Ha felszáll a köd — Néhány megjegyzés Antonio Turiel bejegyzéséhez

Az elmúlt két évben számos cikket kaptam Tibortól, és ugyannyi kérést, tegyem közzé ezeket az írásokat. Akkoriban úgy éreztem, ezekben a híradásokban nincs semmi új, semmit nem tesznek hozzá mindahhoz, amit korábban már itt leírtunk, illetve előadásokon elmondtunk. Mindegyik írás megerősítette, a folyamatok töretlen lendülettel haladnak az előre jelzett irányban, ugyanakkor egyik segítségével sem lehetett ettől biztosabbat mondani. E téren Turiel jelenlegi írása sem mond többet, láthatóvá tesz viszont egy mintázatot, amit érdemes körüljárnunk.

Miről is ír legutóbbi bejegyzésében Turiel?

Emeljük ki sorra azokat a tételeket, amelyeket fontosnak vélünk:

1. tétel: A könnyen hozzáférhető olajkészletek kitermelési csúcsát 2004-5 körül elértük.

2. tétel: Ettől kezdve az olajkitermelés jelenlegi nagyságrendjét a nehezen hozzáférhető készletek (olajhomok, olajpala), és a másodlagos üzemanyagok (bio-etanol, bio-diesel) segítségével sikerült fenntartani.

3. tétel: A nehezen hozzáférhető készletek esetében a kutatás, illetve az új mezők feltárásának költségei ugrásszerűen növekedtek, míg a kitermelés ennek hatására alig néhány százalékkal emelkedett. (három olajtársaság adatin szemléltetve: az Exxon Mobil 51%-nyi tőkenövekedés 6%-os hozamnövekedéssel, Royal Dutch Shell 39%-nyi tőkenövekedés 1%-os hozamnövekedéssel, a Chevron esetében 89% tőkebefektetés 3%-os hozamvisszaeséssel párosult 2009. és 2013. Között.

4. tétel: E mozzanatra a jelzett társaságok 2013-tól tőkekivonással válaszoltak. Tették ezt olyan körülmények között, amikor

  1. Az állami olajvállalatok magántőke-bevonással kívánták erősíteni pozíciójukat
  2. A kitermelés szinten tartása elképzelhetetlen az új mezők feltárása és kitermelésbe való bevonása nélkül.

Nagyjából ezek lennének az elemzés kiindulópontjai. Antonio Turiel adatokkal, grafikonokkal, más szerzők idevágó hivatkozásaival támasztja alá állításait, melyből az olajkitermelés rövidtávon, akár egy-két éven belül várható összeomlására következtet. Mindez, ha nincs más, olyan tényező, magyarázat, amit figyelmen kívül hagytunk vélhetően be is következik. Ami kérdéses lehet, az az időtáv. Egy-egy előrejelzésnél ugyanis nagyon nehéz számolni olyan jellegzetességekkel, mint a rendszer merevsége, illetve alkalmazkodó készsége; a rendelkezésre álló tartalékok mennyisége, illetve felhasználási üteme, a takarékosságban, illetve a fogyasztás visszafogásában, szerkezetváltásában rejlő lehetőségek köre, illetve a növekedési kényszer tényleges mértéke, illetve ennek hatása az egyes rendszerelemek viselkedésére, ideértve az itt felsoroltakat is. Összegezve tehát az a kérdés: az olajtermelés visszaeséséhez való alkalmazkodás, a tartalékok felhasználása, a fogyasztás visszafogása és a takarékoskodás mellett előállt újhelyzetben fenntartható-e, és ha igen, meddig tartható fenn olyan léptékű növekedési pálya, amely mellett a jelenlegi gazdasági szerkezet még állandó, nagyobb megrázkódtatástól mentes marad?

Ezekre a kérdésekre nem lehet válaszolni. Mondhatunk akármit, a tényleges hatótényezők köre tág, emiatt a tényleges események nehezen becsülhetők. Olyan helyzetben vagyunk, mint egy repülőgép-pilóta, aki valahol a Csendes-óceán közepén döbben rá arra, hogy a meglévő üzemanyagszint mellett semmiképpen sem érhet el biztonságos kikötőbe. Ugyanakkor számos előre nem látható körülmény miatt még sem állíthatja biztosan, hogy le fog zuhanni, azt pedig végképp nem tudja, hogy ha netán le is zuhanna, mikor? Részben azért, mert a gépe valamilyen mértékig vitorlázni is tud. Eljátszhatja, hogy egy ideig motor nélkül repül, aztán újra beindítja a motort, majd ismét siklórepülésre vált, mint ahogy a gazdaság teszi az utóbbi néhány évben. Aztán reménykedhet még abban is, hogy a levegőben is tud tankolni.

A helyzetünk ezzel együtt egyre kilátástalanabb. A multinacionális olajtársaságok olyan körülmények között dobták be a törülközőt, amikor a Nemzetközi Energia Ügynökség arra figyelmeztetett: növelni kell az új mezők feltárására szánt forrásokat, e nélkül középtávon komoly gazdasági következményekkel kell majd számolnunk.

A kérdés másik oldalán, mint egy intőjelként ott sorakoznak a politikai változások, melyek az eddigi status quo felborulására utalnak. A Krím orosz megszállása, Ukrajna kibillentése, a dollár elszámolás megszüntetése Oroszország és Kína exportjában, a hidegháborús retorika visszaköszönése mind-mind valamilyen változás előszele. Az energia és a politikai válságok közötti összefüggés sok esetben nyilvánvaló. Amivel nem lehet számolni, az ezek egymásra hatása és kiteljesedése. E téren bármi történhet: öngerjesztés és visszacsatolás, vagy akár ezek teljesen átláthatatlan egyvelege.

A magyar gazdaságot és a gazdaság jövőbeli lehetőségeit ebben a rendkívül kusza és ingatag helyzetben kellene értelmezni. Nos, hogyan tekintsünk egy olyan gazdaságra, amely

  1. felhasznált energia nagyobb hányadát külföldről szerzi be,
  2. az itt megtermelt javak és szolgáltatások 90% körüli hányadát külföldön értékesíti
  3. és a hazai fogyasztást hasonló arányban külföldről elégíti ki?

E ponton akár meg is állhatnánk. Ilyen szerkezet mellett – az olaj hirtelen kiesése esetén – csakis teljes összeomlásra számíthatunk. Az egyetlen ellenvetés e forgatókönyvvel szemben, hogy az olaj nem egyik pillanatról a másikra esik majd ki a rendszerből.

Nos, Antonio Turiel elemzését olvasva e téren nem sok mindenben reménykedhetünk.

Ahhoz, hogy az átállás zökkenőmentes legyen, már akkor fel kell készülnünk a váltásra, amikor még bőségesen rendelkezésre áll az olcsó energia. Tételezzük fel, hogy egy olajkút hozamából élünk. Tisztában vagyunk vele, hogy a kitermelésünk egy bizonyos szintig (olajcsúcs) fokozható, aztán fokozatosan visszaesik. A jövedelmünk tehát egy ideig nőni fog, majd eleinte lassan, végül egyre gyorsuló ütemben csökken. Ha ésszerűen gazdálkodunk, a csúcs közeledtével el kell kezdenünk más jövedelemforrás után nézni. Újabb kutakat kell feltárnunk, vagy más, alternatív megoldásokat kell keresnünk. Ehelyett azonban a kút kitermelhetőségét kezdtük el növelni. Amikor elértük a csúcsot, nem törődtünk bele, hogy kevesebb lesz a hozam, hanem olyan eljárást dolgoztunk ki, amellyel eltoltuk az olajcsúcsot. Nevezetesen tengervizet préseltünk a kutunkba, így a kitermelés üteme nem csökkent, hanem nőtt. Igaz, emelkedtek a költségeink is, de a hozam bőven kárpótolt érte. Amikor már a tengervíz is kevésnek bizonyult, jött egy újabb újítás, ezúttal széndioxidot juttatunk le a mélybe, és e „szódavíz” (a korábban lejuttatott tengervíz és a széndioxid) biztosította számunkra az újabb hozamnövekedést, vagy legalábbis a korábbi hozamok megtartását. Ez újabb költségnövekedéssel járt ugyan, de a beruházásaink még mindig megtérültek. Korábban úgy véltük: mindez a történet addig folytatható, amíg bele nem ütközünk a kitermelés fokozásának, avagy fenntartásának fizikai korlátjába, tehát amíg az olaj felszínre hozatalára fordított energia kevesebb nem lesz a felhozott olaj energiatartalmánál. Amennyiben az olajbányászat energia mérlege negatív, többé nem lesz értelme a felszínre hozni az olajat. A jelenlegi helyzetben azonban úgy tűnik, a kutatások és fejlesztések befagyasztásához nem feltétlenül szükséges eljutni e pontig. Elég, ha a beruházások költsége döntően meghaladja az általuk elért hozamnövekedés hasznát, mint az történt a nagy olajvállalatok esetében.

Hol tartunk most e téren?

A szódavíz még pumpálja kutunkból az olajat, de mi már látjuk: nincs több trükk a tarsolyunkban. Nem tudunk olyan módszert, amellyel több fekete aranyat préselhetnénk ki a földből. Amikor a legújabb módszereinkkel sem lehet már olajat a felszínre hoznunk, a kutunk hozama radikálisan csökkeni fog, és pedig azért fog csökkenni, mert eddig minden energiánkat, erőforrásunkat, szaktudásunkat arra fordítottuk, hogy a természetes kiürülési rátát meghaladó mértékben hozzuk a felszínre e kutak tartalmát.

Két kérdés adódik e ponton:

  1. A jelenlegi szerkezetben meddig jön még olaj a kútból?
  2. Mindezek ellenére találunk-e olyan módszert, amellyel a kitermelés még fokozható?

Ha az első kérdésre az a válaszunk, hogy még húsz évig, a másodikra pedig az, hogy ez alatt az idő alatt találunk olyan módszert, mely újabb húsz évre biztosítja a szükséges hozamot, a lehetőségeink akkor is korlátosak. (Egyébként évszámtól függően azok, a kérdés csupán az, hogy egy közelgő katasztrófát mennyire tudunk kitolni az időben.) Ha egy útról ennyire biztosan látszik, hogy véges, alaposan végig kellene gondolni, mit lehet, és mit kell ilyen helyzetben tenni.

A megoldás felé vezető út első lépése lenne – mint minden más komoly válság esetében – a kérdés átbeszélése. Bogár László fogalmazta meg, hogy napjaink égető problémáinak zöménél maga a probléma nem kibeszélhető. Úgy teszünk, mintha nem lenne. Aki beszél róla, lehet összeesküvés-elméletgyártó, lehet katasztrófalovag, lehet elmebeteg, csak épp tisztességes gondolkodó ember nem lehet. Mint ahogy a téma felvetése is lehet feltűnési viszketegség, szenzációhajhászás, csak épp a helyzet feltárására, a megoldási lehetőségek felkutatására tett kísérlet nem lehet.

Már pedig ahhoz, hogy az itt felvetett problémákra megoldást találjunk, átbeszélhetővé kell tenni a kérdést. Nem a kocsmák, vitakörök, szűk körű előadások, hanem a mindennapi élet szintjén. Mert a mindennapok valóságáról van az adott esetben szó. A tétek és lehetőségek ismerete nélkül nincs megoldás.

A problémák átbeszélése nyithatja meg a lehetőséget a kiút-keresések előtt. Egy ilyen összetett és zavaros helyzetben nem szabad egyetlen lehetséges megoldás mellett lándzsát törni. Lehet az energiaellátás, az élelemtermelés központosítása, a termelőeszközök és a földbirtok koncentrációja jó ötlet, és bizonyos körülmények között, akár jó megoldást is jelenthet. Más körülmények között azonban – ha nincs más lap a pakliban – tömeges éhhalálhoz és mai haszonélvezőinek pusztulásához is vezethet. Mindez nem rajtunk, hanem az előttünk álló események mértékén és lefolyásán múlik. Ha biztosra akarunk menni, nyitva kell hagyni az utat más irányokba is.

Korábban sok szó esett itt a természeti rendszerekről a talajtól kezdve a növénytársulásokon, életközösségeken, élelemláncokon át egészen a kisebb nagyobb tájakig. Jeleztük, hogy a központosított, nagy energiaigényű, iparszerű gazdasági módszerek ezek leépülésével járnak. Arról is volt már szó, hogy egy komolyabb gazdasági összeomlás esetén nem kis részben e rendszerek épségétől, egészségétől függhet a megmaradásunk. (Ez persze hosszabb távon összeomlás nélkül is igaz.) A válságra való felkészülés másik lehetséges útja egy olyan területi kompromisszum lenne, ahol a lehetőségek szélső határáig elmenve lehetővé tennénk a természetes rendszerek újjászervezését, újjáélesztését azokon a területeken, amelyek nem, vagy csak kevésbé alkalmasak iparszerű megoldásokra, és ahol van erre irányuló törekvés (pl. az élő-falu hálózat), vagy ennek igénye valamilyen szinten megteremthető. (pl. az ártéri gazdálkodás adaptálására irányuló kísérletek a Tisza mentén vagy az Ős-Dráva program). Ezeknek a helyi kezdeményezéseknek a felkarolása, illetve újak indítása lehetőséget teremtene arra, hogy a fent jelzett export-import arányt legalábbis az élelmiszerek terén fokozatosan javítsuk. Ezeken a területeken elsősorban a haza, az adott terület környékén kiépítendő piacokat kellene egészséges élelemmel ellátni, fokozatosan kiváltva az élelmiszer behozatalt. E megoldás ezen a szinten tovább bontható. A területi kompromisszum kialakítása során mindig azt kell vizsgálni, a résztvevők – a területen élők, akiktől a tényleges tevékenységet várjuk – meddig hajlandók elmenni. A helyi lakosság és az állami szerepvállalásának mértékét – hogy az európai normáknak is megfeleljünk – a Franciaországban honos folyószerződések mintájára tájszerződésekbe kellene foglalni, melyek jogi keretet is adhatnának e kiútkeresésnek. Ha mindez megvalósulhatna, minden egyes tájszerződés egyfajta megoldási javaslat lehetne az előttünk álló nehéz időkre, és mintaként szolgálhatna a vidék talpra állításához, ha lesz összeomlás, ha nem.

Az elmúlt időszakban számos szakmai műhely kísérelt meg elindulni ezen az úton, és kereste a megoldás lehetőségeit. Ebben a pillanatban nem tudnám a teljesség igényével felsorolni ezeket. Több olyan műhely is akadhat, amelynek munkájáról nem szereztem tudomást, így inkább egyiküket sem nevezném meg, csak annyit mondanék, igazán nem rajtuk múlik, mit találunk majd a Kárpát-medencében, ha felszáll a köd: romokat, vagy szárba szökkenő életcsírákat.

Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

Eddig inkább csak arról volt szó, hogy mi történik majd amíg ez a rendszer leépül. Arról, hogy az oroszok miatt gázkelepcében ülünk, hogy a fogyó olaj miatt az egész világ az olaj csapdájában vergődik, de arról ritkán szólunk, hogy mit tegyen egy kis közösség, vagy család. költözzön tán mindenki vidékre, Ezt úgysem lehet megtenni. Akkor mit eszünk szervezett élelmiszer-termelés híján? Vagy akár eljutunk-e valaha oda, hogy nem lesz szervezett élelmiszer-ellátás?

A Kairosz kiadó magyarul is kiadta David Korten egy új művét. A korábban megjelent Tőkés társaságok világuralma is gondolatébresztő mű volt, a mostani még nikább aktuális.

A Magyar Nemzetstratégia második kötete számos szakértő munkájának eredménye, mely magába foglal egy palettát a jogra vonatkozó elképzelésektől az oktatáson keresztül a gazdaságig.

Kutatóink az energetika-fenntartható gazdálkodás területén írtak cikket a könyvbe. A könyv szerkesztőjével egyeztetve jelentetjük meg ezt a kis helyreigazítást:

Az "Energia nélkül nem megy semmi" címmel közreadott cikk 3 szerző munkája. A második függelék az ártéri gazdálkodásról Molnár Géza, a harmadik függelék a lokalizált rendszerekről Szám Dorottya munkája. A megújuló energiaforrásokra vonatkozó adatok és számítások egy része a PTE Környezetfizika Tanszék és Német Béla tanszékvezető által végzett kutatásokból származik.

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

X