Közelgő események
  • Nincs közelgő esemény


Kitekintő — Az olajcsúcs felismerésének lélektana

http://oronero.wordpress.com/2012/02/15/psicologia-del-picco-energetico

Anna Ryden svéd mérnök írása. Fordította Olajos Tibor — Molnár Géza

„A legkülönbözőbb témában olvasok szakkönyveket, rendszeresen figyelemmel kísérem a gazdaságról, az éghajlatról és az olajcsúcsról szóló blogok egy részét. Ezen felül elolvasom néhány újság online kiadását is, hogy elkerüljem a riogatások és összeesküvések csapdáját. Igaz, ezek az újságok szerintem nem elég egyértelműek. A tények ott vannak ugyan, de nem fehéren-feketén, inkább csak a sorok között. Kivétel ez alól a Financial Times, melynek online előfizetője vagyok. Ezt az újságot becsülöm, ha szabad ezt a kifejezést használni, mert szókimondó, és keményen fogalmaz.

Minél szélesebb körben tájékozódom, és lehetőség szerint elolvasom a másik oldal hangadóit, véleményformálóit is. Ez időnként szórakoztató, máskor nyomasztó, de feltétlenül szükséges, mert ha az ember csak a saját elképzeléseit tükröző újságokat és blogokat olvassa, könnyen elszigetelődik az interneten.

Néha nehéz értelmezni ezeket a szövegeket, ennek ellenére felfigyeltem arra, a bolygónkat tönkretevő hármas gazdasági, ökológiai és erőforrásválsággal foglalkozó szerzők nem véletlenül fogalmaznak annyira eltérően egymástól. Úgy érzem, az egyes írások nyelvezete sejtetni engedi az energia-csúccsal történő találkozás lélektani folyamatát. Azt hiszem, hogy az olvasók többsége képes felismerni a nagyon is elütő megfogalmazások mögött húzódó érzelmeket. Ezek aztán kirajzolhatnak egy utat, mely nem lineáris, és azt sem mondhatjuk, hogy mindenki végigmegy minden egyes állomásán. Ezzel együtt az az érzésem, az érintettek, írók és olvasók vélekedése mögött ott húzódik egy időben változó érzelmi skála. Ez egyaránt vonatkozik azokra, akik elfogadják, és azokra is, akik elvetik az olajcsúcsot.

Az egyes szakaszok hossza függ többek között:

  • az induló, kezdeti ismeretektől, iskolázottságtól: általánosságban egy műszaki/tudományos alapképzettséggel könnyebb elfogadni a növekedés végét, mint egy közgazdasági iskolával.
  • az életstílustól: minél inkább a tárgyaktól függ a boldogságod, annál nehezebb lesz elbúcsúzni a kőolajtól.
  • az ideológiai meggyőződéstől, társadalmi hovatartozástól: minél közelebb van valaki a tűzhöz, tehát minél többet keres a központi bankok hülyeségein, annál kevésbé hajlandó útirányt változtatni, míg a többi halandó, akiknek az infláció felemészti a megélhetését, még akkor is, ha jelentős szellemi erőfeszítéseket tesz, hogy „jó”” fektessen be, hogy megóvja a pénzét, könnyebben fogadja el a helyzetet.

Az én skálám többé-kevésbé így néz ki:

1.) Első találkozás. — Az ember hall valamit az olajcsúcs elmélet létezéséről.

2.) Kíváncsiság — Az ember valamilyen okból elgondolkodik a véges energia koncepcióján, legtöbbször épp a végtelen gazdasági növekedés téziseiből kiindulva.

3.) A probléma felismerése — az ember lassan megérti, mit is jelent, és hová vezet a könnyen elérhető és olcsó energiától való függés.

 4.) Sokk — A megismerés következtében az ember rádöbben, hogy a következő húsz év teljesen más lesz. Gyermekeink egy teljesen más világba nőnek majd fel és nem adatnak meg nekik ugyanazon a választási lehetőségek.

5.) Szomorúság — Hogyan ússzuk meg? Lesznek még egyetemek a gyerekeink számára? Lesz-e és ha igen miből lesz kenyerünk, ha az iparszerű mezőgazdaságnak bealkonyul? Mi lesz a gyógyszereinkkel? Nyugdíjainkkal? Nyolcvanöt éves korunkig dolgoznunk kell? stb. stb.

6.) Elfogadás — Az ember úgy érzi, hazatért. Egy olyan kivándorlóhoz vált hasonlatossá, aki legyőzte honvágyát, sajátjának érzi az új országot, ahová került, s úgy véli, joggal bírálhatja mindazt, amit maga körül lát.

7.) Boldogság — Tökéletesen felkészültél a várható változásokra. A tény, hogy a jövő más, mint a múlt, szinte csak a reménység és új lehetőségek forrása.

Ezeket a szakaszokat, az utolsó kivételével végig követik a kételyek, vagy ha úgy jobban tetszik, a remény, hogy az olajcsúcs tévedés.

Esetemben az első szakasz kb. 18 évig tartott, ami kétségkívül világrekord. Még 1992-ben, egy geológia órán ismertem meg az olajcsúcs koncepcióját. De mivel mindannyian, ideértve a geológia professzort is, hittünk a műszaki haladásban, úgy véltük a megoldást nyugodtan a piacra bízhatjuk. Biztosak voltunk benne, hogy az új, tiszta technológia bevezetése küszöbön áll.

Svédországban a biomassza, a vízi- és nukleáris energia igen olcsó és bőséggel áll rendelkezésre, emiatt a benzin árának emelkedése alig hatott a piacra, miért is soha nem alakult ki új szállítási technológia.

Visszatérve gondolatmenetem fősodrába, mikor idővel újra beleáshattam magam a témába, a folyamat már nem szakadt meg, de a boldogság állapotáig még nem jutottam el. Ma valahol a Szomorúság és az Elfogadás között ingadozom, de gyakran vannak még furcsa, meglepően tiszta Sokk-pillanataim is.

Olvasmányélményeim alapján úgy vélem, hogy a „Boldog” emberek keményen dolgozva felkészültek az olaj nélküli világra. Gyakran munkát váltottak, hogy vidékre költözhessenek. A nyugati világban számos helyen élnek emberek, akik újra meghódították nagyszüleik világát, földet művelnek, élelmet tartósítanak, kézművességet tanulnak. Aranyat és ezüstöt halmoznak fel. A céljuk nem a befektetés, hanem a vagyon megőrzése. Ők arra készülnek, hogy a jövő pénze ismét a nemesfémeken alapul majd. Az Amerikai Egyesült Államokban fegyverkeznek is. És persze a családjukat is elindították az úton egy lépéssel megelőzve a többieket. Rémhír-hívők lennének, vagy realisták? Annyi bizonyos: erőteljes egyéniségek, akik a kötelező kincstári optimizmus világában sem félnek attól, hogy pesszimistának tekintik őket.

Néhányan közülük, mint Chris Martensen, Cristio di Io, a Transition Town mozgalom és Nicole Foss di The Automatic Earth, egész közösségeket segítenek az önellátás lehetősége felé. Mások az „új túlélők táborából”, a túléléshez szükséges eszközökkel is kereskednek, és túlélő tanfolyamokat tartanak, mint Michael Ruppert di CollapseNete, André Angelantoni di Peak Post Living. Aztán ott van Sharon Astyk, aki ez egészségmegőrzés, a táplálkozás, a szülés, a higiénia, tiszta vízhez való hozzáférés felől közelít a kérdéshez. Azt vizsgálja, mit is tehetnek, milyen helyzetbe kerülhetnek a nők az előttünk álló válságban. (ford. megj. a nevek alapján rájuk lehet keresni, annak aki szeretné tovább mélyíteni az ismereteit)

Úgy gondolom, hogy az energetikai csúcs megértésének lélektani folyamatában akkor érhetünk el a végállomáshoz, ha olyan helyen élünk, ahol legalább egy bizonyos szintig el tudjuk látni magunkat energiával és élelmiszerrel. Ezzel szemben én egy nagyvárosban lakom (Milánó), nem készültem fel a költözésre, mert ide köt a családom, vannak megrögzött városlakó szokásaim, és persze itt tart a kétely is. Néhanapján még az olajcsúcsot is elutasítom. Különösen akkor, amikor az események a maguk medrében folynak, minden nyugodt köröttem, és persze süt a nap. Ilyenkor a tükörbe nézek, hogy emlékeztessem magam, nem száz méteres síkfutáson veszünk részt. Nem. Az előttünk álló folyamatok nem rövidtávúak, a cél nem 2030 körülre tehető. Ami történni fog, sokkal inkább egy 200 évig is elhúzódó maratoni futás lesz.”

_____________________________________________________________________________________________________________________________

Néhány megjegyzés Anna Ryden írásához

Az adott esetben nem képzett szakember gondolatait közvetítettük, hanem egy a válság kérdésével foglalkozó hölgy személyes vallomását tettük közzé. Az út egyes állomásait ő azonosította be, és ő is jellemezte, saját életútja alapján, és elég pontosan elhelyezte magát a válsághoz való viszonyulás érzelmi állapotai között. Kiegészítésünkben elsősorban arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy Anna Ryden érzelmi viszonyulása – ahogy mindenki másé is – elég széles skálán mozog. Általában a „Szomorúság” és az „Elfogadás” jellemzi, de néha visszaesik a „Sokk” állapotába, sőt olyan is előfordul, hogy kétkedni kezd.

A kétkedések hátterében két mozzanat állhat. A remény, hogy mindennek még sem kell így történnie, illetve egyfajta egészséges önzés. Látjuk, érezzük, hogy a világ rossz felé tart. Elméletben tudjuk, véges rendszerben nem képzelhető el végtelen növekedés. Tisztában vagyunk tehát a jelen őrületének minden várható következményével, de abban bízunk, hogy a fal, amely felé őrült tempóban száguldunk, még legalább száz, jobb esetben akár ezerévnyire is lehet tőlünk. E tekintetben mindaz, amit Anna Ryden „Boldogság” címszó alatt ért, megnyilvánulhat a tagadásban is. A lényeg, hogy az ember egy biztos nézőpontba helyezte magát, és onnan nem billentheti ki semmi. Amikor megismerkedik az olajcsúcs elméletével és megérti, mindez mivel járhat. Amikor rádöbben, milyen mértékben függ olyan folyamatokról, amire az égadta világon semmi féle hatása nincs, az átlagember összeroppan egy kicsit. Elveszti lelki nyugalmát. A „Boldogság” e lelkinyugalom visszaszerzése.

Mindez az itt fogalmazó szerzőkre éppígy igaz. Az egyes írások hangulata nagyban függ attól, hogy az adott szerző milyen viszonyban áll a tényekkel és a tényeken alapuló következtetésekkel, elméletekkel. Két korábbi sorozatot is abban a hiszemben indítottam el, hogy lehet valamiféle megoldást találni. A tételek kifejtése során aztán sikerrel cáfoltam magam, viszont e folyamat eredményét már nem akartam közzé tenni. Amikor az ember rájön, hogy zsákutcába jutott, célszerű visszafordulni, különösen akkor, ha jogosan számolhat azzal, néhányan biztosan követik, de legalábbis valamiféle útmutatást várnak tőle.

A válsághoz való viszony attól is függ, hogyan és miként ismerkedik meg az ember a kérdéskörrel. Ez egy nagyon fontos mozzanat. Én az 1980-as évek közepén kerültem először kapcsolatban a válsággal foglalkozó irodalommal, még pedig Hamvas Béla írásain keresztül. Ez alapvetően befolyásolta nézeteimet. A válságot magát emiatt egyértelműen erkölcsi-társadalmi válságnak éreztem. Úgy véltem a dolgok mélyén az emberi viszonyrendszer áll. Ez egyébként teljesen egyértelműen kitűnik későbbi írásaimból is. Még ugyanebben az időszakban ismerkedtem meg a természet leépüléséből következő úgy nevezett ökológiai válság fogalmával. Olyan emberek írásai, gondolatai alapján, mint Vargha János, Gyulai Iván, Vida Gábor, vagy „Piros” – ahogy György Lajost hívta mindenki, aki ismerte. Ugyanakkor a legtöbb ökológiai ismeretet Andrásfalvy Bertalannak köszönhetem, akinek a Duna mente ártéri gazdálkodásáról szóló könyve több gyakorlati ismeretet adott e téren, mint bármilyen más elméleti szakkönyv. A sort Konrád Lorenz zárta. Ugyanakkor be kell vallanom, mind a válság, mind a lehetséges okok megítélésének kérdésében döbbenetes hatással voltak rám Pap Gábor, Molnár V. József előadásai, illetve Götz László „Keleten kél a nap” című műve. Igaz, ezek a szerzők nem foglalkoztak közvetlenül a válsággal, de ők értették meg velem, hogy a múlt egészen más szemszögből is megítélhető, és bizony a tények gyakorta szöges ellentétben állhatnak az iskolában tanultakkal. Mindebből következően magam soha sem azonosítottam a válságot egyetlen terület problémáival. Számomra nem a gazdaság, nem a pénzügy, nem a társadalom volt válságban, és a válság nem köthető egyszerűen az energiához, az olajcsúcshoz, mint ahogy a szó szoros értelmében ökológiai válságról sem beszélhetünk. Úgy véltem és ma is azt gondolom, mindaz, amit válságjelenségekként tapasztalunk az ember alapvetően téves önképéből, önértékelési zavaraiból, és az ember és természet viszonyából következnek. Egy általános áttekintő képre van tehát szükség ahhoz, hogy a lehetőségek szerint pontosan mérjük fel, mivel is kell szembenézni. Mintha egy kerek, de meglehetősen romlott tortát szemlélnénk, melyet le akarnak tuszkolni a torkunkon. Az olajválság e tortának csupán az egyik szelete, nem is oldható meg önmagában. De ugyanez valamennyi szeletről is elmondható. A válsághoz való viszonyunk érzelmi töltete elsősorban annak függvényében alakul, mennyit látunk a tortából.

A következő jelenség, amely befolyásolhatja vélekedéseinket saját beállítódásunk. Az emberek nagy része, Anna Rydenhez hasonlóan hisz a műszaki haladásban, és úgy véli, a technika, a technika fejlődése választ ad a felmerülő kérdésekre. A helyzet az, hogy ez a vélekedés nem is teljesen alaptalan, mert a „technika fejlődése” tényleg rejt magában egyfajta választ. Így például az iparszerű technológia a talaj kimerülésére tápanyag-utánpótlással válaszol. Ennek azonban számos következménye, mellékhatása adódik, a növények hiánybetegségétől kezdve a felszíni vizek elszennyezéséig. Minden hatás és mellékhatás újabb és újabb kérdést vet fel, melyekre megszületik az újabb és újabb válasz. Például: étrend kiegészítőkkel pótoljuk a kiesett nyomelemeket, mélyebben fekvő rétegekből emeljük ki és használat előtt tisztítjuk, különféle vegyszerekkel kezeljük a vizet. Már e vázlatos felvetésből is kitűnik, a technikai válaszok közös jellemzője, hogy még több kérdést vetnek fel, melyekre újabb és újabb energiaigényes válaszok születnek. Mindez rendkívül áldásos hatást fejt ki a gazdasági növekedésre, és természetszerűen jelenik meg a GDP-ben. Ugyanakkor ez arra is rávilágít, hogy a gazdasági növekedés hátterében a felmerült problémákra adott technikai válaszok húzódnak meg. A gazdasági növekedés megtorpanása, visszaesése, azt jelenti, bizonyos problémákra már nem tudunk választ adni. Minél mélyebb a recesszió, annál nagyobb számban maradnak válasz nélkül jelentős problémák. Tulajdonképpen ezt a folyamatot tekinthetjük rendszerszintű összeomlásnak. A játék alapja a technikai válaszok leglényegesebb tulajdonságaiban rejlik, ami azt is jelenti, hogy e rendszeren belül egyetlen helyes út létezik, ez pedig a gazdasági növekedés. A növekedés hiánya nem egyszerűen egy életformát, egy közgazdasági elméletet kérdőjelez meg, hanem az egész technológiai válaszokra épülő rendszert, azaz magát a technikai civilizációt. A megoldás roppant egyszerű, csak ma kivitelezhetetlen: kerülni kell a technikai válaszokat. Nagyon egyszerű példával, a belvíz problémára adott technikai válasz a vizek összegyűjtése, és a folyókba történő átemelése. Mindez energiaigényes, és bizonyos körülmények összjátéka miatt egyre nagyobb energiát igényel (pl. az árvízszint fokozatos emelkedése, az egyre szélsőségesebb csapadékeloszlás és az egyre gyakoribb intenzív csapadékképződés, illetve az elvezető, és az azt kiszolgáló energiaellátó rendszer elöregedése miatt). Amikor a vizek elvezetéséhez szükséges energia mennyisége meghaladja a rendelkezésünkre álló mennyiséget a technikai válaszok ellehetetlenülnek, és a rendszer összeomlik. A nem technikai jellegű (akár ésszerűnek is nevezhető) válasz a belvizes területeken történő művelési ágváltás lenne, olyan gazdasági szerkezet kialakítása, mely igényli az időszakos vagy tartós vízborítást. Az adott esetben a kérdés nem az, hogy veszni hagyunk-e területeket, hanem az, hogyan használjuk azokat. A használat megváltoztatása nem technológia válasz, abban az értelemben semmiképp sem, hogy nem igényel újabb energia felhasználást, ellenkezőleg, az eddig felhasznált energia nagy részére nincs tovább szüksége. Ez persze kedvezőtlenül hat a GDP-re.

Ha mindezt következetesen végig gondoljuk, megérthetjük, hol húzódnak a rendszer alkalmazkodó képességének a határai. Ahhoz azonban, hogy ezt felfogjuk, látni kell a válság valódi természetét, és nem szabad összekeverni a tüneteket, a mellékkörülményeket a valódi problémákkal. A 2008-as válság idején a legtöbb gazdasági szakember a növekedési pálya visszaállításában kereste és találta meg a kilábalás lehetőségét. Ennek hátterében nem feltétlenül szakmai elfogultság, vagy szűklátókörűség állt. Az emberiség a technikai válaszok csapdájába esett. Ha válaszolni akar a felvetett problémákra, növelnie kell az energia felhasználását, ha növeli az energia felhasználását, új problémákat generál, amelyek új válaszokat követlenek tőle. Mindez addig tart, amíg el nem fogy az energiánk, vagy ameddig a kérdés-feleletjátékunk fel nem emészti az emberi civilizáció fizikai alapjait.

Végül is az, hogy a válság felismerésének érzelmi skáláján hol helyezkedünk el, attól is függ, mennyit tudunk felfogni ezekből a folyamatokból. Mennyiben ismerjük fel a válaszok jellegét, és mennyiben tudnunk olyan megoldásokkal dolgozni, melyek nem technikai jellegű választ adnak a problémákra. Ebben a megközelítésben tehát azok lesznek a „Boldog” emberek, akik képesek elkerülni ezt a csapdát, akik képesek kitörni e kérdés-feleletjáték ördögi köréből.  

 

text-align: justify;

Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

X