Kitekintő

2008. szeptember 15-én a negyedik legnagyobb amerikai befektetési bank, és egyben a világ egyik legnagyobb brókercége, a Lehman Brothers Holdings Inc. csődvédelmet kért, és ezzel kezdetét vette az újkori történelem legfrissebb válsága. Akkoriban számos internetes oldal, blog jelent meg a kérdéses témában, melyek többé-kevésbé pontos és friss ismerettel gazdagítottak bennünket. Időnkét itt vagy más fórumokon idéztünk is e tartalmakat. Hetesi Zsoltnak, Ács Józsefnek és Bobkó Csabának köszönhetően az angol lapok tartalmát ismerhettük meg, Olajos Tibor pedig az olasz „válságirodalom” berkeibe kalauzolt el bennünket. Az ő forrásai közül messze kiemelkedett Felice Capretta oldala, aki a munkájából következően is foglalkozott a válság kérdésével és a várható következményeivel. 2012. január 8-án Felice Capretta azonban elbúcsúzott olvasóitól. Tibor egy éve fedezte fel az oldalt, s megragadta az író személyes hangvétele, pontos szakismereteket alapuló és a hosszú távú folyamatokra összpontosító elemzéseinek sora. Ahogy írta: mindig várta, mikor jelenik meg új írás a blogon. Számos írást, hírt vett át, s tudatott velünk Tibor, ezeket a továbbiakban nélkülöznünk kell. De az egészben nem is ez a lényeg. Sokkal fontosabb, miért is döntött úgy Felice Capretta, hogy búcsút vesz hűséges olvasóitól:

Ami elkezdődik, véget is ér, amit lehetett, már elmondtuk, a rendelkezésünkre álló idő lejárt. Már csak egy valamit tehetünk, kicsit jobban figyelni önmagunkra, szeretteinkre, s mindarra, ami örömet okozhat még nekünk.

A gazdasági válság végső állapotába jutott, a természet egyre nagyobb szélsőségekkel bünteti hibáinkat, az éghajlatunk végletessé vált. Az Új Világrend, az NWO, már Rómába is elért egy még emberarcot viselő diktatúrával. Nincs értelme kiáltozni: ég a ház, mert már jó ideje lángol, s mi eljátszottuk az esélyt, nem tudjuk megfékezni a tűzvészt.

Mindezt látva, úgy véljük, elértük azt a pillanatot, amikor a menthetetlenül süllyedő hajó kapitánya az utolsó vezényszó kiadására kényszerül: „Mentse magát, aki tudja!” — a válság, globalizált világunk szétesése az utolsó szakaszához érkezett.

Nem maradt időnk. Nincs miről beszélnünk. Túl késő már felhívni az emberek figyelmét, hogy ébredjenek fel és cselekedjenek végre. Ha valaki holnap reggel úgy ébred, megteszi, amit tenni kell, már elkésett, néhány évvel, vagy akár csak néhány hónappal ezelőtt kellett volna cselekednie.

Minderre felhívtam a figyelmet. Adatokat, híreket szállítottam, melyek segíthettek a döntésben, a megoldáskeresésben. Nem kész recepttel dolgoztam, csak finoman, hogy elsősorban rajtatok múljon a döntés. Tettem ezt addig, amíg volt értelme. Immár túl késő.

(Fordította: Olajos Tibor - Molnár Géza) 

E sorokat olvasva döntöttünk úgy, összeállítunk egy csokrot, kitekintő címmel a különböző nyelveken elérhető forrásokból, és közzé tesszük, itt az oldalon. Részben híreket, részben értékeléseket, részben személyes vallomásokat, más országokból.

Ez első gyöngyszem két Olaszországból való. Mindkettő a technológiától, illetve az energiaforrásoktól való kiszolgáltatottságunkról szól. Az első az elektromos árammal foglalkozik, a címe: áramszünet, a második témája az üzemanyaghiány. Itt az olaszországi események, a fuvarozók sztrájkja a gyakorlatban is bemutatta, mi várható egy esetleges olajhiány esetén. 

I. ÁRAMSZÜNET

Forrás: http://www.stampalibera.com/?p=38327

Fordította: Olajos Tibor - Molnár Géza

Hajlamosak vagyunk azt hinni, megállunk a saját lábunkon, s a történelem során még nem voltunk ennyire függetlenek. Az igazság ezzel szemben az, hogy teljes mértékben kiszolgáltattuk magunkat a technikai civilizáció perverz logikájának. Egy hetes áramszünet, csatatérré változtatná mindennapjainkat, egy hónap után városaink hadi temetőnek és tábori kórháznak tűnnének, egy év után világunkból csak hamu, füst, és romhalmaz maradna! 

A Világ történetében eddig sohasem fenyegetett ilyen eshetőség. Mindez sokat elmond az emberi butaságról. A mai embert megbabonázta és rabszolgává tette a haladáseszme, az olcsóenergia. Épp ésszel elképzelhetetlen mértékben szolgáltattuk ki magunkat egy eszköznek, mely segítségével kondicionálhatnak, szolgasorba taszíthatnak valamennyiünket, amely, vagy inkább, amelynek várható hiánya Damoklész kardjaként függ a fejünk felett. Ma már nem a tömegpusztító fegyverektől (atom, vegyi, biológiai) kell félnünk, hanem attól az egyre nyilvánvalóbb eshetőségtől, hogy rövid időn belül lekapcsolják az áramot. Az előállított energia költsége, a számlákban megjelenő adók egyre magasabbak, egyre többen esünk ki a rendszerből, kényszerülünk fogyasztáskorlátozásra, önkéntes áramszünetre. És a helyzet egyre romlik. Maholnap az emberek többségének egy választása marad: lekapcsolódni a hálózatról. Ez végre rákényszerít minket a helyes útra, hogy akarva-akaratlan újra értékeljünk a felhasznált energiát, s újra gondoljuk az életvitelünket, a legszükségesebb mértékűre korlátozzuk az energiafelhasználásunkat.

A GLOBÁLIS ÁRAMSZÜNET, melyről korábban csak katasztrófahipotézisek között olvashattunk, ma már kézzelfogható eshetőség. Ha nem készülünk fel rá, nem marad esélyünk, nem kerülhetjük el a végzetünk. Szükségszerű pusztulásunk a rendszer működésének és összeomlásának logikájából egyaránt következik. Elérkezett tehát a pillanat, hogy leszámoljunk az olcsóenergia táplálta illúziókkal, szakítsunk kényelmes életmódunkkal, és valódi energiát állítsunk elő!

Igen, ma az olcsóenergia ennek a szerencsétlen évszázadnak a rákfenéje. Áttétei megtámadták a társadalom idegközpontjait, hamuvá égették a maradék tudatosság utolsó pislákoló csonkjait! Az egyetlen megújuló és fenntartható energia belőlünk fakad. Tudomásul kell vennünk, a jövőben nem számíthatunk másra, csak amit két kezünk erejével magunk termetünk magunknak.

Sokan nem hisznek az összeomlás lehetőségében. Mások, fanatikusok, próféciák hívői pedig valamiféle vallásos világvégére várnak. Kevesen vannak azok a kiábrándult, ám mégis derűs szemlélődők, akik pontosan tudják, liberális, relativista civilizációnk önmagába fog roskadni és világunk a fájdalom, az őrület és a halál káoszába zuhan.  Vannak emberek, talán ők alkotják a túlnyomó többséget, akiket zombinak vagy élőhalottnak hívnék. Ők még ma is azt hiszik, földi paradicsomban élnek, mereven ragaszkodnak az olcsóenergia minden torzszüleményéhez, s ezzel ők maguk idézik elő a pusztulást és a káoszt!  

Bármilyen nehéz is elképzelni, a civilizációnk zsákutcába jutott. Ilyen körülmények között utópisztikus és egyben őrültség kitartóan tovább menetelni előre. Az egyetlen járható út vissza, a múltunk felé vezet. Csak a mai rendszer, életmód és gondolkodás gyökeres átalakításával mérsékelhetjük az egyre fenyegetőbb összeomlás végletesen tragikus következményeit.

II. ÁRUHIÁNY

Az áruházak sokkolóan üres polcai figyelmeztetnek, az étel nem más, mint olaj.

Forrás: http://blogeko.iljournal.it/2012/supermercati-lo-choc-degli-scaffali-vuoti-il-cibo-e-il-petrolio-il-cibo-e-il-petrolio/66802

Fordította: Olajos Tibor - Molnár Géza

Sztrájkolnak a fuvarozók. Nem is tudtam, mit jelent mindez, amíg be nem estem egy áruházba, s az üres polcok fel nem hívták a figyelmemet, az eddig szilárdnak, s a szólamok szintjén stabilnak tűnő világunk törékenységére. A szembetűnő kellemetlen igazság, félelmet és aggodalmat ébresztett bennem. Félelmet, sőt pánikot, mert ez a sokk, olyan mint egy földrengés, jelzi, összedőlt az a világ, melyben elég elővenned a pénztárcád, elmenni a boltba, s megvenni, amire szükséged van, tejet, kenyeret, tésztát, vagy rakott zöldborsót.

Torino közelében, ahol lakom, néhány óra leforgása alatt eltűnt a boltokból a friss étel, de még a tészta és a bor is. Remélem, azért cigarettát találok holnap.  

Eddig nem látszott, nem érthettük, a bőséges és olcsó energiának köszönhetően tudunk árut, élelmet termelni, s tudjuk az árut szétteríteni. Most a fuvarozók tiltakoznak a magas üzemanyagárak miatt, jogos sztrájk ez, bár az ár nem csak a kormány hibája. Nekünk látnunk kell, mi is áll mögötte.

Az üzemanyag drágulása nem átmeneti jelenség. A jelek azt mutatják, fokozatosan jutottunk el idáig, s a folyamatok nem is változnak. Az áremelkedés az eddigi szokásaink megváltoztatására kényszerítenek majd bennünket. Itt Európában már egy jó ideje annyit fizetünk az üzemanyagért, mint 2008-ban, amikor a legmagasabb volt az olajár. Ez a jelenség ahhoz kötődik, hogy ma már lehetetlen egyre több kőolajat kinyerni, pedig a gazdaság végtelen növekedésére, s az ehhez kapcsolódó kimeríthetetlen árubőségre épített világmodell ezt feltételezné. Hogy ez mit is jelent számunkra, akkor érthetjük meg, ha tudjuk: az étel nem más, mint kőolaj, s benzin. Ebből az is következik, a kőolaj és üzemanyag árának emelkedése az élelmiszerek drágulásához vezet.

A gázolaj, az energia az élelem termelés nélkülözhetetlen feltétele. Ha nincs üzemanyag, nem tudunk földet művelni, nem tudjuk feldolgozni a termést. Olaszországnak ráadásul importálnia kell az élelmiszer alapanyagokat, csak néhány gyümölcsből és nagyon levés más terményből önellátó. Ezt tudva, és komolyan véve, hogy az üzemanyag árának emelkedése nem átmeneti jelenség, hanem tartós, és egyre súlyosbodó folyamat, már csak elővigyázatosságból is arra kell törekednünk, hogy minél nagyobb arányban saját mezőgazdasági üzemeinkben termeljük meg az élelmet, s minél közelebb azokhoz a helyekhez, ahol elfogyasztjuk azt.

Az áruházak üres polcai arra figyelmeztetnek, kőolajat eszünk, és étrendet kell változtatnunk, mivel a kőolaj bősége véget ért.  



Fordította: Olajos Tibor - Molnár Géza

Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

X