Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport

Én nem tudom, lehet-e még felelősségről beszélni globalizálódó szép új világunkban, ahol a mának élés és az önzés a trendi. Aki olvasott már Bogár László közgazdász-filozófustól könyvet, az ismeri az általa ábrázolt szánalmas és ironikus konzumidióta karaktert: az embert, aki nyálcsorgatva közeledik a bevásárlóközponthoz, hogy a délelőtt megkeresett pénzt délután elköltse. Megpúpozott kocsival járja a sorokat, bolyong, mert a kereskedők kihasználják a rafinált marketingtrükköt, hogy a pultok átrendezése növeli a forgalmat. Amit leemel a polcról, annak a fele már akkor veszélyes hulladék volt, amikor előállították.

A számtalan kassza egyikénél fizet, és amikor kiér a boltból, a legjobb lenne, ha a sok bóvlit beleöntené az első konténerbe, mert ezzel tenne jót az egészségének, majd újra sorba állna, hogy jobban dübörögjön a gazdaság. Fogyasztok, tehát vagyok? Valahogy így definiálná önmagát korunk felvilágosodott, nyugatias embere. Felelősség? Az a szó hiányzik a szótárából...

Én nem tudom, érdemes-e felelősségről beszélni. Lassan eladják a fejünk fölül a házat, a lábunk alól a földet, majd kilopják a szívünkből a maradék reményt és hazaszeretetet, végül pedig elhitetik velünk, hogy merjünk kicsik lenni. Mindennap vesztünk egy kicsit szuverenitásunkból és ezzel együtt a változtatás lehetőségéből, míg egy nap majd arra ébredünk, hogy „véletlenül” összetévesztettük az államot egy részvénytársasággal, és eladtuk az országot néhány lelkiismeretlen és gátlástalan bankárnak, üzletembernek és néhány kétes felhatalmazású nemzetek feletti szervezetnek.
Ekkor talán már eljutunk odáig, hogy a felelősöket a megfelelő helyen keressük. Egyszer talán tanulunk a történelemből, és iróniát gyakorolva belátjuk, hogy a legelső független magyar kormány felelősebb volt bármely rendszerváltás utáni, demokratikusan megalakult kormánynál, mert tőle a törvényhozók a bizalmukat nem csak konstruktív módon vonhatták meg. Egyszer talán tényleg felelős kormány lesz Buda-Pesten.

Én nem tudom, szabad-e felelősségről beszélni, amikor magukat a felelősöket érzékenyen érinti a téma. Beszélhetünk-e szólásszabadságról, ha ezzel korlátozzuk az ország gazdasági növekedését, mert kérdőre vonnánk azt a maroknyi embert, aki üzleti tevékenységének sikeressége szinte kizárólagosan befolyásolja a nemzetgazdaságot. Van-e széles e világon szebb dolog az offshore cégeknél, ha a tulajdonjogokkal járó jogszabadság kiteljesítéséről beszélünk? Nem tűnik-e emellett marginális kérdésnek, hogy „hárommillió koldus országa” lettünk? (Illyéssel: „…eszmélnél, de eszme csak az övé jut eszedbe”.)

Én nem tudom, tudunk-e felelősségről beszélni, ha nincsenek rá szavaink, mert gazdag anyanyelvünkben nem találunk pontos szinonimákat a politikailag korrekt kifejezésekre. Lehet-e egy olyan világban felelősségről beszélni, ahol a globalizáció a helyi közösségek elsorvasztását, a privatizáció az ország kiárusítását, a költséghatékonyság javítása jövedelemelvonást, a reform pedig leépítést jelent. Nem tudom, mit szólna ehhez legnagyobb reformerünk, Széchenyi István. Bár számos útszéli tábla jelzi, mi mindent sikerült elérni a Széchenyi-terv keretében, Széchenyi terve mégsem valósult meg: ma nem a reformok korát éljük.

Én nem tudom, kellemes-e felelősségről beszélni, miközben mérgezzük a folyóinkat, kivágjuk az erdeinket, szennyezzük a levegőnket, a végén pedig a szemétdomb tetején egymásra mutogatunk. Nem tűrjük meg a szemétdombot a kertünkben, ellenben a szomszéd kertjében már jó helyen van. Nemcsak térben, időben is beszűkül a látókörünk: bár a modern jogtudomány ismeri a jövő nemzedékek jogait, nem érjük fel ésszel, miért is illetnek meg egy olyan generá­ciót jogok, amely még meg sem született. Nem ismerjük fel, hogy a Földet nem örökül, hanem kölcsönbe kaptuk, és nem mindegy, hogy milyen világot hagyunk az utánunk jövőknek. Megfosztanánk őket a változtatás szabadságától azzal, hogy adóssághalmazt görgetünk eléjük? Amiről egyszer kamatostul benyújtja a számlát a természet vagy a gazdaság. Vagy mindkettő.

Bogár szavaival, korunk embere a mesehőshöz hasonlít, aki észveszejtve rohan a szakadék felé. Csak rohan, rohan, nem veszi észre, hogy elfogyott a talaj, óriási kiáltással a mélybe zuhan. Most, a huszonnegyedik órában a szakadék fölött állunk, csak még nem tudatosítottuk magunkban. Hogy azt kapjuk, ami következni fog? Afelől semmi kétség. Hogy azt kapjuk, amit megérdemeltünk? Ki tudja…

Magyar Hírlap, 2010. március 4.