Közelgő események
  • Nincs közelgő esemény


Gondolatok az élelmiszerválságról

A „Peremvidék” című írás zárszóként való közzététele lezárt egy többé-kevésbé félbemaradt fejezetet a honlapon. Az alábbiakban új fejezetet nyitunk. Most azonban, a korábbiakkal ellentétben nem általános kérdésekre keressünk választ, hanem olyan gyakorlati problémákat veszünk górcső alá, melyekre valamilyen szinten megoldást is kínálunk. Ugyanakkor nem gondoljuk, hogy az itt javasolt módszerek elegendőek lennének akár a válság elkerülésére, akár megoldására. Egyszerűen olyan lehetőségeket kívánunk felvetni, amelyek segítségével gyarapíthatjuk tudásunkat, olyan tulajdonságokra, képességekre tehetünk szert, melyek jól jöhetnek, ha szorult helyzetbe kerülünk.

Az élelmiszerválság egyfelől az egyre egészségtelenebb táplálkozásról szól, másfelől pedig arról a helyzetről, melybe valamennyien belekényszerülünk, ha az összeomlás eléri az iparszerű mezőgazdálkodást, a szállítást, vagy az élelmiszeripart. Magyarországon, és tőlünk nyugatra megszűnt az élelemtermelés. Nincsenek gazdák, vállalkozók vették át a helyüket. Ez még akkor is igaz, ha sokan kísérleteznek önellátással, vagy megpróbálják az élelmük nagyobb részét maguk előállítani. Ezeknek az embereknek a részesedése Magyarországon a mezőgazdasági termelésből elenyésző, s a jelenlegi folyamatok mellett számuk egyre erőteljesebben csökken.

Az élelemtermelés hiánya nem azt jelenti, hogy a földeken nem termelnek olyasmit, amiből később étel (vagy annak látszó tárgy) lehet. Sokkal inkább arról van szó, hogy az élelem előállítása ipari folyamatokhoz kötött. Iparszerű a mezőgazdaság, amely nem közvetlenül élelmet, hanem élelmiszeripari alapanyagot termel, melynek hihetetlenül nagy az energiaigénye. Mindezt tetézi a szállítás és a feldolgozás. Hazánkban a helyzetet nagyban rontja, hogy nálunk megszűnt a feldolgozóipar. E téren teljesen kiszolgáltattuk magunkat a külföldi üzemeknek, illetve kereskedelmi láncoknak. Ma a termékek a termelőtől a boltokig akár több ezer kilométert is megtehetnek. Az átlag egy egyszerű leveszöldség esetében is meghaladhatja az ezer kilométert. Hasonló a helyzet szinte valamennyi élelmiszeripari termékkel. Ahhoz tehát, hogy élelem jusson az asztalunkra, kell egy bizonyos szervezettség és a felhasználható energiának egy meghatározott szintje. Mindezt olyan körülmények között, amikor a biztonságos ellátáshoz szükséges energiamennyiség nagyobb hányadát külföldről hozzuk be. Bizonyos energiahordozók esetében a behozatal a 80%-ot is megközelítheti. Ez a helyzet nagyon komoly veszélyeket hordoz magában, melyekre haladéktalanul fel kell készülnünk.

De hogyan?

Mondhatnánk, aki csak teheti, szenteljen nagyobb figyelmet az élelemtermelésnek. Törekedjen arra, hogy maga állítsa elő mindazt, amire szüksége van. Csakhogy ezzel lehetetlent kérnénk. Az emberek többsége nem engedheti meg magának, hogy csapot-papot hátrahagyva falura, vagy tanyára költözzön, és egyik-napról a másikra gazdálkodni kezdjen. Aki már megtette, s legalább részben megteremtette az önellátás feltételeit, nem szorul sem tanácsra sem biztatásra. Inkább ő oszthatja meg velünk tudását, tapasztalatait.

Az ehető és az ehetetlen dolgok megkülönböztetése már használhatóbb ötletnek tűnik. Tavasztól őszig az embert eltartja a határ, már ha tudja, hogy mikor mit kínál. A különböző oldalakon, „túlélés-fórumokon” számos anyag jelent meg e téren, melyek egy kis utánajárással megtalálhatók. Ha ezeken átrágta magát az ember, nincs más dolga, mint egy-egy hétvégén kirándulni, és a gyakorlatba ültetni az elméletet. Megtalálni és felismerni az ehető növényeket. Ezek az ismeretek jól jöhetnek még a későbbiek folyamán, s ha a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán semmiféle válság, összeomlás sem köszönt ránk, akkor sincs baj, legalább ismerkedtünk egy kicsit a természettel. Ha elég tapasztalatra teszünk szert, egy kevés biztonsági tartalékkal nekivághatunk körbejárni az ország különféle tájait, és közben nem fogunk éhen halni. Mindez játéknak is jó. E második tanács elsősorban azoknak szól, akik szeretnek játszani. Akik szívesen táboroznak egy folyó mellett, mit sem adva a szúnyogokra, képesek órákat ülni egy-egy horgászbot mögött. Akik nem restek lehajolni egy-egy gombáért, szamócáért, vagy épp hamvas szederért. Ők igen változatossá tehetik a nyaralást, ha megkóstolják a sulymot, a harmatkását, a gyékény vagy a nád friss hajtását. Ha utánanéznek, mi mindennel látta és láthatja el a rét, az erdő, a mező azokat, akik ismerik, és szeretik.

Mindez, ha úgy adódik, kapcsolatok építésére is lehetőséget ad. Néhol ma is legel birkanyáj, vagy tehéncsorda. Meg lehet próbálni a horgászzsákmányt túróra vagy sajtra cserélni. Ehhez már csak egy kevés gomba kell, csiperke, vagy őzláb, amit ki lehet sütni roston vagy vaslapon, túróval a tetején.

De ezek csak ötletek. Felvezetés, mely inkább előkészíti, sem mint tartalmazza a lényeget.

Az élelemtermelés nem csupán annyit jelent, hogy az ember önellátóvá válik. Közben tervezni is megtanul. Lassan rádöbben, mi mindenre van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon, s azt is érteni fogja, mire nincs. Mi az, amit teljesen feleslegesen szerez be, vásárol meg. Az élelemtermelés lényege –ahogy a „Zárszóban” láthattuk – az előrelátás:

„Aki élelmet termel, előrenéz: vetéstől a tálalásig. Arra van gondja, hogy a kertben legyen mindaz, ami kell a levesbe, főzelékbe. Hogy ünnepnapokon hús kerüljön az asztalra, mellé köretnek krumpli, galuska, hozzá kompót vagy savanyú. Hogy legyen kolbász, s kenyér, zöldnek egy kis retek, hagyma, még ha ránk köszönt is közben a tél. Hogy legyen a túróhoz csusza, vagy legalább puliszka. Egy kis lekvár a hájas tésztába. Cukor, méz, de legalább melasz a teába. S legyen dió, mák is a bejglibe, s persze liszt, zsír, olaj. Mindenből épp annyi, mi a következő betakarításig kitart. S ki ne maradjon a sorból a káposzta, jól megsavanyítva, tölteni való, s disznótorra jó. Aki élelemért dolgozik, az élet gondját viseli szívén. Mindenből épp annyit termel, amennyi elég biztonságot ad, s magában hordozza legalább egy évnyi jövő ígéretét.

Ennek tudatában végezzünk el egy egyszerű kíséreltet. Vásároljunk néhány hétig a (bio)piacon. Persze ne átgondolatlanul. Kezdjük azzal, hogy összeírjuk, egyébként mennyi pénzt hagyunk a különféle boltok pénztárainál. Az első egy-két hetet, vagy inkább hónapot tekintsünk „alapállapot-felmérésnek”. Írjunk fel mindenegyes tételt, hogy lássuk mennyit is költöttünk az adott időszakban. Ezt követően különítsük el azt az összeget, amit mosó-, illetve mosogatószerre és egyéb, a mindennapokban nélkülözhetetlen háztartási cikkekre fordítottunk! Nézzük meg mennyi e téren a havi szükségletünk, majd közvetlenül a fizetés után szerezzük be ezekből az egész hónapra valót! Ezután összegezhetjük, mibe is kerül nekünk hetente az „olcsó” élelmiszer. Utána sétáljunk egyet a (bio)piacon és nézzük meg, mi jönne ki ott ebből az összegből, és az eredmény alapján tervezzük meg a heti étrendünket! Napra pontosan osszuk be, miből mennyire van szükség, aztán vágjunk bele: a hétvégi bevásároláson vegyük meg az egész jövő heti adagot! Eddig könnyű dolgunk volt, a neheze most következik: hét közben kerüljük a boltokat! Alaposan meg kell tehát fontolni mindent. Ha péntekre nem sok marad a bevásárlásból, vállalnunk kell a következményeket. Ésszerű kompromisszumok köthetők, példának okáért nem hagyhatjuk, hogy a gyermekeink éhezzenek, csak azért mert elszámoltuk magunkat, de saját gyomrunk korgását el kell tudnunk viselni. Ha két-három hónap alatt sem sikerül a rendelkezésünkre álló keretek között maradva összeállítani az étrendünket, akár fel is adhatjuk a kísérletezést. Ha viszont eredményesek leszünk, két legyet is ütünk egy csapásra. Egyfelől sokkal egészségesebben étkezhetünk, másfelől megtanulhatjuk, hogyan kell beosztani az „erőforrásainkat”. Ez a jövőre nézve nagyon fontos. Az egykori paraszti társadalmakban nem egy hétre, de egy évre előre kellett gondolkodni. Ha valaki tévedett, könnyen az életébe került. Ezt mára elfeledtük. Ideje lenne újra megtanulni. E tekintetben nem árt egy kis gyakorlás, edzés. Ha már biztosak vagyunk magunkba, elkezdhetünk egy hónapra előre tervezni, és amit lehet, havi bontásban vásárolni. Ha nagyon biztosra akarunk menni, beszerezhetünk egy kézi malmot (akár elektromos változatot is), és az egész évi gabonát megvásárolhatjuk. Aztán magunknak őrülhetünk lisztet kenyérsütéshez, rántáshoz, tésztakészítéshez, csak a sütemények és a kalácsok fehér lisztjét kell külön beszereznünk. A lehetőségek tárháza végtelen. A lényeg csak annyi, lépésről lépésre haladjunk, mindig annyit markolva, amennyit még meg tudunk fogni. Magyarán: ne a malmot vegyük meg legelőbb! Ilyen beruházásra akkor adjuk a fejünket, amikor a szükséges évi gabonamennyiséget, mely mai áron tizenhat-huszonnégy-ezer forint, a heti kosztpénzekből össze tudjuk spórolni. Ez esetben bátran belevághatunk, mert már elég messzire látunk előre ahhoz, hogy ne valljunk kudarcot.

A sikerhez hozzátartozik, hogy ezalatt ne legyen hiányérzetünk. Bármilyen egészségesen táplálkozunk, az egészet elronthatja, ha közben hamburgerre vágyunk. Erre is adódik megoldás. Ne készen vásároljunk, főzzük-süssük meg magunknak a kívánt ételt. A hamburgernél maradva, megfelelő péksüteményt biztosan találunk, paradicsom, paprika, hagyma is akad a piacon, tehát csak annak kell utánajárnunk, kaphatunk-e garantált forrásból húspogácsát. Ha nem, akkor nincs mese, meg kell tanulnunk elkészíteni. Akár így, akár úgy, nagyon fontos, hogy ne járjon a kelletén több lemondással a váltás. Hagyjunk magunknak elég időt a dolgok elfogadására, de közben legyünk következetesek.

Vannak ételek és italok, amelyek nem igazán illeszthetők be az egészséges táplálkozás keretei közé. Ezek kihagyásához szükséges némi találékonyság. Ha valaki nem tud meglenni üdítőital nélkül, készíthet magának. Azt persze egy szóval sem mondjuk, hogy állítsunk elő házilag coca-colát, de gyömbérrel már érdemes kísérletezni. A zöldségesekben lehet kapni gyömbérgyökeret. Az ember megveszi, hazaviszi, ízlés szerinti mennyiségben lereszeli, majd vízbe áztatja. Ha szódával szeretné inni, az így elkészített levet szifonba töltheti. Persze ez csak amolyan első lépés. Másodikként a különféle házi szörpök jöhetnek szóba. Ha e téren végképp nincs ötletünk, bóklászhatunk találomra az interneten, kereshetünk könyveket, recepteket. E módszer nemcsak az élelmiszerválság megoldására készít fel bennünket, a „mellékhatásaként” sokkal egészségesebben fogunk táplálkozni, és újra megtanulhatjuk magunk összeállítani ételeinket, ha nem is a vetéstől, de legalább a vásárlástól a tálalásig. De ha a pultok kiürülnek, ez önmagában kevés lesz.

Ha kertes házban lakunk, itt-ott zöldségágyásokkal cserélhetjük le a gyepet, gyümölcsfákkal a dísznövényeket, de mit tegyünk akkor, ha otthonunk egy nyolcadik emeleti lakás?

Az erkélyen vagy az ablakban paprikát, paradicsomot nevelni látszatmegoldásnak tűnik, a köztereket pedig nem törheti fel az emberfia. Látszólag nem marad más választásunk, mint reménykedni, majd megtermelik a falvakban a zöldséget, s ha elfogy a pocokról, vásárolunk a termelőktől. Ez alapvetően jó megoldás, s mi már úgyis kiépítettük a piacon a magunk kis kapcsolatrendszerét. Egy dologról azonban ne feledkezzünk meg. Ahhoz, hogy elég áru legyen a piacokon, termelő is kell, s mi most nem kevesebbet állítunk, mint hogy nincs már élelemtermelés. Ez azonban lehet mese is. S ha annak gondoljuk, vegyük komolyan a meséink záró fordulatát: aki nem hiszi, járjon utána! Tehát, ha nem hisszük, járjunk utána! Vegyük sorra a környék falvait, és nézzük végig a kerteket!

Mit látunk?

Valamikor minden kertben volt zöldségágyás, gyümölcsfa, minden portán kapirgáltak tikok az udvaron, röfögött egy két malac az ólban, s olyan hely is akadt nem egy, ahol tehén bőgött az istállóban.

És ma?

Megfogadva saját felszólításomat, végigsétáltam az utcánkon. Tizenöt éve még csak két olyan porta volt, ahol nem tartottak jószágot. Mára megfordult a világ, s kettő akad, ahol tartanak. Tizenöt éve, ha valaki disznót akart hizlalni mifelénk, három-négy helyről is vehetett helyben malacot. Ma nyolcvan kilométeres körzetben nem kapni sehol. Tehenekről ne is beszéljünk. Valaha több száz állatot számláló csordák járták a határt, ma egyetlen egy barmocska búslakodik magában az egész faluban, azzal is csak egy volt városi betelepülő küszködik. És a helyzet semmivel sem jobb máshol. Ha azt akarjuk, hogy a piacok megmaradjanak, tennünk kell érte valamit.

Most még vigasztalódhatunk az iparszerű technológiákkal. Hiszen termelnek zöldséget ma is, s egyelőre nem olyan nagy baj, hogy átlagban több ezer kilométert utazik a répa, míg az asztalunkra kerül. Ám energiaszegény időben jobbára csak a szomszédos falvak termelőire támaszkodhatnánk, ha lennének. És persze vannak más megfontolandó szempontok. A tenyészállatok kivágása könnyen megy, az állomány egyik napról a másikra lenullázható, de a felszaporításához nem csak idő, de tapasztalat és számos eltérő vérvonal is szükséges volna. Az egykori állatállomány visszahonosítása nem kis munka, és sajnos még egy szapora állat esetében is, – számolva a társadalmi tehetetlenséggel – évtizedeket vesz igénybe. Már attól a pillanattól, hogy elkezdjük.

Ahhoz, hogy biztosra menjünk, magunknak kellene élelemtermelésbe fogni. De ez nem olyan egyszerű. Egyelőre ne gondoljunk arra, hogy csapot-papot hátra hagyva, tanyára költözünk, vagy valamely falu szélére (a falvak egy tekintélyes részében rendelettel tiltják az állattartást a központi területeken), és magunk kezdünk el gazdálkodni. Igaz, ötletnek ez sem rossz, de a kivitelezése nagyon bizonytalan. Egy ilyen váltásra általában senki sincs felkészülve, illetve, akik már felkészültek, vélhetően kinn is laknak, és lassan építik fel új életüket. Erőnktől, lehetőségeinktől és tehetségünktől függően rajtuk tudunk segíteni.

A dolog nagy odafigyelést, tapintatot igényel. Legjobb olyan helyszíneken kezdeni, ahol az emberek egy ideje – félig tudatosan, félig kényszerből vállalva – reflektorfényben élnek. Azaz hozzászoktak a látogatókhoz, érdeklődőkhöz, esetleg kölcsönös előnyökön alapuló együttműködést is kötöttek velük. Például ha egy adott közösség nyílt napokat, vagy „kemencepartikat” szervez, menjünk el. Nézzük végig, hogyan lesz a lisztből kenyér. Ha akarunk, vásárolhatunk is a késztermékből. De ugyanígy végig lehet kísérni bármit a zöldségtermesztéstől kezdve a befőzésen, a gyümölcstermesztéstől a lekvárfőzésen, aszaláson, a fialtatástól, a libatömésen, hizlaláson át a tésztakészítésig, kolbásztöltésig. Akár kíváncsi vásárlóként, akár aktív segítőként. A hangsúly ez esetben a személyes kapcsolatrendszer kialakítása. Eleinte csak egy tartalmas kirándulás az egész. Hétvégén bevásárolunk a piacon, hazavisszük a portékát, utána pedig elkezdjük körbe járni a kísérletező közösségeket. Ha tudunk ilyenről, indulhatunk célirányosan, ha még nem hallottunk róluk, kereshetjük őket. Kiindulási alapnak megteszi az Élőfalu-hálózat, vagy a Szövet. A konkrét esetekben számba vehetjük, mit adhatunk, mit várhatunk. Ha akad olyan helyszín, ahol valamilyen terméket; mézet, aszalékot, az évszaknak megfelelő zöldségeket, gyümölcsöket, vagy akár sütnivaló csirkét, tojást, esetleg tésztát tudunk vásárolni, elhatározhatjuk, hogy havonta egyszer ellátogatunk ide, megveszünk egy hónapra való alapanyagot, feltöltjük vele a kamrát. Ha a lakóhelyünkhöz közel esik mindez, a heti élelem nagy részét beszerezhetjük itt, s csak azért kell piacra mennünk, amihez e közösségben nem jutunk hozzá. Ezek persze kis lépések, apró változások, de kellő odafigyeléssel jelentős eredményeket érhetünk el vele: megváltoztathatjuk saját életmódunkat.

Vissza-visszajáró vendégként beilleszkedhetünk egy formálódó közösségbe. Ha rokonszenvesnek találunk egy kezdeményezést, s történetesen megbarátkozunk valakivel, besegíthetünk az élelem megtermelésébe. Figyeljünk azonban oda arra, bármilyen jó szándékkal kezdjünk is a dologhoz, ha soha sem csináltunk ilyesmit, eleinte inkább hátramozdítók, sem mint számbavehető segítségek leszünk. De ha kitartunk, egyre többet tehetünk hozzá a munkához, és eljuthatunk addig is, hogy saját ágyásokkal kísérletezzünk. Nem olyan nagy ördöngösség ez. Nem is olyan régen nemcsak a falusi portákon termeltek zöldséget, gyümölcsöt. A városok közelében, mondhatni: busznyi távolságra, zártkertek sorakoztak, ugyanolyan zöldségesek, gyümölcsösök, mint amilyenek a falusi portákon voltak, kis kunyhóval, faházzal, pincével, ahol épp elfért a család. Szombat reggelente, vagy péntek este az emberek összeszedték magukat, és kivonultak kertészkedni, hogy legyen valami. Néhol csak annyi, amennyit egy-egy ilyen nyári hétvége felemésztett: hagyma, paradicsom, paprika a szalonnasütéshez; esetleg egy kis petrezselyem, újkrumpli, ha valaki odavolt a pirított burgonyáért; egy kevés barack, meggy, szilva, amiből aztán lekvár vagy befőtt lehetett. S persze akadtak olyan telkek, ahol megtermett az egész évre zöldség, már ha volt hová tenni, mert a bérházak nagy része akkor sem volt alkalmas tárolásra. Viszont a telken el lehetett vermelni a krumplit, vagy le lehetett rakni a pincébe. Egy szó, mint száz, apáink nagyapáink így éltek, mi is megpróbálhatjuk. Ha idáig eljutottunk – s persze ki is hagyhatunk lépcsőket, ha elég magabiztosak vagyunk – vehetünk magunknak egy kis telket, és a vásárolt élelem mellett saját két kezünk munkájának gyümölcseit is fogyaszthatjuk. A legszerencsésebb, ha mire idejutunk, olyan kapcsolatrendszerre teszünk szert a faluban, hogy mindent helyben vásároljunk, mit magunk megtermelni nem tudunk.

Itt e ponton tartsunk egy kis pihenőt. Ha végiggondoljuk, milyen utat jártunk be, láthatjuk: az egyéni megélhetéstől indulva tartunk a formálódó közösségek felé. Ha csak odáig jutunk el, hogy pénzünket beosztva, heti rendszerességgel a biopiacon vásárolunk, még magunkra hagyatkozunk, még elhisszük, hogy egyedül is meg tudunk állni saját lábunkon, hisz mindez akár szingliként is megtehető, és már ez is jelentős eredmény. Ha vissza-visszatérő vásárlóként megismerkedünk az eladókkal, óhatatlanul is valamiféle kapcsolatalakul ki közöttünk. A piacosok megbízható, állandó vásárlót lának majd bennünk, mi pedig egy árust, akitől mindig jó minőségű, egészséges élelmiszert vásárolhatunk. Előbb-utóbb meglátjuk egymásban az embert is. Ez egészen apró lépés, amelyet számos másnak kell követnie ahhoz, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk, bármennyire is szeretnénk, nem a saját lábunkon állunk. Amikor egy-egy technikai eszközt használunk, egy összetett gépszövevényre támaszkodunk, mely egyfelől a természeten, másfelől számos más emberen élősködik, s így élősködők leszünk mi magunk is. A piacozás, ha részeivé válhatunk egyfajta törzsvásárlói körnek, kiiktatja a gépszövevényt a viszonyrendszerből, s teret ad az emberi kapcsolatoknak. Önmagában ez óriási előrelépés. Ha ezt követően eljutunk valamilyen formálódó kisközösségbe, a hangsúly egyre inkább az emberekre, az egymástól való függésre helyeződik. A folyamat, a változás, éppúgy, mint a természettől való elidegenedés során, észrevétlen, ám jelenesetben egészen más irányú. És talán ez a legfontosabb az egészben. Ebben rejlik a válságra való felkészülés első mozzanata. Itt még nem az eszközök, készletek felhalmozása, nem is a megvédésükre tett erőfeszítések hangsúlyosak, hanem a belső változássor, mely bennünket vértez fel, tudással, bölcs belátással, és egyéb készségekkel, melyek segítségével meg tudjuk oldani a felmerülő problémákat.

Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

Eddig inkább csak arról volt szó, hogy mi történik majd amíg ez a rendszer leépül. Arról, hogy az oroszok miatt gázkelepcében ülünk, hogy a fogyó olaj miatt az egész világ az olaj csapdájában vergődik, de arról ritkán szólunk, hogy mit tegyen egy kis közösség, vagy család. költözzön tán mindenki vidékre, Ezt úgysem lehet megtenni. Akkor mit eszünk szervezett élelmiszer-termelés híján? Vagy akár eljutunk-e valaha oda, hogy nem lesz szervezett élelmiszer-ellátás?

A Kairosz kiadó magyarul is kiadta David Korten egy új művét. A korábban megjelent Tőkés társaságok világuralma is gondolatébresztő mű volt, a mostani még nikább aktuális.

A Magyar Nemzetstratégia második kötete számos szakértő munkájának eredménye, mely magába foglal egy palettát a jogra vonatkozó elképzelésektől az oktatáson keresztül a gazdaságig.

Kutatóink az energetika-fenntartható gazdálkodás területén írtak cikket a könyvbe. A könyv szerkesztőjével egyeztetve jelentetjük meg ezt a kis helyreigazítást:

Az "Energia nélkül nem megy semmi" címmel közreadott cikk 3 szerző munkája. A második függelék az ártéri gazdálkodásról Molnár Géza, a harmadik függelék a lokalizált rendszerekről Szám Dorottya munkája. A megújuló energiaforrásokra vonatkozó adatok és számítások egy része a PTE Környezetfizika Tanszék és Német Béla tanszékvezető által végzett kutatásokból származik.

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

X