Közelgő események
  • Nincs közelgő esemény


Mi vár ránk tulajdonképpen? - 3. rész "Ember voltunk hanyatlása"

A cím Konrád Lorenz művére utal, s nem véletlenül. Ha a mai válságot összehasonlítjuk bármelyik korábbi összeomlással, legyen szó bár a maja városokról, az inkákról avagy Rómáról, azt látjuk, hogy az ember egyetlen alkalommal sem volt ily mértékben kiszolgáltatva a maga alkotta társadalmi-gazdasági szerkezetnek, és ennyire távol az őt termető természettől. Mindezt egyfajta háziasításként, elembertelenedésként is felfoghatjuk. Hamvas Béla szavaival élve: amiről „a jelen történeti pillanatban szó van, az a tömegesen fellépő embertelenné válásnak olyan legázoló ereje, amely elől kitérni éppoly kevéssé lehet, mint feltartóztatni. Hogyan? Van érző lény, aki látja, hogy egész népek észtvesztő sebességgel zuhannak az emberi lét alá, és szótlanul megállja? De van olyan ostoba, aki látja, hogy egész népek, mint lavinák gurulnak le a hegyről, amelyre százezer év alatt kapaszkodtak fel és azt higgye, ha ő kiáltozni kezd, a lavina meg fog állni? Mindenképpen arról van szó, hogy az emberiség túlnyomó nagy része az emberiség körét elhagyni készül. A népek nagy része leszakad és elmerül”. Elmerül, mert megszűnt körötte a közeg, mely fenntartotta, s mindez benne is mélyre ható változásokat indított el. Konrad Lorenz szerint „Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető természetet vandálmódon elpusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz. Sajnos azonban azt fogja utoljára észrevenni, hogy ennek a barbár folyamatnak a során milyen lelki sérüléseket szenved. Az élő természettől való általános és gyors elidegenedés nagyban felelős a civilizált ember esztétikai és erkölcsi eldurvulásáért.” s mint látni fogjuk fizikai leépüléséért is. Embervoltunk hanyatlása a válság következménye, de egyben oka is, s egyben kérdésessé teszi meg-, illetve fennmaradásunkat is.

Az összeomlás lehetséges forgatókönyveit vizsgálva eddig nem ejtettünk szót a legfontosabbról, az emberi tényezőről. Ugyan utaltunk már rá, hogy az ember ma oly mértékben szolgáltatja ki magát egy életformának, amire a történelem során eddig még nem volt példa.

De mit is jelent ez a valóságban?

Ha egy mondatban akarnám összefoglalni, azt mondhatnám, az ember még soha nem állt ilyen messze a természettől, mint mainapság, ami egyben azt is jelenti, a körülmények akár csekély változása is készületlenül éri. Vegyünk itt egy egyszerű példát. A második világháború zűrzavaros korszakaiban a front átvonulásakor és az azt követő időszakban több helyen ellehetetlenültek a mezőgazdálkodás korábbi feltételei. Az iparszerű nagybirtokok képtelenek voltak termelni. Ezzel szemben a kisparaszti gazdaságokban a termelő eszközök részleges kiesése mellett is kísérletet tettek élelemtermelésre. Ahol volt állat, ott az emberek egymást kölcsönösen segítve szántották fel a földeket, ahol pedig még az sem maradt egymást fogták az eke elé. A rendszer megszilárdulása után a város még évekig (kis túlzással, illetve a háztáji gazdálkodást is ideszámítva: évtizedekig) abból élt, amit a korábbi gazdálkodási formáktól el tudott venni, magyarán a padlás előbb fizikai, majd virtuális lesöpréséből.
E folyamatnak két komoly tanulsága is van. Egyfelől az együttműködés, illetve az arra való hajlam és képesség, a másik viszont az élelemtermelés és élelmiszeripar ellentéte. Mindkettő szorosan kapcsolódik „ember voltunk hanyatlásához”

Kezdjük talán az élelemtermelés megszűnésével. Hogy ez milyen veszélyeket rejt magában azt korábban érintettük, nem számoltunk viszont azokkal a közvetlen következményekkel, amelyeket saját bőrünkön érezhetnénk, ha nyitott szemmel járnánk a világban, illetve ha nem lassan észrevétlenül változtak volna meg a körülmények.

Itt mindenféle további elmélkedés helyett egy gyakorlati példával igyekszem megvilágítani a helyzetet.
Néhány évvel ezelőtt egy tábor keretében három-négy napon át a kis paraszti gazdálkodáshoz kapcsolódó mindennapi munkát kellett végezni néhány fiatalnak. Az eredmény siralmas volt. A jelenlévők közül szinte senki sem bírta végig a munkát. A tábort követően a szervezők, akik többé-kevésbé helytálltak, a tanulságok levonásakor a mai ifjúság elkorcsosulásán keseregtek. Egészen addig, amíg valaki fel nem vetette, hogy ők maguk hasonlóképp nem bírnák a versenyt a korábbi nemzedékekkel. Végül is arra a megállapításra jutottak, hogy az ember állóképességének folyamatos leépülését figyelhetjük meg.

De vajon mi lehet ennek az oka?

Első körben nyugodtan ráfoghatjuk mindezt az életmódra. A mai ember ül a számítógép előtt, nem fizikai, inkább szellemi munkát végez. Még ha szántó-vető, akkor is inkább a gépek dolgoznak helyette. Mindez akár magyarázat is lehetne a jelenségre. A valóságban azonban inkább kölcsönhatásról van szó. Egymást erősítő mozzanatokról. Tény, hogy a gyermekek az adott esetben kevesebbet mozognak. A mozgáshiány azonban összefügg az erőnlétükkel, állóképességükkel. Ha egy gyermek olyan tevékenységet folytat, ami meghaladja, vagy csak megközelíti teljesítőképessége határait, elmegy tőle a kedve. A mozgásszegény életmód és az erőnlét nem egyoldalúan függ össze, inkább kölcsönhatásról, mint sem egyedi meghatározottságról beszélhetünk. Azaz az életmód következtében romolhatnak fizikai adottságink, miközben a romló fizikai adottságok miatt menekülünk ehhez az életmódhoz. Adottságaink romlása viszont élelmiszereink tápértékének visszaeséséből is következhet. Az iparszerű termelés eredményessége elsődlegesen a terméshozamok mennyiségi növekedésében mérhető. Ugyanakkor nagyon kevesen vették maguknak a fáradtságot ahhoz, hogy megvizsgálják, mi is történik ezzel párhuzamosan a minőséggel, az elfogyasztott élelem tápértékével?
Vegyünk egy egyszerű példát, a búza beltartalmi értékét. Amióta az emberiség termelni kezdte ezt a növényt, tápértéke folyamatosan csökkent. Eleinte alig észrevehetően, aztán pár évezredre visszatekintve már mérhetően, az elmúlt pár évszázad vonatkozásában pedig ugrásszerűen. Ma ahhoz, hogy annyi tápanyagot illetve tápértéket juttassunk be a szervezetünkbe, mint amennyit mondjuk az 1800-as évek végén egy szelet kb. 20dkg-nyi kenyér tartalmazott, megközelítőleg 6 kg-ot kell megennünk. S a jelenség valamilyen formában minden élelmiszeripari termékre jellemző. Fizikai adottságaink romlásának egyik oka az elfogyasztott élelmiszer(ipari termékek) minőségének fokozatos mára már ugrásszerű romlása. A mozgásszegény életmód oka, hogy a mozgás ilyen körülmények között nem okoz örömet, illetve, hogy sérülékenyebbé válunk mind fizikai, mind szellemi-lelki téren. Maga az életmód aztán ráerősít e folyamatra. A következmény Konrád Lorenz szavaival élve a háziasított ember.

A folyamat másik oldalán az együttműködésre való hajlam és képesség áll. Ha az ember saját maga kísérli megtermelni az élelmét, rögtön nyilvánvalóvá válik az erre való képtelensége. Az ember egymagában nem tudja ellátni magát. ha valaki netán egyedül műveli a kertjét, és úgy gondolja e téren tévedünk, kérem tegye meg, hogy csupán egyetlen téli hónapban nem vesz magához semmilyen más élelmet, csak azt, amit maga termelt meg. (Tehát olyat sem, aminek az előállításában más akár önként, mint segítő, akár mint fizetett alkalmi munkás vett részt) A kis paraszti gazdálkodások még a háztáji idején sem személyes, inkább közösségi vállalkozások voltak. A környezetemben szétnézve azt láttam, hogy általában egy család, de legalább két ember összehangolt munkáját igényelték. Igazán ott működtek jól, ahol legalább 4-5 ember vett részt a tevékenységben, ahol ettől kevesebben voltak, ott egyre több részműveletet kellett pénzben megváltani. Terményt venni, vagy a földet műveltetni. Gyulai Iván mindezt úgy fogalmazta meg, hogy az ember elhitette magával, hogy a gépek segítségével megáll a saját lábán is, holott csak annyi történt, hogy így a személyes, embertársainktól való függést felcseréltük egy személytelen, számunkra áttekinthetetlen „gépszövevénytől”, illetve társadalmi kapcsolatrendszertől való függésre. E függést éljük meg függetlenségként. Mindez egyfelől komoly csapást mér az együttműködésre való hajlamainkra illetve képességeinkre, másfelől a kapcsolatrendszer szétzilálódása nem csak életmódunk, de teljes világképünk, lelkivilágunk összeomlásához is vezet. E jelenség egyébként most is megfigyelhető azoknál a városi értelmiségieknél, akik valamilyen szerencsétlen módon képesek ezt átérezni. Egyikük sem meri ugyanis felvállalni, hogy a számára láthatatlan kapcsolatrendszertől való függést, az embertársaitól illetve a köztük kibomló együttműködés különböző formáitól való közvetlen függésre cserélje fel.

Mire is kell tehát felkészülnünk?

Amennyiben a rendszer sérülése egy bizonyos általunk nem mérhető és előre nem jelezhető fokot meghalad, magyarán túl jut saját billenési pontján, a rendelkezésre álló olaj és termelőeszközök nagyságrendjétől és arányától függetlenül is összeomlik.

Ez az összeomlás az élelmiszeripar megszűnésében ölt testet.

Ahhoz, hogy e jelenség minden következményét megfelelően értékeljük tudnunk kell, hogy ma elsődlegesen életmódunk következtében egy egyszerű háztáji gazdálkodás kialakítására sem vagyunk képesek, ennek ma hiányoznak az eszközei (szerszámok, igák, igavonók), nincs meg az eszközöket előállító és fenntartó háttéripar, és végső soron belőlünk is hiányoznak azok a fizikai, szellemi és lelki képességek, melyek egy ilyen gazdálkodási formához való visszatérés alapfeltételei lennének.
Mindez összességében azt vetíti előre, hogy az összeomlás első lépcsője nem Mad-Maxszerű, hanem attól sokkal borzasztóbb rémálom lehet, s a javulások csak ezt követően a mai emberiség talán ezrelékekben mérhető túlélői körében várhatóak.

Hogy mindez mennyiben mítosz?

Természetesen nem hisszük, hogy valamennyi hatótényezőt tá tudtuk itt tekinteni. A jelenlegi folyamatok ismeretében azonban úgy véljük, az itt vázolt kép tűnik a legvalószínűbbnek. De hogy gondolatmenetünk tiszta és világos legyen, az alábbiakban összefoglaljuk még egyszer, mire is alapoztuk mindezt.

1.) A mai rendszerben sajátos növekedési kényszer figyelhető meg. Erre két példát is hozhatunk. egyfelől a Tisza szabályozása: látni kell, hogy egyetlen nagyobb XX. századi árvizet sem tudtunk volna megfogni XIX. századi eszközökkel. Magyarán a természeti folyamatokba történő beavatkozásaink visszahatásainak kivédése egyre komolyabb eszközöket és egyre több energiát igényel. Amennyiben e téren a társadalom teljesítőképessége csökken, e visszahatások egyszerűen elsöprik a fennálló társadalmi-gazdasági rendet. Ami e példához csatlakozva azt is jelenti: a Tisza völgy jelenlegi tájhasználata szükségszerűen fog összeomlani a nem túl távoli jövőben.
A második példa szorosan idekapcsolódik. A tájhasználat ugyanis nem csak,és nem is elsősorban a Tisza mentén kötődik a növekedéshez. Vegyük akár mondjuk India, akár a Duna-Tiszaközi homokhátság példáját, csak addig van lehetőség itt az iparszerű művelésre, még a kutakból el nem fogy a víz, illetve amíg van elég energia a jelenlegi túlhasználat fenntartására. Maga a túlhasználat egyre energia igényesebb egyre érzékenyebb az energiaingadozásra. Minderről már volt szó. Most a helyzet jobb megvilágítása érdekében idézzük ismét James Howard Kunstler szavait: „Az éghajlatváltozás szaporítani fogja az alternatív üzemanyagokkal kapcsolatos hatalmas problémákat is. Amint ezt írom, az amerikai gabonaövezetet ádáz nyári aszály sújtja. A kukorica és a szója fonnyad Minnesotától Illinoisig, a búza kiég a Dakotákban és Kansasban. Ezzel egyidejűleg a mezőgazdaság "inputjainak" költsége a dízelolajtól a földgázból készülő műtrágyákon át az olajalapú rovarirtókig 2003 óta egyenletesen emelkedik, nagy fejfájást okozva a farmereknek. Az időjárás és az olajárak egyaránt leszorítják a terméshozamainkat, miközben a mezőgazdaság második világháború után kialakult ipari modellje egyre fenntarthatatlanabbá válik.”

2.) A növekedés üzemanyaga az olaj. A mai körülmények között úgy tűnik, ez semmivel sem helyettesíthető. Viszont a növekedési kényszer miatt a státus quo megőrzéséhez annyi olajra van szükség, amely nemcsak a növekedést magát, de annak fokozódó ütemét és képes biztosítani. Ha ez nem történik meg a rendszer szövete szétesik.

3.) A rendszer a jelenlegi körülmények között képtelen helyi szintű élelemtermelésre. Ennek okai

a.) a túlhasználat miatt nagy területeken a hagyományos eszközökkel már semmi sem termelhető, vagy ha igen, csak a korábbi nagyságrendekhez képest elenyésző mennyiségben

b.) a helyi termelésnek nincsenek meg a feltételei, hiányzik az eszközállomány,

c.) a mai ember felkészületlen, képtelen megtermelni az élelmét, ehhez nincsenek meg sem a fizikai, sem a lelki, sem a szellemi adottságai.

4.) Az emberek együttműködési készsége megszűnt. (Bár feltételezhetjük, hogy kényszerhelyzetben e téren jelentős változások lehetnek, az együttműködések gyakorlati példái arra engednek következtetni, hogy e téren számos meglepetés várható, még azok számára is, akik azt hiszik, hogy képesek az együttműködésre).

5.) A természetes rendszerek sorra összeomlottak. Mára gyakorlatilag képtelenné váltak saját arculatuk, adottságaik megőrzésére, fenntartására. Mindezt az ember globális változásokként éli meg. Ezek a változások egyszerre lehetetlenítik el az iparszerű tájhasználatot, és teszik kínkeservessé a korábbi, természetes tájhasználathoz való visszatérést. Azt is mondhatnánk, nincs természetes táj, amihez igazíthatnánk a tájhasználatot. Ez nyilvánul meg a Kárpát-medencében pl. a vízháztartás szélsőségeiben, illetve abban a tényben, hogy a csapadék lassan kiszorul a vegetációs periódusból. A folyamat egyre jellemzőbben nyilvánul meg e formában, ami nem csak az iparszerű tájhasználat összeomlását vetíti előre, hanem a jelenlegi létfeltételek megszűnésére is utal.

Mindaz, amit hozzáfűzhetünk a kérdéshez az itt felvetett alapproblémák ragozása illetve értelmezése. Ezzel együtt az időpontok tekintetében számos kérdés merülhet fel. Jóslásokba nem bocsátkoznánk, csupán annyit szögeznénk le, a jelenlegi folyamatok viszonylag zárós határidőn belül teljes összeomlást sejtetnek.

Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

Eddig inkább csak arról volt szó, hogy mi történik majd amíg ez a rendszer leépül. Arról, hogy az oroszok miatt gázkelepcében ülünk, hogy a fogyó olaj miatt az egész világ az olaj csapdájában vergődik, de arról ritkán szólunk, hogy mit tegyen egy kis közösség, vagy család. költözzön tán mindenki vidékre, Ezt úgysem lehet megtenni. Akkor mit eszünk szervezett élelmiszer-termelés híján? Vagy akár eljutunk-e valaha oda, hogy nem lesz szervezett élelmiszer-ellátás?

A Kairosz kiadó magyarul is kiadta David Korten egy új művét. A korábban megjelent Tőkés társaságok világuralma is gondolatébresztő mű volt, a mostani még nikább aktuális.

A Magyar Nemzetstratégia második kötete számos szakértő munkájának eredménye, mely magába foglal egy palettát a jogra vonatkozó elképzelésektől az oktatáson keresztül a gazdaságig.

Kutatóink az energetika-fenntartható gazdálkodás területén írtak cikket a könyvbe. A könyv szerkesztőjével egyeztetve jelentetjük meg ezt a kis helyreigazítást:

Az "Energia nélkül nem megy semmi" címmel közreadott cikk 3 szerző munkája. A második függelék az ártéri gazdálkodásról Molnár Géza, a harmadik függelék a lokalizált rendszerekről Szám Dorottya munkája. A megújuló energiaforrásokra vonatkozó adatok és számítások egy része a PTE Környezetfizika Tanszék és Német Béla tanszékvezető által végzett kutatásokból származik.

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

X