Rendszerről van szó, nem valamiről, ami csakúgy ott van… (2)

Biztos más is van így ezzel, nekem időnként vannak kedvenc idézeteim. Most épp Douglas Adams néhány sora ragadta meg a képzeletemet: „Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtőn komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelnie mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, s nem valamiről, ami csak úgy ott van.” — Ez eddig rendben is volna, csakhogy ezek után egy olyan fejezet jött, amiben sok mindenről volt szó, történelemképről, korlátokról, még halakról és szemetelésről is, de hol maradt belőle a rendszer? Nos, e kérdést megtehetjük következő pontunk címének is:

II. rész. De hol itt a rendszer?

Épp az a baj, hogy sehol. Amikor az emberi történelem képét felrajzoljuk, az ember csak úgy ott van. A dolgok csak vele történnek, a természet, a gazdálkodás, csak, mint az eseménytörténet háttere jelenik meg, egyfajta kulissza, ami akár cserélhető is lehet. Mintha a történelem mindig ugyanúgy játszódna le, ha sivatag, ha erdő, ha tenger, ha sztyepp áll az ember hátterében. Másfelől nézvést az ember minden esetben egyszer csak megjelenik a tájon. Csak így, minden előzmény nélkül. Megjelenik és elkezd élelmet termelni. Teljesen független magától a tájtól, a táji folyamatoktól. Hipp-hopp, ott terem, és már el is kezdi természetrontó életét. Itt legalább olyan nagy baj van az átmentekkel, mint az emberré válás során. Megvannak a zsákutcák, megvan a mai ember, de nyoma sincs az átmentenek. A fejlődés mindig ugrásszerű, valahogy kimaradnak belőle a kisebb lépcsők. Vannak paleolit társadalmak, azt jön a neolit forradalom és elkezdődik az élelemtermelés. Arra, hogy a kettő között mi történ, hogyan történt, egyszerűen nincs adat. Adott egy halászó, vadászó, gyűjtögető életmódot folytató népcsoport, akik egyszerre csak rájönnek, hogy ha bottal megszurkálják a földet, és beleszórják azokat a magokat, amelyeket eddig különféle helyeken szedtek össze, akkor az ott kisarjad, megterem, és nem kell annyit vándorolni. A dolog logikusnak látszik, egészen addig, amíg végig nem gondoljuk a tényleges helyzetet. Aki még megélte, hogyan viszonyultak az idős gazdák a különféle technikai újításokhoz, pontosan tudja, mire is kell itt gondolni. Holott a mai körülmények között az életmód korábbi merevsége nagyban oldódott. A dolog erről az oldalról megmagyarázhatatlan, és pedig azért, mert az adott társadalmi körülmények között sokkal egyszerűbb ragaszkodni a régi, jól bevált módszerekhez, mint kipróbálni valami újat, valami nagyon bizonytalant. Nyilván kellett lennie egy olyan tényezőnek, ami innen nem látszik. Talán fogyóban voltak a gyűjtögethető gyümölcsök…

Talán…

Mielőtt ellenőrizhetetlen feltevésekben bonyolódnánk, lépjünk ki ebből a körből, és vegyünk szemügyre egy kistájat. Adott esetben legyen ez egy ártéri öblözet. A táj fizikai alkotórészei, a folyó, mely végig fut a peremén, a felszínét szabdaló tavak, laposok, a legmélyebb pontokon kanyargó erek, lecsapoló medrek, az övzátonyok, magaspartok, ártéri szigetek, a folyóhát, s az ártér felé magasodó löszhátról lesiető, majd az öblözet folyóhát mögötti részén a főfolyással párhuzamosan futó, a lecsapoló medreket összegyűjtő és a főfolyásba vivő mellékvíz. Biológiai alkotórészei a teljes állatvilág. Ideértve a vízi növényzettől kezdve az ártéri erdőkig, illetve az egysejtűektől, a csigákon, kétéltűeken, rovarokon, lárvákon, halakon, madarakon át az emlősökig mindent. Nos ha végig vesszük ezt a hihetetlen tömeget, ez az, nem csak úgy ott van, hanem egységes rendszer is. És alapesetben ebből a rendszerből semmi sem lóg ki. Ha ott sertepertélnek paleolit őseink, ők sem. Az adott esetben a „természet része” kifejezés nem egyszerűen azt jelenti, hogy van itt valami, ami a természetből jött, és valamennyire még függ tőle, de a történelme e függés felszámolásáról szól, hanem azt, hogy ténylegesen része annak, amit mi mind a mai napig nem tudunk rendszerként felfogni. (Bár gyakorta állítjuk ennek az ellenkezőjét.)

Kíséreljük meg most rendszerként értelmezni az életet. Van egy mondás, mely nagyon jól jellemzi a világról alkotott képünk alapjait: nem látjuk a fától az erdőt. Amikor még gyerekfejjel először boncolgattam a szólás jelentését, úgy jártam volt, mint Micimackó: beletört az agyvelőm. Akkoriban kénytelen voltam a elsős tanítónk magyarázatára támaszkodni, aki szerint mindez azt jelenti: a szélső fáktól nem látunk be az erdő mélyére. A dombokon, ahová nyári szünetben kivittek bennünket, volt egy kis szép sorba ültetett akácos, ott szépen meg is mutatta nekünk, folytonos kérdezőknek (tán hárman is voltunk ilyenek az osztályában). S tényleg, egy bizonyos szögből nézve, tényleg nem láttuk az első fától a másodikat. De ha egy kicsit oldalt fordítottuk a fejünk, azért felsejlett néhány másik sor is, de azok meg a mögöttük húzódó hasonló alakzatokat takarták ki. Ezzel a magyarázattal elégedett lehettem volna, ha nincs olyan szög, amelyből egész egyszerűen végég nézhettünk az egész soron, sőt azt is láthattuk, mi van mögötte. E mozzanat nyugtalanító álomként kísértett, ha egyáltalán gondoltam rá, ugyanakkor teret adott a következő értelmezésnek. Amikor évekkel később szakavatott „erdész” vezetésével jártunk egy természetszerű erdőben, feltűnt, itt nem szélső fákkal, sokkal inkább lágyszárúakkal indító, majd cserjékbe forduló szegéllyel találkozik az ember. Az erdőt tehát, ha a maga természetétől fogva nő, cserjeszegély határolta. A legritkább esetben fordul elő – szinte mindig csak emberi beavatkozás, vagy valamilyen természeti katasztrófa hatására –, hogy rögtön a fákat látja az ember. A mondás, ha a tanító néni értelmezése helyes, eredetileg így hangzott volna: nem látja a szegélytől, vagy a cserjétől az erdőt. Valami mélyebb igazságnak kell lapulnia a háttérben. S így is van. Az erdő nem fákból, élőlények millióiból áll. Első nekifutásra be lehet azonosítani erdőalkatrésznek valamennyi növényt, mert azok helyben vannak, nem mozdulnak. Csakhogy ezzel ugyanazt a hibát követnénk el, mint a fával. A mondást most így fordíthatnánk: nem látja a növénytől az erdőt. Annak a természeti rendszernek, amely az adott tájon kibomlik, a teljes élelemlánc, más néven életközösség a része, annak valamennyi elemével együtt. És a helyzet ettől kezdve válik érdekessé. A mai „erdőgazdálkodók” nemcsak hogy a fától, de már a haszonfától sem látják az erdőt. Ami milliónyi élőlény szerves egységbe tömörült életközössége, számukra csak egy, vagy legfeljebb egy-két más fafajjal elegyített gazdasági haszonfa-ültetvény. Mintha minden más csak felesleges eleme lenne az erdőnek. Olyasmi, ami csak a teret foglalja el a konyhára pénzt hozó, tehát jól jövedelmező fajoktól. A „természetvédő” vagy a „természetbúvár” ettől kicsit továbbmegy. Ő már látja az erdőben a növényeket is. Számára az erdő növénytársulás. Amikor egy-egy terület potenciális vegetáció-térképét megrajzolják, úgy vélik, olyan festik le a tájat, mintha nem járna arra ember, holott egészen másról van szó. A potenciális vegetáció-térképek az esetek nagy részében olyan képet rajzolnak a tájról, mintha az erdő kiterjedését semmilyen más tényező nem befolyásolná, mintha az égadta világon semmi sem hatna rá az adott területre jellemző éghajlati adottságon kívül. A fogalomhoz nagyon közeli megnevezés leplezetlenül tükrözi ezt a hozzáállást. Ez a klíma-maximum, röviden „klímax-társulás”. Itt azt vizsgálják, hogy az adott klíma mellett milyen jellegű növénytársulás lesz adott területen a meghatározó. Igen ám, de itt jön az első zavar. Az Alföldünk éghajlati adottságai mellett még az erdős sztyeppnek sem lenne ott helye. Klimatikus sztyepp lenne a klímax-társulás, ehelyett bizony egész nagy kiterjedésű erdőket találunk. Azért mert nem csupán a klíma, hanem valami más is hat az adott tájon tenyésző növényzetre. Nevezetesen, hogy a folyók időszakosan akár több vizet is hozhatnak és teríthetnek szét a tájon, mint ami csapadék formájában odaérkezik. Itt kezdhetjük sejteni, mit is jelent, a „rendszer”. A növényzet nem csakúgy ott van az adott tájon, a klíma adottságaihoz alkalmazkodva, hanem valamilyen formában ezek ellen dolgozik. Itt oly módon, hogy felhasználja a csapadékosabb területekről lefutó vízfelesleget. Ehhez csupán egy olyan rendszert kell alkotni, ami képes a vízellátottság térbeli és időbeli szélsőségeinek kiegyenlítésére. Itt rögtön látszik, hogy amiről az adott esetben szó van, az nem önmagában az erdő, hanem az erdő és a folyó együttműködése. Amikor megrajzoljuk a potenciális vegetáció-térképet, ez az együttműködés rejtve marad, a kép nem teljes. Valami olyasmi marad itt figyelmen kívül, ami a természetben nagyon is meghatározó: az egység, és az együttműködés. A világot szemlélve egymással szoros összefüggésben működő alrészleteket különítünk el, s kezelünk úgy, mintha egymástól teljesen függetlenül léteznének. És persze nem nemcsak és nem is elsősorban e két részlet esetében.

Ha egy adott tájat vizsgálunk, azt látjuk, vannak egy helyben álló alkatrészei, de akadnak benne olyanok is, amelyek meghatározott rend szerint vándorolnak. E vándorlás adott esetben szűkebb vagy tágabb, néha kontinensnyi területhez köthetők. Mi most ezek közül a szűkebb mozgástér élőlényeinek egy töredékét vesszük szemügyre. Ezek a lények éppúgy befolyásolják az erdő létét, mint a folyó, csak más jelleggel.

A növény és állatvilág együttműködésére igen sajátos példákat találunk. E példák között persze egyetlen egy olyan sincs, amikor a két faj, vagy az életközösség két része összeült volna, hogy egyeztető tárgyalások hosszú során keresztül határozzák meg kölcsönös előnyökön alapuló együttműködésük kereteit. Csupán sajátos tevékenységeik hatására alakul ki közöttük valamiféle együtthatás, egymásra utaltság. Nos, példának okáért a mókusok odavannak a mogyoróért, a dióért, de eszik a bükk-, vagy tölgymakkot is. És nemcsak eszik, de elrakják télire. Ide is dugnak valamit, oda is dugnak valamit. Aztán vagy megtalálják e raktárkészletet, vagy nem. Amikor rábukkannak, megeszik, amikor nem, kihajt egy magonc, amiből valamilyen fa, vagy cserje nő majd fel. A mókus nem ülteti példának okáért a mogyorót, ennek ellenére komoly szerepet játszik annak terjedésében és szaporodásában. Hasonló jó szolgálatot más állatok is tesznek a fáknak. De az együttműködésre egészen más példák is akadnak. Itt vannak a nagytestű legelő állatok, és a fű. Konrád Lorenz hívja fel a figyelmet arra, bizonyos növényeket eleve úgy „konstruáltak”, hogy igénylik a taposást és a nyírást. Addig nincs is baj, amíg van legelő állat. A nagytestű növényevők ugyanis egyszerre tapossák és nyírják a fűféléket. Így alakultak ki azok az „ősgyepek”, amelyek ma oly ritka természeti kincsnek számítanak. Ha a legelő állat eltűnik a területről, más jellegű társulások, az éghajlatunkon, hála az egykor volt vízrendszer sajátságainak a legtöbb helyen még cserjék és erdők jelennek meg. Magyarán szólva a potenciális vegetáció kialakulásában adott egy tényező, amit ugyancsak figyelembe kell venni, ez pedig az állatvilág. A nagytestű állatok az adott esetben ritkítják, ligetessé teszik az erdőtakarót, és persze bolygatják a cserjeszintet. És ebben az esetben emberről még nem volt szó. Konrád Lorenz írja, hogy adott esetben léteznek olyan emberi társadalmak, amelyek nem befolyásolják másként az életteret, mint azt egy adott állatfaj egyedei, illetve azok összessége tenné. Ha végignézzük az Alföldünk történetét, rögtön bele is botolhatunk egy ilyen „társaságba”.

Nézzük csak!

„Külön figyelmet érdemel, a neolitikum folyamán kialakult jelentős mogyoró pollen dominancia, mert az eddigi régészeti és környezettörténeti adatok azt bizonyítják, hogy a Kárpát-aljai, Tiszaháti területeken ennek a jelentős ideig tárolható, kiemelkedő szénhidráttartalmú maganyaggal jellemezhető növénynek intenzív gyűjtögetése és magának a növény terjesztésének egyszerű, extenzív technikája már a neolitikum előtt (mezolitikum során) kialakult és egészen az újkorig fennmaradt az ártéri gazdálkodás keretében. Valószínűsíthető, hogy a pollenképben megfigyelhető unikálisan jelentős aránya a mogyoró pollenanyagának, ennek az ősi, több ezer évesi gyűjtögetési, extenzív terjesztési, fenntartási technikának a fennmaradásával, a mogyorónak a felső-tiszavidéki népek életében egészen a XVIII/XIX. századig betöltött gazdasági és élelmezési szerepével függhet össze.” (Sümegi Pál et al: A Bodrogköz negyedidőszak végi környezettörténete. Megjelent: Élet a folyók között című monográfiában 2008. A Miskolci Egyetem gondozásában)

A mogyoró szempontjából alig van valami különbség az ember és a mókus között. Ha csak az nem, hogy az emberi beavatkozás sokkal hatékonyabb együttműködést eredményez, aminek hála, egy egész vegetációtörténeti korszakot nevezhetünk el a mogyoróról. Ezzel együtt az adott esetben az ember nem befolyásolta másként a természeti rendszereket, mint egy állatfaj tenné. Rendszerben szemlélve itt az emberi tevékenységet nem beszélhetünk pusztításról. Valami egészen másról van szó.

Hasonló a helyzet akkor is, ha más emberi hatásra bekövetkezett változást veszünk alapul. A kiindulási pontunk az adott esetben ugyan az, van egy hatássorozat, mely a növény és állatvilág együttműködése révén következik be. A nagytestű legelő állatok elszaporodása az erdők ligetesedéséhez, (néhány százalékban mérhető) megritkulásához, a fényt kedvelő növényzet és a fűfélék elszaporodásához vezet. Ez a folyamat szűk határok között emberi beavatkozás nélkül is bekövetkezhet. Természetesen 7.800-8.000 évvel ezelőtt olyan változások játszódnak le a Kárpát-medencében, amelyek meghaladják arányaiban nagyobbak annál, mint amit egy-egy állatfaj hatásának tekinthetünk. Az is kétségtelen, hogy felrajzolható egy olyan eseménysor, amelyben az ember természetpusztítónak tűnik. Csakhogy ehhez nem a rendszer egészét, hanem annak csupán egy részét kell a kiindulás alapjává tenni, el kell feledkezni róla, hogy ennek alakulása számtalan más tényezőtől is függött. Magyarán szólva végig egy adott előfeltételezés keretei között maradva beszélünk a természet pusztításától. A következőkben mi ettől teljesen függetlenül egy más előfeltételezés keretei között vizsgáljuk meg e kérdést.

Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

Eddig inkább csak arról volt szó, hogy mi történik majd amíg ez a rendszer leépül. Arról, hogy az oroszok miatt gázkelepcében ülünk, hogy a fogyó olaj miatt az egész világ az olaj csapdájában vergődik, de arról ritkán szólunk, hogy mit tegyen egy kis közösség, vagy család. költözzön tán mindenki vidékre, Ezt úgysem lehet megtenni. Akkor mit eszünk szervezett élelmiszer-termelés híján? Vagy akár eljutunk-e valaha oda, hogy nem lesz szervezett élelmiszer-ellátás?

A Kairosz kiadó magyarul is kiadta David Korten egy új művét. A korábban megjelent Tőkés társaságok világuralma is gondolatébresztő mű volt, a mostani még nikább aktuális.

A Magyar Nemzetstratégia második kötete számos szakértő munkájának eredménye, mely magába foglal egy palettát a jogra vonatkozó elképzelésektől az oktatáson keresztül a gazdaságig.

Kutatóink az energetika-fenntartható gazdálkodás területén írtak cikket a könyvbe. A könyv szerkesztőjével egyeztetve jelentetjük meg ezt a kis helyreigazítást:

Az "Energia nélkül nem megy semmi" címmel közreadott cikk 3 szerző munkája. A második függelék az ártéri gazdálkodásról Molnár Géza, a harmadik függelék a lokalizált rendszerekről Szám Dorottya munkája. A megújuló energiaforrásokra vonatkozó adatok és számítások egy része a PTE Környezetfizika Tanszék és Német Béla tanszékvezető által végzett kutatásokból származik.

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

X