Mégis milyen kecske?

Az alábbi szösszenetet részben egy indián példabeszéd, részben egy olasz újságírónő Debora Billi írása alapján Olajos Tibor barátommal közösen hoztuk össze. Ami egyben azt is jelenti, hogy ami értelmes és jó, az Tibor érdeme, ami nem az, az én bűnöm.

Számos, de inkább számtalan elemzés, figyelmeztetés látott napvilágot az energiaválsággal kapcsolatban. Olyan felvetések, melyeket két évvel ezelőtt még csak zárt fórumokon olvashattunk, ma megjelennek a lapok hasábjain, hallhatók a rádió híreiben, vagy láthatók a televizíóban. A kérdés megítélése azonban mit sem tisztult, sőt, ha lehet ellentmondásosabb mint két éve. A tények és az események persze ugyanazok, csak mindenki másként látja, másként értelmezi ezeket. Kicsit úgy vagyunk a világ eseményeivel, mint az egyszeri indián és a katona "párbeszédük" jeleinek értelmezésével. Ugyanaz a mozdulat lehet fenyegetés, vagy csak egy egyszerű kérdés, de a további magyarázkodás helyett nézzük inkább a jelenetet:

Találkozik egy indián és egy kékkabátos katona. Az indián, amikor meglátja a katonát, előreszegezett mutatóujjal felé bök. A katona válaszkén mutató és középső ujjával bök vissza. Erre az indián hüvelykujjaihoz támasztva összeszorítja a két tenyerét és az arca elé emeli, a katona pedig hullám mozdulatokkal nyugtázza az utolsó jelzést. Aztán mind a ketten haza mennek és elmesélik, mi is történt velük.

Folytassuk a mesét a katona sztorijával:

– Képzeljétek, találkoztam egy indiánnal. Hogy ezek milyen agresszív barmok. Oda áll elém, és mutatja, hogy kiszúrom a szemedet. De én sem hagytam magam, intettem neki, hogy én meg mindkettőt. Na, erre könyörgőre fogta a dolgot, mire mutattam, hogy húzzon el.

És fejezzük be az indián történetével:

– Ma összefutottam egy katonával. Nála furcsább alakkal még nem találkoztam. Kérdem tőle: ki vagy, mi vagy? Mire azt felelte: kecske. Eztán azt kérdeztem tőle, hegyi kecske? Mire azt felelte: vízi.

Nagyon hasonló a helyzet a válságjelenségekkel is. Most épp lefelé megy az olaj ára. Mindez legalább kétféleképpen értelmezhető. Gondolhatjuk azt: túlkínálat van az olajból, szó sincs tehát energiaválságról, a pénzügyi folyamatok gátolják a gazdasági növekedést. Ugyanakkor ennek az ellenkezőjét is: a gazdasági növekedés megtorpanásában a különféle nyersanyagok és erőforrások kimerülése áll. Azt hiszem, e kérdések megítélése attól függ, honnan is nézzük. Ugyanaz a mozdulat, ugyanaz a jel, csak az értelmezés eltérő. Nézzük meg tehát, milyen kecskéről is van szóm az adott esetben:

Az első értelmezés nem igényel bővebb magyarázatot. Egyszerű és világos. A piac logikája szerint a hiánycikkeknek felfelé megy az ára, így ha az olaj ára lefelé mozog, akkor inkább túlkínálatra kell gyanakodnunk. Ha az ember Occam borotváját kívánja használni, itt meg is állhat, hiszen e szerint: „ha egy jelenségre két lehetséges magyarázat adódik, akkor az egyszerűbbet kell elfogadnunk.”

A második esetben a látszat szerint egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk az olajárcsökkenést. Annak ellenére, hogy a piaci törvényszerűségek egyre bőségesebb eladható készletekre utalnak, makacsul ragaszkodunk ahhoz, hogy mégis a rendelkezésre álló erőforrások szűkülése magyarázza a helyzetet.

A két gondolati konstrukció alapjaiban tér el egymástól. Az első szerint kétségtelenül válságba került a gazdaság, de miután az olaj ára lefelé megy, a válság mögött nem az olajkészletek kimerülése, hanem más, politikai, gazdasági, és pénzügyi tényező áll.

A másik esetben a gondolatmenet alapja, hogy 2004-2005 óta az olaj kitermelés nem nőtt jelentős mértékben. A gazdasági növekedéshez a rendelkezésre álló energiának, erőforrásoknak is növekedniük kell. A biztonságos gazdasági növekedés valamivel nagyobb, de legalább azzal azonos arányú erőforrás-növekedést feltételez. 2-3%-nyi gazdasági növekedés tehát a kitermelés ugyanilyen arányú növelését igényelné. Ez az, ami hiányzik. Ez okozza a problémát. A piacokon van egy relatív hiány: az a mennyiség, ami a biztonságos gazdasági növekedéshez kellene. E gondolatmenet nem érinti az olajkínálat és az ár közötti összefüggést, ugyanakkor egy bizonyos határig választ ad arra a kérdésre is, miért is csökken az olaj iránti kereslet.

2008-ig a jelen életforma tarthatónak tűnt. Ha voltak is pillanatnyi megtorpanások, azokból hamar kilábalt a világ. Persze az 1990-es évek végétől lehetett érezni: komoly gondok adódhatnak, de az igazi sok 2008-2009 táján érte a világgazdaságot. Megközelítőleg öt évre volt szükség, hogy az évenként egyre nagyobb mértékben jelentkező relatív olajhiány éreztesse hatását. Stagnáló készletek mellett ugyanis nem lehet fokozni, de még fenntartani sem a növekedést. Miután a termelési tartalékok kimerültek az olajára az egekbe szökött. Néhány hónap leforgása alatt majdnem a négyszeresére emelkedett. Aztán rövid idő alatt visszazuhant az eredeti szint közelébe. Mindez jelentheti azt is, spekuláció állt a dolog hátterében, de utalhat valami egészen másra is.

A gazdasági növekedés megtorpanása egy sor területen helyi összeomlásokat idézett elő. Komoly termelő vállalatok estek ki a gazdaságból. A világgazdaság megtorpanása, számos helyi katasztrófa egy sor területet egyszerűen kizárta az olajpiacról. Emiatt aztán a kereslet is visszaesett, és az olajára elfogadható szintre zuhant. Az ismételten alacsony árak mellett elindulhatott a gazdasági növekedés, amely azonban nagyon hamar felszívta a meglévő készleteket. Emiatt ismét hiány alakult ki, amelyet csak tetézett az a politikai gazdasági és katonai harc, amely az egyre szűkösebbé váló készletek birtoklásáért indult. Az eredmény újabb áremelkedés, amelynek a következménye most már – pénzügyi, politikai, gazdasági és társadalmi okokkal is tetézve – egy újabb, a korábbinál is súlyosabb és jelentősebb gazdasági visszaesés. Ez néhol csak a növekedés megtorpanását, máshol komoly recessziót jelent. A mai olajárcsökkenés hátterében valóban a kereslet visszaesése áll, de ezt a visszaesést nem a kitermelés növekedése, a készletek bősége eredményezte, ellenkezőleg, a gazdaság néhol összeomlásszerű visszaesése. Az emberiség ma egy olajplatón döcög. Amíg a kitermelés közelítőleg a mai szint körül mozog, és nem kezd el csökkenni, a platón döcögő gazdaság működését a fenti séma jellemzi: fogyatkozó erőforrások, ennek következtében válság, megtorpanás, recesszió, emiatt az erőforrások iránti kereslet visszaesése. A csökkenő kereslet mellett esnek az erőforrások árai, ami a talpon maradottak előtt megnyitja a lehetőséget az újabb növekedés előtt. De a növekedésnek gátat szab az erőforrások szűkössége. Azaz, abban a pillanatban, ahogy a növekedés megindul, és emiatt nő az olaj iránti kereslet, az olajár újból az egekbe szökken, és kezdődik minden elölről. Az elkövetkezendő éveket, a tényleges összeroppanásig, a fellendülések, megtorpanások, recessziók egymást követő váltakozása jellemzi majd. Mint amikor a száguldó kocsi egy sziklás platóra érve kátyúból kátyúba ugrál. A kérdés már csak az, hogy egyik zökkenőtől a másikig döcögve eljut-e a plató végén ásító szakadékig, vagy még idefenn szétesik a rázkódásoktól.

Mindezeket feltétlenül szerettük volna előre bocsátani a következő hír közlése előtt. A folyamatok, illetve a lehetséges értelmezések vázlatos áttekintése segítséget nyújthat abban, hogy eldönthessük. Milyen kecskével is állunk szemben.

A forrásunk: http://petrolio.blogosfere.it/2012/06/opec-news-una-frattura-nellorganizzazione.html, illetve: http://www.ft.com/intl/markets

Opec hír: törés a szervezetben?

21 Giugno 2012, 18:11 írta Debora Billi ferdítette Olajos Tibor

A válság mély, belső törésekhez vezet az Opec-en belül is. Mi történhet egy olyan helyzetben, amikor Irán és Irak szövetkezik, és az egész szervezet létét kockára teszik? 

Az Opec háza tájáról érkező friss hírek nem épp fényes és stabil jövőről árulkodnak. Úgy tűnik, hogy a pénzügyi válság, mely az egész világot megrázza, az olajtermelő országok eddig rendkívül időtálló szervezetének a stabilitását is kockára teszi.

a Financial Times: így számol be róla:

Az európai államok egyre súlyosbodó adóságválsága, és a globális gazdaság gyengélkedése miatti növekvő félelmek egyre mélyítik az ellentéteket az Opec-en belül. A megosztottság lassan ellehetetleníti a szervezet alapvető céljainak elérését, nevezetesen a biztonságos olajszállításokat, illetőleg az erőteljes árhullámzás megelőzését.

A FT nagyon világosan felosztja az OPEC országokat, “mérsékelt” – nem tudni mihez képest – és szélsőséges (extremista) államokra. A mérsékeltek között, Szaúd Arábia, Kuwait, UAE, Nigéria, Líbia! míg a szélsőségesek között természetesen Venezuela, Irán, és figyelem, figyelem, Irak! Főleg ez a kettő mely nagy aggodalommal tölti el a szervezetet: úgy tűnik, hogy magán az Opec-en belül alakítanak egy szövetséget, hogy egyértelmű pozíciókra törekedjenek.

Hosszú háborús évek, halottak millió, sok milliárd dolláros kiadások és a végén Irak Irán mellé áll. Ki tudja, vajon mit gondolnak Washingtonban, és elég vigasz e nekik, hogy Tripolit a bombákkal besorozták a „jók” közé.

Mindezt olvasva egy gondolat merül fel az emberben, egy feltevés, amit mindeddig nem gondoltunk végig: mi történne, ha felbomlana az Opec? Az Opec léte magától értetődő, már a születésünk előtt létezett, és örökké fog. Vagy mégsem? De, mondhatná valaki: miért is törődünk ezekkel az elmaradott, olajtermelő országokkal? Csakhogy a tét hihetetlenül nagy. Úgy tűnik, egyre nagyobbak az ellentétek a még állami tartalékokkal rendelkező „nyugatellenes” országok, és a „nyugatbarát” rezsimek között. Ez utóbbiak esetében az olaj a multinacionális cégek kezében van. Ezek az ellentétek akár a kartell széteséséhez is vezethetnek, ami szép kis káoszhoz vezetne a piacokon, és persze tovább növelné a háborús feszültségeket.

Mindez persze csak feltételezés, de van alapja, nem is kevés: minden kartell addig működik, amíg túlkínálatot kell kezelnie, (hogy ne egymás alá ígérjenek, és emiatt ne menjen le az ár) de amint a kereslet meghaladja a kínálatot, az egyes tagok egyéni érdekei széthúzzák a szervezetet. Ez egy újabb jele annak, hogy kritikus ponthoz érkeztünk. Az éppen lefelé menő olajárak se a túlkínálatot, vagy éppen a bőséget jelzik, ahogy a peak-szkeptikusok látni szeretnék, hanem a világgazdaság gyengélkedését. Mindez tovább mélyíti az adóságválságot, mely ebben a formában nem ok, hanem okozat.

De persze azért maradt egy kérdésünk a végére: akkor mégis milyen kecske?

Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

Eddig inkább csak arról volt szó, hogy mi történik majd amíg ez a rendszer leépül. Arról, hogy az oroszok miatt gázkelepcében ülünk, hogy a fogyó olaj miatt az egész világ az olaj csapdájában vergődik, de arról ritkán szólunk, hogy mit tegyen egy kis közösség, vagy család. költözzön tán mindenki vidékre, Ezt úgysem lehet megtenni. Akkor mit eszünk szervezett élelmiszer-termelés híján? Vagy akár eljutunk-e valaha oda, hogy nem lesz szervezett élelmiszer-ellátás?

A Kairosz kiadó magyarul is kiadta David Korten egy új művét. A korábban megjelent Tőkés társaságok világuralma is gondolatébresztő mű volt, a mostani még nikább aktuális.

A Magyar Nemzetstratégia második kötete számos szakértő munkájának eredménye, mely magába foglal egy palettát a jogra vonatkozó elképzelésektől az oktatáson keresztül a gazdaságig.

Kutatóink az energetika-fenntartható gazdálkodás területén írtak cikket a könyvbe. A könyv szerkesztőjével egyeztetve jelentetjük meg ezt a kis helyreigazítást:

Az "Energia nélkül nem megy semmi" címmel közreadott cikk 3 szerző munkája. A második függelék az ártéri gazdálkodásról Molnár Géza, a harmadik függelék a lokalizált rendszerekről Szám Dorottya munkája. A megújuló energiaforrásokra vonatkozó adatok és számítások egy része a PTE Környezetfizika Tanszék és Német Béla tanszékvezető által végzett kutatásokból származik.

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

X