Mire kell felkészülnünk?

Mondhatni, a legrosszabbra. Bár azt el kell ismerni, sem az összeomlás időpontja, sem tényleges körülményei nem jelezhetők előre, annyit azért tudni lehet: gyors lesz. Éppen a rendszer rugalmatlansága, tehetetlensége, és tartalékai miatt. Minderre elsősorban a 2008-as válság tanulságai figyelmeztetnek. 2008 előtt talán még elképzelhető lett volna valami békés, kisebb zökkenőkkel tarkított átmenet a „poszttechnikai” társadalomba. A válság azonban egyértelműen megmutatta: erre nincs lehetőség.

Ha a társadalmi folyamatokat nagyobb összefüggésbe helyezzük és a növekedési kényszert nem, mint a jelen gazdasági folyamatok belső törvényszerűségét vizsgáljuk, hanem az egész ügyet az ember és a természet viszonyába helyezzük (amire valamilyen csoda, vagy belső törvényszerűség folytán egyre képtelenebbek vagyunk) világossá válik számunkra a tét. A növekedési pályákkal akkor is komoly gondjaink lennének, ha csupán egy adott rendszer működésének belső sajátságáról lenne szó. A tartamos gazdálkodásra való áttérés már ez esetben is komoly megpróbáltatás volna. De sajnos, vagy szerencsére ettől sokkal többről van szó. A gazdasági növekedésre, eszközparkunk állandó bővülésére elsősorban azért van szükség, hogy ki tudjuk védeni, azokat a visszahatásokat, amelyek a meggondolatlan beavatkozásink következtében ütnek vissza ránk. Egy példát, hogy értsük, miről van szó.

A Tisza mederrendezései során a XIX. században létrehoztak egy védelmi rendszert, amit XIX. századi eszközökkel sem fenntartani, sem megvédeni nem lehetett volna. A folyómentén élők „árvízi biztonságához” nélkülözhetetlen volt a technikai fejlődés, illetve az olcsó energiaforrás. Ez azonban a kérdésnek csupán az egyik oldala. A Tisza „megregulázása” felszámolta a folyó korábban oly szerteágazó, a Nyíregyháza –Debrecen vonaltól nyugatra eső területeket behálózó vízrendszerét. Emiatt a Tiszántúl nagy része vízhiányossá vált. E probléma kezelésére született a vízlépcső Tiszalöknél, és a Keleti-főcsatorna. Csakhogy a Tiszán Dombrádig a Bodrogon Felsőbereckiig ható duzzasztás lehetetlenné tette a víz elvezetését a Bodrogközből. Ahhoz, hogy ezt meg tehessük olcsó energiára és egyre hatékonyabb szivattyúkra volt szükségünk. A sor még folytatható, a lényeg azonban ebből is kiviláglik: a természetbe való beavatkozásaink visszahatásait egyre nagyobb energiával és egyre hatékonyabb eszközökkel tudjuk csak kivédeni. Az elmúlt évek katasztrófa-sorozatai rámutattak arra is, védekező rendszereink általában „jóidőben” működőképesek. Ha felborul a rend, a beavatkozások csak növelik a veszélyt és a várható károk nagyságát. A gát, a vízlépcső, a tározó egy bizonyos határig véd, de ha az adott folyó vízhozama szélsőségesen megnő, csak annál nagyobb veszélyt jelentenek. A szélsőségek pedig fokozódnak. Ami nem csak azt jelenti, hogy növekednek, hanem egyúttal azt is, nagyon rövid idő telik el a két ellentétes szélsőérték jelentkezése között. Ez a helyzet már most meghaladja a gazdaság és a társadalom teljesítőképességét. A bekövetkező katasztrófák paradox módon épp a rendszer fennmaradását segítik elő, új lehetőségeket adva a gazdasági növekedésnek. Egy-egy jelentős kárt okozó esemény mindig jótékonyan hat a GDP-re. A játék addig folytatható, amíg elegendő olcsó erőforrás áll a rendelkezésünkre, ahhoz hogy a egyfelől kivédhessük a visszahatásokat, másfelől, hogy elháríthassuk a ki nem védhető természeti hatások következményeit.

Mindez a belső szükségszerűségen túl egy külső kényszer is, mely arra kényszerít bennünket, hogy minden létező erőforrásunkat a gazdasági növekedés fenntartására fordítsuk. Azaz a rendszer tehetetlenséges, a külső hatások kényszerítő volta miatt az összes tartalékunkat egy torz, hibás működés fenntartására fordítjuk, és nem tehetünk mást. (Ha tetszik, ez a Gyűrű logikája. Aki viszont ódzkodik az ilyesfajta irodalmi utalásoktól, ne olvassa el a zárójelbe tett, dőlt betűvel szedett részt.) A 2008-as válság egyik legfőbb tanulsága éppen ez. Ha végig nézzük a kilábalás lehetőségeit, azt látjuk, szinte minden döntés közeli helyzetben lévő legyen bár elemző, politikus, bankár, tőzsdecápa, szürkeeminenciás stb. a gazdasági növekedési pályáraállításában ltta az egyedül üdvözítő megoldást. (A növekedést elvető, valamiféle tartamos gazdálkodásról álmodozó, és véletlenül szócsőhöz jutó jótét lelkekről itt nem emlékezünk meg. Az elmúlt néhány ezer év jól mutatja, szegények mennyiben befolyásolták a folyamatokat.) Ezért aztán a rendszer teljesítőképességének végső határáig fennmarad, sőt egy kicsivel azon is túl, ugyanakkor épp emiatt szétesése váratlan lesz és gyors, ezzel együtt kiszámíthatatlan. (A váratlanra kell tehát felkészülnünk, ahogy Terry Collins, a „Banditák” című film egyik főhőse — Billy Bob Thornton alakításában — mondja, és ha az ember a váratlanra is felkészül, azt hiszi, semmi sem éri váratlanul, és akkor következik be valami igazán váratlan…”)

Igazán nehéz lenne megragadni, mi is fog történni. Ha arra akarunk felkészülni, mi lesz, alaposan elszámíthatjuk magunkat. Azt kell inkább számba venni, mi az, ami nagy biztonsággal nem lesz. Nem lesz üzemanyag, élelem, közbiztonság, energia, közműszolgáltatás, egészségügyi ellátás, tömegközlekedés, semmi féle szervezett központi erő, és persze rend. Dehogy ezen belül mi lesz és főként hol és hogyan, arra már igen nehéz válaszolni.

És a végére egyetlen gondolat a mikorról…

Mindez akkor fog bekövetkezni, amikor nem fogunk tudni a gazdaság fennmaradásához elegendő erőforrást (ma tudásunk szerint kőolajat és földgázt) a rendszerbe juttatni. A téren látnunk kell, hogy a gazdasági növekedés fenntartásához folyamatosan növekvő erőforrás-mennyiségre van szükség. E téren 2005 óta nincs jelentős változás, a kitermelés immár 4-5 év óta nem növekedett, de biztosan tart egy szintet. E szint azonban nem elegendő a gazdasági növekedéshez. Emiatt a világgazdaság szinten marad, nem figyelhető meg komoly növekedés, illetve a részterületek növekedését kiegyenlíti a más területeket sújtó válság (recesszió). Ma a világ nem kap lényegesen több olajat, mint 2000-ben, holott a szükséges növekedés tíz év alatt a kitermelés 4-20%- növelését követelt volna meg (attól függően milyen arányú növekedéssel számolunk, illetve, hogy egy 1%-nyi gazdasági növekedés, milyen arányú energiaforrás növelést követel meg.) Már ez a virtuális hiány is komoly válságjelenségekkel jár együtt. Ha a kitermelés csökkenni kezd, már nem csak a növekedés lehetetlenül el, hanem a jelenlegi rendszerek fenntartása is megkérdőjeleződik. Mindez egy olyan időszakban, amikor a természeti katasztrófák száma és az altaluk okozott kár nagysága már statisztikailag is kimutatható. Azaz, amikor a rendszer fenntartása a külső káros hatások gyakoriságának és az általuk okozott károk növekedése miatt amúgy is egyre több energiát igényel. Aki pontosan tudja, mikor, milyen ütemben várható a fosszilis energiahordozók kitermelésének csökkenése, sejtheti pontosan mikor is köszönt ránk a káosz és a zűrzavar.

Ami várható, azt egy épület összeomlásához hasonlíthatjuk. A tartószerkezetek sérültek, de mi azon vagyunk, hogy folyamatosan kijavítsuk azokat. Mindenütt egyszerre kell beavatkoznunk, mert ha bármelyik elem kiesik, az egész rendszer dől. Ésszerű megoldás lenne elhagyni az épületet, erre azonban nincs mód. Valamennyien meg fogjuk érni az összeomlást. Abban reménykedni, hogy mindez bekövetkezhet úgy is, hogy a mi tízedik vagy akárhányadik emeleti lakásunk épen marad dőreség. Ha valaki fel akar készülni a holnapra, tartson egy hátizsákot maga mellett a legszükségesebb holmikkal, amelyet a vállára vehet, ha dől a ház, és kirohanhat a semmibe. Lehet, csak egy két nappal hosszabbíthatja meg így az életét, de mint tudjuk: aki időt nyer, életet nyer. És az életnél nagyobb kincs abban az időszakban nem lesz, aki életet nyer, mindent megnyerhet.

Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

Eddig inkább csak arról volt szó, hogy mi történik majd amíg ez a rendszer leépül. Arról, hogy az oroszok miatt gázkelepcében ülünk, hogy a fogyó olaj miatt az egész világ az olaj csapdájában vergődik, de arról ritkán szólunk, hogy mit tegyen egy kis közösség, vagy család. költözzön tán mindenki vidékre, Ezt úgysem lehet megtenni. Akkor mit eszünk szervezett élelmiszer-termelés híján? Vagy akár eljutunk-e valaha oda, hogy nem lesz szervezett élelmiszer-ellátás?

A Kairosz kiadó magyarul is kiadta David Korten egy új művét. A korábban megjelent Tőkés társaságok világuralma is gondolatébresztő mű volt, a mostani még nikább aktuális.

A Magyar Nemzetstratégia második kötete számos szakértő munkájának eredménye, mely magába foglal egy palettát a jogra vonatkozó elképzelésektől az oktatáson keresztül a gazdaságig.

Kutatóink az energetika-fenntartható gazdálkodás területén írtak cikket a könyvbe. A könyv szerkesztőjével egyeztetve jelentetjük meg ezt a kis helyreigazítást:

Az "Energia nélkül nem megy semmi" címmel közreadott cikk 3 szerző munkája. A második függelék az ártéri gazdálkodásról Molnár Géza, a harmadik függelék a lokalizált rendszerekről Szám Dorottya munkája. A megújuló energiaforrásokra vonatkozó adatok és számítások egy része a PTE Környezetfizika Tanszék és Német Béla tanszékvezető által végzett kutatásokból származik.

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

X