföld elmocsarasodása ugyanúgy felszámolta a szántó-vető életmódot, mint ahogy ezt kilencezer évvel korábban Mezopotámiában a kiszáradás tette.

A civilizáció, a gazdálkodás „fejlődésének” alapja ettől kezdve a természeti rendszerek felélését gátló folyamatok kikapcsolása. Minden egyes új gazdálkodási elem egy-egy természetes szabályzó kiiktatását jelentette. E téren a szállítás, a kereskedelem és a pénz megjelenése döntő, mert az adott táj termőképességének csökkenését más még viszonylag egészségesebb tájakról érkező árukkal tudta ellensúlyozni. Így egy-egy természeti rendszer túlhasználata vég nélkül folytathatónak tűnt. A természeti rendszerek lebontása, azonban olyan működési zavarokat eredményezett, melyek folyamatosan és egyre gyakrabban jelentkező természeti katasztrófák formájában nehezedtek a tájra és a benne élő emberre. E katasztrófák elhárítása, egyre hatékonyabb eszközöket s egyre nagyobb gazdasági teljesítő-képességet követelt meg. Csak egy példa ennek megvilágítására: egyetlen XX. századi árvizet sem sikerült volna gátak között tartanunk XIX. századi eszközökkel. A természeti rendszerek működési zavarai olyan fegyverkezési versenyt kényszerítenek az emberi társadalomra, melyben nincs megállás. Folyamatos gazdasági növekedés, a rendelkezésre álló eszközök bővülése nélkül példának okáért a Tisza völgy tájhasználata már összeomlott volna. Viszont az összeomlás elkerülése érdekében végzett beavatkozások tovább rontották a helyzetet. Jelenleg az alföldi területeken a természetközeli és természetes területek aránya 4% körül mozog. E 4%-nyi rendszerelem sajnos ma már szinte semmilyen formában nem kötődik egymáshoz, egymástól elszigetelt foltokban, szigetszerű zárványokban maradt csak fenn, így az adottságok befolyásolására, a rendszer egykori arculatának őrzésére képtelen. Ami tájhasználatunk szempontjából annyit jelent, hogy a jövőben is folyamatosan romló adottságokra kell felkészülnünk. A fegyverkezési verseny tehát folytatódik, és a természeti rendszerek működési zavarai, avagy a változó szerkezethez köthető növekvő rendszerlengések egyre jelentősebb erőfeszítésekre kényszerítenek bennünket. Az Alföld tájhasználata, ezzel együtt az ország élelmiszerellátása csak addig marad fenn, míg ezekre az erőfeszítésekre képesek leszünk.

A gazdasági növekedés jelen körülmények között az emberi társadalom és gazdálkodás fennmaradásának alapja. Nem a pénzügyi folyamatok indították el, bármilyen szerepet is játszanak ma annak fenntartásában, s a látszat ellenére nem is az emberi önzés megnyilvánulásai, bár igaz, hogy az én központú világmodellen alapul, ám a természeti rendszerek felől érkező korlátozások kényszerítik ránk. Egyfajta pilóta játék ez, melyből csak a létlehetőségek teljes beszűküléséig nem lehet kiszállni. Hiszen jelen pillanatban a játék befejezése sokkal súlyosabb problémákat okozna, mint amilyen erőfeszítéseket a fenntartása igényel. A gazdasági teljesítőképesség folyamatos növekedése nélkül a természeti rendszerek napjainkban tapasztalható lengései, a szélsőségek eluralkodása és állandóvá válása az egész globalizált világot fenyegeti összeomlással. Ez az összeomlás persze elkerülhetetlen. Ennek belátása érdekében két mozzanatot kell világosan látnunk. Az elsőt akkor érthetjük meg, ha megvizsgáljuk a jelenlegi gazdaság önszabályzó folyamatait. A gazdasági növekedés — piacgazdaságot feltételezve sem tekinthető korlátlannak. A termelés lehetőségeit a fizetőképes kereslet alakulása határozza meg. Csak annyit lehet gazdaságosan termelni, amit el is lehet fogyasztani. A túltermelés eladatlan készletek felszaporodásához, és egyfajta gazdasági válsághoz vezet. E válság visszavetné magát a növekedést is. A gazdaság e sajátos önszabályzása azonban azzal fenyegeti a rendszer egészét, hogy képtelen lesz kiküszöbölni a természeti rendszerek felől érkező egyre jelentősebb visszahatásokat. Emiatt (és persze sok más tényező összhatásaként) a gazdaság szerkezetébe olyan mozzanatok épülnek be, melyek e visszahatás kiküszöbölésére irányulnak. Ha nincs fizetőképes kereslet, mesterségesen kell létrehozni azt. E folyamat egyrészt a gazdaság szerkezetének átalakulásában, a szórakoztató és szolgáltató ipar felfutásában, illetve a hitelezésben és a pénzügyi folyamatokban érhető tetten. A jelenlegi folyamatok ismeretében úgy tűnik, hogy e mechanizmus sikeresen kiiktatta a túltermelési válságot, mint az önszabályozás lehetséges eszközét. Ettől kezdve a gazdasági növekedés egyetlen lehetséges korlátja az erőforrások beszűkülése. E téren szándékosan nem elfogyásról beszéltünk, itt jelenik meg ugyanis a második nagyon lényeges mozzanat: a gazdasági növekedés nem az erőforrások meglététől függ. Hiába vannak – a jelenlegi felhasználás üteme mellett – akár több száz évre elegendő készletek. A fenntartható növekedés érdekében e készletek kitermelésének, azaz a rendelkezésre állásnak is növekednie kell. Azaz a gazdasági növekedés érdekében az erőforrások kitermelésének és felhasználásának is növekednie kell. A hitelkonstrukciók, pénzügyi mentőcsomagok, s egyéb beavatkozások csak addig képesek elodázni a rendszer összeomlását, amíg a rendelkezésre álló erőforrások kitermelése, előállítása a gazdasági növekedés ütemének megfelelő mértékben fokozható. Úgy tűnik azonban, hogy erre már nincs lehetőség. A jelenlegi válság nem pénzügyi válság. Az ember és a természet viszonyában gyökerezik, alapja az önszabályzó folyamatok kiküszöbölése, mely oly mértékű túlhasználatot eredményezet, ami a jelenlegi együttműködő rendszerek egészére is kihat, miközben ezzel párhuzamosan elfogyni látszanak azok az erőforrások, melyek segítségével az ember egy egyre szélsőségesebbé váló világban a maga kiegyenlített, dobozba zárt életterét fenn tudta tartani. Gondoljuk végig, mi is történt velünk az utóbbi évtizedekben. Ma már nem csak arról van szó, hogy állandó hőmérsékletet tartunk magunk körül. Mindent igyekszünk kiegyenlíteni. Legjellegzetesebb példája ennek az élelemellátás. Itt ma a legfőbb szempont, hogy az év háromszázhatvanöt napján ugyanazokat az élelmiszereket lehetőség szerint ugyanolyan minőségben biztosítani tudjuk. Nagyon hasonló a helyzet, ha az oktatást, a gyógyítást vagy az élet bármely másterületét vesszük alapul. Megint csak egy egyszerű példa. A szélsőségekhez való alkalmazkodást olyan társadalmi szokások is közvetítették az ember felé, mint a farsang féktelen mulatozásait követő negyven napos böjt.

A ma embere részben a rendszer összeomlásának következtében, részben azonban ettől függetlenül egyre szélsőségesebb körülmények közé kényszerül, mert elveszíteni látszik azokat az erőforrásokat, melyek saját szobahőmérsékleten tartott világát fenntartották, miközben végleg elfeledkezett azokról a társadalmi eszközökről, szokásokról, hittételekről, mesékről, legendákról, regékről stb. melyek őt ettől sokkal enyhébben jelentkező szélső helyzetekre késztették fel.

Az összeomlás e nézőpontból elkerülhetetlennek látszik. Nagyon valószínű, hogy napjainkban a kapitalizmus utolsó válságát éljük. A tényleges események azonban teljesen kiszámíthatatlanok. Nagyon sok függ attól, hogy a társadalom egyes rendszerszerveződési szintjei milyen mértékben erodálódtak, illetve milyen mértékben tudnak alkalmazkodni a változásokhoz. Hasonló a helyzet a természeti folyamatok terén is. Egyetlen mondatban összefoglalva a kilátásokat minden attól függ, hogy a jelenlegi pilótajáték végeztével az egyes társadalmi és természeti rendszerek lebomlása mely ponton áll majd meg, s honnan kezdődik újjászerveződésük. E téren azonban csak találgatni lehet. Bizonyosságként csak annyi tételezhető, hogy az elkövetkező időben az ember egyre kevéssé tudja majd kivonni magát az önszabályzó folyamatok hatása alól, így a népesség várhatóan a Föld erősen romlott eltartó képességéhez fog igazodni.

[1] Nem magát az életet, csupán annak jelenlegi szerkezetét, azaz a különféle társulások, élelemhálózatok összességét. Innen úgy tűnik, hogy mind a természetes növénytakaró, mind az erre épülő állatvilág olyan sérüléseket szenvedett el, melyek miatt az eredeti, egészséges állapot már nem állítható vissza. A rendszer általános összeomlás előtt áll, mely vélhetően evolúciós robbanásban végződik majd, ami elsősorban azt jelenti, hogy új együttműködő rendszerek (fajok, társulások, élelemhálózatok) alakulnak ki, s a mai élőlényeknek (ideértve az embert is) ezek keretei közt kell helyet találniuk.

Töredékek

Molnár Géza — Wed, 13 Apr 2011 08:08:48 +0000

Amint az bizonyára feltűnt, a töredékek eltűntek az oldalról. Az utolsó bejegyzés kapcsán a válság.org oldalon zajló vita miatt döntöttem így. Ezek az írások szigorúan vett szakmai és tudományos keretek között értelmezhetetlen vagy legalábbis nehezen értelmezhető kérdéseket feszegettek. Magam a vitából arra következtettem, az oldallal szemben megfogalmazott elvárások nehezítik e gondolatok megértését, illetve más oldalról a nehezen érthető gondolatok az oldalon publikáló tudományos kutatók hitelét is veszélyeztetik. Korábban úgy véltem: az erőforrásválsággal foglalkozó lapban ennyi műfaji és gondolati sokszínűség még elfér. Tévedtem. Ezért úgy gondoltam a töredékeket máshol teszem közzé. Új lapot nyitni nem akartam, Bobkó Csabát kértem meg, adjon helyet e sorozatnak. Csaba örömmel fogadott, így a töredékek a továbbiakban itt olvashatók:

http://olajcsucs.blogspot.com/

Magukról a töredékekről csak annyit, a Bodrogköz öt folyó ajándéka c. írásomban merült fel az ötlet, szorosan a tárgyhoz nem tartozó, első olvasásra tán meghökkentő példákkal megvilágítani egy-egy fogalmat, ismert vagy ismertnek vélt jelenséget, mozzanatot. Így például Sienkiewicz Özönvíz c. regényéből vett ötlet alapján felvillantani a népvándorlásokat, László Gyula és egy székelyföldi jogeset kapcsán rámutatni a társadalmi szerveződésre, disznótor alapján a fenntarthatóságra, vagy Sánta Őz gondolataira hivatkozva világunk sebezhetőségére. De idéztem Konrád Lorenztől Ady Endrétől, Hamvas Bélától, s szerepelt itt az indai király mellett Nyuszi, Malacka, Micimackó. Mesék, versek, esszék, gondolatok, egyszóval meghatározott rend szerint egymás mellé rakott töredékek. Közülük hármat, a Bodrogköz könyvből már szerepeltetek Csaba lapjában. A többit lassan szivárogtatom majd vissza, nem akarván kisajátítani a helyet, s persze idővel jönnek majd újabb töredékek. A FFEK.hu pedig marad a tudományos keretek közé illeszthető írásoknak.

Stabilan 100 dollár felett az olajár - rossz politikai, vagy pontos tervezés?

Molnár Géza — Mon, 28 Mar 2011 07:39:56 +0000

A jelenlegi politikai helyzet, elsődlegesen az arabválság "fokozódása" tartósan magas olajárat eredményezett. Az ember hajlamos azt hinni, mindez egyfajta szerencsétlenkedés, elhibázott politika eredménye. De valóban így van?

Varró László a Nemzetközi Energiaügynökség frissen kinevezett, kulcspozícióban lévő vezetője egy interjúban a következőket mondotta:

"A ’90-es évek fordulóján az olajár elindult felfelé. Tíz dollárról felemelkedett 20-ra, 40-re, 80-ra stb. Hihetetlen erőfeszítések mentek bele a kutatás-fejlesztésbe. Amikor tartósan magas az olaj ára, akkor a technológia fejlődik. Tengeri olajkitermelés létezik már a ’70-es évek óta, de a ’90-es évek közepéig nagyjából 500 méteres mélység volt kitermelhető az akkor létező technológiával. Ma a Tiberrel - ami 2010 legnagyobb felfedezése volt a mexikói öbölben - 3500 mélyen kezdtek fúrni a tengerfenéken és onnan még 5000 métert fúrtak lefelé. Mélyebbre fúrtak, mint a Mount Everest magassága, tengerszint felett.

És ezt is megéri kitermelni…

Hordónkénti 100 dolláros olajárért? Bármit. Annak ellenére, hogy az erre képes fúróhajó napi bérleti díja egymillió dollár körül van. De egy ilyen mezőről a kitermelés majd felmegy 100-200-300 hordóra naponta. Az tízmillió dollár naponta."

Ha ezt nézzük, lehet, nem is bénáznak a Líbiában. A világ kitermelhető olajkészletei fokozatosan nőnek, feltéve, ha az olajár tartósan 100 dollár fölött van. Nem kizárt, hogy a két mozzanat között van összefüggés. Kérdés csak az, mit szól mindehhez a világgazdaság. Ezzel együtt erősödhet a gyanúnk: az olcsó energia korszakának vége. Kérdés, hogy a gazdasági fejlődéshez olaj, vagy olcsó olaj kell. Igen vékony határmezsgyén mozgunk. Egyfelől: milyen ár mellett éri meg a készletek kitermelése, másfelől, milyen ár mellett tartható fenn, esetleg fokozható a növekedés. A világgazdaság e két tényező között már most borotvaélen táncol.

(Az idézett riport itt olvasható: http://www.fn.hu/makro/20110324/varro_szisztematikus_olajhiany_lesz/ )

26 pont a szorongás leküzdésére

Molnár Géza — Sat, 26 Mar 2011 08:43:45 +0000

Olajos Tibor kérésére rakom fel ide ezt a fordítást. A dőlt betűs részletek az én kiegészítéseim. (nincs sok).

26 pont a szorongás leküzdésére

írta: Kathy McMahon

www.energybulletin.net „26 things you can do to RIGHT NOW manage your anxiety"

Ha még nem aggódsz a holnap miatt, nyilván nem olvasod a híreket. Ha viszont a naponta rád ömlő hírek már megrémítettek, bizton jól jön néhány tettekre sarkaló gyakorlati tanács.

1. Ne a bevételeid akard növelni, a kiadásaidat faragd le. Előbb – 10%, 20%, majd 30% vagy akár 50%-al csökkentsd a kiadásaidat. Tervezd meg hogyan teheted ezt. Hidd el, jóval egyszerűbb a költségeid csökkentésével növelni a jövedelmed, mint a bevételi oldal felturbózásával. (pl. Hetente egyszer vásárolj! Tervezd meg a heti élelmezésed, szerezz be hozzá mindent. Akár a bio-piacon. Hidd el, ezzel a módszerrel olcsóbbá teszed a saját élelmezésed, és egészségesen fogsz táplálkozni. Csak ne engedj a 48-ból. Ha hét elején rosszul számolsz, akkor se vásárolj, húzd ki azzal, amit vettél. A következő héten majd jobban figyelsz)

2. Gondold végig, mennyi pénzt pazarolsz el anélkül, hogy bármi hasznod lenne belőle. Az égve felejtette lámpák, az éjjel-nappal működő számítógépek, a „fantom-fogyasztók”, vagy például a mikró órája, ami több energiát használ el, mint a mikrózás maga, mind-mind apróságok, de végül összeadódnak. Kapcsold ki ezeket a fantom fogyasztókat, majd ellenőrizd a villanyórád. A fogyasztási adatok bizonyítani fogják, hogy pénzt takarítottál meg.

3. Állíts fel három kategóriát a vásárlásaid ésszerűsítéshez: a) alapvető fogyasztási cikkek; b) komfort javak; c) egyéb. Egy héten át mindent, amit megvásárolsz, illessz a rendszer valamelyik kategóriájába, majd elemezd a listát. Tegyük fel, hogy a múlt héten ruházatot vásároltál, ezen belül pedig zoknikat és egy pár elegáns cipőt. A zoknikat a legtöbb ember az a) vagy a b), az elegáns cipőt pedig az egyéb kategóriába sorolná – hacsak nem munkaruháról van szó. A Nagy Ésszerűsítési Verseny ezennel kezdetét vette. Gondoskodj róla, hogy az általad vásárolt termékek egyidejűleg minél több kategóriába besorolhatóak legyen.

4. Fontold meg az ételek összetevőikben történő megvásárlását, mindezt úgy, hogy nagyban vásárolsz. Például egy mirelit pizza helyett vegyél lisztet, élesztőt, sót, húst, stb. Az összetevőkben történő vásárlás nemcsak azt biztosítja, hogy tudod, mit teszel az ételedbe, hanem töredékébe kerül, mint az előre elkészített mirelit pizza, hiszen a késztermékekkel nem csak magát az ételt fizeted meg, hanem az előállítás hozzáadott költségeit és az előállító profitját is. (Ehhez tedd hozzá az 1. pontban hozzáfűzött példánkat. Ha egy héten csak egyszer vásárolsz, kevesebb lehetőséged adódik megszédülni, ha pontosan megtervezed a heti „ellátmányt” kevesebb felesleges dolgot vásárolsz majd.)

5. Egyszerűsíts. Mindig gondold át vásárlás előtt, hogy van-e olyan termék, ami ugyan úgy tökéletesen megfelelő az adott célra. Arra kell itt gondolni, hogy a fogyasztói társadalom előállította specializált cikkek ugyan megteremtik a maguk keresletét – de arra is, hogy minél speciálisabb egy ilyen cikk, annál egyszerűbbé válik a fogyasztó zsebéből a hozzá kapcsolt árat kihúzni, ami szintén specializált lesz. Borotválkozó gél a jó öreg szappanhab helyett. Ablakpucoló az ecet helyett. Nézz vissza a múltba. Az őseid vajon hogyan voltak képesek leélni a bőrápolók és pipereszerek nélküli emberöltőket? Egyszerűsíts, és vásárolj nagy mennyiségben.

6. Keresd a minőséget. Bár a tartós, minőségi termékek többe kerülnek, de jól vannak elkészítve, ezért tovább tartanak. Továbbá, az olcsóbb változatokat amikor elkoptak, nem tudod olyan könnyen pótolni, miután elhasználtad. Mostantól ne csak az árat, de a várható élettartamot is vedd figyelembe a vásárlásnál. Az a tapasztalatom, hogy a polcokra kerülő eredeti, minőségi terméket idővel alacsonyabb költséggel előállított, gyengébb termékre cserélik, az eredeti árat megtartva. Addig vásárold a minőségi változatot, míg teheted, és légy benne biztos, hogy az a) kategóriába fog tartozni (lsd. 3. pont)

7. Használj kézpénzt. Egyszerűen csak tedd ezt. Számold össze, hogy általában mennyi pénzt költenél (bankkártyákat és csekkeket használva), majd vedd ki ezt az összeget kézpénzben egy hétre, két hétre, vagy egy hónapra előre. Ha a te és a családtagjaid elköltöttétek ezt az adott keretet az előre meghatározott időszak lejárta előtt, maradjatok otthon, és álljatok le a költekezéssel egészen addig, míg a következő periódus el nem kezdődik. Felmérések kimutatták, hogy a kézpénzes gazdálkodásra váltva a fogyasztók 20-25%-al kevesebbet költenek, mint bankkártyát használva tették volna. Profitálj ebből az információból. Szokj hozzá a kézpénzhez, felejtsd el a műanyagot.

8. Az egész családod vedd rá, hogy szorítsák vissza a b) és c) kategóriás kiadásokat. Miután felállítottál egy 20%-os célcsökkentést, vond be a gyerekeket is ebbe az akcióba. Ha ez érinti a különórákat, táncórákat, bávásárló-túrákat, stb., akkor egyeztessetek a gyerekekkel arról, hogy pontosan mely dolgokra vonatkoznak a megszorítások. Ha hűen viselkedsz a saját elhatározásaidhoz, a gyereked is tisztelni fogja azokat, és ő maga is megbarátkozik az új körülményekkel. Ám ha csak bejelented a terveket, de továbbra is c) kategóriás termékeket vásárolsz, elveszíted a hitelességed, és egy családi lázadással kell majd szembenézned. Az egyes kiadások kategóriákba sorolását családként tegyétek meg, törekedve a konszenzusra, hogy később ne érjenek váratlan meglepetések.

9. Az utazásaidat mértékegysége ezentúl a kilométer, ne a perc legyen, továbbá azt is gondold ki, hogyan tudod ezeket a kilométereket fosszilis üzemanyag felhasználása nélkül megtenni. Mikor valaki csak ennyit mond, hogy ez 30 percre van, tedd hozzá a kérdést, hogy gyalog, biciklivel, vagy autóval? Ez egy olyan hozzáállásbeli változtatás, amelyet mindnyájunknak meg kell tennünk.

10. Tanulj meg otthon maradni. Együgyűen hangzik, de sok embernek az otthon csak egy olcsó motel az élet autópályája mentén, ahol bedob pár falatot és megalszik, mielőtt folytatja az utat. Ha megtanulsz otthon lenni, az talán segít megoldani a problémáid a szeretteiddel. Mivel így többet leszel a szeretteiddel, talán magasabbak lesznek az elvárásaid a gyermekeiddel szemben is, akik így megtanulnak viselkedni.

11. Lassíts le, pihenj többet, és szépítsd meg az otthonod. Itt most nem egy új szófa vásárlására gondolok. Olyan egyserű dolgokra gondolok, hogy az útvonalat, amin nap, mint nap vonulsz egyik helyiségből a másikba, és amin szőnyegek már rojtosra koptak, hozd rendbe, tartsd tisztán. Alakíts ki egy nyugodt zugot a zenehallgatáshoz, olvasáshoz, ahol a rendetlenség nem tereli el a figyelmed. Arra gondolok, hogy a konyhai felszereléseid tarts rendezetten egy meghatározott helyen, hogy a főzés könnyeddé, egyszerűvé váljon. Mond ki, hogy „Az otthonon az a hely, ahol az időm java részét töltöm.”, ezután pedig figyeld meg az érzelmi reakciód. Hogy ha ez pánik vagy szörnyülködés, akkor tegyél ellene, hogy legközelebb ne így legyen.

12. Hozd egyenesbe a dolgaid a szeretteiddel és azokkal az emberekkel, akikkel együtt élsz. Lezáratlan ügyek, kimondatlan ellentétek, az udvariatlan beszólások, a dühös vagdalkozások nem csak kellemetlenné teszik az otthon-tartózkodást, de az egészségedre is kihatnak. A rossz házasság a jó egészség ellensége. Tedd tisztába a dolgokat, légy őszinte magaddal a saját boldogságod érdekében, ismerd el, ha valami a te számládra írható az adott szituációban. Egy átlagos bajban lévő pár hét évet vár, mielőtt segítséget kérne, és általában ennél a pontnál a problémák már túlságosan elmélyültek. Megpróbálhatjátok magatok legyőzni őket, de ha nem menne, akkor keressetek profi segítséget.

13. Adj feladatot a gyermekeidnek. Manapság nagyon kevés gyermek veszi ki a részét a családi feladatokból, és ez az emberiség történetének bizarr fordulatát jelzi. Ha úgy látod, hogy a gyerekek csak a saját dolgaikkal törődnek, kérdezd meg magad, hogy te milyen mértékben vártad el tőlük a hozzájárulást a komolyabb dolgokhoz. Ha nem tudod őszintén mondani, hogy „Haver, örülök, hogy rávettem a fiam/lányom X házkörüli munka elvégzésre, így nem nekem kell még ezzel is foglalkozni…”, akkor megfeledkeztél felelősségre, megbízhatóságra, más emberekkel való együttműködésre, együttélésre nevelni a gyerekeid.

14. Kapcsold ki a számítógépet / internetet / TV-t / telefont / mobilt / személyhívót / okostelefont / faxot minden nap annyi egy rövid időre, hogy addig is zavartalanul együtt lehess azokkal, akiket szeretsz. Éld meg jutalomként azt az időt, mikor a világ legfontosabb emberei leülnek melléd, hogy csak rád figyeljenek, megnyíljanak előtted, és kikapcsolódjanak a társaságodban. Tanúsíts kemény ellenállást a technológiával szemben. Nyújtsd ezt az értékes szünetet olyan hosszúra, hogy a tech-elvonás tünetei elmúlhassanak, mígnem a nyugalom és béke járja be a házat. Ezt a szokást kövesd (fogd fel úgy, mint egy kísérletet, ha szükséges) legalább egy hónapig, és vitassátok meg, hogy mi minden örömtelit és szórakoztatót tudtok csinálni családként, illetve egyénekként ezekben az elektromosság nélkül töltött órákban.

15. Alaposan mérlegeld, hogy megéri-e túlórázni, ahelyett, hogy ezt az időt egy élhetőbb élet kialakítására fordítanád. A pénzkeresést az első számú alapcselekvésnek tekintjük, de talán itt az ideje, hogy megkérdőjelezzük ezt az elgondolást. Ha holnap igazán komolyan beütne a válság, felkészülten néznél vele farkasszemet? Raktál félre élelmiszert? Van egy kis zöldségeskerted? Elég jól kijössz a szomszédjaiddal ahhoz, hogy segítséget kérj tőlük (segítséget nyújts nekik)? Kapcsolatban állsz vallási vagy civil szervezetekkel, akik képesek szélesebb körű támogatást nyújtani? Elsimítottad a házasságod problémáid? Megtanultál igazán örülni a gyerekeidnek? Nem kétséges, a pénz fontos, de mégis az idő a legértékesebb tulajdonunk. Jól gondold meg, mire használod.

16. Képzelj magad elé egy képet egy olyan jövőről, amiben szívesen élnél. Ismered azt a frázist, hogy az ember nem élhet remény nélkül? (Jól van, tudom, vannak, akik nem hisznek a remény szóban, ezért használjuk inkább az elképzelés szót helyette.) A legboldogabb családoknak van egy határozott elképzelése arról, hogy mi célból élnek és dolgoznak. Ez az elképzelés átsegíti őket a nehéz időkön is. Rajta, gondolj a legrosszabbra. Ezután képzeld el, hogyan tudnál mégis egy kielégítő életet élni mindezen rossz közepette is, és képzeld el, mi tenné értékessé az életet számodra. (Egy tipp: ha nem képzeltél magadnak jó barátokat, boldog családot, zenét, finom ételeket, valószínűleg túl sivár a fantáziád…) Erről a képről írj egy történetet, benne főszerepben veled, rajzolj róla egy képet, énekeld meg. Valósítsd meg!

17. Készíts egy listát a céljaiddal. A legtöbbünk túlságosan optimista, ha arról van szó, hogy mit lehet elérni egy éven belül, de túlságosan pesszimista, ha az időtáv tíz év. Készítsd el a nagy tervet, és válassz ki néhány dolgot, amin valóban dolgozni kezdesz (így van, n.é.h.á.n.y. dolgot…). Minden egyes nap foglalkozz mindegyikkel egy kicsit, vagy egy ideig koncentrálj csak az egyikre, míg meg nem untad, utána válts egy másikra.

18. Tartsd szem előtt a hosszútávot, és vedd figyelembe, hogy az út közben adódó dolgok hogyan segítenek elérni a nagy célt. Add meg magadnak a lehetőséget olyan kitérőkre, amelyekről tudod, hogy nem nyílegyenesen visznek előre. De hogy biztos lehessen abban, hogy nem is térítenek el túlzottan a kijelölt utadról, kérdezd meg magad: „Ez a dolog az ön-kiteljesítés felé vezet?” „Ha fosszilis üzemanyagot használok ennek a célnak az elérésére, ezzel kifejlesztek olyan képességeket, amiket később hasznosíthatok, hogy később ugyanazt a célt fosszilis üzemanyag nélkül is megvalósíthassam?” Például, ha semmit sem tudsz a barkácsolásról, akkor az elektromos szerszámok nagyban megkönnyíthetik a tanulást. Ha már rájöttél, hogyan rakj össze dolgokat, ezt a tudást később kamatoztathatod, mikor kézi szerszámokat használsz. Egy motoros kerékpár rávehet, hogy biciklizz, így jobb formába kerülhetsz, és később már nem kell a motort használnod, a saját izmaid is képesek lesznek megküzdeni a feladattal, segítség nélkül.

19. Figyeld meg, hogy a csordaszellem milyen hatással van rád, és még azelőtt próbáld meg átvenni a vezérkos szerepét, mielőtt eltaposnak.

20.Védd a lelked egészségét, ugyanannyira, ahogy azt a tested egészségével is teszed. Depresszió, paranoia, drogok, családon belüli erőszak, alkoholizmus, apátia, átkozódás, rögeszmés szokások – mint a zabálás, szerencsejátékok, kyber-szex, névtelen-szex … Ezek mint a túlhajszolt élet tünetei. Rántsd meg a gyeplőt, ha elszaladnak veled a lovak, hallgasd meg az embereket, akik kifejezik aggódásuk érted és a viselkedéseddel kapcsolatban. Találj valakit, lehetőleg közeli barátokat vagy családtagokat, akik segítenek levenni a válladról a rád nehezedő terhek egy részét, akik meghallgatják az aggodalmaid, akikkel megoszthatod a legmélyebb félelmeid is. Ha segítségre van szükséged, kérj, és bizonyosodj meg róla, hogy ez a segítség konkrét dolgokkal készít fel arra, hogy a jövőben is meg tudj küzdeni a rád váró nehézségekkel. Beszélj akár az anyukádról, ha ez segít abban, hogy értékesebb életet élj, és már ma elindít azon az úton, amin járni szeretnél. Tarts néhány „lelki-egészség” napot. Tudod, olyat, amikor csak azért veszel ki néhány szabadnapot, hogy belélegezd a rózsák illatát, délig aludhass, teljesen kikapcsolj, vagyis nem másért, hogy élj.

21. Tanulj meg különbséget tenni az egészséges élvezetek és azok között, amelyek kiégetik az agyad és tönkreteszik az egészséged. Nyomás alatt a legtöbbünk személyiségének meghatározó jegyei túlzottan markánssá válnak. Néhányunk teljesen elvonul a világ elől és bezárkózik. Néhányan alávetjük magunkat olyan tevékenységeknek, amelyekben másokat szolgálunk ki, és magunkról teljesen megfeledkezünk. Megint mások akciófüggők lesznek, hogy képesek legyenek kezelni a szorongásukat, közben elfelejtik mérlegelni, hogy mit miért tesznek, van-e értelme annak, amit művelnek. Van, akit elhagy az önbizalma, képtelennél válik akár a legegyszerűbb döntések meghozatalára is, attól való félelmében, hogy hibázik. Van, aki egocentrikussá válik, mások, ellenkezőleg, elhagyják magukat. Másokat uralmuk alá hajtanak a negatív gondolatok, és elvesztik a tisztánlátás képességét. Olyan is előfordul, aki világnézetét intellektualizálja, elvágva a másokkal és saját magával való érzelmi kapcsolatokat.

Ez a rövid, korántsem teljes felsorolás megmutatja az olyan „univerzális tanácsok”, mint „a merd kifejezni az érzelmeid”, vagy a „koncentrálj önmagadra” hordozta veszélyeket. Ismerd fel, hogy melyik irányba csúsztál le az útról, és állítsd meg a folyamatot, mielőtt az árokban kötnél ki. Vonj be embereket az életedbe, akik ellensúlyozzák a rád jellemző tendenciákat. Ha minden miatt aggódsz, keress egy laza embert. Ha hajlamos vagy elfojtani az érzelmeid, keress egy improvizációs dráma-csoportot. Ha viszont hajlamos vagy túldramatizálni minden helyzetet, akkor legyen melletted valaki olyan, aki előbb gondolkozik, aztán érez. És készülj fel a súrlódásokra, amik az eltérő személyiségek találkozásából eredhetnek.

22. Legyen egy állatka, amivel foglakozol. Az emberek 85%-ának van kedvence állata, legyen az akár vándormadár, mókus, aranyhal, kutya, macska, vagy más háziállat. Tudományosan igazolt tény, hogy törődni valakivel (vagy valamivel) jót tesz a lelki és a testi egészségünknek. Így például nagyobb valószínűséggel élünk túl halálos betegségeket. Ne sajnáld az időt, hogy nézd vagy játssz ezzel az állatkával, így akár a saját tudatod egy másik, mélyebb, érettebb részét is felfedezheted. A legfontosabb, hogy próbálj meg kikapcsolódni közben.

23. Törődj kevesebbet a Hírekkel. Ha azt veszed észre, hogy naponta többször is átböngészed a híreket, állítsd le magad, a saját érdekedben. Tarts hír-szünetet. Menj, és merítkezz meg valami szépben, a művészetben, de rád vár a természet lágy öle is.

24. Készíts egy húszas listát azokról a dolgokról, amiket a legjobban szeretsz csinálni, és rakd ki egy olyan helyre, ahol minden nap látod. Minden egyes dolog mellé írd oda, hogy mikor csináltad utoljára, és hogy gyakrabban (GY) vagy kevésbé gyakran (KGY) szeretnéd csinálni. A következő rubrikába jegyezd fel, hogy a szüleid is csinálták-e, azután pedig, hogy 85 évesen is képes leszel-e csinálni (85). Ha pénzbe kerül, jegyezd fel azt is, illetve, hogy kell-e hozzá egy barát, vagy egy speciális barát társasága. Miután minden adatot összegyűjtöttél, a móka kedvéért rangsorold a lista elemeit.

Például

Tevékenység	Mikor csináltam utoljára?	Többször/ kevesebbszer?	Szülők is csinálták?	85?	Pénzbe kerül?	Baráttal/Speciális baráttal?	Rang
éneklés	ma	t	anyu	85	_	_	1

25. Ne próbáld megváltani a világot. Helyette foglalkozz a szűk környezeteddel. Varázsold szebbé az utcád. Ültess néhány gyümölcsfát. Barátkozz össze a szomszédjaiddal. Nyisd meg az éléskamrád mások előtt. Hozzatok össze egy közös kis segélyalapot, és támogassátok azokat, akik elvesztették a munkájukat vagy épp nem tudják fizetni a csekkjeiket. Lehet, hogy a következő héten te szorulsz majd támogatásra. Vedd fel a járdán heverő szemetet, akkor is, ha nem te dobtad el. Emlékeztesd magad, hogy csak egy csepp vagy a tengerben, nem birtoklod a Földet, csak egy része vagy annak, a Föld birtokol téged.

26. Vesd el a sémákat. Az emberek általában 25 pontos listákat készítenek. Te adj hozzá egy 26.-at is. Ne kövesd a tömeget, előzd meg. Ha követni kezdenek, akkor te leszel a vezető. Ha nem, akkor megelőzted a korod, vagy a rossz irányba indultál el. Mindenesetre, élvezd az utat, amit választottál, és törd meg a saját magad kialakított rutint.

Végezetül nézd meg ezt a videót további ötletekért. (Itt az eredeti szövegben sem jött át a hiperhivatkozás.)

(fordította: Marsal Tamás 2011)

Végelszámolás

Molnár Géza — Tue, 15 Mar 2011 15:51:26 +0000

1987-ben írtam volt valahol (persze pontosan tudom, hol), a világ jövőjéről, „Csak egy jövőnk volt” címmel. Jó húsz év múltán, valamikor 2008 táján egy régi ismerősöm azzal fogadott: nem is tévedhettél volna nagyobbat: még mindig itt vagyunk. És tényleg: még itt vagyunk, és jövőnk épp úgy nincs, mint ahogyan nem volt 1987-ben sem. Persze az óta eltelt 24 év, és jól-rosszul, de még éldegélünk, a világunk megy előre, a gyermekeink cseperednek, szóval az élet megy tovább.

Akinek jövőként elég volt ez a majd 25 év, most megnyugodhat. Ez végül is eltelt, ez az övé, ezt már senki nem veheti el tőle. De mit szóljon az, aki a jövőt nem csak saját sorsához igazítva méri, de gyermekeire is gondol, vagy valamikor ebben az elmúlt 25 évben látta meg a napvilágot, s ami nekünk jövő volt, neki csak múlt és jelen. Hisz az ember – mai napság persze – huszonéves kora előtt nem igazán gondol a jövőre…

Jövőnk a múltba veszett, a szó szoros, de átvitt értelmében egyaránt. Az előttünk álló idő alig valamire való csak, leginkább talán számvetésre. Mert 2010 az igazság pillanatát hozta el azoknak, akik még látnak, vagy látni vélnek, s ma úgy tűnik, 2011 csak áthelyezi a hangsúlyokat, kiemeli a körvonalakat. S hogy a kép a maga lesújtó mivoltában bontakozhasson ki a szemünk előtt, szakadjunk el a valóságtól, mert – bármily különös – így tisztábban láthatjuk azt.

Már iskolás koromban gyanakodtam, amikor arról olvastam, az ember az állatvilágból emelkedett ki. E gondolat valahogy nem helyénvaló. A süllyedés és az emelkedés mindig csak valamihez képest történhet, s ami egy nézőpontból felfelé indul, a másikból lefelé zuhan. Az állatvilágból kiemelkedő ember, ha fordítunk a nézőpontunkon, épp a természet rendjéből esik ki. Ha valaki valamilyen renddel szembeszegülve építi fel saját világát, leginkább arra kell ügyelnie, legalább annyi ereje legyen, mint amilyen erővel az adott rend őrei a törvényes keretek közé akarják őt kényszeríteni.

A természet rendjéből kizuhanó ember léte az energiától függ. Ha elég van belőle, szembe tud szállni a természet visszacsatolásaival, ha nincs, sorozatos katasztrófák rengetik meg világát s döntik pusztulásba. Mindez szinte magától értetődő. Addig, amíg olcsó energiánk van, harcolhatunk a vízzel, a széllel, dacolhatunk aszállyal, felhőszakadással, tornádóval és földrengéssel. Abban a pillanatban azonban, amint erőforrásaink ehhez kevésnek bizonyulnak, a természet ellen vívott háborúnk is véget ér.

Ha most ennek fényében tekintjük át az elmúlt éveket, szörnyű gyanúnk támadhat. Kezdjük mindjárt azt elején. Az egy főre vetített energia felhasználásunk nem nő, csökken. Mindez aprócska jel, mely arra utal, a növekedés már nem tud lépést tartani a rendszer elvárásaival. A fejlődés motorja köhög, s időnként kihagy. A helyzet persze nem tűnik vészesnek, ráadásul mindezért felelőssé lehet tenni a túlnépesedést. De itt van mindjárt a következő jel. 2005 óta az olajkitermelés nem növekszik. Igaz, egyelőre nem is csökken. Az emberiség saját időléptékében egyfajta olajplatóra érkezett. Mindez azonban azt jelenti, egyre kevesebb erőforrás és eszköz áll rendelkezésére a természet ellen vívott háborújához. A háború viszont egyre kegyetlenebb. A természet egy kicsit magasabb fokozatra kapcsolt. Nem véletlenül. A rend elsősorban arról szól, minél nagyobb erőt vetek be ellene, annál nagyobb erővel válaszol. És nézzük csak: a világ öt legjelentősebb élelemtermelő vidékein az elmúlt évben egymást érték a katasztrófák. Mondhatni az ötből mindössze öt esetben sikerült csatát vesztenünk. Vegyük sorra ezeket.

Elsőként itt van Észak-Amerika, a veszteségek 50-60% körülire tehetők, melyből „mindössze” 15-20%-ban részesednek a különféle természeti csapások. A maradék 40-55%-ért a bioüzemanyag-termelés a felelős. Mondhatni, itt sikerült öngólt lőnünk. A következő helyszínünk Kína, ahol aszály tizedelte a termést, aztán Oroszország, Ukrajna, ahol szintén, ezt követi az ugyancsak szárazságtól sújtott Argentína, és a sor végét Ausztrália zárja, ahol megkaptuk azokat az esőket is, melyek máshonnan hiányoztak. De ezzel még nincs vége a sornak. Ezek közül a katasztrófák közül kettő olyan jellegű volt, melyekre korábban nem volt példa. Az oroszországi aszály és az ausztráliai özönvíz műsoron kívüli volt, ha tetszik. Mintha a természet egyre nagyobb erőket vetne be ellenünk. És persze hasonlókép a pakisztáni árvizek és az európai esőzések esetében is.

A Sajón levonuló árhullám, illetve az általa okozott árvizek valódi oka az elképzelhetetlenül nagy vízmennyiségben keresendő. Amikor eleink megtervezték Miskolcnál az árvédelmi töltéseket és a vasúti, továbbá a közúti átereszeket, egyszerűen nem gondolták, hogy ennyi víz jöhet egyszerre ezen a folyón. A rendszer sokkal kisebb víztömeghez készült, s nekünk egyszerűen nem volt annyi erőforrásunk, hogy ezt az új helyzetet kezelni tudjuk. Hasonló volt a helyzet a Bodrogközben, ahol, ha épphogy is, de végül is helytálltak a szivattyúk. Május és június vészterhes napjaiban mintegy 25 millió m3-nyi vizet emeltek át. Néhány órás áramszünet elég lett volna ahhoz, hogy Sárospatak, Karos, Karcsa, Pácin, Cigánd, Tiszacsermely, Tiszakarád és Györgytarló között szinte összefüggő vízfelület alakuljon ki, kisebb-nagyobb szigetekkel tarkítva. A gond itt is az volt, mint a Sajó esetében. Erre egyszerűen nem számítottunk. S igaz, itt még volt elég erőnk a mentesítéshez, ám a jelen fenyegető jövőt vetít elénk: ha az energiaválság súlyosbodik, a legközelebbi belvizek a nyakunkon maradhatnak.

A lényeg tehát, hogy a rendszerünk addig maradhat stabil, amíg elég energiánk van a természeti visszahatások és katasztrófák elhárításához, illetve a következmények kezeléséhez. 2010-ben Oroszországban, Pakisztánban, Ausztráliában, a Sajó mentén az erőforrásaink ehhez már kevésnek bizonyultak. És elkövetkezett 2011 tavasza, a Japán földrengés. És bebizonyosodott, amitől régóta tartottunk. Az emberiség ereje elfogyott, a háborút, amit mi kezdtünk, ím, elveszítettük. A bizonyosságot nem a földrengés, a szökőár, de még csak nem is az atomerőmű balesetek jelentik. Bár ha megnézzük, most mire hivatkoznak, ugyanazt látjuk, amit a Sajó mentén. Erre nem számítottak:

„Összességében ki kell hangsúlyozni, hogy rendkívül nagy földrengés érte Japánt, melyet jelentős cunami (szökőár) követett. Azóta is – így többek között az atomerőművek üzemzavarainak kezelése közben – több mint húsz hatos magnitúdójúnál nagyobb utórengés következett be, melyek további műszaki problémákat okozhattak. A villamos- és gázhálózat, a vasúti rendszer, a közúti közlekedési utak súlyosan károsodtak. A természeti csapások következtében az atomerőművek terhelése – vélhetően – meghaladta azt a szintet, amit a tervezés során feltételeztek.” – részlet Aszódi Attila sajtó közleményéből.

Nagyon hasonló sajtóközleményt adhattak volna ki a Sajó árvizével, a pakisztáni árvizekkel, az oroszországi aszállyal és tűzvésszel, Ausztrália özönvizeivel stb. kapcsolatban is. A természeti csapások következtében az adott védművek, gazdaságok, társadalmak terhelése – vélhetően – meghaladta azt a szintet, amit feltételeztünk, és természetesen azt a szintet is, amely esetében még sikerrel védekezhettünk volna. A tendencia egyértelmű. A kérdés már csak az, Japán gazdasága talpra áll-e, illetve, e válságok együttes hatása milyen fokban hat a világgazdaságra? Érthetőbben és lényeglátóbban megfogalmazva: most dől-e össze az emberi civilizáció kártyavára, vagy ehhez meg kell várnunk a következő csapássorozatot.

Akár így, akár úgy, ami ma a világon történik – gondolva itt az Arab-világ eseményeire is – a globális civilizáció összeomlásának kosztümös főpróbája, mely bármikor a végső nagyelőadásba folyhat át…

Javítás

Molnár Géza — Mon, 17 Jan 2011 19:58:27 +0000

A ha akkor c. írásba hiba csúszott:

A hibás mondat:

"Többszörösen energiafüggő, egyfelől nagy erőforrást igényel a táj átalakítása, és a megváltozott viszonyok fenntartása, másfelől a korábbi technológiákhoz képest 15-16%-os energia befektetést igényel."

Helyesen:

Többszörösen energiafüggő, egyfelől nagy erőforrást igényel a táj átalakítása, és a megváltozott viszonyok fenntartása, másfelől a korábbi technológiákhoz képest 15-16-szoros energia befektetést igényel.

Ha → akkor…

Molnár Géza — Mon, 10 Jan 2011 17:57:12 +0000

Számtalan olyan apró jel, mozzanat vesz körül bennünket, ami jelzi, mi fog velünk történni a közel jövőben. Korábbi elemzésemben azt állítottam, a legrosszabbra kell felkészülni, és pedig azért, mert képtelenek vagyunk változtatni, alkalmazkodni a helyzethez, mereven ragaszkodunk egy hibás gondolkodásmód által létrehozott szerkezethez, annak valamennyi hibájával egyetemben. Tehát nem azért lesz gyors és teljes összeomlás, mert nincs más lehetőség, hanem azért, mert mi magunk ragaszkodunk azokhoz a körülményekhez, amelyek nem hagynak más utat a számunkra.

A technikai civilizáció logikája — talán nem véletlenül — a technológia, illetve az eszközök mindenhatóságára épül. Van egy gyártósorom, annak eredményeként előáll egy hajó, amely egy adott pillanatban alkalmazható a nagyobb folyókon. A kisebbeken nem, a nagyobbakon is csak addig, míg életük más szakaszába nem lépnek. A gyártósor diktál, ami itt annyit jelent, a folyókat kell a hajókhoz igazítani, és még véletlenül sem fordítva. Hasonló rákfenéje a mezőgazdálkodásnak is van. Itt is iparszerű termelési technológiák állnak az egyik oldalon, és ehhez igazítanak mindent, a tájat, a benne élőket, haszon és haszontalan állatokat egyaránt, s természetesen az embert is a másik oldalon. Mondhatni, önmagában ez nem lenne baj, de még egyetlen folyót sem sikerült tartósan a hajóhoz, és egyetlen tájat sem a mezőgazdasági technológiához illeszteni. Ellenben ezekkel a beavatkozásokkal már sikerült tájakat és folyókat tönkretenni. Legutóbb egy beszélgetésen épp arról esett szó, a Tiszalök mellett megépített vízlépcső megakadályozza a Bodrogköz fakadó vizeinek elvezetését, ezért itt mindig szivattyúzni kell. Kérdés, hogy termel-e annyi áramot az erőmű, amennyi energia az általa okozott kár felszámolásához szükséges? De végül is ez részletkérdés.

A táj megváltoztatása, a tájidegen technológiák erőltetése sorozatos károkhoz vezet. És pedig akkor is, ha a rendszer jól működik, és elviszi a vizet (ekkor beszélünk aszályról), és akkor is, amikor nem, a víz rajtunk marad, (ekkor belvízről). Tessék csak megfigyelni, a nagyobb belvíz károk a kedvezőtlen termőhelyi adottságú, alacsony értékű területeken esnek. Mit is jelent a kedvezőtlen termőhelyi adottság? Nos, mindössze annyit: nem a tájhoz illesztjük a technológiát, hanem a technológiához a tájat. Nem a táji adottságokat vesszük alapul, mert akkor a táj az ami, adottsága nem kedvező, nem kedvezőtlen, egyszerűen csak megszabja, milyen haszonvételeket nyerhetünk tőle. De mi a technológiát helyezzük a középpontba, és azt mondjuk, erre ez a táj nem alkalmas, kedvezőtlenek az adottságai, ezen kell változtatni. Az Alföld adottságain több száz éve változtatgatunk, 300 éve viszont igen intenzíven. És nézzük meg az eredményt. A helyzet egyre rosszabb lesz, és a táj lassan már arra sem alkalmas, amire valaha az volt.

1999 óta egymást követő ár- és belvizek figyelmeztetnek arra, hogy az Alföldön valami nagy baj van. (Előtte is voltak jelek, azokkal sem foglalkozott senki.) Lassan egész térségek válnak kedvezőtlen adottságúvá. Ha végig nézünk a Tiszántúl északi részén, a táj Körös feletti szakaszán, tájegységek szerint eltérő mértékben ugyan, de 60-80%-ban kedvezőtlen adottságú földeket művelünk, és azért küzdünk, hogy ezt végre elismerjék, és mindez plusztámogatást is jelenthessen. Már az is katasztrofális lenne, ha csak erről volna szó, de ráadásul az alkalmazott technológia nem élelmet, ipari nyersanyagot termeszt, melynek egy része ugyan élelmiszeripari nyersanyag, de feldolgozó ipar híján nem a termény nem fogyasztható. Ugyanakkor a termelés minden mozzanata olaj- és energiafüggő.

Mit is kell tehát tudni, arról a tájhasználatról, mely felől nézvést a Tisza mente földjeinek nagyobb hányad kedvezőtlen adottságú?

A legjobb esetben élelmiszeripari nyersanyagot állít elő, nem élelmet
Többszörösen energiafüggő, egyfelől nagy erőforrást igényel a táj átalakítása, és a megváltozott viszonyok fenntartása, másfelől a korábbi technológiákhoz képest 15-16%-os energia befektetést igényel.
Vegyszer felhasználása 44-szerese a korábbi (és már nem vegyszermentes, vagy korlátozott vegyszerhasználatú) technológiákénak
Mindez többszörös függőséget jelent. Egyrészt függ attól, sikerül-e, és milyen hatásfokkal sikerül a tájat átalakítani, illetve az átalakítások hatásait szükség szerint megőrizni vagy épp semlegesíteni, másrészt függ a feldolgozástól, a szállítástól, harmadrészt a vegyszerektől és az üzemanyagtól. Mindhárom esetben a kulcs, elég olaj áll-e a rendelkezésünkre, hogy sikeresen avatkozzunk be mindhárom ponton.

Tehát következetesen és makacsul ragaszkodunk valamihez, ami a belőle nyerhető haszonnál jóval többe kerül és szélsőséges időjárási körülmények között saját hatókörén túlmenően is hihetetlen károkat okoz. Mindez azért nem egyértelmű, mert az összefüggések elsőre nem látszanak. Nem látszanak, holott a piac is jelezné, ha hagynánk. Tessék csak megszüntetni az iparszerű mezőgazdasági rendszerek támogatásait, illetve tessék a nagyüzemekre terhelni a belvízvédekezés költségeit. Abban a pillanatban kiderül, hol mit érdemes termelni, mire is lehet használni a belvizes területeket.

De a kérdéskört más oldalról is megközelíthetjük. Vedres István 1830-ban előre jelezte, hogy a Tiszát nem lehet tartósan gátak közé szorítani, mert a gátépítés olyan fegyverkezési versenyt indít el, amelyben a folyó egyre nagyobb árhullámokat hoz majd, miért is egyre magasabbra kell emelnünk a gátakat, és egyre keményebben kell védekeznünk. Úgy vélte, e versenyt nem nyerhetjük meg. A látszat szerint tévedett. Hiszen a gátak még állnak, és bár időnként hatalmas károkat okoz az ár és a belvíz, még talpon vagyunk. Látni kell azonban, hogy az árhullámok magasság-növekedése tekintetében Vedres Istvánnak igaza volt. A fegyverkezési verseny tart, és éppen 2010 árvizei bizonyították, közel sem állunk olyan jól. A gátakat addig tudjuk védeni, és addig tudjuk kiszivattyúzni a vizet az öblözetekből, amíg ehhez elegendő erőforrás áll a rendelkezésünkre. Aki végigélte a 2000-es és a 2006-os tiszai árvizeket, látta mennyi eszköz, energia, emberi erőfeszítés kellett a víz mederben tartásához, pontosan tudja, ha egyszer bármelyikből nem lesz elegendő, a gátak elszakadnak és a Tisza-völgy tájhasználata egyik percről a másikra összeomolhat. Nem lassú leépülés lesz, nem lépcsőzetes, hanem robbanásszerű. Ennek egyetlen egy oka van.

Ma a belvizek hihetetlen méretűek, és úgy tűnik, mind kiterjedésben, mind az általuk okozott kár nagyságában meghaladják majd a 12 évvel ezelőtti rekordokat. És mi a megoldás? Idézzünk egy rövid részletet az „[origo]” vonatkozó írásából:

„Láng István, a vízügyi szolgálat Országos Műszaki Irányító Törzsének vezetője… /úgy véli/ hosszútávon a belvízhelyzet jelentősen javulhat, ugyanis a vízügyi szolgálat hétfőn elkészült jelentése szerint szinkronizálják az eddig külön működtetett csatornákat. Korábban előfordult, hogy egy csatorna egyik szakasza el volt tömítve, és emiatt az egészet nem lehetett használni, (…) a mostani jelentés alapján ilyen nem fog előfordulni, és a jelenleginél sokkal hatékonyabban kezelik majd a belvízhelyzetet.”

Magyarán nem kell újragondolni semmit, nem kell felülvizsgálni mit is rontottunk el, lehet-e változtatni a szerkezeten, a tájhasználaton, a haszonvételeken. Menni kell tovább a korábbi úton. Újabb pénzekre, újabb erőforrásokra, újabb energiára van szükség, és akkor hatékonyabban kezeljük a belvízhelyzetet. És ez vezet el bennünket a gyors összeomláshoz. Korábbi: „Mire kell felkészülnünk” című elemzésemben erre kíséreltem meg, ha más összefüggésben is, de felhívni a figyelmet. A Tisza mente tájhasználata nem azért fog összeomlani, mert nem alakulhatna másként. Nem. A Tisza mente tájhasználata azért fog összeomlani, mert az összes tartalékunkat, az összes erőforrásunkat egy torz, hibás működés fenntartására fordítjuk, és tesszük ezt egészen addig, amíg a lehetőségeink megengedik, vagyis a végső összeomlásig. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, mindez nem szükségszerű. Ahhoz azonban, hogy ne így történjen, az illetékeseknek másként kellene gondolkodniuk és nyilatkozniuk. Valahogy így:

„Az ár- és belvizek által okozott károk arra késztetnek bennünket, hogy átgondoljuk a folyóvölgyeink tájhasználatát. Területi kompromisszumot kell kötnünk. Ahol lakóingatlanok, ipari létesítmények, vagy a termőföld minősége ezt indokolja, fenn kell tartani, és a megváltozott körülményekhez kell igazítani a jelenlegi rendszert. Ahol ilyen körülmények nem állnak fenn, a földet vissza kell adni a víznek, és el kell gondolkodni azon, milyen haszonvételekre nyerhetők az adott körülmények között. Azokat az erőforrásokat, pénzeszközöket, melyeket e területeken a védelem megszervezésére fordítottunk, a mezőgazdaság szerkezetváltására, a vízhez igazodó haszonvételek kialakítására és a hozzájuk kapcsolódó feldolgozási és értékesítési lehetőségek megteremtésére kell fordítanunk. Vannak ilyenek, hiszen ezeket a területeket évezredeken keresztül a vízjárások mellett is hasznosították. Ezeket a lehetőségeket újra számba kell venni, és a jelenlegi gazdálkodási körülményekhez kell igazítani. Ezzel a lépéssel nem csak a belvíz helyzet adottságokhoz igazodó kezelésére nyílna lehetőségünk, de párhuzamosan felszámolnánk a kedvezőtlen adottságú területeket is, hiszen minden területet az adottsága mentén hasznosítanánk.”

Ez esetben nem ragaszkodnánk tovább a korábbi formákhoz, hanem legalábbis részben, ésszerű kompromisszumok mentén kilépnénk belőle. Az ár és belvíz helyzetet, és az emberi válaszlépéseket látva úgy vélem, ebben nem reménykedhetünk. Az utolsó pillanatig ragaszkodunk a „status quo”-hoz, jelentsen ez bármit, vezessen bárhová.

Az összeomlás előrejelzése esetünkben egy ha-akkor kapcsolat. Ha nem változtatunk a szerkezeten, ha addig folytatjuk a természettel folytatott fegyverkezési versenyünket, amíg ehhez elegendő erőforrás áll a rendelkezésünkre, akkor a teljes és gyors összeomlás elkerülhetetlen. Tessék hát figyelni a híradásokat, ha egyszer valaki végre nem az első, hanem a második formában nyilatkozik valamely katasztrófa helyzetet követően, úgy megcsillan némi remény. Ha nem, jobb, ha mindenki beletörődik az elkerülhetetlenbe, és reménykedik abban, az összeomlás nem az ő életében következik be.

Mire kell felkészülnünk?

Molnár Géza — Sat, 01 Jan 2011 10:28:07 +0000

Mondhatni, a legrosszabbra. Bár azt el kell ismerni, sem az összeomlás időpontja, sem tényleges körülményei nem jelezhetők előre, annyit azért tudni lehet: gyors lesz. Éppen a rendszer rugalmatlansága, tehetetlensége, és tartalékai miatt. Minderre elsősorban a 2008-as válság tanulságai figyelmeztetnek. 2008 előtt talán még elképzelhető lett volna valami békés, kisebb zökkenőkkel tarkított átmenet a „poszttechnikai” társadalomba. A válság azonban egyértelműen megmutatta: erre nincs lehetőség.

Ha a társadalmi folyamatokat nagyobb összefüggésbe helyezzük és a növekedési kényszert nem, mint a jelen gazdasági folyamatok belső törvényszerűségét vizsgáljuk, hanem az egész ügyet az ember és a természet viszonyába helyezzük (amire valamilyen csoda, vagy belső törvényszerűség folytán egyre képtelenebbek vagyunk) világossá válik számunkra a tét. A növekedési pályákkal akkor is komoly gondjaink lennének, ha csupán egy adott rendszer működésének belső sajátságáról lenne szó. A tartamos gazdálkodásra való áttérés már ez esetben is komoly megpróbáltatás volna. De sajnos, vagy szerencsére ettől sokkal többről van szó. A gazdasági növekedésre, eszközparkunk állandó bővülésére elsősorban azért van szükség, hogy ki tudjuk védeni, azokat a visszahatásokat, amelyek a meggondolatlan beavatkozásink következtében ütnek vissza ránk. Egy példát, hogy értsük, miről van szó.

A Tisza mederrendezései során a XIX. században létrehoztak egy védelmi rendszert, amit XIX. századi eszközökkel sem fenntartani, sem megvédeni nem lehetett volna. A folyómentén élők „árvízi biztonságához” nélkülözhetetlen volt a technikai fejlődés, illetve az olcsó energiaforrás. Ez azonban a kérdésnek csupán az egyik oldala. A Tisza „megregulázása” felszámolta a folyó korábban oly szerteágazó, a Nyíregyháza –Debrecen vonaltól nyugatra eső területeket behálózó vízrendszerét. Emiatt a Tiszántúl nagy része vízhiányossá vált. E probléma kezelésére született a vízlépcső Tiszalöknél, és a Keleti-főcsatorna. Csakhogy a Tiszán Dombrádig a Bodrogon Felsőbereckiig ható duzzasztás lehetetlenné tette a víz elvezetését a Bodrogközből. Ahhoz, hogy ezt meg tehessük olcsó energiára és egyre hatékonyabb szivattyúkra volt szükségünk. A sor még folytatható, a lényeg azonban ebből is kiviláglik: a természetbe való beavatkozásaink visszahatásait egyre nagyobb energiával és egyre hatékonyabb eszközökkel tudjuk csak kivédeni. Az elmúlt évek katasztrófa-sorozatai rámutattak arra is, védekező rendszereink általában „jóidőben” működőképesek. Ha felborul a rend, a beavatkozások csak növelik a veszélyt és a várható károk nagyságát. A gát, a vízlépcső, a tározó egy bizonyos határig véd, de ha az adott folyó vízhozama szélsőségesen megnő, csak annál nagyobb veszélyt jelentenek. A szélsőségek pedig fokozódnak. Ami nem csak azt jelenti, hogy növekednek, hanem egyúttal azt is, nagyon rövid idő telik el a két ellentétes szélsőérték jelentkezése között. Ez a helyzet már most meghaladja a gazdaság és a társadalom teljesítőképességét. A bekövetkező katasztrófák paradox módon épp a rendszer fennmaradását segítik elő, új lehetőségeket adva a gazdasági növekedésnek. Egy-egy jelentős kárt okozó esemény mindig jótékonyan hat a GDP-re. A játék addig folytatható, amíg elegendő olcsó erőforrás áll a rendelkezésünkre, ahhoz hogy a egyfelől kivédhessük a visszahatásokat, másfelől, hogy elháríthassuk a ki nem védhető természeti hatások következményeit.

Mindez a belső szükségszerűségen túl egy külső kényszer is, mely arra kényszerít bennünket, hogy minden létező erőforrásunkat a gazdasági növekedés fenntartására fordítsuk. Azaz a rendszer tehetetlenséges, a külső hatások kényszerítő volta miatt az összes tartalékunkat egy torz, hibás működés fenntartására fordítjuk, és nem tehetünk mást. (Ha tetszik, ez a Gyűrű logikája. Aki viszont ódzkodik az ilyesfajta irodalmi utalásoktól, ne olvassa el a zárójelbe tett, dőlt betűvel szedett részt.) A 2008-as válság egyik legfőbb tanulsága éppen ez. Ha végig nézzük a kilábalás lehetőségeit, azt látjuk, szinte minden döntés közeli helyzetben lévő legyen bár elemző, politikus, bankár, tőzsdecápa, szürkeeminenciás stb. a gazdasági növekedési pályáraállításában ltta az egyedül üdvözítő megoldást. (A növekedést elvető, valamiféle tartamos gazdálkodásról álmodozó, és véletlenül szócsőhöz jutó jótét lelkekről itt nem emlékezünk meg. Az elmúlt néhány ezer év jól mutatja, szegények mennyiben befolyásolták a folyamatokat.) Ezért aztán a rendszer teljesítőképességének végső határáig fennmarad, sőt egy kicsivel azon is túl, ugyanakkor épp emiatt szétesése váratlan lesz és gyors, ezzel együtt kiszámíthatatlan. (A váratlanra kell tehát felkészülnünk, ahogy Terry Collins, a „Banditák” című film egyik főhőse — Billy Bob Thornton alakításában — mondja, és ha az ember a váratlanra is felkészül, azt hiszi, semmi sem éri váratlanul, és akkor következik be valami igazán váratlan…”)

Igazán nehéz lenne megragadni, mi is fog történni. Ha arra akarunk felkészülni, mi lesz, alaposan elszámíthatjuk magunkat. Azt kell inkább számba venni, mi az, ami nagy biztonsággal nem lesz. Nem lesz üzemanyag, élelem, közbiztonság, energia, közműszolgáltatás, egészségügyi ellátás, tömegközlekedés, semmi féle szervezett központi erő, és persze rend. Dehogy ezen belül mi lesz és főként hol és hogyan, arra már igen nehéz válaszolni.

És a végére egyetlen gondolat a mikorról…

Mindez akkor fog bekövetkezni, amikor nem fogunk tudni a gazdaság fennmaradásához elegendő erőforrást (ma tudásunk szerint kőolajat és földgázt) a rendszerbe juttatni. A téren látnunk kell, hogy a gazdasági növekedés fenntartásához folyamatosan növekvő erőforrás-mennyiségre van szükség. E téren 2005 óta nincs jelentős változás, a kitermelés immár 4-5 év óta nem növekedett, de biztosan tart egy szintet. E szint azonban nem elegendő a gazdasági növekedéshez. Emiatt a világgazdaság szinten marad, nem figyelhető meg komoly növekedés, illetve a részterületek növekedését kiegyenlíti a más területeket sújtó válság (recesszió). Ma a világ nem kap lényegesen több olajat, mint 2000-ben, holott a szükséges növekedés tíz év alatt a kitermelés 4-20%- növelését követelt volna meg (attól függően milyen arányú növekedéssel számolunk, illetve, hogy egy 1%-nyi gazdasági növekedés, milyen arányú energiaforrás növelést követel meg.) Már ez a virtuális hiány is komoly válságjelenségekkel jár együtt. Ha a kitermelés csökkenni kezd, már nem csak a növekedés lehetetlenül el, hanem a jelenlegi rendszerek fenntartása is megkérdőjeleződik. Mindez egy olyan időszakban, amikor a természeti katasztrófák száma és az altaluk okozott kár nagysága már statisztikailag is kimutatható. Azaz, amikor a rendszer fenntartása a külső káros hatások gyakoriságának és az általuk okozott károk növekedése miatt amúgy is egyre több energiát igényel. Aki pontosan tudja, mikor, milyen ütemben várható a fosszilis energiahordozók kitermelésének csökkenése, sejtheti pontosan mikor is köszönt ránk a káosz és a zűrzavar.

Ami várható, azt egy épület összeomlásához hasonlíthatjuk. A tartószerkezetek sérültek, de mi azon vagyunk, hogy folyamatosan kijavítsuk azokat. Mindenütt egyszerre kell beavatkoznunk, mert ha bármelyik elem kiesik, az egész rendszer dől. Ésszerű megoldás lenne elhagyni az épületet, erre azonban nincs mód. Valamennyien meg fogjuk érni az összeomlást. Abban reménykedni, hogy mindez bekövetkezhet úgy is, hogy a mi tízedik vagy akárhányadik emeleti lakásunk épen marad dőreség. Ha valaki fel akar készülni a holnapra, tartson egy hátizsákot maga mellett a legszükségesebb holmikkal, amelyet a vállára vehet, ha dől a ház, és kirohanhat a semmibe. Lehet, csak egy két nappal hosszabbíthatja meg így az életét, de mint tudjuk: aki időt nyer, életet nyer. És az életnél nagyobb kincs abban az időszakban nem lesz, aki életet nyer, mindent megnyerhet.

Háborús fogyasztáscsökkentés kell az euróövezet túléléséhez

Molnár Géza — Mon, 13 Dec 2010 15:08:51 +0000

A fogyasztási kiadások háborús időszakokra jellemző csökkentésére lenne szükség az euróövezet leggyengébb pénzügyi helyzetű tagállamaiban ahhoz, hogy a valutaunió jelenlegi formájában fennmaradhasson, ám erre kevés az esély - vélekedtek hétfőn londoni gazdasági elemzők.

Az egyik legnagyobb londoni gazdasági-pénzügyi kutatóközpont, a Centre for Economics and Business Research (CEBR) hétfőn kiadott helyzetértékelése szerint a közös valutarendszer megtartása végett Írországban, Görögországban, Spanyolországban, Portugáliában és Olaszországban 15 százalékkal vagy még nagyobb mértékben vissza kellene fogni a fogyasztási kiadásokat.
Ez nagyobb fogyasztási visszaesés lenne, mint amekkorát a II. világháború idején Nagy-Britanniában mértek, a brit fogyasztási kiadások ugyanis a háború éveiben 14 százalékkal csökkentek - áll a CEBR hétfőn ismertetett tanulmányában. A ház szerint ugyanakkor valószínűtlen, hogy e békeidőben példátlan életszínvonal-csökkenést el lehetne fogadtatni, ezért a CEBR szakértői "legjobb esetben is" 1:5 - vagyis 20 százalék - esélyt látnak arra, hogy az euróövezet jelenlegi formájában fennmarad.

Forrás

Kell-e Nekünk Vízlépcső?

Molnár Géza — Thu, 18 Nov 2010 16:33:00 +0000

November 15-én rövid hír jelent meg a Napi Gazdaság honlapján, melyből megtudhattuk: a Magyar Tudományos Akadémia stratégiai dokumentuma szerint a jövő energia éhségét a vízi energia hasznosításával enyhíthetjük. A síkvidékre álmodott vízlépcsők az energiatermelés mellett a hajózást és az árvízvédelmet is segítenék.
Minderről első nekifutásra Terry Pratchett: Őrség! Őrség! C. regénynek egyik hőse jutott eszünkbe, aki nem volt tisztában az „irónia” szó jelentésével, szemben a HALÁLLAL, akinek viszont a „szarkazmus” szó megértése sem jelentett gondot. Mindehhez hozzá tehetnénk, immár Terry Pratchett-től függetlenül a „malícia” szót, hogy teljessé tegyük az árnyalatokat, aztán hozzáfűzhetjük az egykor volt reklám szlogenjét, ami második nekifutásra ötlött eszünkbe a vízlépcsőkről: „és az orrodat is tisztíccsa”.

A vízlépcsők tervezése — és általában a folyószabályozások során a folyó kivételével mindennel számolunk. Olyan ez, mintha szívünk választottját a leletei révén akarnánk megismerni. Átnéznénk a röntgen-képeitől kezdve a vérképén át, a nyirokrendszeréig szinte mindent (a felsorolás akár sejtszintig is folytatható) csak azt nem vennénk figyelembe, hogy az ember, akit épp vizsgálunk ezeknél, sőt ezek összegénél is sokkal több. De a más oldalról is megközelíthetjük a kérdést. Epheszoszi Hérakleitosz ismert példázata szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Nos ha valaki a világtól elrugaszkodott bölcselkedésbe fog, összetévesztheti a mederben futó vizet a folyóval, azoktól azonban, akik szabályozni akarják, ettől alaposabb ismeret is elvárható volna. A folyó ugyanis éppúgy nem azonos a benne elfutó vízzel, mint az ember sem sejtjei összességével.

A folyó ott kezdődik, ahol a legnagyobb kiterjedésű árhullámok megjelennek. A meder és az ártér egymástól elválaszthatatlan szerves egységet képez. A Tiszát vizsgálva példának okáért a főütőér, és a központi visszér maga a folyó. A két szerep itt nem térben, időben különül el. Áradáskor szétteríti a vizet, és a benne oldott tápanyagot, az általa hordott ismereteket, apadáskor elvezeti a felesleget, így teremti meg nem csak a táj vízháztartásának, de teljes anyagcseréjének viszonylagos egyensúlyát. Az egyenletes vízháztartás elemi feltétele a meder és az ártér közötti állandó, kétirányú kapcsolat. Ökológiai értelemben tehát a meder és a mederben futó víz nem azonos a folyóval, annak csupán egyetlen eleme, mint ahogy az ember ütőere sem azonos az érrendszerével. A „szakember” ott követi el az alapvető hibát, amikor részekre bontja az egészet, s az így kapott darabokat, eredeti kapcsolatrendszerükből kiszakítva, elkülönülten vizsgálja. Így a folyóból nem marad más csak a meder, miért is a belőle kilépő víz természetellenessé, károssá válik. Valami olyasmivé, ami ellen védekezni kell. Ha tudjuk, hogy a folyó az ártéri peremén kezdődik, és itt is ér véget, az árvíz természetes jelenség. Ebben a tudatban közelítve a hozzá, látható, a víz maga az ÉLET. A szó szoros értelmében. A folyó a víz szétterítésével az itt kialakuló növény és állatvilág létlehetőségeit teremti meg és tartja fönn. Szerepe a vízháztartás egyensúlyának megteremtése, és a vízgyűjtő vízellátottságának kiegyenlítése a térbeli és időbeli szélsőségek mérséklése. Amennyiben egy folyó megőrizheti természetes arculatát, medermozgásait, hordalékterítésének sajátságait, árterének növénytakaróját be is tudja tölteni, feladatát, a kettészakított folyó azonban erre képtelen. Olyan ez, mintha egy rabszolgának levágnánk kezét-lábát és csodálkoznánk, mert nem tud dolgozni.

A folyó természetes medermozgásai többirányúak, egyfelől adódik egy oldalazó, kígyózó mozgás, ami maga a meanderezés, másfelől egy kismértékű bevágódás a kanyarok lefűződése nyomán, majd egy ugyancsak kismértékű mederfeltöltődés a kanyarok s velük együtt az örvényesség növekedése folytán. Itt egy önmagába záródó körfolyamatról van szó, melynek motorja a folyó áramlási viszonyai által meghatározott munkavégző képessége, illetve ennek változásai. Ehhez kapcsolódik az árvízszint, amely a feltöltődés során eleinte lassan, majd egyre nagyobb ütemben növekszik (ám e növekedés évezredek alatt sem igen haladja meg az 1-1,5 métert) majd a kanyarok lefűződése után csökken (nagyjából ugyanannyival, mint amennyivel korábban emelkedett). E ciklus ismerete nélkül egyszerűen nem érthető meg a folyó és a folyó működése. Nem állítom határozottan, hogy a „szakember” az adott esetben ne tudná, miről van szó, a szabályozások, partbiztosítások, különféle védművek láttán mégis gyanakodni kezdhetünk. Maga a vízlépcső csak fokozza a rossz érzéseinket.

1974-ben Sülyi Péter „Mozgó világ” címen írt egy számot, amely az Omega együttes „Nem tudom a neved” c. albumán látott napvilágot 1975-ben. Ebben van egy kérdés és felelet, mely igen elgondolkodtató volna, ha figyelnénk az összefüggésekre: „Mit jelent, ha áll a folyó? — Azt, hogy már nem él.” Az élővízből holt anyagot varázsolunk. Nevezhetnénk gyilkosságnak is, a magyar vízmérnöki kart pedig Agócs József egy egészen más szakmát jellemző gondolatát ideferdítve folyó-mészárosoknak, de tartunk tőle, ezt nem igazán értenék (mint ahogy az erdészek sem értik, vagy ha értik, nem mernek szembe nézni magukkal). Ráadásul a jelzők, az indulatok nem vezetnek sehová. E bevezetésre sem azért volt szükség, hogy bármire is rávilágítsunk. Az itt leírtak egyfajta szűrőt jelentenek. A körülöttünk minden-mindennel összefügg, és ezek mentén az összefüggések mentén lehet megérteni a világot. Aki nem fogja fel a „Mozgó világ” szándékolatlan üzenetét: az álló folyó már halott, képtelen rá, hogy felismerje az egymáshoz tartozó mozzanatokat, s az ilyen fejtegetések idegesíteni fogják. Jobb is, ha nem foglalkozik velük. Akit tehát e bevezető zavart, itt hagyja abba az olvasást.

A folyó és az ártér alapvető sajátsága a mozgás maga. Kicsit átértelmezve Epheszoszi Hérakleitosz példázatát: nem léphetsz kétszer ugyanabba a vízbe. És ez megint nem csak a mederre jellemző. Természetes körülmények között az ártér valamennyi vize mozog, legyen szó bár folyókról, mellékfolyókról, mellékágakról, erekről vagy fokokról, illetve tavakról, elöntött laposokról. Ahol megjelenik a víz, szemmel láthatóvá válik a mozgás. A halászok, akik az egykor volt békeidőben e mozgás változásakor zárták be az ártér kapuit, kis tutajok segítségével állapították meg merre is tart a víz: az ártér vagy a meder felé. Éjszakára izzó taplókat helyeztek el rajtuk, hogy el ne mulasszák a megfelelő pillanatot. Ma már fogalmunk sincs erről. Nem tudjuk, hogy a természetes vizek áremelkedéskor az ártér felé, apadáskor a folyó felé futnak. Az állandó mozgás mindaddig kiterjed valamennyi vízre, amíg a meder és az ártér között fennáll a kapcsolat. A víz és a mozgás együtt az ÉLET, ha tetszik a folyó az ÉLET VIZÉT szállítja. Ahol megáll, poshadni kezd és az élő anyag holttá válik. Attól kezdve a HALÁL VIZE hullámzik a tavakban és a morotvák valóban holtággá válnak. A vízlépcső hatására azzá válik az élő vízfolyás egésze is. És hogy szemtől szembe lássuk, mit is jelent ez, vegyünk egy egyszerű példát:

A Bodrogköz felszínét úgy 10.000 évvel ezelőtt elsősorban ERDŐ uralta. Ma azt mondhatnánk, a terület egésze összefüggő erdőség volt, melyet csak imitt-amott tarkított néhány százaléknyi tisztás. Hol gyep, hol vízfelület, és a magasabb hátakon egy-egy település. Magát a tájat öt folyó alakította és tartotta fenn. Északon a Latorca, nyugaton a Bodrog, keleten a Tisza, s közöttük, egymással és a határoló folyókkal többé-kevésbé párhuzamosan a Tice és a Karcsa. Ebben az időszakban az életet adó víz nagy részét elnyelték az erdők. Az a vízmennyiség, melyre a tájnak szüksége volt, nem a felszínen futott össze, hanem a felszín alatti és felszín feletti vizeket összekötő fák nedvkeringésének következtében örök körforgásban esett csapdába, melyet valamelyes mértékben korlátozott ugyan a TÉL, de minden évben feltámasztott a TAVASZ. A rendszernek három kulcseleme volt. A folyó és vízrendszere, az ártér és természetes növénytakarója, illetve a kettő közötti állandó kapcsolatot megteremtő és fenntartó ember. Bennünket azonban e három közül, most csak a vízrendszer érdekel. Nem véletlenül. A Tisza az általunk belátható időpontban Dombrád környékén valamivel Bf 94 m fölött, Tokaj magasságában valamivel Bf 93 alatt lehetett. Ezen a szakaszon komoly hátat épített, melyet csak három ponton tört át kisebb nagyobb vízfolyás. Közülük a legjelentősebb a Karcsa, melynek futásáról, torkolatáról keveset tudunk, s ami kevés a rendelkezésünkre áll, meglehetősen ellentmondásos. Ami biztos, a Bodrogköz elmocsarasodása valamikor a török időben kezdődik, s Rákóczi szabadságharca után gyorsul fel, a krónikák szerint azért, mert a Nagyságos Fejedelem Tokaj várának lerombolásakor a Karcsa torkolatát is eltömte, s így a vizeket az ártéren rekesztette. Az ártér és a folyó közötti kapcsolat legalábbis a térség déli fertályán már korábban is megszűnhetett, vagy akadozott, mert az ehhez szükséges munkákat a háborús időkben elvégezni nem lehetett, s persze a gyorsan kialakuló mocsár is jól jött a rejtőzködni vágyóknak. E téren tisztánlátásunk két fontos jellegzetesség ismeretét követeli meg. Tudnunk kell, hogy az ártér vize állandóan mozgott. Áradáskor az ártér, apadáskor a meder felé. Azt mondhatnánk, amíg emelkedik a főütőér vízszintje, addig minden ér, minden fok, minden nagyobb ág, az ártér mélye felé viszi a vizet, ahol a felgyülemlett ár lassan szivárog a főfolyással párhuzamosan. Apadáskor megfordul a dolog. A vizek elindulnak a meder felé, s a párhuzamos szivárgások mellékágat, lecsapoló medret alkotva folyókká terebélyesednek. Ehhez szükséges a meder és az ártér közötti állandó, kétirányú kapcsolat. Csakhogy e kapcsolatot a mederben folyó víz folyamatosan felszámolja. A medréből kilépő víz ugyanis rögtön a partmentén rakja le hordalékát, így legelőször is az ártér kapuit tömi el. A folyamat persze lassú és esetleges, mondhatni, árvízről árvízre változik, de ahol a kapcsolat megszakad, ott rögtön megjelenik a HALÁL: a pangó víz és nyomában az elmocsarasodás. Ennek léptékéről vitatkozhatunk. A török korból ránk maradt pollenadatok néhány százaléknyi eltolódásra utalnak. Akár így, akár úgy, a kapukat tisztán kell tartani. Ez a feladat az emberre vár. Meg is tette évezredeken át, amíg a tájat értő és szerető emberek lakták a vidéket. Aztán jöttek idegen urak és előbb eltömték a kapukat, aztán elcsalták a vizeket. Nincs mit szépíteni rajta: a szabályozás idegen tőke érdekeket szolgált, mint ahogy a vízrendszer fenntartását is egy tájidegen, és az adott területre teljességgel alkalmatlan tájhasználat követeli meg.

A szabályozások következtében a Tisza medre a Bodrogköz mellett kb. 2-3 m-nyit vágódott be. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy a vizeket el lehessen innen vezetni. Az egykori Luka (ma Bodroghalom) határában volt valaha a Vár János tó. Egykor egy egész török hadsereget nyelt el a vize, a hatvanas években búzát termeltek benne, mára azonban visszatérni látszik a víz. És nem csak a sok eső végett. Másról van szó.

A szabályozások elvitték a vizet az Alföldről. Ennek leghamarabb a Hajdúsági löszhát a Hortobágy, és a Nagykunság látta kárát, no meg Debrecen városa. A térséget a szabályozások előtt több ér és folyó is látogatta. Itt volt mindjárt a Hortobágy, ami maga is kiterjedt érrendszert jelentett, aztán sorra az Árkus-ér, a Zádor, a Kakat, a Mírhó, melyek az 1800-as évek végére sorra elenyésztek. A terület egyre nagyobb vízveszteségeket szenvedett. Ezen enyhített az 1950-es években megépült Tiszalöki vízlépcső, mely ugyan áramot is termel, mégis elsődleges célja a térség vízpótlása volt. Szárazabb időszakokban az innen kivett vizek nélkül nem igen csordogálna semmi a Hármas-Körös medrében Békésszentandrás alatt, ha csak a Tisza vize nem folyna szembe vele.

A vízlépcső azonban lassan elemésztette a Bodrogközt. A Vár János tóba ma azért tér vissza a víz, mert a folyó kis vize ismét Bf 94 körül áll a Dombrádi vízmércén. És hiába a belvízvédekezés, amit átemelünk nappal, visszaszivárog éjjel.

Mondhatnánk, a duzzasztás az eredeti szintbe hozta vissza a folyó kisvizeit. Ami tán igaz is. Csakhogy, amikor a víz mozog, be tudja fogadni az érkező vizeket, és elszállítja azokat. Amikor áll, akkor állnak a mellékágak, erek is. Mint a Budapesti hidakon feltorlódott forgalom. A következmények a Bodrogzug vízrendszerében a legszemléletesebbek. Az árhullám levonulása után a víz megreked az ártéren. A Tisza vize a legmélyebb rétekkel, laposokkal színnel, nem is tud róluk lefolyni a víz. Még a legnagyobb szárazságban sem. Persze lecsapolásáról gondoskodik a nap s a szél, s a tavaszi tavak nyárra kiszáradnak, talajuk betonkeménységűre sül, kicserepesedik, karnyi mély, helyenként több tenyérnyi széles repedések tarkítják. Köröttük az egykori kaszált réteket sásos társulások váltják fel. A helyzet semmivel sem jobb hűvös, esős nyarakon. A hatvanas évek elején kialakított csatornarendszer működésképtelen. Erei, árkai sorra feliszapolódtak, eltömődtek, a 70-es években a vízkiszivattyúzását feladták, miért is a terület eleinte lassan, majd egyre gyorsabban omlott össze. Mára lakatlan és lakhatatlan pusztaság, a környék falvaiból menekül az ÉLET, a lakosság menthetetlenül elöregszik, kicserélődik.

Ez a sors vár a Bodrogköz egészére. Itt ugyan a szivattyúk még működnek, de csapadékos években jellemzően nem bírják elvezetni a belvizeket. A terület kiszárítása egyre sikertelenebb és egyre nagyobb költséggel jár. Hiába, nehéz az emberek fejébe világosságot gyújtani: nem lehet egyszerre elvinni és visszatartani a vizeket. Tiszalök duzzaszt, emiatt a térségből kevesebb víz folyik el. Tiszalök megállítja a vizet, emiatt a térségben és a térség alatt is pang a víz. A folyamat lassú, de mára a Bf. 94-95 körüli szintekig nagyon is jól érzékelhető. Nincs már messze az az idő, amikor a Bodrogközben éppúgy feladják majd a szivattyúállásokat, ahogy feladták a Bodrogzugban, és akkor nyilvánvalóvá válik, ami ma még rejtve marad. Egyfajta apokalipszis lesz a szó eredeti és átvitt értelmében egyaránt.

Vízlépcsőt építeni olyan, mint mesterségesen trombózist kialakítani az ember ütőereiben. Ha a dugulás sokáig fennáll, az ember meghal. Ne legyenek illúzióink: a táj sem éli túl. És persze az élősködő, aki természetes ereket eldugta éppúgy halálraítélt, mint a táj, melyet elpusztít.

Korábban ugyancsak a Bodrogköz példáján bemutattam a vidéki Magyarország összeomlását. Közvetlen környezetemben a pusztulást nagymértékben elősegítette, s a folyamatot gyorsította is a vízlépcső. Ha valaki komolyan akarja, minden káros mellékhatását vizsgálhatja területünkön. Nagyon hasonló a helyzet a Tisza-tó és Borsodi Mezőség térségében is, bár itt a vízlépcső mindössze negyven és nem hatvan éves múltra tekint vissza.

Persze a vízlépcső ellen komoly tudományos érvek is felhozhatók. Csakhogy van egy mozzanat, amit a tudomány segítségével megérteni nem lehet. Valaha gazdagok voltunk, mára azonban kifogytunk az örökségünkből, elhagytak segítőink, nincsenek már barátaink sem. Legyilkoltuk a folyóinkat, s azon vagyunk, hogy elemésszük azt is, ami kis élő maradt még bennük, maradt még belőlük. A tudomány, a tudományos ember ettől többre nem képes. Nem lát, nem látja, hogy él a folyó, nem látja, hogy a gátat építő ember nem gazdája, de gyilkosa, hóhéra a tájnak. A mítoszok mindezt kegyetlen őszinteséggel vágják az arcunkba. Úgy tűnik a tudomány száraz ismerethalmaza kevés ahhoz, hogy felfogjuk tetteink súlyát, hogy érzékelni tudjuk a környező világ, az ÉLET csodáját. Összeszedhetünk mi bármilyen tudást a folyóról, ahhoz, hogy megértsük lényét, létének lényegét, látnunk kell: Ő is él, s ha másként is, mint mi, de érez és érzékel. A folyó a Teremtő Ige tárgyiasult formája. Nem pont olyan forma, mint az ember, ez azonban mit sem változtat a közös eredeten. A Folyó nem egyszerűen részese a Teremtésnek (valaha az ember is több volt annál, ma már kevesebb), hanem folytatója, fenntartója. A teremtett világ nélküle szétesik. Ez az, amit ma ökológiai válságnak, rendszerszintű összeomlásnak vagy akár éghajlatváltozásnak hívhatunk. Az ember megátkozta, meggyalázta szülőföldjét, nap mint nap megerőszakolja, mérgezi, pusztítja. Büntetlenül ilyet tenni nem lehet. Nincs már messze tehát az az idő, amikor tetteink visszahullnak ránk. A világunk a szétesés küszöbén áll. A mítoszok nyelvén fogalmazva, a Főnix elég, hogy hamvaiból szülessen újjá, s a világunkat elemésztő tűzből csak az támadhat fel, mely a Főnix része maga is

"A tél végén brutális mértékben drágulhat a kenyér"

Molnár Géza — Thu, 04 Nov 2010 13:05:57 +0000

Korábban írtam volt egy rövidebb írást a jövő éleleme címmel. Most szeretném kiegészíteni. Ma arról írt a Hírszerző, vélhetően eladták a magyar gabonát, emiat liszthiány és "brutális" kenyéráremelés várható. Korábban szóltam már róla, a XIX. századi ír burgonyavész idején nem azért halltak éhen az emberek, mert nem volt annyi burgonya, amennyivel kihúzhatták volna a következő termésig, hanem azért, mert a készleteket a fiezetőképes brit-szigeteki és kontinentális kereslet kiszívta az országból.

A hírek fényében az agyanúm, a veszély közvetlenebb, mint bárki gondolja. Úgy tűnik, egy rossz év és a piaci viszonyok viszonylag konszolidált helyzetben is okozhatnak némi meglepetést. És egyelőre nincs szó a tájhasználat összeomlásáról. Hadd figyelmeztessek itt ismét a termőképesség romlására. A termőföld többé nem megújuló erőforrás. 17-szer gyorsabban tűnik el saját megújulásának üteménél. A folyamat egyébként exponenciális függvény mentén változik, tehát a kopás üteme nőni fog. minderre figyelemmel még harminc évie való termőföldünk van, de ahogy Gyulai Iván mondotta volt előadásain, ez nem azt jelenti, hogy harminc év múlva fogunk éhen halni. Sokkal hamarabb! Azt hiszem ideje volna végre felébredni, már ha honlap is akarunk enni...

http://hirszerzo.hu/belfold/20101104_kenyerar_liszthiany_valsagtanacskozas

Tájhasználat és az árvizek, avagy 300 évnyi ámokfutás ára...

Molnár Géza — Wed, 20 Oct 2010 20:10:37 +0000

2007-ben a Bodrogközben az egykor volt vízi világ emlékét őrző, időszakossá torzult, mocsaras holtmedrekké zsugorodott, néhai tavak iszapját is górcső alá vették. Kenézlő és Zalkod között egy buckaközi mélyedés aljára lerakódott üledéket faggatva megállapították, az egykori tó fenekén felhalmozódott 0,8-1,2 m-nyi iszap 4-5 000 év terméke. Ebből mintegy 0,8-1 m az utóbbi háromszáz évben rakódott le, míg a maradék 0,2 m a tó évezredes múltjának terméke. A XVII-XVIII. század fordulója tehát gyökeres változásokat hozott e táj életében; amíg korábban évezredeken át alig észrevehető változások jellemezték e vidéket, ezt követően fenekestül fordult fel itt a világ.

Minderre más jelek is utalnak. A XIX. század közepére nem csak a Bodrogközt, de a teljes Tisza-árteret torz, mocsaras vízi világ uralja. Az elmocsarasodás a kezdeti 5-10%-ról előbb-20-25%-ra, majd viharos gyorsasággal 50, helyenként 60% körülire nő. A Tisza-völgy Széchenyi István szavaival élve elaljasodik.

De vajon mi áll e jelenség hátterében?

Maga Széchenyi István kilenc pontban foglalta össze a vélelmezett okokat:

1ször Roppant vízmennyiség.

2szor Aránylag felette csekély eset.

3szor Jobbadán alacsony partvidék.

4szer Vásárhiány, melly miatt nem adhatni el a fölösleget.

5ször Dologtalanság.

6szor Földnek csekély becse.

7szer Paradicsomi egyszerűség.

8szor Egymás ellen álló érdek; és

9szer Tán, de csak tán, népesedés híja.

Sokan úgy vélték, és úgy vélik ma is, az első három pont határozta meg a többit, ezek megoldása, megnyitja az utat a Tisza mente felemelkedése előtt. De csakugyan ez történt? Napjainkra sokat változott a Tisza-völgy, ez tény, de mennyiben érintette mindez az „elaljasodás” kilenc pontban meghatározott okait? Nézzük meg, mit sikerült felszámolnunk:

1ször Roppant vízmennyiség. — Szinte teljes egészében elvezetjük, kiszárítva ezzel az Alföldet.

2szor Aránylag felette csekély eset. — A meder kiegyenesítésével növeltük az esést.

3szor Jobbadán alacsony partvidék. — A meder bevágódása miatt ma már határozott, helyenként 6-8 m-es partja van a folyónak.

s mit nem:

4szer vásárhiány — ma: tőke- ill. forráshiány, értékesítési nehézségek, alacsony felvásárlási árak, ami miatt nem lehet eladni a felesleget

5ször Dologtalanság. — ma: munkanélküliség

6szor Földnek csekély becse. — ma: alacsony aranykorona értékek, kedvezőtlen termőhelyi adottságok, nyomott földárak.

7szer Paradicsomi egyszerűség. — ma: képzetlenség, strukturális munkanélküliség

8szor Egymás ellen álló érdek; — ma: rövidtávú, a támogatások igénybevételét célzó érdekek, mely miatt a támogatások közel 95%-át a gazdálkodók 5%-a tudja lehívni!

9szer Tán, de csak tán, népesedés híja — ma: elöregedés, elvándorlás, lakosságcsere

Azaz: a mederrendezések semmilyen hatással nem voltak a gazdasági társadalmi folyamatokra. A szabályozások hosszútávon nem változtattak semmit az „elaljasodás” folyamatán. Sőt! A Tisza-völgy társadalmi gazdasági lemaradása az ország egyéb tájegységeitől a XIX. századi állapotokhoz képest nem csökkent, inkább nőtt, néhány statisztikai mutató – pl. az aprófalvak népességének alakulása – a XIX. századi viszonyokhoz képest abszolút értékben is romlott. E téren nem hogy jobb, sokkal rosszabb a helyzet, mint Széchenyi korában. Évtizedeken keresztül dolgoztunk a semmiért, hogy kevesebben találjanak létlehetőséget a Tisza mentén, mint mikor e nagy munkába belefogtunk. A Tisza-völgy „elaljasodását” nem sikerült megállítani. Nem, mert téves előfeltevésből indultunk ki, mikor e térség fejlődésének akadályait a szétterülő víztömegben (roppant vízmennyiség), s a folyó természetszerű medermozgásaiban (aránylag felette csekély eset; jobbadán alacsony partvidék) véltük felfedezni. A Tisza mentén soha nem a víz bősége, ellenkezőleg, a hiánya és egyenetlen eloszlása jelentette az alapvető problémát. E helyzetet jól szemlélteti a 2000-es esztendő, amikor minden korábbi rekordnál magasabb szinten vonult le az árhullám a folyóban, miközben a mentett oldalon öntözni kellett a vetést, vagy 2002, amikor az évi 5-600 mm körüli csapadékösszegből 100 mm jutott a vegetációs időszakra. De említhetjük az utóbbi két esztendőt is: 2009 tavaszán egyetlen mm eső sem esett, ugyanakkor 2010 ugyanezen három hónapjában helyenként az évi csapadék többszöröse hullott.

Természeti oldalról a Tisza mentén a gondot elsősorban a táj vízmegtartó képességének a rohamos csökkenése, másodsorban a vízháztartás szélsőségessé válása okozta. E mozzanatok hátterében a természeti adottságokat egyre inkább figyelmen kívül hagyó tájhasználat áll. A Rákóczi-szabadságharc leveréséig az egykori Magyar Királyság területén a nagybirtokok aránya nem haladta meg az 1-5%-ot. A községek rendelkeztek saját határuk felett, csak a haszonvételek után járó adókat és egyéb szolgáltatásokat kellett megfizetniük. E sajátságok miatt maradt fenn a pl. Karcsa község határában, de a Tisza Tokaj feletti szakaszán szinte mindenütt, a korábbi természetszerű, az egész természetes ártér kezelésén alapuló tájhasználat, melynek homlokterében az erdők, a gyümölcsösök és a halászó vizek haszonvételei álltak, minden más tevékenység – ideértve a szántóvetést és az állattartást is – csupán kiegészítő jellegű volt. A török időkre ez a helyzet annyiban módosult, hogy az Alföld egy részén az állandó háborúk ellehetetlenítették a korábbi tájhasználati formákat, majd a török kiűzése után a korábbi birtok szerkezet fokozatosan átalakul. Az új nagybirtokosok már nem elégedtek meg a haszonvételek rájuk eső részével, maguk akarták eldönteni, mit és hogyan termeljenek a határban. E szándékukat az úrbéri rendezések és elkülönözési perek során érvényesíteni is tudták. A tájhasználat e pillanattó kezdve az egész Alföldre kiterjedően átalakul (a délebbi területeken, illetve a Duna-Tisza közi hátságon erre már korábban is voltak példák, különösen Kecskemét határában). A változásnak elsődlegesen az erdők estek áldozatul. A Bodrogköz északi részén példának okáért, a XVI-XVII. századig 80% feletti arányban maradtak fenn az erdők. Hasonló körülményeket találunk a Beregben, azzal a megkülönböztetéssel, miszerint itt a folyamat ötven-száz éves késéssel játszódik le, így itt még az első katonai felmérés is kimagasló erdősültséget mutat.

Az ártéri erdők szerepét akkor érthetjük meg, ha tisztában vagyunk vele, hogy ezek az életközösségek nagy vízigényű és –felhasználású növénytársulásokon alapulnak. A fák egyrészt saját testük felépítéséhez, másrészt életfolyamataikhoz is rengeteg vizet használnak el, ezen felül azonban olyan vízkörforgásokat hoznak létre, melynek köszönhetően a talajban a víz felülről lefelé áramlik, a felfelé áramlás pedig a fák gyökereiben zajlik. Emiatt az oldott sók nem a talaj felszínén csapódnak ki, hanem beépülnek a fák testébe és a levelekbe, azaz az avarral és a kidőlt fákkal a talaj élővilága által feldolgozható módon kerülnek vissza. Ilyen körülmények között az ártér talaja fokozatosan dúsul, gazdagodik.

A párologtatás révén az erdők komoly hatást gyakorolnak az éghajlatra is. 2006-ban a városainkat sújtó hőség miatt végeztek vizsgálatokat a fák hőmérsékletre gyakorolt hatásával kapcsolatban. Azt tapasztalták, hogy egy átlagos, kb. 25 m magas lakótelepi fa hűtőhatása vetekszik egy futballpálya nagyságú vízfelületével. Ezt alapul véve azt mondhatjuk, hogy az egykori Tisza-ártér természetes (potenciális) növénytakarója (a pollen vizsgálatok alapján valószínűsíthető 90% körüli arányt figyelembe véve) e hatás tekintetében nagyobb vízfelületet ad ki, mint a Csendes óceán. Ezeknek az erdőknek az eltűnése egyfelől a táj vízmegtartó képességének rohamos csökkenéséhez, ezzel együtt a felszíni vízborítások arányának növekedéséhez, másfelől az éghajlati szélsőségek eleinte lassú, majd egyre rohamosabb terjedéséhez vezetett. Mára a kérdésben odáig jutottunk, hogy az elmúlt tizenkét évet alapul véve azt mondhatjuk, az átlagos időjárás számít ritka kivételnek (a jelzett időszakban mindössze egyszer vagy kétszer fordult elő, hogy ne lett volna, valamilyen nagyobb tájegységet sújtó időjárási szélsőség).

Az ártéri erdők elsődlegesen a gazdasági szerkezet, illetve a tájhasználat változásának estek áldozatául, a következmények azonban az új művelési formákat is ellehetetlenítették. A helyzetet tovább rontották a meggondolatlan beavatkozások, a folyóágak medreinek eltömése úttöltéssel, malomgáttal, illetve a főágakat egyre több helyen összeszorító árvédelmi művek. Az árvizek elgátolását e korai időszakban nem a települések védelme, hanem az új tájhasználat követelte meg.

Természetes körülmények között a folyó a víz mozgásának sajátos törvényszerűségei miatt két szélsőhelyzet között ingadozva éli mindennapjait. Vízjátéka elsősorban a „felette csekély eset” és az „alacsony partvidék” miatt viszonylag kicsiny, 1,5-2,5 m körül alakul. S ezen nincs mit csodálkozni, hiszen gátak nélkül semmi sem állja el a „roppant vízmennyiség” útját, nincs ami visszaduzzassza. Így aztán az elfolyó és a felszínen szétterülő víz mennyiségét két tényező szabja meg. Egyrészt, az ártéri erdők vízfelvevő, másrészt a folyómedrek vízemésztő képessége. Az előbbiről már volt szó, az utóbbi pedig a mederszerkezet függvényében változik. Az enyhén kanyargó, széles medrek vízemésztő képessége a legnagyobb, tehát enyhe ívű meanderek mellett a lehető legalacsonyabb vízjátékra számíthatunk. A kanyarok növekedésével párhuzamosan a folyómederben egységnyi idő alatt egyre kevesebb víz tud lefolyni, ezért az árvízszint fokozatosan emelkedni kezd, ami felgyorsítja a kanyarok fejlődését, olyan öngerjesztő folyamat ez, melynek a holtágak levágása vet véget. A túlérett kanyarok lefűződése után a folyó visszatér kiindulási pontjára, vízjátéka, így árvízszintje is csökken, s kezdődhet minden elölről. A folyamat motorja az árvízszintek emelkedése, minél magasabb ugyanis a mederben lerohanó víztömeg, annál nagyobb a munkavégző képessége. A folyó gátak közé szorítása és a kanyarfejlődés akadályozása felborítja e rendszert, ennek következménye lesz a folyamatos árvízszint emelkedés, minek okán a Tisza természetes 2-3 m körüli vízjátékát 10-12 m-re növeltük.

Nézzük meg egy konkrét példán, mit is jelent mindez a hétköznapok világában. Az alábbiakban három ábra segítségével mutatjuk be milyen következményekkel járt a folyók „szabályozása”.

1. ábra: Lásd a Sajó árvize sorozat képeit

Első ábránkon a Sajó Felsőzsolca alatti árterének domborzati modelljét jelenítettük meg, a legmagasabb területeket sötét színnel ábrázoltuk, a mélyebbeket világossal, a legmélyebbek szinte már fehér színűek. A településeket piros körvonal jeleníti meg, míg az ábrán keresztülfutó kék szalag maga a Sajó. A képen jól látható, hogy Miskolc és Felsőzsolca felett az „áruházak” mellett egy kisebb medence található, melyet minden oldalról magasabb térszintek határolnak. Az is tisztán kivehető, hogy Felsőzsolca alatt az ártér kiszélesedik. A folyó jobb partja alacsonyabb, egykori vízfolyások maradványaival szabdalt, itt tehát a vizek a főmederrel párhuzamosan húzódhattak lefelé, hogy alább valamely mellékág révén a Sajóba, vagy a Bükkből lefutó patakok közvetítésével a Borsodi mezőségen át közvetlenül a Tiszába folyjanak. A települések az így kialakult ártér peremén, nem egyszer egykori mellékvizek, folyóágak, vízfolyások mellett, illetve a Sajó jóval magasabb bal partján helyezkednek el. Az ábra arról is tanúskodik, hogy e településeket korábban nem fenyegette az árvíz, töltésezésre nem a falvak védelme, hanem a mélyártér, egyébként szántó-vetésre általában alkalmatlan területeinek művelésbe vonása miatt volt szükség. S itt nem arra kell gondolni, hogy valamiféle gazdasági kényszer szülte a változásokat. Az ártér évezredeken keresztül nem műveletlen senki földje volt, az erdőgazdálkodástól a gyümölcs és kertművelésen, halászaton át a rét-legelőgazdálkodásig terjedő haszonvételek sora jellemezte. Az ezekre épülő gazdálkodás elsődlegesen közösségi jellegű volt, ami egyfelől a művelés módjára, másfelől beszedhető hasznok formájára is utal. Egy több lábon álló, sokszínű, s elsődlegesen készterméket előállító gazdálkodási szerkezet megélhetést ad, amire az ártér falvainak volt szüksége, s nem termel profitot, amire viszont a térség új urai vágytak. Az árvízvédelmi töltések az emberi kapzsiság és szűklátókörűség emlékművei, s az általuk okozott katasztrófákkal a mai napig fizetjük ennek árát.

2. ábra:

Lásd a Sajó árvize sorozat képeit

A második ábrán jól kivehető a Sajó kiszélesedő ártere, látható, hogy egykor, a két vonalas létesítmény megépítése előtt nem szűkület volt itt, ellenkezőleg, a jobb parton megnyílt a tér, és számos kanyargó mellékág vitte el a vizet a magaspartokon álló településekről. Ennek lehetőségét zárja ki ma két hosszanti, illetve az egyik esetében kis részben keresztirányú gát. A folyó vize ma nem tud szétterülni, a meder tölcsérszerűen beszűkül, ráadásul ezt a tölcsért a kereszttöltés szinte teljes egészében el is zárja egyetlen szűk mederbe kényszerítve a korábban itt szerteágazó folyó vizét.

3. ábra:

Lásd a Sajó árvize sorozat képeit

A harmadik ábrán kiemeltük a korábbi mellékágak vonalait, illetve megjelenítettük a mederszűkületet okozó két töltést. Felsőzsolca nem az ártérre, hanem a korábban biztonságos magaspartra települt. Katasztrófáját a folyót beszorító, a természetes lefolyási viszonyokat gyökeresen átalakító „árvízvédelmi rendszer” kiépítése okozta. Itt ismételten felhívjuk a figyelmet arra, hogy e rendszerre nem a települések védelme miatt volt szükség. Ha az árteret adottságainak megfelelően használnánk, a vizek mai is szétterülhetnének, s nem veszélyeztetnék a korábban biztonságos magaslatra épült településeket. Az árvízvédelmi beavatkozások következtében az árvízveszély itt nem csökkent, hanem nőtt, Felsőzsolcát nem védték meg az árvízvédelmi töltések, ellenkezőleg, azok okozták a tartós elöntést. Ahhoz, hogy világosan lássuk, mi is történt itt, térjünk vissza egy gondolat erejéig az első ábrához. Felsőzsolca felett, Arnót, Szirmabesenyő és Miskolc között egy természetes medence található, a medence alsó csücskében épült meg az Auchan áruház. Amikor a folyót gátak közé szorították, úgy vélték, hogy e természetes vésztározó elég lesz majdan, hogy elnyelje a beszűkített Sajó árvizeit. A keresztező infrastruktúrát úgy alakították ki, hogy e terület vész esetén elárasztható legyen. Az élet azonban rácáfolt a várakozásokra. A természetes medence befogadó kapacitása kevésnek bizonyult, a víz kitört és a Sajó menti védműveket megkerülve öntötte el a várost. Ehhez azonban nem volt szükség sem az ábrán meg nem jelenített M30-as útra, sem az ártérre települt áruházakra, a katasztrófát az árvízvédelmi töltés és a keresztező vasútvonal által teremtett szűkület okozta.

Hadd hangsúlyozzuk itt még egyszer, az adott esetben az árvédelmi rendszer kiépítése nem a települések védelmét, hanem egy új tájhasználat kialakítását és fenntartását szolgálta, s szolgálja nagyrészt ma is. Vegyük hát górcső alá e tájhasználatot. Miért is kockáztatjuk az emberi életet és értékeket? Miért is növeljük esztelenül a településeinket fenyegető árvízveszélyt? Miért is emeljük a kémények magasságába a folyók árvizeit?

A következő példánkat a Bodrogközből hozzuk. Ha össze hasonlítjuk a terület agráralkalmasságát és belvízveszéklyeztetettségét, azt látjuk, hogy a belvízes területek alkalmatlanok intenzív művelésre. A mentett oldalon található mélyárterekben szántóművelésre alkalmatlan, gyenge minőségű földek találhatók. Ezek nagy része gazdaságosan nem is művelhető, s a jelenlegi tájhasználat itt csak komoly külső erőforrások, bel és árvízvédelem, műtrágya- és vegyszerhasználat, illetve magas támogatások mellett tartható fenn.

A kérdésnek emellett van még egy árnyoldala. A jelenlegi tájhasználatunk csak fokozott energia befektetés mellett tartható fenn. A múlt század közepi állapotokkal összehasonlítva elmondhatjuk, termésátlagaink 2-3-szorosára nőttek, ám az ehhez 16-szor annyi energiára van szükségünk, azaz a gazdálkodás energiamérlege romlott, termelékenysége az ötödére, nyolcadára esett vissza. És ez csupán az érem egyik oldala. Ma 44-szer annyi vegyszert használunk, mint a mezőgazdálkodás iparosítása előtt, s e folyamat eredményeként a rákos megbetegedések a vidék férfi lakosságának körében megötszöröződtek. És még mindig nem értünk a sor végére. A megtermelt növények nagy része takarmány, tehát azért cseréltük le a legelőket szántókra, hogy sokkal nagyobb energia befektetéssel etethessük fel a szántóföldi növényeket azokkal az állatokkal, akik egyébként a legelőkön sokkal természetközelibb — ha tetszik: bio — módszerekkel is tenyészthetők lettek volna. És mindeközben a megtermelt növények nyomelem- és sikértartalma rohamosan csökken. Egyes szántóföldi növényekben pl. 70-80%-kal kevesebb nyomelem található. S ha mindez nem volna elég, az Európai Unió egy elemzése arra figyelmeztet, hogy térségünkben a termőföld már nem tekinthető megújuló természeti erőforrásnak, mert keletkezési ütemétől 15-17-szer gyorsabban pusztul.

Összességében tehát egy fenntarthatatlan, közvetett és közvetlen károkat okozó, nagy energia és vegyszerigényű tájhasználat érdekében építettük ki és tartjuk fenn azt a vízrendszert, amely a folyók eredeti vízjátékát 4-6-szorosára, 2-3 m-ről 10-12 m-re emelte, fokozta a vízháztartásnak a folyók vízjárásában is jelentkező szélsőségeit, a szárazabb időszakokban rétegvizet vezet el az Alföldről, a vízbő időszakokban pedig alkalmatlan a megnövekedett víztömeg elvezetésére. Mindezzel csak annyit érünk el, hogy a szárazabb időszakokban víztartalékaitól fosztjuk meg Alföldünket. Időt, energiát, fáradtságot nem kímélve dolgozunk azért, hogy minél nagyobb és tartósabb aszályok sújtsanak bennünket, miközben ha sok a víz, képtelenek vagyunk azt időben levezetni, folyamatos bel- és árvízkárokat, szélsőséges időszakokban pedig szükségszerű katasztrófahelyzeteket teremtünk magunknak. Mindezt egy olyan művelési forma érdekében, amely nem élelmet csak ipari nyersanyagot termel az élelmiszeripari alapanyagok arányának fokozatos csökkenése mellett. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ezzel párhuzamosan szinte a teljes élelmiszer feldolgozó iparunkat leépítettük.) Ugyanakkor e teljesen ésszerűtlen, fenntarthatatlan és egyre silányabb termékeket előállító alapanyag termelés szinten tartása, illetve külső feltételeinek megteremtése egyre nagyobb energia befektetést igényel, a táblák egy jelentős részén szélsőséges helyzetekben — mint pl. a 2009. év rendkívüli aszálya, és a 2010-es év hihetetlen ár- és belvizei — nem is lehetséges.

A tájhasználat ma elsősorban a bevihető energia és vegyszermennyiség függvénye. Amennyiben ezek a tételek bármilyen gazdasági vagy természeti okból kimaradnak, vagy csökkennek, a tájhasználat szükségszerűen összeomlik. A Sajó és mellékfolyóinak idei árvize arra figyelmeztet, hogy a szélesőségek okozta katasztrófák már jelen pillanatban is meghaladják a gazdaság és a társadalom teljesítőképességét.

Mindezekhez a mozzanatokhoz társul a küszöbönálló energia-válság. 2005 óta az olajkitermelés nem nőtt. Úgy tűnik, az emberiség elérte az ún. olajcsúcsot, ami azt jelenti, hogy a nyersolaj kitermelése a jövőben csökkenni fog. Az előrejelzések az elkövetkezendő 5-20 évre a jelenlegi igényekhez mérten 10-15%-os hiánnyal számolnak, ami a teljes magyar fogyasztás több mint 50-szerese. De ha a folyamatok tényleg ebbe az irányba hatnak, országunk jóval korábban kiszorulhat az olajpiacról, hiszen e téren 80% körüli a függésünk, ugyanakkor már 1%-nyi olajhiány is a hazai fogyasztás 5-szörösét jelenti.

Visszatérve most már Széchenyi István kilenc pontjához, nem véletlen, hogy az első három pont megoldásával nem értünk el az égvilágon semmit, vagy ha igen, akkor azt, hogy sokkal rosszabb helyzetbe kerültünk, mint amikor belefogtunk a természet átalakításába. Jelenleg egyre nagyobb katasztrófák árnyékában, egyre zsugorodó, pusztuló termőföldek, és egyre fogyatkozó energiakészletek mellett tartunk fel egy olyan tájhasználatot, melynek szinten tartása, és külső feltételeinek megteremtése egyre szélsőségesebb helyzetekbe hajt minket, és egyre több energiánkba kerül. Mindez világosan jelzi, miért is tekinthetjük az elmúlt háromszáz évet ámokfutásnak, és sejthetjük azt is, milyen árat kell érte fizetnünk. Ideje lenne véget vetnünk neki, mert ha nem változtatunk a tájhoz való viszonyunkon, falvaink elnéptelenedetnek, városaink elpusztulnak, gyermekeink éhen halnak…

(A cikk ábrákkal együtt megjelent a Falu legutóbbi számában.)

Tévedések végjátéka. III. rész: Tévhitek és tévedések

Molnár Géza — Sun, 17 Oct 2010 11:25:14 +0000

A végjáték hossza és tényleges lefolyása több pont is bizonytalan. E bizonytalanságok okozzák azokat a tévedéseket, melyek mentén az elemzések létjogosultságát és a helyzet drámaiságát megkérdőjelezhetjük. Tévedéseink azonban nem a folyamatok irányára, és ütemére vonatkoznak, sokkal inkább annak adott időponthoz kötött eredményeire. Azaz nem abban tévedünk, hogy a szálak egyre gyorsuló ütemben bomlanak fel körülöttünk, hanem abban, hová is vezet ez a bomlás, mondjuk 2012. január 24-én. Megoldást jelenthetne, ha az ilyesfajta jövendölésekről lemondanánk, mint ahogy ezt sokan meg is teszik, óhatatlan azonban, hogy egy-egy jól érzékelhető következményt előre jelezzünk. Példának okáért a vidéki Magyarország összeomlását.

Végezzünk el itt egy gondolatkísérletet. Vegyünk egy egyszerű falut valahol a vidéki Magyarországon, talán Cserehátban, Zemplénben, Bodrogközben, Somogyban, az Ormánságban, vagy bármely más, a városoktól és az idegenforgalmi látványosságoktól távoli körzetekben, válasszunk egy adott időpontot, mondjuk 1970-es évekből és hasonlítsuk össze a két időpontbeli állapotot. A lélekszám a kiindulásként választott ponton területenként eltérő arányban ugyan, de mindenütt egy nagyságrenddel nagyobb volt. A szorzó számok eltérőek példának okáért a Bodrogköz falvaiban 1,5-5 közötti értékeket találunk, Somogyban inkább 3-7 között alakul e szám, és a statisztikák arra utalnak, hogy a folyamat iszonyatos mértékben felgyorsult. Egyes kistérségek lakossága évről évre egy mai falu lélekszámával (250-300 fő) fogy. Ugyanakkor a 70-es évek környékén itt a falvakban 1500-1800 ember lakott. Ha csak ezeket a mozzanatokat hasonlítjuk össze, akkor is világosan látszik, a vidéki Magyarország összeomlott. Itt szó sincs arról, hogy az események a jövőben következnének be. Amiről beszélünk, ezen vidékek esetében a múlt. És már nem is annyira a közelmúlt. Az utóbbi 20 évben a folyamatok kétségtelen felgyorsultak, ezzel együtt mára az összeomlás mindenütt túljutott a billenési ponton. Az itt élők számára ez egyébként már a nyolcvanas években is látható volt, részben ez volt az oka az ekkor induló menekülési hullámnak. Ugyanakkor a vidéki Magyarország összeomlása az ország széles közvéleménye előtt ma sem nyilvánvaló. Itt azonban a közvélemény téved. Kérdés azonban, hogy miért? Az emberek nagy többsége még helyben sem érzékeli a nyilvánvalót. Nagyon jó példa erre a sárospataki honlap fóruma. Magában a Sárospataki Kistérségben is oly nyilvánvaló a vidéki Magyarország teljes és visszafordíthatatlan összeomlása, még sem érti, érzi sem a kistérség, sem a város vezetése, mint ahogy a lakosság nagy része sem. A fórumon megjelenő – gyakran valamiféle globális összeomlásba ágyazott – jeleken a hozzászólók nagy része dühöng, vagy inkább dühöngött, s maga a fejezet, ahelyett hogy a helyi problémák felvetése felé fordult volna, teljes érdektelenségbe fúlt. Mint ahogy ugyanilyen érdektelenség jellemzi azokat a próbálkozásokat, melyek más oldalról közelítenek a kérdéshez. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján úgy érzem, hogy nagyon fontos tisztázni, mi is áll a tévedések és az érdektelenség hátterében.

Első körben meg kell említeni azt a lélektani okot, amely általánosan jellemzi az ilyen jellegű oldalakat. Amikor valaki szembesül a rendszerszintű összeomlás tényével, hirtelen keres megoldást. Egy ideig komolyan érdekli a téma, megoldásokat keres, kisvártatva azonban elfásul. Egyrészt, mert nem talál kiutat, másrészt, mert bár az összeomlás bizonyos szempontból jól érzékelhető, más nézőpontból viszont az élet megy tovább a maga útján, s ezen az úton minden változatlannak látszik. Az ellentmondást mindenki a saját lelkialkatának megfelelően oldja fel. A legáltalánosabb képlet szerint azért tévedünk, mert nem számolunk a rendszer tehetetlenségével és a tartalékaival.

De csakugyan erről van szó?

A rendszer szintű összeomlás lényege, hogy bár bizonyos jelei mindenütt felbukkannak, ezek jellemzően csak az adott terület ismerői előtt mutatkoznak meg. Ennek következtében általában mindenki érzi, a szakmájában, az egészségügyben, az oktatásban, a lakóhelyén, vagy érintettségétől függően ezek valamelyikén ugyan nem mennek jól a dolgok, de nagy általánosságban még minden rendben van, hiszen a világ működik köröttünk. Működik, de mindenütt rosszul és egyre rosszabbul működik. Az összeomlás jelei mindenütt tetten érhetőek, ugyanakkor a világnak van egy szelete, amelyet egyelőre – legalábbis látszat szerint – a bomlás még nem ért el. Egyelőre van (egyre drágább) áram, gáz, étel és ital, (egyre gyatrább) közlekedés, távközlés és (egyre romló) közbiztonság. Mindemellett látni kell, hogy bár a folyamatok iránya egyértelműen rossz, néhány részterületen (internet, számítástechnika, bizonyos energiatermelő ágazatok, tudományágak) ugrásszerű „fejlődés” tapasztalható. Ennek tudható be, hogy pl. a biotechnológia élvonalába tartozó, ám a vidéki Magyarország összeomló régióiból származó kutató a szó legszorosabb értelmében kettészakad. Egyfelől látja szülőföldjének pusztulását és az ottani élet kilátástalanságát, másfelől saját szakterülete jelentőségének növekedését. Természetesen ugyanilyen jelenségekre az élet másterületein is felfigyelhetünk. Az emberek többsége ilyen helyzetben már csak elméje épségének megóvása érdekében is, a válság részleges is időleges volta mellett tör lándzsát. És itt jutunk el a tévedéstől a tévhitig. De vajon a rendszerszintű összeomlás, avagy a részleges válság tételei alapulnak-e tévhiten?

Az ilyen jellegű kérdésre nagyon nehéz helyesen válaszolni. Nehéz, mert mint jeleztük, az ember önvédelme megköveteli a jövő megkérdőjelezhetetlenségét. Mondhatni, mindannyiunk lelki békéje kiszámítható és biztos jövőt követel meg. Összeomlás lehet, majd 5-50 év múltán attól függően, hogy az adott vélemény alkotójának közelítőleg mennyi ideje lehet hátra az életből, avagy 2-300 év múltán, ha nem csak saját létére, hanem bizonyos körben a leszármazottaira, gyermekeire, unokáira is tud még gondolni. A rendszer tartalékait és tehetetlenségét ez a hit teremeti meg. Ezzel azonban még mindig nem léptünk ki a káprázat köréből. Az itt jelzett érvek és magyarázatok sokkal inkább lélektani jellegűek, és igazából nem érintik a folyamatokat. (Bár némi közvetett hatással talán ezek esetében is számolhatunk.) A jelen akár rövid, akár középtávú fenntarthatóságának (hosszú távú fenntarthatósággal talán a legelvakultabb technokratákat leszámítva senki sem számol), illetve a békés és lassú átmenet lehetőségének tévhite a valóság talaján a rendszerszintű összeomlás és a technikai civilizáció egyes sajátságaiból, illetve ezek kölcsönhatásaiból fakad.

Térjünk vissza egy gondolat erejéig a természeti rendszerek modelljéhez. Gondoljuk át ismét, hogyan is épül fel az ökológiai fülkék n dimenziós tere. E térben az egyes niche-tengelyeket részben valamilyen fizikai jellemző, részben azonban maguk a niche-t kitöltő élőlények határozzák meg. Miután az egyes élőlények maguk is jelentősen hozzájárulnak a fizikai jellemzők változásaihoz, illetve fennmaradásukhoz, összességében azt mondhatjuk, az n dimenziós tér a természeti rendszer működése során és révén alakul ki, és végeredményben e működés tartja fenn. Csak a folyamat szemléltetése érdekében fussunk végig egy adott tengelyen. Legyen ez a vízellátottság. Ahhoz, hogy bizonyos növények egy adott helyen megtelepedhessenek vízre, mégpedig különböző mennyiségű vízre van szükségük. Itt most nem vesszük figyelembe, hogy e víz honnan is származik, csak a végeredménnyel számolunk. A Tisza mentén, mondjuk Szolnok közelében ez a vízmennyiség természetes körülmények között évi 600-1000 mm-nyi összcsapadéknak felel meg. A víz azonban nem egyenletesen érkezik, térben és időben eltérő a mennyisége, ráadásul növényzet híján nagy része elfolyik vagy elpárolog, egy része beszivárog a talajba. A beszivárgás, elfolyás, párolgás hármassága különféle áramlásokat, párateltséget és páraéhséget alakít ki, amely ciklikusan változik a területen lévő víz mennyiségétől függően. Ezeket a tényezőket alakítja át a növényzet. Növényzet nélkül a talajban a víz egyrészt lefelé áramlik, másrészt felfelé, attól függően, hogy vízbő, vagy vízhiányos időszakban vagyunk. A felfelé áramlás olyan ásványi anyagokat hoz a felszínre, melyek módosítják a talaj vízáteresztő képességét, így a beszivárgást és különféle áramlásokat is. Ha azonban a felszínt növényzet borítja, a talajban csak lefelé áramlik a víz, felfelé a növények gyökereiben halad, így az általa szállított anyagok nem a felszínen csapódnak ki, hanem beépülnek a növények testébe, és az adott élővilág által feldolgozható formában hullanak ősszel a talajra. Ezáltal fokozatosan változik a talaj szerkezete, tápanyag tartalma, változnak biológiai és fizikai adottságai is. E változások újabb és újabb fülkét (niche-t) nyitnak meg, melyek néhol látványos, néhol kevéssé látványos változásokat eredményeznek. A folyamat végeredményeként alakul ki az az n dimenziós tér, melynek mértékét ma a biodiverzitással, vagy a biológiai sokszínűséggel mérünk. Ha ebben az n dimenziós térben egy faj a fülkék lerombolásakor felszabaduló energiára alapozná az életét, nagyon gyorsan megszüntetné saját létalapjait. Az egyes fülkék (niche-ek) megszüntetésével ugyanis tengelyek sorát számoljuk fel, így az eredeti n dimenziós tér helyett n-x dimenziós teret kapunk, melyben nagyon gyorsan kimerülnek az adott faj lehetőségei. Ez azonban azt feltételezi, hogy az adott térben élők beavatkozásaik hatásával közvetlenül kénytelenek szembesülni. Természetes körülmények között ez általában egy esetleg két lépcső múltán be is következik, így az együttműködésre képtelen fajok, illetve alrendszerek e térből kiselejteződnek.

Ennek tudatában nézzük meg ismét a háztáji gazdálkodásukat, mint ilyen alrendszert. Maga a gazdálkodás egyben életközösség is. E tekintetben zárt, az emberi szükségletek oldaláról viszont nyitott. Azaz bizonyos áruk előállítására már képtelen. Nem eleve és nem szükségszerűen. A folyamat kezdetekor e gazdaságunk teljesen önellátó, mindent meg tud termelni, s némi fölösleget is létre tud hozni. E fölösleget kezdetben saját keretei között osztja szét egyfajta szakosodásnak megfelelően. A szakosodás alapja, hogy olyan szükséglet jelenik meg a rendszerben, amit a közösség maga nem tud megfelelő hatékonysággal kielégíteni. Ez első körben az önvédelem. (Ami persze feltételez egy kívülről jövő, és más alapokon szerveződő közösséget, de ettől most el kell tekintenünk.) A közösség megvédésére alkalmas hadsereg felkészülése, felfegyverzése, képzése, a hadkészültség állandó fenntartása nem fél össze sem az élelmiszertermeléssel, sem a mindennapokhoz szükséges javak előállításához. E változások persze nem olyan mértékűek, melyek az életközösség összeomlásához vezetnének. Ennek első lépése az iparosodás. A közösségi gazdálkodás csak addig marad fenn, amíg az eredményeként előálló javakat nem lehet máshol egyszerűbben beszerezni. Ha valaki négyegységnyi munkával állítja elő a létfenntartáshoz szükséges tárgyakat, miközben kétegységnyi munkával az élelmét, összesen hategységnyi tevékenységre van szüksége az élethez. Ha viszont újabb kétegység befektetésével az élelemből annyi felesleget tudnak termelni, amennyiből e javakat beszerezhetik, két egységet nyertek. A létfenntartáshoz szükséges cikkek iparszerű termelése szükségszerűen vezet el a közösségi gazdálkodás felbomlásához (ha a folyamat évszázadokat vett is igénybe és nem is volt olyan egyszerű, mint azt e vázlatos megközelítés alapján hihetnénk). Ezzel együtt az életközösség megmarad, csupán egyre inkább elkülönül a természeti rendszerektől, és egyre nagyobb teret hódít el tőlük. Mint láttuk, ennek az életközösségnek egyaránt része az ember, a haszonállatok, és a hozzájuk csapódó állatsereglet a különféle rovaroktól, rágcsálóktól, a madarakon át a két- és négylábú ragadozókig. Az élelemláncba az egyes szereplők jelenlétét elsődlegesen a természetes ellenségek köre, azaz a ragadozó és a zsákmányállat viszony szabályozza. Jól nyomon követhető ez a gyümölcsös kertek esetében. Egy gyümölcsényben a „növényvédelmet” részben a „kártevők” természetes ellensége, részben a termés betakarításának módja szabályozta. Az érő gyümölcsből elsőként a beteg, sérült, férges elemek hullanak le. Ezt az állatokkal etették meg. Az egészséges gyümölcsöket takarította be az ember, majd viszonylag jelentős mennyiséget hagyott a fákon, a „növényvédelmi szolgálatot” is ellátó madarak számára. Az egész rendszer úgy épült ki, hogy a teljes élelemláncnak helye legyen benne, ökológiai fülkéi (niche-ei) ne sérüljenek. Ez azonban meghatározta, mennyi felesleg hozható ki a rendszerből. Ez a mennyiség még az 1900-as évek közepén is jócskán elég volt egy-egy gazdálkodás fenntartásához. Akkoriban Kecskemét környéken, a szegélyeken, a különféle hagyományos gyümölcsösökben, szőrös mezsgyéken megtermett annyi I. osztályú barack, hogy az érési időszakban egy-egy tehervonatnyi mennyiséget össze lehetett rakni 5-6 óra alatt. A technológiai váltást követően ugyanannyi idő alatt már csak egy kamionnyi árut lehetett összeszedni.

Az iparszerű élelmiszer termelés ezzel együtt a rendszer felbomlásához vezet. Itt szinte mindegy melyik utat vesszük alapul az eredmény ugyanaz. A láncok felbomlásához azonban szükség van olyan termékekre, melyek előállítása és folyamatos beszerzése meghaladja az egyes gazdaságok teljesítőképességét. Itt megint hasonló mozzanatot érhetünk tetten, mint az közösségi gazdálkodás felbomlásakor. Ahhoz, hogy a szereket be lehessen szerezni a gazdálkodásban megjelenő felesleg mennyiségét kell növelni. Maga a gazdálkodás így kevesebb termékre összpontosul, de egységnyi termékből nagyobb mennyiség előállítására törekszik. Így aztán az élelemlánc által megteremtett egyensúlyt, a vegyi fegyverekkel végzett tömegpusztítások váltják fel. Csakhogy ezek a tömegpusztító fegyverek nem csak a kártevőket iktatják ki a rendszerből, nem kímélik azok természetes ellenségeit sem. Végeredményben számos ökológiai fülke (niche) megsemmisülésének lehetünk tanúi. Ezzel egyébként a háztáji gazdálkodás életközösségei össze is omlanak, mely összeomlás az ember számára a külső energia befektetések miatt érzékelhetetlen, illetve csak közvetve érzékelhető, ha a háztáji gazdaság világában egységnyi termék befektetéséhez egységnyi energiára volt szükség, akkor ma (a vegyszerhasználatot nem számítva) 16 szoros energia befektetésére van szükség. Tehát ahhoz, hogy ma élelmiszeripari alapanyagot állítsunk elő a korábbi élelemtermelés helyett, 16-szor annyi energiára van szükségünk. És az eredmény nem fogyasztható közvetlenül. E folyamat, akár a nyugati, akár a hazai mintát vesszük alapul e gazdálkodási forma felszámolásához vezetett. Nyugaton ez azért nem vezetet egyúttal összeomláshoz, mert – ha nagyobb energia árán és silányabb minőségben is – az iparszerű farmgazdaságok és az élelmiszeripar előállította a rendszer fennmaradásához szükséges élelmet. Hazánkban azonban az iparszerű gazdálkodás nem a vidéki szerkezet keretei között alakult ki, hanem egy erőszakos szövetkezetesítés, majd a szövetkezeti tulajdon kisajátítása, az emberek becsapása révén. A háztáji gazdaságok nem alakultak át iparszerű gazdasággá, hanem egy ideig azok mellett működtek, majd saját alapjaikat felszámolva szűntek meg. Igaz, ebben nem kis szerepet játszottak a külső szabályozások, és az utóbbi évek agrárstratégiai elképzelései is.

E folyamat mellékhatása egyfelől az élelemtermelés megszűnése, másfelől az élelemtermelésre alkalmas vidéki lakosság kihalása. Mindezek a városi Magyarország végét is jelentik. Hogy mindez a városokban még sem érzékelhető, azt egyedül annak köszönhetjük, hogy az élelmiszeripar és az áruházláncok egyelőre ellátják, ha nem is egészséges élelemmel, de annak „funkcionális ekvivalensével” a városokat. Természetes, vagy ahhoz közeli körülmények között az élelemtermelés megszűnése a város és a vidék tengelyének ilyetén való széttörése, közvetlenül is érzékelhető válságot, mi több tömeges éhezést okozott volna. Ahhoz, hogy értsük a folyamatokat, illetve fel tudjuk fogni, milyen következményekkel kell szembenéznünk, tisztán kell látnunk, miért nem érzékeljük közvetlenül, mi is játszódik le a szemünk előtt. Itt ugyanis nem elsősorban a rendszer tehetetlenségéről és nem is a tartalékairól van szó. A tévedések e téren mindent áthatnak. A tartalékok nem tartalékok, a „tehetetlenség” helyett pedig sokkal találóbb volna a „telhetetlenség” szó használata.

A vidéki Magyarország nem függetleníthető a városi Magyarországtól. Ha az egyik süllyed, miközben a másik kiemelkedik, egyfajta érzéki csalódásról van szó. Amikor a rendszer túljut a billenési pontján, egyként fog alázuhanni. Ezt a városok éppúgy nem kerülhetik el, ahogy a korábbiakban jelzett térségek falvai sem kerülhették el. Elvileg persze ennek az összeomlásnak be kellett volna következnie. És ha a dolgok mélyére nézünk, gyakorlatilag már be is következett: elég itt az élve születési statisztikákra, a válások számára, vagy a munkanélküliségre, vagy az ország gazdasági lehetőségeire, érdekérvényesítő képességére gondolni. Ám ezek a jelek valóban egy emberöltönyi idő múltán válnak majd az összeomlás érzékelhető valóságává. Ezek alapján nyugodtan mondhatjuk, még legalább 40 évünk van, élvezzük, amíg lehet.

A dolog azonban közel sem ilyen egyszerű. A kérdés ugyanis nem az, hogy a rendszer tehetetlensége, illetve tartalékai (az országon kívüli és belüli harmadik világ túlnépesedése) meddig tartanak ki, sokkal inkább az, meddig sikerül pótolni az élelemtermelés itt jelzett összeomlásából adódó hiányt. Azt kell tehát világosan látni, hogy mit is eszünk. Ha ezt látjuk, sejthetjük, meddig jut nekünk még étel és ital.

A felvezetőben már jeleztük, egy részleges élelemtermelő gazdálkodáshoz képest ma 16-szor annyi energiát használunk fel, tegyük hozzá 44-szer annyi vegyszert. Ezek az arányok a teljes élelemtermeléssel összevetve még feltűnőbb aránytalanságot mutatnának. A termelés szinten tartásához szükséges energiamennyiség azonban egyre gyorsuló ütemben növekszik. Ennek oka a természetes rendszerek szerkezet- és egyben működésváltása mellett az alapok — itt elsődlegesen a termőtalaj felélése. Ma 15-17-szer gyorsabban pusztul a termőföld, mint amilyen arányban megújulni képtelen. Az elterméktelenedés üteme nő, emiatt egyre nagyobb mértékben szorulunk rá az egyre jelentősebb energia és vegyszerigényű iparszerű termelési módokra. Mindezt egy olyan közegben, amikor a termelés feltételeit és energiaszükségletét biztosító készleteink hihetetlen mértékben fogynak. Itt természetesen nem csak az olajra kell gondolnunk, ám kétségtelen, hogy az olaj e rendszer kulcseleme, és egyelőre úgy tűnik, mint ilyen nem is helyettesíthető.

Ha a rendszerszintű összeomlást akarjuk szemléltetni, egy hálót kell elképzelni, amelyben a szemek időnként elpattannak, de abban a pillanatban megjelenik a karbantartórészleg és vagy helyre hozza a hibát vagy új szemekkel helyettesíti a kiesett csomópontokat. Addig, amíg a bomlás és a helyreállítás arányban áll egymással, egyfajta mozgó, változó egyensúlyról beszélhetünk, amit persze a kiesett hálószemek környezetében ettől még érezhetünk komoly válságnak, vagy egyenesen összeomlásnak. Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy a bomlás üteme meghaladja a helyettesítés vagy a karbantartás ütemét, az összeomlás rendszerszintűvé válik. Mindez szükségszerűen jelenti az adott háló által meghatározott világ végét. A rendszerszintű összeomlás lényege nem annak mértékében ragadható meg, hanem következményében, azaz abban, hogy a régi egyensúly már nem állhat helyre. A jelenlegi helyzetben már túlléptünk ezen a billenési ponton. A rendszerszerű összeomlást azért nem érzékeljük, mert bár egyre több csomópont foszlik szét, egyre több helyen hull darabokra a háló, egyre komolyabb és komolyabb változások figyelmeztetnek a közeledő átalakulásra, van egy olyan általános helyettesítőnk, amely még alkalmas arra, hogy a létfeltételeinket jelentő csomópontokat fenntartsa, illetve ha itt történik valamilyen sérülés (pl. lokálisan egy-egy természeti katasztrófa, technológiai baleset) azokat helyreállítsa. Ahhoz azonban már most kevés, hogy a rendszer hossztávú stabilitását, illetve ennek lehetőségét megteremtse. Ez az „egyetemes” helyettesítő a kőolaj. És most, hogy a természeti rendszerek átalakulása (lásd még: a golfáramlat és a Mexikói-öböl) egyre nagyobb mértékben hat ránk, egyre nagyobb mennyiségre volna szükségünk belőle. Nos, az előjelek e téren elég lehangolóak. Úgy tűnik, hogy a kőolaj kitermelése nem fokozható. Látni kell, ez nem valamiféle energiaválság. Nem arról van szó, milyen üzemanyagot töltünk a gépjárműveinkbe, mivel világítunk, mivel fűtünk. A kérdés az, hogy mivel pótoljuk a felfeslő háló egyre gyorsabb ütemben széteső csomópontjait. Hogyan tudjuk az n dimenziós természeti térből kiemelkedett világunkat fenntartó háló szemeit újra fonni. Erre a jelenlegi tudásunk szerint csak az olaj ad lehetőséget. (Itt a bomlás mértékére és ütemére egyaránt tekintettel kell lennünk. Mondhatni: a méret a lényeg.) Az olajcsúcs, majd az ezt követően jelentkező olajhiány nem energetikai kérdés. Így aztán az energiaválság megoldása semmivel sem odázza el az összeomlást. Abban a pillanatban, amikor valamely területen a hálót nem sikerül befoltozni, a világunk szét fog esni. Nem apránként, hanem többé-kevésbé egyidejűleg. Nagyjából úgy, ahogy a háztáji gazdaságok világa szétesett cirka a tíz-tizenöt év alatt.

Elemzésünk itt körbe ért. Visszatértünk a címhez. A hálószemek ugyanis nem csak és nem is elsősorban az olaj segítségével pótolhatok. Hasonló eredményeket érhetnénk el bizonyos áldozatok árán, illetve energia- és tőkebefektetések révén is. Ehhez azonban be kellene látnunk, a folyamatok egyértelműen az összeomlás irányába futnak, s szinte valamennyi érintett területen túljutottak a billenési ponton. Magyarán: ahhoz, hogy felkészülhessünk a változásokra, el kellene hinnünk, hogy lesznek változások. E téren teljesen félrevezető tehetetlenségre és tartalékokra hivatkozni. Ha a rendszer tehetetlenségéből adódó időt, és a tartalékok nyújtotta lehetőségeket nem a csomópontok más módszer szerinti helyreállítására illetve pótlására használjuk fel, ha továbbra is az áram, gáz, vízvezeték, élelmiszeripari termékek világát akarjuk megmenteni, végzetünk szükségszerű és elkerülhetetlen lesz. Abban a pillanatban, amint a jelenlegi általános helyettesítőnkből nem marad elég ahhoz, hogy a szükséges pontokon beavatkozzunk, a világunk a semmibe hull majd. És természetesen ez sem az „armageddon”, csupán egy meglehetősen szűklátókörű, magát törvényen kívülállónak képzelő civilizáció teljes – és ha lesz egy kis szerencsénk – végleges bukása.

Tévedések végjátéka II. rész Emberek és rendszerek

Molnár Géza — Fri, 15 Oct 2010 10:11:07 +0000

A tévedések egyik oka tehát az értelmezésbeli különbség. A folyamatok és a következmények vázolásakor egy-egy részterületre összpontosítunk. Ugyan a vázolt kép pontosan jelzi az adott térség, társadalmi réteg vég közeli állapotát, ezt azonban más térség lakói egyszerűen nem hiszik el, vagy nem fogják fel. Jól példázza ezt a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése során felmerülő vidékfejlesztési problémák. Az állapotfelmérések világosan mutatták a Tisza mente leépülését, s tisztán láttatták a folyamatok végeredményét, ugyanakkor sem a megyei fejlesztési intézmények, sem a budapesti érintettek nem fogták fel, mi rejtőzik a számok, az adatok mögött: a vidéki Magyarország kettészakadt, és gyorsabban süllyed, mint anno a Titanic.

A kettészakadt országrész egyik fele városiasodik, azaz az egykori önellátó, majd jobbára élelmiszert termelő falvak lakóparkokká válnak, és a közeli nagyvárosok tágabb értelemben vett agglomerációjához csapódnak, a másik fele végérvényesen leszakad és segélyre szorul. Ebben a képben a legszörnyűbb, és egyben a legveszélyesebb, hogy e folyamat eredményeképp az országban megszűnt az élelemtermelés. A vidék e tragédiájával senki nem akar, vagy senki sem mer szembenézni. Nem véletlenül. Ma még úgy látszik, hogy a kettészakadt ország egyik fele emelkedik. A Titanic süllyedésekor is ezt mutatta a látszat. Néhány percig. Aztán az egész hajó egyként merült a hullámsírba. Az első rész stílusához visszatérve itt is felmutathatunk egy vers-idézetet, ami adott esetben nem költőhöz, hanem az egykor volt East zenekar munkásságához kötődik:

„Már láthatod, összeáll a kép,
A játék véget ér.
Már láthatod, vesztettünk megint
És koldulunk az életért
A ház falán felirat ég
A tűzfalak vigyázzák rég
Az út vége jól látható,
A gödör felett hullni kezd a hó”

Nos, a kép egyelőre csak érintettek szeme előtt állt össze, s a gödör is csak innen látható. Aki a felemelkedő részen tartózkodik, makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a hajónak a vízből épp kiemelkedő fele, soha sem fog elsüllyedni, sőt: egyre magasabbra emelkedik majd. Emiatt nem oldhatjuk meg a helyzetet. A hajó kiemelkedő felének legjobbjai azon fáradoznak, hogy a süllyedő részt is felemeljék. Ez persze lehetetlen. Mindenkit egyként kellene kimenekíteni a süllyedő hajóról, azaz egy igen összetett, átfogó válságkezelésre volna szükség. Ehhez azonban pontosan kellene látni magát a válságot, annak lényegi összefüggéseivel egyetemben.

Ezekhez a lényegi összefüggésekhez juthatunk közelebb a háztáji gazdaságok „világvégéjét” elemezve. A rendszer roppant egyszerűen működött. Egyfelől a már akkor is ipari, közte élelmiszeripari alapanyag termelés felé elmozduló „közös” gazdálkodásból ide helyeződött az élelemtermelés súlypontja, ami valamiféle névleges, ám egyre kevéssé érzékelhető kapcsolatot tartott fenn az ország két oldala között, másfelől nemcsak megélhetési, hanem kitörési lehetőséget is biztosított az ebben élő emberek számára. E kitörési lehetőség kétfelé is vezethetett volna. Egyfelől – mint ahogy ez Nyugat-Európában történt – a helyi lakosság városiasodásához, a házi táji gazdaságok farmszerűvé alakulásával párhuzamosan, másfelől a falvakból való kiköltözés anyagi alapjainak megteremtéséhez, és a falvak elnéptelenedéséhez vagy teljes lakosságcseréjéhez, ahogyan ez nálunk lejátszódott. A lényeg egyébként mindkét esetben ugyanaz: a régi világ lassan elsüllyed. A következmények is hasonlóak, csak az első esetben kevéssé látványosak, mert az új itt nem más régióban, hanem az adott helyszínen bomlik ki, így a kép nehezebben áll össze, s az út vége sem látható oly tisztán.

A háztáji gazdálkodások keretében a szülők megteremtették a gyermekeik továbblépésének feltételeit. Úgy gondolták, a felemelkedő városok bérrabszolgasága jobb, és biztosabb megélhetést nyújt majd nekik, mint a viszonylag nagy kockázattal és nagy, ráadásul folyamatos, szabadság és szabadnap nélküli erőfeszítéssel járó élelemtermelés. A „közös gazdaságok” ugyanezen ok miatt indultak el az iparszerű technológiák felé. Egyszerűen arról volt szó, hogy e módszerek sokkal jobban szolgálják a befektetett tőke megtérülését, mint a nagy élőmunka igényű élelemtermelés. Mindkét lépés érthető és rövidtávú gondolkodás mellett helytállónak is tűnhet, hosszútávon azonban katasztrófához vezet. E katasztrófát Magyarországon súlyosbítja – és most beszéljünk nyíltan –, hogy egy rendkívül szűklátókörű, önző, és idegen érdekeket szolgáló politikai elit egyszerűen kiárusította az ország élelmiszeriparát. Ez öngyilkos lépés volt, ha tetszik a jéghegy, melynek az ország Titanicként neki ütközött. Mi most azonban a másik oldalra összpontosítunk, mert ami itt történt, világosan jelzi, hogyan emészti fel a jelenlegi civilizáció, mint rendszer a saját lét alapjait.

Amikor az első fejezetben példaként választott gazdák kitaníttatták a gyermekeiket, majd városi egzisztenciát teremtettek számukra, saját világuk jövőjét számolták fel. Nézzük meg ezt a folyamatot a rendszer és a rendszerműködés oldaláról. Kiinduló pontunk e téren a természeti rendszerek felépülése, melyet az ún. niche-elmélet segítségével érzékeltetünk:

„Az ökológusok az egyes fajok igényét és elhelyezkedését az élőlényközösségben az ökológiai fülke vagy niche (ejtsd: nis) fogalmával próbálják megadni. Az élettelen környezetet, például a talaj nedvességét egy vonalon ábrázolhatjuk 0 és 100% között. Minden fajnak e skálán van egy minimuma, ahol még éppen megél, optimuma és maximuma is. (E potenciális niche azonban más fajok jelenlétével beszűkülhet, illetve eltolódhat.) Ha csak egyetlen ilyen niche-tengelyen ábrázolnánk egy erdő növényfajait, óriási zsúfoltságot, látszólagosan iszonyú versengést vélnénk a fajok között az átlagos nedvességi zónában. Vegyünk fel egy másik tengelyt is, mondjuk a fényt. Ezzel a két tengellyel már egy síkot határozunk meg, amelyen az előbbi tumultus már kevésbé lesz sűrű, hiszen a közepes vízigényű fajok egyrészt napos, másrészt árnyasabb tartományokat részesítenek előnyben. A tengelyek számát háromra növelve (pl. a talaj nitrogéntartalma alapján) már térbeli elrendeződést kapunk, az átfedő igények további mérséklésével. Bár elképzelni nehéz, a niche-tengelyek számát jóval nagyobbra is emelhetjük, és egy ilyen sokdimenziós hipertérben egyre bővebben lesz hely.

Helyezzük most el ebben a vázlatban az embert. Elvileg ő maga is elfoglal egy adott ökológiai fülkét (niche-t). Ugyanakkor akarva akaratlan számtalan más állat számára teremt élőhelyet. A háztáji gazdálkodás első értelmezésben épp oly életközösséget alkothat, mint egy erdő. Ennek az élőközösségnek a részei: a kert, a gyümölcsfákkal, a fák alatti aljnövényzettel (gyep), a zöldségágyások, s az ezekre épülő élelemláncokkal, az udvar a haszonállatokkal, sertéssel, marhával, lóval, esetenként juhval vagy szamárral, a baromfiudvar, és természetesen a ház. A rendszerben megtalálható minden. Az is, amit az ember kártevőnek hisz – azaz a haszonnövények fogyasztói, az ember táplálék konkurensei –, a kártevők természetes ellenségei legyen szó rovarokról, madarakról, vagy más ragadozókról, vagy épp a különféle férgek háziasított „ellenségeiről” a macskákról, a különféle „nemesített” őrzővédő, vagy épp férgező kutyákról, vagy akár görényről. E természetes élő közösségben mindennek helye van. Az emberi munka számtalan niche-t hoz létre és tart fenn. A „háztáji” így tulajdonképpen az egykor volt természetes kisparaszti gazdálkodás továbbélő modellje. E modell azonban csak addig maradhat fenn, amíg külső társadalmi kapcsolatrendszere is élő. Amíg a város környéki gazdák a városok piacain értékesítik a termékeiket — ilyen piac alatt értve a kisüzemi pékségeket, tej-, zöldség-, és egyéb feldolgozókat is — a kapcsolat közvetlen és mindkét fél számára jól érzékelhető. Amikor a kisüzemek helyét átveszik a kenyér-, tej-, és konzervgyárak a közvetlen kapcsolat megszűnik. E pillanatban szakad ketté az ország végérvényesen. (E szakadást több más mozzanatban is tetten érhetjük, ez az utolsó pont azonban végleges, innentől kezdve többé nem forr össze, ami valaha egy volt.)

A külső kapcsolatrendszer változása lassan felborítja a teljes életközösséget. Ez az a pillanat, amikor a pénz (csere)eszközből céllá válik, az ember pedig a nélkül esik ki az adott ökológiai fülkéből, hogy ténylegesen elpusztulna. Itt azonban van valami, amit feltétlen meg kell jegyeznünk. A természeti rendszerek sokaságában egyetlen olyan elem sincs, amely ne az n dimenziós niche-tér valamely pontján foglalna helyet. Mondhatni ez a tér a természet, a Teremtett világ valósága. Ha valaki két lábbal a földön áll, ebben a valóságban áll. Ha nagyon tudományosak akarnánk lenni, nevezhetnénk ezt szuper-realitásnak (aminek ugyan többletjelentése nincs, de milyen jól mutat?). A civilizáció azonban a szó legszorosabb értelmében kiemelkedik ebből a térből. Amit létrehoz, emiatt tulajdonképpen nincs is. Ez az, amit Hamvas Béla káprázatnak nevez. Amikor egy pénzügyi szakember mereven ragaszkodik szakterülete szabályaihoz, vagy egy „vízügyes” a gátjaihoz, egy agrármérnök az agro-technológiához, olyasmihez köti magát, ami tulajdonképpen nincs. Ami csak a látszat. Persze egy rövid történelmi időszakban nagyon is kézzel fogható látszat. E látszat mögött húzódó valóság megvilágítása érdekében térjünk vissza a háztáji gazdaságunkba.

A bomlás első lépcsője a külső kapcsolatrendszer sérüléséből következik, ennek a jele és a talán következménye is, hogy a pénz egyszerű (csere)eszközből céllá válik. E tény következményei persze eltérők lehetnek. Az élőközösségek által felhalmozott ún. biológiai produktum elsődlegesen a közösség egészének fennmaradását szolgálja. A rendszer többé-kevésbé zárt. Ha teljesen zárt, akkor gyakorlatilag sebezhetetlen és állandó, de ilyen részrendszer elképzelhetetlen. Minden életközösség csupán egyike valamely nagyobb rendszer együttműködő alrendszereinek. A háztáji gazdaságok kötődése e téren kettős, egyfelől a természet, a táj alrendszereihez, másfelől pedig a társadalom, a gazdaság alrendszerihez is kapcsolódik. Amíg a pénz jobbára csereeszköz, addig a természeti rendszerekhez való kapcsolódás az erősebb. Ennek a helyzetnek ezer egy oka van, akárcsak annak, miért is nem szólalt meg a harang az egyszeri püspök tiszteletére. Ugye itt az első az volt: mert nincs harang. Innentől kezdve a többi ezer ok felsorolása felesleges. A háztáji gazdálkodásunk esetében is akad egy ilyen elvi ok. A pénz azért marad eszköz ezekben az esetekben, mert azt, amit maga a gazdálkodás létrehoz, máshonnan nem lehet beszerezni. De még csak valamiféle helyettesítőjét (nagyon szép tudományos szakszóval: funkcionális ekvivalensét) sem. Ez pedig az egészséges élelem. (Az a helyzet egyébként, hogy ezt ma sem lehet máshonnan beszerezni, de annak látszó tárgyakat igen.) A háztáji gazdálkodásban azért nem lehet cél a pénz, mert azt, amit csak magam tudok létrehozni felesleges eladnom azért, hogy máshonnan vásároljam vissza. A pénz céllá válásának alapfeltétele e téren az élelmiszeripar kialakulása. A kenyérgyár ugyanis sokkal olcsóbban tudja létrehozni az általa kenyérnek nevezett és annak is tűnő tárgyat, mint a háztáji gazdaság a kenyeret. Hogy az egyik hazudik, és a technológia következtében a tényleges tartalom akár többszörösével is csökkenhet, nem látszik. Nem okoz közvetlenül érzékelhető gondot. Ráadásul a minőségromlás is lassú folyamat eredményeképp jut el oda, hogy a mai pékárunak már alig van valami köze a szó eredeti értelmében kenyérnek nevezhető élelemhez.

Amikor a háztáji gazdálkodás valamely eredménye, illetve egy ahhoz a megkóstolásig hasonlító termék olcsóbban megvásárolható a boltban, a gazdálkodás által megtermelt javak köre szűkül (már nem termelem meg, inkább megveszem), ugyanakkor a kieső termék helyett pénzre van szükség. Ennek a folyamatnak a következtében az egész életközösség fenntartása helyett a termelés a pénzt hozó elemek előállítása kerül előtérbe. A kert helyén megjelenik a gyümölcsös illetve a fólia, az udvar helyén a gépállomás, illetve a sertés és a tehenészeti telep, a ló, ökör helyét a traktor veszi át, és a háztáji gazdaság farmgazdasággá alakul. Ezek között a keretek között már sem a kártevőknek, sem természetes ellenségeiknek nincs helye. Az ember totális háborút folytat az élet ellen, a rendszeren belüli együttműködést a kíméletlen vegyszerhasználat veszi át. A folyamat mellékterméke egyfajta egyneműsödés, az egyik gazda csirkefarmot alakít ki, a másik tehénnel foglalkozik, a harmadik sertéssel, és így tovább. A lényeg azonban természetin oldalról nézvést a korábbi niche-tengelyek felszámolása. Látni kell azonban hogy e keretek között az ember, ha megfogyatkozott létszámban is, de ott marad a rendszer középpontjában. Ez az a pont, ameddig a vidékfejlesztők többsége eljut. Idáig szeretnék a magyar vidéket felemelni. Magyarországon ugyanis a folyamat egy kicsit másként játszódott le. A pénztermelő ágazatok előretörése és az életközösségek felbomlása megtörtént, de a jövő feléléséből nyert erőforrásokat nem a termelés „korszerűsítésére”, farmgazdaságok kialakítására fordították. A háztáji gazdaságok egyre nagyobb, gyakran emberpróbáló erőfeszítések árán egyre rosszabb körülmények között teremtették meg annak a feltételeit, hogy az ember eltűnhessen a vidéki falvakból. Az ember mindkét esetben kiemelkedett a természetből, mindkét esetben virtuális térbe került, csak a farmgazdaság kialakítása mellett helyváltoztatás nélkül.

Ami mindkét folyamatból világosan látszik: e folyamat lényege, hogy az emberi társadalom fejlődése során saját létalapjait emészti fel. Mindegy ugyanis, hogy a vidéki lakosság helyben marad-e, avagy városba költözik, az eredmény így is úgy is a lélekszám radikális csökkenése. A példaként választott két család három-három gyereket adott a városnak. Ezek a fiatalok ma 40 év körüliek. Közülük kettőnek (akik egymással házasodtak össze) három, egynek egy gyermeke van a többiek gyermektelenek. És ezek az arányok többé-kevésbé jellemzőek a városok, illetve a városi életmódú települések lakosságára úgy hazánkban, mint nyugaton. Az alapok felélésének más jelei is vannak. Az életközösségben való gazdálkodás mellett a termőföld megújulása folyamatos volt. Ez a rendszer lényegéből fakadó sajátság. Az iparszerű technológiák mellett azonban a termőföld képtelen megújulni. Ma ott tartunk, hogy az Európai Unióban a föld lepusztulása 17-szer nagyobb ütemű, mint a megújulása és a folyamat sajnos nem lineáris, hanem exponenciális függvény mentén halad, azaz ez az ütem folyamatosan nőni fog. Itt egy azon folyamat két oldaláról van csupán szó. Idevehetjük harmadik oldalként – csak vázlatosan – az élelmiszerek tápértékének csökkenését. Mindezt tényleg csak jelzés értékűen ábrázolva. Prof Márai Géza vizsgálatai szerint a búza vas tartalma 1949 és 1962 között 21%-kal csökken, ez az arány 1995-re eléri a 71%-ot. A kalciumtartalom 1963-ig 12%-kal, 1995-ig 78%-kal csökken. Bármit is veszünk alapul, az eredmény nagyon hasonló. E hasonlóságokból tényleg összeállhat a kép: a játék véget ért.

TÉVEDÉSEK VÉGJÁTÉKA I. rész "messzeringó gyermekkorom világa"

Molnár Géza — Thu, 14 Oct 2010 09:47:20 +0000

Az olaj-, vagy inkább az energiaválsággal kapcsolatos nézetek egyfajta „világvége-jövendölés” formáját kezdik ölteni. Elsősorban a különféle nyilvános megjelenési formák a „hang”-, a „betű”- és nem utolsósorban a „képmutató” (rossz magyarsággal: a rádió, az újságok és a tv) bevett közlési formái miatt. Ezek az eszközök ugyanis nem a dolgok lényegére mutatnak rá, hanem a figyelem felkeltésére és az emberek felzaklatására, hangulataik felkorbácsolására törekednek. Igaz ugyan, hogy erre ma már egy komoly, valósághű elemzés is alkalmas lehet. A jelentések tartalmát azonban el kell rejteni, arra pedig kitűnően alkalmas, ha rásütjük a „világvége” bélyeget.

De ha már itt tartunk, gondolkodjuk el azon, mit is jelent a szó: világ, és mit is jelent a világvége.

A nyelvünk e téren hihetetlen távlatokat enged meg nekünk. A világ ugyanis, éppúgy, mint pl. a természet, egyszerre jelentheti a teremtett világ egészét, szűk környezetemet, vagy tulajdonságaim összességét, emberi lényegemet. Nagyapám mindig azt mondotta volt: a világ kezdete a bölcső, a vége a koporsó, a közepe pedig az a pont ahol az ember épp áll. Nem korlátozás ez, sokkal inkább az emberségből kiszakadt elme elhelyezése egy biztos pontban. Mondhatni, ettől kezdve mindig a megfigyelőn áll, meddig is fog terjedni az ő világa, s végül azonossá válhat-e a teremtett világgal. E megközelítésből minden egyes halál egy kis világ végét is jelenti egyúttal. De ez túl személyes ahhoz, hogy általánosítani lehessen belőle. A halál ugyanis nem a vég, mondhatni van élet a halál után, a túlélők számára biztosan. Ugyanakkor elszenvedője számára mégiscsak lezár egy fejezetet. A világvége e nézőpontból lehet egy bekezdés, egy kötet, de lehet a Könyv vége is. A Könyv alatt persze a Teremtést kellene érteni. És ma, akik a világvégét emlegetik, általában erre gondolnak. Nos, ha így van, igazuk van: az energiaválság, s mindaz, ami hozzá kapcsolódik (hiszen az egész egy életforma válsága), nem jelenti a Teremtés végét, azaz ebben az értelemben nem a „világvége”. Azt hiszem, ebből a gondolati káoszból következnek azok a tévedések, amelyeket joggal lehet számon kérni e honlap szerzőitől.

A képet azonban más oldalról is megközelíthetjük. Erre szükség is van, hiszen ha itt leragadunk, nem érthetjük meg, mi is történik köröttünk. Azt már láttuk, hogyan ér véget egy fejezet a Teremtés — vagy az Élet Könyvében, kinek melyik rokonszenvesebb. Most nézzük meg, hogyan is érhet véget egy kötet. Kiindulási pontként, Radnóti versének néhány sorát választottam:

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

S persze csak a rend, és a műélvezet kedvéért idéztem ily hosszan. A lényeg ugyanis két szó: „gyermekkorom világa”. Nem akarok műelemzésbe bocsátkozni, amikor a saját gyermekkorom világára gondolok, nem a szemlélő gyermek a lényeg, hanem a világ, amit szemlélt. A gyermek a mai napig itt maradt, aki nem hisz nekem, nyugodtan kérdezze erről a feleségemet, a világ azonban tovatűnt. Mondhatni véget ért. Valahogy így lehetett ez Radnóti esetében is. Az a világ, amibe fiatal felnőttként léphetett oly távoli annyira más volt, mintha egy teljesen új világ lett volna.

És akkor most öntsünk tiszta vizet a pohárba. A korosztályomból mindenki emlékszik még az egy párt, egy ország, egy nép, egy szakszervezet, egy hazafias népfront, azaz a minden egy világára. Másoldalról, a 3,60-as kenyér, a teljes foglalkoztatottság, a viszonylagos jólét, a trabant, a wartburg és a zsigulik világára. Ez a világ bizony visszavonhatatlanul a múlté. Mondhatni: véget ért. Sokak számára a nélkül persze, hogy felfogták volna mi is történt. Voltak azonban sokak, akiknek valóban „világvége” volt. Én magam „Kerepestarcsán” (ma már nem is létezik ez a település) döbbentem erre rá, 1994-ben a kórházi ágyon fekve, a szomszéd „2-eske” lelkes szózatát hallgatva, aki azt magyarázta a feleségének, ne vegyék meg most a szenet, „győztek a szocialisták, őszre lemegy majd a szén ára”. A bácsi nyilván ősszel, amikor a szén ára jó másfélszeresére emelkedett. Nos, azt hiszem egy ilyen helyzetre elmondható, egy világ omlott össze, s nem csak átvitt értelemben.

Ez a világvége még tisztábban érthető a vidéki Magyarország felől nézvést. Itt a tsz-ek, a melléküzemágak, és a háztáji gazdaságok világa omlott össze. A világ vége nyomai: elhagyott tsz telepek, összeomló kúriák, szanaszét heverő gépek, megrongált meliorációs művek, elnéptelenedő falvaink düledező házai, gazos, vagy épp faltól falig szántott, élettelen portái, még jól látszanak. Az emberfia, ha közöttük sétál, látja a múltat, érzi még a régi világot, de kénytelen felfogni a pusztulást, a véget, annak az egykori világnak a végét. Már csak azért is kénytelen, mert itt ebből nem született új rend. A falvak nem éledtek újjá, az élet menekül a tájról, csak az emlékek maradnak. Érdemes azonban faggatnunk őket egy kicsit. Milyen is volt a tsz-ek világa?

Különös világ volt ez. A tsz elvileg mezőgazdasági üzem volt, ám jövedelmét nem a saját (mező)gazdálkodása adta. Az élelemtermelés a háztáji gazdálkodások rendszerére épült, ez mondhatni önellátó volt, megélt belőle a gazda, és az értékesítő egyaránt, bár közel sem egyformán. A nagy közös földművelés rendszerében pedig kevés kivételtől eltekintve nem a föld, hanem a melléküzemág adta a jövedelmet. E két mozzanat ásta meg ennek a vidéki Magyarországnak a sírját. A melléküzemágak dolga egyszerű. Van valahol Pesten egy jól menő kisvállalkozás, ami jövedelmének egy részét visszautalja, mondjuk Karcsára, Kenézlőre, vagy a jó ég tudja mely távoli, eldugott faluba. Előbb-útóbb önkéntelenül is felmerül majd a kérdés (mint ahogy fel is merült): miért is? Miért is kell eltartani azt az isten háta mögötti anyatelepet, mely semmi másra nem jó, csak arra, hogy évről évre nagyobb veszteséget hozzon ki a földből? Az ellentét előbb hanyatláshoz, majd szakadáshoz vezet, a rendszert saját szerkezete számolja fel. Ám ez még mondhatni: nem a világvége. Amíg a mozaikszó: tsz mögött ember is van, aki az összeomlás után talpra is tud állni, a világ még fennmaradhat. Az embert a háztáji gazdálkodás rendszere száműzte a vidékről. Két példát is mondhatok erre. A minap egy falusi kocsmában (van annak már jó tíz éve is, a falu ugyan meg van, de a kocsma már nincs, ami az álmoskönyvek szerint azt jelenti, a községnek sincs sok ideje hátra) a múltról beszélgettünk. A régi világról, melyben a „boltosék” három gyereket kitaníttattak a borjúból, s a tejtől, lakást vehettek nekik a távoli nagyvárosokban (Nyíregyházán és Miskolcon, kinek, hova húzott a szíve). Ma már ezt nem lehetne megtenni. Aztán ott volt a másik család, kinn az érparton. Ők sertést hizlaltak, s szintúgy három gyereknek vettek lakást három helyen. És hány hasonló példa van? Számtalan. A falvak azért néptelenedtek el, mert abban a világban az emberek nem bíztak a jövőben, és a gyermekeiket a városokba kergették. Gyermekeik szintúgy nem bíznak a jövőben, és nem szülnek gyermekeket. Lassan olyan ponthoz érünk, amelyben egymást érik a világvégék, a nélkül persze, hogy észrevennénk.

A jövő éleleme?

Molnár Géza — Thu, 07 Oct 2010 07:27:48 +0000

A minap megjelent egy rövidke írás a Nők Lapjában a Jövő energiája címen? A tóriumról, az atomenergiáról és a fosszilis energiahordozókról szól. Az összegzés szerint nem kell aggódni a rendelkezésre álló energiaforrások kimerülése miatt. Ez igaz, aggódni egészen más miatt kell. S hogy mi az az egészen más? Ezt foglaltam össze az alábbi szösszenetben.

A jövő élelme?

Mindezt előre kellett bocsátanom, részben azért, mert nem hogy abban nem hiszek, hogy a lavina megállna, de már abban sem bízom, hogy bárki meghallja a kiáltozásom. Ezzel együtt érző lélek vagyok, így aztán nem állhatom meg szó nélkül a dolgot. Írásra pedig „A jövő energiája?” – című cikk késztetett. Mert az ugyan, hogy a rendelkezésre álló energiaforrások kimerülése miatt nem kell aggódni, bármennyire igaz, félrevezető. Helyesebb lett volna úgy fogalmazni: nem a rendelkezésre álló energiaforrások kimerülése miatt kell aggódni.

Az olaj kitermelés történetére visszatekintve azt láthatjuk, hogy az ún. könnyen felhasználható készletek kitermelése megközelítőleg 24 évenként megduplázódott. E folyamat melléktermékeként egész gazdaságunk az olajra épült, a kőolaj és származékai az élet minden területén jelen vannak, ráadásul ez lett a társadalmunk fennmaradásához nélkülözhetetlen gazdasági növekedés üzemanyaga is. Ahhoz, hogy komoly visszaesések ne következzenek be, az elkövetkező 24 év alatt ismét meg kellene duplázni az olaj kitermelését. Tekintettel azonban arra, hogy napjainkban olajcsúcs közeli helyzetben vagyunk, azaz kitermeltük a készletek felét, ez az ütem tovább nem fokozható, mi több fenn sem tartható. A jövőben néhány hónapig, esetleg évig szinten maradhat az olajtermelés, utána azonban csökkenni fog. A készletek nem merülnek ki, nem fogynak el, csupán egyre kevesebb fekete arany jut a gazdaság vérkeringésébe, s miután a gazdaság olajfüggő, már a kitermelés szinten tartása is komoly válságot okozhat. Ez visszahat az olaj utáni keresletre, ami viszont befolyásolja a kitermelést. Tekinthetjük ezt egyfajta negatív visszacsatolásnak, ami odavezet, hogy az olaj alapú gazdaság összeomlik, mielőtt kitermelhetnénk, mondjuk a mai napig fennmaradt készletek felét. Bőven marad tehát olaj a földben, nem kell attól tartani, hogy az utolsó cseppig a felszínre hozzuk, mégis van némi okunk az aggodalomra.

Hazánkban az elmúlt 20 évben megszűnt az élelemtermelés, a mezőgazdaság iparszerű technológiával ipari, közte élelmiszeripari nyersanyagot állít elő. Ahhoz, hogy ebből élelem legyen, három dolog szükséges: egyfelől olaj, amely nélkül az iparszerű technológia nem tartható fenn. (És itt nem is elsősorban az üzemanyagokról van szó, hanem a műtrágyák, növény-védőszerek sokaságáról, illetve azokról az olajalapú műanyagokról, melyek szintén jelen vannak az ágazatban.) Másodsorban olaj, amely nélkül a megtermelt nyersanyag nem jut el a feldolgozókba, illetve a késztermék nem jut vissza a fogyasztókhoz. És harmadsorban is olaj, amely nélkül ellehetetlenül a feldolgozás. A helyzetet súlyosbítja, hogy a termőföld az Európai Unióban 17-szer gyorsabban fogy, mint ahogy egyébként megújulni képes. Azaz a mezőgazdálkodás — termőföld híján — az egyre nagyobb olajigényű és energiafelhasználású technológiák irányába kényszerül, illetve kényszerülne, ha lenne elég olaj. Az olajkitermelés akadozása, majd várható csökkenése e miatt közvetlenül hat majd a városi fogyasztókra.

Mindezt tudva kicsit félve várhatjuk azoknak az előrejelzéseknek a bekövetkeztét, melyek 5-15 éves időtávon belül a jelenlegi igényekhez mérten 10-15%-os olajhiánnyal számolnak. A 10% körüli hiány a teljes magyar kőolajfogyasztás 52-szerese. Ezt a mennyiséget nem lehet egyik napról a másikra alternatív energiákkal pótolni. A helyzet azonban ettől is súlyosabb, mert 1% körüli hiány is többszöröse a fogyasztásunknak. Azaz Magyarország kiszorulhat az olajpiacról, még mielőtt a készletek komolyabb mértékben fogyni kezdenének. S bár a villamos áramtermelésre általában igaz, hogy adódhatnak új technológiák, s a fosszilis energiahordozók árának növekedésével arányosan megéri majd áttérni ezekre a módszerekre, az élelmiszeriparban (ideértve a mezőgazdasági termeléstől a feldolgozáson át a nyersanyagok és késztermékek szállításáig mindent) az olajnak nincs megfelelő helyettesítője. A jelenlegi körülmények között talán bizakodhatunk: világítás lesz, az unokáinknak is, de termőföldjük és élelmük szinte biztosan nem.

Egy kicsit kifordítva Hamvas Béla szavait: van olyan érző lélek, aki látva, hogy emberek milliói menetelnek a biztos éhhalál felé, azt szó nélkül megállja? És itt már csak azért is kiabálni kell, mert a dolog nem elkerülhetetlen, elvileg okos és időben megkezdett vidékfejlesztési politikával elébe lehetne menni, fel lehetne rá készülni. Eddig azonban szemmel láthatóan egyetlen lépést sem tettünk ebbe az irányba.

A XX század végén egy angol ökológuscsoport az alábbi szarkasztikus megjegyzéssel zárta egyik tanulmányát. Napjainkban egy városlakónak számtalan kérdést végig kell gondolnia, mielőtt reggel útnak indul: tömegközlekedéssel menjen, vagy gépkocsival, hol vannak útlezárások, hogyan hangolja össze a munkába menetet a gyermekek iskolába jutásával, hol érdemes vásárolni, hol lesznek árleszállítások, stb. stb. Mennyivel egyszerűbb lesz a dolga néhány évtizeden múltán, amikor napkeltekor mindössze egyetlen kérdése marad: ebédelek, vagy ebéd leszek. Az angol kormány válaszul egy a második világháborús győzelemkertekhez hasonló mozgalmat indított el, melynek lényege, hogy városi parkokban, házak mellett zöldséges kerteket alakítanak ki és minél többen termeljék meg maguknak a zöldséget és az alapvető élelmiszereket. (Igaz eddig nem sok látható eredménnyel.)

És mi mit tettünk?

A Sajó árvíze Felsőzsolcánál "képekben" 8

Molnár Géza — Thu, 29 Jul 2010 19:46:03 +0000

És végezetül a mi lett volna ha nincs az M30-as című kép. Ez easetben a vasúti kereszttöltés duzzasztotta volna fel a Sajó árvízét. Felsőzsolcát ugyanúgy nem lehetett volna megvédeni, mint most. Talán ha az árvíz elmossa a vasúti hidat és a töltés egyrészét. Lehet, hogy ebben az esetben a víz e szűkületen levezethető lett volna, de a katasztrófa által okozott kár nagysűága nem igen csökkent volna ezáltal. A nagyobb víztömeg lejjebb Ónod és Muhi térségében okozhatott volna gátszakadást. Felsőzsolca Arnót, Szirmabesenyő és Miskolc között a Sajó ártéri szűkülete miatt egy átmeneti vésztározó alakult ki, melynek a vízszint emelkedés következtében Felsőzsolca is a részévé vált.

A katasztrófát azonban az árvízvédelmi rnedszer alulméretezése okozta. Amikor a folyó természetes esésvonala mentén gátat emeltek, majd itt vezették el a Miskolc Szerencs közötti vasút töltését, nem gondolták azt, hogy a térségben ilyen mennyiségű víz is megjelenhet.

A Sajó árvize - és az elmúlt időszak ár- és belvizei a vízelvezető vízrendezés teljes csődjét bizonyítják. Amikor sok víz érkezik a folyókon, képtelenek vagyunk elvezetni azokat, amikor éppen sok, akkor nagy költségek árán, a belvizek tekintetében jelentős károk mellett nagy késéssel tudunk némi eredmény felmutatni. A rendszer akkor működik tökéletesen, amikor kevés a víz, tehát gyorsan és hatékonyan tudjuk kiszárítani vele a Kárpát-medencét. Az a helyzet, hogy a szélsőségesen nagy vizek nélkül itt már régen sivatag lenne. Szerencsénkre eddig mindig a kellő pillanatban érkezett olyan árhullám, illetve belvíz, melyet nem tudunk levezetni, és ami emiatt legalábbis részben feltölthette a medence víztartalékait.

Felsőzsiolca helyzetére kitérve, mégegyszer hangsúlyozzuk, a település nem ártérre épült, nincs rossz helyen. Azért került veszélybe, mert a Sajó rendezésekor az árvízvédelmi töltés, illetve a vasút keresztező töltése elzárta a természetesen esésvonalak mentén a víz útját, így az e szűkületen végletesen feltorlódott. A másik ok a 37-es út hasonló visszaduzzasztó hatása, illetve az a tény, hogy a vártnál nagyobb víztömeg zúdult le a folyón. A település mnden hasonló helyzetben hasonló veszélynek lesz kitéve. Megoldást vagy az esésvonalak megnyitása jelenthetné árapasztó csatorna segítségével, vagy a 37-es út mentén egy komolyabb árvízvédelmi töltés kiépítése, és a Felsőzsolca, Arnót, Szirmebesenyő, Miskolc közötti területen efy komoly gáttakkal lekerített vésztározó kialakítása.

A folyó teljes betöltésezése és a töltések emelése nem megoldás, mert ha e szűkületben sikerül gátakkal kivédeni egy hasonló árhullámot, az innen tovább vezetett víz lejjebb a Sajó alsóbb, a Tisza torkolatáhzo közelebb eső szakaszain okozhat kárt.

A Tisza a Sajó torkolata alatt rendkívüli árvízvédelmi készültséget jelentő árhullámot vitt a medrében. Azt mondtuk korábban, hogy ez az árvíz a vízelvezető vízrendezés csődjét mutatja. Ha egy tökéletesen töltésezett Sajó medrében vonult volna le ez az ár, ha a százmillió köbméter feletti kiáradó vizek mind a mederbe maradnak és lezúdulhatnak a Tisza völgyére, a folyó vélhetően képtelen lett volna befogadni az érkező árhullámot, és akkor most egy Tisza menti árvíz következményeivel kellen szembe néznünk.

Úgy tűnik, ha a rendszert toldozgatjuk a továbbiakban is, hasonló katasztrófákkal kell számolnunk. A kérdés csak az, hogy hol. A Sajó Felsőzsolcai szakaszán a múltban és a jelenben elkövetett hibák, az átereszek alulméretezéáse a 37-es út és a vasút, napjainkban pedig az M30-as út mentén, nem okozták a katasztrófát, csupán a helyszínét határozták meg. Az ok alapvetően az elhibázott vízrendezés koncepció. Jó lenne ezt belátni, és hozzá kezdeni a rendszer átalakításához, mielőtt egy tiszai árvíz mutatna rá a helyzet tarthatatlanságára.

Az árvíz lefolyása 3

A Sajó árvíze Felsőzsolcánál "képekben" 7

Molnár Géza — Thu, 29 Jul 2010 19:43:41 +0000

A Sajó folyása mentén következő szűk keresztmetszet valóban az M30-as út, melynek áteresze nem kisebb a 37-es útnál, de hozzá járulhatott valamicskét a víz feltorlódásához.

A Sajó és a Bódva víze azonban az itt már kékkel jelölt öblözetbe felülről érkezett, és a Kis-Sajón keresztül tört be a településre, az M30-as a képejn jelzett formában hozzájárulhatott a vízszint emelkedéséhez de csak azt követően, amikor a felülről érkező ár a 37-es úton már átbukott.

Az árvíz lefolyása 2

A Sajó árvíze Felsőzsolcánál "képekben" 6

Molnár Géza — Thu, 29 Jul 2010 19:39:14 +0000

Az alábbi három képen az árvíz vélt lefolyását szemléltetjük. Az általános vélekedés szerint az M30-as okozott olyan mederszűkületet, ami felduzzasztotta a Sajó árvizét, és a nyíllal jelzett irányba térített, mniért is a víz az árvédelmi töltéseket megkerülve, felülről árasztotta el Felsőzsolcát. E vélekedés azonban nem állja meg a helyét. Az adott esetben ugyanis nem arról volt szó, hogy a víz alulról töltötte volna ki a képen a 37-es út felett fehérrel jelölt öblözetet. Az is jól kivehető az ábráról, hogy az első komoly szűkület a Sajón a 37-es út maga, ami keresztezi a folyót, s viszonylag szűk áteresze van még Miskolc belterületén.

Az árvíz lefolyása

A Sajó árvíze Felsőzsolcánál "képekben" 5

Molnár Géza — Thu, 29 Jul 2010 19:31:19 +0000

Az ötödik képen látható, hogy az ártéri szűkületet az árvízvédelmi töltés, és az ártret keresztező vasútvonal alkotja. Szeretnék itt visszautalni arra, hogy a Sajó árvízvédelmi rendszerének kialakításakor nem számítottak ekkora vízszintekre a térségben.

A terepmodell az infrastruktúra részbeni megjelenítésével

A Sajó árvíze Felsőzsolcánál "képekben" 4

Molnár Géza — Thu, 29 Jul 2010 19:26:26 +0000

A következő képen az ártér domborzati vizsonyai láthatók. Jól érzékelhető, hogy Felsőzsolca mellett a Sajó folyása tölcsérszerűen beszükül, e tölcsér délnyugati falát két jól látható vonalas létesítmény adja. (A képen az M30-as út még nem szerepel)

Felsőzsolca menti ártér terepmodellje

A Sajó árvíze Felsőzsolcánál "képekben" 3

Molnár Géza — Thu, 29 Jul 2010 19:20:40 +0000

A harmadik kép a Sajó árterének szintjeit mutatja Feksőzsolca és Miskolc térségében. A kép jól szemlélteti, merre húzódnak a természetes esésvonalak, illetve mely útvonalon haladna a természetes árhullám, ha nem zártuk volna el az útját. A Sajó folyásával párhuzamosan hútódnának le a nagyvizek egy részeük a korábbi mellékágak közvetítésével térhetne vissza a Sajóba, másrészük a Hejőn keresztül közvetlenül a Tiszába folyna. (Ez a képen nem látszik, itt csak a szintek jelennek meg.

A kép azt szemlélteti, hogy Felsőzsolca nem a Sajó árterébe épült, és az emberi beavatkozás nélkül soha nem alakult volna ki olyan helyzet, hogy a település víz alákerülhessen. E beavatkozás azonban nem az "oson" áruház, s mégcsak nem is az M30-as kialakítása volt.

Felsőzsolcánál mélyebben fekvő területek a Sajó árterében

A Sajó árvíze Felsőzsolcánál "képekben" 2

Molnár Géza — Thu, 29 Jul 2010 19:10:46 +0000

A második képen a Sajó tetőző szintje látható. A két kép közötti különbség alapján már látható az árvíz valódi oka. Olyan mennyiségű víz folyt le a Sajón, melynek levezetésére egyszerűen nem voltunk felkészülva. Soha senki nem hitte volna, hogy ekkor árvíz lehetséges, a rendszer ennek kezelésére alkalmatlan.

Az árvíz tetőző szintje Felsőzsolca mellett

A Sajó árvíze Felsőzsolcánál "képekben" 1

Molnár Géza — Thu, 29 Jul 2010 19:02:56 +0000

Az alábbiakban megkísérlem néhány ábra segítségével megjeleníteni milyen körülmények játszottak közre Felsőzsolca árvíz-katasztrófájában. A helyzetemet bonyolítja, hogy szemmel láthatóan nem tudom a képet a honlapon megjeleníteni, tehát az adott esetben a szövegmező alatti linkre kattintva lehet megnézni miről is van szó. Ezen felül azt is előre kell bocsátanom, hogy a helyzetet statikus modell segítségével tudom csak megjeleníteni, ami korlátozott érvényű, de azért elég pontosan szemlélteti mi is történt.

Nyolc képet jelenítek meg, ami azt jelenti, hogy ez a bejegyzés nyolc részletből fog állni.

Az első részleten, minden további magyarázat nélkül azt a vízszintet mutatom be, amelyre számítottak, azaz, amelyre a védelmi rnedszer kiépült.

A várt árvíz szint

Múlt idejű jövő idő

Molnár Géza — Tue, 13 Jul 2010 12:54:26 +0000

A társas játékokban legyen szó bár valódi játékról, sakkról, kártyáról vagy egy bűnügy tárgyalásáról, van egy pillanat, amikor minden eldől, s a végkifejlet visszafordíthatatlanul bekövetkezik. Erle Stanley Gardner igen kifejezően ír erről a pillanatról a Morcos lány esete c. művében, s miután esetünkben is valami ilyesmiről van szó, idézzük most fel e leírás minden apró részletét…

„A per nyilvánvalóan eldőlt…

A nézők szeme lesiklott a tanukról és a vádlottakra tapadt…

A perek csatatereit megjárt, vén jogászveteránok jól tudják, ez a legnyugtalanítóbb jel, amit a tárgyalóterem közönsége csak adhat. A per kezdetén rendszerint a vádlottal foglalkozik a közönség. Kíváncsian lesi arca minden rezzenését, legkisebb érzelemnyilvánítását. Szemügyre veszi, megpróbálja a bűntény elkövetésének körülményei közé helyezni, és a képzeletében kialakuló kép alapján alkot véleményt bűnösségéről, illetve ártatlanságáról.

A tárgyalás előrehaladtával a közönség figyelme mindinkább a tanúvallomásokból kibomló körülményekre terelődik. Az érdeklődés a tanúkra, a bírákra, a védelem és a vád késhegyre menő küzdelmére összpontosul.

Amíg a per kimenetele kétes, amíg a végső ítélet bizonytalan, a közönség a tanúkat fürkészi, a szeme előtt lezajló dráma főszereplőit. Ám ha bekövetkezik a döntő esemény, amely megszünteti a bizonytalanságot, és meggyőzi a közönséget a vádlott bűnösségéről, a tekintetek szinte gépiesen a vádlottra szegeződnek, s ekkor már nem a bűntény elkövetésének körülményei közé képzelik, hanem a halálraítélteknek kijáró morbid kíváncsisággal mustrálják. Kéjesen, lúdbőrözve vetítik maguk elé a hajnalt, amikor az elháríthatatlan végzet keze kivonszolja a rabot a cellájából, hogy elindítsa utolsó, szörnyű útjára.

Ettől a jeltől rettegnek a védőügyvédek, ez a tömeg végső állásfoglalása, a mérleg nyelvének kibillenése, a lefelé fordított hüvelykujj, a néma ítélet.

Nincs az a mesterségében jártas ügyvéd, aki ne ismerné fel a figyelem megfordulásának borzalmas jelentőségét. A vádlott azonban nem ismeri fel, sőt olykor elégedettséggel tölti el, hogy ismét a figyelem középpontjába került. De az ügyvédet, aki látszólag derűs és nyugodt arccal ül a maga elé halmozott jogi könyvtorony árnyékában, torkon ragadja a rémület.

Ebben a perben meghozták a néma ítéletet… visszavonhatatlanul és könyörtelenül…”

A per természetesen csak képletes, minta hogy az ítélet is az. Ugyanakkor, ha külső szemlélőként tekintünk az eseményekre, minden okuk megvan a rettegésre, mert képzelhetjük ugyan az ügyvéd szerepébe magunk, de ez csak annyiban áll, hogy mi látjuk és érzékeljük a jelek jelentőségét. Itt a hasonlatosság véget is ér, mert az adott esetben az ítélet ránk is vonatkozik…

A vádlott nem veszi észre a nyilvánvalót. Elvben tudja, hogy véges rendszerben nincs végtelen növekedés, de fogalma sincs róla mit is jelent mindez a valóságban. Érzékeli, hogy ismét a figyelem középpontjába került, de nem tudja mit is jelent mindez.

A jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszer összeomlása immár elkerülhetetlen. Nincs visszaút és nincs esély, bármilyen eredményekkel kecsegtessen is bármilyen kutatás, bármilyen alternatív energia. E téren a tanúvallomások egyértelműek. Tudom, sokan nem értik még ennek a jelentőségét, nem látják át a fordulat lényegét, így csak legyintenek, s várják a következő tanút, tervezik a következő lépést…

Nos, mielőtt túlságosan is beleélnénk magunkat a folytatásba, álljunk meg egy percre, és vizsgáljuk meg alaposabban a kérdéses tanúvallomást.

A korábbiakban itt is volt már szó a globális felmelegedésről, és annak feltételezett kiváltó okáról, a széndioxid kibocsátásról. A felmelegedés hívők és a klímaszkeptikusok késhegyre menő vitát folytatnak arról, mi miért is történik, ugyanakkor e vita hevében elfeledkeznek egy alig lényeges mozzanatról. Nem változások ténye vitatott, csupán a kiváltó oka. És itt e ponton dőlt el a per…

Induljunk ki egy egyszerű tényből. A változások – bármi is áll a háttérben – meghatározott rend szerint zajlanak. Az egyes szakértők e rendet akarják modellezni, leírni, és ebből szerenének következtetéseket levonni. Az egyik következtetéssor szerint az üvegházhatású gázok felszaporodása lassú, de egyre erősödő felmelegedést okozva felelős a folyamatokért. A másik oldal véleménye szerint természetes folyamatról van szó, melynek semmi köze a széndioxid-kibocsátáshoz.

Első megközelítésre azt mondhatjuk, mindkét félnek igaza van és persze mindkét fél téved. A háttérben természetesen természeti folyamatok állnak, merthogy nem állhatnak mások, még akkor sem, ha a változásokat emberi cselekvések indították el. A természetes rendszerek a maguk törvényszerűségeinek megfelelően viselkednek. A klímaszkeptikusoknak igazuk van. A jelenlegi folyamatokért nem az üvegházhatású gázok kibocsátása a felelős. A légkörben több, előttünk ismeretlen folyamat szabályozza az üvegházhatás működését. Ezek közül a széndioxid és társai a hosszú távú hatásokért felelősék, mondhatni, ők alkotják a stratégiát, a finomhangolást a vízgőz, a felhőzet végzi. E mozzanat a pillanatnyi hatások tekintetében sokkal lényegesebb. Rossz helyen keresgélünk tehát, amikor az üvegházhatású gázkibocsátást tesszük felelőssé a folyamatokért. Ezért aztán egyfelől nem értjük, mi is játszódik le a környezetünkben, másfelől nem találhatunk megoldást a problémára.

Az, hogy a jelenlegi gondoknak vajmi kevés közük van a széndioxid felszaporodásához, indokolatlanul nyugtatna meg bennünket. Itt nem arról van szó, hogy valami nem játszódik le, hanem egyszerűen arról, hogy nem értjük az okát. Amikor azt mondjuk, valamiféle ciklikusságról, természetes jelenségről van szó, azt is mondjuk: fogalmunk sincs, mi okozza.

Nos, időzzünk el egy kicsit e ponton. Közelítsük meg a kérdést más oldalról. Képzeljük el a Földet légkör és minden egyéb tartozék nélkül, kiszolgáltatva a nap sugarainak. Mi is történne vele ebben a helyzetben?

Nappal a Nap sugarai felforrósítanák a felszínt, az így keletkező hőt aztán a Föld éjjel, igaz más hullámtartományban visszasugározná a világűrbe. A hőmérséklet emiatt felfoghatatlanul szélsőséges lenne.

Erre a folyamatra több szabályzókör is épül, melyek mindegyike hozzájárul a szélsőségek mérsékléséhez, illetve a hőmérséklet-szabályozáshoz.

Az első mindjárt a légkör, mely egyfelől megszűri a sugárzást, másfelől visszatartja a hő egy részét. Ennek következtében elviselhetőbb a nappali felmelegedés, és enyhébb az éjjeli lehűlés. A második a felszínborítás, értve itt ez alatt a szárazföldek és a vízfelület arányát. A víz hűt is és fűt is, tényleg alkalmas egyfajta finomhangolásra.

A rendszer felépítése e ponton egyre összetettebbé válik. Mindaz, amit itt lejegyzünk, oly mértékű leegyszerűsítése a folyamatoknak, amely alkalmatlan a tényleges események és történések érzékeltetésére, de segítségével a lényeg megérthető. A szárazföldeket borító növényzet a tengereknél is komolyabb szerepet játszik a hőmérséklet szabályozásában. Részben mert elnyeli, és biokémiai folyamatokra használja fel a beérkező fényhullámok egy részét, így ténylegesen befolyásolja, milyen mértékben hevíti a felszínt a nap, másfelől pedig mert egy adott terület vízháztartásra gyakorolt hatásával maga is jelentősen befolyásolni tudja a légkörbe kerülő vízgőz mennyiségét, ezzel az üvegházhatás finomhangolását. Egyetlen nem túl terebélyes lakótelepi fa egy meleg nyári napon annyi vizet párologtat el, mintha egy futballpálya nagyságú vízfelület állna a helyén. Ha csupán e hatást vetítjük a Tisza árterének egykor volt őserdeire, akkor is óceánnyi vízfelületet kapunk.

E ponton el is érkeztünk a billenési ponthoz. A jelenlegi folyamatokért nem elsősorban a széndioxid kibocsátás felelős, hanem a civilizált ember beavatkozásainak összessége, ideértve a növényzet kiirtásától, az építkezéseken, a fosszilis energiahordozók elégetésén, a különböző szennyezéseken át a városok, gyárak építéséig mindent. Magyarán szólva a ma emberének minden egyes ténykedése saját világának összeomlását készíti elő és sietteti.

Mindegy, mit teszünk. A végeredmény nem lehet kérdéses. Az ítélet megszületet, ki is hirdették, ha nem is vettük észre. Most már csak az a kérdés, mikor hajtják végre.

Az időléptékek okán persze fellélegezhetünk, és gondolhatjuk azt, bőven kapunk még haladékot. Szeretném azonban felhívni a figyelmet arra, hogy e kérdés megítélése alapvetően hibás. Nem csak azért, mert az összeomlás exponenciális jellegű, tehát maga a folyamat tőlünk függetlenül is egyre gyorsul, hanem azért is, mert a szintén exponenciális mértékben növekvő emberi beavatkozások tovább gyorsítják a folyamatot. Magyarán a változások nem egyszerűen egy exponenciális görbe mentén, hanem két egymást erősítő és exponenciálisan növekvő folyamat keretei között zajlanak. Hanem azért is, mert mindig az adott pillanatból szemléljük a rendelkezésünkre álló lehetőségeket, és nem vesszük észre, milyen mértékben fogynak.

Mindemellett a kényszerpályák egyre kockázatosabb megoldásokra ösztönöznek. Ennek eredménye a Mexikói öböl katasztrófája is, hogy csak a legutóbbi és legmélyebbre ható példát említsük. (Mondhattuk volna Felsőzsolca esetét is, ez ugyan később volt, de csak helyi jellegű jel, de a tekintetben, hogy mennyire nem tanulunk belőle, saját hatókörén messze túlmutat.)

És van még egy eleme ennek az őrült haláltáncnak. A folyamat nem elsősorban kint zajlik a környezetünkben. Egy olyan kölcsönhatásrendről van szó, mely egyformán pusztítja az emberi elmét és az emberi környezetet. A leépülés teljes, és minden elemében egyformán gyors.

ha formabontóan, krimiből vett idézettel kezdtük ezt az elemzést – lehetőséget adva a kevésbé nyitott elméknek a menekülésre – zárjuk egy Nobel-díjas gondolkodó, Konrad Lorenz megjegyzésével:

„Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető természetet vandálmódon elpusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz. Sajnos azonban azt fogja utoljára észrevenni, hogy ennek a barbár folyamatnak a során milyen lelki sérüléseket szenved.”

Sajnos azonban a kép így sem teljes. Konrad Lorenz túlzottan derűlátó volt, amikor úgy vélte, az ember felismeri majd hibáját. Túl vagyunk azon a ponton, amikor az ökológiai válság gazdasági hatásai még érzékelhetetlenek voltak, s hibát még sem ismertük fel, arra pedig esélyünk sem maradt, hogy a saját torzulásainkra rádöbbenjünk.

A civilizált emberiség ahhoz a vádlotthoz hasonlatos, aki elégedetten nyugtázza, ismét a figyelem középpontjába került. Nem érti mit is jelent mindez. Az a pár „perek csatatereit megjárt, vén jogászveterán”, aki tud olvasni a jelekből, különféle forgatókönyvön töpreng, a tennivalókat veszi számba, miként és főként kihez fellebbezhet. Mindezt egészen addig teheti, míg meg nem érjük a „hajnalt, amikor az elháríthatatlan végzet keze kivonszol valamennyiünket a cellánkból, hogy elindítson utolsó, szörnyű utunkra.”

A rendszerműkődés és a tájhasználat összefüggése I. Szukcesszió

Molnár Géza — Mon, 19 Apr 2010 08:16:35 +0000

A rendszerműködést most elsődlegesen az erdők példáján a rendszerek felépülése felől közelítjük meg. Az erdők kialakulásának folyamatát szukcessziónak nevezzük. E folyamat megértése több szempontból is lényeges. Ha készítünk egy elvi folyamatábrát, melyben az anyag és energia felhasználást helyezzük a középpontba, azt látjuk, az első lépés mindig energia- és anyagigényes, ugyanakkor ez a lépés az adott esetben hihetetlen nagy biológiai produktumot, biomassza tömeget alkot. Gondoljunk csak a felhagyott szántón megjelenő gyakorta embermagas gyomok összességére, vagy a hasonló terjedelmű, szinte áthatolhatatlannak tűnő parlagfű-dzsungelre. Az első lépcső addig tart, amíg meg nem teremti a következő lépcső feltételeit. Az ökológiai-niche elmélet lényege, hogy egy-egy fülke elfoglalásával újabb fülkék nyílnak meg. Itt is hasonló jelenségről van szó. A példaként kiválasztott parlagfű mindaddig marad egyeduralkodó a területen, míg elő nem készíti a terepet a következő társulás, a zárt gyeptakaró számára. Kedvező adottságok mellett ez néhány éven belül bekövetkezhet. A folyamat természetes itt nem áll meg. A kiindulási ponttól számítva néhány, 5-7 éven belül megjelennek az első cserjék a gyepeken, s húsz-harminc éven belül egy összetett cserjés-, s pionírfa fajokból álló társulás jelenik meg az adott területen. Látni kell, hogy a szukcesszió egyes lépcsői addig tartanak, amíg elő nem készítik a terepet a következő lépcső számára. Ha valamely elem, akár a víz, akár a talaj szerves anyagtartalma, akár a növények szaporító anyaga nem áll kelő mennyiségben rendelkezésre, a folyamat megreked az adott lépcsőnél. Továbblépésre csak azt követően lesz lehetőség, ha a természeti rendszer működése során ezeket a lehetőségeket létre tudja hozni. Ha nem, akkor ún. klimatikus gyep alakul ki a területen. A feltételek változásával, melyek egyaránt következhetnek a rendszer belső építkezéséből, illetve a külső körülmények alakulásából a rendszer tovább tud lépni, és létrejöhet a következő lépcső, amely ugyanúgy egy kiugrással kezdődik (48. ábra). Természetszerűen ez a lépcső is csak addig tart, ameddig a következő lépcső számára elő nem készíti a feltételeket. Látnunk kell, hogy a szukcesszió egyes lépcsőinek növényzete nem szorul ki a területről, megtalálja a helyét a rendszer egészében. Maga a természeti rendszer, ez esetben a kialakuló erdő olyan szegélyt alakít ki és tart fenn maga körül, illetve belső, zárt tisztásain, melyben a korábbi lépcsők minden növénye helyet talál magának. E szegély jelenség kiemelten fontos a rendszer életében. A példaként választott parlagfű megmaradását annak köszönheti, hogy hihetetlen mennyiségű szaporító anyagot termel, és jutatta a levegőbe. Termései ráadásul hosszabb ideig megőrzik csíraképességüket. Így a szél szárnyán messzire jutnak, és minden zavart területen megtelepednek. Ha valamilyen nem várt esemény — erdőtűz, tarvágás, vagy csak a szántás felhagyása — miatt nagy területek válnak fedetlenné, pillanatok alatt megtelepülnek és beborítják a földet, őrizve annak szerkezetét és vízkészletét a széltől és a tűző naptól. Szerepük olyasmi, mit az emberi testen a varnak, betakarni a sebeket, és lehetővé tenni az állandó fedőanyag a bőr — itt zárt gyeptakaró — megtelepedését. Végig tekintve a folyamaton láthatjuk, a természeti rendszerek anyag és energia felhasználása a kezdetekben a legnagyobb. A rendszer építkezési szakában (ez egy erdő esetében legkevesebb 600 év) az anyag- és energiaforgalom ugrásszerűen nő, egészen a klíma-maximumot jelentő záró társulás megjelenéséig. (Ez az adott táj erőforrásainak függvényében lehet gyep, különféle erdő, vagy akár vízkedvelő növények összessége.) Ettől kezdve a folyamat megfordul. A rendszer a felhasznált erőforrásokat visszaforgatja. Tulajdonképpen e visszaforgatás révén alakulhatnak ki a szukcesszió egyes lépcsői. Az első szárazföldi növény megjelenésétől évmilliók telhettek el az összefüggő növénytakaró kialakulásáig, ám e pillanattól kezdve e növénytakaró egyre nagyobb anyag- és energiaigényű társulások megtelepedésének a feltételeit teremtette meg. A folyamat természetesen nem lineáris, számos ponton visszaesést, lepusztulást is tapasztalhatunk. Ezek egy része egyértelműen az ember ellenműködésével magyarázható. Vegyük akár az erdők véghasználatát, akár a szántók érdekében kialakított irtásföldeket, az emberi beavatkozás ugyanarra az alapra épül. Adott helyen elpusztítja a rendszert, lenullázza annak működését, és ezzel az építkezés, a szukcesszió első lépésére kényszeríti azt. Az eredmény a lehető legnagyobb biomassza produktum létrehozása lesz. Az ember azonban nem engedi meg, hogy az első lépcső növényei visszaforgassák a rendszerbe a továbblépéshez szükséges anyag- és energia-, mi több információmennyiséget. Mindezt kivonja a rendszerből, majd a szántással újból visszaállítja a nulla állapotot. A folyamat addig ismételhető, amíg a föld termőképessége ki nem merül, tehát amíg az ember fel nem emészti mindazt az anyag-, energia- és információmennyi¬séget, amit az adott természetes rendszer évmilliók, esetenként évmilliárdok alatt felhalmozott. Az erdő véghasználata annyiban különbözik az irtásföldek használatától, hogy nagyobb időléptékben dolgozik. A telepítés módja eleve lehetetlenné teszi, hogy a rendszer a szukcesszió adta egymásra épülés lehetőségeit kihasználva alakuljon ki. Az egyes lépcsők kimaradása miatt nincs elég erőforrás a rendszer teljes kiépüléséhez. Emiatt csökken a fák várható élettartama. Olyan fajok, melyek természetes körülmények között több száz évet is élhetnek, nyolcvan száz éves korukra vágás érettek lesznek. A folyamat más oldalról is megközelíthető. Az erdészeti iratok tanúsága szerint valamikor az erdőgazdálkodás, mint önálló művelési ág elkülönülése idején a kivágandó szálfák törzsátmérője 1 m körül alakult, volt ahol meg is haladta ezt. A XIX. század végéig még nem igen vágtak ki olyan fákat, melyek törzsátmérője nem érte el a 0,5 m-t. Ma odáig jutottunk, hogy alig találni a kitermelt fák között olyat, melynél ez az értek meghaladná a 0,3 m-t. Vagyis az egyes fák hozama e folyamat következtében 50-60%-kal esett vissza és még közel sem értünk a folyamat végére.

TÖREDÉKEK A HOLNAPRÓL

Molnár Géza — Fri, 19 Feb 2010 09:36:46 +0000

Közel két és fél éve készült ez a kis írás, de szinte semmit sem vesztett időszerűségéből. Sőt!
(Az írás a szerencsi - tervezett - biomassza-erőműről szól - a szerk., hzs)
Végiggondolva mindazt, ami a korábbi időszakokban a biomassza erőműről elhangzott, a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, a legalapvetőbb tévedés, hogy ez a kérdés csupán a világörökségről, a tokaji borról szól.
Sokkal többről van szó.
Ebben az erőműben mezőgazdasági hulladékot, azaz bálázott szalmát, kukoricaszárat és emellett energiafüvet fognak majd elégetni. Ha valaki ismeri a terület múltját, ismeri a természeti adottságait, pontosan tudja: ez a vidék e hulladékokból nem teremne felesleget. Az erőmű 60-80 km-es körzetében, ahonnan be kell majd szállítani a tüzelőanyagot, jobbára kedvezőtlen termőhelyi adottságú területek fekszenek, ahol az intenzív mezőgazdálkodásnak soha nem volt nagy hagyománya és sikere, ahol az országos termésátlagokat csak négy-ötszörös befektetés mellett lehet megközelíteni, ahol sohasem a piac, mindig is a támogatás alakította és hizlalta a szántókat. Olyan tájról van szó, mely csak addig adott otthont és megélhetést lakóinak, amíg a szántók és a rétek, legelők aránya közel azonos volt, és a gazdálkodás tengelyében az állattartás állt. Ha valaki végigjárja e vidék falvait, felidézni a régi emlékeket, olyan helyeken, ahol ma már csak a televízióban látni tehenet, két, három csordáról, több ezer marháról tud az emlékezet. Ezek az állatok eltűntek, és eltűntek a falvakból az emberek is. Csak az öregek őrzik még az emlékeket, mert hovatovább e vidéken mást megőrizni már nemigen lehet. Nem, mert nincs, s ami van, azt gyakran viszik el mások. Kik csupán megélhetésük ürügyén, a napi adag kenyérre, borra, pálinkára fordítva, kik kisebb-nagyobb haszon reményében.
Ha végigtekintünk a táj történetén, láthatjuk, az intenzív mezőgazdaság kialakítása és fenntartása itt nem sikertörténet. Amíg a mezőgazdaság tengelyében az állattartás állt, a falvak népessége nőtt, lakói gyarapodtak, a vidék a megye éléskamrája volt. Aztán más szelek kezdtek fújdogálni. A kisebb gazdaságokat nagyobb, „versenyképesebb” egységekbe kényszeríttették, az állattartás fokozatosan háttérbe szorult, a mezőgazdaság nem az igényekhez, hanem a politikai, gazdaságpolitikai változásokhoz igazodott, melyet a mindenkori támogatási rendszer közvetített az egyesüléssel fogyatkozó, s egyben dagadozó szövetkezetek számára. A táj népessége, mondhatni, a lábával szavazott a változások ellen. Az intenzív mezőgazdaságra való áttérés e vidéken nagyobb vérveszteséggel járt, mint az I. és a II. világháború együttvéve (ideértve Trianont is, mert a Bodrogközt az is sújtotta), s mára az éléskamrából hátrányos helyzetű öregekotthona lett. De ez a kérdésnek csupán az egyik oldala. A másik oldal ettől sokkal sötétebb, sokkal fenyegetőbb. És elsősorban azokat fenyegeti, akik a városokban élnek…
Gondolják csak végig, mi történt eközben a környező városokban, legyen szó Szerencsről, Sárospatakról, Sátoraljaújhelyről vagy épp Tokajról. Az emberek a folyamat elején azt ették, amit a környező vidék lakossága megtermelt. Az élelem nagy része a falvakból származott. Aztán lassan változni kezdett a helyzet. Eleinte csak egy megyei elosztóhálózat nőtt ki a semmiből. A tejet összeszedték, elvitték Miskolcra a tejgyárba, s onnan került vissza az üzletekbe. Hasonlókép járt a hús, a zöldség. Egyre többet és többet utazott, hogy a városi emberek asztalára kerülhessen. Most ott tartunk, hogy a tej példának okáért a nálunk „sokkal kedvezőbb” mezőgazdasági adottságokkal rendelkező Szlovákiából kerül a TESCO polcaira, a tejtermékek jönnek Hollandiából, Dániából; a hús szintúgy, néha még Dél-Amerikából is.
És hogy mi ebben a fenyegető?
Ennek a folyamatnak az eredményeként ez a táj ma már képtelen ellátni élelemmel a környező városokat. Ha a „nagyellátórendszerek” összeomlanak, ha a TESCO, a Profi, a CORA és a többiek hirtelen arra eszmélnek, hogy többé nincs mivel, nincs min, nincs hol szállítani, a környék városaiban egyszerűen nem lesz mit enni, mert a vidék ma nem élelmet, hanem ipari nyersanyagot termel, még akkor is, ha ennek egy része élelmiszeripari nyersanyag. Ezen a napon minden városlakó arra fog ébredni, hogy nincs mit enni. És hiába indulnának el a falvakba, hiába próbálnák lesöpörni a padlást, mert a padlásokon sincs semmi, mert a falvak lakói sem maguknak termelik már az élelmiszert. Ők is ugyanazt a levesport, zacskós és konzervtermékeket használják, mint bárki más. Ha akadozni kezd a szállítás, ha az élelmiszeripar termékei nem jutnak időben a boltokba, e vidék lakói eleinte éhezni fognak, azután tömegesen fognak éhen halni. Olyan jövő vár e vidékre, melyet elképzelni sem lehet, és addig jó, amíg nem tudjuk elképzelni! Ellenkező esetben sikoltozva riadnánk fel éjjelente egyre nyugtalanabb álmainkból, s minden okunk meg volna erre.
De mi köze mindennek a biomassza erőműhöz?
Azok az emberek, akik a környező falvakban mezőgazdálkodással foglalkoznak, egyre kegyetlenebb választás előtt állnak. Vagy felhagynak a termeléssel, vagy idomulnak az agrárpolitika követelményeihez. Egyfajta élet-halál harc ez, melynek tétjét alig-alig lehet felfogni. Mindabból, amit a vidék kiszolgáltatottságáról elmondtunk, már sejteni lehet, nem csak a termelők életéről van itt szó. Ha az erőmű beindul, új igény keletkezik. Nem szalmára – mert ami szalma megterem, azt nagyrészt ma is felhasználják. Energiafűre! Megfelelő támogatás mellett az emberek nagy része a borotvaélen táncoló intenzív búza- és kukoricatermelés helyett örömmel vált majd a biztos piacot jelentő új termékre. A szántók helyén egyszerre csak megjelenik az energiafű. De nem csak a szántókon, szinte mindenütt, ahol csak el tudja szórni magvait. Árokpartokon, utak mentén, mezsgyéken, elhagyott kertekben, a szőlők sorközében, ahová csak eljuthat a szelek szárnyán, ahol meg tudnak kapaszkodni a gyökerei. Addig, amíg a városban arról álmodoznak, hogy az erőmű által termelt hőhulladékból majd fedett „jégpályauszodakorszerűfűtésirendszer” lesz, addig künn a földeken a művelt és műveletlen területeken lassan, de biztosan az energiafű hajtja uralma alá a tájat. Akinek vannak rétjei, jól tudja, milyen kilátástalan küzdelmet kell folytatnia a vizek hátán terjedő gyalogakáccal. A küzdelem nehéz, de nem teljesen eredménytelen. Szárzúzóval, többszöri kaszálással a legelő fenntartható. De ha energiafű lepi el, nincs az a kasza, amely megvédene tőle. Ő lesz az úr, ha tetszik, ha nem.
És most gondoljuk végig mi vár ránk, ha majd eljön az a nap, amikor egy Közel-keleti, vagy bármilyen más konfliktus okán egekbe szökő olajárak miatt összeomlik a szállítás, és nem érkezik meg a hús, a tej, a zöldség, a gyümölcs azokról a távoli helyekről, ahol ma megtermelik, feldolgozzák őket, miközben itt a vidéken köröskörül ipari nyersanyagot termelnek az emberek. Mi lesz a városlakókkal? Meg fogjuk tudni enni az energiafüvet? Lesz jószág, ami majd megeszi? Feltette valaki ezeket a kérdéseket?
Az erőmű kényszerpályára állítja e vidék egyre rosszabb helyzetben lévő mezőgazdaságát. E kényszerpálya végén az élelemtermelésnek egyetlen feltétele sem lesz meg. Nem lesz ember, aki tudja, mit kell tenni, de ha lenne, nem lesz eszköze sem a termeléshez, sem a feldolgozáshoz. Lehet, hogy vetni tudunk majd, de enni már nem. Ahogy az egyik kenézlei vén mondta volt dédunokájának. „Szörnyű sorsotok lesz fiam! A küszöb elé is vetni fogtok, mégis éhen haltok.”
Azzal vádolnak bennünket, hogy csak tiltakozni tudunk. Tiltakozni a haladás ellen. Nos, ha az ember látja, hogy a szakadék felé menetelünk, a „haladás” ellen igenis tiltakozni kell. Mert nem azok a jótét lelkek fognak beleesni abba a szakadékba, akik e haladás új és új csodáival megajándékoznak bennünket, hanem mi, akik itt élünk ezen a tájon. Ha valaki nekünk akar jót, abban kellene segítenie, hogy a környező vidék újra alkalmas legyen élelemtermelésre, hogy e hátrányos helyzetű öregekotthona ismét éléskamrává válhasson. Az erőmű nem hogy nem segít ebben, de tovább hajszol bennünket abban a zsákutcában, ahol jelenleg is menetelünk.
Ez a vita nem az erőműről, nem a világörökségről, nem a tokaji borról szól, hanem a holnapról. Nem arról, hogy hány ember fog ma munkát kapni, hanem hogy hány fog holnap éhen halni. Ha továbbmegyünk ezen az úton, a nem is olyan távoli jövőben, éhező gyermekeink sírását hallgatva, nem lesz választásunk. Megmutathatjuk nekik az erőművet, a rekreációs központokat és a haladás számtalan más csodáját, amelyek akkor már a szó szoros értelmében a kenyeret veszik ki a kezünkből.
Nem lenne szabad tovább mennünk ezen az úton! Egyetlen lépést sem volna szabad megtennünk. Nem lenne szabad építenünk semmit! Sem erőművet, sem autópályát, sem gátat, sem víztározót, de még egyetlen épületet sem. Semmit! Meg kellene állnunk, mélyen önmagunkba néznünk, és aztán minden erőnket, energiánkat, erőforrásunkat arra kellene fordítanunk, hogy visszaadjuk e vidék termőképességét. Erőt, energiát pedig ehhez nem erőművekből, s az azokat tápláló energianövényekből, csakis önmagunkból meríthetünk.

ESÉLYLATOLGATÁS

Molnár Géza — Sun, 31 Jan 2010 11:33:19 +0000

BEVEZETŐ
Stephen King végítélet című könyvében az emberiség 99,6%-át kipusztító vírus egyik szellemi atyja, midőn találmánya elszabadul, a következőket írja hullaházzá vált laboratóriuma falára: „Most már tudod, hogyan működik. Van még kérdésed?” — Nagyon hasonló helyzetben vagyunk valamennyien, akik a jelenlegi társadalmi gazdasági rendszert, mint önálló, a természeti rendszerek sorából kiemelkedő alrendszert vizsgáltuk. Igaz, mi nem okozó, csupán felismerői, majd elszenvedői leszünk a folyamatoknak. Ezzel együtt olyan jelenségek előtt állunk, melyek pontosan visszaigazolják, avagy cáfolják felismeréseinket, kutatási eredményeinket. Hamarosan mi is eljuthatunk egy-egy halott városba, felírhatjuk a falra: „Most már tudod, hogyan működik. Egyéb kérdés?”

Ha egy-egy ismertnek vélt, vagy ismeretlen tárggyal, szerkezettel, rendszerrel kerülünk szembe, az egyik leglényegesebb kérdés valóban ez: Hogyan működik? Még a legegyszerűbb mechanikus szerkezetről, mondjuk egy kézi malomról, egy darálóról sem tudhatunk meg szinte semmi lényegeset, amíg rá nem jövünk, meg nem értjük, mire való, mi célt szolgál, hogyan működik. Nincs ez másként a természetben sem. A működés pedig az egyének, egyedek, de még a fajok felől nézvést sem ragadható meg. Ettől sokkal nagyobb áttekintésre volna szükség. Az egymásba foglalt együttműködő rendszerek egészét kell valami módon értelmeznünk, s akkor tán volna esélyünk felfogni a részek szerepét is. Az emberiség azonban egyre távolodik ettől a tudástól. Az elvek szintjén persze megjelenik az összefüggések vizsgálata, de ez, a tapasztalat szerint pontosan azt jelenti: már lemondtunk erről. A világ lassan szétesik körülöttünk, és pedig azért, mert mi magunk nem látjuk, mely erővonalak tartják össze. Itt is, ott is beavatkozunk, át akarjuk venni a természetes szabályzások szerepét, holott nem látjuk, s nem ismerjük azokat az összefüggéseket, melyek az adott esetben meghatározzák a lehetőségeinket. Hibás kérdésfelvetések mentén tájékozódunk és nagyon, nagyon ügyelünk arra, hogy ez semmiképp meg ne változzon, hogy fel ne ébredhessünk ebből az álomból. Ha látjuk is a figyelmeztető jeleket, behunyjuk szemünk, legyintünk, mosolygunk a vészmadarakon, azzal biztatjuk magunkat: mindig is voltak, akik világvégét jósoltak. Nos, akár igazunk is lehetne. Minden korban volt, aki megjövendölte a világvégét, ez igaz, csakhogy az is igaz: minden kornak, ha tetszik: minden világnak vége szakadt egyszer. Az a világ, amiben élnünk adatott, most elmerül. Véget ér egy korszak. Amiben az előttünk álló események különböznek a korábbiaktól, tán csak annyi, soha egyetlen vég sem volt ilyen fájdalmas, s egyik sem járt ilyen méretű pusztulással. A tényleges eseményeket persze nem lehet előre jelezni, de van néhány változássor, mely már látható, s ha Stephen King a kiváltó okokban tévedett is, a túlélési arányt tán jól becsülte meg. Mire az előttünk álló vihar véget ér, a hétmilliárdnyi emberből csupán néhány ezrelék marad, ha marad…

A MŰKÖDÉSRŐL
Minden egyes rendszerhez tartozik valamiféle szerkezet, s minden szerkezethez valamiféle működés. A szerkezet és a működés kölcsönösen függ egymástól, egyik csak addig marad fenn, amíg a másik. A megváltozott szerkezet mindig megváltoztatja a működést, miként a működés megváltozása is felborítja a szerkezetet. Az ok, okozati háló felismerése tehát nem is olyan egyszerű. Különösen akkor nem, ha csak a felszínen zajló változásokat látjuk, mert a rendszer egészét nem ismerjük, nem látjuk át, így fogalmunk sincs, a szerkezetet mi is tartotta fenn, illetve milyen működést segített elő maga a szerkezet. De az általánosságok e téren sehová sem vezetnek, vegyünk tehát egy konkrét példát.

Amíg a folyó széles ívben kanyarog a síkokon, medre nem ágyazódik be, mi több, néha egyenesen a táj fölé emelkedik. A szerkezetet itt a folyamatosan változó, egyre nagyobb ívű kanyarok határozzák meg. Ők adják a működés kereteit, tartalmát pedig az őket egymáshoz kapcsoló élővíz. A működés maga e sajátosságok köré szerveződik. A víz a felső kanyarulat külsőívéről az alsó kanyar külsőívére ugrik, s így nem medret váj magának, hanem kanyarokat fejleszt. Valamiféle olyan szükségszerűség ez, melyet az ember sem átlátni, sem megérteni nem képes. A víz szinte nem is tud mást tenni. Ha csak valami nem kényszeríti másra, mindig kialakítja e kanyarokat. Talán a szerkezetéből, áramlásainak sajátságaiból következik mindez. Ezzel együtt sziklás talaj, emberi ostobaság egyenes mederbe kényszerítheti. Csak hogy az egyenes meder egészen más szerkezet, e szerkezethez folyamatosan mélyülő, egyre keskenyedő egyre kevesebb víz elvezetésére alkalmas meder párosul.

Amíg a víz a maga törvényszerűségei szerint él, két szélső helyzetet alakít ki magának. E két szélső helyzetben mindkét szerkezetnek megvannak az elemei. Kiindulási pontként válasszuk a széles kanyargó medret. Ez a szerkezet fokozatosan az ártér egésze fölé emeli a folyóágyat. No nem nagyon, csak néhány tíz centivel, esetenként tán fél méterrel. S persze akadnak ilyenkor is magaslatok jócskán, de a mélyártér, szinte mindig víz alatt áll. Kiterjedt tavak, lápok, mocsarak uralják. Mindez kiteheti az ártér 20%-át is, csakhogy ez az állapot nem tart sokáig. A túlfejlett kanyarulatok lefűződnek, s a meder egyenesebb nyomvonalon fut, s akár 1-2 métert is bevágódhat, mire újra emelkedni kezd. Közben lecsapolja saját árterét.

A folyó szerkezete nem mechanikus, nem állandó, sokkal inkább állandóan változó, s e változás a lényeg. Akár az egyik, akár a másik állapotot nézzük, hibázunk, s nem értjük meg a lényeget. A folyó működése nem a két szélső helyzet egyike vagy másika, hanem a két szélső helyzet közötti állandó és folyamatos átmenet maga. Minden, ami az ártéren él és mozog, ehhez alkalmazkodik. Így áll össze a táj, az adott folyóvölgy rendszerműködése, melynek célja, ha tetszik: e folyamatos átmenet fenntartása és egyben sebességének szabályozása. Aki eljutott idáig, gondolja végig, ő maga, az általa ismert tudományok, mindebből mennyit látnak? Mennyit fognak fel? Mennyit fog fel az a tudományág, mely a természetes medermozgásokat mederelfajulásként, a folyók árvizeit egyfajta lázas állapotként értékeli? Milyen összefüggéseket is lát az a társadalom, amely az egymással szoros összefüggésben álló, egységes, egymástól szét nem választható szerkezetet feldarabolja, s azután értetlenül áll a működés megváltozása előtt? A kérdésre adott válaszban rejlik az ipari civilizáció szerkezete, működésének alapja.

A természeti rendszerek — így az emberi társadalom is, felülről építkezik. Nem az alkotó részek összessége határozza meg a rendszert, ellenkezőleg, a rendszer szabja meg az alkotó részek mozgásterét, de azt is, mely elem épülhet be, az együttműködő egészbe. A társadalom fejlődése a bomlás története. Ha ma valaki kézbe vesz egy jogtörténeti értekezést, a kezdet kezdetén valamiféle társadalmi szerződésre bukkan. Mintha az egymástól függetlenül, egymással állandó harcban álló emberek egyszerre csak felismerték volna, hogy ez így nem mehet tovább. Véget kell vetni a „mindenki háborúja mindenki ellen” korszakának, s az emberi kapcsolatokat szabályozni kell. Az első ilyen szabály a szemet-szemért, fogat fogért lett volna, a tálió elve, mely sokkal biztonságosabbá tette az egykor volt ősök életét. S mindez, ha így olvassa az ember, tán még hihető is. De ha a mélyére nézünk? Akkor is hihető marad, ha elképzeljük, mit is jelent a mindenki háborúja mindenki ellen?
Képzeljük el magunkat e háború hőseiként, s váltsuk aprópénzre az általános megfogalmazást. Hajnaltájt ébredtünk, kissé éhesen és morcosan. Valamely társunk épp reggelizik. Odaugrunk és elragadjuk tőle a falatot. Hová jutnánk, ha így tennénk? Meddig maradhatnánk életben? Nyilván voltak szabályok, melyekbe beleszülettünk, s melyek oly távoli időkbe nyúltak vissza, mikor az ember még nem hívta magát embernek. Ha a dolgok mélyére nézünk, azt látjuk, az ember maga a közösség. Három egymás mellett élő nem és nemzedék. Atya, Anya Gyermek, Nagyszülő, Szülő, Gyermek, olyan egység, mint amilyennek ma az egyedet tekintjük, csak itt nem a sejtek cserélődnek le hétévenként, hanem a nemzedékek emberöltőnként, s ami állandó marad, ami összeköti a családot, a hit és a természethez való viszony, a magasabb szerveződési szintekbe való illeszkedés. Ahogy az ember a maga társadalmával, gazdálkodásával, műveltségével beilleszkedik a folyó rendszerműködésébe. Nem csak saját társadalmának, de a tágabb szerkezetnek is része. És nem részévé válik, ellenkezőleg, része volt már akkor is, amikor e szerkezet még csak alakult, még nem öltött testet. A civilizáció története a bomlás és a természettől, a természetestől való elidegenedés története. Ma már az élelmünk sem természetes. Ipari termék. Mint minden, ami körülvesz bennünket.

Az ipari társadalmaknak is megvan a maguk sajátos szerkezete. Mindazok a válságjelenségek, melyek ma oly fenyegetőnek tűnnek e szerkezet, s a belőle fakadó működés következményei. Nem valami véletlen hiba, valami kijavítható, helyrehozható tévedés miatt kerültünk ide. Nem azért, mert önzőek voltunk, mert jólétben szerettünk volna élni, mert a fogyasztói társadalom oly hívogató és csábító volna valamennyiünk számára. Nem, éppen ellenkezőleg. Ezek a tulajdonságok, melyek mindig is a sajátjaink voltak, épp a működés miatt erősödtek fel. Az ember a Természet része, de az egyén, csak az emberen — értve ez alatt a már jelzett hármas egységet —, a közösségein keresztül kapcsolódhat hozzá.

De mi is ez a szerkeze, és mi a hozzákapcsolódó működés?

A szerkezetet (struktúrát) hajlamosak vagyunk valami állandónak felfogni. Olyasminek, ami mindig is volt, és mindig is lesz. A valóságban egyetlen állandó szerkezet sincs. Csak a folyamatos változás az állandó. A szerkezet a működésnek csupán azon része, melyben a változások időléptéke nagyobb, s így az állandóság látszatát kelti. Az ipari civilizáció alapszerkezete sem állandó, nem valamiféle merev forma, melyet csupán kitöltenek a folyamatok. Sokkal inkább egy bonyolult kölcsönhatásrend alapvető mintázata, mely állandóan változik. A természeti rendszerek esetében, mint láttuk a folyónál, e változás önmagába tér vissza. Soha sem pont ugyanúgy, de mindig ugyanezt a mintázatot adva. A civilizáció viszont folyamatosan növekszik. A változás mindig teljes, semmit meg nem őriz a korábbi mintázatból, mindig felemészti azt. A civilizált társadalmak működésének alapja a növekedési kényszer.

A növekedési kényszer hátterében fegyverkezési verseny áll. Mindez egyfajta tévedés következményeként is értékelhető. De ne gondoljunk itt egyének, döntéshozók, tervező mérnökök tévedésére. Többről, kevesebbről van szó. Olyan alapvető összefüggések maradnak figyelmen kívül, melyek mindent eldöntően befolyásolják világunk.

A természetben semmi sem áll önmagában, és semmi sem öncélú. A fa nem egyszerűen szép, az erdő sem csupán fák és egyéb növények, állatok összessége. A folyó nem vízfolyás, nem csatorna. Ők valamennyien egy nagyobb egység elemei csupán. Nem önmagukban, egymással és az egésszel való összefüggéseikben léteznek. Így aztán önmagukban meg sem változtathatók. Amikor kivágunk egy fát, az egész rendet változtatjuk meg, akár tudjuk, akár nem. A változások kint is és bent is lejátszódnak. Lejátszódnak a Természet összes elemében, így az emberben, végső soron bennünk is. De persze egy fa még annyi hullámverést sem kelt a világ összefüggésrendjében, mint az óceánba dobott kavics.

Amikor az ember irtani kezdte az alföldi erdőket, alapvetően változtatta meg a táj szerkezetét, az első változások azonban nem kinn, hanem bent jelentkeztek. Az emberi társadalom változott meg jól érzékelhetően. Más lett a hit, a világhoz való viszony, alávetettekké váltak a korábbi előkelők, s felbomlott a korábbi településhálózat. A falvak elnéptelenedtek, a városok hízni kezdtek. Több évszázadnak kellett eltelnie azonban ahhoz, hogy mindezek a folyamatok kinn is éreztessék hatásukat. Hogy a puszta lassan, de biztosan uralkodóvá váljon, s aztán az egykori erdős vidékek száradni kezdjenek, mezőfölddé alakuljanak. A változások ettől kezdve felgyorsultak. A táj elpusztítása mindig visszahatott az emberre, s az ember mindig újabb pusztítással válaszolt. Amikor az ártér erdei kerültek sorra, mindent elborított a víz. Természetes körülmények között általában 5-10%-nyi vizes élőhely található a folyó mentén, a Tisza egykor volt 2 millió ha-nyi összterületén, 100-200 ezer hektár, néhány esetenként néhány tíz ha-nyi részletben elosztva. Az erdők kiirtása után gyorsan romlott a helyzet. A homokháton a puszták nőttek, a Tisza mentén a mocsarak híztak. Alig félévszázad kellett hozzá és előbb 400, majd 800 ezer ha került a víz uralma alá, de a folyamat végeredményeként a vizes területek kiterjedése meghaladta az 1 millió ha-t. Az erdők kiesése felborította a rendet. Új rend volt születőben, amelyben az erdők helyét a nyílt vízfelületek, a lassan feltöltődő tavak, mocsarak vették át, s amely végül évszázadok, vagy inkább évezredek múltán ismét elvezetett volna az erdők születéséhez. Történt azonban valami, amire senki sem számított. A civilizáció akár így, akár úgy szükségszerűen ütközik saját korlátaiba. Az Alföldünkön a Tisza menti árterek elpusztítása jelentette e korlátot. A társadalom teljesítőképességét ugyanis messze meghaladta egy az egész vízrendszerre kiterjedő beavatkozás megtervezése, kivitelezése, és fenntartása. Mindez világosan látszott a XVIII-XIX. században is. Vedres István 1830-ban megjövendölte a Tisza vízrendszer összeomlását, holott akkor még el sem kezdték kialakítani:

„…a folyó vizek ágyai emelkedésének evvel a töltések magossitásának, valameddig végit nem érjük, ’s úgy még azután is, a’ végképpen elpusztitó veszedelmektől mindig rettegni kéntelenitettünk. Mi lenne belőlünk?
Egy Ármádia volna tsak az azon való vigyázatra szükséges, hogy téli időben a’ jég valahol meg ne torlódjék, ’s ’a töltést szét ne turja; avagy a’ vizeket a’ töltések magosságán keresztül hágni ne kényszerittse… minden nagyobb áradás idejében számos őröket, ’s virrasztókat kell tartanunk, a’ végett, hogy a’ töltésekben olly károkat, az emberek, állatok, forgó szelek, habok, földindulások, felhőszakadások s’ a’ t. ne tehessenek, mellyek által a’ víz öszve szoritott ágyábul ki ronthasson, és bennünket megkárosithasson, gond, bú, baj, aggódás, nyughatatlanság, munka, fáradság, költség, kár, szerentsétlenség, még a végső pusztulás is, és a’ semmivé váló enyészés, szomorú, valóban szomorú illy dolgokról tsak gondolkozni is, hát még reá készülni. Azt szokták mondani, jobb a’ veszedelmet ki kerülni, mint vele szembe szállni, miért? mert így sokat vesztünk — amúgy? — nyerünk.”

Volt azonban egy apróság, amit akkoriban nem lehetett még csak sejteni sem. Vedres István nem tudhatta, hogy annak az „ármádiának” repülő eszközei lesznek, melyekkel a gátsuvadások felé ereszkedhetnek, s onnan erősíthetik a töltéseket. Nem tudhatta, hogy szinte korlátlan energia áll majd a rendelkezésre ahhoz, hogy ezt az esztelen, öngyilkos rendszert és a hozzákapcsolódó tájhasználatot még másfél száz évig fenntartsák. Amit nem lehetett előre látni a XIX. században: milyen hatással lesz majd az olaj, mennyiben teszi lehetővé e fegyverkezési verseny folytatását.

Az olaj teremtette meg a további, az ésszerűség határait messze túlhaladó növekedés lehetőségeit, annak alapjává, s egyben újabb korlátjává vált.

A civilizáció olaj nélkül már összeroppant volna. De ahogy nem lehetett látni, mit is jelent ez a hihetetlenül hatékony energiaforrás a jövőre nézve, úgy ma sem lehet látni, mit is jelentene, ha sikerülne helyettesíteni valamivel. A további elemzésünk alapja, hogy semmi ilyesmivel nem rendelkezünk. Aki tehát úgy véli, az olaj bármivel is helyettesíthető, itt vehet egy mély lélegzetet, megkönnyebbülhet, s ha továbbra is velünk akar maradni, már tét nélkül teheti. Ha újabb, hatékonyabb energiaforrás áll a rendelkezésünkre, mely képes kiváltani az olajat, új korlátokkal kerülünk szembe, s a korszak vége elmarad. Innen azonban, e lehetőség nem látható. Hinni persze lehet benne, de hitkérdésekről vitázni nem érdemes.

Ha a civilizációt egy repülőgéphez hasonlítanánk, melynek mindenáron fenn kell maradnia, azt mondhatnánk, a fennmaradás motorja a növekedés, e motor üzemanyaga pedig az olaj. A motor azonban egyre nagyobb fogyasztású, tehát napról napra több üzemanyagot igényel. Nem egyszerűen arról van szó, hogy olaj kell a gazdaságnak, hanem arról, hogy évi 2-4%-kal több olaj! Bárhová is nézünk, mindenütt kulcselemként jelenik meg. Gépeket hajt, vegyszerek, ruhák, használati tárgyak, műtrágyák, műanyagok alapanyaga. Mindenütt ott van, már az ételeinkben is. Egy percig sem tudnánk létezni nélküle.

HOL IS TARTUNK?
Az olaj nélkül nincs növekedés, növekedés nélkül nem tudjuk folytatni e sajátos fegyverkezési versenyünk. Az élet szinte bármely területét vizsgálva hasonló következtetésre juthatunk, ám tegyük ezt meg a jobb áttekinthetőség kedvéért az élelemtermeléssel. Mit is jelentene, ha nem lenne olaj?
1. Nem lenne műtrágya
2. Nem lenne üzemanyag
3. Nem lenne szállítás
4. Nem lenne feldolgozás
5. Nem lenne élelem.

Nagyjából ilyen egyszerű az egész. Az olaj persze nem fogyhat el egyik percről a másikra. Van belőle elég.

De vajon tényleg elég, az az elég?

Nem régiben Hetesi Zsolt beszélt egy műsorban az olaj fogyasztás és termelés alakulásáról, illetve annak előrejelzéséről. Elmondta, hogy az 1973-as válság idején néhány hónap alatt 10% körüli hiány alakult ki. Akkor politikai okok húzódtak meg a háttérben, most azonban ugyanez a helyzet a természeti folyamatok miatt állhat elő. 1973-ban a 10%-os hiányra az USA válasz a jegyrendszer bevezetése lett volna.
De mi történne most?

1973-ban a világ olajfogyasztása 57 millió hordó/nap volt, ennek a 10%-a 5,7 millió, mire 2012-re elérhetjük ezt a hiányt, a fogyasztás 90 millió hordó/nap körüli értékre becsülhető, a hiány tehát kevés híján 10 millió hordó naponta. De vizsgáljuk meg a helyzetet más oldalról.
2007-ben a világ olajtermelés 84,4millió, a fogyasztás ugyanakkor 86,14 millió hordó/nap volt. A hiány 2% körül (1,74 millió hordó/nap) alakult. Az eredmény a gazdasági növekedést, s így az olajfogyasztást visszafogó világgazdasági válság volt. 2008-ra a fogyasztás visszaesett 85,75 (0,5%), a termelés pedig nőtt 85,38 millió hordó/napra, így a hiány is csökkent kb. 1,5%-kal. 2009-re a termelés és a fogyasztás egyaránt csökkent. Ebben az évben közelítőleg annyi olajat bányásztak, mint amennyit fogyasztottak. Az előrejelzések viszont azzal számolnak, hogy a gazdaság végre ismét növekedési pályára áll, azaz egyre nagyobb lesz az olajiránti igény. Ha 2%-nyi növekedéssel számolunk, a napi olajfogyasztás 91 millió hordó körül várható 2012-re. Már ha nem lódul meg jobban a gazdaság. Mert a fogyasztásnövekedésben határ a csillagos ég. Egyes előrejelzések szerint a fogyasztás 2020-30 körülre meg is duplázódhat. Már ha van rá fedezet.

Ha az olajkitermelést nem lehet számottevően növelni, az igények jelzett növekedése azt jelentené, hogy 2012-ben a gazdasági növekedéshez szükséges olajmennyiségnek közel 8%-a (7 millió hordó/nap) hiányozni fog. Ha az olajtermelés csökkenne, annak mértékétől függően a hiány elérheti a 10%-ot is. A 2008-as válságot 2%-nyi hiány idézte elő. Ennek óvatos becslések szerint is legalább a háromszorosa várható. Ilyen körülmények között növekedésről álmodozni vétek.

Van azonban még valami, amivel nem számoltunk, holott úgy tűnik, ideje lenne erre is odafigyelnünk. Az olaj iránti igény becslése jó időre szól. A gazdaság akkor követel ennyi olajat, amikor a működését egyébként nem zavarja meg semmi. Amikor a gépünk jó időben, kedvező látási viszonyok mellett egyenletesen képes repülni. Szélviharban, légörvényben, szakadó esőben, ködben és fagyban egészen más a helyzet. Ilyenkor a motor teljesítménye s ezzel együtt a fogyasztása ugrásszerűen nő. S e lehetetlen helyzetek egyre gyakoribbá váltak. Elég ha csak a közelmúlt történéseit vesszük alapul. 40 °C hőmérsékletingadozás 72óra leforgása alatt, mindeközben 25-40 cm-nyi hó hullott és olvadt el. S ez még csak nem is a legkomolyabb időjárási szélsőség. A sort folytatni nem érdemes. Ami ebből is látszik, az olaj korszak véget ért, s hogy ez a vég, miként köszönt ránk, nem rajtunk múlik. A rendszer, amiben élünk, azt követeli tőlünk, hogy az utolsó utáni pillanatig is a növekedést szolgáljuk. Nincs kibúvó. Ha elhinnénk, hogy mindez bekövetkezhet, tán (de csak tán) tehetnénk még valamit. De nem hisszük. Ma még van olaj. S úgy véljük, lesz holnap is. Hogy rendszerszinten mivel jár 10%-nyi hiány, elgondolni sem tudjuk. Hogy mi minden omolhat össze, hogyan hat ez a szállításra, a gazdálkodásra, az élelmiszeriparra, a városok fenntartására. Mindebből semmi sem látszik. Nincs veszélyérzetünk. Pedig halálos veszély leselkedik ránk.

A fenntarthatóság kérdéseit firtatva egy lakossági fórumon hallottuk az alábbi történetet:

A második világháború vége felé, amikor elmentek a németek, elvitték az állataink nagy részét. Valamicskét meghagytak ugyan, hogy éhen nevesszünk, de azt is kárnak, mert azt meg az orosz vitte el. A férfiak akkoriban a fronton voltak, meg fogságban, a faluban nem maradt más, csak néhány öreg, meg az asszonyok és a gyerekek. Emlékszem tán ha hét éves lehettem. Anyám és a nővére befogta magát az eke elé, én meg tartottam az eke szarvát. Így szántottunk. Bár az igazat megvallva nem volt megszántva az a föld, csak megkaristoltuk a tetejét, de ami magot elszórtunk, az kikelt, s nem haltunk éhen. Na fiam, aki azt a hatsoros duplaforgó ekét elhúzza, arra az emberre leszek én kíváncsi!

Sem tudásunk, sem eszközünk nincs elég ahhoz, hogy élelmet termeljünk magunknak. A 10%-nyi hiány odavezethet, hogy magyarországnyi területek esnek el az olajtól. Káosz és zűrzavar köszönthet ránk, melyben az olajtermelés is összeomolhat. És mindennek a tetejében a növekedés kényszere mögött ott a szükségszerűség. Ha nincs elég eszközünk, nem tudjuk fenntartani az árvédelmi rendszereinket, a mezőgazdaságunk, az iparunk. Ha nincs elég olajunk, a világunk szétesik. Az ismeretelméleti hiányok tárgyiasulnak, testet öltenek. Ahol eddig csak mi nem láttuk az összefüggést, ott most ténylegesen meg is szűnik minden összetartó erő.

VISSZASZÁMLÁLÁS
Természetesen nem lehet és nem is érdemes dátumhoz kötni a világunk összeomlását, a korszakhatárt. Nem időpont függvénye, sokkal inkább folyamatoké. Amikor az olaj hiány meghaladja a 10-15%-ot a rendszer szükségszerűen omlik össze, s temeti maga alá a világot, amelyben éltünk. Mindennek nem kellene így lennie, de ahhoz most kellene ébredni, most kellene tenni. Az ébredés azonban várat magára, s ha meg is halljuk végre a kakas szavát, akkora már késő lesz. Az emberek nagy része, ha körülnéz maga körül városokat, falvakat lát, kicsinyke jólétet, s a reményt, hogy csak kilábalunk a válságból. Holott, ha a dolgok mélyére nézne, siralomházat látna, melyben milliárdnyi halálra ítélt várja sorsa beteljesedését, a kegyelem esély nélkül.

Válságenyhítés, avagy pár perccel éjfél előtt… I. rész

Molnár Géza — Tue, 29 Dec 2009 07:45:36 +0000

1 Felvezetés

Az alábbi elemzéssel egyfelől általános és közérthető, de legalábbis megvitatható keretek közé szeretnénk illeszteni a válságról alkotott képünket. Ahogy Hetesi Zsolt szokott fogalmazni előadásain: ha arra kényszerülünk, hogy kiugorjunk a zuhanó repülőgépből, nem árt tudnunk, milyen körülmények közé is érkezünk. Ugyanakkor a korábbi elemzések során a megoldás lehetetlenségére összpontosítottunk, ami Pásztor Attila barátom szavaival élve: nem erősíti a morált. Itt tehát az elemzést egy olyan megfontolásra érdemes megoldási javaslattal egészítettük ki, mely szerkezeten kívüli megoldást jelent ugyan, de a szerkezeten belülről is értékelhető, mindenképpen közösségi jellegű, s leginkább a különféle mezsgyékhez, gyepükhöz, szegélyekhez hasonlítható. Azt persze nem állítjuk, hogy megtaláltuk a válság biztos ellenszerét. Vékony szalmaszálról van szó, mely keveseket bír csak meg, de a semminél ez is több. Csak tenni kellene érte…

2 Általános válság, vagy pillanatnyi megtorpanás

Helyzetünk bizonytalan. Ám ez nem tudás- vagy ismerethiány következménye, sokkal inkább a természetben zajló folyamatok jellemzője. Csapdába estünk. A dolgok túl gyorsan változnak körülöttünk, s biztosnak tűnő megoldásaink sorra kudarcot vallanak. Olyan helyzetbe kerültünk, mint a szolgálatba szegődött mesebeli ifjú, kinek a lánya kezét ígérte a gazda, ám menetközben meggondolta magát. S mivel a dolgos kézre szüksége volt, nem vallott színt, csak halogatta a kézfogót. Először aratás utánra tűzték ki a lakodalmat, hisz búza, s kenyér nélkül ugyan hogy tartanák jól a vendégsereget. Mire meglett az új kenyér, elfogyott a bor, várni kellett a szüretre. Mire az újbor kiforrt, eljött a torok ideje, ésszerűnek látszott tehát megvárni a disznóölést, hogy hús is kerülhessen az asztalra. Ekkor azonban friss gyümölcs hiányzott a lakomához. S mire eljött a május s beérett a cseresznye, az eper, a meggy, erősen megfogyatkozott a búza, s kezdődhetett minden elölről. — S pont így esik velünk is. Ha megoldunk egy problémát, rögtön beleütközünk a következőbe: megvédjük a földeket az árvíztől, ám rögtön ott a belvíz, melyek lefolyását épp a gátak akadályozzák. S a belvíz után jellemzően jön az aszály, de addigra a víz éppúgy elfogyott, mint példázatunkban gyümölcsérésre a búza. Egyik gond hozza maga után a másikat, s ha mi lépésről lépésre keressük a megoldást, egyre komolyabb és komolyabb veszélyekkel, katasztrófákkal kell szembe néznünk. Megoldási kísérleteink rendre fokozzák a nehézségeinket. Fokozzák, hisz a hirtelen váltások készületlenül érnek bennünket, részben mert kísérleteink hátterében az a téves előfeltevés áll, hogy egy összetett válság elemei külön-külön is kezelhetőek. Esküvő azonban csak akkor lehet, ha előre felkészülünk, s mindenből tartalékoljuk a szükséges mennyiséget, azaz, ha a problémákat nem elkülönülten, hanem összefüggéseikben vizsgáljuk. A vízkár, azaz az ár- és belvíz, illetve az aszály külön-külön nem kezelhető. Minden erre irányuló tevékenység félrevisz és csak a veszélyek és a káros következmények fokozására alkalmas. Meg kell értenünk, hogy a jelenségek hátterében nem a víz bősége (ár- és belvíz), illetve hiánya (aszály) áll, hanem a vízháztartás felborulása, a rendszer egyre növekvő lengése, s a megoldási javaslatokat e kérdés köré csoportosítva kell megkeresnünk. Erre azonban jelen helyzetben még csak kíséreltek sem történtek. Éppúgy, mint a mesében. Előbb az aratás — védekezzünk az ár ellen; aztán a szüret — nyakunkon a belvíz; majd a disznótor — itt az aszály, s utána vissza az ördögi kör elejére. Mindez természetesen nem csak erre az egy kérdéskörre igaz, de újabb példák számbavétele helyett vizsgáljuk meg más nézőpontból a kérdést.

A válság megoldása nem elsősorban az ítélő képességünkön múlik. A felmerülő problémák sajátos szerkezete gyakran kizár bizonyos lehetőségeket. Ha elvezetjük a folyókon érkező árhullámot, illetve a vízbő időszakok vizét, szárazság idején már nem tudunk vizet visszatartani, mert amiből nincs, abból nem lehet. Egy-egy árvíz idején akár 2-4000 m3-nyi víz is elfolyhat a Tiszán másodpercenként, ám senkinek eszébe sem jut, hogy ezt nem volna szabad elpazarolni, mert a nyári 80 m3/s-nyi vízhozamból már nem lehet vizet visszatartani. Az árvíz elleni védelem kizárja, hogy védekezni tudjuk az aszály ellen. Tél végén, amikor a homokhátságon összefut az olvadó hólé, csatornák gyűjtik össze, s vezetik el a Dunába illetve a Tiszába, hogy a nehézgépek súlyát elbírja a föld. Nyárra nyoma sem marad a víznek, s lassan odajutunk, hogy az akác is kiszárad a homokon. Itt a belvíz elleni védekezés akadályoz meg abban, hogy elhárítsuk az aszálykárokat. Ugyanilyen szerkezetben megnyilvánuló irányítások szabhatják meg lépteinket az élet más területein. Egy-egy mozzanat önmagában még kezelhetőnek tűnik, de összességében már nem az. S e káoszból nincs kivezető út. Ha a válságot nem elemeire bontva, hanem összességében szemléljük, egyértelműen látszik, nincs kiút. Az összeomlást csak akkor kerülhetnénk el, ha a növekedés folytatható lenne. A gazdasági növekedés, és ehhez kapcsoltan, a fejlődés, — mely alatt itt elsősorban a lehetőségek bővülését értjük, függetlenül attól, hogy hatékonyabb, avagy számosabb eszköz segítségével érjük el azt —, nem választás kérdése. Olyan kényszerről van szó, mely a rendszer szerkezetéből, felépülésének és fennmaradásának törvényszerűségéből következik. E törvény éppoly megkerülhetetlen, mint általában a természeti törvények. Hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat. Ugyanakkor azt is látni kell: véges rendszerben nem lehetséges végtelen növekedés. A társadalmi-gazdasági szerkezet végtelen növekedésre berendezkedett szerkezete szükségszerűen össze fog omlani. A kérdés csak az, mikor és hogyan. Az emberiségnek — s benne önmagunknak is — létkérdése, hogy e mikorra s hogyanra pontos választ adjon vagy kapjon. Igazán lényeges megoldási javaslatok csak ez esetben várhatók. Azt persze nem állítjuk, hogy e két kérdés tekintetében többet tudnánk, vagy inkább sejtenénk, mit a témával foglalkozók többsége, ennek ellenére, vagy épp ezért, egy gondolatkísérletre hívjuk az olvasót. Járja velünk végig a válság megismeréséhez és néhány lehetséges megoldáshoz vezető utat. Kezdjük rögtön az elején, és vizsgáljuk meg a szerkezetben megnyilvánuló irányítás és a növekedési kényszer összefüggéseit.

2.1 Növekedési kényszer — avagy a rák és az ismerethiány

Konrád Lorenz szerint napjaink elővárosai úgy viszonyulnak a történelmi városmagokhoz, ahogyan a rákos sejt viszonyul az egészséges szervekhez. A rákos sejt — mint írja — abban különbözik az egészségestől, hogy nem állnak a rendelkezésére a szervezet együttműködő rendszerébe való beilleszkedéshez szükséges ismeretek. A rák ebből a nézőpontból egyszerű ismerethiány. Ha e párhuzamot a jelenlegi társadalmi szerkezetre, az emberi közösségre, a civilizáció egészére alkalmazzuk, három apróságra figyelhetünk fel.

1. nem két egymástól elkülönült rendszer szerepel az élet sajátos kérdés-felelet játékában, hanem egy adott rendszer ugyan független, mégis egymással szerteágazó kapcsolatban álló eleme. E kapcsolat maga is hálózatot, gráfot alkot, melynek minden pontján állandó és folyamatos ismeretcsere zajlik.
2. az egyes alkotóelemek felől vizsgálódva nem érthető meg és nem fogható sem a kapcsolatrendszer, sem a fent vázolt ismeret- (és persze anyag- és energia)csere.
3. az ismerethiány, a kapcsolat zavarai a két rendszer elidegenedését okozzák. Az ismerethiány következményeként az egyik alrendszer képtelen felismerni, hogy ő maga nem önálló, nem valahonnan kiemelkedett rendszer, csupán az adott zárt tér együttműködő alrendszereinek egyike. Az elidegenedés az együttműködés felbomlását okozza

E három mozzanat vezet el bennünket az ismerethiányon át növekedési kényszerhez. Nézzük meg, hogyan?

2.1.1 A betegség — külső támadás, avagy belső szabályozó?

A földi élet zárt alrendszerei közötti kommunikáció egyik lehetséges példái a különféle betegségek. Az egyén felől vizsgálódva ezek az adott egyed, vagy személy elleni támadások. A támadó a kórokozó, mely az esetek egy részében el is pusztíthatja a védekezésre képtelen, gyenge betegeket. A rendszer egésze felől vizsgálódva azonban egészen másról van szó. Az adott betegség egy kérdésnek tekinthető, melyre különböző válaszok születnek. Az érintettek túlnyomórésze általában észre sem veszi a fertőzést. A válasz, a „kórokozó”, illetve hatásainak kivédése, kiiktatása magától értetődő, ösztönszerű folyamat, melynek nincs a külső szemlélő számára érzékelhető jele.

A betegek másik csoportjánál a válasz bizonytalan. A kórokozó a beteg szervezetében elszaporodik, és számos jól érzékelhető tünetet okoz. Ez esetben szokás megbetegedésről beszélnünk. A betegség lefolyása különböző lehet. Az esetek nagyobb részében mindenféle szövődmény nélküli gyógyulás tanúi lehetünk. Van azonban a betegnek egy jól meghatározható köre, akik a fertőzés követően újabb betegségekbe esnek, esetleg maradandó fogyatékosságot szereznek.

A harmadik kör, akik a fertőzés következtében életüket vesztik.

A fertőzéseknél, illetve a hasonló jellegű megbetegedéseknél e hármas válaszrendszer jelenik meg, csupán az arányok változhatnak az egyes „kórokozók” esetében. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy amíg az alrendszerek és a rendszer egésze közötti kapcsolatban nem jelenik meg az ismerethiány, mindhárom válasz bár más-más következményekkel jár, önmagában helyes. A rendszer egésze e válaszok egyikét sem sínyli meg, egyik sem okoz sérülést.

Az elkülönülés ott s akkor jelenhet meg, ahol, és amikor a betegséget észlelő rendszerelemek — adott esetben az emberek — a betegséget hibás válaszként azonosítják. Amikor az ember eljut e felismerésig, megjelenik a társadalomban a gyógyítás iránti igény. Ez az igény azonban még nem szükségszerűen vezet szembenálláshoz, illetve az együttműködés felrúgásához. A gyógyuláshoz vezető út első lépése a helyes kérdésfelvetés. Amíg a társadalom nem azt vizsgálja, hogy a beteg egyedek miért, hanem azt, hogy az egészségesek miért nem betegedtek meg, még maradunk a természet adta keretek között. A betegség ugyanis egy olyan tényező, mely az alrendszer elemeinek és a rendszer összességének egészségi állapotát javítja nem kis részben a sérülékeny, az adott „kórokozóra” érzékeny egyedek selejtezése útján. A gond akkor kezdődik, amikor az alrendszer az egyedek felől vizsgálódva azt kérdezi, a betegek mitől betegedtek meg. A „kórokozó” ebben az összefüggésben már nem, mint szabályzó elem, hanem mint külső támadó jelenik meg, s a cél nem a megfelelő válasz keresése, azaz a további együttműködés, hanem a támadás elleni védekezés, ami a rendszer egésze szempontjából már ellenműködés. Az ellenműködés azonban sajátos szervezeti kereteket követel meg. Addig, amíg az adott emberi közösség különféle rítusokkal igyekszik megkönnyíteni az adott személyre szóló veszteséget, s a gyógyítás a természetes rendszerrel való együttműködés keretei között maradva az általános erőnlét és egészség javítására törekszik, a gyógyítás megmarad az adott társadalom életmódjának szintjén. Magyarán szólva azok az emberek maradnak egészségesek, akik a természetes rendszer szempontjából megfelelő módon élnek. A városokban összezsúfolt tömegek e szempontból szükségszerűen betegebbek, mint a falvak népe. Fel kell azonban itt hívni a figyelmet arra, hogy a falu és a város között ebben az értelemben alapvető életmódbeli különbséget kell tételeznünk, nem pedig különböző méretet. Ebben az értelemben ma már nincsenek falvak, a vidéki településeken is általános a városi életmód.

Amikor az emberi társadalom védekezni kezd a betegségekkel szemben, zavar támad az alrendszerek közötti kapcsolatban. E zavar az együttműködés megbomlásában érhető tetten. A betegség, mint az adott életmód büntetése elsősorban a túlhasználat fékezésére, a túlszaporodás lehetőségének korlátozására szolgál. Az adott térben összezsúfolt egyedek — legyen szó akár állatról, akár emberről — elvesztik ellenálló képességüket, könnyebben betegednek meg, és nehezebben gyógyulnak, jellemzőbbek lesznek a szövődmények és a halálos kimenetelű betegségek. Az adott populáció, illetve társadalom szempontjából a helyes válasz az életmódváltás lenne. Csakhogy az adott életmódot éppen a társadalmi szerkezet kényszeríti ki. A szerkezetben megnyilvánuló irányítás még helyes felismerés esetén is megakadályozza az embereket abban, hogy sikerrel változtassák meg életmódjukat. Szemléletes példái e jelenségnek a ma népbetegségnek számító kórcsoportok a magas vérnyomástól a cukorbetegségen át a különféle gerincbántalmakig. Ezek a betegségek az orvostudomány szempontjából gyógyíthatatlannak számítanak, holott a legtöbb esetben valamennyire gyógyírt jelenthetne az életmód- és étrendváltás. Látni kell azonban azt is, hogy e problémára is létezik a rendszer szerkezetéből következő válasz, a konditerem, a „makrobiotikus diéta”, s a különböző étrend kiegészítők formájában.

Ha általánosságban modellezni akarnánk az adott kérdésben a két alrendszer, illetve a rendszer egésze s alrendszerei között folyó kapcsolatokban beálló változásokat a következőkre kell felhívni a figyelmet. A rendszer egészéből érkező szabályozó folyamatokat, korlátozást, illetve önkorlátozásra irányuló jelzést az adott alrendszer, jelen esetben a társadalom, támadásként érzékeli, és a kivédésére törekszik. Ennek érdekében létrehoz egy alrendszert, a gyógyászatot (medicinát), mely felkészül az adott hatások kivédésére. Ahhoz azonban, hogy az adott alrendszer fennmaradhasson, folyamatos, mégpedig folyamatosan növekvő energiára van szüksége. Egyrészt, mert a párbeszéd e szinten nem áll meg, és a kivédett vélt támadások helyett újabb egészségügyi gondok jelentkeznek, másrészt mert attól a perctől kezdve, hogy az adott alrendszer életre kelt, neki is megvannak a sajátos törvényszerűségei, végső soron fenn akar maradni. E pillanattól kezdve a rendszer nem a probléma megoldására, hanem a folyamatos védekezésre rendezkedik be. Az adott alrendszer egyre összetettebb lesz, újabb alrendszert, alrendszereket hív életre (először kettéválik orvoslásra és gyógyszeriparra, aztán további specializációk sora következik). S természetesen ezer szállal kapcsolódik a társadalom más szintjein, más kérdések, természeti hatások kivédésre létrehozott alrendszerekkel.

E példa szépen rávilágít miért is beszélünk növekedési kényszerről. A jelen pillanatban a medicina összeomlása (szándékosan nem beszélünk egészségügyről, mert itt nem az egészég elérése a cél, hanem a betegségek folyamatos kezelése) azt jelentené, hogy e téren semmi sem állna a természetes szabályzó folyamatok útjába. A medicina közbeiktatása alapvetően változtatja meg a rendszer alrendszer kapcsolatát. Természetes körülmények között a betegség csak azokat érinti, akik valamilyen szempontból hibás kód alapján léteznek. Az oltások, szűrések azonban mindenkit egyformán érintenek. Az alrendszer közbeiktatása gyakorlatilag odavezet, hogy valamennyi ember eleve hibás válaszokat ad a rendszerek jelzéseire. Az ismerethiány általánossá válik. E jelenséget igen jól példázza az allergia, melynek kiváltó oka – álláspontunk szerint – a rendszerszintű ismeretcsere zavaraiban keresendő, s lényegtelen, hogy az egyének esetében milyen anyagok váltanak ki immunválaszt. A társadalmi szerkezet azonban itt is félreértelmezi a jelenséget. Kétségtelen, hogy a tényleges kórlefolyás sok esetben meghatározott anyaghoz, állati szőrhöz, poratkához, növényi pollenhez köthető. Az immunrendszer viszonya ezekhez az anyagokhoz épp olyan, mint a medicina viszonya a betegségekhez. Jelenlétüket támadásként érzékeli és védekezni kezd ellenük. E védekezés járvány méreteket ölthet, és tömegeket von ki a társadalmi életből, miért is a jelenséget társadalmi szinten is kezelni kell. A medicinán belül megjelenik egy új alrendszer. Ennek első dolga, osztályozni a kiváltó anyagokat, meghatározni, melyikük felelős a legtöbb kóresetért, és megkezdődhet az ellene folytatott harc. E folyamat révén vált első számú közellenséggé a parlagfű.

2.1.2 Hatás, ellenhatás — kommunikációs zavarok és az árvíz

A parlagfű elleni harc jól szemlélteti a jelzett ismerethiány valamennyi jellegzetességét. Ha vissza is lehetne szorítani, az sem jelentené az allergia végét, csupán belső arányainak megváltozását. Semmivel sem lenne kevesebb a megbetegedések száma. Ám az adott esetben nem is ez a cél. A parlagfű elleni küzdelem egy új alrendszert hívott életre, illetve új értelmet adott már meglévő, de jelentéktelen alrendszernek. (Nevezzük ezt a példa kedvéért növényvédelmi állomásnak.) Tehát a rendszerszintű válaszban szó sincs a parlagfű visszaszorításáról. Ehhez ugyanis egyfelől nem kellene tennünk semmit, másfelől a mezőgazdaság szerkezetét kellene átalakítani. A parlagfű ugyanis csak a bolygatott, sérült, szerkezetétől megfosztott területeket borítja el. Egészséges talajszerkezetben a bolygatás felhagyás után néhány éven belül visszaszorul. Az irtása, a nehézgépekkel történő kaszálás, tárcsázás tehát épphogy nem visszaszorítja, ellenkezőleg, folyamatosan újjáteremti élőhelyét. A hibás válasz mentén kialakuló új alrendszer így folyamatosan életben tartja saját magát, a nélkül, hogy az alaphelyzeten, mely életre hívta, javítani tudna.

Röviden összefoglalva a lényeget a növekedési kényszer kettős gyökerű, de mindkét mozzanat a rendszer-alrendszer kapcsolathálózat működési zavaraira vezethető vissza.

A társadalmi-gazdasági berendezkedésünk — egy ponton túl, a természetes rendszerek visszacsatolásait és szabályzásait támadásként érzékelte és védekezni kezdett ellene. E védekezés olyan öngerjesztő folyamatot indított el, melynek egyik oldalán egyre erőteljesebb ellenhatások keletkeztek, másik oldalán pedig olyan alrendszerek alakultak ki, melyek képesek voltak kezelni az egyre növekvő erejű visszacsatolásokat is. Ehhez azonban a rendszernek folyamatosan növekednie kell. Még egyszer szeretnénk hangsúlyozni, mindez nem választás kérdése. Attól a perctől kezdve, hogy az ember egy folyó mentén töltésezte a laposokat, összekötötte ezeket a magaspartokkal, amelyeket korábban soha sem ért el az árvíz, kényszerpályára állította önmagát. Az összeszorított árhullámok magasabban tetőznek majd, így a gátakat folyamatosan emelni kell. Egészen a pontosan kiszámítható végig, az árvíz elleni védekezésre épített tájhasználat összeomlásáig. Az ellenhatások ugyanis csak addig kezelhetők, amíg a kívánt beavatkozások meg nem haladják a gazdaság teljesítőképességét. Ha végig nézzük a XIX-XX. század történetét, láthatjuk gazdasági növekedés, fokozatosan gazdagodó eszközállomány nélkül ez már réges-régen bekövetkezett volna. Mondhatnánk: egyetlen nagyobb XX. századi árvizet sem tudtunk volna kivédeni XIX. századi eszközökkel. Gazdasági növekedés nélkül a Tisza árvízvédelmi rendszere már összeomlott volna.

Válságenyhítés, avagy pár perccel éjfél előtt… II. rész

Molnár Géza — Mon, 28 Dec 2009 21:47:13 +0000

2.2 Helyzetértékelés

Ha a fentiek tükrében keresnénk valami általános, a jelenségek mélyén rejtőzködő okot, mely napjaink válságjelenségeinek oka, vagy magyarázata lehetne, két okot is megjelölhetnénk. Egyfelől a rendszerek közötti kapcsolatrendszer zavarai mind a társadalmi, mind a természeti vagy természetes rendszerekben szerkezetváltozásokkal jártak. Csakhogy amíg a társadalmi-gazdasági szerkezet növekedett, addig a természeti rendszerek leépültek. A rendszer leépülés súlyos következményekkel járt együtt. Ettől kezdve ugyanis már nem egyszerűen a félreértelmezett visszajelzések kezelése jelent megoldandó feladatot a társadalmi-gazdasági szerkezet számára. A természeti rendszerek szerkezete sajátos működést is jelent, mely lényegében a természeti adottságok kialakításában és fenntartásában öltött testet. A természetben — a rendszer egésze felől vizsgálódva — nem az alkalmazkodás jellemző. Még akkor sem, ha egy adott tájba, természeti rendszerbe idegen elem érkezik.

Ahhoz, hogy e tételt megközelíthessük, ki kell lépnünk jelenlegi időléptékünkből. A természet szempontjából e téren értelmetlen felvetni mikor is kezdődött el egy-egy táj kialakulásának folyamata. Ha volt valaha kezdet, akkor minden onnan indult ki. A rendszer valamennyi eleme, illetve annak tényleges előképe ott volt az első pillanatban, és ott lesz az utolsóban. Ez persze nem azt jelenti, hogy semmi sem változna, csupán azt, hogy a változások folyamatosak, állandóak és kölcsönösek. Ha egy konkrét tájat veszünk alapul, azt mondhatjuk: a talaj és az éghajlat határozza meg a növénytakarót, az éghajlat és a növénytakaró a talajt, s végezetül a talaj és a növénytakaró az éghajlatot, és a kör bezárul. E kölcsönös meghatározottságok első két pontja közismert, a növénytakaró és az éghajlat, az időjárás kapcsolata azonban néhány soros magyarázatot igényel. Köztudott, hogy a nyílt vízfelületek sajátos éghajlatot alakítanak ki. Ha ezt tudva végig gondoljuk, hogy egyetlen 20-25 méternyire megnövő lakótelepi fa „éghajlat módosító” hatása egy futballpálya nagyságú vízfelületével egyenértékű, s csak az a Tisza kétmillió hektárnyira tehető természetes növénytakaróját vesszük alapul, melynek 80-90%-a erdő volt, azt tapasztaljuk, hogy e természetes növényzet éghajlatra gyakorolt hatása összességében az óceánokéval vetekedett. Innen nézvést teljesen érthető e hármas meghatározottság. A táj egyes elemei egy az egyén felől nézvést felfoghatatlan együttműködésben alakították ki mindazt, amit a táj természeti adottságainak nevezhetünk. Ezek az adottságok folyamatosan változtak. Ahogy a rendszer építkezett, úgy mérsékelte a szélsőségeket, illesztette be működésébe a más alrendszerek, illetve magasabb szerveződési szintek hatásait. Mindezek összességeként a rendszer működése pontosabb lett, adottságai kedvezőbbé váltak. Persze a folyamatoknak megvannak a maga keretei, melyeket nem lehet átlépni. Az északi szél féltekénken nem hozhat tartósan meleget, míg a déli szél hideget. Az északi kitettségű területek hűvösebbek lesznek, ezen változtatni nem lehet, bár a hatás mérsékelhető. Egy fátlan pusztaságban, ahol szabadon rohanhat a vihar, nyilván hidegebb lesz, mint egy erdős vidéken, ahol a zárt növénytársulás a lombkoronaszint feletti térbe kényszeríti a szelet.

Hasonló a helyzet a vízzel is. Az Alföldünk nagyobb hányadát, a folyók ártereit, a nyírséget, a hajdúsági löszhátat, a homokhát északi, Kiskunfélegyháza, Jakabszállás, Solt feletti részét erdők borították, holott e területeken hiányzott az ehhez szükséges vízmennyiségnek majd a fele. Csakhogy a folyók árvizei évről évre ideszállították a szükséges vízmennyiséget. E hatás az ártereken közvetlenül is érzékelhető volt, míg a környező magaslatokra közvetve hathatott ki. A vízzel való gazdálkodás alakította ki az Alföld képét és természeti adottságait. E „gazdálkodást” az itt felépülő természeti rendszer alakította ki. Nem alkalmazkodásról van szó, hanem folyamatos fejlődésről, mely nemcsak mérsékelte a medence vízveszteségeit, de lehetőséget biztosított tartalékok képzésére is.

Akkor sem beszélhetünk alkalmazkodásról, ha valamely elem kívülről érkezik e rendszerbe. Az új elemek beilleszkedése szükségszerűen együtt jár a szerkezet megváltozásával, E szerkezeti változások azonban az esetek egy részében szinte érzékelhetetlenek. A rendszer a megváltozott keretek között is működőképes marad. Egészen más a helyzet, ha kulcselem sérül, esik ki. Ebben az esetben a megváltozott szerkezet kihathat a rendszerműködésre. Mint ahogy a Tisza esetében a XV-XVIII. század folyamán bekövetkezett változások, a folyóval együttműködő emberi társadalom s gazdaság kiesése a XIX század elejére a korábbi parkszerű ligetes táj helyén hihetetlenül gyorsan egy vadvízország kialakulásához vezetett.

A természeti rendszerek kapcsolathálójától elszakadó társadalom, illetve gazdaság tehát egyfelől a szabályzó jellegű visszacsatolások másfelől a rendszerműködési zavaraiból eredeztethető károk kivédésére hoz létre újabb és újabb alrendszereket. Ez a módszer azonban csak addig vezet eredményre, ameddig elég energia áll a rendelkezésre ahhoz, hogy ezek az alrendszerek kiépüljenek és növekedjenek. Abban a pillanatban, amint az energia ellátás akadozni kezd, a rendszer egésze sérül. Nagyon fontos látni, hogy e bonyolult hálózat egyetlen elemétől sem vonhatok el erőforrást, a nélkül, hogy ezzel az egész rendszer létét ne kockáztatnám.

Csak egy vázlatos példa a jelenség jobb megvilágítására. Ahhoz, hogy a rendszer összeomló természeti környezetben, azaz folyamatosan romló természeti adottságok mellett is fenn tudjon maradni, olyan arányban kell növekednie, amilyen arányban a természet összeomlik. Minél súlyosabb az „ökológiai válság”, annál jelentősebb gazdasági növekedésre van szükség. Mindkét folyamat exponenciálisan növekszik. Ez azt is jelenti, hogy a társadalmi-gazdasági szerkezet fenntartásához a népességnek is hasonló arányban kell növekednie. Csakhogy a gazdasági növekedést a végletekig fokozó fogyasztói társadalom népessége nem nő, hanem csökken. A természetes szaporulat csak olyan területeken növekszik, ahol az adott embercsoport a természeti rendszerek szabályozása alól már kiszakadt, de még nem jutott el a fogyasztói társadalomnak még az előszobájába sem. Azaz a túlnépesedett országok e rendszer sajátos humánerőforrás bányái. E humánerőforrás a jövő növekedésének társadalmi bázisa, vagy az elvándorlás folytán, mint a nyugati országok volt gyarmatai, vagy a fogyasztói társadalom importálása révén, mint pl. Kína esetében. Azt, hogy az adott esetben a fogyasztói társadalom humánerőforrás igénye ténylegesen kisebb, mint amit e túlnépesedett országok biztosítani tudnának, részletkérdés, és nem is biztos, hogy igaz. Egy erőforrás esetében ugyanis nem a készletek nagyságrendje a döntő, hanem a kitermelésük mértéke. Azaz a humánerőforrás esetében is az a döntő, hogy a társadalmi folyamatok milyen ütemben képesek pótolni a kieső fogyasztókat. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a népesség csökkenése nem tudatos választás, vagy szabályozás függvénye, hanem a fogyasztói lét szükségszerű következménye, azaz el fogja érni az importált humánerőforrást is, láthatjuk, hogy e sajátos kettősségre a rendszernek égető szüksége van. A népességbe való beavatkozás, a lakosságszámnak a „Föld eltartó képességéhez” való igazítása tehát épp olyan következményekkel járna, mintha bármely más erőforrástól zárnánk el hasonló arányban a rendszert. Nem mellesleg ez az elképzelés áll a népességszabályozás hátterében. magyarán, ha nem 7, hanem csak 1 milliárd ember élne a földön, kevesebb erőforrásra volna szükség. Csakhogy a népesség ilyen arányú csökkentése a rendszerműködésre épp oly hatással lenne, mintha mondjuk a rendelkezésre álló olajmennyiségét csökkentenénk a hetedére: abban a pillanatban összeomlana a rendszer.
A jelenlegi helyzet legbiztosabb pontja, hogy nincs többé elég energia és erőforrás a rendszer fennmaradásához szükséges növekedés fenntartásához. Úgy tűnik e téren Magyarországon, s a térség más államaiban is sajátos kísérlet folyik, mely során a gyakorlatban vizsgálhatjuk, milyen következményekkel jár egy-egy alrendszer leépítése. E kísérlet hatása azonban egyfelől hosszú távú, másfelől nem korlátozott. Hogy milyen következményekkel jár mindez, egyelőre nem világos. Látni kell azonban, hogy a természeti rendszerek működési zavarai már globális szinten is jelentkeznek. A rendszerlengés egyre jelentősebb, amivel egyre kevésbé tudunk mit kezdeni. Jól példázza mindezt az elmúlt napok időjárása. Azt hisszük, nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, példa nélkül álló eset volt a december 21-23 közötti időszak 30-40 fokos hőingadozása. Ma még úgy tűnik, e rendszerlengés nem veszélyezteti közvetlenül az élelmiszeripart. Ám egy két apróságra azért e téren sem ártana odafigyelni.

Az iparszerű mezőgazdaság minden tekintetben túlhasználatot jelent, melyet két ok miatt engedhetünk meg magunknak. Egyfelől, mert a nagy élelmiszerláncok révén a világ bármely tájáról behozhatunk élelmiszert, tehát nem függünk közvetlenül attól, amit megtermelünk. Másfelől, mert az iparszerű technológia pótolni tudja azokat az elemeket, melyek a természeti rendszerek összeomlása miatt hiányoznak a környezetünkből. E jelenségnek Magyarországon kettős következményei is lett. Egyrészt mindenütt megszűnt az élelemtermelés, másrészt az iparszerű mezőgazdálkodás egyre inkább a nyersanyag előállításra korlátozódik, a feldolgozás fokozatosan más országokba helyeződik át. Jelen körülmények között az élelmiszeriparunkra három komoly, tömeges éhhalálhoz vezető veszély leselkedik.

1. A tájhasználat összeomlása
2. A szállítás akadozása
3. A termelés ellehetetlenülése

2.2.1 A tájhasználat ellehetetlenülése

Tájhasználaton elsősorban a mezőgazdaság haszonvételeit értjük, de azon felül idetartozik minden olyan tevékenység illetve mozzanat, ami közvetve vagy közvetlenül a tájhoz kötődik, mint pl. az árvízi biztonság, vagy az utak, a közlekedés biztonsága. A természeti és társadalmi rendszerek fokozódó lengése közvetlenül is fenyegeti a tájhasználatot. E fenyegetések viszonylag kiszámítható formában jelentkeznek, legyen szó bár fagy- aszály-, ár-, vagy belvízkárról, s addig nem is jelentenek komoly fenyegetést, amíg van elég erőforrás az iparszerű mezőgazdasági fenntartására. Hosszútávon azonban a tájhasználat fenntarthatatlansága komolyan veszélyezteti megmaradásunkat. Ha ugyanis nem marad elég erőforrás a jelenlegi gazdálkodás folytatásához, ellehetetlenülő tájhasználat mellett a korábbi, hagyományos gazdálkodási formákhoz sem tudunk visszatérni. Ilyesformán a jövő záloga, hogy legalább részben sikerül-e megőrizni olyan tájhasználati elemeket, melyek elősegíthetik a gazdálkodás beilleszkedését az együttműködő természeti rendszerek keretei közé.

2.2.2 Akadozó szállítás

A nagytávolságokból történő szállítás jelentősége a helyi termékektől és termeléstől való függetlenségben ölt testet. Ebből fakadóan a szállítási nehézségek a helyben lévő lehetőségekre szorítják a fogyasztást. Önmagában ez sem tekinthető végzetes csapásnak, ám nagyon úgy tűnik, hogy a szállítás közvetlenül is kihat az iparszerű mezőgazdasági módszerekre, hisz a vegyszerek, műtrágyák tekintélyes részt nem lehet helyben előállítani, illetve a kisebb helyi feldolgozók megszűnése miatt a megtermelt alapanyagokat nem lehet szállítás nélkül értékesíteni. Az is látszik, hogy a szállítás akadozása és a tájhasználat ellehetetlenülése szorosan összefügghet, ilyen esetekben a szállítási nehézségek a vártnál sokkal súlyosabb következményekkel járhatnak.

Külön kell megemlékeznünk arról az esetről, ha a szállítás gyengélkedése az olajellátás zavaraiból következne be. Ebben a nem várt esetben mindez gyakorlatilag a teljes káoszt jelenthetné.

2.2.3 Az iparszerű mezőgazdaság vége

A jelenlegi gazdálkodási mód ellehetetlenülése nem egyszerűen ellátási zavarokat, hanem a társadalmi rendszer teljes összeomlását jelentené. A közvetlen kapcsolat a társadalom tagjai és az életterükként szolgáló táj között teljesen megszűnt. Napjainkban az emberek a társadalom valamely alrendszerén keresztül szerzik be az életben maradásukhoz nélkülözhetetlen jószágokat, az élelmet, az ivóvizet, a téli menedéket, a meleget, hogy csak a legalapvetőbbeket említsük. Az iparszerű mezőgazdaság talán az egyik legfontosabb alrendszer, és sajnos semmi mással nem helyettesíthető. Jelen körülmények között sem a tudás, sem az eszköz nem áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy az iparszerű technológiák hiányában tömegeket élelmezzünk. Mindez azt jelenti, hogy az iparszerű mezőgazdaság csődje nem ellátási zavarokhoz vezet. Ebben a nem várt esetben egyszerűen nem lesz élelem, nem lesz élelemtermelés. Néhány évtizednek el kell majd telnie, hogy a népsűrűség visszaessen, és az egymástól távol eső kis közösségek kísérletet tehessenek valamiféle földművelés visszahonosítására.

2.3 Összegzés

Társadalmi-, gazdasági berendezkedésünk sajátos felépítéséből következően nem nélkülözheti a gazdasági növekedést. A természetes szabályzófolyamatok, majd a természeti rendszerek működési zavaraiból, illetve összeomlásából következő jelenségek kivédésére kialakított alrendszerek már csak az egyre nagyobb számban és egyre erőteljesebben jelentkező hatás-visszahatás miatt is növekedni kényszerülnek, s ezzel párhuzamosan újabb és újabb egyre energiaigényesebb alrendszerekre van szükség. Helyzetünk csak addig maradhat szilárd, amíg e kényszerű növekedéshez elegendő üzemanyag áll rendelkezésünkre. Az olajcsúcs, az olaj kitermelésének várható vége azzal fenyeget, hogy képtelenek leszünk fenntartani ezeket az alrendszereket. Az erőforrásválság tulajdonképpen a növekedésre épülő rendszer általános válsága, melynek egyetlen létező megoldása, új korlátlan energiaforrás felfedezése és becsatornázása a rendszerbe. Olyasmire kell gondolni, amely egyik pillanatról a másikra ki tudja váltani az olajt, mégpedig a meglévő eszközpark lecserélése nélkül. Ugyanakkor ez a lehetőség is csak abban az esetben vezethet eredményre, ha ezzel párhuzamosan a Föld zárt rendszerét nyitottá tudjuk tenni, azaz kijutunk a világűrbe és elérhető közelségben lakható bolygókat találunk. Természetesen e két lehetőség nem zárható ki, ezzel együtt azt mondhatjuk, hogy jelenlegi ismereteink szerint a válságra nincs rendszerszintű megoldás. Teljesen mindegy, hogy milyen alrendszer sérülése folytán, de rövididőn belül várható a jelenlegi társadalmi, gazdasági szerkezet teljes összeomlása. (Vagy a Mars meghódítása, de azt hiszem, a mi szempontunkból ez tulajdonképpen mindegy.)

Válságenyhítés, avagy pár perccel éjfél előtt… III. rész

Molnár Géza — Mon, 28 Dec 2009 21:46:15 +0000

3 Megoldási javaslatok

A természeti rendszereknek van egy sajátos jellegzetessége, a szegélyjelenség. Az egyes alrendszerek jól körülírható, pontosan érzékelhető határok között húzódnak meg, de a határokon túl, vagy épp a határterületeken jól megférnek olyan elemek, melyek példának okáért a szukcesszió korábbi fázisaihoz tartoztak. E rendszeren kívüli elemek tulajdonképpen nem tartoznak szorosan egyik alrendszerhez sem, ugyanakkor valamilyen formában mindkettőhöz, de akár többhöz is kötődnek. Ha egyik vagy másik alrendszert valamilyen sérülés éri, ezek az elemek elszaporodhatnak, és újra indíthatják a szukcesszió, a felépülés, az elnövényesedés folyamatát. A társadalmi rendszerben is folyamatosan jelen vannak ezek a szegélyjelenségek. Ilyennek kell látnunk a Vásárhelyi terv továbbfejlesztése során kidolgozott tájgazdálkodási javaslatokat is. A jelenlegi, még viszonylag állandó és hatékony rendszerműködés azonban nem engedte, hogy e javaslatok gyakorlati megvalósítását. Ugyanakkor ezek a javaslatok még a rendszer keretei között mozogtak. Be kell azonban látnunk, hogy iparszerű tájgazdálkodás nem létezik és nem is létezhet. Más keretek között kell keresni tehát a megoldást.

3.1 A fenntarthatóság előőrsei

Egy-egy természeti rendszer komoly működési zavaraként jelentkező természeti csapás, emberi beavatkozás vagy valamely más kiszámíthatatlan mozzanat lehetőséget ad a szegélybe szoruló növényeknek elburjánzására. Ilyennek tekinthetjük a felhagyott szántók parlagfüvesedését, vagy az ártéri legelők gyalogakácosodását. A parlagfüvet e megközelítésből az ember testfelületén ejtet sebek varasodásához hasonlíthatjuk. A két mozzanat ugyanarra az eredményre vezet. lehetővé teszi a sérült bőr, illetve talaj gyógyulását. Korábban már jeleztük, a folyamatos háborgatás újjáteremti a parlagfű létfeltételeit, ahogy a var lekaparása sem a gyógyulást segíti, ellenkezőleg. Felszaggatja a sebeket.

Ha a parlagfüvet mint szegélyjelenséget értelmezzük, kézenfekvő, hogy milyen válságkezelési lehetőségeink adódhatnak. Ehhez azonban látnunk kell, jelen társadalmi szerkezet keretei között a szegélyjelenségek általában tiltottak, a rendszer erőteljesen védekezik ellenük. E védekezés válság idején csökken. Nem csak azért, mert kevesebb erőforrás marad ezek elfojtására, hanem azért is, mert ilyenkor a rendszer egésze nyitottabb a változásokra, keresi saját megújulásának lehetőségét. Tulajdonképpen erre épített a Szövetség Az Élő Tiszáért vezérkara, amikor a Jövő nemzedékek képviseletének országgyűlési biztosának irodájával összefogva kísérletet tettek a Tisza mentén, a gazdálkodásban jelentkező „szegélyjelenségek” összefogására és támogatására. Az alábbiakban részben az itt kidolgozott elemekre épülve teszünk konkrét javaslatot egy válságenyhítő program kidolgozására.

A tényleges cselekvési terv felvázolása előtt előre kell bocsátanunk, nem rendszerszintű megoldásról van szó, hanem olyan szegélyjelenségről, amely lehetővé teszi, hogy az adott társadalmi, gazdasági szerkezet egyfajta átalakulását. A terv a fenti helyzetelemzésen alapul és arra épít, hogy az összeomlás elkerülhetetlen és rövidesen bekövetkezik. Ugyanakkor tartalmaz olyan elemekeit is, amelyek akkor is használhatóvá teszik a megoldást, ha ez az előfeltevés utóbb tévesnek bizonyul. A lényeg ez esetben, hogy a szegély vagy az egyik, vagy a másik alrendszerbe illeszkedve hosszútávon is fennmaradjon. Javaslatokkal épp ezért nem elégedhetünk meg, gyakorlati lépésekre van szükség.

3.2 Természetes táji elemek megtartása

A javaslat lényege, hogy valamilyen arányban tartsunk meg táji elemeket, ideértve a tájban élő embert is. E javaslat persze akkor érthető igazán, ha világosan látjuk, hogy jelenlegi életmódja mellett az ember nem a tájban, a tájból él, ami sajna messze nem ugyanaz. Ebből fakadóan egyetlen táji elemet sem képes megőrizni, valamennyit kénye, kedve szerint alakítja. Ugyanakkor az iparszerűvé tett táj már nem nyújt életlehetőséget a rajta élők számára. Amíg a társadalom növekvő szakaszban van, s a rendelkezésére álló energiaforrás korlátlannak, vagy legalábbis csak a távoli jövőben korlátozottnak tűnik, e jelenség megváltoztatására nincs lehetőség. Az erre irányuló javaslatok sorra süket fülekre találnak. Válság idején azonban fordulhat a széljárás. az alábbiakban felvázolandó javaslatunkat e halvány reményre alapozzuk.

3.2.1 Területi kompromisszum kialakítása

Azokon a területeken ahol az iparszerű mezőgazdaság tartósan nem jövedelmező, mélyártereken, hegy és dombvidéken stb. érdemes teret engedni egy a jelenlegitől eltérő gazdasági szerkezetnek. Azaz meg kell határozni olyan célterületeket, ahol maga az adott táj több szempontból is szegélynek tekinthető. E folyamat indításakor nagyon körültekintően kell eljárni. Egyfelől érdemes a helyi kezdeményezésekre építeni. Általában minden ilyen helyszínen ráakadhatunk ilyesmire, mert ezek a térségek leszakadóban vannak, ami vagy elvándorlásra, vagy kiútkeresésre (esetenként mindkettőre) készteti az embereket. Másfelől figyelni kell e kezdeményezések jellegére. Nem vehető számításban egyetlen olyan elképzelés sem, mely az iparszerű módszerekhez történő felzárkózást tűzi zászlajára. Azokra a programokra kell építeni, ahol célként jelenik meg egyfajta önellátás, társadalmi együttműködés, az adott tájba való illeszkedés, esetleg a természeti folyamatokkal való együttműködés igénye. Ezeket a területeket egyfajta mintaterületté kell tenni. Itt azonban nem engedhetünk meg semmiféle versenyt. A területi kompromisszumnak valamennyi számításba vehető kíséreltre ki kell terjednie. Ennek oka részben, hogy minden táj sajátos gazdálkodási formát követelne meg. Ettől viszont sokkal lényegesebb, hogy a megoldás csak akkor vezethet eredményre, ha az ország számos pontján kialakulhatnak ilyen társadalmi, gazdasági szegélyek. Az eltérő stratégiák, a megoldási javaslatok, illetve gyakorlatba ültetésük sokszínűsége növeli az esélyeinket. Emellett a jelenlegi tapasztalataink alapján első körben alig egy pár tucat kezdeményezéssel számolhatunk. (Holott nagyságrendekkel többre volna szükség!)

3.2.2 A szegély mintázata

A program leglényegesebb elemei:
1. A tájba illeszkedés
2. Önellátásra törekvés
3. Együttműködés
4. Teljes szerkezet kiépítésének igénye

3.2.2.1 A tájba illeszkedés

Minden tájnak megvan, vagy legalábbis megvolt a maga sajátos szerkezete. Itt olyan megoldásokra kell gondolnunk, melyek ehhez az egykori tájszerkezethez idomulnak és lehetővé teszik annak legalább részleges megújulását vagy megújítását. Dombvidéken ez lehet a kistáblás, 1ha alatti vagy akörüli szántók visszaállítása, a szegélyek, fasorok mezsgyék egykor volt rendszerének felelevenítése, a kaszálók, legelők, fáslegelők, gyümölcsösök, gyümölcsények visszaalakítása. Mindezt egyfajta természetvédelmi kezelésnek is tekinthetjük, hozzátéve, hogy a rendszer csak akkor marad működőképes, ha minden egyes eleméhez valamilyen tételes gazdasági haszonvételt tudunk hozzárendelni.

3.2.2.2 Önellátásra törekvés

A mezőgazdaság szerkezete átalakul, sőt e folyamat több helyen már be is fejeződött. Az új szerkezet lényege, hogy a termelő mindent piacra termel, és a saját fogyasztását a piacon vásárolt javakból elégíti ki. Ez a szerkezet jól működik, ha elegendő energiaforrás áll rendelkezésre. Itt sincs másról szó, minthogy egy újabb, energiaéhes, ám korlátlan növekedésre képes alrendszer alakul ki a társadalmi, gazdasági szerkezeten belül. Energiaválság esetén azonban ez a szerkezeti átalakulás kollektív öngyilkosság. Különösen, ha nem engedjük meg ezzel párhuzamosan, hogy az arra alkalmas helyeken fennmaradjanak a hagyományosnak tekinthető, akár nagyüzemi-háztáji gazdálkodásokra épül vegyes, akár a kisbirtokra épülő hagyományos gazdálkodási forrás. Szeretnénk jelezni, hogy bár a szerkezetben megnyilvánuló irányítás nagy úr, e kérdés főként a társadalmat, illetve a gazdálkodást irányító elit döntésén múlik. A szerkezet maga ennyi „szegélyjelenséget” még megengedne. Mindez azt is jelenti, hogy az önellátás lehetőségeinek léte vagy nem léte, elsődlegesen a szakma politika meghatározó személyiségeinek felelőssége.

Az önellátásra törekvést itt nem családi, hanem kisközösségi szinten kell érteni. Magába foglalja a közösségi munkák megszervezését, helyi piac létrehozását és fenntartását, nem is annyira helyszínnel, mint árukkal. Arra kell törekedni, hogy élelmiszer tekintetében a falvak teljesen önellátóak legyenek, s a feleslegből jusson a közeli kisvárosok piacára is. Mindez nem lehetetlen. Mondhatni csupán politikai akarat kérdése. A Szövet munkacsoportja áttekintette, milyen jogszabályi változásokra volna szükség ahhoz, hogy e rendszer működőképessé váljon. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy mindez létkérdés. Amennyiben egy leendő energiaválság miatt oly módon esnek szét az egyes gazdasági alrendszerek, hogy semmi sem marad, mi a helyükbe léphetne, az ebben az országban teljes káoszhoz és tömeges éhhalálhoz vezethet. S ez az adott esetben nem tréfa. Mindezt nagyon komolyan kellene vennie azoknak az embereknek, akik az ország vezetésére hivatottnak érzik magukat.

3.2.2.3 Együttműködés

A természet változásainak — mondhatni az evolúciónak a motorja a közfelfogással ellentétben nem a létért való küzdelem, vagy a harc az erőforrásokért. Ha valaki végiggondolja egy természeti rendszer felépítését, melyet jól modellez az ún. niche-elmélet, láthatja, hogy minden egyes betöltött ökológiai fülke (niche) számos új fülkét hoz létre. A lényeg ebben az esetben, hogy a rendszerbe illeszkedés új elemek létlehetőségét teremti meg. Ebből a szempontból helytelen az erőforrás kifejezés használata, mert itt nem a források felhasználásáról, hanem új lehetőségek megteremtéséről van szó. A működés alapja nem valamiféle vetélkedés, harc, hanem a rendszerszintű együttműködés. A szelekció, azaz a kiválasztódás pedig nem a hétköznapi értelemben vett érő vagy gyengeség függvénye. A folyamatokból az együttműködésre képtelen egyedek, illetve rendszerek esnek ki. Az együttműködés tehát rendszerszinten is lényeges elem. Jellemezhetnénk úgy, hogy élni és élni hagyni, de a folyamatok előrehaladott volta miatt itt már többről van szó. A központi rendszernek éppúgy együtt kell működnie a „szegélyjelenségekkel”, mint ahogy az ilyen kezdeményezéseknek is a társadalom egészével, a többi hasonló közösséggel, és természetesen az egyes közösségeken belül minden résztvevővel, végső soron magával a tájjal is. Ezért írtuk volt korábban, hogy itt nem szabad egy szűkös erőforrást a rendelkezésre bocsátani, és a kezdeményezéseket úgy mond versenyeztetni. Ez a helyzet téves értékeléséből fakadó elhibázott stratégia volna. A helyes megoldás az adottságok felmérése, és egy önszervező folyamat elindítása, melynek lényege, hogy minden egyes kezdeményezés egyfajta ökológiai fülke gyanánt, számos gazdasági lehetőséget teremtve épüljön fel.

3.2.2.4 Teljes szerkezet iránti igény

Az elmondottakból következően a cél nem egyes ágazatok vagy termelői formák támogatása. Itt egy összetett rendszer egy valódi „szegély” kialakulásánál kellene bábáskodnunk. E munkában egyfelől az összetettség, másfelől a teljesség hangsúlyos. A jelenlegi szerkezet, tekintettel arra, hogy benne az egyre nagyobb energiaigényű alrendszerek küzdenek az egyre szűkösebb erőforrásokért, képtelen „komplex programok” támogatására. E szerkezeten kívüli megoldásnak viszont éppen az a lényege, hogy egy összetett, a teljesség igényével felépülő rendszert indítunk útjára, mert elképzeléseink csak ebben az esetben működhetnek az ökológiai fülkék mintájára. A sokrétű, szerteágazó, összetett munkafolyamatok támogatásának tilalma még a jelenlegi társadalmi szerkezeten belül is ésszerűtlen. Mindezt egy egyszerű példával meg lehet világítani. Az ötletet adott esetben egy népmesénk adta, melyben a király kitagadja gyermekét, amiért a leánya azt találta volt mondani neki: úgy szereti, mint az emberek a sót. Később aztán a szomszéd király, ezt tudva minden ételt sótalanul tálaltatott föl neki. Képzeljük el, mi történne, ha a jelenlegi támogatási rendszer alkotóinak kellene részt venni egy ilyesfajta munkaebéden. A leveshez külön megkapnák a vizet, a zöldségeket, a húst, a rántott bordához a szépen formázott szeleteket, a lisztet, a zsemlemorzsát és a tojást…

3.3 A tényleges gazdálkodás felépítése

Az alábbiakban egy létező kezdeményezés alapján vesszük számba a tényleges teendőket. Igyekszünk olyan vázlatot felmutatni, mely tényleges cselekvési terv alapja lehet. E körben érintjük:

1. A táj és a gazdálkodás viszonyát
2. A gazdálkodás szerkezetét
3. A társadalmi kapcsolódásokat
4. A szegély jelenség jövőbeli kifutása.

3.3.1 Táj és tájgazdálkodás

A tájgazdálkodás fogalma egyfelől vitatott, másfelől nagyon sokrétű. Mi itt elsődlegesen azokra a formákra gondolunk, melyek lehetővé teszik a táj meghatározott, lehetőleg minél nagyobb hányadán az eredeti szerkezetek és mintázatok megmaradását. Jelen esetben a természetszerűség hangsúlyos. Nem gazdasági módszerekről van tehát szó, hanem egyfajta kölcsönhatásrendről.
Kiindulási pontunk a táj szerkezete, természetes mintázata. Ártér esetében e mintázat 85-90% ligetes erdő, 5-10% gyep, 5-10% vizesélőhely, 1-2% szántó, kert. E mintázat tájtörténeti kutatások tanúsága szerint évezredeken keresztül fennmaradt a Tisza árterének egyes szakaszain. Dombvidéken az arányok nagyon hasonlóan alakultak. 85-90% erdő, 5-10% gyep, 5-10% szántó, kert, 1-2% vizesélőhely. Ez a mintázat az általánostól eltérő jelleget mutat a patakok árterén. Itt 70-80% erdő, 10-15% gyep, 10-15% vizesélőhely, mely jellegénél fogva lehet mocsár- és láprét, illetve –erdő. A továbbiakban egy hegy- és dombvidék peremén található tájhoz illeszkedő gazdasági szerkezetet járunk körül.
A gazdasági haszonvételek szervezésekor elsődleges szempont, hogy az eredeti mintázathoz közeli képet kapjunk. E téren nagyon lényeges az erdők aránya. Síkvidéki területeinken a szóeredeti értelmében erdő nem maradt fenn. Jogszabállyal ugyan erdőnek minősítettük a faültetvényeket is, ám ettől az Alföld 17-20%-át elborító fás kultúrák még nem lesznek képesek betölteni az erdő ökológiai szerepét. Hasonló a helyzet a domb- és hegyvidékeken is, bár itt a fáskultúrák valamivel közelebb állnak a természetes formákhoz, mint az Alföldön.
Az arányok visszaállítása során nem lehet cél a gazdálkodás teljes felszámolása. Olyan köztes megoldásról van szó, melyben maga a gazdálkodás hozza vissza az eredeti arányokhoz közelítő állapotokat. Ennek érdekében vissza kell állítani:

1. A hagyományos gazdálkodás birtokszerkezetét.
2. A legelő kaszáló korábbi rendjét
3. A mezsgyék sajátos szerepét
4. A természetszerű erdők teljes haszonvételeit.

3.3.1.1 A hagyományos birtokszerkezet.

A korábbi évszázadokban e vidékeken nem volt jellemző a kiterjedt szántóművelés. A gazdálkodás múltjáról beszélgetve az egyik gazdálkodó elmondta, hogy a 10ha feletti területen gazdálkodó már nagybirtokosnak számított, az ő nagyapja a maga 17 magyarholdnyi (3,5ha körüli) földjével középbirtokosnak, mellesleg módos gazdának számított. Ehhez persze hozzátartozik, a közbirtokosságok, a legelők és erdők, továbbá a gyümölcsös haszonvétele. A 17 holdnyi szántóterület sem egy tagban volt, hanem a határban két-három táblában megosztva. A táblákat fasorok, ligetek, gyepsávok, szélesebb-keskenyebb mezsgyék választották el egymástól. Ezeknek is megvolt a maga haszna. A gyepeket kaszálták, a ligetek és fasorok jórészt gyümölcsfákból álltak, de legalábbis számos különféle gyümölcs termett bennük.
E szerkezet a mai körülmények között már elképzelhetetlen, de közelíteni lehet hozzá. A szántókat a termőhelyi adottságoknak megfelelően lehetne tagolni, kisebb, 1-5ha körüli táblákra, a táblákon belül is lehetővé téve, hogy az alkalmatlan területeken gyepet, vagy erdőt, esetleg gyümölcsligetet lehessen kialakítani. Az egyes szántókat valamely természetszerű élőhelynek számító mezsgyével (szélesebb cserjesáv, fasor, vagy gyep) kell egymástól elválasztani. A művelés során előtérbe kell állítani a hagyományos, igaerejű művelést. Természetesen mindezt önkéntes alapon, ha van még, ki ilyesmire adja a fejét. Természetesen nem várhatjuk el, hogy a mintaterület egészén ilyen jellegű gazdálkodás folyjon, de arra oda kell figyelni, hogy a gazdák túlnyomórészének rendelkezésére álljanak a hagyományos, ló, illetve ökör vontatta eszközök, s tudjanak is bánni vele. Ugyanakkor a szükséges állatlétszám is kiteljen.

3.3.1.2 Legelők-kaszálók

A patakok árterén és a magasabb hegyeken található nedves réteket általában kaszálták, míg a partosabb helyek, domboldalak szárazabb gyepeit legeltették. A gyepek kezelésének e rendszerét kell szem előtt tartani. Ehhez ugyancsak szükséges a megfelelő állatlétszám, és a helyhez alkalmazkodó állatfajta. A dombokon, hegyi legelőkön kistestű, hegyi marhákat kell tartani, lehetőleg valamely korábbi fajta mai rokonát. Így pl. a hegyközben a XIX. századra kiveszett csopakmarhához közel álló kárpáti borzderest.
Az állatok legeltetése nemcsak a gyephez kötött. Ki kell alakítani a legelőerdők rendszerét is. E kérdésre az erdők haszonvételeiről szóló részben még visszatérünk.

3.3.1.3 Szegélyek, mezsgyék

A szegélyek mezsgyék szerepéről már ejtettünk szót. Itt hadd hangsúlyozzuk ismét, ez esetben komoly haszonvételekről beszélhetnénk. Egy-egy meghagyott liget, szélesebb cserjesáv különféle erdei termékekkel láthatja el a közösséget, mint pl. csipke, szeder, málna. Amennyiben a területen nincsenek jelen, ezeket telepíteni is lehet. A sáv környékének művelése, megakadályozza elterjedésüket. Ugyanakkor a tájhasználat összeomlását követően az ilyen jellegű szegélyből a hasznosítható gyümölcsökben gazdag növényzet települ vissza a felhagyott területekre. Ez egyébként is jellemző a tájra. A hegyköz cserjésedő legelőin megfigyelhető volt, hogy a csipke galagonya és kökény mellett elsősorban a vadalma, vadkörte jelent meg a területen, de találkoztunk vadcseresznyével és más gyümölcsökkel is. Jelen körülmények között célszerűnek látszik a mezsgyéket, fasorokat ezekkel a pionírfajokkal telepíteni, illetve, ahol jelen vannak, csak hagyni elterjedésüket. S ha a közösségben marad erő, és kezdeményezőkészség, akkor e vadalanyokra lehet a környéken fellelhető nemes gyümölcsöket oltani.
Ezek a kezdeményezések maguk is egyfajta szegély szerepet töltenek be a jelenlegi helyzetben. Ami azt jelenti, hogy a társadalmi szerkezet alapvető jellegzetességei felől nézvést egy megtűrt szerkezeten kívüli megoldást jelent. Nem véletlenül hangsúlyozzuk tehát a gazdálkodáson belül a természetes szegélyek szerepét. Adott esetben e átvitt és szószerinti értelmű szegélyek a túlélés zálogai lehetnek.

3.3.1.4 Erdők haszonvételei

Az erdők hasznát ma csak és kizárólag a fák jelentik. Itt arra kell törekedni, hogy minél nagyobb arányban jelenjenek meg a természetszerű erdők a területen, azok valamennyi jellegzetességével. Ezek visszaállítása nem megy egyik napról a másikra, de ahol csak közelítünk ehhez a szerkezethez, a gyógynövényektől kezdve a gombákon át a mezsgyék tárgyalása során már említett gyümölcsökig számos haszonvételre nyílik lehetőség. Ezt tetézheti a gallyak és kidöntött, egyébre alkalmatlan fákból a téli tüzelő begyűjtése, továbbá a fák haszonvétele. Itt azonban elsődlegesen a szálalás és az egyéb erdőéltetéshez köthető módszerek jöhetnek számításba.

Az erdők haszonvételei közül külön ki kell emelni a legeltetést. A jelenlegi túltartott vadállomány hasonló szerepet tölt be az erdőben, mint egykor a legelő állat. Ezen változtatni nem ma még nem lehet. Ugyanakkor meghatározott erdőterületeket, felhagyott, cserjésedő gyümölcsösöket, gyepeket, cserére, átalakításra ítélt tájidegen elemekből álló erdőrészleteket fel lehet használni legelőerdőnek. Az itt szerzett tapasztalatok alapján a felhagyott szántókat, gyepeket ilyen legelőerdőkké lehetne alakítani. Mindez nagyon fontos lehet egy olyan időszakban, amikor a jelenlegi technológiák kiesnek. Az adott tájba való haszonállatfajták ugyanis szerencsésebb esetben hihetetlenül kevés abrak és széna mellett átvészelhetik a telet, ha elegendő ilyen szerkezetű legelőerdő van a tájban. Ez az átmeneti időszakban létkérdés lehet.

3.3.2 A szükséges gazdasági szerkezet

Ahhoz, hogy a „szegély-jellegű” gazdaságok tartósan fennmaradhassanak, jövedelmezővé kell tenni őket. Természetesen e fogalom egészen más jelentésű lesz a válság súlyosbodása esetén. Annyit előre bocsáthatunk, hogy e gazdasági szerkezet jelentősége épp abban áll, hogy átmentet képezhet a jelenlegi és egy az iparszerű mezőgazdaság összeomlását követő tájhasználat között. Ahhoz azonban, hogy a kezdeményezések fennmaradhassanak, és betölthessék ezt a célt, sikeresnek kell lenniük, azaz nemcsak a jövőbeli, de a mai igényeknek is meg kell felelniük.

A gazdasági szerkezet kialakítása során ennek megfelelően a korábban megfogalmazott jellegzetességeket, az önellátásra, törekvést, az együttműködést, a helyi piacok szervezését, a genetikailag értékes, igénytelen, a szélsőséges időjárási viszonyokat jól tűrő állatok tartását a helyi (hagyományos, illetve „kézműipari” jellegű) feldolgozások visszaállítását igényként kell megfogalmazni. Ugyanakkor meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy az ilyen gazdaságok termékei a piacra jussanak, illetve, hogy maga a gazdaság biztos megélhetést nyújthasson a gazdáknak.

A gazdasági szerkezet a gyümölcstermesztés, az állattartás és a szántóművelés sajátos ötvözete. Olyan biztos alap, amelyre felépülhetnek a tényleges jövedelmet biztosító ágazatok, az idegenforgalom keretébe ágyazott értékesítés, és az ökológiai szolgáltatások piaca. Magát a gazdálkodás rendszerét helyszíntől, az adott tájtól függően kell meghatározni.

3.3.3 Társadalmi gazdasági kapcsolatok

Ha a „szegélyjellegű” gazdálkodások társadalmi, gazdasági kapcsolatait egy szóval akarnánk jellemezni, az ellenséges jelzőt használhatnánk. E gazdálkodásokat – a becsatornázhatatlan jövedelem kétségtelen jelenléte miatt – a társadalmi szerkezet tiltja, illetve fokozatos ellehetetlenítésükre törekszik, míg a másik oldalról a gazdálkodók folyamatos kiskapu-keresésre kényszerülnek. Mindezen az alábbi módon lehetne változtatni.

1. El kell fogadni, hogy a becsatornázhatatlan jövedelmek, olyan társadalmi tőkét alkotnak, melyek lehetővé teszik egy energiaszegény időkben is fenntartható gazdasági szerkezet kialakulását. Így adott keretek között e tevékenységek elfogadhatókká, sőt támogathatókká válnak.
2. El kell fogadni, hogy az adott táj szerkezetének, természetes mintázatának legalább részbeni fenntartása nyomos közérdek. Aki ebben részt vállal, ökológiai szolgáltatást nyújt a társadalom egészének.
3. Olyan körülményeket kell teremteni, melyek mentén e gazdálkodások jól nyomon követhető biztos adóztatható jövedelemre is szert tehetnek.

Itt persze nem elsősorban pénzügyi támogatásokra kell gondolni. Igaz ugyan, hogy e forma beilleszthető lenne az agrártámogatások rendszerében, de világossá kell tenni, hogy az adott esetben nem erről van szó. A gazda ökológiai szolgáltatást nyújt, melye az állam meghatározott formában ellentételez. E formát nevezhetjük a Szent István Egyetem Környezet és Tájgazdálkodási Intézetében erre irányuló kutatási programja nyomán zöldpont rendszernek. Lényege, hogy az egyes gazdaságok ökológiai szolgáltatásait mérhetővé tesszük, minden mérőszámhoz megfelelő pontokat, a pontszámokhoz kifizetési összegeket rendelünk. A rendszerbe lépés nyitott, bárki csatlakozhat, aki egy minimális pontszámot el tud érni. Magát a pontrendszert azonban úgy kell megállapítani, hogy az iparszerű gazdálkodás keretein belül maradó gazdaságok ne érhessék el ezt a minimális pontszámot. Természetesen lehet pluszpontokat adni a vegyszerhasználat, a műtrágya hatóanyag kibocsátás korlátozásáért, a gépi kaszálás módjáért, ám ügyelni kell arra, hogy ilyen jellegű váltással a rendszerbe lépéshez szükséges küszöböt ne lehessen elérni.

3.3.4 A visszailleszkedés lehetőségei

Válságkezelő tervek esetén a legdöntőbb kérdés, hogy mi történik az így kialakított intézményrendszerrel, jelen esetben a „szegélygazdaságokkal” a válság után. Amennyiben az erőforrásválság a társadalmi alrendszerek összeomlásához vezet, mindez teljesen kiszámíthatatlan, de nem is nagyon kell vele foglalkoznunk. Ha életképesek lesznek, fennmaradnak, és terjeszkedhetnek, ha nem osztoznak a társadalmi szerkezet sorsában. Más kérdés, ha maga a növekedésen alapuló rendszer keretein belől sikerül megoldani a válságot. Ez esetben e gazdaságoknak is be kell tagozódniuk a társadalmi keretek közé. Ezt biztosíthatja a már említett kifizetés rend, illetve az idegenforgalom.

Tovább lépünk, vagy újra kezdjük?

Molnár Géza — Sat, 28 Nov 2009 22:19:10 +0000

„Még néhány nap, még néhány hét
s ott leszünk újra a legelején…
EDDA

A korábbi világbirodalmak bomlásából viszonylag kevés használható ismeretet szerezhetünk, illetve tapasztalatot vonhatunk le, elsősorban azért, mert az emberiség olyan helyzetbe került, amiben még soha sem volt, másodsorban viszont azért, mert az összeomlás, azaz az összetett társadalmi szerkezetek széthullása után az általunk ismert összes esetben ugyanazon szerkezetek újjáépülése kezdődött el. E tételről nem lenne szabad elfeledkeznünk. Hogy egy szemléletes példával éljek, tételezzük fel, hogy mind apám, mind nagyapám, mind pedig dédapám leesett a tetőről az eresz javítása közben. Természetesen ki-ki a saját lakásán. Dédapám alacsony kis vályogházban lakott, megütötte ugyan magát, de igazából fel sem vette. Nagyapám hasonlóképpen. Apám már a 60-as évek divatja szerint nagyobb házat épített, ő már a lábát törte, de komolyabb baja neki sem lett. Mi azonban beköltöztünk a városba, és egy tízemeletes panel tetejére indulunk épp ereszt javítani. Ha innen esünk le, a következmények sokkal súlyosabbak lesznek. Az épületek magassága a történelmi példákban az emberi társadalom és a természet, illetve az élelemtermelés s a tényleges élelemellátás közötti távolságot jelképezi. Az élelemtermelés szóhasználatunkban annyit tesz, hogy az élelmiszert az adott társadalom közvetítő rendszerek igénybevétele nélkül helyben termeli meg. E téren Róma jutott a legtovább a lehetséges történelmi példák közül, de a birodalom helyzetét össze sem lehet hasonlítani a mai állapotokkal. Rómában, ha megis voltak az élelemiszeripar kezdeményei, illetve a központosított mezőgazdasági nagyüzemek, valamint a termékenyeket elosztó kereskedelmi hálózat, a megtermelt élelem nagyobb része mégis csak a helyi piacra került és eszközrendszere is ember léptékű maradt. Ma az élelemiszer nagy része száz kilométereket utazik, mire a termelőtől a feldolgozókon át a fogyasztókhoz ér, ezzel párhuzamosan a kialakult eszközrendszer (kemikáliák, géppark stb.) és termelési módszerek alkalmatlanok a társadalmi szerkezet összeomlása után alkalmatlanok lesznek az élelemtermelésre. A korábbi hagyományos módszerekhez való visszatéréshez pedig hiányoznak annak eszközei, illetve a tudás is.

Másfelől, más oldalról megvilágítva a példát valahogy úgy jártunk ezekkel a válságokkal, mint az egyszeri székely a kanyarokkal. A tréfa ismert, csak a rend kedvéért idézem fel:

Felkéredzkedik egy legény az öregszékely mellé a szekérre, s az öreg fogadja is, együtt mennek tovább. Az út kanyargós, a székely meg nem kíméli se a szekeret, se a lovakat, se magát. Zötykölődnek kanyarról kanyarra, a legény egyre sápadtabb. Egy különösen éles fordulónál veszettül kapaszkodik, mire az öreg nyugtatja: „Ne essék kétségbe az úr, 30 éve erre járok, ezt a kanyart eddig minden nap bevettem”.

Ez így megy három hágón ki s négy völgybe be, a legény megnyugszik, ismeri az utat a székely, tudja, mit tehet. Az ötödik kanyar elé már vígan néz, no de akkor aztán felborulnak. A székely felkászálódik, nézi a lovakat, s káromkodik: „30 éve nap mint nap erre járok, de ezt a kanyart még soha sem sikerült bevennem”. —Mi sem tettünk mást. Ha az egymást követő válságokat tekintjük Jerikótól az Anatóliai fennsíkon, Mezopotámián, Krétán, a Görögvilágon át Rómáig, hogy csak a közvetlen látóterünkben lejátszódó válságokat soroljunk, miután összeszedtük a lovakat és a szekeret, újra kezdtük a száguldást ugyanott, ugyanúgy. Ma a különbség csupán annyi, hogy többen ülünk a kocsiban, olyan gépet szerkesztettünk, amely sokkal gyorsabb, mint az öregszékely szekere, és sokkal kevésbé lehet érzékelni az utat. Nagyobbat fogunk esni, és kevesebben maradunk életben. Ugyanakkor nagy kérdés, akik talpon maradnak, mit tesznek majd? Folytatják a sort, vagy más irányba indulnak el.

A fenntarthatóságot tehát két lehetséges irányból közelíthetjük meg. Az első nézőpont az erőforrásokkal a fellelhető energiával való tartamos gazdálkodás. Valamennyi korábbi összeomlás után ilyen jellegű gazdálkodási formákhoz tértek vissza az egyes társadalmak. Ugyanakkor valamennyi visszatérés időleges volt. A tartamos gazdálkodás olyan módszerekbe torkollt, amely felélte saját létalapjait. A folyamat szükségszerűen vezet idáig, mondhatni: a végkimenetel a kezdeteknél benne rejlett társadalom, illetve a gazdálkodás szerkezetében. Történelmi példáinka tartamos gazdálkodásai ugyanis már maguk is egyfajta elkülönölést feltételeztek. Két rendszer épül itt párhuzamosan. A táj egészét meghatározó, adottságait fenntartó (sajátos arculatát őrző) természetes, illetve az előbbi eredményeit, ha tetszik működésének gyümölcseit erőforrásként használótársadalmi rendszer. Ez utóbbi saját alrendszereit elkülönülten építi ki, így kiesik azokból az ismeret-, energia- és anyagcsere folyamatokból, melyek a természetes rendszereket szabályozzák. Az innen érkező visszahatások, melyek a természetben egyértelmű korlátozó tényezőkként érvényesülnek, csak közvetve, jelentős késéssel hathatnak. Minél összetettebb a társadalom, illetve a gazdálkodás szerkezete, e hatások annál közvetettebbek és annál később jelentkeznek. E folyamat eredményeként az adott társadalmi szerkezet, a kívülről jövő korlátozó mozzanatokra újabb és újabb szerkezetváltozással, távolság növeléssel válaszol. A két rendszer szemmel láthatóan nem érti meg egymást. A természetes rendszerek figyelmeztető jelzéseire a társadalmi szerkezet hibás válaszokat ad. A jeleket romboló hatásként értelmezi és igyekszik kiiktatni azokat, ezzel azonban folyamatosan sérüléseket okoz környezete természetes rendszereinek, amelyek egyre komolyabb ellenhatással válaszolnak. Mindez azonban csak addig tarthat, ameddig a viszontválaszok nem haladják meg a társadalmi rendszerek teljesítőképességét. Ahhoz, hogy világosan érzékelhető legyen, miről is van szó, vegyük szemügyre egy válasz-viszontválasz sor leegyszerűsített vázlatát.

A kiindulási pontunk a folyó, mint természetes rendszer. Az adott esetben a példa jobb megértése kedvéért eltekintünk attól, hogyan is vált az emberi társadalom rendszeren kívülivé, illetve attól is, hogy maga a rendszer az emberi társadalom rendszeren kívülivé válásakor szükségszerűen megbomlik. Úgy tekintjük tehát, hogy a folyóvölgy a maga természetes működésével a társadalomtól függetlenül létezik, míg maga a társadalom csak kiesése pillanatában jelenik meg a folyóvölgy környezetében.

Az első lépcső, mondhatni a természetes állapot, a víz visszatartása és keringetése. A rendszer arányait az alábbiak szerint vázolhatjuk:

1. 80-85% ártéri erdő, (kemény- és puhafaligetek)
2. 5-10% gyep (ide nem számítva a ligetes erdők tisztásait)
3. 5-10%vizes élőhely (tó, láp, mocsár)

Az ember a maga társadalmával és gazdálkodásával idegenként érkezik a területre. Tételezzük fel, hogy a folyóvölgy lakatlan, és megérkezik egy nagyállattartó nép. Példánkban a társadalmi szerkezet a legelők birtoklásán alapul. Kezdetben a népesedési viszonyok és az állatlétszám legelőigénye nem haladja meg a terület 5-10%-át. A legeltetés szerkezete, és a kiegészítő gazdálkodási ágak, melyek a nomád állattartás esetében is jelen vannak, mégis megváltoztatják a tájat. Az új arányokat az alábbiak szerint vázolhatjuk.

1. 75-80% ártéri erdő
2. 5-10% gyep
3. 10-15% vizes élőhely
4. 1-2% szántó, kert

Mindennek alapja, hogy a szántók, kertek, települések az erdők, mégpedig a keményfaligetek helyét foglalják el, illetve, hogy a rideg állattartás elképzelhetetlen erdők nélkül. A delelés és a telelés erdőkben történik, mely kihat ezen alrendszerek további sorsára.

Amennyiben a folyamat itt megállna, a játék véget is érne. A gazdaság illetve a társadalmi szerkezet azonban a népesség növekedéséhez vezet. A növekedés egyelőre nem jár a társadalmi szerkezet változásával, csak a meglévő egységek száma gyarapodik. Önmagában e mozzanat következményeként az erdők nagyobb igénybevételnek lesznek kitéve, arányuk tovább csökken, ezúttal viszont nem a vizes élőhelyek, hanem a gyepterületek javára:

1. 70-75% erdő
2. 10-15% gyep
3. 10-15% vizes élőhely
4. 1-2% szántó

Elvben a játék e ritmusban folytatódhatna, amíg a gyepek aránya meg nem haladja az erdőkét. Adott esetben nem kizárt, hogy találnák minderre történelmi példát is. Mi azonban most más úton indulunk el. Egy bizonyos határt átlépve ugyanis a ridegállattartás e keretek között nem tartható. Kiegészítő gazdálkodásra van szükség. Amíg az emberi társadalom szorosan kötődik a természetes rendszerhez ez a kiegészítő gazdálkodás a halászat és a gyümölcstermesztés, ami egyúttal megálljt is parancsolna a legelők terjeszkedésének. Példánkban azonban e lehetőségtől megfosztottuk a folyóvölgy lakóit. E feltétel mentén elindulva a szerkezet megváltozása a letelepedéssel, azaz a ridegállattartás és az ahhoz kapcsolódó haszonvételek visszaszorulásával, és a szántóművelés előre törésével jár. Kialakul egy hármas rendszer. A jószág egy része, mely a szaporulatot és a fajta fennmaradását biztosítja, s melyet tőke jószágnak nevezhetünk továbbra is ridegen tartva marad az ártéren. Az ember a korábbi tevékenységekhez képest alig avatkozik be az életébe. Mindössze a kapcsolatot tartja fenn, s ha eteti is néha a jószágot, csak azért, hogy az állat ne feledje, ki is a gazdája. Az állatállomány más része, a haszonállat a településekhez közeli legelőkön él, estére már védett fészerbe, istállóba kerül. Az istálló azonban nem a jószág, a gazda kényelmét szolgálja. A fejést, istápolást teszi könnyebbé. Mindezzel párhuzamosan egyre nagyobb jelentősége van az állat biztonságos átteleltetésének. A tőke marha esetében alig van jelentősége annak, hogy hány állat éli túl a telet. A lényeg, hogy a fajta fennmaradjon, a kemény tél, a táplálékhiány, a vadállatok egyfajta kedvező szelekciós tényezőkként is felfoghatók. A megmaradt állomány erősebb, életképesebb lesz. A haszonállatok esetében azonban a legkisebb veszteség is megengedhetetlen. Megjelenik tehát a téli takarmány, széna és abrak formájában. Mindez a következő arányváltozásokban ölt majd testet:

1. 50-60% erdő
2. 20-25% gyep
3. 10-15% szántó
4. 10-15% vizes élőhely

A gazdálkodás rendszere a következőképpen alakul: az állattartáson belül fokozatosan nő a haszonállat szerepe, a tőke marha visszaszorul, és már csak néhány nagybirtokos, vagy a hagyományokhoz mereven ragaszkodó gazda engedheti meg magának. Egyetlen jövedelme, ha valaki vérfrissítés gyanánt felvásárol egy-egy tényész jószágnak valót az állományból. A gazdaság alapja az állattartás és a földművelés sajátos kapcsolatrendszere lesz: ha jó volt a termés a gazda terményt ad el a kialakuló piacon, és jószágot vásárol, ha rossz a termés, jószágot ad el, és terményt vásárol. A társadalom még megmarad az élelemtermelés keretei között, de a gazdasági szerkezet fokozatosan átalakul. A természethez a természetes visszajelzésekhez közvetlenebbül igazodó ridegállattartást egy összetettebb szerkezet váltja fel. E változást az alábbi sémán szemléltethetjük:

• ridegállattartás (a tenyész- és haszonállatok egyöntetű ridegtartása) → természetes szabályzók közvetlenül hatnak az állatállományra, ezen keresztül a gazdálkodásra.
• a tőke és haszonállatok elválasztása → a természetes szabályzók már csak a tőke állományra hatnak, a haszonállatok e korlát alól felszabadulnak. → változik a gazdálkodás szerkezete, megjelenik a téli takarmány, növekszik a szántóművelés jelentősége.
• legeltető állattartás, kiegészítő szántóműveléssel (a tenyész- és haszonállatok egyöntetű istállózó állattartása, téli legeltetés megszűnése és korlátozása) → természetes szabályzók teljes kiiktatása, → társadalmi szerveződés összetetté válása (piac, kereskedelem, mint alrendszer megjelenése)

A két rendszer közötti kapcsolat e folyamat során fokozatosan lazul meg. E körben mégninncsenek egyértelmű visszajelzések. Ezek ugyanis az egészséges rendszerműködés keretei között a táplálék, ragadozó, betegség szintjén jelentkeznének. Hatásukat már a rideg állattartás is korlátozza, a ragadozóktól véd, és egyfajta táplálék kiegészítést biztosít. A gazdasági szerkezet lassú átalakítása viszont szinte teljesen függetleníti magát a rendszer leglényegesebb elemeitől. Nem teljesen, de elég nagymértékben ahhoz, hogy az új szerkezet a fent jellemzett maradandó változásokat okozza a táj, azaz a természetes rendszerek szerkezetében. Természetesen az adott esetben nem függetlenedésről van szó, hanem a függőség jellegének változásáról. Ettől kezdve nem az adott életközösség (állatállomány, illetve azt az fenntartó emberek) függ a természettől, hanem az egyre összetettebbé váló társadalom egésze. Ez az elkülönülés alapozza meg a rendszerek közötti ismeretcsere zavarait, s teremti meg azt a helyzetet, amit tényleges elkülönülésként kezelhetünk. Ha e pillanatig voltak is természetszerű elemei a válasz-viszontválasz rendszerének, ez most egyértelműen megváltozik. A továbbiakban a természetes rendszerek visszahatásai egyre jobban érzékelhetővé válnak, ugyanakkor a társadalom egyre inkább támadásnak véli azokat. Elindul egy fegyverkezési verseny, melynek első lépcsője a táj működési zavaraiban érhető tetten. Amennyiben ugyanis az erdősültség kétharmados szint alá süllyed, az ártér szerkezete változni kezd. A korábbi összetett vízrendszer egyre sérülékenyebbé válik. E sérülések a vízháztartásnak a folyók és mellékvizek vízjárásában is megnyilvánuló szélsőségeiben öltenek testet. A korábbi viszonylag egyenletes vízjárású mellékvizek, kisebb erek, folyócskák egyre nagyobb árvízi hozam mellett egyre alacsonyabb kisvizekkel jelentkeznek. A folyamat sebessége attól függ, az adott térségben milyen mértékben csökkent az erdők aránya. Ahol ez nagyobb volt, ott gyorsabb. A vízvesztés nyárra el is apaszthatja a kisebb élővizeket. A növényzet itt a kiszáradó erek medrébe húzódik, miért is egy-egy nedves időszakban torlaszok, természetes gátak, mederszűkületek keletkeznek, melyek miatt a víz lefolyása lassul. A rendszer működési zavarai tehát két szinten jelentkeznek:

Egyfelől a rendszer növekvő lengésében, a szélsőséges helyzetek megjelenésében
Másfelől a korábbi tartós, folyamatos vízáramlás megszűnésében, az állóvizek felszaporodásában, a mocsarak lápok arányának növekedésében.

A szélsőségek megjelenése visszahat a gazdálkodásra. Veszélybe kerül a termelés biztonsága, miért is egyre jelentősebbé válik a kereskedelem, a kiesett termést a termőterületek növelésével kell pótolni. Mindez azonban a tájszerkezetének egyre durvább megváltoztatásával jár együtt:

1. 30-45% erdő
2. 25-30% szántó
3. 20-25% gyep
4. 10-15% vizes élőhely

Viszont ebben a helyzetben a táj működése teljesen felborul, az erdők léte egyre bizonytalanabbá válik, a vízjárás egyre szélsőségesebb, egyre jelentősebb vízfolyások válnak időszakossá. Az arányok, most már további emberi beavatkozás nélkül is nagyon gyorsan (ám tájegységenként eltérő jelleggel és mértékben) változnak:

1. 30% körüli erdő
2. 30% körüli szántó
3. 20% körüli gyep
4. 20% körüli vizes élőhely
— mint kiindulási pont, melyet nagyon gyors elvizesedés követ. A folyamat néhány emberöltő alatt a gazdálkodás teljes ellehetetlenüléséhez vezetve az alábbi arányokat eredményezi:
1. 20-30% erdő
2. 5-15% szántó
3. 20-25% gyep
4. 50-55% vizes élőhely

Amennyiben a mocsarak lecsapolása meghaladja a gazdaság, illetve az adott társadalom teljesítőképességét, a játék itt véget ér. Eljutunk egy újabb összeomlásig, mely a társadalmi-politikai szerkezetben is megjelenik. Amennyiben azonban az adott társadalmi rendszernek elegendő erőforrás (emberi és gazdasági) áll a rendelkezésére ahhoz, hogy új alrendszert építsen ki, megjelenik az adott körben a vízügyi szolgálat és megkezdődik az árvízmentesítés.

Ettől kezdve a fegyverkezési verseny egyre jelentősebb veszteségeket okoz mindkét oldalon. Esetenként teljesítőképessége végső határáig sodorva mindkét rendszert. A végeredmény tulajdonképpen már e pillanatban előre látható. A társadalom egyre összetettebb alrendszerek kiépítésére kényszerül, amit csak az erőforrások fokozatos elvonásával tehet meg. Mindez egyre nagyobb mértékben bontja le a természetes rendszereket, melyek lengései ennek következtében egyre jelentősebbek lesznek. A lengések az adottságok romlásában, a szélsőségek elszaporodásában öltenek testet, ami viszont újabb, összetettebb, tehát erőforrás igényesebb szerkezetet követel meg a társadalomtól. Példánkhoz visszatérve a mocsarak terjedése ellen gátépítésekkel és lecsapolásokkal kell védekezni. A gátak közé szorított folyó árvizei viszont fokozatos emelkednek, tehát a gátakt vénélkül kell majd emelni. A nedves időszak vizei sem tudnak akadálytalanul visszajutni a folyókba, ezt épp a gátak akadályozzák. Új gond jelenik meg, az egykori mocsarak helyén: a belvíz. Ettől kezdve a gazdálkodás alapja az adott térségben az ár- és belvízvédelem. Ugyanakkor, miután az alapvető gond nem a vízbősége, hanem egyenetlen elosztása, a vízháztartás szélsőségessé, mégpedig egyre szélsőségesebbé válása, a vízbő időszakokat egyre jelentősebb szárazságok kísérik. Megjelenik a civilizált folyóvölgyek átka, miszerint egyszerre szenvednek a víztől és annak hiányától. Mindezt az Alföld vonatkozásában az alábbi mondás érzékelteti: „Két Isten kellene ennek a tájnak. Egyik, amelyik (tavasszal) szárassza, a másik, amelyik (nyáron) árassza”. — Maga a mondás egyértelműen ismeret hiányra utal, nem két Isten kellene ugyan is a tájnak, hanem egy jó gazda, aki a vízháztartás hajdan volt egyensúlyi helyzetének visszaállítására törekedne.

Az arányok változása ettől a pillanattól kezdve esetleges és a folyamat szempontjából nem is lényeges. A folyamatos, a szélsőségek által kikényszerített emberi beavatkozások ellehetetlenítik a természetes rendszerek öngyógyítását. A rendszer egyre inkább a társadalmi szerkezet alrendszerévé válik, az erdők faültetvényekké degradálódnak, a folyók (szenny)víz elvezető csatornákká. A rendszerműködés gyakorlatilag megszűnik, miért is a társadalomnak kezelhetetlen méretű, az adott tájakon túlmutató, a globalizáció következményeként pedig az egész Földre kiterjedő rendszerlengésekkel kell számolnia, mely nem csak a vízháztartásban, de az élet minden területén jelentkezik. Egyaránt kihat a folyók vízjárására, a szélső helyzetek váltakozásának gyakoriságára, a csapadékeloszlásra és a csapadékkiválás jellegzetességeire, a hőmérséklet változásaira, a szelek gyakoriságára és jellegzetességeire, a szélirányra, a talajra stb. A hirtelen, özönvízszerű esőket, soha nem látott magasságú árhullámok, majd komoly szárazságok, végletekig alacsony vízállások követik. A rendszerlengés két oldalról is harapófogóba szorítja a társadalmat. Egyfelől védekezni kell az egyre nagyobb árhullámok ellen, másfelől el kell vezetni a vizet tavasszal a földekről, hogy azokat művelni lehessen, illetve vissza kell vezetni nyáron az egyre fogyatkozó kisvizekből, az öntözés érdekében.

A válasz-viszontválasz kapcsolatok sajátosságai már ennyiből is tisztán láthatók, még egyértelműbb lesz azonban a kép, ha megértjük a rendszerműködés lényegét és annak javító módszereit.

A folyóvölgyben a víz egyenletes eloszlását egyfelől a folyó, másfelől az ártéri erdőségek biztosítják. Lényeg, hogy a folyó hordalékkúpja tetején kanyarogjon, ártere legalább 80% körül erdősült legyen, és a meder és az ártér között állandó, mondhatni folyamatos kétirányú kapcsolat alakuljon ki és maradjon fenn. Ilyen körülmények között az ártér vize állandóan mozgásban van, nagy része csapdába esik és csak a tényleges felesleg tud elfolyni. Az erdők arányának csökkenése a vízvisszatartás lehetőségét szünteti meg. Egyre több víz tud elfolyni, így a rendszer nyárra akár ki is száradhat. Ezt a hibát szünteti meg az ártér növényzete, amikor eltömi az időszakossá váló mellékvizek medrét, szűkületeket hoz létre benne. A víz így nem tud elfolyni, nagyrészt fogva marad a területen, és ugyanúgy mérsékli a klímát, hanem is ugyanabban a mértékben, mint az egészséges tájszerkezet. Az elvizesedés kettős haszonnal jár: egyfelől az életet adó víz megmarad a területen, amely magában hordozza az egészséges tájszerkezet visszatérésének lehetőségét, másfelől fel is számolja a sérülést okozó elidegenedett vagy idegen rendszer életterét. Ez azonban a két rendszer viszonylatában élet-halálharc. Ha az elidegenedett alrendszer ki tudja védeni e visszahatást, azaz kellő energiával rendelkezik ahhoz, hogy e „feladatot” megoldja, még erőteljesebben pusztítja a természetes rendszert. Ez természetesen hasonló jellegű, csak sokkal erőteljesebb visszahatásként jelenik majd meg a jövőben. Innen nézve érthető, hogy miért is kerül az adott társadalmi-gazdasági szerkezet növekedési pályára, és érthető az is, hogy e pálya miért kényszerpálya. A növekedés, bármennyire is szeretnénk nem állítható meg, még csak nem is fékezhető, mert abban a pillanatban ránk zuhan az időközben kivédhetetlenné vált, a növekedés lehetőségétől megfosztott gazdaság teljesítőképességét messze meghaladó visszahatáshalmaz. Minderre nagyon pontosan rávilágít a tény: egyetlen XX. századi nagy árvizet sem lehetett volna gátak között tartani XIX. századi eszközökkel. Mint ahogy egyetlen XXI. századi árvizet sem lehet lesz majd a mederben tartani, ha nem bővül az eszköz park. Ugyanakkor a kérdésnek ez csupán az egyik oldala, mert a másik oldalon ott áll a kiszáradás fenyegető réme. Amitől megint csak nem tudjuk megvédeni magunkat, ha nem találunk olyan energiaforrást, mely lehetővé egyre fogyatkozó vízkészletek mellett is lehetővé teszi a biztonságos vízellátást.

Ugyanez a folyamat a céheken alapuló kézműipar esetében is leírható. A céhrendszer összeomlása illetve a manufaktúrák kialakulása hasonló társadalmi gazdasági folyamatok két oldalaként jelent meg. A háttérben ugyanaz a növekedési kényszer állt, melynek alapja, a rendszeren kívüliség, illetve a természetes rendszerektől való elidegenedés.

A céhek helyzete akkor érthető meg, ha fenti példánkba beillesztjük a kézművességet és megértjük, hogyan jutottunk el a helyben előállított kézműves termékektől a városokba összpontosuló, céhekbe szerveződő mesteremberek termékeiig. Ebben is láthatjuk a növekedési kényszert, mely nem csak a minőségben, de az egyre újabb és újabb termékekben, eszközökben is testet ölt, s végül elvezet az újabb, összetettebb társadalmi szerkezet kialakulásához, ami egyben a céhek alkonyát is jelenti. Ez az alkony azonban akkor is bekövetkezett volna, ha nem váltja le egy újabb alrendszer az ugyancsak alrendszernek tekinthető céh-világot. Egyszerűen arról van szó, hogy ez az alrendszer az adott szinten már képtelen lett volna elősegíteni a viszontválaszok semlegesítését.

A valódi fenntarthatóság a természetes rendszerek keretei között képzelhető el. Magyarán szólva akkor és csak akkor, ha a társadalom, mint a táj természetes rendszereinek alrendszere, maga is részt vesz a rendszerműködésben, illetve a rendszeren belüli ismeret-, (adat-) energia-, és anyagcserében, ha az egyes hatásokra a rendszerműködésnek megfelelő válaszokat adja.

Ha nem akarunk mindent elölről kezdeni, nem nyúlhatunk olyan példákhoz, melyek egy egységes, az adott táj adottságaiért felelős rendszert külső tényezőnek, erőforrásnak, illetve hulladéktemetőnek tekintenek. Látni kell, hogy a bonyolult rendszerek szerveződése ilyen szinten kettős hatású. Egyik oldalon valóban egyre összetettebb alrendszerek alakulnak ki, a másik oldalon viszont az alrendszerek alkotó részei egyre inkább atomizálódnak. A ma emberét számtalan szövevény kapcsolja a társaihoz, ez a szövevény azonban gépek, különféle vezetékek, eszközök rendszerén hat, miért is a kapcsolatot senki sem tudja a maga valójában megélni. Úgy tűnik, függetlenedünk egymástól, holott a függésünk egyre jelentősebb. Csak épp már egyértelműen a közvetítőkhöz köt bennünket. A természetes rendszerekben mindez párhuzamos. Az egyre összetettebb alrendszerekben az építő elemek közötti kapcsolat egyre szorosabb és egyre közvetlenebb.

Alapvetően téves következtetéseket vonhatunk le, ha az egyes társadalmi szerkezeteket, alrendszereket, a társadalom egészétől, illetve a társadalmat jellemző folyamatoktól elkülönülten vizsgáljuk. Pontosan kell látni, mi is hívta életre ezeket a rendszereket, miért születtek meg, maradtak fenn, illetve hogy eltűnésük nem ugyanannak a folyamatnak a része-e, mint a keletkezésük. A természetből vett példával a céheket egyfajta báboknak tekinthetjük, amelyből kikeltek a manufaktúrák, melyek ugyancsak bebábozódva alkották a későbbi ipar kezdeményeit. Nélkülük nem teremtődtek volna meg egy újabb, központosított gazdaság feltételei. A példa még egy tanulságot is rejt számunkra. Sajnos soha nem fordulhat elő, hogy ugyan az a kifejlett példány visszatér egy korábbi báb állapotába. A jelen helyzetben azoknak van igazuk, akik a társadalmi szintű megoldást, a növekedés helyreállításában és fenntarthatóságának megteremtésében látják. Látnunk kell, hogy a jelenlegi gazdasági szerkezet fennmaradásának motorja a gazdasági növekedés, üzemanyaga pedig a szó átvitt és szoros értelmében is a szénhidrogének és származékaik. Mindez előre vetíti a szükségszerű összeomlást, s persze azt is, hogy az adott esetben nincs társadalmi szintű megoldás.

Aszúszüret magyar módra

Molnár Géza — Sat, 28 Nov 2009 13:45:07 +0000

Milliárd forintos kárt okoztak a hatóságok a termelőknek Tokaj hegyalján.

"2009 őszén Tokaj-Hegyalját több alkalommal is megszállták a munkaügyi hatóságok, hogy rajtakapják a napszámosokkal dolgozni, értéket előállítani kívánó szőlő- és bortermelőket. Céljuk az volt, hogy példát statuáljanak a ma érvényben lévő munkaügyi rendeletek, törvények alapján nem legálisan foglalkoztatott szüretelő idénymunkásokkal és munkaadóikkal szemben. A levegőben helikopterek köröztek, a földön az APEH, a VPOP, az idegenrendészet és a munkaügyi felügyelőség munkatársai vallatták a szerencsétlen aszúszem szedőket és szőlősgazdákat. Ha a bélyegragasztás rendben is volt, jött a munkavédelmi felügyelő, kérdezvén: vajon részesültek-e oktatásban a napszámosok? Ok mindig volt arra, hogy büntessenek, félelmet keltsenek, s elriasszák az embereket a munkától, jelen esetben az aszúbogyó szedéstől. Mi lett ennek az eredménye? Az állam beszedett néhány millió forint bírságot, a tőkéken ott maradt néhányszáz millió forint értékű aszúbogyó. A BAZ megyei Munkavédelmi Felügyelőség vezetője Bakos József elégedetten nyilatkozott a sajtónak, hogy milyen jó munkát végeztek, mert sikerült megfegyelmezniük a térség (szerinte) nem törvénytisztelő polgárait. Az illető úr azt elfelejtette mondani, hogy sorozatos vegzálásaikkal sikerült sok százmillió forint hozzáadott érték-termelésről is megfosztaniuk a magyar gazdaságot. Szemléltetésül: 1 kg aszúszem piaci ára az idén 1500 Ft körül volt. Ebből legrosszabb esetben is minimum 3 ezer Ft értékű aszúbort lehet előállítani. A tőkéken hagyott aszúbogyó mennyiségét a hegyaljai gazdák 200-300 ezer kilóra teszik, aminek készterméken számított értéke alsó hangon is megközelíti az egymilliárd forintot."

A többi itt olvasható:

http://apenzszava.blog.vg.hu/2009/11/19/egyszerusitett-foglalkoztatas/

Mi a teendő?

Molnár Géza — Thu, 12 Nov 2009 15:05:07 +0000

Három részes elemzésünkben az esélyeket és a lehetőségeket követtük végig, anélkül azonban, hogy akár egyetlen gondolat erejéig felvetettük volna, mit is tehetünk ilyen helyzetben. Mindez persze nem véletlen. A helyzet elemzésben lehetőséget kívántunk termetenni mindenkinek, aki a vázolt gondolatmenetet követni akarja, hogy maga gondolja végig, mi is vár ránk tulajdonképpen, és ha megtette, egyéni kiutat találjon. Meggyőződésünk ugyanis, hogy a jelenlegi helyzetben közös, ha tetszik általános kiutak nincsenek.

A Titanic katasztrófájának van egy igen érdekes fejezete, melynek főhőse egy hajópincér, aki a végső pillanatokban valahol a raktár szinten leült egy láda whiskey társaságában és várta az elkerülhetetlen véget. Egyik üveget szopogatta el amásik után, s tán abban is biztos volt, soha többé nem fog kijózanodni. Amikor a hajó elsülyedt, még mindig ott ücsörgött tán épp egy lépcső tövében. Amikor a hajó süllyedni kezdett, törzse megrepedt, őt egy légbuborék a felszínre vetette. Egy ideig úszkált, aztán valahogy felkerült egy mentőcsónakra, s végül a Cárpátia gőzösön tért magához. Első gondolata az volt: még sem süllyedt el a hajó...

Különböző stratégiák vannak - mondhatnánk erre Gardfielddel. A hajópincérünk esete, még hacsupán mese is volna, jól példázza, milyen eséllyel élhetjük át az előttünk álló válságot. Sok esetben öntudatlanul, mindenféle felkészültség nélkül is történhet velünk valamiféle elképzelhetetlen csoda, s persze előzetes felkészülés, holt biztos taktika mellett is elnyelhet bennünket a tenger.

A példákon túllépve az első mozzanat, amit tudomásul kell venni talán az: a körülményeken nem változtathatunk. A társalmi szerkezet megváltoztatása messze meghaladja erőnket. Úgy vélem, erre kár is időt pazarolnunk. Gyökeres átalakításokranincs lehetőség. Hasonló a helyzet embertársainkkal is. Aki nem készült fel a változásokra, nem hiszi el, hogy élete egyik pillanatról a másikra gyökeresen átalakulhat, nem fog hallgatni ránk. A meggyőzésére tett kísérletek csak ellenállását fokozzák. Itt sincs tere az értelmes cselekedetnek. Különösen olyan helyzetben nehéz ezt belátni, amikor a látót közvetlen érzelmi szálak fűzik a fejét következetesen a homokba dugókhoz. Ezzel együtt nem szabad semmit erőltetni.

Eddig sorra vettük, mit nem érdemes megkísérelni. Nem érdemes a társadalmi szerkezetmegváltoztatására törekedni, illetve nem érdemes kétkedő embertársainkat győzködni. Mi marad akkor nekünk?

Először is saját magunk meggyőzése. Erre szolgált a korábbi három részes elemzés. Hogy elhitessük magunkkal, akik már látjuk a válságot, átérezhetjük a mélységeit, hogy a helyzet komoly, és változtatnunk kell. Tán még pont időben, ha épp el nem késtünk. Ennyi egyelőre elég is.Ezt követően azt kell átgondolni, személy szerint én (is itt az "én" pont arra vonatkozik aki e szösszenetet épp olvassa) mit tehetek azért, hogy a folyamatok ne sodorjanak el, hogy a felszínen maradhassak.

Ahhoz, hogy az elkövetkezendő évtizedeke átélhessük (túl élni nem lehet, hisz az ember halandó), elsődlegesen magunkat kell megváltoztatnunk. Ha tetszik, ha nem gyökeres életformaváltásra van szükségünk. Ennek első lépéseként el kell jutnunk odáig, hogy saját létfeltételeinket önmagunk alakítsuk ki. Magyarán: hogy tényleg megálljunk a saját lábunkon.

Ha ezen az úton indulunk el, láthatjuk, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat. Ha komolyan vesszük, hogy a saját lábunkon akarunk megállni, ki fog derülni, hogy egyszerűen képtelenség. Társdakra van szükségünk. Magyarán szólva a saját magunk megváltoztatására irányuló tevékenység mellett, el kell kezdeni annak a kisközösségnek a kialakítását, amely tényleg lehetővé teszi a jelenlegi társadalmi szerkezetektől való függetlenedést. Nevezhetnénk mindezt bárkaépítésnek is.

Az első lépés tehát: nézzünk szembe önmagunkkal és döntsük el, e téren meddig akarunk elmenni. Megoldás lehet az előadások tartása, a komoly válságkutató, -kezelő munka is. Igaz, ennek olyan látszata van, mintha az ember ülne a Titanic kaszinójában, szürcsölgetné a kávéját, borát, üdítőjét koktélját, kinek mi jut, s közben arról győzködné utastársait, hogy menjen ki a jeges szélbe, hagyják el a most viszonylagos biztonságát, mert a hajó elsüllyed, és akkor, amikor ez mindenki számára nyilvánvaló lesz, már nincs segítség. Ez viszont hiteltelenné teheti az embert. Erre számítani kell. Aki ezt az utat választja, vegye fel a kapcsolatot olyanokkal, akik a mentőcsónakoknál serénykednek, akik már kint a viharos tengeren készítik elő a menekülők útját. Ebből persze következik, hogy ilyen embereknek is kell lenniük. Ha ezt meg tudjuk tenni, a szalon melegében italzók egyszerre hőssé válnak, akik tudatosan (vagy félig öntudatlanul) osztozni készülnek a Titanic sorsába, csak azért, hogy minél több embert indítsanak el a mentőcsónakok felé. (Azt hiszem, a válságkutatók sorsa szükségszerűen ez lesz, ne féljünk hát felvállalni. Még akkor sem, ha most még kényelemszeretetből ücsörgünk itt a szalonban. Hogy gyávák, avagy hősök leszünk-e úgy is csak az utolsó pillanatok eseményei mutatják meg.)

Ha tovább tudunk lépni, az előadások tartását összekapcsolhatjuk konkrét példák szervezésével. Talán olyasformán, mint a MAG (Mintaként Alkalmazott Gondviselés) Bárkaprogramja teszi.Látni kell itt már egy lépéssel tovább léptünk. Nem csak küldjük az embereket a bizonytalanba, hanem legjobb tudásunk szerint igyekezzük őket felkészíteni, s lehetőleg a túléléshez most nélkülözhetetlennek látszó tudással és eszközökkel is felvértezni. Itt visszautalva részeges hajópincérünk példázatára, látnunk kell, hogy bármilyen megoldás szóba jöhet. Ne vessük meg azokat, akik megfelelő mennyiségű whiskey-vel akarják ellátni a menekülőket. Különböző stratégiák vannak, és most nem sejthetjük melyik lesz a nyerő. Mi magunk mindenesetre csak olyan programot válasszunk, amelyikben hiszünk. Ezen a téren nagyon fontos, hogy ne győzködjük egymást, ne azt bizonygassuk, hogy a többi kezdeményezés miért rossz. E téren nem mehetünk biztosra. Minél többféle kezdeményezés indul el, annál nagyobb az esélyünk. Fel kell fognunk, hogy kevés az időnk és az erőnk az egymással való vitára. Ha egy program nem tetszik, mást kell választani. Ha e téren adhatok egy tanácsot, azt sem kell feltétlen úton-útfélen indokolni, hogy miért utasítunk el egy kezdeményezést. Egyszerűen tegyük a dolgunk, a legbiztosabbnak tűnő bárkaépítéséhez csatlakozzunk, vagy ha egyikben sem bízunk, kezdjünk saját magunk új bárka építésébe.

De ez már a következő lépés. Természetesen e megoldásokat össze is kapcsolhatjuk. Délután kettőtől négyig ülünk a szalonban, és mindenkit arra bíztatunk, hogy építsen mentőcsónakot, négytől hatig mi is csólnakokat építgetünk, hattól hajnali kettőig segédkezünk a mentőcsónakok vízrebocsátásában, aztán kialusszuk magunkat, hogy másnap új hírek, lehetőség elméletek kutatásával kezdjük a napot, és kettőkor ismét ott ücsöröghessünk a szalonban.

A megoldás kulcsa az egyének kezében van, mindenkinek magának kell elindulnia az úton, de feltétlenül szükség van útitársakra. Csak az a bárka állhatja ki a viharos óceán okozta megpróbáltatásokat, melynek legénysége összeszokott. Elszakadva a példánktól, a legfontosabb, hogy azok az emberek, akik létre akarják hozni a saját bárkájukat, lehetőség szerint saját két kezükkel, mindenféle komolyabb gépi segítség nélkül tegyék. A magam részéről azért tanácsolom mindezt, mert úgy gondolom, hogy nem az épületek, nem az így kialakított infrastruktúra segíti a változások át és megélését, hanem a megépítés során szerzett tudás. E tudás többféle:
• látjuk, hogy ilyen eszközöket kell beszerezni ahhoz, hogy épületeket, ólakat, gazdasági eszközöket, szerszámokat hozhassunk létre
• ezek kialakítása során tapasztalatot szerezhetünk, és olyan körülmények között szembesülhetünk a hibáinkkal, amilyenek között ez nem kerül az életünkbe
• megismerhetjük egymást és saját magunkat is, minden korlátunkkal, erényünkkel egyetembe.
• láthatjuk, kikkel nem tudunk együttműködni és e téren még többé-kevésbé következménymentesen válthatunk.

A megoldás tehát kb. a nulláról indulva egy tanya, egy élettér kialakítása, ideértve a gazdasági alapok megteremtését is. Célszerű mindezt úgy tervezni, hogy a jelenlegi körülményekhez is igazodjon, de ne ez legyen az elsődleges. Meg kell találnunk egy egészséges arányt. Egy két három családból álló közösséget a mai körülmények között is el tud tartani száz hektár körüli legelő a megfelelő állatállománnyal és négy öt hektár körüli szántóval kiegészítve. (Lehetnek más kiindulási alapok is, valamiféle kézműves tevékenység, a lényeg, hogy az ember a saját két kezére és ne a pénzre alapozzon.) Ahhoz azonban, hogy ez a gazdaság tényleg fenntartható legyen, nagyon sok mindenről le kell mondani: víz, áram, gáz, tv, tán a kocsi is, és mindarról, amit ezek megkönnyítenek. Ezeket a körülményeket nagyon alaposan végig kell gondolni., Egyfelől azért, mert ha túl sok elemét akarjuk megtartani a mai életformának, akkor előbb-utóbb visszakeveredünk oda, ahonnan elindultunk, másfelől, ha túl kevés elemét és túl hirtelen, akkor belefásulunk, és azért menekülünk „vissza a városba: mert ott meleg van nyugalom és fény”

Összegezve nincs közös, mindenki számára egyaránt vállalható megoldás. Itt is csupán forgatókönyvek, vagy inkább csak forgatókönyv-ötletek vannak, melyek közül választanunk kell, és melyeket nekünk magunknak kell kidolgoznunk. Aki kész bárkába akar beülni, csalódni fog. Ettől már az is jobb ha a részeges hajópincér útját választja.

Az összeomlás újabb eleme - mennyiben hatásosak a védőoltások?

Molnár Géza — Wed, 11 Nov 2009 10:42:14 +0000

"Ha azon tényezők ismerete mellett, amit most tudok, egy gyerekem lenne, az oltás lenne az utolsó, amit megszavaznék neki. Ha szükséges lenne, egy másik államba költöznék és megváltoztatnám a nevem. Eltűnnék, a családommal együtt" Dr. Mark Randall egykori vakcina kutató

Nem túl friss hír, csak most kerültem képbe:

"A WHO illetékesei már egy 1979-es nagy létszámú felmérés óta tudják, hogy a BCG nevű oltás nem hat, sőt, a teszt során BCG-vel beoltottak könnyebben fertőződtek meg TBC-vel mint a placebo csoport! Ennek ellenére a BCG hazánkban még mindig kötelező oltásnak számít."

Az alábbi portálon olvasható róla bővebben:

http://www.nibiru.hu/egeszseg/archiv/090928_abcgnemhat.htm

És ha már itt tartunk általában az oltásokról. Kedvcsinálóként vagy épp elkedvetlenítőként a fordító megjegyzése:

"A fordító- Titz Enikő- kommentárja:
Régóta próbálom felhívni a figyelmet az oltások veszélyeire, különösen azokéra, melyeket csecsemőknek és gyerekeknek szánnak, akiknek immunrendszere még nem érett meg arra, hogy idegen anyagokkal és mérgező konzerválóanyagokkal birkózzanak meg. De több oka is van, hogy felnőttek se oltassák be magukat. Most először vállalkozott arra egy korábban oltóanyag-gyári bennfentes, hogy az oltások veszélyeiről beszéljen.
"Dr. Mark Randall" egy egykori vakcina-kutató, aki éveken keresztül az USA-ban nagy gyógyszergyárak laborjaiban és a National Institues of Health-nek, az USA egészségügyi kutatóintézetének dolgozott. Kijelentései megegyeznek azokkal a hallott információkkal, melyek az utóbbi években megütötték a fülemet.
A fenti interjú nemcsak azért fontos, mert Dr. Randall a számára megbízható információkat a védőoldások veszélyeivel kapcsolatban továbbadja, hanem azért is, mert beszámol a kormányzat és oltógyárak rejtett munka- és eltusolási módszereiről - minkét intézményről, melyek bizalmat csikarnak az amerikaiakból. Ez a kivonat, mely az interjú nagy részét visszaadja, talán a legjobb összeállítás bizonyítékokról és argumentumokról az oltási kampányok ellen, melyet valaha felsoroltak.

Titz Enikő"

Maga a riport itt érhető el:

http://www.tenyek-tevhitek.hu/vedooltas-vakcina-csecsemo.htm#

Mi vár ránk tulajdonképpen? - 3. rész "Ember voltunk hanyatlása"

Molnár Géza — Wed, 11 Nov 2009 09:19:08 +0000

A cím Konrád Lorenz művére utal, s nem véletlenül. Ha a mai válságot összehasonlítjuk bármelyik korábbi összeomlással, legyen szó bár a maja városokról, az inkákról avagy Rómáról, azt látjuk, hogy az ember egyetlen alkalommal sem volt ily mértékben kiszolgáltatva a maga alkotta társadalmi-gazdasági szerkezetnek, és ennyire távol az őt termető természettől. Mindezt egyfajta háziasításként, elembertelenedésként is felfoghatjuk. Hamvas Béla szavaival élve: amiről „a jelen történeti pillanatban szó van, az a tömegesen fellépő embertelenné válásnak olyan legázoló ereje, amely elől kitérni éppoly kevéssé lehet, mint feltartóztatni. Hogyan? Van érző lény, aki látja, hogy egész népek észtvesztő sebességgel zuhannak az emberi lét alá, és szótlanul megállja? De van olyan ostoba, aki látja, hogy egész népek, mint lavinák gurulnak le a hegyről, amelyre százezer év alatt kapaszkodtak fel és azt higgye, ha ő kiáltozni kezd, a lavina meg fog állni? Mindenképpen arról van szó, hogy az emberiség túlnyomó nagy része az emberiség körét elhagyni készül. A népek nagy része leszakad és elmerül”. Elmerül, mert megszűnt körötte a közeg, mely fenntartotta, s mindez benne is mélyre ható változásokat indított el. Konrad Lorenz szerint „Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető természetet vandálmódon elpusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz. Sajnos azonban azt fogja utoljára észrevenni, hogy ennek a barbár folyamatnak a során milyen lelki sérüléseket szenved. Az élő természettől való általános és gyors elidegenedés nagyban felelős a civilizált ember esztétikai és erkölcsi eldurvulásáért.” s mint látni fogjuk fizikai leépüléséért is. Embervoltunk hanyatlása a válság következménye, de egyben oka is, s egyben kérdésessé teszi meg-, illetve fennmaradásunkat is.

Az összeomlás lehetséges forgatókönyveit vizsgálva eddig nem ejtettünk szót a legfontosabbról, az emberi tényezőről. Ugyan utaltunk már rá, hogy az ember ma oly mértékben szolgáltatja ki magát egy életformának, amire a történelem során eddig még nem volt példa.

De mit is jelent ez a valóságban?

Ha egy mondatban akarnám összefoglalni, azt mondhatnám, az ember még soha nem állt ilyen messze a természettől, mint mainapság, ami egyben azt is jelenti, a körülmények akár csekély változása is készületlenül éri. Vegyünk itt egy egyszerű példát. A második világháború zűrzavaros korszakaiban a front átvonulásakor és az azt követő időszakban több helyen ellehetetlenültek a mezőgazdálkodás korábbi feltételei. Az iparszerű nagybirtokok képtelenek voltak termelni. Ezzel szemben a kisparaszti gazdaságokban a termelő eszközök részleges kiesése mellett is kísérletet tettek élelemtermelésre. Ahol volt állat, ott az emberek egymást kölcsönösen segítve szántották fel a földeket, ahol pedig még az sem maradt egymást fogták az eke elé. A rendszer megszilárdulása után a város még évekig (kis túlzással, illetve a háztáji gazdálkodást is ideszámítva: évtizedekig) abból élt, amit a korábbi gazdálkodási formáktól el tudott venni, magyarán a padlás előbb fizikai, majd virtuális lesöpréséből.
E folyamatnak két komoly tanulsága is van. Egyfelől az együttműködés, illetve az arra való hajlam és képesség, a másik viszont az élelemtermelés és élelmiszeripar ellentéte. Mindkettő szorosan kapcsolódik „ember voltunk hanyatlásához”

Kezdjük talán az élelemtermelés megszűnésével. Hogy ez milyen veszélyeket rejt magában azt korábban érintettük, nem számoltunk viszont azokkal a közvetlen következményekkel, amelyeket saját bőrünkön érezhetnénk, ha nyitott szemmel járnánk a világban, illetve ha nem lassan észrevétlenül változtak volna meg a körülmények.

Itt mindenféle további elmélkedés helyett egy gyakorlati példával igyekszem megvilágítani a helyzetet.
Néhány évvel ezelőtt egy tábor keretében három-négy napon át a kis paraszti gazdálkodáshoz kapcsolódó mindennapi munkát kellett végezni néhány fiatalnak. Az eredmény siralmas volt. A jelenlévők közül szinte senki sem bírta végig a munkát. A tábort követően a szervezők, akik többé-kevésbé helytálltak, a tanulságok levonásakor a mai ifjúság elkorcsosulásán keseregtek. Egészen addig, amíg valaki fel nem vetette, hogy ők maguk hasonlóképp nem bírnák a versenyt a korábbi nemzedékekkel. Végül is arra a megállapításra jutottak, hogy az ember állóképességének folyamatos leépülését figyelhetjük meg.

De vajon mi lehet ennek az oka?

Első körben nyugodtan ráfoghatjuk mindezt az életmódra. A mai ember ül a számítógép előtt, nem fizikai, inkább szellemi munkát végez. Még ha szántó-vető, akkor is inkább a gépek dolgoznak helyette. Mindez akár magyarázat is lehetne a jelenségre. A valóságban azonban inkább kölcsönhatásról van szó. Egymást erősítő mozzanatokról. Tény, hogy a gyermekek az adott esetben kevesebbet mozognak. A mozgáshiány azonban összefügg az erőnlétükkel, állóképességükkel. Ha egy gyermek olyan tevékenységet folytat, ami meghaladja, vagy csak megközelíti teljesítőképessége határait, elmegy tőle a kedve. A mozgásszegény életmód és az erőnlét nem egyoldalúan függ össze, inkább kölcsönhatásról, mint sem egyedi meghatározottságról beszélhetünk. Azaz az életmód következtében romolhatnak fizikai adottságink, miközben a romló fizikai adottságok miatt menekülünk ehhez az életmódhoz. Adottságaink romlása viszont élelmiszereink tápértékének visszaeséséből is következhet. Az iparszerű termelés eredményessége elsődlegesen a terméshozamok mennyiségi növekedésében mérhető. Ugyanakkor nagyon kevesen vették maguknak a fáradtságot ahhoz, hogy megvizsgálják, mi is történik ezzel párhuzamosan a minőséggel, az elfogyasztott élelem tápértékével?
Vegyünk egy egyszerű példát, a búza beltartalmi értékét. Amióta az emberiség termelni kezdte ezt a növényt, tápértéke folyamatosan csökkent. Eleinte alig észrevehetően, aztán pár évezredre visszatekintve már mérhetően, az elmúlt pár évszázad vonatkozásában pedig ugrásszerűen. Ma ahhoz, hogy annyi tápanyagot illetve tápértéket juttassunk be a szervezetünkbe, mint amennyit mondjuk az 1800-as évek végén egy szelet kb. 20dkg-nyi kenyér tartalmazott, megközelítőleg 6 kg-ot kell megennünk. S a jelenség valamilyen formában minden élelmiszeripari termékre jellemző. Fizikai adottságaink romlásának egyik oka az elfogyasztott élelmiszer(ipari termékek) minőségének fokozatos mára már ugrásszerű romlása. A mozgásszegény életmód oka, hogy a mozgás ilyen körülmények között nem okoz örömet, illetve, hogy sérülékenyebbé válunk mind fizikai, mind szellemi-lelki téren. Maga az életmód aztán ráerősít e folyamatra. A következmény Konrád Lorenz szavaival élve a háziasított ember.

A folyamat másik oldalán az együttműködésre való hajlam és képesség áll. Ha az ember saját maga kísérli megtermelni az élelmét, rögtön nyilvánvalóvá válik az erre való képtelensége. Az ember egymagában nem tudja ellátni magát. ha valaki netán egyedül műveli a kertjét, és úgy gondolja e téren tévedünk, kérem tegye meg, hogy csupán egyetlen téli hónapban nem vesz magához semmilyen más élelmet, csak azt, amit maga termelt meg. (Tehát olyat sem, aminek az előállításában más akár önként, mint segítő, akár mint fizetett alkalmi munkás vett részt) A kis paraszti gazdálkodások még a háztáji idején sem személyes, inkább közösségi vállalkozások voltak. A környezetemben szétnézve azt láttam, hogy általában egy család, de legalább két ember összehangolt munkáját igényelték. Igazán ott működtek jól, ahol legalább 4-5 ember vett részt a tevékenységben, ahol ettől kevesebben voltak, ott egyre több részműveletet kellett pénzben megváltani. Terményt venni, vagy a földet műveltetni. Gyulai Iván mindezt úgy fogalmazta meg, hogy az ember elhitette magával, hogy a gépek segítségével megáll a saját lábán is, holott csak annyi történt, hogy így a személyes, embertársainktól való függést felcseréltük egy személytelen, számunkra áttekinthetetlen „gépszövevénytől”, illetve társadalmi kapcsolatrendszertől való függésre. E függést éljük meg függetlenségként. Mindez egyfelől komoly csapást mér az együttműködésre való hajlamainkra illetve képességeinkre, másfelől a kapcsolatrendszer szétzilálódása nem csak életmódunk, de teljes világképünk, lelkivilágunk összeomlásához is vezet. E jelenség egyébként most is megfigyelhető azoknál a városi értelmiségieknél, akik valamilyen szerencsétlen módon képesek ezt átérezni. Egyikük sem meri ugyanis felvállalni, hogy a számára láthatatlan kapcsolatrendszertől való függést, az embertársaitól illetve a köztük kibomló együttműködés különböző formáitól való közvetlen függésre cserélje fel.

Mire is kell tehát felkészülnünk?

Amennyiben a rendszer sérülése egy bizonyos általunk nem mérhető és előre nem jelezhető fokot meghalad, magyarán túl jut saját billenési pontján, a rendelkezésre álló olaj és termelőeszközök nagyságrendjétől és arányától függetlenül is összeomlik.

Ez az összeomlás az élelmiszeripar megszűnésében ölt testet.

Ahhoz, hogy e jelenség minden következményét megfelelően értékeljük tudnunk kell, hogy ma elsődlegesen életmódunk következtében egy egyszerű háztáji gazdálkodás kialakítására sem vagyunk képesek, ennek ma hiányoznak az eszközei (szerszámok, igák, igavonók), nincs meg az eszközöket előállító és fenntartó háttéripar, és végső soron belőlünk is hiányoznak azok a fizikai, szellemi és lelki képességek, melyek egy ilyen gazdálkodási formához való visszatérés alapfeltételei lennének.
Mindez összességében azt vetíti előre, hogy az összeomlás első lépcsője nem Mad-Maxszerű, hanem attól sokkal borzasztóbb rémálom lehet, s a javulások csak ezt követően a mai emberiség talán ezrelékekben mérhető túlélői körében várhatóak.

Hogy mindez mennyiben mítosz?

Természetesen nem hisszük, hogy valamennyi hatótényezőt tá tudtuk itt tekinteni. A jelenlegi folyamatok ismeretében azonban úgy véljük, az itt vázolt kép tűnik a legvalószínűbbnek. De hogy gondolatmenetünk tiszta és világos legyen, az alábbiakban összefoglaljuk még egyszer, mire is alapoztuk mindezt.

1.) A mai rendszerben sajátos növekedési kényszer figyelhető meg. Erre két példát is hozhatunk. egyfelől a Tisza szabályozása: látni kell, hogy egyetlen nagyobb XX. századi árvizet sem tudtunk volna megfogni XIX. századi eszközökkel. Magyarán a természeti folyamatokba történő beavatkozásaink visszahatásainak kivédése egyre komolyabb eszközöket és egyre több energiát igényel. Amennyiben e téren a társadalom teljesítőképessége csökken, e visszahatások egyszerűen elsöprik a fennálló társadalmi-gazdasági rendet. Ami e példához csatlakozva azt is jelenti: a Tisza völgy jelenlegi tájhasználata szükségszerűen fog összeomlani a nem túl távoli jövőben.
A második példa szorosan idekapcsolódik. A tájhasználat ugyanis nem csak,és nem is elsősorban a Tisza mentén kötődik a növekedéshez. Vegyük akár mondjuk India, akár a Duna-Tiszaközi homokhátság példáját, csak addig van lehetőség itt az iparszerű művelésre, még a kutakból el nem fogy a víz, illetve amíg van elég energia a jelenlegi túlhasználat fenntartására. Maga a túlhasználat egyre energia igényesebb egyre érzékenyebb az energiaingadozásra. Minderről már volt szó. Most a helyzet jobb megvilágítása érdekében idézzük ismét James Howard Kunstler szavait: „Az éghajlatváltozás szaporítani fogja az alternatív üzemanyagokkal kapcsolatos hatalmas problémákat is. Amint ezt írom, az amerikai gabonaövezetet ádáz nyári aszály sújtja. A kukorica és a szója fonnyad Minnesotától Illinoisig, a búza kiég a Dakotákban és Kansasban. Ezzel egyidejűleg a mezőgazdaság "inputjainak" költsége a dízelolajtól a földgázból készülő műtrágyákon át az olajalapú rovarirtókig 2003 óta egyenletesen emelkedik, nagy fejfájást okozva a farmereknek. Az időjárás és az olajárak egyaránt leszorítják a terméshozamainkat, miközben a mezőgazdaság második világháború után kialakult ipari modellje egyre fenntarthatatlanabbá válik.”

2.) A növekedés üzemanyaga az olaj. A mai körülmények között úgy tűnik, ez semmivel sem helyettesíthető. Viszont a növekedési kényszer miatt a státus quo megőrzéséhez annyi olajra van szükség, amely nemcsak a növekedést magát, de annak fokozódó ütemét és képes biztosítani. Ha ez nem történik meg a rendszer szövete szétesik.

3.) A rendszer a jelenlegi körülmények között képtelen helyi szintű élelemtermelésre. Ennek okai

a.) a túlhasználat miatt nagy területeken a hagyományos eszközökkel már semmi sem termelhető, vagy ha igen, csak a korábbi nagyságrendekhez képest elenyésző mennyiségben

b.) a helyi termelésnek nincsenek meg a feltételei, hiányzik az eszközállomány,

c.) a mai ember felkészületlen, képtelen megtermelni az élelmét, ehhez nincsenek meg sem a fizikai, sem a lelki, sem a szellemi adottságai.

4.) Az emberek együttműködési készsége megszűnt. (Bár feltételezhetjük, hogy kényszerhelyzetben e téren jelentős változások lehetnek, az együttműködések gyakorlati példái arra engednek következtetni, hogy e téren számos meglepetés várható, még azok számára is, akik azt hiszik, hogy képesek az együttműködésre).

5.) A természetes rendszerek sorra összeomlottak. Mára gyakorlatilag képtelenné váltak saját arculatuk, adottságaik megőrzésére, fenntartására. Mindezt az ember globális változásokként éli meg. Ezek a változások egyszerre lehetetlenítik el az iparszerű tájhasználatot, és teszik kínkeservessé a korábbi, természetes tájhasználathoz való visszatérést. Azt is mondhatnánk, nincs természetes táj, amihez igazíthatnánk a tájhasználatot. Ez nyilvánul meg a Kárpát-medencében pl. a vízháztartás szélsőségeiben, illetve abban a tényben, hogy a csapadék lassan kiszorul a vegetációs periódusból. A folyamat egyre jellemzőbben nyilvánul meg e formában, ami nem csak az iparszerű tájhasználat összeomlását vetíti előre, hanem a jelenlegi létfeltételek megszűnésére is utal.

Mindaz, amit hozzáfűzhetünk a kérdéshez az itt felvetett alapproblémák ragozása illetve értelmezése. Ezzel együtt az időpontok tekintetében számos kérdés merülhet fel. Jóslásokba nem bocsátkoznánk, csupán annyit szögeznénk le, a jelenlegi folyamatok viszonylag zárós határidőn belül teljes összeomlást sejtetnek.

Mi vár ránk tulajdonképpen? - 2. rész Időpontok és forgatókönyvek.

Molnár Géza — Fri, 30 Oct 2009 08:58:04 +0000

Az egyetlen dolog, ami biztos: minden bizonytalan. 2008 végén, közel egy évvel ezelőtt megkockáztattam egy óvatos becslést, miszerint 2009 tavaszán már látni lehet, sikerül-e lassítani a folyamatokat, avagy sem. A körülmények arra utalnak, hogy többé-kevésbé sikerült. A helyzet persze még mindig hordoz magában némi bizonytalanságot, de ezt jobbára csak azok veszik észre, akik 2007-ben és ma is dolgoztak, illetve sorakoztak a munkaügyi központokban, netán alaposabban tájékozódnak a FFEK honlapján vagy a „válságirodalomban”. Személyes érintettségünk a számtalan intő jel ellenére, még mindig túl kicsiny, nem teszi kézzel foghatóvá az összeomlást. Kicsit úgy vagyunk mi ezzel, miként az egyszeri béka. A forró vízből rögvest kiugrott, ám hogy lassan melegítették körötte a vizet, szépen megfőtt. A változásokban rejlő veszélyek számunkra is érzékelhetetlenek, avagy csak közvetve érzékelhetők. Hozzájuk szoktunk.

Ha végig tekintünk csak a közelmúlt történetén, láthatjuk, a mostanihoz hasonló jelenségek híreivel folyamatosan bombáznak bennünket. S még sem történt semmi. A hírek egyfelől túlzóak, másfelől viszont épp ellenkezőleg, elkenik a dolgokat. Első közelítésben azt mondhatnánk, mindannak, ami a tömegtájékoztatás útján eljut hozzánk az ellenkezője sem igaz, de ez így túl egyszerű lenne. A naponta kipattanó „ügyek”, „botrányok” egyfelől emelik az ingerküszöbünket, másfelől feszültségeket szítanak emberek, csoportok között, néha még családon belül is, ám legfőképpen arra szolgálnak, hogy eltereljék figyelmünket a valódi kérdésekről. Nagyon lényeges azonban, hogy lássa, az ember: nincs szó itt valamiféle tudatos összeesküvésről, egyszerűen a „média” sajátos belső törvényszerűségei érvényesülnek. Egy mindennapi esetnek nincs hírértéke. Ha tehát egy postást megharap egy kutya, az nem hír, hacsak a postás bele nem hal a sérüléseibe. Ellenben ha mindez fordítva történik, ha a kutyát harapja meg a postás, már egészen más. Ennek már helye van a hírek között. Mindezt persze ki is lehet használni, és sokan ki is használják. A valóság azonban, amiben hitünk szerint élünk, ennek következtében egyre torzul. A folyamatok előrejelzése egyre bizonytalanabb és egyre kérdésesebb. E bizonytalanság egyébként kétarcú, mert a torzulások egyszerre hatnak mindkét irányba. Egyfelől sokkal súlyosabbnak mutatják a helyzetet, mint amilyen az valójában, másfelől sokkal enyhébbnek. A tények azonban a két kép átlagolásával sem közelíthetők meg. Társadalmi-gazdasági életünk e téren éppúgy viselkedik, mint bármely rendszer. Működési zavarai egyfajta ingamozgásban öltenek testet. A két szélsőség e mozgások következményeként egyszerre van jelen. Ha most eltekintünk a „média” torzításaiból fakadó jelenségektől, azt mondhatjuk, a túlzó állítások az adott pillanatra vonatkozóan éppúgy helytállóak, mint a végletes derűlátás. E szempontból mindkét vélekedés érvénytartama meglehetősen korlátozott, szinte csak másodpercnyi, és semmit sem mondanak a folyamatok irányáról. Jobban megérthetjük a helyzetet, ha egy természetes rendszer lengéseit követjük nyomon. A vízháztartás felborulását az ár- és belvíz illetve az aszály egyre gyakoribb és egyre jelentősebb károkat okozó váltakozása vezeti be, mígnem a rendszer megáll az egyik szélsőségnél. Az Alföld esetében ezt jól jelzik a középkor végi aszályokról és árvizekről szóló tudósítások. Aztán a korszak végére a vizek állandósultak. Most e téren fordulni látszik a kocka. A szélsőségek ismét fokozódnak, ám az előrejelzések azt mutatják, a születendő sivatag állandósul majd. Ezzel együtt az odavezető út ma még teljesen kiszámíthatatlan. Aki tévedhetetlen jósnak akar bizonyulni, leghelyesebb, ha azt mondja: az alföldi városokat vagy a víz viszi el, vagy a homok lepi be néhány emberöltőn belül, bár a jelenlegi tendenciák mellett az utóbbinak van nagyobb esélye.

Hasonló a helyzet hírekben megjelenő szélsőségekkel. A jelenlegi rendszer vagy hosszan elhúzódó válságba torkollik, mely évezredekig is eltarthat, számos szép új világgal, melyektől még szegény Huxley-t is kirázná a hideg, vagy néhány emberöltőn, esetleg évtizeden belül véget ér, bár az utóbbinak mintha nagyobb lenne a valószínűsége.

Az előrejelzések felvetésekor a helyzet ingatag voltán túl, azt is figyelembe kell vennünk, hogy a ható tényezők töredékét sem tudjuk áttekinteni. Az előrejelzések pontosságát vagy pontatlanságát e két mozzanat egyaránt befolyásolja. Mindannyian érezzük, városi civilizációnk mennyire ingatag, milyen mértékben kiszolgáltatott. De ezek az érzések csupán érzések, rémálmok, melyből nem akarunk felébredni. A „modern civilizáció gépszövevénye remekül működik, amíg jó idő van. Mihelyt aszály áll be, vagy árvíz van, sokat esik az eső, vagy a hó, kitűnik, hogy az egész elképzelhetetlenül labilis. Inogni kezd, és nem egyik vagy másik részletében, inogni kezd az egész. Az államintézmény is csak jó idő esetén működik. Mihelyt szociális zavar, elégedetlenség, bizalmatlanság lép fel, válságba kerül. Az egész civilizáció normálidőben jó. Nem számol azonban a mutációkkal, és a katasztrófákkal — írja e jelenségről Hamvas Béla a XX. század közepén. Az energiaálság azonban mindent ígér, csak épp jó időt nem. Hogy az eresztékek meddig tartanak ki, s a recsegés-ropogást mikor váltja fel az összeomlás robaja, nem tudni. Mint ahogy nem azt sem, mire is kell, illetve mire lehet számítani. Itt ugyanis nagyon komoly korlátot állít elénk a számba jöhető hatások bizonytalansága. Vegyünk itt is egy történelmi példát a helyzet érzékeltetésére. Gárdonyi Géza írja a Katalauni ütközettel kapcsolatban: „Az is furcsa egy kicsit, hogy Atilla mindjárt Galliába érkezésekor gondosan kijelölte a csatateret, s fölállította a táborjelző karókat, de lám, a két sereg között levő dombot, csak akkor veszi észre, amikor már Thorismund elfoglalja, s akkor kapkod, hogy az övé legyen.” Azaz a csatatéren van egy domb. Ezt a csata helyszínét megválasztó hadvezérnek ez fel sem tűnik. Amidőn kísérletet tettünk a csata lejátszására, szereplőink minden esetben e dombon állították fel a fővezéri sátrukat. Soha egyetlen „beépített” szereplőnek sem sikerült elérnie, hogy e mozzanat elkerülje „hőseink” figyelmét. Akkor hát, hogyan lehetséges, hogy épp az akkori világ egyik legjelentősebb hadvezére hagyta ezt figyelmen kívül?

E jelenségnek két magyarázata lehetséges. Az első, hogy valamilyen hatótényezőről nem tudunk, a második, s tán ez a valószínűbb, a csata leírása e téren torz. Ha valóban Atilla jelölte ki a csatateret, „verte le a tábort jelző karókat”, akkor minden valószínűség szerint a dombon állt a vezéri sátor, ha azonban küzdenie kellett a dombért, akkor vagy később vagy közel egy időben ért oda, mint a rómaiak. Miután azonban a rendelkezésünkre álló adatok e téren bizonytalanok, nehéz helyes következtetést levonni. Hasonló a helyzet a jövő forgatókönyveivel kapcsolatban is. Maguk a forgatókönyvek elsődlegesen „szerzőik” előfelvetésein alapulnak. Ezek azonban az esetek nagy részében rejtve maradnak. Greer szerint a két szélsőség, a haladás és a gyors összeomlás hátterében mítosz húzódik meg, s harmadik út, „az ipartalanodott jövő földműves kultúráihoz vezető lassú hanyatlás, szó szerint nem fér az ezekben hívők a fejébe”. — Igaz, a haladás és az apokalipszis egyaránt lehet mítosz, ugyanakkor meghúzódhatnak mögötte olyan képzetek, melyek a lassú hanyatlás képzetéből maradtak ki. E téren az sem segít ha az ember a korábbi társadalmak összeomlását veszi alapul, mert számos ponton a mai helyzet jelentősen eltér minden korábbitól. Az emberiség ma olyasmivel áll szemben, amivel eddigi története során még soha. Sorra véve e jelenségeket, láthatjuk, hol is válik nehezen tarthatóvá a lassú összeomlás tétele, azzal együtt, hogy más meggondolások okán azért még figyelemre méltó lehetőség marad.

Greer felvetése, miszerint „az agonizáló, lepusztult nagyváros(ok)ban (…) a lakosság felének nem jut tiszta víz, áram, vagy egészségügyi ellátás. A felhőkarcolók tövében nyomortelepek terjednek, miközben a politikusok és gazdasági vezetők makacsul hajtogatják, hogy a dolgok jobbra fordulóban vannak.” olyan jövőkép, ami számos mozzanattal nem számol, illetve számos kérdésre nem ad választ. A nagyvárosokban nem az ivóvíz és az egészségügyi ellátás a lényeg. Mi történik az árammal? A fűtéssel? A szemét és szennyvíz elszállításával? Az élelmiszerellátással? Ezek a kérdések sokkal fontosabbak, mint a két érintett probléma. Magyarán szólva az agonizáló városi lét csak olyan körülmények között tartható fenn, amikor az alábbi feladatok ellátására még marad valamennyi erőforrás:
1. Élelemellátás
2. Fűtés
3. Legalább részleges vízellátás
4. Szennyvízelvezetés, szemétszállítás
5. Valamilyen szintű rendfenntartás, a káoszba zuhant negyedek elkülönítése

— Élelemtermelés

Biztonságos élelemellátás nélkül semmiféle városi lét nem tartható fenn. Ez azonban már egy kétmilliós nagyváros esetében is hihetetlenül összetett feladat. Iparszerű mezőgazdaságot és ráépülő élelmiszeripart feltételez, annak víz-, energia- és anyagszükségletével, szállításigényével egyetemben. Az iparszerű termelésnek és terméknek szükségszerű velejárója a szemét, aminek az elhelyezése megint csak létkérdés, illetve egy város esetében a szennyvízzé vagy szemétté váló emberi ürülék kezelése is energia igényes feladat.

Mi kell ahhoz, hogy élelmet lehessen termelni egy több milliárdos agglomeráció számára?
1. Termőterület
2. Termelőeszközök
3. Vetőmagok
4. Műtrágyák
5. Növényvédő szerek
6. Energia. Azaz kőolaj. Részben ezek előállítására, kijuttatására, részben a termelésre, és a szállításra.

Elvben a mai kereteket meg is lehetne változtatni. A milliárdos népesség nagy részét földművelésre lehet szorítani, kérdés, hogy mennyiben vannak meg ennek a feltételei.

1. Termőterület — a helyi élelemtermeléshez kevésnek tűnik. Egy olyan környezetben, mint mondjuk a keleti parti agglomeráció vagy Budapest és környéke, az összes zöldterület, illetve tér, közterület feltörésével sem látszik elegendőnek. A számba vehető változatok, melyek az iparszerű termelés kiváltói lehetnek — zöldháztetők, vízkultúrás termelések stb. mind energia igényesek. A több milliárd, avagy csak millió ember ellátása, önellátásra való áttérése, azaz az iparszerű gazdálkodás lecserélése e nézőpontból erősen kérdéses.

2. Termelőeszközök — az élelemtermelésnek egyszerűen nincsenek meg az eszközei. Valamennyi forgalomban lévő eszköz meglehetősen energia igényes. Jól használható, nagy tömeg, vagy akárcsak viszonylag nagyobb létszámú csoportok ellátására is alkalmas kézi-, vagy állati erő felhasználására épülő szerszámok nincsenek forgalomban, és jórészt hiányzik a készítésükhöz, fenntartásukhoz, használatukhoz nélkülözhetetlen tudás, szakértelem. Az is bizonytalan, hogy egy általános energiaválság esetén mennyiben maradnak működőképesek a bonyolult, a modern idők igényeinek kielégítésére szolgáló gépsorok, illetve milyen korábbi technológiák felélesztésének vannak meg a feltételei.

3. Vetőmagok, a termelés anyagi feltételei. — nagy kérdés, hogy elegendő mennyiségben vannak-e olyan vetőmagok, amelyek szabadon termeszthetők és korlátlanul szaporíthatók. A jelenlegi iparszerű termelésben felhasznált szaporító anyagok egy- esetleg két-három idényt bírnak ki, utána a végletekig elkorcsosulnak. Fel vagyunk-e készülve ezek helyettesítésére, van-e elegendő megfelelő génállományú vetőmagunk?

4. Műtrágyák — Ezek előállítása, nem nélkülözheti a nehézvegyipart. Kérdés, hogy egy sorozatos energiaválság, és kísérőjelenségei között fennmarad-e egyáltalán a termelésük. Itt olyan körfolyamatok egymásra hatásairól van szó, amelyek hihetetlenül érzékennyé és ingataggá teszik a rendszert. Ha a városi lakosság ellátására csak időlegesen sem lesz elég energia, olyan helyzetet teremthet, melynek következtében ezeknek a termékeknek az előállítása időlegesen leállhat, illetve gyártósoraik megrongálódhatnak, tönkremehetnek. Kérdésessé válhat üzembe helyezésük, illetve a nyersanyag odaszállítása, a késztermék elszállítása, stb. Műtrágya nélkül pedig nincs iparszerű termelés.

5. Növényvédő szerek — hasonló a gond mint a műtrágyák esetében, bár kiesésük talán nem olyan súlyú.

6. Energia — Ez a legkritikusabb kérdés. Ha abból indulunk ki, hogy a világ olajtermelése ma 84 millió hordó/nap körül alakul s hasonló arányú a fogyasztás is, a helyzet nem tűnik reménytelennek. A fogyasztás visszafogása mellett a rendszer megszilárdíthatónak tűnik. Itt azonban két olyan mozzanat lép fel, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, mindkettő a jelenlegi rendszer szerkezetében megnyilvánuló irányításhoz köthető. Az egyik a növekedési kényszer, a másik szorosan az előbbihez kapcsolódva az energiafogyasztás szükségszerű növekedése. Első nekifutásra úgy fogalmazhatnánk, hogy a jelenlegi társadalmak motorja a gazdasági növekedés (ideértve a fogyasztás növekedését is), üzemanyaga pedig az olcsó és egyetemes energiaforrás: az olaj illetve a földgáz. Hetesi Zsolttól tudjuk, hogy ma még, illetve hosszútávon egyik sem helyettesíthető. E két mozzanatra még vissza kell majd térnünk.

— Fűtés

Gondolom, ez nem igényel bővebb magyarázatot. A téli hidegben a nagyvárosokat legalább részben el kell látni melegvízzel, illetve a hőmérsékletet mindazokon a helyeken, ahol csővezetékek futnak, fagypont felett kell tartani. E nélkül a téli hónapokban az élet teljesen ellehetetlenül

— Részleges vízellátás

Szorosan összefügg a fűtéssel, ha szétfagynak a vezetékek, vagy nem lesz elég energia, legalábbis minimális vízellátáshoz, a városi élet ellehetetlenül.

— Szennyvíz elvezetés, szemétszállítás vagy kezelés.

Első pillantásra a legmellékesebb körülménynek tűnik, ugyanakkor hosszútávon igen komoly problémát okozhat. Milliós illetve a többszázezres nagyságrendet feltételezve az ürülék és a szemét elszállításának hiánya néhány éven belül ellehetetlenítheti az életet a városokban.

— Rendfenntartás

Itt sem szükséges bővebb magyarázat. A tartós élelmiszerhiánnyal, illetve a közüzemek működésének megszűnésével, vagy akadozásával járó válságok komoly próbatétel elé állíthatják az embereket, melyben akár egymást érhetik a zavargások, éhséglázadások.
Természetesen egymásra ható, egymást erősítő, illetve akár fékező folyamatokról van szó, melyek — kiszámíthatatlanságukkal egyetemben egyetlen kulcselemtől, az olajtól, illetve a reáalapozott ipari termeléstől, energiaellátástól függnek.

A kőolaj fogyasztás visszafogása — amennyiben nem jár a gazdaság, így az iparszerű mezőgazdálkodás teljes összeomlásával — elvben olyan helyzetet teremthet, amelyben a luxusra egyre kevesebb energia jut, értve ezalatt, hogy az kevesek kiváltsága lesz, míg a nagy többség egy minimális szinten ellátott, agonizáló nagyvárosok egyre züllő nyomornegyedeibe kényszerül. Ebben az esetben előállhat a Greer által felvetett kép, és a lassú hanyatlás. De van-e tényleges esély a fogyasztás visszafogására.

A társadalmi rendszerek működése felől vizsgálva a dolgot, a fogyasztás visszafogásának egyetlen ismert formája kereslet-kínálat, illetve az ár alakulása. Kérdés, hogy e téren lehetnek-e változások. Azt már tudjuk, mivel jár, ha jelentős fogyasztói rétegek hullanak ki a piaci versenyből. Ezt végül is nagyon jól példázza a hitelválság, aminek (egyik) kiváltó oka az amerikai középosztály korábbi életmódjának fokozatos, ám egyre gyorsuló ellehetetlenülése volt. Az olaj ebben a megközelítésben történelmi példánk csataterének dombja. Eddig úgy tűnt, a hozzáférés korlátlan, bárki, bármikor elfoglalhatja, nem is foglalkoztak vele túlságosan: Most azonban minden szereplő előtt egyre világosabbá válik korlátozott volta, miért is komoly küzdelem indul meg a birtoklásáért. A jövőkép felvázolásakor e küzdelmek hatásait is számításba kellene venni. Ez, ha lehet, még kérdésesebb, mint a többi említett mozzanat.

Mégis azt mondhatnánk: a helyzet kulcsa az olaj, és pedig a kitermelés-fogyasztás alakulása. Ha már most minden e téren rendelkezésünkre álló adattal és törvényszerűséggel számolni akarunk, ideértve India és Kína olajigényének növekedésétől, az Uniós országok és az USA fogyasztásának tetőzésén, esetleges visszaesésén, illetve az olajcsúcs tényén át a növekedési kényszerig, a következő képletet állíthatjuk fel.

Egyik oldalon áll a kitermelés a maga 84 millió hordó/napi adagjával, a másik oldalon 7 milliárd ember közelítőleg ugyanilyen nagyságrendű fogyasztása. Egyenes arányokkal számolni persze nem lehet, de feltételezhetjük, s talán pontosan ki is számíthatjuk, a lakosság hány százalékának kell kiesnie ahhoz, hogy a fogyasztás jelentős mértékben csökkenjen. Az efféle véralgebra elég távol áll tőlünk, mégis csak a példa kedvéért tegyük fel, hogy ilyen számítások felmerültek, és eredmény gyanánt valami olyasmit kaptunk, hogy a jelenlegi fogyasztók 1/7-e mellett a fogyasztás a negyedére esik vissza, ami azt jelentené, hogy a civilizációnak a növekedési kényszer mellett is több száz évnyi tere nyílna. Egy ilyen forgatókönyv természetes velejárói lennének az agonizáló nagyvárosok.
Persze itt is számos kérdés merül fel. Hogyan lehet a jelenlegi lakosságot úgy meghetedelni, hogy elegendő humánerőforrás maradjon a társadalmi szerkezetek fennmaradásához. A megmaradó népesség fenn tudja-e tartani az olajtermelés szükséges volumenét, avagy a zuhanás olyan jellegű lesz, ami ezt kizárja. Egyáltalán: hogyan lehet elképzelni ilyesfajta változásokat?

Első nekifutásra talán hívjuk segítségül az irodalmat. A galaktika folyóirat anno egy igen érdekes regényt tett közzé, Egyetlen fűszál sem, címmel. Ebben egy vírus lehetetlenítette el a világ gabona termelését. A következmény teljes káosz lett, melyben megoldásként Anglia vezetése saját túlzsúfolt városaira atombombát dobatott, így oldva meg az éhínség problémáját. Másik hasonló jellegű példa, a V, mint vérbosszú című film. Ahol az energiaválság nyomán jelentkező társadalmi „rosszidőt” egy félfasiszta–félkommunista diktátor a hatalom megragadására használta fel, illetve ennek mintegy melléktörténeteként rászabadított egy pusztító vírust saját lakosságára, egyfelől mert a kezükben akkor már ott volt az ellenszer, amit jó áron értékesíthettek, másfelől mert ezzel mintegy a szelekció eszközét is a kezükben tartották. A harmadik példa e téren Stephen King Végítélet c. írása, amelyben a vírus még az előtt szabadul el, hogy kikísérletezték volna az ellenszerét, s az emberiség több mint 99%-át elpusztítja. Mellesleg ez utóbbi esetben a vírus egyfajta szuperinfluenza volt.
Az effajta összeesküvések — legalábbis elméleti szinten megjelentek a valóság peremén is, ha még nem is tény, de bizonyos tényekről vallott nézetek, képzetek formájában. Elég itt csak a Fahrenheit 9.11 c. filmre és az ahhoz kapcsolódó elméletekre gondolni.

Mindezekre tekintettel több, mint érdekes mindaz, ami jelenleg az influenza új törzse, melyet részben sertés-influenzának részben H1N1-nek hívnak.

Kérdés, mennyiben vehető komolyan mindez. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetek tényleg kijöhetnek a könyvek lapjai közül, lemászhatnak a filmvászonról, s megjelenhetnek mindennapi életünkben? Erre is fel kell készülnünk?

Persze ezek a forgatókönyvek túlságosan bizonytalanok ahhoz, hogy építeni lehessen rájuk. Hat milliárd körüli ember nem likvidálható szabályozott keretek között, egy súlyos járvány kiszámíthatatlan következményekkel jár. Hogy mennyiben, megértheti bárki, aki végig olvassa Stephen King regényének vonatkozó részeit. Igazán komoly esély az események kézben tartására csak két esetben kínálkozik: egyfelől olyan szelektív hatású biológiai fegyver kidolgozása esetén, mely valamely gén létét vagy nem létét érzékeli és csak a célcsoportot írtja ki. (Akikben megvan, illetve akikben nincs meg a gén). Vélhető azonban, hogy ilyen jellegű kísérleteket minden érintett fél végez, miért is erre bizton építeni nem lehet. Marad a másik lehetőség, az előzetes immunizálás. Magyarán, még a járvány kirobbanása előtt védettséget biztosítani a társadalom kulcspontjain tevékenykedőknek: katonáknak, rendőröknek, orvosoknak, egészségügyi személyzetnek, állami tisztségviselőknek, közüzemi dolgozóknak stb. Mindezt fel se vetné az ember, ha a jelek e téren nem lennének nagyon aggasztóak, ha pontosan lehetne érteni, mi is játszódik le a H1N1 körül.

Bármilyen forgatókönyv szerint köszöntsön ránk az olajkorszak vége, vannak bizonyos jelek, amelyek arra utalnak, a szép új világ felépítése nem lesz fáklyásmenet. A szállítás, az útvonalak biztosítása, a csővezetékek karbantartása mind olyan kérdés, ami önmagában megérne egy-egy alaposabb elemzést, végiggondolást. Számomra úgy tűnik, hogy a válságnak lesz egy rövid, de igen súlyos, nagy vérveszteségekkel járó szakasza, melyet előre tervezni nem lehet. Még akkor sem, ha ilyen tervek esetleg léteznek. E téren túl nagy a bizonytalanság, túl sok a kétes elem, melyekkel számolni nem lehet. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a Greer által jelzett korszakot valami olyasmi előzheti meg, amely mind hatását, mind az áldozatok számát tekintve messze meghaladhatja az eddigi két világháborút. Ezt követően a jelenlegi rendszerek maradványai ott élhetnek túl és olyan fokban, amennyiben helyben felhasználható, vagy a közelben beszerezhető készletek állnak majd a rendelkezésükre nyersolajból. A jelenlegi eszközkészlet mellett ugyanis elsősorban ilyen helyeken képzelhető el a mai világ egyfajta reneszánsza. E téren elég legyen utalnom a barátság kőolajvezeték egyik északi szárnyára, ahol a fenntartó szerint mintegy 4000 hibát kellene kijavítani, hogy a vezeték ismét üzemképessé váljon, s ez egyszerűen nem éri meg. Hasonló a helyzetre már a Katharine-hurrikán kapcsán már utaltunk. Itt a megrongálódott kitermelő üzemek helyreállítását torpedózták meg a gazdasági számítások.

Akkor tehát mire is készüljünk fel?

Térjünk vissza egy gondolat erejéig Greer szavaihoz:

„…a hirtelen összeomlás hollywoodi képe rémálom, látványos forgatókönyvet lehet írni belőle, ám semmi köze a civilizációk bukásához. Történeti tapasztalatok szerint egy összetett társadalom felbomlása nem napokig, évtizedekig tart. Mivel a fosszilis energiahordozók kitermelése fokozatosan fog csökkenni, a dolgok várható kimenetele inkább fokozatos hanyatlás, mint szabadesés. Általában a civilizációk egy-négy évszázadig is eltartó, helyi szerencsétlenségekkel tarkított gördülő jelenség során omlanak össze. Az adott esetben nem is beszélhetünk folyamatos hanyatlásról, a hirtelen válságok között viszonylag szilárd állapotok, sőt akár szerény javulás is lehet; különböző régiók különböző ütemben hanyatlanak, a létező társadalmi, gazdasági és politikai szerkezet nem zilálódik szét, olyan társadalmi rendszerek válthatják fel, amelyek egészen jelentős intézményi stabilitást érhetnek el.”

Mindezt a folyamatok összessége tekintetében gond nélkül elfogadhatjuk. A részletekben lakozó ördög megvilágítása érdekében azonban néhány alapvető kérdést fel kell tennünk, ha válaszolni nem is tudunk még ezekre.

1. A gördülő összeomlás egyes lépcsőit képező válságok milyen súlyúak lesznek? Milyen következménnyel járnak?
2. A fosszilis energiahordozók kitermelése fokozatosan csökken?
3. Milyen szerepet játszik a gördülő válságban a történelem folyamán eddig még soha nem tapasztalt kiszolgáltatottságunk?

1. Az egyes lépcsők önmagukban is megjeleníthetnek olyan különbségeket, amelyek az azt átélőkben — joggal keltik a Mad Max féle összeomlás látszatát. Az előző elemzésünkben jeleztük ezt Róma összeomlásával kapcsolatban. Itt az élelemtermelés ellehetetlenülésére céloztunk. Ha egy energiaválság következtében tényszerűen lehetetlenné válik a nagyvárosok élelem ellátása, ha az új rendszer a jelenleginek csupán százalékban vagy ezrelékben mérhető töredékét tudja élelmezni, az első lépcső gyakorlatilag teljes káoszt eredményez, melyet persze követhetnek majd a rendszer megszilárdításának és az enyhe javulásnak kisebb lépcsőfokai.

2. Itt megint csak kulcskérdésről van szó. A kitermelés nagyságrendje szorosan összefügg a társadalom szervezettségével. Ha megbomlik a rendszer szövete, ha akadozni kezd a szállítás, ha társadalmi, vagy természeti viharok rongálják meg az eszközrendszert és a háttéripart, a kitermelés összeomolhat. Azaz a folyamatos csökkenés helyett itt is valószínűbb egyfajta gördülő összeomlásra felkészülni. Nagy kérdés azonban, hogy ennek első lépcsője milyen hatással és milyen következményekkel jár? A magam részéről nem tartom elképzelhetetlennek azt sem, hogy kitermelés 1-2 százalékban mérhető nagyságrendre zuhan vissza, s a lassú emelkedés innen indulva jut el valamilyen szintig, akár a jelenlegi termelésig, hogy kezdődhessen minden elölről. Ebben az esetben az összeomlás maga nem évszázados, inkább évezredes folyamat lesz, és távoli leszármazottaink ismételten átélhetik az energiaválság és az azt követő zuhanás minden borzalmát.

3. Az emberiség történetében az ember még soha nem volt ennyire kiszolgáltatva egy életmódnak, illetve az általa létrehozott társadalmi-gazdasági rendszer szerkezetében megnyilvánuló irányításnak. A korábbi összeomlások során az embert e téren egyfajta kettősség jellemezte. Egyfelől rabja volt a maga teremtette világ törvényszerűségeinek, de valamilyen mértékben a természeti folyamatokhoz is kötődött. Ma e kötöttség teljes egészében közvetlenné vált. Csak annyiban hatnak a természeti folyamatok, amennyiben próbára teszik, s végső soron ellehetetlenítik a társadalmi-gazdasági szerkezetünk. E kérdés súlyáról és jelentőségéről elemzésünk harmadik, befejező részében ejtünk szót.

Mi vár ránk tulajdonképpen?

Molnár Géza — Wed, 14 Oct 2009 10:18:35 +0000

Olvasva Zsolt ma hajnalban közzé tett jelentését a dollár helyzetéről úgy éreztem, számot kellene vetnünk saját kilátásainkkal. Mi vár ránk, milyen forgatókönyvek képzelhetők el a jövőt illetően. Kiindulásként John Michael Greer: „A hosszú út lefelé: Hanyatlás és az ipartalanodott jövő” című írását választottam. Nem véletlenül. Greer szerint egyaránt tévednek azok, akik szerint „valamilyen óriáskatasztrófa készül mindannyiunkat eltörölni”, és azok akik a jelenlegi helyzet fenntartásában valamiféle csodában reménykednek, bár mint írja: „lehetséges, hogy a tudósok előhúznak egy technológiai nyulat a kalapból, amely még egy életet ad az ipari társadalomnak. Az is lehetséges, hogy földönkívüli lények süvítenek keresztül a légkörünkön repülő csészealjakban jövő kedden és radioaktív zöldségeket osztanak mindenkinek, aki a Fred névre hallgat.— Ám, mint írja, a „tény, hogy ez utóbbi valószínűsége nem zárható ki, még nem teszi ésszerűvé, hogy a jövőnket arra tegyük fel, hogy a gyárakat sötétben világító káposztákkal fogjuk üzemeltetni!” Akár az egyik, akár a másik végletet vegyük alapul, mindkettő valamiféle mítoszon nyugszik. A valóságban ezzel szemben inkább lépcsőzetes összeomlásra kell számítanunk. A válság nem egyik pillanatról a másikra emészti majd fel a civilizációnkat, hanem lépésről lépésre. Maga Greer igen szemléletes történelmi párhuzamot is hoz ennek szemléltetésére, a maja civilizáció összeomlását. Ez alapján emberi időléptékre vetítve a dolgot az alábbiakban vázol fel egyfajta várható jövőt.
„Képzeljünk el egy 1960-ban született amerikai asszonyt. Látja az 1970-es évek sorbanállásait a benzinkutaknál, a rövidtávú politikai trükköket, amelyek elfedték a válságot az 1980-as és 90-es években, majd a kiújuló problémákat a következő évtizedekben. Égbeszökő energiaárak, hiányok, gazdasági válságok és erőforrásháborúk alakítják hátralévő életét. 70 éves korában egy agonizáló, lepusztult nagyvárosban él, ahol a lakosság felének nem jut tiszta víz, áram, vagy egészségügyi ellátás. A felhőkarcolók tövében nyomortelepek terjednek, miközben a politikusok és gazdasági vezetők makacsul hajtogatják, hogy a dolgok jobbra fordulóban vannak.
Az ő 2030-ban született fiú dédunokájának sikerül elkerülnie a betegségek, az általános erőszak, valamint a járványos alkoholizmus és kábítószerezés “svédasztalát”, amely generációjának felét elviszi 30 éves kora előtt. Szerencséjének köszönhetően technikai karriert csinál, ami megmenti a katonai szolgálattól a végtelen tengerentúli háborúkban, vagy a hazai szeparatista gerillák elleni “pacifikáló akciókban”. Technikai tudása nagyrészt a hatékony guberálás egyszerű fogásaiból áll, a kocsi, vagy a hűtőszekrény olyan luxuscikk, amelyet soha nem fog birtokolni, lakásában nincs áram, vagy központi fűtés és egészségügyi ellátását egy olyan öregasszony jelenti, akinek a nagyanyja orvos volt és tud ezt-azt a sebek ellátásáról és a gyógyfüvekről. Mire megőszül, a viszálykodó régiók, amelyek egykor az Egyesült Államokat alkották, már szétváltak, az összes megmaradt üzemanyag és elektromos áram felett az új kormányok rendelkeznek, a partmenti nagyvárosokat pedig elhagyták a lakók az emelkedő tengervízszint miatt.
Az ő 2100-ban született leány dédunokája számára a nagyvárosok nagyrészt a múlt részei. Kis falvak között nő fel, amelyek gyűrűként vesznek körül egy rozsdásodó felhőkarcolókból álló magot, amelyet csak guberálók csoportjai keresnek fel, hogy nyersanyagokat bányásszanak belőlük. Szórványosan helyi háborúk zajlanak, az óceánok még mindig emelkednek, az éhínségek és járványok megszokottak, de mivel a Föld lakossága talán 15%-a annak, amennyi 2000-ben volt, az ember és a természet viszonya az egyensúly felé tart. A leány írni és olvasni tanul, ez olyan képesség, amellyel szomszédai zöme nem rendelkezik, akad néhány régi könyv nagyra becsült holmijai között, de azok az idők, amikor ember járt a Holdon, legendává fakulnak. Amikor ő és családja végül elindul egy vidéki falu felé, a guberáló csapatokra hagyva az öreg város csontvázát, fel sem merül benne, hogy csendes léptei a foszladozó aszfaltúton egy civilizáció végét jelzik.”
A folyamat tehát az 1960-as évektől mintegy 150-200 éven át zajlik. Ennyi idő alatt jutunk el az ipar nélküli civilizáció korában, cserélődik le életformánk és vész feledésbe mindaz, ami bennünket vesz körül. Számomra azonban a vázolt lépcsők kérdésesek maradnak. Sajnos magam nem tudom elképzelni, mi történne egy nagyvárosban, ha „a lakosság felének nem jut tiszta víz, áram, vagy egészségügyi ellátás”, illetve azt sem, hogy ilyen körülmények között, hogyan és miként jutnak élelemhez az emberek. Azt hiszem itt olyan kérdésekről van szó, melyek egészen más megvilágításba helyezik az 1960-ban született amerikai asszony utolsó húsz-harminc évét. De mielőtt ennek fényében megvizsgálnánk az ő életét, térjünk vissza saját földrészünkre, és kíséreljük meg itten példa alapján nyomon követni mi várható.
Greer nyomán mi is induljunk ki egy történelmi párhuzamból. Vegyük alapul Róma összeomlását. A folyamat kezdeteit Észak-Afrika elterméktelenedéséhez köthetjük. Kr. u. 1-i században járunk. A vég gyakorlatilag már kódolt, de még senki sem sejti. A birodalom ereje teljében, újabb és újabb hódítások, technikai újítások jelzik a haladást. A folyamatok azonban kérlelhetetlenül sodorják az ókori világ népeit az elkerülhetetlen összeomlás felé. A jelek egyre egyértelműbbé válnak, kialakul és általánossá válik az un. klasszikus rabszolgaság, nagybirtokok, a közigazgatás központosítása, ezzel párhuzamosan állandó válságok, folyamatos háborúk, majd a második század végétől polgárháborúk. A várható összeomlás első komolyabb jele 395-ben a birodalom kettészakadása. Mindez nem előzmény nélküli, egy folyamat része. Ebben az időszakban a birodalom már számos provinciát kénytelen feladni, magára hagyni. Az összeomlás első kézzel fogható jelét Dácia feladásában érhetjük tetten.
Mindent összevetve a birodalom felbomlását négy egymással többé-kevésbé rokon vonásokat mutató, mégis alapjaiban eltérő formával jellemezhetjük. Vegyük sorra ezeket:
1. Feladott provinciák — ahol a romanizált formák nem tudtak fennmaradni. (Dácia)
2. Feladott provinciák — megmaradt és csak lassan pusztuló romanizált formákkal (Britannia)
3. Az itáliai törzsterületek
4. Bizánc
Ha már most az egyes formákat nézzük, akkor az elsőként tárgyalt eseménysorhoz a hirtelen összeomlást vizionálók vélekedése áll a legközelebb, annak szinte minden mozzanatával. A második típusú vég már közelít a lépcsőzetes összeomláshoz, azzal, hogy az egyes lépcsők igen gyorsan váltakoznak, és területi hatásuk is meglehetősen korlátozott. Itália gyakorlatilag a lépcsőzetes bukás iskola példája, ugyanazokkal a tanulságokkal, melyeket Greer a maja történetből vont le. Bizánc viszont a békés átmenet, a központi hatalom megmaradása mellett, reformokkal levezényelt változás példáját adja.
Ahhoz, hogy a példánk érthető, és a várható eseményekre utaló legyen, meg kell határoznunk azokat a kulcs mozzanatokat, melyek alapvetően jellemzik Rómát. Min alapul a Birodalom, minek köszönheti létét, hogyan változik meg ez az alap az évek során. Illetve ugyanezek az alapok milyen formában jelennek meg mainapság.
Talán nem tévedek nagyot, ha Róma létalapjaként az élelemtermelést és a katonaságot, illetve a kettő egymáshoz való viszonyát határozom meg. Végig követve az eseményeket, úgy tűnik, hogy e két mozzanat s a kettő közötti kapcsolatok játszották a döntő szerepet mind a belső hatalmi viszonyok alakulásában, mind pedig Bizánc túlélésében. Ennek fényében vizsgálódva érzékelhetjük a különbséget Dácia és Britannia között.
Dácia feladását követően nem marad jelentős római katonaság a térségben. Minek következtében a romanizált lakosság elmenekül, a városok egyik napról a másikra lenéptelenednek, elpusztulnak. Britanniában azonban még száz évvel a római uralom megszűnése után is találunk élő városokat, mi több még római mintájú villák és épülnek ebben a korszakban. Itt a katonaság egy része megmarad és az egykori központokban összpontosul. Az élet nem lehetetlenül el egyik napról a másikra. Folyamatos háborúk, válságok emésztik fel, az egykori római alattvalók utódai csak mintegy százötven évvel a római fennhatóság és közel száz évvel a birodalom megszűnése után menekülnek el tömegesen Britanniából Bretange-ba, s lesznek a térség névadói.
Az itáliai törzsterületeken hasonló folyamatok játszódnak le. Megjelennek a jól védhető várak, kastélyok, fallal körülvett városok köré szerveződő közösségek, melyek elsősorban önellátásra másodsorban rablásra, fosztogatásra, illetve az ez elleni védekezésre rendezkednek be.
Ha a példát napjainkra vetítjük, az energiahordozókat, elsősorban a földgázt és az olajat kell alapnak tekintenünk. Központosított átmenet, illetve Britanniát és Itáliát idéző formák ott a könnyen kiaknázható olajkutak környékén várhatók, míg azoktól távolodva a folyamatok inkább a dáciai eseményeket idézik majd.
Van azonban három döntő különbség, amivel számolnunk kell. Tulajdonképpen ezek a mozzanatok késztettek e kis összegzés megírására. Az emberiség most először olyasmivel kerül szembe, amivel eddig még soha!
Arról van szó, hogy Róma összeomlásakor a birodalom szempontjából idegen, barbár népeknek megvolt a maguk gazdálkodása és az erre épülő társadalmi-katonai rendje. Róma azért tudott sikerrel szembeszállni velük, s tudta sorra meghódítani, illetve észak felé szorítani őket, mert gazdasága és katonai ereje ezt lehetővé tette számára. A birodalom hanyatlása megfordította az erőviszonyokat. Így aztán ezek a népek törtek be a birodalomba, szakították el a provinciákat, illetve züllesztették szét a törzsterületeken a központosított államot. Ugyanakkor ezek a népek hozták magukkal az őket jellemző, a rómaiak szemszögéből nézve elmaradott, kezdetleges, de az élet kereteit fenntartó gazdálkodásukat és az erre épülő társadalmi-katonai berendezkedést. A Pax-Románához képest persze így is zűrzavar és káosz köszöntött az egykori birodalmi tartományokra, de ez a káosz mégis csak viszonylagos maradt. Hasonló a helyzet egyébként a maják esetében is. Mindkét civilizációs korszakot jellemezte a fenntartható, esetenként a természettel együttműködő gazdálkodási formák léte és fennmaradása. Magyarán volt mihez visszatérni.
A másik döntő különbség az élelemtermelés módszereiből fakad. Az idézett történeti példák esetében, legyen szó a majákról vagy a rómaiakról az élelemtermelést ugyan túlhasználat jellemezte, ami szükségszerű bukáshoz vezetett, de maga az élelemtermelés nem szűnt meg. Megmaradtak az eszközei és sok tekintetben a tudás is. Ahol pedig nem voltak ott éppen a hódítók hozták magukkal ezeket.
A harmadik különbség a természetes rendszerek egészségi állapotában keresendő. A jelenlegi leépülés mértéke messze meghaladja mind kiterjedésében, mind tényleges állapotában és így hatásaiban is a római, illetve maja kori mértéket.
Miért kell ezeket figyelembe venni?
Kezdjük az elején. Ez a három tényező összefügg. Ennek következményeit az alábbiak szerint foglalhatjuk össze:
1. Nincs követendő, követhető gyakorlati példa, csak elméleti okoskodások, hogyan is kellene gazdálkodni.
2. Maga a gazdálkodás, a fenntarthatósági kísérletekkel egyetemben az olaj létére épül. Nem élelemtermelés, hanem élelmiszeripar.
3. Az élelemtermelés a világ nagy részén teljes egészében megszűnt, eszközei elvesztek, a fenntartásához nélkülözhetetlen tudás feledésbemerült.
4. Természetes rendszerek az összeomlás küszöbén állnak. Mindez nemcsak az iparszerű mezőgazdaság feltételeit számolhatja fel, de igen nehéz helyzetbe hozhatja az élelemtermelésre irányuló kísérleteteket is
Vegyük sorra e négy pontot.
A beregi térség gazdálkodását tanulmányoztuk, amikor is kísérőink megmutattak nekünk egy hagyományos gyümölcsöst. Nos, nem az egykor volt ártéri gyümölcsények maradványait láthattuk, hanem egy intenzív, egy-két fajta termesztésére összpontosított, átlag tizenkilencszer permetezett ültetvényt. A mellette lévő kordonos, támasztásos csepegtető öntözéses ültetvényhez képest már ez tűnt hagyományosnak. Mindez jól jelzi, hogy a gazdálkodók nem tudnak kilépni az iparszerű termelés gondolati keretei közül sem. Ami ezen kívül esik, a számukra nem létezik.
Felmértük azt is, mennyiben maradtak meg a vidéken olyan eszközök, melyek egy olaj utáni korszakban is lehetővé tennék az élelemtermelést. Azt tapasztaltuk, hogy ilyenek nincsenek. A régi igák, ló vagy ökör vontatta ekék eltűntek, emlékük is feledésbe merült. Ezek visszahozására nincs esély. Mindez azért lényeges, mert bár az olaj nem az egyik pillanatról a másikra fog elfogyni, de világ számos területén az ellátási zavarok egyik pillanatról a másikra súlyos eddig még soha nem tapasztalt éhínségekhez vezethetnek, melyek következményei teljesen kiszámíthatatlanok. Itt számításba kell venni, hogy a boltokba kerülő élelem nem nélkülözheti az olajat. Az ellátási zavarok nem azt eredményezik majd, hogy egy-egy városban kevesebb lesz az élelem, hanem azt, hogy hosszabb rövidebb ideig egyáltalán nem lesz mit enni. A lakosság pedig képtelen önállóan élelmet termelni (ez a korábbi történelmi példák esetében nem állt fenn!), illetve tartalékot képezni. Ilyen körülmények között a társadalmi következmények és az összeomlás lehetséges formái kiszámíthatatlanok. Nagyon sok múlik egy-egy részterület jellegétől, helyzetétől, a tartalékok meglététől, azok felhasználási lehetőségeitől és még számos előre nem látható mozzanattól.
A társadalmi szervezettség, a gazdálkodás rendjének felborulása korábban is súlyos következményekkel járt. Ilyen jellegű változásokra azonban talán a Húsvét-szigetek esetét leszámítva sehol sem találunk példát. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az összeomlás nem lépcsőzetes lesz, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az egyes lépcsők elképzelhetetlenül nagy távolságokat hidalhatnak át, s emiatt eddig nem vagy alig tapasztalt borzalmakkal járhatnak.
Ehhez járul még a természetes rendszerek összeomlása. Mindezt saját bőrünkön is érzékelhetjük. A Kárpát-medence természeti adottságait a hegy- és síkvidékek rendszerei között kibomló, az egész földrajzi teret egységes rendszerré szervező együttműködés alakította ki és tartotta fenn évezredeken keresztül. Az együttműködés kereteit az erdők és a vizek különleges kapcsolatrendszere adta, amihez szorosan hozzátartoztak a folyók (különösen a Tisza és mellékfolyói), a maguk jellegzetes parttalan medrével, és sajátos vízjárásával, valamint az ártér és a meder közötti kapcsolatokkal. Ha végig nézzük e téren mi változott, azt láthatjuk, egyre kevesebb az esély bármiféle régi élelemtermeléshez való visszatérésre.
1. A medrek beágyazódtak, miért is a folyók elvezetik a vizet és nem szétterítik. Ezen az árvédelmi rendszerek feladása sem változtatna. Olyan munkára volna szükség, amelyet az iparszerű rendszerek eltűnéséig senki sem akar elvégezni, azt követően pedig hiába is akarna, nem lesz rá lehetősége.
2. A Kárpát-medence élővilága felkészült ugyan a vizek visszatartására, a vízháztartás szélsőségeinek kiegyenlítésére, de ez az élővilág mindössze a területek 4-10%-ára zsugorodott és 80-90%-ban sérült.
3. A vízvisszatartásához arra van szükség, hogy annak nagy része a vegetációs periódusban érkezzen a medencébe, illetve, hogy az azon kívül érkező csapadék hó formájában ragadjon itt és csak rügyfakadás idején kezdjen elfolyni. Ehhez képest az utóbbi időszakok azt mutatják, hogy a medence középső területein egyre ritkábban marad meg tavaszig a hótakaró, sőt az 1000 m körüli hegyekben is jellemzőek a január végi február eleji hóolvadások, illetve hogy a csapadék túlnyomó része a vegetációs perióduson kívül esik. Pl. 2002-ben a Bodrogköz 600-700 mm körül összcsapadékából 500 mm körül! De ez az év is hasonló jellegzetességeket mutat. A téli és az őszi csapadék már most meghaladja azt a mennyiséget, ami az év további részében esett!
Ami az utóbbi mozzanatot illeti, más példát is hozhatunk. James Howard Kunstler a következőket írja az amerikai helyzetről: „Az éghajlatváltozás szaporítani fogja az alternatív üzemanyagokkal kapcsolatos hatalmas problémákat is. Amint ezt írom, az amerikai gabonaövezetet ádáz nyári aszály sújtja. A kukorica és a szója fonnyad Minnesotától Illinoisig, a búza kiég a Dakotákban és Kansasban. Ezzel egyidejűleg a mezőgazdaság "inputjainak" költsége a dízelolajtól a földgázból készülő műtrágyákon át az olajalapú rovarirtókig 2003 óta egyenletesen emelkedik, nagy fejfájást okozva a farmereknek. Az időjárás és az olajárak egyaránt leszorítják a terméshozamainkat, miközben a mezőgazdaság második világháború után kialakult ipari modellje egyre fenntarthatatlanabbá válik.” — És ez a kulcs, emiatt válik kiszámíthatatlanná a válság, és emiatt lehetséges szinte valamennyi forgatókönyv egyidejű bár térben elkülönülő megvalósulása. Az iparszerű mezőgazdasági modellnek ugyanis nincs olyan alternatívája, amit egyik pillanatról a másikra előhúzhatnánk. Nem arról van szó, hogy csak zökkenőkkel tudunk átállni, hanem arról, hogy egyszerűen nincs mire átállni. Létünk az olajhoz kötött, és ez nem azt jelenti, hogy addig maradhatunk fenn, ameddig az utolsó csepp olaj el nem fogy, hanem nagyjából azt, hogy a folyamatok csak addig a pontig áttekinthetőek, amíg az olajellátás biztonságát garantálni lehet. Az ellátási zavarok következményei teljességgel kiszámíthatatlanok. Mindez azt jelenti, hogy bármi megtörténhet.
Ha azt kérdezzük, mire kell felkészülnünk, a válasz egyértelmű. Nem tudjuk, és sajnos nem is sejthetjük. Mindenkinek van persze sajátos képe a folyamatok várható irányáról. E képeket nagyban befolyásolják az előképzettségek, a történeti ismeretek, az iparszerű gazdálkodás jellegzetességeiről vallott kép, az emberek várható viselkedéséről kialakult nézetek és még számos mozzanat. Ezek más-más forgatókönyvet valószínűsítenek, és más-más stratégiát követelnek meg az egyes emberektől. Általános, biztonsággal előre jelezhető kép azonban nincs, és sajnos nem is lehet. Minden egyes forgatókönyv változat cáfolható, így minden stratégiának felmutathatók a gyenge pontjai. Ezzel együtt az egyetlen esélynek az olaj nélküli mezőgazdasági módszerek újrahonosítása látszik. Itt számos kísérletnek lehettünk már tanúi. Ezeknek azonban volt egy sajátos jellemzőjük, ami később már nem lesz. Nevezetesen egy-egy kudarc esetén még mindig el lehetett menni a legközelebbi üzletbe élelmiszeripari termékeket vásárolni.
A tényleges terveket a teljes bizonytalanság tudatában kell kidolgozni. Előre nem látható, kiszámíthatatlan jelenségek tömegére kell felkészülni, és persze erre fel kell készíteni a környezetünket is. Azt kell tudatosítani az emberekben, hogy a helyzet súlyos, a veszély komoly, és egyetlen dolog biztos csak, a bizonytalanság, illetve hogy a billenési pont után segítséget már sehonnan sem várhatnak, csak magukra számíthatnak.

Általános válság, avagy rendszerek és rendszerszerveződési szintek ütközése

Molnár Géza — Tue, 29 Sep 2009 10:19:32 +0000

Mottó: Nem az a kérdés, hogy az emberi agy modellezi-e a világot,
hanem az: hogyan teszi?

Egy világmodell felépítésekor elvben két út áll előttünk. Haladhatunk bentről kifelé, avagy lentről felfelé, illetve kívülről befelé, avagy fentről lefelé. A két megközelítés látszólag ugyanoda vezet, ám ha alaposabban vizsgálódunk, azt látjuk, hogy egészen más összefüggések és hangsúlyok jelennek meg az egyik, s a másik esetben. E hangsúlyeltolódások egymással szöges ellentétben álló világképekhez vezethetnek. De ez a dolgoknak csupán az egyik oldala. Ettől sokkal lényegesebb, hogy az így alkotott modellek alkalmasak-e a körülöttünk lévő világ leírására, a benne játszódó folyamatok helyes értelmezésére? E kérdés már csak azért is különös jelentőségű, mert a jelenlegi világképre alapozott gazdaság és társadalom nem csak önmagát, de a földi élet jelenlegi szerkezetét is összeomlással fenyegeti.[1] E világmodell kettős alapozottságú. Először is az egyén-egyedből kiindulva kísérli meg értelmezni, illetve felépíteni a világot, másodszor pedig vizsgálódásai soron egyre kisebb és kisebb részterületekre összpontosít. Olyasfajta hozzáállás ez, mintha egy kirakós játékot az egyes elemek részekre bontása útján kísérelnénk meg összerakni.

Az élelemláncokban egy sajátos, ugyanakkor rendkívül változékony, ellentétes irányú folyamatokban összességében megnyilvánuló egyensúlyi helyzetet érhetünk tetten. Magában a hálózatban a résztvevő fajok száma természetes körülmények között állandó, az egyes fajok egyedszáma az optimum körül változik. Ez az állapot azonban csak akkor következik be, ha az egyes élőlények létét és szaporodását nem közvetlenül a táplálék mennyisége határozza meg. Példának okáért, ha egy fűevő állat léte közvetlenül a legelő eltartó képességétől függne, egy-egy bő esztendő olyan szaporulatot eredményezhetne, melyet a következő évek hozama már nem tud eltartani. E mozzanat magyarázata nem csupán az egyes évek különböző adottságaiban rejlik. Elsősorban arról van itt szó, hogy a növekvő állatlétszám a táplálék hasonló arányú és ütemű növekedését kívánja meg. Ha a két elem növekedése elszakad egymástól, a terület eltartó képessége összeomlik, s az eredeti állomány töredékét képes csak eltartani. Ha egy legelő húsz jószág eltartására képes, akkor tíz anya és a szaporulat találhat rajta biztos megélhetést, ami az adott esetben azt jelenti, hogy a fiatal egyedeknek tovább kell vándorolniuk, illetve csak az elhulló idősebb állatok arányában maradhatnak a legelőn. Ellenkező esetben az állatok túllegelik a rendelkezésükre álló területet, mely ennek következtében az eredeti húszfős állomány helyett mindössze 2-4 állatot tud táplálni. Az állatlétszám erőteljes zuhanása persze lehetőséget adna a terület megújulásának, viszont az állomány rendszeressé váló összeomlása ezen élelemhálózat egészére kihatva egyre erőteljesebb rendszerlengésekhez, végső soron pedig a hálózat teljes összeomlásához vezetne. Emiatt létkérdés, hogy egy adott élelemláncon belül a legfontosabb és leglényegesebb szabályozó tényező ne a táplálék, közkeletű, de az adott rendszeren belül értelmezhetetlen kifejezéssel ne a rendelkezésre álló erőforrás legyen. E tekintetben különösen jelentősek azok a mozzanatok, mint például a betegségek, melyek eredményeként az adott élelemláncon belül az egyedszám akár jelentősen is csökkenhet. És itt érhető tetten a két megközelítés, a két világkép közötti különbség. Az egyed felől vizsgálódva a betegség az egyed elhullásához vezető sérülés. Innen nézvést tehát az a kérdés, az egyedet mi betegítette meg, és hogyan gyógyítható. A rendszer egésze felől viszont a betegség az egyik leglényegesebb önszabályzó tényező, olyan visszacsatolás, mely megakadályozza, hogy az élelemhálózaton belül túlhasználat vagy túlfogyasztás alakuljon ki, a kérdés tehát ez esetben az, hogy az egészséges állatok miért nem betegedtek meg, illetve magának a betegségnek milyen szabályzó szerepe lehet, az hogyan hat, és hogyan lehet e hatást más, kevésbé erőteljes eszközökkel elérni. Az első esetben a beavatkozás a rendszer önszabályzó folyamati ellen hat, így megteremti a túlhasználat lehetőségét, azaz végső soron az egész hálózatot veszélyezteti, míg a második esetben megmarad a természet adta keretek között, tehát az önkorlátozás irányába hat, csupán más eszközökkel akadályozza meg a létszám felfutását.

Az egyedközpontú világkép talaján az ember – legalábbis a cselekvés szintjén – képtelen felismerni a rendszer szerkezetében megnyilvánuló összefüggéseket. Az időjárási szélsőségek, az évszakok váltakozásának ritmusa, egy bizonyos határon belül e szerkezet lényegi elemei, egy határon túl azonban a rendszer sérülésének jelei. Igen nehéz azonban eldönteni az adott esetben, hogy egy mínusz húsz fok körüli hideget mely kategóriába kell sorolnunk. Természetesen, ha egy évben a hőmérő higanyszála a leghidegebb januári napon sem süllyed -2 °C alá, ugyanakkor abszolút értékben a leghidegebbet -10 °C körül éppen május 2-án mérik, sokkal inkább utal a szerkezet sérülésére, mint annak működésére. Ezzel együtt a dolgok megítélése nem oly egyszerű. Annyi bizonyos, hogy a tartós téli hidegek ezen az égövön a rendszer szerkezetében megnyilvánuló szabályzók, melyek elmaradása igen komoly és igen súlyos következményekkel jár. Amikor az ember saját környezetében kiegyenlíti e szélsőségeket – s télen fűtéssel, nyáron hűtéssel – közel egyenletes 20-24 °C körüli hőmérsékletet alakít ki a környezetében, kivonja magát e hatások alól. Mindez rövidtávon, az egyed, az egyén felől nézvést előnyt jelenthet a számára, hosszútávon azonban az emberi faj elkorcsosulásával, fizikai és szellemi képességeinek fokozatos és lassú leépülésével kell fizetnie a pillanatnyi előnyökért. Ez minden további nélkül nyilvánvalóvá válik, ha az ember nem alulról felfelé halad a világ megismerésében, nem az egyedi lépték felől közelít a magasabb rendszerszerveződési szintek felé, hanem fordítva. Az ember és természet viszonyában felbukkanó ellentmondás, mely a jelenlegi válság alapja, éppen e megközelítésbeli különbségből fakad.

Az ember nem csak a betegségek kezelése, illetve a hőmérsékleti és egyéb szélsőségek kiegyenlítése révén vonja ki magát a természet önszabályzó folyamatai alól. Egy párhuzamos, az önszabályzó és önvezérelt rendszerekkel szemben felépülő és teljes egészében öngerjesztő rendszert épített ki maga körül. A dolog szépsége abban rejlik, hogy e párhuzamos világ sem tud kiszakadni a természetből. Az élő rendszerek alapvető sajátsága, hogy igyekeznek hosszútávon őrizni saját arculatukat. Lehet, hogy más hangszerekkel, lehet, hogy más dallamváltozatokkal, de ugyanazt a dalt játsza a kezdetektől a végig. Az arculat megőrzése azonban önszabályozás, önkorlátozás nélkül nem lehetséges. Az élet egyik legfontosabb elem így kétségtelen az a korlát, amit egy egységes rendszer egymással kölcsönhatásba lépő elemei hoznak létre maguk körül, illetve emelnek maguk elé a rendszer sajátos szerkezetének kialakításakor. Igaz a szó szoros értelmében nem tudatos tevékenységről van szó, inkább olyan alaptörvényről, melyet csak az esetben érthetünk meg, és foghatunk fel, ha az egyes természeti rendszerek működését tekintjük vizsgálódásunk kiindulópontjának, azaz nem az egyedek viselkedéséből vonunk le következtetéseket a rendszer működésére, ellenkezőleg, a rendszer működését megismerve értelmezzük az egyedek viselkedését. Ugyanez nem csak a természeti, de a gazdasági folyamatokra is érvényes. Ennek megfelelően a jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedés is tartalmaz olyan elemeket, melyek időszakosan jelentkező visszacsatolások formájában fékezik mind a társadalom, mind a gazdaság növekedését. A kérdés csak az, hogy ezek az elemek mennyiben hathatnak, illetve a gazdaságirányítás és a társadalomszervezés tudatosnak tekinthető beavatkozásai mennyiben irányulnak ezek kiiktatására.

A magunk részéről úgy véljük, a jelenlegi válság alapja, egyfelől a már jellemzett ismeretelméleti hiba, másfelől ezzel szoros összefüggésben, hogy a tudatos cselekvés minden esetben e folyamatoknak a kiiktatására irányul. Itt természetesen nem két különböző elemről, hanem egy mozzanat két oldaláról, vagy másként fogalmazva egymást kölcsönösen feltételező és kiegészítő dologról van szó. A rendszerek megközelítése ugyanis olyan sajátos viszonyt alakít ki a hálózat és az azt értelmező entitás között, mely szükségszerűen meghatározza az utóbbi cselekvések körét. E tétel értelmét és jelentőségét a legegyszerűbben a betegségfelfogás különbségével lehet érzékeltetni. Mint láttuk, a betegség az egyén felől közelítve sérülés, ellenben a rendszer egésze felől nézvést egyfajta szabályozó eszköz. Az első megközelítésben a gyógyítás a szabályzó rendszer kiiktatása, mely hosszútávon mind az egyénre, mid a faj egészére nézve káros, romboló hatású, a második esetben viszont a cél nem elsősorban az egyén vagy azt egyed életben tartása, hanem a rendszer egészének, biztonságos működésének fenntartása, esetenként teljesítőképességének növelése, mely természetszerűen hathat ki az egyedre is. Ennek felismerése azonban lehetetlen, ha nem értjük magukat a természetes rendszereket, nem vagyunk tisztában működésük sajátságaival. Jelen helyzetben a világ valamennyi jelenségét az egyedek, vagy saját magunkra értelmezve az egyén felől vizsgáljuk. A kiindulási pont még abban az esetben sem más, ha egy-egy társadalom, egy-egy közösség körében lejátszódó eseményekre összpontosítunk. Kutatásaink tárgya így is, úgy is egy, a tényleges kapcsolatrendszeréből kiszakított emberi közösség. Maga a kapcsolatrendszer, mely nem csak a közösség helyét és szerepét jelöli ki az adott földrajzi és történelmi térben, de hosszú távon létlehetőségeit és cselekvési körét is meghatározza, legfeljebb mint természeti adottság, vagy külső erőforrás, illetve az ezekhez való alkalmazkodás, gazdálkodás jelenik meg. Holott a legtöbb esetben nem alkalmazkodásról, nem egy elkülönült vagy a rendszer egészétől elkülöníthető erőforráshalmaz felhasználásáról van szó, hanem olyan kölcsönös függésről, mely az adott táj egészének eltartó képességét határozza meg.

A természetes rendszerek nem egyszerűen alkalmazkodnak a környezetükhöz, sokkal inkább saját képükre formáljak azt, s e képet lehetőségeik szélső határáig igyekeznek megőrizni. Vegyünk egy egyszerű példát! A folyó a maga fizikai törvényszerűségeivel sajátos önszabályzó rendszert alkot, melyben egyaránt jelen van az öngerjesztés, és az önkorlátozás. A folyó munkavégzésének, így a folyóvölgyében bekövetkező változásoknak a motorja a folyó vízjátéka. Minél nagyobb ugyanis az ár- és kisvízszint közötti különbség, annál erőteljesebben képes rombolni, illetve építeni partjait a folyóvíz. Egy enyhén kanyargó vízfolyás esetében a meder vízemésztő, s ezzel párhuzamosan a tagolt ártér vízbefogadó képessége a lehető legnagyobb, a vízjáték, s ezzel együtt az árvizek magassága, illetve a folyó munkavégző képessége a lehető legkisebb. Ilyen esetben az ártéri mederváltozások mértéke és üteme alacsony, a folyóvölgy alig változik. A kanyarok fejlődésével azonban a mederben egyre jelentősebb örvények, visszaforgók képződnek, melyek sajátos módon akadályozzák a víz lefolyását. A folyó azonos vízhozamok mellett is egyre magasabb árhullámokkal tetőzik. Munkavégző képessége folyamatosan nő, miáltal a kanyarok fejlődése is gyorsul. Ez az öngerjesztés egészen addig tart, amíg a folyó sorra le nem vágja túlfejlett kanyarulatait, és visszaáll a kiindulási helyzet, a folyamat kezdődhet elölről.

E fizikai sajátságokra épül rá az élővilág a maga jellegzetességeivel. Alföldünk csapadékviszonyait tekintve a sztyepp, illetve a száraz sztyepp növényföldrajzi övébe esne, ezzel szemben a tájtörténeti vizsgálatok azt mutatták, hogy az ártéri területeken 80-90% körüli erdősültséggel számolhatunk, s csak a víztől elzárt belső foltokban találunk klimatikus sztyeppet. Ennek oka egyértelműen a folyók szerepéhez köthető. Az élővilág ugyanis a Duna illetve a Tisza vízrendszerében nemcsak a lehulló csapadékból elégíthette ki vízigényét, hanem felhasználta a folyók által szállított árhullámok vizét is. Így az Alföld növényzetét a csapadék és az árvizek által ideszállított víz együttes mennyisége határozta meg. Maga a rendszer, mintha szándékosan készült volna a tavaszi víztöbbletek kezelésére és visszatartására. Az erdők vízigénye rügyfakadáskor a legnagyobb. Ilyenkor indul be a fák a nedvkeringése, s kezdődik meg a lombkoronaszint kiépítése. Természetes körülmények között az alföldi erdők két hullámban építik fel magukat. Először március végén, április elején a puhafák bontják ki rügyeiket. Ez az időszak egybe esik a síkterületeken, illetve az ezer, ezerötszáz méter alatti hegyvidékek hóolvadásával. Ilyenkor néhány kisebb árhullám vonulhat le a folyókon, illetve a felszíni víz a mélyebb területeken összegyűlve belvízfoltot alkothat. A puhafa ligetek jellemzően e térszinteket töltik ki, s e vízfeleslegre építve töltik fel vízkészleteiket. A folyamat május első heteiben a keményfa ligetek zöldbeborulásával folytatódik. Ezt a magashegyek hóolvadása, és a május eleji csapadékosabb időszak árvizei kísérik, melyet zöldárnak is hívnak. Az ember évezredeken keresztül – társadalmával, gazdaságával egyetemben – e rendszer részeként élt és tevékenykedett, ami az adott esetben azt is jelenti, hogy tevékenységével éppúgy hozzájárult a rendszer kiépüléséhez, működéséhez és fennmaradásához, mint az erdők, vagy a folyó a maga munkavégző képességével, hordalékterítésének sajátságaival. S persze nem véletlen, hogy épp e sajátságokat hozzuk fel itt példaként. A hordalékterítés alapvető jellegzetessége ugyanis, hogy a medréből kilépő, meglassuló víz közvetlen a partok mentén, az árterek kapuiban, csatornáiban szabadul meg hordalékának nagy részétől, miért is folyamatosan és természetesen egyre gyorsuló ütemben iszapolja, tölti fel azokat. Az ártereken élő ember – első közelítésben a halászat érdekében – e kapuk, csatornák tisztításával, karbantartásával járult hozzá a rendszerműködéshez. Később a távolabbi hátak, illetve az egymással párhuzamosan futó folyók összekapcsolásával egészítették ki, és tették teljessé a vízhálózatot, aminek az eredménye a Tisza mentén valamennyi álló és élővíz egységes rendszerbe foglalása lett. Az élővilág tehát felkészült a csapadékosabb időszakok és területek vízének befogadására. E víz visszatartása, un. kistáji vízkörforgásokba kényszerítése alapvetően határozta meg a Kárpát-medence és vele az Alföld természeti viszonyait. Nem adottságokról van szó az adott esetben, hanem egy az egész tájra kiterjedő természetes rendszer működéséről, melynek hosszú időn keresztül az ember is részese volt. E rendszerműködés eredménye a táj maga annak növény- és állatvilágával egyetemben. A rendszer egésze természetesen sokkal összetettebb, mint ami e vázlatos ismertetésből következik. Ugyanakkor magában a rendszerben minden a helyén van, semmi sem esetleges és általában nem is helyettesíthető. Így az erdők nem cserélhetők le következmények nélkül szántókra vagy gyepekre. E beavatkozások a rendszer egészének sérüléséhez, hosszabb távon összeomlásához vezethetnek. Így az Alföld kiterjedt erdeinek felszámolása a XVIII. századra egy lassan terjeszkedő vízi világ kialakulásához vezetett, melyet az itt élő ember másfél évszázadon keresztül képtelen volt felszámolni. Ugyanakkor a vizek lecsapolása jelentősen módosította az Alföld létlehetőségeit, hiszen a vízbő időszakok és területek vizének elvezetése a víz utánpótlásától fosztotta meg a tájat, teljesen kiszolgáltatva azt a szárazföldi éghajlat szélsőségeinek.

Amíg az emberi cselekvés a rendszer egészére irányul, illetve az emberi gondolkodás a rendszer felől közelít annak részeihez, és nem fordítva a részek felől az egészhez, a gazdálkodás a rendszer egészének gazdagítását jelenti. Amikor e gondolkodás megfordul, az ember közvetlen környezetén, szűkebb életközösségén túl már nem rendszer elemek, hanem erőforrások sorakoznak, a kérdés ebben az esetben már nem az, hogyan emelhetem, hogyan gazdagíthatom a rendszer egészét, hanem az, miképpen hasznosíthatom a leghatékonyabban az erőforrásaim. E pillanatban indul el az ember azon az úton, melynek végén már teljes egészében sikerül kivonnia magát a természetes rendszerek önszabályzó folyamatai alól. Ennek azonban hosszútávon katasztrofális következményei lesznek, illetve már vannak is.

Az önszabályzó folyamatok lényege, hogy az élelemhálózat egyetlen eleme se válhasson erőforrássá, illetve ne növekedhessen korlátlanul. Képzeljük el, hogy egy élelemhálózatba illeszkedve egy természetes élőhely hozamából kell fenntartani magunkat. Mindez az emberi közösség összehangolt munkáját igényli és a gyakorlatban vadászatot, halászatot, gyűjtögetést jelent. Amikor az ember ezekről az alapokról kiindulva az élőhelyek eltartóképességének növelésével biztosítja saját megélhetését, még a természetes rendszerek keretei között marad. Ilyen jellegű beavatkozás az erdők életébe a szegélyeken, tisztásokon, ligetesedő foltokon kialakított gyümölcsény, ami egyfelől az erdő fajösszetételét változtatja meg a gyümölcsfajok elszaporításával, másfelől a vadalanyok oltásával az egyes fajták termőképességét is növeli. Mindez azonban az erdő ökológiai hatását még nem érinti. Hasonló a helyzet a fokok kialakításával s tisztításával, ami a halállomány felduzzadását eredményezi, ám e „természetellenes” növekményt az ember kivonja a rendszerből, így túlhasználat egyik oldalról sem alakulhat ki. E sorból a vadászatot váltó állattartás sem lóg ki, amíg a legelők hasznosítása, s a legelőváltás a természetrendjéhez, vagy a csapadékviszonyokhoz, vagy a folyók természetes légzéséhez, áradásához, apadásához kötődik. E keretek között az önszabályzó folyamatok még a maguk teljességében érvényesülnek Az ember által kialakított és fenntartott életközösség kiterjed a táj egészére, magában foglalja annak minden elemét. Magyarán szólva a két rendszer még nem különül el, s az egyik nem tekinti erőforrásnak a másikat. Ugyanakkor e feltételek megléte már magában foglalja annak lehetőségét, hogy egy-egy esetben valamely rész az egész rovására terjeszkedhessen. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy ez esetben még igen összetett természeti és társadalmi szabályzók működnek az emberi közösségek és az ember által létrehozott életközösségek életében. Példának okáért új betegségek jelennek meg, melyek egyaránt sújthatják az állatállományt és az állattartókat. De ilyesminek kell tekinteni az ember műveltségét, világhoz való viszonyát, tulajdonfelfogását stb. Ez utóbbi különösen élesen világítja meg a helyzetet. A mai jogfelfogás szerint a tulajdon alapja a dologgal való rendelkezés, ideértve annak elpusztítását is. A tulajdont tulajdonképpen ez az egy mozzanat különbözteti meg a használati jogoktól. Ezzel szemben szerves megközelítésben a tulajdon alapja a teremtés. A természetben minden a teremtő tulajdona, az embernek csak az lehet a sajátja, amit maga hozott létre saját teremtő hatalmával. A két felfogás közti különbségben a már jelzett két ismeretelméleti lehetőség tükröződik, az első esetben a középpontban a birtoklás, tulajdonlás lehetősége, s a tulajdonló, birtokló egyén áll, a másik esetben a világ egészét megtestesítő Isten, s az ember maga csak képmás volta okán saját teremtő folyamatai révén szerezhet tulajdont magának.

A civilizáció, a gazdálkodás „fejlődésének” alapja ettől kezdve a természetes rendszerek felélését gátló folyamatok elleni védekezés volt. Minden egyes új gazdálkodási elem egy-egy természetes szabályzó kiiktatását jelentette. E téren a szállítás, a kereskedelem és a pénz megjelenése döntő jelentőségű volt, mert az adott táj termőképességének csökkenését más még viszonylag egészségesebb tájakról érkező árúkkal tudta ellensúlyozni. Így egy-egy természetes rendszer túlhasználata vég nélkül folytathatónak tűnt. A természetes rendszerek lebontása, azonban olyan működési zavarokat eredményezett, melyek folyamatosan és egyre gyakrabban jelentkező természeti katasztrófák formájában nehezedtek a tájra és a benne élő emberre. E katasztrófák elhárítása, egyre hatékonyabb eszközöket s egyre nagyobb gazdasági teljesítő-képességet követelt meg. Csak egy példa ennek megvilágítására: egyetlen XX. századi árvizet sem sikerült volna gátak között tartanunk XIX. századi eszközökkel. A természetes rendszerek működési zavarai olyan fegyverkezési versenyt kényszerítenek az emberi társadalomra, melyben nincs megállás. Folyamatos gazdasági növekedés, a rendelkezésre álló eszközök bővülése nélkül példának okáért a Tisza völgy tájhasználata már összeomlott volna. Viszont az összeomlás elkerülése érdekében végzett beavatkozások tovább rontották a helyzetet. Jelenleg az alföldi területeken a természetközeli és természetes területek aránya 4% körül mozog. E 4%-nyi rendszerelem sajnos ma már szinte semmilyen formában nem kötődik egymáshoz, egymástól elszigetelt foltokban, szigetszerű zárványokban maradt csak fenn, így az adottságok befolyásolására, a rendszer egykori arculatának őrzésére képtelen. Ami tájhasználatunk szempontjából annyit jelent, hogy a jövőben is folyamatosan romló adottságokra kell felkészülnünk. A fegyverkezési verseny tehát folytatódik, és a természetes rendszerek működési zavarai egyre jelentősebb erőfeszítésekre kényszerítenek bennünket. Az Alföld tájhasználata, ezzel együtt az ország élelmiszerellátása csak addig marad fenn, míg ezekre az erőfeszítésekre képesek leszünk.

A gazdasági növekedés jelen körülmények között az emberi társadalom és gazdálkodás fennmaradásának alapja. Nem pénzügyi folyamatok indították el, nem is az emberi önzés megnyilvánulása. Egyfelől az én központú világmodell, másfelől a természetes rendszerek felől érkező korlátozások kényszerítik ránk. Egyfajta pilóta játék ez, melyből csak a létlehetőségek teljes beszűküléséig nem lehet kiszállni. Hiszen jelen pillanatban a játék befejezése sokkal súlyosabb problémákat okozna, mint amilyen erőfeszítéseket a fenntartása igényel. A gazdasági teljesítőképesség folyamatos növekedése nélkül a természetes rendszerek napjainkban tapasztalható lengései, a szélsőségek eluralkodása és állandóvá válása az egész globalizált világot fenyegeti összeomlással. Ez az összeomlás persze elkerülhetetlen. Ennek belátása érdekében két mozzanatot kell világosan látnunk. Az elsőt akkor érthetjük meg, ha megvizsgáljuk a jelenlegi gazdaság önszabályzó folyamatait. A gazdasági növekedés — piacgazdaságot feltételezve sem tekinthető korlátlannak. A termelés lehetőségeit a fizetőképes kereslet alakulása határozza meg. Csak annyit lehet gazdaságosan termelni, amit el is lehet fogyasztani. A túltermelés eladatlan készletek felszaporodásához, és egyfajta gazdasági válsághoz vezet. E válság visszavetné magát a növekedést is. A gazdaság e sajátos önszabályzása azonban azzal fenyegeti a rendszer egészét, hogy képtelen lesz kiküszöbölni a természetes rendszerek felől érkező egyre jelentősebb visszahatásokat. Emiatt (és persze sok más tényező összhatásaként) a gazdaság szerkezetébe olyan mozzanatok épülnek be, melyek e visszahatás kiküszöbölésére irányulnak. Ha nincs fizetőképes kereslet, mesterségesen kell létrehozni azt. E folyamat egyrészt a gazdaság szerkezetének átalakulásában, a szórakoztató és szolgáltató ipar felfutásában, illetve a hitelezésben és a pénzügyi folyamatokban érhető tetten. A jelenlegi folyamatok ismeretében úgy tűnik, hogy e mechanizmus sikeresen kiiktatta a túltermelési válságot, mint az önszabályozás lehetséges eszközét. Ettől kezdve a gazdasági növekedés egyetlen lehetséges korlátja az erőforrások beszűkülése. E téren szándékosan nem elfogyásról beszéltünk, itt jelenik meg ugyanis a második nagyon lényeges mozzanat: a gazdasági növekedés nem az erőforrások meglététől függ. Hiába vannak – a jelenlegi felhasználás üteme mellett – akár több száz évre elegendő készletek. A fenntartható növekedés érdekében e készletek kitermelésének, azaz a rendelkezésre állásnak is növekednie kell. Azaz a gazdasági növekedés érdekében az erőforrások kitermelésének és felhasználásának is növekednie kell. A hitelkonstrukciók, pénzügyi mentőcsomagok, s egyéb beavatkozások csak addig képesek elodázni a rendszer összeomlását, amíg a rendelkezésre álló erőforrások kitermelése, előállítása a gazdasági növekedés ütemének megfelelő mértékben fokozható. Úgy tűnik azonban, hogy erre már nincs lehetőség. A jelenlegi válság nem pénzügyi válság. Az ember és a természet viszonyában gyökerezik, alapja az önszabályzó folyamatok kiküszöbölése, mely oly mértékű túlhasználatot eredményezet, ami a jelenlegi együttműködő rendszerek egészére is kihat, miközben ezzel párhuzamosan elfogyni látszanak azok az erőforrások, melyek segítségével az ember egy egyre szélsőségesebbé váló világban a maga kiegyenlített, dobozba zárt életterét fenn tudta tartani. Gondoljuk végig, mi is történt velünk az utóbbi évtizedekben. Ma már nem csak arról van szó, hogy állandó hőmérsékletet tartunk magunk körül. Mindent igyekszünk kiegyenlíteni. Legjellegzetesebb példája ennek az élelemellátás. Itt ma a legfőbb szempont, hogy az év háromszázhatvanöt napján ugyanazokat az élelmiszereket lehetőség szerint ugyanolyan minőségben biztosítani tudjuk. Nagyon hasonló a helyzet, ha az oktatást, a gyógyítást vagy az élet bármely másterületét vesszük alapul. Megint csak egy egyszerű példa. A szélsőségekhez való alkalmazkodást olyan társadalmi szokások is közvetítették az ember felé, mint a farsang féktelen mulatozásait követő negyven napos böjt.