Mi vár ránk tulajdonképpen? - 2. rész Időpontok és forgatókönyvek.

Az egyetlen dolog, ami biztos: minden bizonytalan. 2008 végén, közel egy évvel ezelőtt megkockáztattam egy óvatos becslést, miszerint 2009 tavaszán már látni lehet, sikerül-e lassítani a folyamatokat, avagy sem. A körülmények arra utalnak, hogy többé-kevésbé sikerült. A helyzet persze még mindig hordoz magában némi bizonytalanságot, de ezt jobbára csak azok veszik észre, akik 2007-ben és ma is dolgoztak, illetve sorakoztak a munkaügyi központokban, netán alaposabban tájékozódnak a FFEK honlapján vagy a „válságirodalomban”. Személyes érintettségünk a számtalan intő jel ellenére, még mindig túl kicsiny, nem teszi kézzel foghatóvá az összeomlást. Kicsit úgy vagyunk mi ezzel, miként az egyszeri béka. A forró vízből rögvest kiugrott, ám hogy lassan melegítették körötte a vizet, szépen megfőtt. A változásokban rejlő veszélyek számunkra is érzékelhetetlenek, avagy csak közvetve érzékelhetők. Hozzájuk szoktunk.

Ha végig tekintünk csak a közelmúlt történetén, láthatjuk, a mostanihoz hasonló jelenségek híreivel folyamatosan bombáznak bennünket. S még sem történt semmi. A hírek egyfelől túlzóak, másfelől viszont épp ellenkezőleg, elkenik a dolgokat. Első közelítésben azt mondhatnánk, mindannak, ami a tömegtájékoztatás útján eljut hozzánk az ellenkezője sem igaz, de ez így túl egyszerű lenne. A naponta kipattanó „ügyek”, „botrányok” egyfelől emelik az ingerküszöbünket, másfelől feszültségeket szítanak emberek, csoportok között, néha még családon belül is, ám legfőképpen arra szolgálnak, hogy eltereljék figyelmünket a valódi kérdésekről. Nagyon lényeges azonban, hogy lássa, az ember: nincs szó itt valamiféle tudatos összeesküvésről, egyszerűen a „média” sajátos belső törvényszerűségei érvényesülnek. Egy mindennapi esetnek nincs hírértéke. Ha tehát egy postást megharap egy kutya, az nem hír, hacsak a postás bele nem hal a sérüléseibe. Ellenben ha mindez fordítva történik, ha a kutyát harapja meg a postás, már egészen más. Ennek már helye van a hírek között. Mindezt persze ki is lehet használni, és sokan ki is használják. A valóság azonban, amiben hitünk szerint élünk, ennek következtében egyre torzul. A folyamatok előrejelzése egyre bizonytalanabb és egyre kérdésesebb. E bizonytalanság egyébként kétarcú, mert a torzulások egyszerre hatnak mindkét irányba. Egyfelől sokkal súlyosabbnak mutatják a helyzetet, mint amilyen az valójában, másfelől sokkal enyhébbnek. A tények azonban a két kép átlagolásával sem közelíthetők meg. Társadalmi-gazdasági életünk e téren éppúgy viselkedik, mint bármely rendszer. Működési zavarai egyfajta ingamozgásban öltenek testet. A két szélsőség e mozgások következményeként egyszerre van jelen. Ha most eltekintünk a „média” torzításaiból fakadó jelenségektől, azt mondhatjuk, a túlzó állítások az adott pillanatra vonatkozóan éppúgy helytállóak, mint a végletes derűlátás. E szempontból mindkét vélekedés érvénytartama meglehetősen korlátozott, szinte csak másodpercnyi, és semmit sem mondanak a folyamatok irányáról. Jobban megérthetjük a helyzetet, ha egy természetes rendszer lengéseit követjük nyomon. A vízháztartás felborulását az ár- és belvíz illetve az aszály egyre gyakoribb és egyre jelentősebb károkat okozó váltakozása vezeti be, mígnem a rendszer megáll az egyik szélsőségnél. Az Alföld esetében ezt jól jelzik a középkor végi aszályokról és árvizekről szóló tudósítások. Aztán a korszak végére a vizek állandósultak. Most e téren fordulni látszik a kocka. A szélsőségek ismét fokozódnak, ám az előrejelzések azt mutatják, a születendő sivatag állandósul majd. Ezzel együtt az odavezető út ma még teljesen kiszámíthatatlan. Aki tévedhetetlen jósnak akar bizonyulni, leghelyesebb, ha azt mondja: az alföldi városokat vagy a víz viszi el, vagy a homok lepi be néhány emberöltőn belül, bár a jelenlegi tendenciák mellett az utóbbinak van nagyobb esélye.

Hasonló a helyzet hírekben megjelenő szélsőségekkel. A jelenlegi rendszer vagy hosszan elhúzódó válságba torkollik, mely évezredekig is eltarthat, számos szép új világgal, melyektől még szegény Huxley-t is kirázná a hideg, vagy néhány emberöltőn, esetleg évtizeden belül véget ér, bár az utóbbinak mintha nagyobb lenne a valószínűsége.

Az előrejelzések felvetésekor a helyzet ingatag voltán túl, azt is figyelembe kell vennünk, hogy a ható tényezők töredékét sem tudjuk áttekinteni. Az előrejelzések pontosságát vagy pontatlanságát e két mozzanat egyaránt befolyásolja. Mindannyian érezzük, városi civilizációnk mennyire ingatag, milyen mértékben kiszolgáltatott. De ezek az érzések csupán érzések, rémálmok, melyből nem akarunk felébredni. A „modern civilizáció gépszövevénye remekül működik, amíg jó idő van. Mihelyt aszály áll be, vagy árvíz van, sokat esik az eső, vagy a hó, kitűnik, hogy az egész elképzelhetetlenül labilis. Inogni kezd, és nem egyik vagy másik részletében, inogni kezd az egész. Az államintézmény is csak jó idő esetén működik. Mihelyt szociális zavar, elégedetlenség, bizalmatlanság lép fel, válságba kerül. Az egész civilizáció normálidőben jó. Nem számol azonban a mutációkkal, és a katasztrófákkal — írja e jelenségről Hamvas Béla a XX. század közepén. Az energiaálság azonban mindent ígér, csak épp jó időt nem. Hogy az eresztékek meddig tartanak ki, s a recsegés-ropogást mikor váltja fel az összeomlás robaja, nem tudni. Mint ahogy nem azt sem, mire is kell, illetve mire lehet számítani. Itt ugyanis nagyon komoly korlátot állít elénk a számba jöhető hatások bizonytalansága. Vegyünk itt is egy történelmi példát a helyzet érzékeltetésére. Gárdonyi Géza írja a Katalauni ütközettel kapcsolatban: „Az is furcsa egy kicsit, hogy Atilla mindjárt Galliába érkezésekor gondosan kijelölte a csatateret, s fölállította a táborjelző karókat, de lám, a két sereg között levő dombot, csak akkor veszi észre, amikor már Thorismund elfoglalja, s akkor kapkod, hogy az övé legyen.” Azaz a csatatéren van egy domb. Ezt a csata helyszínét megválasztó hadvezérnek ez fel sem tűnik. Amidőn kísérletet tettünk a csata lejátszására, szereplőink minden esetben e dombon állították fel a fővezéri sátrukat. Soha egyetlen „beépített” szereplőnek sem sikerült elérnie, hogy e mozzanat elkerülje „hőseink” figyelmét. Akkor hát, hogyan lehetséges, hogy épp az akkori világ egyik legjelentősebb hadvezére hagyta ezt figyelmen kívül?

E jelenségnek két magyarázata lehetséges. Az első, hogy valamilyen hatótényezőről nem tudunk, a második, s tán ez a valószínűbb, a csata leírása e téren torz. Ha valóban Atilla jelölte ki a csatateret, „verte le a tábort jelző karókat”, akkor minden valószínűség szerint a dombon állt a vezéri sátor, ha azonban küzdenie kellett a dombért, akkor vagy később vagy közel egy időben ért oda, mint a rómaiak. Miután azonban a rendelkezésünkre álló adatok e téren bizonytalanok, nehéz helyes következtetést levonni. Hasonló a helyzet a jövő forgatókönyveivel kapcsolatban is. Maguk a forgatókönyvek elsődlegesen „szerzőik” előfelvetésein alapulnak. Ezek azonban az esetek nagy részében rejtve maradnak. Greer szerint a két szélsőség, a haladás és a gyors összeomlás hátterében mítosz húzódik meg, s harmadik út, „az ipartalanodott jövő földműves kultúráihoz vezető lassú hanyatlás, szó szerint nem fér az ezekben hívők a fejébe”. — Igaz, a haladás és az apokalipszis egyaránt lehet mítosz, ugyanakkor meghúzódhatnak mögötte olyan képzetek, melyek a lassú hanyatlás képzetéből maradtak ki. E téren az sem segít ha az ember a korábbi társadalmak összeomlását veszi alapul, mert számos ponton a mai helyzet jelentősen eltér minden korábbitól. Az emberiség ma olyasmivel áll szemben, amivel eddigi története során még soha. Sorra véve e jelenségeket, láthatjuk, hol is válik nehezen tarthatóvá a lassú összeomlás tétele, azzal együtt, hogy más meggondolások okán azért még figyelemre méltó lehetőség marad.

Greer felvetése, miszerint „az agonizáló, lepusztult nagyváros(ok)ban (…) a lakosság felének nem jut tiszta víz, áram, vagy egészségügyi ellátás. A felhőkarcolók tövében nyomortelepek terjednek, miközben a politikusok és gazdasági vezetők makacsul hajtogatják, hogy a dolgok jobbra fordulóban vannak.” olyan jövőkép, ami számos mozzanattal nem számol, illetve számos kérdésre nem ad választ. A nagyvárosokban nem az ivóvíz és az egészségügyi ellátás a lényeg. Mi történik az árammal? A fűtéssel? A szemét és szennyvíz elszállításával? Az élelmiszerellátással? Ezek a kérdések sokkal fontosabbak, mint a két érintett probléma. Magyarán szólva az agonizáló városi lét csak olyan körülmények között tartható fenn, amikor az alábbi feladatok ellátására még marad valamennyi erőforrás:
1. Élelemellátás
2. Fűtés
3. Legalább részleges vízellátás
4. Szennyvízelvezetés, szemétszállítás
5. Valamilyen szintű rendfenntartás, a káoszba zuhant negyedek elkülönítése

 — Élelemtermelés

Biztonságos élelemellátás nélkül semmiféle városi lét nem tartható fenn. Ez azonban már egy kétmilliós nagyváros esetében is hihetetlenül összetett feladat. Iparszerű mezőgazdaságot és ráépülő élelmiszeripart feltételez, annak víz-, energia- és anyagszükségletével, szállításigényével egyetemben. Az iparszerű termelésnek és terméknek szükségszerű velejárója a szemét, aminek az elhelyezése megint csak létkérdés, illetve egy város esetében a szennyvízzé vagy szemétté váló emberi ürülék kezelése is energia igényes feladat.

Mi kell ahhoz, hogy élelmet lehessen termelni egy több milliárdos agglomeráció számára?
1. Termőterület
2. Termelőeszközök
3. Vetőmagok
4. Műtrágyák
5. Növényvédő szerek
6. Energia. Azaz kőolaj. Részben ezek előállítására, kijuttatására, részben a termelésre, és a szállításra.

Elvben a mai kereteket meg is lehetne változtatni. A milliárdos népesség nagy részét földművelésre lehet szorítani, kérdés, hogy mennyiben vannak meg ennek a feltételei.

1. Termőterület — a helyi élelemtermeléshez kevésnek tűnik. Egy olyan környezetben, mint mondjuk a keleti parti agglomeráció vagy Budapest és környéke, az összes zöldterület, illetve tér, közterület feltörésével sem látszik elegendőnek. A számba vehető változatok, melyek az iparszerű termelés kiváltói lehetnek — zöldháztetők, vízkultúrás termelések stb. mind energia igényesek. A több milliárd, avagy csak millió ember ellátása, önellátásra való áttérése, azaz az iparszerű gazdálkodás lecserélése e nézőpontból erősen kérdéses.

2. Termelőeszközök — az élelemtermelésnek egyszerűen nincsenek meg az eszközei. Valamennyi forgalomban lévő eszköz meglehetősen energia igényes. Jól használható, nagy tömeg, vagy akárcsak viszonylag nagyobb létszámú csoportok ellátására is alkalmas kézi-, vagy állati erő felhasználására épülő szerszámok nincsenek forgalomban, és jórészt hiányzik a készítésükhöz, fenntartásukhoz, használatukhoz nélkülözhetetlen tudás, szakértelem. Az is bizonytalan, hogy egy általános energiaválság esetén mennyiben maradnak működőképesek a bonyolult, a modern idők igényeinek kielégítésére szolgáló gépsorok, illetve milyen korábbi technológiák felélesztésének vannak meg a feltételei.

3. Vetőmagok, a termelés anyagi feltételei. — nagy kérdés, hogy elegendő mennyiségben vannak-e olyan vetőmagok, amelyek szabadon termeszthetők és korlátlanul szaporíthatók. A jelenlegi iparszerű termelésben felhasznált szaporító anyagok egy- esetleg két-három idényt bírnak ki, utána a végletekig elkorcsosulnak. Fel vagyunk-e készülve ezek helyettesítésére, van-e elegendő megfelelő génállományú vetőmagunk?

4. Műtrágyák — Ezek előállítása, nem nélkülözheti a nehézvegyipart. Kérdés, hogy egy sorozatos energiaválság, és kísérőjelenségei között fennmarad-e egyáltalán a termelésük. Itt olyan körfolyamatok egymásra hatásairól van szó, amelyek hihetetlenül érzékennyé és ingataggá teszik a rendszert. Ha a városi lakosság ellátására csak időlegesen sem lesz elég energia, olyan helyzetet teremthet, melynek következtében ezeknek a termékeknek az előállítása időlegesen leállhat, illetve gyártósoraik megrongálódhatnak, tönkremehetnek. Kérdésessé válhat üzembe helyezésük, illetve a nyersanyag odaszállítása, a késztermék elszállítása, stb. Műtrágya nélkül pedig nincs iparszerű termelés.

5. Növényvédő szerek — hasonló a gond mint a műtrágyák esetében, bár kiesésük talán nem olyan súlyú.

6. Energia — Ez a legkritikusabb kérdés. Ha abból indulunk ki, hogy a világ olajtermelése ma 84 millió hordó/nap körül alakul s hasonló arányú a fogyasztás is, a helyzet nem tűnik reménytelennek. A fogyasztás visszafogása mellett a rendszer megszilárdíthatónak tűnik. Itt azonban két olyan mozzanat lép fel, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, mindkettő a jelenlegi rendszer szerkezetében megnyilvánuló irányításhoz köthető. Az egyik a növekedési kényszer, a másik szorosan az előbbihez kapcsolódva az energiafogyasztás szükségszerű növekedése. Első nekifutásra úgy fogalmazhatnánk, hogy a jelenlegi társadalmak motorja a gazdasági növekedés (ideértve a fogyasztás növekedését is), üzemanyaga pedig az olcsó és egyetemes energiaforrás: az olaj illetve a földgáz. Hetesi Zsolttól tudjuk, hogy ma még, illetve hosszútávon egyik sem helyettesíthető. E két mozzanatra még vissza kell majd térnünk.

 — Fűtés

Gondolom, ez nem igényel bővebb magyarázatot. A téli hidegben a nagyvárosokat legalább részben el kell látni melegvízzel, illetve a hőmérsékletet mindazokon a helyeken, ahol csővezetékek futnak, fagypont felett kell tartani. E nélkül a téli hónapokban az élet teljesen ellehetetlenül

 — Részleges vízellátás

Szorosan összefügg a fűtéssel, ha szétfagynak a vezetékek, vagy nem lesz elég energia, legalábbis minimális vízellátáshoz, a városi élet ellehetetlenül.

 — Szennyvíz elvezetés, szemétszállítás vagy kezelés.

Első pillantásra a legmellékesebb körülménynek tűnik, ugyanakkor hosszútávon igen komoly problémát okozhat. Milliós illetve a többszázezres nagyságrendet feltételezve az ürülék és a szemét elszállításának hiánya néhány éven belül ellehetetlenítheti az életet a városokban.

 — Rendfenntartás

Itt sem szükséges bővebb magyarázat. A tartós élelmiszerhiánnyal, illetve a közüzemek működésének megszűnésével, vagy akadozásával járó válságok komoly próbatétel elé állíthatják az embereket, melyben akár egymást érhetik a zavargások, éhséglázadások.
Természetesen egymásra ható, egymást erősítő, illetve akár fékező folyamatokról van szó, melyek — kiszámíthatatlanságukkal egyetemben egyetlen kulcselemtől, az olajtól, illetve a reáalapozott ipari termeléstől, energiaellátástól függnek.

A kőolaj fogyasztás visszafogása — amennyiben nem jár a gazdaság, így az iparszerű mezőgazdálkodás teljes összeomlásával — elvben olyan helyzetet teremthet, amelyben a luxusra egyre kevesebb energia jut, értve ezalatt, hogy az kevesek kiváltsága lesz, míg a nagy többség egy minimális szinten ellátott, agonizáló nagyvárosok egyre züllő nyomornegyedeibe kényszerül. Ebben az esetben előállhat a Greer által felvetett kép, és a lassú hanyatlás. De van-e tényleges esély a fogyasztás visszafogására.

A társadalmi rendszerek működése felől vizsgálva a dolgot, a fogyasztás visszafogásának egyetlen ismert formája kereslet-kínálat, illetve az ár alakulása. Kérdés, hogy e téren lehetnek-e változások. Azt már tudjuk, mivel jár, ha jelentős fogyasztói rétegek hullanak ki a piaci versenyből. Ezt végül is nagyon jól példázza a hitelválság, aminek (egyik) kiváltó oka az amerikai középosztály korábbi életmódjának fokozatos, ám egyre gyorsuló ellehetetlenülése volt. Az olaj ebben a megközelítésben történelmi példánk csataterének dombja. Eddig úgy tűnt, a hozzáférés korlátlan, bárki, bármikor elfoglalhatja, nem is foglalkoztak vele túlságosan: Most azonban minden szereplő előtt egyre világosabbá válik korlátozott volta, miért is komoly küzdelem indul meg a birtoklásáért. A jövőkép felvázolásakor e küzdelmek hatásait is számításba kellene venni. Ez, ha lehet, még kérdésesebb, mint a többi említett mozzanat.

Mégis azt mondhatnánk: a helyzet kulcsa az olaj, és pedig a kitermelés-fogyasztás alakulása. Ha már most minden e téren rendelkezésünkre álló adattal és törvényszerűséggel számolni akarunk, ideértve India és Kína olajigényének növekedésétől, az Uniós országok és az USA fogyasztásának tetőzésén, esetleges visszaesésén, illetve az olajcsúcs tényén át a növekedési kényszerig, a következő képletet állíthatjuk fel.

Egyik oldalon áll a kitermelés a maga 84 millió hordó/napi adagjával, a másik oldalon 7 milliárd ember közelítőleg ugyanilyen nagyságrendű fogyasztása. Egyenes arányokkal számolni persze nem lehet, de feltételezhetjük, s talán pontosan ki is számíthatjuk, a lakosság hány százalékának kell kiesnie ahhoz, hogy a fogyasztás jelentős mértékben csökkenjen. Az efféle véralgebra elég távol áll tőlünk, mégis csak a példa kedvéért tegyük fel, hogy ilyen számítások felmerültek, és eredmény gyanánt valami olyasmit kaptunk, hogy a jelenlegi fogyasztók 1/7-e mellett a fogyasztás a negyedére esik vissza, ami azt jelentené, hogy a civilizációnak a növekedési kényszer mellett is több száz évnyi tere nyílna. Egy ilyen forgatókönyv természetes velejárói lennének az agonizáló nagyvárosok.
Persze itt is számos kérdés merül fel. Hogyan lehet a jelenlegi lakosságot úgy meghetedelni, hogy elegendő humánerőforrás maradjon a társadalmi szerkezetek fennmaradásához. A megmaradó népesség fenn tudja-e tartani az olajtermelés szükséges volumenét, avagy a zuhanás olyan jellegű lesz, ami ezt kizárja. Egyáltalán: hogyan lehet elképzelni ilyesfajta változásokat?

Első nekifutásra talán hívjuk segítségül az irodalmat. A galaktika folyóirat anno egy igen érdekes regényt tett közzé, Egyetlen fűszál sem, címmel. Ebben egy vírus lehetetlenítette el a világ gabona termelését. A következmény teljes káosz lett, melyben megoldásként Anglia vezetése saját túlzsúfolt városaira atombombát dobatott, így oldva meg az éhínség problémáját. Másik hasonló jellegű példa, a V, mint vérbosszú című film. Ahol az energiaválság nyomán jelentkező társadalmi „rosszidőt” egy félfasiszta–félkommunista diktátor a hatalom megragadására használta fel, illetve ennek mintegy melléktörténeteként rászabadított egy pusztító vírust saját lakosságára, egyfelől mert a kezükben akkor már ott volt az ellenszer, amit jó áron értékesíthettek, másfelől mert ezzel mintegy a szelekció eszközét is a kezükben tartották. A harmadik példa e téren Stephen King Végítélet c. írása, amelyben a vírus még az előtt szabadul el, hogy kikísérletezték volna az ellenszerét, s az emberiség több mint 99%-át elpusztítja. Mellesleg ez utóbbi esetben a vírus egyfajta szuperinfluenza volt.
Az effajta összeesküvések — legalábbis elméleti szinten megjelentek a valóság peremén is, ha még nem is tény, de bizonyos tényekről vallott nézetek, képzetek formájában. Elég itt csak a Fahrenheit 9.11 c. filmre és az ahhoz kapcsolódó elméletekre gondolni.

Mindezekre tekintettel több, mint érdekes mindaz, ami jelenleg az influenza új törzse, melyet részben sertés-influenzának részben H1N1-nek hívnak.

Kérdés, mennyiben vehető komolyan mindez. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetek tényleg kijöhetnek a könyvek lapjai közül, lemászhatnak a filmvászonról, s megjelenhetnek mindennapi életünkben? Erre is fel kell készülnünk?

Persze ezek a forgatókönyvek túlságosan bizonytalanok ahhoz, hogy építeni lehessen rájuk. Hat milliárd körüli ember nem likvidálható szabályozott keretek között, egy súlyos járvány kiszámíthatatlan következményekkel jár. Hogy mennyiben, megértheti bárki, aki végig olvassa Stephen King regényének vonatkozó részeit. Igazán komoly esély az események kézben tartására csak két esetben kínálkozik: egyfelől olyan szelektív hatású biológiai fegyver kidolgozása esetén, mely valamely gén létét vagy nem létét érzékeli és csak a célcsoportot írtja ki. (Akikben megvan, illetve akikben nincs meg a gén). Vélhető azonban, hogy ilyen jellegű kísérleteket minden érintett fél végez, miért is erre bizton építeni nem lehet. Marad a másik lehetőség, az előzetes immunizálás. Magyarán, még a járvány kirobbanása előtt védettséget biztosítani a társadalom kulcspontjain tevékenykedőknek: katonáknak, rendőröknek, orvosoknak, egészségügyi személyzetnek, állami tisztségviselőknek, közüzemi dolgozóknak stb. Mindezt fel se vetné az ember, ha a jelek e téren nem lennének nagyon aggasztóak, ha pontosan lehetne érteni, mi is játszódik le a H1N1 körül.

Bármilyen forgatókönyv szerint köszöntsön ránk az olajkorszak vége, vannak bizonyos jelek, amelyek arra utalnak, a szép új világ felépítése nem lesz fáklyásmenet. A szállítás, az útvonalak biztosítása, a csővezetékek karbantartása mind olyan kérdés, ami önmagában megérne egy-egy alaposabb elemzést, végiggondolást. Számomra úgy tűnik, hogy a válságnak lesz egy rövid, de igen súlyos, nagy vérveszteségekkel járó szakasza, melyet előre tervezni nem lehet. Még akkor sem, ha ilyen tervek esetleg léteznek. E téren túl nagy a bizonytalanság, túl sok a kétes elem, melyekkel számolni nem lehet. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a Greer által jelzett korszakot valami olyasmi előzheti meg, amely mind hatását, mind az áldozatok számát tekintve messze meghaladhatja az eddigi két világháborút. Ezt követően a jelenlegi rendszerek maradványai ott élhetnek túl és olyan fokban, amennyiben helyben felhasználható, vagy a közelben beszerezhető készletek állnak majd a rendelkezésükre nyersolajból. A jelenlegi eszközkészlet mellett ugyanis elsősorban ilyen helyeken képzelhető el a mai világ egyfajta reneszánsza. E téren elég legyen utalnom a barátság kőolajvezeték egyik északi szárnyára, ahol a fenntartó szerint mintegy 4000 hibát kellene kijavítani, hogy a vezeték ismét üzemképessé váljon, s ez egyszerűen nem éri meg. Hasonló a helyzetre már a Katharine-hurrikán kapcsán már utaltunk. Itt a megrongálódott kitermelő üzemek helyreállítását torpedózták meg a gazdasági számítások.

Akkor tehát mire is készüljünk fel?

Térjünk vissza egy gondolat erejéig Greer szavaihoz:

„…a hirtelen összeomlás hollywoodi képe rémálom, látványos forgatókönyvet lehet írni belőle, ám semmi köze a civilizációk bukásához. Történeti tapasztalatok szerint egy összetett társadalom felbomlása nem napokig, évtizedekig tart. Mivel a fosszilis energiahordozók kitermelése fokozatosan fog csökkenni, a dolgok várható kimenetele inkább fokozatos hanyatlás, mint szabadesés. Általában a civilizációk egy-négy évszázadig is eltartó, helyi szerencsétlenségekkel tarkított gördülő jelenség során omlanak össze. Az adott esetben nem is beszélhetünk folyamatos hanyatlásról, a hirtelen válságok között viszonylag szilárd állapotok, sőt akár szerény javulás is lehet; különböző régiók különböző ütemben hanyatlanak, a létező társadalmi, gazdasági és politikai szerkezet nem zilálódik szét, olyan társadalmi rendszerek válthatják fel, amelyek egészen jelentős intézményi stabilitást érhetnek el.”

Mindezt a folyamatok összessége tekintetében gond nélkül elfogadhatjuk. A részletekben lakozó ördög megvilágítása érdekében azonban néhány alapvető kérdést fel kell tennünk, ha válaszolni nem is tudunk még ezekre.

1. A gördülő összeomlás egyes lépcsőit képező válságok milyen súlyúak lesznek? Milyen következménnyel járnak?
2. A fosszilis energiahordozók kitermelése fokozatosan csökken?
3. Milyen szerepet játszik a gördülő válságban a történelem folyamán eddig még soha nem tapasztalt kiszolgáltatottságunk?

1. Az egyes lépcsők önmagukban is megjeleníthetnek olyan különbségeket, amelyek az azt átélőkben — joggal keltik a Mad Max féle összeomlás látszatát. Az előző elemzésünkben jeleztük ezt Róma összeomlásával kapcsolatban. Itt az élelemtermelés ellehetetlenülésére céloztunk. Ha egy energiaválság következtében tényszerűen lehetetlenné válik a nagyvárosok élelem ellátása, ha az új rendszer a jelenleginek csupán százalékban vagy ezrelékben mérhető töredékét tudja élelmezni, az első lépcső gyakorlatilag teljes káoszt eredményez, melyet persze követhetnek majd a rendszer megszilárdításának és az enyhe javulásnak kisebb lépcsőfokai.

2. Itt megint csak kulcskérdésről van szó. A kitermelés nagyságrendje szorosan összefügg a társadalom szervezettségével. Ha megbomlik a rendszer szövete, ha akadozni kezd a szállítás, ha társadalmi, vagy természeti viharok rongálják meg az eszközrendszert és a háttéripart, a kitermelés összeomolhat. Azaz a folyamatos csökkenés helyett itt is valószínűbb egyfajta gördülő összeomlásra felkészülni. Nagy kérdés azonban, hogy ennek első lépcsője milyen hatással és milyen következményekkel jár? A magam részéről nem tartom elképzelhetetlennek azt sem, hogy kitermelés 1-2 százalékban mérhető nagyságrendre zuhan vissza, s a lassú emelkedés innen indulva jut el valamilyen szintig, akár a jelenlegi termelésig, hogy kezdődhessen minden elölről. Ebben az esetben az összeomlás maga nem évszázados, inkább évezredes folyamat lesz, és távoli leszármazottaink ismételten átélhetik az energiaválság és az azt követő zuhanás minden borzalmát.

3. Az emberiség történetében az ember még soha nem volt ennyire kiszolgáltatva egy életmódnak, illetve az általa létrehozott társadalmi-gazdasági rendszer szerkezetében megnyilvánuló irányításnak. A korábbi összeomlások során az embert e téren egyfajta kettősség jellemezte. Egyfelől rabja volt a maga teremtette világ törvényszerűségeinek, de valamilyen mértékben a természeti folyamatokhoz is kötődött. Ma e kötöttség teljes egészében közvetlenné vált. Csak annyiban hatnak a természeti folyamatok, amennyiben próbára teszik, s végső soron ellehetetlenítik a társadalmi-gazdasági szerkezetünk. E kérdés súlyáról és jelentőségéről elemzésünk harmadik, befejező részében ejtünk szót.

Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

Eddig inkább csak arról volt szó, hogy mi történik majd amíg ez a rendszer leépül. Arról, hogy az oroszok miatt gázkelepcében ülünk, hogy a fogyó olaj miatt az egész világ az olaj csapdájában vergődik, de arról ritkán szólunk, hogy mit tegyen egy kis közösség, vagy család. költözzön tán mindenki vidékre, Ezt úgysem lehet megtenni. Akkor mit eszünk szervezett élelmiszer-termelés híján? Vagy akár eljutunk-e valaha oda, hogy nem lesz szervezett élelmiszer-ellátás?

A Kairosz kiadó magyarul is kiadta David Korten egy új művét. A korábban megjelent Tőkés társaságok világuralma is gondolatébresztő mű volt, a mostani még nikább aktuális.

A Magyar Nemzetstratégia második kötete számos szakértő munkájának eredménye, mely magába foglal egy palettát a jogra vonatkozó elképzelésektől az oktatáson keresztül a gazdaságig.

Kutatóink az energetika-fenntartható gazdálkodás területén írtak cikket a könyvbe. A könyv szerkesztőjével egyeztetve jelentetjük meg ezt a kis helyreigazítást:

Az "Energia nélkül nem megy semmi" címmel közreadott cikk 3 szerző munkája. A második függelék az ártéri gazdálkodásról Molnár Géza, a harmadik függelék a lokalizált rendszerekről Szám Dorottya munkája. A megújuló energiaforrásokra vonatkozó adatok és számítások egy része a PTE Környezetfizika Tanszék és Német Béla tanszékvezető által végzett kutatásokból származik.

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

X