Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport

Kitekintő

Molnár Géza — Sun, 29 Jan 2012 20:53:51 +0000

2008. szeptember 15-én a negyedik legnagyobb amerikai befektetési bank, és egyben a világ egyik legnagyobb brókercége, a Lehman Brothers Holdings Inc. csődvédelmet kért, és ezzel kezdetét vette az újkori történelem legfrissebb válsága. Akkoriban számos internetes oldal, blog jelent meg a kérdéses témában, melyek többé-kevésbé pontos és friss ismerettel gazdagítottak bennünket. Időnkét itt vagy más fórumokon idéztünk is e tartalmakat. Hetesi Zsoltnak, Ács Józsefnek és Bobkó Csabának köszönhetően az angol lapok tartalmát ismerhettük meg, Olajos Tibor pedig az olasz „válságirodalom” berkeibe kalauzolt el bennünket. Az ő forrásai közül messze kiemelkedett Felice Capretta oldala, aki a munkájából következően is foglalkozott a válság kérdésével és a várható következményeivel. 2012. január 8-án Felice Capretta azonban elbúcsúzott olvasóitól. Tibor egy éve fedezte fel az oldalt, s megragadta az író személyes hangvétele, pontos szakismereteket alapuló és a hosszú távú folyamatokra összpontosító elemzéseinek sora. Ahogy írta: mindig várta, mikor jelenik meg új írás a blogon. Számos írást, hírt vett át, s tudatott velünk Tibor, ezeket a továbbiakban nélkülöznünk kell. De az egészben nem is ez a lényeg. Sokkal fontosabb, miért is döntött úgy Felice Capretta, hogy búcsút vesz hűséges olvasóitól:

Ami elkezdődik, véget is ér, amit lehetett, már elmondtuk, a rendelkezésünkre álló idő lejárt. Már csak egy valamit tehetünk, kicsit jobban figyelni önmagunkra, szeretteinkre, s mindarra, ami örömet okozhat még nekünk.

A gazdasági válság végső állapotába jutott, a természet egyre nagyobb szélsőségekkel bünteti hibáinkat, az éghajlatunk végletessé vált. Az Új Világrend, az NWO, már Rómába is elért egy még emberarcot viselő diktatúrával. Nincs értelme kiáltozni: ég a ház, mert már jó ideje lángol, s mi eljátszottuk az esélyt, nem tudjuk megfékezni a tűzvészt.

Mindezt látva, úgy véljük, elértük azt a pillanatot, amikor a menthetetlenül süllyedő hajó kapitánya az utolsó vezényszó kiadására kényszerül: „Mentse magát, aki tudja!” — a válság, globalizált világunk szétesése az utolsó szakaszához érkezett.

Nem maradt időnk. Nincs miről beszélnünk. Túl késő már felhívni az emberek figyelmét, hogy ébredjenek fel és cselekedjenek végre. Ha valaki holnap reggel úgy ébred, megteszi, amit tenni kell, már elkésett, néhány évvel, vagy akár csak néhány hónappal ezelőtt kellett volna cselekednie.

Minderre felhívtam a figyelmet. Adatokat, híreket szállítottam, melyek segíthettek a döntésben, a megoldáskeresésben. Nem kész recepttel dolgoztam, csak finoman, hogy elsősorban rajtatok múljon a döntés. Tettem ezt addig, amíg volt értelme. Immár túl késő.

(Fordította: Olajos Tibor - Molnár Géza)

E sorokat olvasva döntöttünk úgy, összeállítunk egy csokrot, kitekintő címmel a különböző nyelveken elérhető forrásokból, és közzé tesszük, itt az oldalon. Részben híreket, részben értékeléseket, részben személyes vallomásokat, más országokból.

Ez első gyöngyszem két Olaszországból való. Mindkettő a technológiától, illetve az energiaforrásoktól való kiszolgáltatottságunkról szól. Az első az elektromos árammal foglalkozik, a címe: áramszünet, a második témája az üzemanyaghiány. Itt az olaszországi események, a fuvarozók sztrájkja a gyakorlatban is bemutatta, mi várható egy esetleges olajhiány esetén.

I. ÁRAMSZÜNET

Forrás: http://www.stampalibera.com/?p=38327

Fordította: Olajos Tibor - Molnár Géza

Hajlamosak vagyunk azt hinni, megállunk a saját lábunkon, s a történelem során még nem voltunk ennyire függetlenek. Az igazság ezzel szemben az, hogy teljes mértékben kiszolgáltattuk magunkat a technikai civilizáció perverz logikájának. Egy hetes áramszünet, csatatérré változtatná mindennapjainkat, egy hónap után városaink hadi temetőnek és tábori kórháznak tűnnének, egy év után világunkból csak hamu, füst, és romhalmaz maradna!

A Világ történetében eddig sohasem fenyegetett ilyen eshetőség. Mindez sokat elmond az emberi butaságról. A mai embert megbabonázta és rabszolgává tette a haladáseszme, az olcsóenergia. Épp ésszel elképzelhetetlen mértékben szolgáltattuk ki magunkat egy eszköznek, mely segítségével kondicionálhatnak, szolgasorba taszíthatnak valamennyiünket, amely, vagy inkább, amelynek várható hiánya Damoklész kardjaként függ a fejünk felett. Ma már nem a tömegpusztító fegyverektől (atom, vegyi, biológiai) kell félnünk, hanem attól az egyre nyilvánvalóbb eshetőségtől, hogy rövid időn belül lekapcsolják az áramot. Az előállított energia költsége, a számlákban megjelenő adók egyre magasabbak, egyre többen esünk ki a rendszerből, kényszerülünk fogyasztáskorlátozásra, önkéntes áramszünetre. És a helyzet egyre romlik. Maholnap az emberek többségének egy választása marad: lekapcsolódni a hálózatról. Ez végre rákényszerít minket a helyes útra, hogy akarva-akaratlan újra értékeljünk a felhasznált energiát, s újra gondoljuk az életvitelünket, a legszükségesebb mértékűre korlátozzuk az energiafelhasználásunkat.

A GLOBÁLIS ÁRAMSZÜNET, melyről korábban csak katasztrófahipotézisek között olvashattunk, ma már kézzelfogható eshetőség. Ha nem készülünk fel rá, nem marad esélyünk, nem kerülhetjük el a végzetünk. Szükségszerű pusztulásunk a rendszer működésének és összeomlásának logikájából egyaránt következik. Elérkezett tehát a pillanat, hogy leszámoljunk az olcsóenergia táplálta illúziókkal, szakítsunk kényelmes életmódunkkal, és valódi energiát állítsunk elő!

Igen, ma az olcsóenergia ennek a szerencsétlen évszázadnak a rákfenéje. Áttétei megtámadták a társadalom idegközpontjait, hamuvá égették a maradék tudatosság utolsó pislákoló csonkjait! Az egyetlen megújuló és fenntartható energia belőlünk fakad. Tudomásul kell vennünk, a jövőben nem számíthatunk másra, csak amit két kezünk erejével magunk termetünk magunknak.

Sokan nem hisznek az összeomlás lehetőségében. Mások, fanatikusok, próféciák hívői pedig valamiféle vallásos világvégére várnak. Kevesen vannak azok a kiábrándult, ám mégis derűs szemlélődők, akik pontosan tudják, liberális, relativista civilizációnk önmagába fog roskadni és világunk a fájdalom, az őrület és a halál káoszába zuhan. Vannak emberek, talán ők alkotják a túlnyomó többséget, akiket zombinak vagy élőhalottnak hívnék. Ők még ma is azt hiszik, földi paradicsomban élnek, mereven ragaszkodnak az olcsóenergia minden torzszüleményéhez, s ezzel ők maguk idézik elő a pusztulást és a káoszt!

Bármilyen nehéz is elképzelni, a civilizációnk zsákutcába jutott. Ilyen körülmények között utópisztikus és egyben őrültség kitartóan tovább menetelni előre. Az egyetlen járható út vissza, a múltunk felé vezet. Csak a mai rendszer, életmód és gondolkodás gyökeres átalakításával mérsékelhetjük az egyre fenyegetőbb összeomlás végletesen tragikus következményeit.

II. ÁRUHIÁNY

Az áruházak sokkolóan üres polcai figyelmeztetnek, az étel nem más, mint olaj.

Forrás: http://blogeko.iljournal.it/2012/supermercati-lo-choc-degli-scaffali-vuoti-il-cibo-e-il-petrolio-il-cibo-e-il-petrolio/66802

Fordította: Olajos Tibor - Molnár Géza

Sztrájkolnak a fuvarozók. Nem is tudtam, mit jelent mindez, amíg be nem estem egy áruházba, s az üres polcok fel nem hívták a figyelmemet, az eddig szilárdnak, s a szólamok szintjén stabilnak tűnő világunk törékenységére. A szembetűnő kellemetlen igazság, félelmet és aggodalmat ébresztett bennem. Félelmet, sőt pánikot, mert ez a sokk, olyan mint egy földrengés, jelzi, összedőlt az a világ, melyben elég elővenned a pénztárcád, elmenni a boltba, s megvenni, amire szükséged van, tejet, kenyeret, tésztát, vagy rakott zöldborsót.

Torino közelében, ahol lakom, néhány óra leforgása alatt eltűnt a boltokból a friss étel, de még a tészta és a bor is. Remélem, azért cigarettát találok holnap.

Eddig nem látszott, nem érthettük, a bőséges és olcsó energiának köszönhetően tudunk árut, élelmet termelni, s tudjuk az árut szétteríteni. Most a fuvarozók tiltakoznak a magas üzemanyagárak miatt, jogos sztrájk ez, bár az ár nem csak a kormány hibája. Nekünk látnunk kell, mi is áll mögötte.

Az üzemanyag drágulása nem átmeneti jelenség. A jelek azt mutatják, fokozatosan jutottunk el idáig, s a folyamatok nem is változnak. Az áremelkedés az eddigi szokásaink megváltoztatására kényszerítenek majd bennünket. Itt Európában már egy jó ideje annyit fizetünk az üzemanyagért, mint 2008-ban, amikor a legmagasabb volt az olajár. Ez a jelenség ahhoz kötődik, hogy ma már lehetetlen egyre több kőolajat kinyerni, pedig a gazdaság végtelen növekedésére, s az ehhez kapcsolódó kimeríthetetlen árubőségre épített világmodell ezt feltételezné. Hogy ez mit is jelent számunkra, akkor érthetjük meg, ha tudjuk: az étel nem más, mint kőolaj, s benzin. Ebből az is következik, a kőolaj és üzemanyag árának emelkedése az élelmiszerek drágulásához vezet.

A gázolaj, az energia az élelem termelés nélkülözhetetlen feltétele. Ha nincs üzemanyag, nem tudunk földet művelni, nem tudjuk feldolgozni a termést. Olaszországnak ráadásul importálnia kell az élelmiszer alapanyagokat, csak néhány gyümölcsből és nagyon levés más terményből önellátó. Ezt tudva, és komolyan véve, hogy az üzemanyag árának emelkedése nem átmeneti jelenség, hanem tartós, és egyre súlyosbodó folyamat, már csak elővigyázatosságból is arra kell törekednünk, hogy minél nagyobb arányban saját mezőgazdasági üzemeinkben termeljük meg az élelmet, s minél közelebb azokhoz a helyekhez, ahol elfogyasztjuk azt.

Az áruházak üres polcai arra figyelmeztetnek, kőolajat eszünk, és étrendet kell változtatnunk, mivel a kőolaj bősége véget ért.

Fordította: Olajos Tibor - Molnár Géza

Olajdollárok, Irán, India, Kína stb.

Hetesi Zsolt — Wed, 25 Jan 2012 12:40:51 +0000

A tegnapi nap híre volt, hogy az EU olajvásárlási embargót hirdet Iránnal szemben (ezzel nem mellesleg kellemetlen helyzetbe hozza Görögországot, amely csak Irántól tudott "hozom"-ra vásárolni, hiszen nem tud fizetni.

A dolog érdekessége (és az egész eurozóna elleni irtóhadjárat) mögött az húzódik meg, nehogy véletlenül valamely olajtermelő ország dollár helyett másban szándékozzon kereskedni. Tavalyelőtt és tavaly voltak olyan hangok, hogy a BRIC országok, aztán meg hogy Irán euróban számolna inkább el, erre válaszul a gazdaság urai legyengítették az eurót.

Azonban tegnap megjött a pofon is: India aranyban fizetne az olajért, és ezt fontolgatja Kína is. Bár sokáig nem tarthat ki ezen országok aranya, mégis jelzés értékű események ezek.

Kissinger világháborút jósol - szatírikus cikk

Hetesi Zsolt — Fri, 13 Jan 2012 11:56:00 +0000

"Ha nem hallod a harci dobokat, süket vagy"....Egy friss interjúban a 89 éves exkülügyminiszter a követkőket mondta:

„ Az USA igyekszik féken tartani Oroszországot, és Kínát, és a koporsóba az utolsó szög Irán lesz, mely természetesen Izrael fő célpontja. Megengedtük Kínának, hogy megnövelje a katonai erejét, és Oroszországnak hogy gazdaságilag megújuljon, hogy hamis biztonságérzet, nagyképűség hassa át őket, de ez gyorsabb összeomlást okoz majd mindkettőjük számára. Mi olyanok vagyunk mint egy gyors céllövő, aki kihívja a kezdőt hogy előhúzza a pisztolyát, de amikor megpróbálja: puff-puff. A következő háború annyira súlyos lesz, hogy csak egy szuperhatalom győzhet, és az mi vagyunk. Pont ezért annyira sürgős az EU-nak, hogy egy szuperállamot hozzon létre, mert tudják, hogy közeledik a háború, és ahhoz hogy Európa túlélje, egy egyetlen összekovácsolt államnak kell lennie. A ő sietségük nekem azt jelenti, hogy nagyon is jól tudják, hogy az igazi nagy leszámolás közel van. Ah, mennyit álmodtam erről a pillanatról. „

Aki ellenőrzi a kőolajat, az ellenőrzi a nemzeteket, aki ellenőrzi az élelmiszert, ellenőrzi a népeket”

Mr. Kissinger hozzátette:” ha egy közönséges földi halandó vagy, akkor felkészülhetsz a háborúra, úgy hogy vidékre költözöl, és egy tanyán kezdesz gazdálkodni, de fegyvert is kell vinned magaddal, mert éhező hordák fogják járni az országot. „

Pár perces gondolkodás után Mr. Kissinger folytatta:

„ Azt mondtuk a katonáknak, hogy hét országot kell elfoglalniuk Közel –Keleten, és ezt szinte megtették. Tudjuk mindnyájan mit gondolok a katonákról, de azt kell mondanom, hogy ez alkalommal túl jól teljesítették a parancsot. Már csak az utolsó dominó maradt hátra, azaz Irán, mely valóban a mérleg nyelve lesz. Kína, és az oroszok, meddig nézhetik, hogy Amerika tisztára söpör mindent? A nagy orosz medve és a kínai sarló akkor ébrednek fel az álmukból, amikor Izraelnek teljes erejéből és minden fegyverzetével harcolnia kell, hogy annyi arabot megöljön, amennyit csak tud. „

Ha minden jól megy, ahogy reméljük, akkor a Közel-Kelet fele Izraelé lesz. A fiataljaink jól ki lettek képezve az utóbbi évtizedben a harci videó játékok konzoljain, érdekes volt látni a új játékot, Call of Duty Modern Warfare 3, ami pontosan visszaadja azt ami a közel jövőben történni fog. A mi fiataljaink az USA-ban és Nyugaton fel vannak készítve, arra lettek programozva, hogy jó katonák legyenek, ágyútölteléket, és amikor megparancsolják, hogy az utcára menjenek a ruszkik és kínaiak ellen harcolni, akkor engedelmeskedni fognak a parancsoknak. A romokból mi egy új társadalmat építünk majd, csak egyetlen szuperhatalom marad, és a Világkormány fog győzni. Ne felejtsük el, hogy az USA-nak jobb fegyveri vannak, olyan cuccaink mely egyetlen más nemzetnek sem, és megmutatjuk ezeket a fegyvereket a világnak, amikor eljön a megfelelő pillanat. „

Nekem csak egyetlen hozzáfűzni valóm van, ami az eredeti angol oldalon is csak alul van: ez egyelőre még csak szatíra, de könnyen lehet valóság is - hzs

Fordította: Olajos Tibor

Volt IEA-elemző: olajcsúcs 2015 és 2020 között

Hetesi Zsolt — Thu, 05 Jan 2012 23:50:38 +0000

Olivier Rech, aki 2006 és 2009 között a Nemzetközi Energiaügynökség olajforgatókönyveinek kidolgozásán dolgozott, a Le Monde számára adott interjúban mondta el, hogy 2013-tól kezdődően a kitermelés nem tud lépést tartani az igényekkel, 2015 és 2020 között pedig elkezdődik a végleges kitermelés-csökkenés. Ez a nyilatkozat semmiképp sem kezelhető egy kívülálló véleményeként - ugyanakkor ellentmond az IEA legfrissebb, 2011-ben kiadott töretlen növekedést mutató forgatókönyvének.

Az IEA 2011-es előrejelzése az olajtermelés töretlen bővüléséről. A meglévő mezők (sötétkék) hozamcsökkenését már csak szinten maradásba egyensúlyozza ki a fejlettebb kitermelési technológia (középkék) és a még felfedezés előtt álló mezők együttes hozama (világoskék). A növekedést a folyékony földgáztól (LNG) és a nem hagyományos készletek bővülő kitermelésétől várják. (Forrás: WEO 2011)

Rech szerint a kitermelés esését néhány éven belül már nem lehet meggátolni, ugyanis a folyékony földgáz részaránya "végtelenül kicsi" lesz, és a nem hagyományos mezők hozama sem éri el a kívánt mennyiséget, azok kitermelését fokozni ugyanis nehézségekbe ütközik - szerinte sosem haladja meg a 2.4 millió hordó/nap szintet (azaz marad azon a szinten, ahol az IEA ábrája szerint most van).

A közgazdász előrejelzése alapján a mindent magába foglaló (all liquids) kitermelés nem fogja átlépni a 90 millió hordót, és - teszi hozzá - fontos látni, hogy 2005 óta nem nő érdemben, platót képez.

Angol forrás: The Oil Drum

Nekem két megjegyzésem van mindehhez. Úgy tűnik, hogy 2009-ben, a gazdasági válság hatására átírt olajmodelljeink közül a pozitív változat egybeesik azzal, amit a francia kutató mondott:

Alapvetően a mi modellünk több változó paramétert vizsgált, ebből itt csak az egyik paraméter változása van feltüntetve: a meglévő mezők apadási rátája (decline rate). A hivatalos 4.3%-al jön ki a pozitívabb forgatókönyv, amely egyébként Chris Skrebowski új mezők belépését összegző adatbázisát is használja.

A második megjegyzésem, hogy a Nemzetközi Energiaügynökség is "sejtet" valamit: évről évre csökken a kitermelési modell előrejelzése, de egyelőre lassabban, mint kellene.

Évről évre csökken az IEA előrejelzése a jövőbeli olajkitermelés kapcsán.

Bencsik János újévi levele

Hetesi Zsolt — Mon, 02 Jan 2012 15:08:27 +0000

Mi sem írhatnánk szebbet. Íme:

Bencsik János újévi köszöntője

Kedves Barátom!

Pokoli esztendő vár reánk, melyet pusztító szenvedélyeinkkel és jéghideg közönyünkkel mi magunk – külön-külön és együttesen -, emberek idéztünk elő. A szeretet melegségét immáron szinte „tökéletesen” felszámolta a pénzhatalom számító ridegsége. Gondolatainkkal, szavainkkal, tetteinkkel és mulasztásainkkal olyan földi klímát teremtettünk, amely egyszerre perzsel és okoz fagyhalált. A szeretet melegét, mely az emberi lét optimális hőmérsékletét biztosítja, megállíthatatlanul szorítja ki kollektív érzelemvilágunk globális felmelegedése. Az Anyatermészet válasza, az általunk ismert természeti környezet dinamikus, és számunkra kiszámíthatatlannak tűnő változásával arra hívja fel mindannyiunk figyelmét, hogy ha továbbra is így éljük az életünket, akkor elveszünk. Aki azzal is tisztában van, de legalább is dereng számára, hogy fizikai testünknél többek vagyunk és lélekkel is töltekezünk, annak a felelőssége még nagyobb, s talán már azt is érzi, hogy itt már nem csak az élet, hanem a lélek elvesztésének veszélye is fennáll. Az Újesztendő nagy kérdése tehát, hogy öntudatlanul sodródunk-e tovább a megsemmisülés irányába, vagy pedig megpróbálunk sorsunk urává válni.

2012 a katarzis esztendeje lehet, mely akár vissza is terelhet bennünket vállalt sorsunk beteljesítésének útjára. Pokoljárásunknak sorscsapások sorozata vethet véget, mely természeti katasztrófák, sztrájkok, tömegmegmozdulások, fegyveres konfliktusok formájában fog az emberiség számára „segítséget nyújtani” az ébredéshez. A Világrend alaptörvénye, hogy jelen életünk kereteit korábbi tetteink, szokásaink, akarati megnyilvánulásaink állítják elő. Amennyiben a jelenleginél barátságosabb jövendőt képzelünk el magunk számára, úgy gyökeresen meg kell változtatnunk eddigi szokásainkat, új életrendet kell kialakítanunk, melyért aztán minden nap meg kell küzdenünk, amíg sorsunk alakítójává nem válik. Semmi másról nincs szó, mint visszatérni a normálishoz, és életünket a csillagok mozgásához igazítani, ahogy azt József Attila is megírta. És van még valami, ami egyedüliként képes enyhíteni az általunk előidézett törvényszerűség szorításán, s az nem más, mint a kegyelem, de először segíts magadon, és akkor Isten is megsegít!
A három esztendővel ezelőtti újévi köszöntőmben arról beszéltem, hogy korszakhatárhoz érkeztünk, mely eddigi társadalmi és gazdasági berendezkedésünk gyökeres felülvizsgálatát teszi szükségessé. Arról is szóltam akkor, hogy két év múltán olyan folyamatok fognak felerősödni, amelyek a világgazdasági háló tartós felbomlásához vezethetnek. Azok számára, akik még idővel és türelemmel viseltetnek újévi gondolataim irányába, megismétlem az akkori üzeneteket, akiknek viszont már az eddigiek is elegendőnek bizonyultak, azok számára testi-lelki egészségben bővelkedő Újesztendőt kívánok!
Részlet a 2009. január 1-i köszöntőből: „Azt is látnunk kell viszont, hogy korszakhatár küszöbére érkeztünk. Közel egy évtizede beszélek és publikálok arról, hogy Földünk szerves egészet alkot, rendszerként működik, és valami megváltozott ebben a rendszerben. A kedvezőtlen, és egyre többek által érzékelt folyamatok lassításában és megállításában nekünk is szerepet kell vállalni, mert ha személyes felelősségünket lekicsinyeljük, akkor gyermekeink jövőjét hagyjuk veszendőbe menni. Ezért is állt Tatabánya a Klímabarát Települések Szövetsége létrejöttét elősegítő mozgalom élére, és alkotta meg helyi éghajlatváltozási stratégiáját. A globális és helyi szinten is egyaránt érzékelhető pénzügyi és gazdasági problémák csak tünetként értelmezendőek, a valódi okok a mára világosan kirajzolódó természeti erőforrások túlfogyasztásában érhetők tetten. Tehát a tartós megoldásokat is ezen a területen kell megtalálnunk, és merőben új gondolkodással orvosolnunk. A biztonságos jövendő, a regionális ellátó rendszerek létrehozásában körvonalazódik, melyekben a reális emberi igények kielégítése a cél. Olyan gazdasági társulásoké a jövő, amelyekben a vevő, a kereskedő és a termelő közös felelősséget vállal az igények kielégítését szolgáló valamennyi folyamatért. Közösségi tulajdonba kell vennünk a helyi- és regionális közüzemi ellátórendszereket. Az előttünk álló évtizedekben különösen nagy szerepe lesz a biztonságos energia- és vízellátásnak. Elsőbbséget kell biztosítanunk az energiahatékonysági és megújuló energia beruházásoknak. Ezért tettünk, és teszünk komoly lépéseket a szóban forgó rendszerek többségi tulajdonának megszerzésére. Elő kell segítenünk a mezőgazdasági és élelmiszer-előállítási társulások térségi szintű létrejöttét, a magyar gazdák által előállított, minőségi szempontból ellenőrzött, egészséges táplálék piacra jutását.
Ma még úgy tetszik, hogy a csökkenő olajárak alapján korlátlanul állnak rendelkezésünkre a meg nem újuló természeti erőforrások. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy a globális gazdaság két év múltán történő visszaerősödése a nyersolaj árát ismét az egekbe viszi majd, mely a világgazdasági háló tartós felbomlásához vezethet. Ez a folyamat, a szállítási bizonytalanságok és költségek növekedése következtében elhozhatja – és mai tudásom szerint bizton állíthatom, hogy el is hozza – a helyben gyártott minőségi áruk és helyi piacok reneszánszát. Mindeközben felértékelődik a tiszta víz és a környezet, az anyagi jólét hajszolása helyett pedig a helyi közösségek által nyújtandó biztonság, a boldogságot is magában foglaló minőségi élet kerül az első helyre. Mindez nem jelenti azt, hogy a gazdaság minden területe regionális szintre korlátozódik. Továbbra is lesznek olyan iparágak, amelyek globális szinten fogják kiszolgálni az egyre erősödő igényeket. Az infokommunikáció, az egészségügyi berendezések és segédeszközök, a víztisztítási technológiák fejlesztése, a megújuló energia előállításához szükséges berendezések előállítása továbbra is nemzetek feletti hálózat keretében fog megvalósulni. Nem véletlen az, hogy közel egy évtizede már, a város és térsége iparszerkezetét is ennek megfelelően alakítgatjuk.
Sokáig tépelődtem magamban azon, hogy a fenti gondolatokat szabad-e közreadnom. Végül arra jutottam, hogy nem csak szabad, de ez a kötelességem is. Minden külső és belső jel azt erősíti számomra, hogy emberi közösségünk egy új korszakhatár küszöbére érkezett, ahonnan már nem lehet következmények nélkül visszafordulni. Másfél évszázad kellően át nem gondolt túlfogyasztásának következményeivel szembesíteni kell önmagunkat. Amennyiben ezt elmulasztjuk, úgy a Természet öngyógyító folyamatai fognak bennünket gondolkodásunk, életformánk és társadalmi berendezkedésünk átalakítására ösztökélni. Tartok tőle, hogy mindez jelentős áldozatokat fog tőlünk megkövetelni, és a jelenleginél nagyobb válsággal kell majd szembesülnünk. Nem mindegy, hogy aktív és együttműködésre nyitott részesei, vagy elszenvedői leszünk az előttünk álló eseményeknek. Tudom azt, hogy sokan lesznek azok, akik mosolyogni fognak szavaimon, s lesznek olyanok, akik egyenesen gúny tárgyává fogják azokat tenni. Vállalom a következményeket.

Vállalom, ahogy a kilencvenes évek elején is volt bátorságom – az erőt magam is úgy kaptam hozzá – kimondani, hogy a szénre épült város jövőbeni megélhetése nem a letűnt szocialista nagyipar romjainak újjáépítésével fog biztosítottá válni. Az akkori kilátástalannak tűnő kezdeményezéseim azonban sikeressé váltak, de csak azért, mert egyre többen gondolkodtak hasonlóan, míg nem egyszer megteremtődött az a kritikus – közösségi - tömeg, mely a megújulás útjára terelte városunk jövendőjét. Együtt tapasztaltuk meg, hogy a gazdasági, és a vele járó erkölcsi mélypont nem más, mint kezdet, a megmenekülés kezdete. A válság mindig a lelkekben zajlik, és a megoldásnak is ott kell megszületnie. A válság mozgósítja a józan észt. A saját tapasztalatainknak és a régiek bölcsességének higgyünk! A rendbe vetett hitnek és a jó szándéknak kell erősödnie, nem pedig a fogyasztói indexnek! Ha a polgár változik, akkor fog változni a politika. És végezetül ne feledjük, válság idején a nevelés, és a kultúra a legjobb befektetés. Elengedhetetlen tehát a testi, lelki, és szellemi nevelés feltételeinek megteremtése. Nem véletlen, hogy közösségünk erőn felül vállalta az elődeinktől örökölt kulturális és közösségi terek, központok szellemi- és tudásközpontokká történő átalakítását. Bizakodjunk, de tegyünk is annak érdekében, hogy a testi, lelki és szellemi gyarapodásunkat segítő intézményeinkben, közösségük iránt elkötelezett, tudatos szolgálattevők is legyenek. Olyanok, akik tisztában vannak azzal, hogy nem a hatalom gyakorlása elégíti ki az embereket, hanem a közös célok megvalósítása.”

Kedves Barátom!

A fenti, három esztendővel ezelőtt közreadott gondolatok ismeretében talán jobban érthető, hogy másfél esztendővel ezelőtt miért is vállaltam kormányzati szerepet, s miért is törekedtem arra, hogy a kormányzati munkamegosztáson belül egy irányítás alá kerüljön az energia- és klímapolitika.
A másfél esztendő során előkészített, megvitatott, majd jóváhagyott Nemzeti Energiastratégia először tett kísérletet arra, hogy szinkronba hozza az ellátás-biztonsági és fenntarthatósági szempontokat. Az Országgyűlés által elfogadott dokumentum két évtizedre jelöli ki az elvégzendő feladatokat, s végrehajtásuk elősegítése érdekében cselekvési tervek elkészítését írja elő, melyekhez illeszteni szükséges a meglévő jogszabályi környezetet, és létre kell hozni a kitűzött célok megvalósítását szolgáló ösztönzési eszközrendszereket. A cselekvési tervek közül kettő – megújuló energia, valamint energiahatékonysági – már ugyancsak elkészült, melyeket a Kormány jóvá is hagyott.
A szerény, de szemléletformálásra elegendőnek mutatkozó forrásokból olyan fejlesztési programokat indítottunk el, amelyek a természeti erőforrásokkal történő felelős gazdálkodás szükségességére, és az új technológiák hordozta lehetőségekre hívták fel a lakosság, a közintézmények és a vállalkozások figyelmét. Miután az elmúlt esztendő során több mint hatvan településen jártam, módomban állt lemérni a helyi közösségek együttműködési készségét, mely a jövőre vonatkozóan reménykeltőnek mutatkozott.
Mindeközben felülvizsgáltuk a hatályos Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégiát, melynek eredményként teljes körűen át is dolgoztuk azt. A megelőzés mellett hangsúlyossá tettük az ország alkalmazkodó képességének javítását szolgáló intézkedéseket. Egyértelművé vált, hogy a globális klímavédelmi kötelezettségvállalások legfeljebb csak lassíthatják a változás folyamatát, de annak megállítására elégtelenek. Miután Magyarország az éghajlatváltozás szempontjából a különösen érintett területek közé tartozik, számunkra elsődlegessé válik a sikeres alkalmazkodási feltételek megteremtése.
Az egységes szakpolitikai szemlélet kialakítására, és annak érvényesülését elősegítő stratégiaalkotásra, a megvalósítást elősegítő intézményrendszer létrehozására irányuló államtitkári szolgálatom a tegnapi nappal lejárt. Sokan tették fel számomra a kérdést, hogy miért is távozom, miért is hagyom cserben a szakterületet. Nos, nem szándékozom cserbenhagyni semmit és senkit, csak a szolgálatom keretei változnak. Ugyanakkor azt is tudomásul kellett vennem, hogy amíg az általunk indítványozott és a Kormány, valamint az Országgyűlés által jóváhagyott stratégiai irányokban szinte teljes körű az egyetértés, addig a megvalósítás részleteit illetően jelentős véleménykülönbség áll fenn. Legjobb tudásom szerint igyekeztem a meglévő feszültségeket feloldani, mely időnként több, máskor pedig kevesebb eredménnyel járt, végül mérlegre kellett tennem, hogy belső energiáimat itt, vagy esetleg máshol tudom eredményesebben kamatoztatni. Döntésem immáron ismertté vált.
Van még valami, ami hozzájárult döntésem meghozatalához, számomra a Rend előbbre való, mint a rendszer. A Rend az egész rendjét, az isteni teremtés rendjét hordozza magában. Ehhez képest a rendszer egy beszűkült részlet, mely csak töredékességében tartalmazza a Rend ismertetőjegyeit. A jó kormányzáshoz szükség van a bátorságra, de társulnia kell mellé a körültekintésnek is, hogy a bátorságot időnként felül ne írja a vakmerőség. Elengedhetetlen az igazságosság szempontjainak érvényesítése, hiszen egy ország lakói, egy nemzet tagjai egyben kockázatközösséget is alkotnak, minden magyar felelős minden magyarért. Ezért a terhek igazságos megosztása csak a mértékletesség és a méltányosság erényével együtt alkalmazandó. Mindenkire akkora terhet lehet és kell róni, amekkora elviselésére egészségi állapota és felkészültsége alkalmassá teszi.
És van még valami, amely egy nemzet életképességét és egyben vállalt sorsfeladatának sikeres végrehajtását befolyásolja, s az nem más, mint az önismeret, és az arra épülő egészséges önbizalom. Mindenkinek egyénre szabott sorsfeladata, hogy megismerje önmaga képességeit és javítandó gyengeségeit, mert ezek nélkül életfeladataink teljesítése során rendre alul maradhatunk. Tudjuk jól, hogy sorsdöntő pillanatokban mindig magunkra maradunk, de akkor sem vagyunk egyedül. Ott van bennünk a múltból eredő segítség, a korábbi sokszor átgondolt tapasztalatainkra és megismert, tovább fejlesztett képességeinkre épülő önbizalom. De ott kell még lennie a hitnek, a hitre alapuló bizalomnak is, hogy a közösségem is kiáll mellettem. E kettő egységet kell, hogy alkosson, melynek összetartó ereje a szeretet melegsége.
A politikai közéletből is hiányzik a bizalom, a hit, a szeretet melege. A pusztító szenvedély és a jéghideg közöny által épített falanszter falai itt is csak nehezen repedeznek. A 2012-es esztendő katarzisa viszont életünk e területén is változást hozhat. Évszázados pokoljárásunk végéhez közeledik. Ahhoz viszont, hogy a reánk váró eseményeket ne sorscsapásként, hanem sorsfordulóként élhessük meg, az eddigieknél nagyobb nyitottságra és megértésre lesz szükségünk egyéni és közösségi életünk minden szintjén.
Az Újesztendő személyes életemben is változást hoz. A mai naptól visszatérek a Gazdasági és informatikai Bizottság kötelékébe, ahol elsődlegesen továbbra is energetikai és fenntarthatósági kérdésekkel foglalkozom majd. Az év első hónapjaiban korábbi polgármester szolgálatom idején felgyülemlett irományok feldolgozását is el kell végeznem, hogy a közérdeklődésre számot tartó dokumentumok bekerülhessenek a városi levéltár fondjai közé. Tavasztól pedig az eddigieknél is több időt és energiát kívánok fordítani az éghajlatváltozással kapcsolatos nemzeti alkalmazkodási stratégiánk kimunkálására. Természetesen továbbra is ellátom választókerületem képviseletét az Országgyűlésben.

Kedves Barátom!

Ha eddig eljutottál az olvasásban, akkor kitartásod már is elismerendő, s egyben reménykeltő is. Az egymást erősítő bizalom jele, melyre nagy szükségünk lesz ebben az esztendőben. A nehézségek és terhek elviseléséhez elegendő mértékű testi és lelki erőt, egészségben bővelkedő Újesztendőt kívánok.

2012. január 1.

Barátsággal: Bencsik János

Gondolatok az élelmiszerválságról

Molnár Géza — Tue, 27 Dec 2011 09:43:48 +0000

A „Peremvidék” című írás zárszóként való közzététele lezárt egy többé-kevésbé félbemaradt fejezetet a honlapon. Az alábbiakban új fejezetet nyitunk. Most azonban, a korábbiakkal ellentétben nem általános kérdésekre keressünk választ, hanem olyan gyakorlati problémákat veszünk górcső alá, melyekre valamilyen szinten megoldást is kínálunk. Ugyanakkor nem gondoljuk, hogy az itt javasolt módszerek elegendőek lennének akár a válság elkerülésére, akár megoldására. Egyszerűen olyan lehetőségeket kívánunk felvetni, amelyek segítségével gyarapíthatjuk tudásunkat, olyan tulajdonságokra, képességekre tehetünk szert, melyek jól jöhetnek, ha szorult helyzetbe kerülünk.

Az élelmiszerválság egyfelől az egyre egészségtelenebb táplálkozásról szól, másfelől pedig arról a helyzetről, melybe valamennyien belekényszerülünk, ha az összeomlás eléri az iparszerű mezőgazdálkodást, a szállítást, vagy az élelmiszeripart. Magyarországon, és tőlünk nyugatra megszűnt az élelemtermelés. Nincsenek gazdák, vállalkozók vették át a helyüket. Ez még akkor is igaz, ha sokan kísérleteznek önellátással, vagy megpróbálják az élelmük nagyobb részét maguk előállítani. Ezeknek az embereknek a részesedése Magyarországon a mezőgazdasági termelésből elenyésző, s a jelenlegi folyamatok mellett számuk egyre erőteljesebben csökken.

Az élelemtermelés hiánya nem azt jelenti, hogy a földeken nem termelnek olyasmit, amiből később étel (vagy annak látszó tárgy) lehet. Sokkal inkább arról van szó, hogy az élelem előállítása ipari folyamatokhoz kötött. Iparszerű a mezőgazdaság, amely nem közvetlenül élelmet, hanem élelmiszeripari alapanyagot termel, melynek hihetetlenül nagy az energiaigénye. Mindezt tetézi a szállítás és a feldolgozás. Hazánkban a helyzetet nagyban rontja, hogy nálunk megszűnt a feldolgozóipar. E téren teljesen kiszolgáltattuk magunkat a külföldi üzemeknek, illetve kereskedelmi láncoknak. Ma a termékek a termelőtől a boltokig akár több ezer kilométert is megtehetnek. Az átlag egy egyszerű leveszöldség esetében is meghaladhatja az ezer kilométert. Hasonló a helyzet szinte valamennyi élelmiszeripari termékkel. Ahhoz tehát, hogy élelem jusson az asztalunkra, kell egy bizonyos szervezettség és a felhasználható energiának egy meghatározott szintje. Mindezt olyan körülmények között, amikor a biztonságos ellátáshoz szükséges energiamennyiség nagyobb hányadát külföldről hozzuk be. Bizonyos energiahordozók esetében a behozatal a 80%-ot is megközelítheti. Ez a helyzet nagyon komoly veszélyeket hordoz magában, melyekre haladéktalanul fel kell készülnünk.

De hogyan?

Mondhatnánk, aki csak teheti, szenteljen nagyobb figyelmet az élelemtermelésnek. Törekedjen arra, hogy maga állítsa elő mindazt, amire szüksége van. Csakhogy ezzel lehetetlent kérnénk. Az emberek többsége nem engedheti meg magának, hogy csapot-papot hátrahagyva falura, vagy tanyára költözzön, és egyik-napról a másikra gazdálkodni kezdjen. Aki már megtette, s legalább részben megteremtette az önellátás feltételeit, nem szorul sem tanácsra sem biztatásra. Inkább ő oszthatja meg velünk tudását, tapasztalatait.

Az ehető és az ehetetlen dolgok megkülönböztetése már használhatóbb ötletnek tűnik. Tavasztól őszig az embert eltartja a határ, már ha tudja, hogy mikor mit kínál. A különböző oldalakon, „túlélés-fórumokon” számos anyag jelent meg e téren, melyek egy kis utánajárással megtalálhatók. Ha ezeken átrágta magát az ember, nincs más dolga, mint egy-egy hétvégén kirándulni, és a gyakorlatba ültetni az elméletet. Megtalálni és felismerni az ehető növényeket. Ezek az ismeretek jól jöhetnek még a későbbiek folyamán, s ha a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán semmiféle válság, összeomlás sem köszönt ránk, akkor sincs baj, legalább ismerkedtünk egy kicsit a természettel. Ha elég tapasztalatra teszünk szert, egy kevés biztonsági tartalékkal nekivághatunk körbejárni az ország különféle tájait, és közben nem fogunk éhen halni. Mindez játéknak is jó. E második tanács elsősorban azoknak szól, akik szeretnek játszani. Akik szívesen táboroznak egy folyó mellett, mit sem adva a szúnyogokra, képesek órákat ülni egy-egy horgászbot mögött. Akik nem restek lehajolni egy-egy gombáért, szamócáért, vagy épp hamvas szederért. Ők igen változatossá tehetik a nyaralást, ha megkóstolják a sulymot, a harmatkását, a gyékény vagy a nád friss hajtását. Ha utánanéznek, mi mindennel látta és láthatja el a rét, az erdő, a mező azokat, akik ismerik, és szeretik.

Mindez, ha úgy adódik, kapcsolatok építésére is lehetőséget ad. Néhol ma is legel birkanyáj, vagy tehéncsorda. Meg lehet próbálni a horgászzsákmányt túróra vagy sajtra cserélni. Ehhez már csak egy kevés gomba kell, csiperke, vagy őzláb, amit ki lehet sütni roston vagy vaslapon, túróval a tetején.

De ezek csak ötletek. Felvezetés, mely inkább előkészíti, sem mint tartalmazza a lényeget.

Az élelemtermelés nem csupán annyit jelent, hogy az ember önellátóvá válik. Közben tervezni is megtanul. Lassan rádöbben, mi mindenre van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon, s azt is érteni fogja, mire nincs. Mi az, amit teljesen feleslegesen szerez be, vásárol meg. Az élelemtermelés lényege –ahogy a „Zárszóban” láthattuk – az előrelátás:

„Aki élelmet termel, előrenéz: vetéstől a tálalásig. Arra van gondja, hogy a kertben legyen mindaz, ami kell a levesbe, főzelékbe. Hogy ünnepnapokon hús kerüljön az asztalra, mellé köretnek krumpli, galuska, hozzá kompót vagy savanyú. Hogy legyen kolbász, s kenyér, zöldnek egy kis retek, hagyma, még ha ránk köszönt is közben a tél. Hogy legyen a túróhoz csusza, vagy legalább puliszka. Egy kis lekvár a hájas tésztába. Cukor, méz, de legalább melasz a teába. S legyen dió, mák is a bejglibe, s persze liszt, zsír, olaj. Mindenből épp annyi, mi a következő betakarításig kitart. S ki ne maradjon a sorból a káposzta, jól megsavanyítva, tölteni való, s disznótorra jó. Aki élelemért dolgozik, az élet gondját viseli szívén. Mindenből épp annyit termel, amennyi elég biztonságot ad, s magában hordozza legalább egy évnyi jövő ígéretét.”

Ennek tudatában végezzünk el egy egyszerű kíséreltet. Vásároljunk néhány hétig a (bio)piacon. Persze ne átgondolatlanul. Kezdjük azzal, hogy összeírjuk, egyébként mennyi pénzt hagyunk a különféle boltok pénztárainál. Az első egy-két hetet, vagy inkább hónapot tekintsünk „alapállapot-felmérésnek”. Írjunk fel mindenegyes tételt, hogy lássuk mennyit is költöttünk az adott időszakban. Ezt követően különítsük el azt az összeget, amit mosó-, illetve mosogatószerre és egyéb, a mindennapokban nélkülözhetetlen háztartási cikkekre fordítottunk! Nézzük meg mennyi e téren a havi szükségletünk, majd közvetlenül a fizetés után szerezzük be ezekből az egész hónapra valót! Ezután összegezhetjük, mibe is kerül nekünk hetente az „olcsó” élelmiszer. Utána sétáljunk egyet a (bio)piacon és nézzük meg, mi jönne ki ott ebből az összegből, és az eredmény alapján tervezzük meg a heti étrendünket! Napra pontosan osszuk be, miből mennyire van szükség, aztán vágjunk bele: a hétvégi bevásároláson vegyük meg az egész jövő heti adagot! Eddig könnyű dolgunk volt, a neheze most következik: hét közben kerüljük a boltokat! Alaposan meg kell tehát fontolni mindent. Ha péntekre nem sok marad a bevásárlásból, vállalnunk kell a következményeket. Ésszerű kompromisszumok köthetők, példának okáért nem hagyhatjuk, hogy a gyermekeink éhezzenek, csak azért mert elszámoltuk magunkat, de saját gyomrunk korgását el kell tudnunk viselni. Ha két-három hónap alatt sem sikerül a rendelkezésünkre álló keretek között maradva összeállítani az étrendünket, akár fel is adhatjuk a kísérletezést. Ha viszont eredményesek leszünk, két legyet is ütünk egy csapásra. Egyfelől sokkal egészségesebben étkezhetünk, másfelől megtanulhatjuk, hogyan kell beosztani az „erőforrásainkat”. Ez a jövőre nézve nagyon fontos. Az egykori paraszti társadalmakban nem egy hétre, de egy évre előre kellett gondolkodni. Ha valaki tévedett, könnyen az életébe került. Ezt mára elfeledtük. Ideje lenne újra megtanulni. E tekintetben nem árt egy kis gyakorlás, edzés. Ha már biztosak vagyunk magunkba, elkezdhetünk egy hónapra előre tervezni, és amit lehet, havi bontásban vásárolni. Ha nagyon biztosra akarunk menni, beszerezhetünk egy kézi malmot (akár elektromos változatot is), és az egész évi gabonát megvásárolhatjuk. Aztán magunknak őrülhetünk lisztet kenyérsütéshez, rántáshoz, tésztakészítéshez, csak a sütemények és a kalácsok fehér lisztjét kell külön beszereznünk. A lehetőségek tárháza végtelen. A lényeg csak annyi, lépésről lépésre haladjunk, mindig annyit markolva, amennyit még meg tudunk fogni. Magyarán: ne a malmot vegyük meg legelőbb! Ilyen beruházásra akkor adjuk a fejünket, amikor a szükséges évi gabonamennyiséget, mely mai áron tizenhat-huszonnégy-ezer forint, a heti kosztpénzekből össze tudjuk spórolni. Ez esetben bátran belevághatunk, mert már elég messzire látunk előre ahhoz, hogy ne valljunk kudarcot.

A sikerhez hozzátartozik, hogy ezalatt ne legyen hiányérzetünk. Bármilyen egészségesen táplálkozunk, az egészet elronthatja, ha közben hamburgerre vágyunk. Erre is adódik megoldás. Ne készen vásároljunk, főzzük-süssük meg magunknak a kívánt ételt. A hamburgernél maradva, megfelelő péksüteményt biztosan találunk, paradicsom, paprika, hagyma is akad a piacon, tehát csak annak kell utánajárnunk, kaphatunk-e garantált forrásból húspogácsát. Ha nem, akkor nincs mese, meg kell tanulnunk elkészíteni. Akár így, akár úgy, nagyon fontos, hogy ne járjon a kelletén több lemondással a váltás. Hagyjunk magunknak elég időt a dolgok elfogadására, de közben legyünk következetesek.

Vannak ételek és italok, amelyek nem igazán illeszthetők be az egészséges táplálkozás keretei közé. Ezek kihagyásához szükséges némi találékonyság. Ha valaki nem tud meglenni üdítőital nélkül, készíthet magának. Azt persze egy szóval sem mondjuk, hogy állítsunk elő házilag coca-colát, de gyömbérrel már érdemes kísérletezni. A zöldségesekben lehet kapni gyömbérgyökeret. Az ember megveszi, hazaviszi, ízlés szerinti mennyiségben lereszeli, majd vízbe áztatja. Ha szódával szeretné inni, az így elkészített levet szifonba töltheti. Persze ez csak amolyan első lépés. Másodikként a különféle házi szörpök jöhetnek szóba. Ha e téren végképp nincs ötletünk, bóklászhatunk találomra az interneten, kereshetünk könyveket, recepteket. E módszer nemcsak az élelmiszerválság megoldására készít fel bennünket, a „mellékhatásaként” sokkal egészségesebben fogunk táplálkozni, és újra megtanulhatjuk magunk összeállítani ételeinket, ha nem is a vetéstől, de legalább a vásárlástól a tálalásig. De ha a pultok kiürülnek, ez önmagában kevés lesz.

Ha kertes házban lakunk, itt-ott zöldségágyásokkal cserélhetjük le a gyepet, gyümölcsfákkal a dísznövényeket, de mit tegyünk akkor, ha otthonunk egy nyolcadik emeleti lakás?

Az erkélyen vagy az ablakban paprikát, paradicsomot nevelni látszatmegoldásnak tűnik, a köztereket pedig nem törheti fel az emberfia. Látszólag nem marad más választásunk, mint reménykedni, majd megtermelik a falvakban a zöldséget, s ha elfogy a pocokról, vásárolunk a termelőktől. Ez alapvetően jó megoldás, s mi már úgyis kiépítettük a piacon a magunk kis kapcsolatrendszerét. Egy dologról azonban ne feledkezzünk meg. Ahhoz, hogy elég áru legyen a piacokon, termelő is kell, s mi most nem kevesebbet állítunk, mint hogy nincs már élelemtermelés. Ez azonban lehet mese is. S ha annak gondoljuk, vegyük komolyan a meséink záró fordulatát: aki nem hiszi, járjon utána! Tehát, ha nem hisszük, járjunk utána! Vegyük sorra a környék falvait, és nézzük végig a kerteket!

Mit látunk?

Valamikor minden kertben volt zöldségágyás, gyümölcsfa, minden portán kapirgáltak tikok az udvaron, röfögött egy két malac az ólban, s olyan hely is akadt nem egy, ahol tehén bőgött az istállóban.

És ma?

Megfogadva saját felszólításomat, végigsétáltam az utcánkon. Tizenöt éve még csak két olyan porta volt, ahol nem tartottak jószágot. Mára megfordult a világ, s kettő akad, ahol tartanak. Tizenöt éve, ha valaki disznót akart hizlalni mifelénk, három-négy helyről is vehetett helyben malacot. Ma nyolcvan kilométeres körzetben nem kapni sehol. Tehenekről ne is beszéljünk. Valaha több száz állatot számláló csordák járták a határt, ma egyetlen egy barmocska búslakodik magában az egész faluban, azzal is csak egy volt városi betelepülő küszködik. És a helyzet semmivel sem jobb máshol. Ha azt akarjuk, hogy a piacok megmaradjanak, tennünk kell érte valamit.

Most még vigasztalódhatunk az iparszerű technológiákkal. Hiszen termelnek zöldséget ma is, s egyelőre nem olyan nagy baj, hogy átlagban több ezer kilométert utazik a répa, míg az asztalunkra kerül. Ám energiaszegény időben jobbára csak a szomszédos falvak termelőire támaszkodhatnánk, ha lennének. És persze vannak más megfontolandó szempontok. A tenyészállatok kivágása könnyen megy, az állomány egyik napról a másikra lenullázható, de a felszaporításához nem csak idő, de tapasztalat és számos eltérő vérvonal is szükséges volna. Az egykori állatállomány visszahonosítása nem kis munka, és sajnos még egy szapora állat esetében is, – számolva a társadalmi tehetetlenséggel – évtizedeket vesz igénybe. Már attól a pillanattól, hogy elkezdjük.

Ahhoz, hogy biztosra menjünk, magunknak kellene élelemtermelésbe fogni. De ez nem olyan egyszerű. Egyelőre ne gondoljunk arra, hogy csapot-papot hátra hagyva, tanyára költözünk, vagy valamely falu szélére (a falvak egy tekintélyes részében rendelettel tiltják az állattartást a központi területeken), és magunk kezdünk el gazdálkodni. Igaz, ötletnek ez sem rossz, de a kivitelezése nagyon bizonytalan. Egy ilyen váltásra általában senki sincs felkészülve, illetve, akik már felkészültek, vélhetően kinn is laknak, és lassan építik fel új életüket. Erőnktől, lehetőségeinktől és tehetségünktől függően rajtuk tudunk segíteni.

A dolog nagy odafigyelést, tapintatot igényel. Legjobb olyan helyszíneken kezdeni, ahol az emberek egy ideje – félig tudatosan, félig kényszerből vállalva – reflektorfényben élnek. Azaz hozzászoktak a látogatókhoz, érdeklődőkhöz, esetleg kölcsönös előnyökön alapuló együttműködést is kötöttek velük. Például ha egy adott közösség nyílt napokat, vagy „kemencepartikat” szervez, menjünk el. Nézzük végig, hogyan lesz a lisztből kenyér. Ha akarunk, vásárolhatunk is a késztermékből. De ugyanígy végig lehet kísérni bármit a zöldségtermesztéstől kezdve a befőzésen, a gyümölcstermesztéstől a lekvárfőzésen, aszaláson, a fialtatástól, a libatömésen, hizlaláson át a tésztakészítésig, kolbásztöltésig. Akár kíváncsi vásárlóként, akár aktív segítőként. A hangsúly ez esetben a személyes kapcsolatrendszer kialakítása. Eleinte csak egy tartalmas kirándulás az egész. Hétvégén bevásárolunk a piacon, hazavisszük a portékát, utána pedig elkezdjük körbe járni a kísérletező közösségeket. Ha tudunk ilyenről, indulhatunk célirányosan, ha még nem hallottunk róluk, kereshetjük őket. Kiindulási alapnak megteszi az Élőfalu-hálózat, vagy a Szövet. A konkrét esetekben számba vehetjük, mit adhatunk, mit várhatunk. Ha akad olyan helyszín, ahol valamilyen terméket; mézet, aszalékot, az évszaknak megfelelő zöldségeket, gyümölcsöket, vagy akár sütnivaló csirkét, tojást, esetleg tésztát tudunk vásárolni, elhatározhatjuk, hogy havonta egyszer ellátogatunk ide, megveszünk egy hónapra való alapanyagot, feltöltjük vele a kamrát. Ha a lakóhelyünkhöz közel esik mindez, a heti élelem nagy részét beszerezhetjük itt, s csak azért kell piacra mennünk, amihez e közösségben nem jutunk hozzá. Ezek persze kis lépések, apró változások, de kellő odafigyeléssel jelentős eredményeket érhetünk el vele: megváltoztathatjuk saját életmódunkat.

Vissza-visszajáró vendégként beilleszkedhetünk egy formálódó közösségbe. Ha rokonszenvesnek találunk egy kezdeményezést, s történetesen megbarátkozunk valakivel, besegíthetünk az élelem megtermelésébe. Figyeljünk azonban oda arra, bármilyen jó szándékkal kezdjünk is a dologhoz, ha soha sem csináltunk ilyesmit, eleinte inkább hátramozdítók, sem mint számbavehető segítségek leszünk. De ha kitartunk, egyre többet tehetünk hozzá a munkához, és eljuthatunk addig is, hogy saját ágyásokkal kísérletezzünk. Nem olyan nagy ördöngösség ez. Nem is olyan régen nemcsak a falusi portákon termeltek zöldséget, gyümölcsöt. A városok közelében, mondhatni: busznyi távolságra, zártkertek sorakoztak, ugyanolyan zöldségesek, gyümölcsösök, mint amilyenek a falusi portákon voltak, kis kunyhóval, faházzal, pincével, ahol épp elfért a család. Szombat reggelente, vagy péntek este az emberek összeszedték magukat, és kivonultak kertészkedni, hogy legyen valami. Néhol csak annyi, amennyit egy-egy ilyen nyári hétvége felemésztett: hagyma, paradicsom, paprika a szalonnasütéshez; esetleg egy kis petrezselyem, újkrumpli, ha valaki odavolt a pirított burgonyáért; egy kevés barack, meggy, szilva, amiből aztán lekvár vagy befőtt lehetett. S persze akadtak olyan telkek, ahol megtermett az egész évre zöldség, már ha volt hová tenni, mert a bérházak nagy része akkor sem volt alkalmas tárolásra. Viszont a telken el lehetett vermelni a krumplit, vagy le lehetett rakni a pincébe. Egy szó, mint száz, apáink nagyapáink így éltek, mi is megpróbálhatjuk. Ha idáig eljutottunk – s persze ki is hagyhatunk lépcsőket, ha elég magabiztosak vagyunk – vehetünk magunknak egy kis telket, és a vásárolt élelem mellett saját két kezünk munkájának gyümölcseit is fogyaszthatjuk. A legszerencsésebb, ha mire idejutunk, olyan kapcsolatrendszerre teszünk szert a faluban, hogy mindent helyben vásároljunk, mit magunk megtermelni nem tudunk.

Itt e ponton tartsunk egy kis pihenőt. Ha végiggondoljuk, milyen utat jártunk be, láthatjuk: az egyéni megélhetéstől indulva tartunk a formálódó közösségek felé. Ha csak odáig jutunk el, hogy pénzünket beosztva, heti rendszerességgel a biopiacon vásárolunk, még magunkra hagyatkozunk, még elhisszük, hogy egyedül is meg tudunk állni saját lábunkon, hisz mindez akár szingliként is megtehető, és már ez is jelentős eredmény. Ha vissza-visszatérő vásárlóként megismerkedünk az eladókkal, óhatatlanul is valamiféle kapcsolatalakul ki közöttünk. A piacosok megbízható, állandó vásárlót lának majd bennünk, mi pedig egy árust, akitől mindig jó minőségű, egészséges élelmiszert vásárolhatunk. Előbb-utóbb meglátjuk egymásban az embert is. Ez egészen apró lépés, amelyet számos másnak kell követnie ahhoz, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk, bármennyire is szeretnénk, nem a saját lábunkon állunk. Amikor egy-egy technikai eszközt használunk, egy összetett gépszövevényre támaszkodunk, mely egyfelől a természeten, másfelől számos más emberen élősködik, s így élősködők leszünk mi magunk is. A piacozás, ha részeivé válhatunk egyfajta törzsvásárlói körnek, kiiktatja a gépszövevényt a viszonyrendszerből, s teret ad az emberi kapcsolatoknak. Önmagában ez óriási előrelépés. Ha ezt követően eljutunk valamilyen formálódó kisközösségbe, a hangsúly egyre inkább az emberekre, az egymástól való függésre helyeződik. A folyamat, a változás, éppúgy, mint a természettől való elidegenedés során, észrevétlen, ám jelenesetben egészen más irányú. És talán ez a legfontosabb az egészben. Ebben rejlik a válságra való felkészülés első mozzanata. Itt még nem az eszközök, készletek felhalmozása, nem is a megvédésükre tett erőfeszítések hangsúlyosak, hanem a belső változássor, mely bennünket vértez fel, tudással, bölcs belátással, és egyéb készségekkel, melyek segítségével meg tudjuk oldani a felmerülő problémákat.

Zárszó

Molnár Géza — Tue, 13 Dec 2011 11:22:09 +0000

Az alább olvasható írás nem más, mint elmélkedés mindarról, ami előttünk áll, s mindarról, ami idevezetett. Nem elemzésnek szántam, egyszerű számvetésnek, ami csak úgy eszébe jut az embernek, látva hová jutott, hová jutott körötte a világ. S persze mindez egy hangulat is egyben. Egymásra halmozott gondolatok, melyek néha többet jelenthetnek a komolyabbnál komolyabb elemzéseknél…

Peremvidék

A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt –
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.

József Attila: A város peremén

Alkonyat felé köd szállt a tájra. A kertek felől érkezett. Először a kukoricást takarta ki, majd az akácost, az etetőt, a kisbálából emelt kazlat, végül elnyelte a kerítést is. Az ember ilyenkor el-elgondolkodik: egyszer érdemes lenne végignézni, hogyan szürkül el a világ, hogyan terjed el benne a homály. Csakhogy ez lehetetlen. Nem adódik rá soha alkalom. Nem csak azért, mert az embernek mindig van egyéb dolga is, kinek mi. Nem érünk rá csak úgy kinn ülni a novemberi szürkületben, s várni, hogy bennünket is elnyeljen a köd. Így aztán olybá tűnik, a folyamat mindig akkor lép előre, amikor nem figyelünk oda. Az imént még ki tudtuk venni hátul a fák körvonalait. Aztán fűrészport szórtunk a füstölő tűzterében izzó hasábokra, s mire visszatértünk, szűkebb lett köröttünk a világ. S így tovább. Az ember lépett egyet-kettőt, s mire felemelte a fejét, eltűnt a kiserdő, vele a gyümölcsös, térült-fordult, odalett a kukoricás, a zöldségeskert nagy része, a bálák, oda a kerítés. Mire igazából felfigyelne arra, mi is történik szerte a világban, már az orráig se lát el…

Valahogy így esett a válsággal is. Évekkel ezelőtt felfigyelhettünk a közelgő ködpászmákra, csak akkor nem vettük komolyan. Miért is tettük volna, amikor meredt szemekkel bámulunk előre, várva, hogy végre történjen valami, nem mozdul, nem változik semmi. Vagy ha mégis, észrevétlenül, mondhatni látóhatárunkon túl. S ha ezen a ponton őszinték akarunk lenni magunkhoz, tán be kell ismernünk, nem is nagyon emeltük fel a fejünket. Nem voltunk igazán kíváncsiak rá, mi is történik, mert attól tartottunk, a látvány a torkunkra forrasztaná a szót, megdermesztené lelkünk. Hiszen évek, évtizedek, talán évszázadok óta terjed már könyörtelenül e homály, s emészti kis világunkat, de eddig komolyabb megrázkódtatással még nem járt. A változások belesimultak mindennapjaink monoton ritmusába, s elég időt hagytak ahhoz, hogy újra és újra homokba dugjuk a fejünket.

Most azonban fordult a kocka. Úgy jártunk a válsággal, mint a november végi köddel. Amíg nem figyeltünk rá, amíg saját ügyes bajos dolgaink mögé rejtőztünk, szépen elnyelte a világunkat. A valóság persze ott rejtőzik a szürkületben, épp csak nem látható, így aztán mindenki olyannak képzeli, amilyennek leginkább akarja. Játsszunk most el a gondolattal, képzeljük el, a köd mélyén történik valami! Valami megfoghatatlan. Mintha párhuzamos világok váltanák egymást, de iszonyatosan gyorsan. Egyetlen mozdulatunk alatt száz meg száz változat tűnik át egymásba amúgy filmkockaként, a szürke köd fátyla mögött. Az eltérések nem túl jelentősek. Mintha tényleg valamiféle film peregne látóhatárunk peremén. Vagy mintha mi magunk tévedtünk volna e világok peremére. S ha már itt vagyunk, a peremvidéken, kerítsünk egy széket, padot, fotelt, bármilyen ülőalkalmatosságot, helyezkedjünk el kényelmesen és nézzük meg, hová is kerültünk!

Mindez persze csak játék. Egyetlen percig sem kell komolyan venni. Valahol a szürke ködben a valódi tét az életünk, de ezzel most már felesleges foglalkoznunk. Hamarosan szél támad, jókora vihar, ami szétkergeti a ködöt. Akkor színről színre láthatunk. Akkor, de csak akkor e játék is más értelmet kap. Az ember a peremvidékről elkerülvén, pontosan fogja érzékelni a káprázat és a valóság közti különbséget. Addig azonban nincs más, csak a szürke köd, s az azt képekkel kitöltő képzelet.

A peremvidék világok, vagy ha úgy jobban tetszik, korszakok határán áll. Lehet motel, vagy kocsma, ahol az ember megpihen, ha sem visszafordulni, sem továbbmenni nem mer. Lehet hegy, de inkább sziklaperem, egy tó, vagy holtág partja. Lehet a folyó közepén veszteglő hidas, alagútban rekedt vonat. Bármi, ami határt jelöl, ami valahonnan valahová tart, de valamilyen pontosan meg nem határozott okból kizökkent önön ritmusából. Ahol az ember úgy érzi, soha többé nem térhet vissza a maga mögött hagyott világba. Ha kilép a motel ajtaján, a gyorsforgalmi útnak csak a romjait találja. A kocsma ablakai a középkorra néznek, az ajtaja tudj’ Isten, hová nyílik. A szikláról nem vezet le út, a tájat füst és por takarja, a vízparton felhőkarcolók sora omlik a hullámokba, a hidas fennakadt egy születő zátonyon és szédítő sebességgel emelkedik fel, fel a magasba. A vonatnak se vége, se hossza. Az ember csak megy, megy előre, de sehová sem jut, mintha csak körbejárna. Ilyenné vált a világunk. A változást valamennyien érezzük. Tudjuk, hogy holnap, holnapután, vagy legkésőbb a jövő héten történik majd valami, s mi mindannyian kizökkennünk végre a holtpontról, leperdülünk a peremről, és akkor minden megy tovább az új rendnek megfelelően. Egyelőre azonban egyfajta senki földjén járunk. A múlt törvényei már nem hatnak, a jövő valósága még nem érzékelhető.

Alig egy, de legfeljebb két-három nemzedékekkel korábban még kiszámítható volt a világ. Mindez nem jelenti azt, hogy a múló időt ne terhelték volna egyéni, vagy közösségi tragédiák, sorsfordító pillanatok. De akármi is történt, az élet a nagy többség számára folytonos gyarapodásnak tűnt. Igaz, mindenkinek fizetnie kellett érte, hol többet, hol kevesebbet. De a dolgok végül mindig jóra fordultak. Bármilyen csapás érte is az embert, mindig maradt egy esély, mindig talpra lehetett állni. Nézzünk tehát most a köd mögé! Nézzük meg, honnan indultunk, s hogyan jutottunk el idáig! Tekintsünk át egypár száz-százhúsz évnyi távolságon átívelő életutat! Válasszunk ki a tömegből egyetlen családot! Az ükapa, nevezzük Jánosnak, szinte a nulláról indult. Talán négy-öt hold föld maradt rá örökül, ehhez jött a feleségének, Margitnak a hozománya. A birtok ezzel sem nőtt nagyobbra nyolc holdnál. Ezen gazdálkodtak. Akkoriban a földnek egész más értéke volt. Néhány holdnyi területen már boldogulni lehetett, akinek néhányszor tíz hold jutott, jómódúnak számított. Persze meg kellett dolgozni a röggel és a rögért, ám a munka meghozta a maga gyümölcsét.

János művelte a földjét, lovakat tartott, s mellettük tehenet is. Nem voltak gazdagok, de azért csak megéltek valahogy. Akkoriban sokan jártak a falvakból Amerikába, s volt, aki „úrként” jött vissza. Jánost megigézte a távoli gazdagság. A nagyobbik fia épp kilencéves lehetett, s már számbavehető segítségnek számított. Akkoriban négy lovuk volt, két kocsijuk, tíz tehenük. János gondolt egy nagyot, eladott nyolc tehenet, túladott a növendékállatokon, két lovon és az egyik kocsin is. A pénzből épp futotta a hajójegyre.

– Majd visszajön ez velem Amerikából – gondolta, vagy tán ki is mondta. – S jön vele egy egész csorda. – Bizony, János nagyobb házat álmodott maguknak, több tehenet, lovat, kocsit, s úgy harminc-negyven hold szántót, meg erdőt és rétet a közbirtokosságban.

Mikor az apja útra kelt, a nagyobbik fiú – ifjabb János – már fogatolni is tudott. Művelte a földet, s el-eljárt fuvarozni. Ami pénzt összeszedtek, félrerakták s apránként hol itt, hol ott vettek egy-egy darab földet. Egy szép napon mérnökök jöttek, s mérték a határt. Vasutat építettek, síneket raktak, bakterházakat, állomásokat emeltek. A fiú gondolt egy merészet, a félrerakott garasokon lovakat és még egy szekeret vásárolt. Ettől kezdve ketten jártak fuvarozni az öccsével. A földeken egyre többször dolgoztak napszámosok. Ők mentek a vasút nyomán. Mire pontosan tizenkét esztendő után az apjuk visszatért, szinte mindent összeszedtek már abból, amit korábban az öreg megálmodott. Volt nagy ház, tehenek, lovak, negyven hold föld a határban. De az apa sem jött üres kézzel. Háromszáz dollárt tett félre, s hozott haza. Ebből aztán lett föld, nem csak neki, de a két fiúnak is, s jutott a belőle hozomány a leánykának.

A háború elvitte az egyik fiút, a béke idegenbe taszította a leánykát, az új határ kettévágta a birtokot. Ami az éren túl esett, idegen országba keveredett. De maradt elég az innenső parton, s amit a szülők elkezdtek, azt folytatni is lehetett. Mire eljött a második nagy világégés órája, csak összeállt a negyven hold földnyi birtok. Az ifjabb János és két fia marhákat tartott, saját vágóhidat üzemeltetett. Néhány év múltán mindezt vinni kellett a közösbe. A három fiú közül ekkor már csak a legfiatalabb, Péter maradt a birtokon, belőle lett kulák. A legidősebb bátyja elmaradt a fronton, a középső fiú pedig idegenben próbált szerencsét. Volt munkája, háza, ma úgy mondanánk, egzisztenciája. Egy nem jutott neki: nem volt hazája. Nyolcvankét évesen tért meg a faluba. Meghalni jött, de csak kilenc évvel később lelt örök nyugodalmat.

A két háború, a határok tologatása, a vérveszteség, a gazdasági válság nem tudta megtörni a vidék gerincét. Az élet minden nyomorúságával egyetemben is kiszámítható maradt. Aki kézben tartotta a sorsát, boldogult. Vegyük sorra János uram leszármazottait. A három gyerekből egyet a háború vitt el, egyet a békekötés, de megmaradt magnak ifjabb János a maga három fiával. A mesebeli szám nem hozott szerencsét a családnak. A két idősebb fiú elveszett a nagyvilágban. Gábort valahol az orosz pusztán érte utol a végzet. Holott családfenntartóként be sem vonult katonának. De vasutas lett, s az egyenruha egyenruha, a hadifogságot már nem úszta meg. A hírek szerint szökés közben lőtték agyon. Öt árvát hagyott maga után és a feleségét, Annát. A középső fiú, Sándor Amerikában boldogult, s csak halni jött haza. Péter, a legkisebb maradt a negyvenholdnyi bortok gazdája. Sok öröme nem telt benne, mert bár a háború viszontagságai után még újra talpraállt, a földet, a jószágot, a gépeket elvitte a tsz. Két gyerekére, Gáborra és Ilusra nem hagyhatott mást, csak a hitet és a reményt, hogy az ember munkával is boldogulhat.

Anna, Ilus városra kerültek, ki ezért, ki azért. Hagyjuk most őket s nézzük meg mi történt Gáborral. Bolti eladó lett, de megvolt még a nagy ház, az istálló, a kert. Azzal is csak kellett kezdeni valamit. A tsz-nél írathatott kukorica- és krumpliföldet, aratáskor vehetett árpát, búzát. Így aztán ismét csak összeállt a gazdaság. A legrosszabb években is hat tehenet fejtek, s négy-öt bikát hizlaltak. A tej árából tellett a mindennapokra, a három gyerek iskoláztatására, amit a bikákért fizettek, félre lehetett tenni lakásra, házra, hozományra. Amikor ismét fordult a világ, s bezárt a tejcsarnok, maradt hat tehén. A tejből sajt lett, túró, tejföl, a savón pedig megélt egy koca, s meghízott nyolc-tíz malac. Az élet nem állt meg, folyt tovább a maga kiszámítható medrében. E rend a kárpótlás után tört csak meg. Gábor összeszedte, ami kárpótlási jegyet a család kapott, s elment az árverésre licitálni. Hiába. Ők nem ügyeskedtek, nem vásároltak jegyeket bagóért. Csak azt szerették volna visszakapni, ami valaha az övék volt. Azt a negyvenholdnyi földet, amit az apjuk szedett volt össze a nagyapai örökségre támaszkodva. De bizony abból egy kapavágásnyi sem jutott nekik. Szétosztották azt a tszvezetők egymás közt. Gábor kisemmizettnek érezte magát, pedig a negyvenholdas örökség helyett hatvan hektár földet kapott szerte a határban. Ebből harminc hektár szántó volt, húsz legelő, tíz pedig erdő. A szántó ment bérbe, a gyepet hol kaszálták, hol legeltették, mert a jószág maradt, egészen addig, míg ki nem derült, nem „hármas-mentes” az állomány. A teheneket kényszervágásra ítélték. Gábor abban az időben már nyugdíjas volt. Három gyerekét kitaníttatta, házat, lakást vett nekik a messzi városokban. A föld elveszítette az értékét. Néhány hold már semmire sem volt elég, s pár hektárral sem boldogult senki. Ahhoz, hogy az ember elégséges jövedelemhez jusson, legalább száz hektár jóféle szántó kellett, s hat-nyolc tehén tejéből sem futotta már semmire. Az élet lassan, szinte észrevétlenül csúszott ki a vidéki ember kezéből. Mint ahogy a köd érkezik egy-egy november végi hajnalon. S mire mindent ellepett a homály, kiürült a vidék. Az öregebb János idejében, még a tizenkilencedik században háromszázan laktak a faluban. Jött két háború, két béke, hősi halál, hadifogság, jó néhányan kitántorogtak Amerikába, Svédországba, s mégis, mikor Péter uram földjére s javaira rátette a kezét a tsz, ezer fölé nőtt a település lélekszáma. Mire eljött a kárpótlás már csak ötszázan laktak ott, s mire az utolsó tehénből is kifogyott a község, ez a szám is megfeleződött. Ma már kétszázan sincsenek tán. S lehet, mire eloszlik a köd, egyetlen ember sem marad…

De nem csak a vidék sorvadt. Bár ezt ma még nehezebb észrevenni. Sokáig úgy tűnt, a város valamiféle menedék. Menedék, ahol a régi világ törvényei tovább élnek, ahol még boldogulhat, aki nem veti meg a munkát. Anna gyerekei előtt is nyitva állt az út. Nézzük csak meg, mire vitte közülük a legifjabb János! A nulláról kellett indulnia, éppúgy, mint a dédapjának. Egy kis házban laktak a vasút mellett. Mondhatni, egy zsebkendőnyi portán. De volt ott kert, pár gyümölcsfa, egy kis elkerített rész a tyúkoknak, s egy ól a malackáknak. Amit lehet, maguknak termeltek. Anna postásként dolgozott, de ő vitte a kertet, s a háztartást, nevelte az öt gyereket. János hamar munkára kényszerült. Gyakorta ő vitte a leveleket. S akkor is ott kerekezett az anyja mellett, ha pénzt kézbesítettek. Ilyenkor tán több volt a borravaló. Felejthetetlen évek voltak ezek, ha nem is olyasformán, mint általában, s hogy jól értsük, János még az unokáinak is a lelkére kötötte, mindig adjanak borravalót a pénzespostásnak. Ilyenkor arra gondolt, hányszor jelentette a kenyeret s a tejet neki, s testvéreinek az a pár fillér, amit náluk hagytak.

Így múltak el az évek. Jánosból bányász-technikus lett. Jó iskola volt az, ott ígértek leghamarabb fizetést. S milyen jól jött az a kis pénz! Lehetett belőle iskoláztatni a kisebbeket. A két keresetből nemcsak felnevelték a fiatalabb pulyákat, de ki is taníttatták őket. A két leányból tanító lett, a nagyobbik öcsből orvos, a kisebbikből gyógyszerész.

János későn nősült, s mire saját fia megszületett, megrokkant. Harmincöt éves volt akkor. Nem adta fel. Otthagyta a bányát, elvégzett egy egyetemet. Később doktori diplomát is szerzett. Középvezetőként ment nyugdíjba már a rendszerváltás után. Két fiát kitaníttatta, házat vett, illetve épített nekik.

Az orvos öcsből gyógyszerügynök lett. Épített ő is házat, mégpedig hármat. Egyet magának, egyet a nagyfiának, egyet a kislányának. A gyógyszerész magának való életet élt. Agglegényként halt meg s amit összerakott, testvérei gyerekeire hagyta.

Az ükunokák korára azonban fenekestül felfordult a világ. Hiába tanultak, hiába helyezkedtek el jobbnál jobb állásokban. Hiába lett belőlük orvos, középvezető, vállalkozó. Az első pillanattól az utolsóig, sőt az utolsó után is rászorultak a szüleik támogatására. Előbb a rezsi, aztán a gyerekek iskoláztatása, majd a kocsi, végül a hitelek miatt. Akármit tettek, mintha átok sújtotta volna őket. Nem jutottak ötről a hatra. Inkább visszafelé csúsztak, egyre lejjebb és lejjebb azon a lejtőn, melyen oly sikeresen kapaszkodtak felfelé elődeik, minden sorscsapás: háborúk, békekötések, válságok, tsz-szervezések dacára. A megszokott rend felborult. Nem az ősök joga, de még csak nem is a szorgalom, a munka, sokkal inkább a helyezkedés, az ügyeskedés döntötte el, kinek jutott föld a kárpótlásnál. S nem jelentett életbiztosítást az állás sem, legyen bármilyen jól fizető, bármilyen biztosnak tűnő. Elég volt egy rossz lépés, egy tönkrement cég, egy komolyabb betegség, hogy összeomoljon mindaz, amit a mai ember egzisztenciának hív.

S mindez több mint általános, olyan jelenség, mely az utóbbi évek változásainak lényegére világít rá. Hadd idézzem ennek igazolására Molnár Kristóf hozzászólásának egy részletét a Túlélés-fórumról:

„Én is ilyesmivel szeretek példálózni. Konkrétan a matematikus apám főiskolán tanársegédként dolgozva tudott lakást venni némi kis családi segítséggel. Majd azt eladva tudott házat építeni Pesten, adjunktusként (!) a kor műszaki szintjén csúcsminőségű technikával, ami ma is viszonylag jó. 1990-re lett kész, ami távolabbról nézve annyira nem is volt régen!!! Ehhez ma kéne keresnie havi 1 milliót, úgy, hogy tudja, hogy a kölcsön kedvéért 10-15 év múlva is stabilan kap majd ennyit (az inflációval korrigálva). Ma egy osztrák vagy német sem keres annyit, hogy simán megtehesse ezt a saját országában. Ma kérem a nagy Németország polgárai nem gazdagabbak, mint mi a 80-as években a béketábor hátrányaitól sújtva?”

A folytonosság megszakadt, a rend megtört, világunk a Peremvidékre csúszott…

Az ember szeretné azt hinni, egyre csak felfelé kapaszkodik. Magasabbra jutott, többre vitte mint ősei, s ezen az úton előbbre jutnak majd a fiai is. Csakhogy mindez a peremvidékre vezető zsákutca. És egy zsákutcában hátrafelé visz előre az út. Aki ezt nem érti, soha sem keveredhet ki belőle. Láttuk, János szinte a semmiből teremtett otthont és megélhetést a családjának. Tizenkét évig kuporgatta a garast valahol a világ túlsó végén. A fia ugyanebben az időben ugyanezt tette idehaza. Abból, amit összeraktak, már vígan élhetett volna a nagycsalád, ha szét nem szakít mindent a háború, s a béke. De a folytonosság a sorscsapás ellenére sem szakadt meg. Ifjabb János újraépítette romjaiból a birtokot. Az újabb háború, s az újabb béke megint csak kisemmizte a családot. Gábor s a legidősebb unokaöccse, az immáron legifjabb János külön-külön utakon indulva kapaszkodott fel ismét ugyanoda, ahová déd-, illetve ükapjuk. Az ember akaratlanul is elgondolkodik azon, vajon mire vihette volna ez a család, ha nem kényszerítik ismét és ismét újrakezdésre őket? Vajon honnan vettek elég hitet, lelkierőt, és bátorságot ahhoz, hogy mindezt véghezvigyék? Mert véghezvitték! És hová tűnt mindez a fiaikból és az unokáikból? Ők miért nem tudnak boldogulni? Jánosnak mindent elölről kellett kezdenie. Apja nemigen segíthette, mégis talpra állt. Ugyanígy Gábor, s a legifjabb János, s ha jól végig gondoljuk, mindenki a családban. A mai nemzedék azonban szülői segítség nélkül már elmerült volna a posványban. Tulajdonképpen azt élik fel, amit az előző nemzedékek rájuk hagytak. Felélik, elfogyasztják. S nem csak a vagyont, de a hitet, a bátorságot s a lelkierőt is. De leginkább a tisztánlátásukat. Ma még elhiszik, hogy sokkal több lehetőség áll előttük, mint őseik előtt bármikor. Még nem mernek szembe nézni a tényekkel. Nem látnak túl a peremen, nem sejtik, mi zajlik a köd mélyén.

Hamarosan eljő az apokalipszis: eloszlik a köd, s mi megpillanthatjuk végre, mi vár ránk a peremen túl. Addig csak találgathatunk. De talán az sem minden haszon nélkül való. Lássuk tehát! A hideg és a köd bekergetett bennünket a szobába. Ki radiátor, ki kályha, ki villanytűzhely melege mellett kuporog. Ami a világból látható, már nem csak köd, de függöny, s egyre párásodó ablaküveg is takarja. Mindez elsősorban arra jó, hogy leplezze, odakinn tulajdonképpen nincs már semmi. Semmink sem maradt. Mindez világosan láthatóvá válik, ha visszaugrunk néhány nemzedéknyi időt, s szétnézünk a második világégés korában. Kiindulási pontunk egy Tisza menti kis faluban tartott fórum egyik hozzászólása:

„Nyolc éves forma legényke lehettem, amikor átment rajtunk a front. Emlékszem, a németek elvitték az állatok nagyját. Azért hagytak tán tízből kettőt, hogy éhen ne vesszünk. No, azért kár volt, mert azt meg az orosz vitte el. Ott maradtunk igavonó barom nélkül. A faluban nem volt férfi, csupa asszony és gyerek, meg néhány vén. Az emberek hadifogságban, vagy hősi halottként ki tudja, hol nyugodtak, mely temetőkben. Nem volt ki művelje a földet. Emlékszem, anyám és a nővére magát fogta be az eke elé, én meg tartottam az ekeszarvát. Nem volt az a föld rendesen megszántva, csak megkaristoltuk a tetejét, de ami magot beleszórtunk, az kikelt, s nem haltunk éhen.

No – fordult e szóval a hallgatósághoz: – aki azt a hatsoros, duplaforgó ekét elhúzza, arra az emberre leszek én kíváncsi!”

A háború után hősi halál, hadifogság és minden vérveszteség ellenére is éltek a falvaink. Nem álltak üresen a házak. Ha a barmokat el is vitte a front, ott voltak az eszközök, s azok az emberek, akik pontosan tudták, mi tévők legyenek. Nem a pénz határozta meg mit vessenek, hanem a szükség. Az ember nem azt nézte, mit fizet a föld, sokkal inkább azt, mennyi ideig tart ki a termés? Megtermeltek mindent, ami az életükhöz nélkülözhetetlen volt. Mindent. Így aztán a falvakban megtermett az is, ami a városnak kellett. El lehetett venni és vinni.

Ma el sem tudjuk képzelni, mit is jelent egy évre előre gondolni mindennel. Látni, mennyi széna, búza, árpa, kukorica, mennyi zöldség, bab, borsó, krumpli kell, hogy az ínség ne törje ránk az ajtót télen. Aratáskor számba venni, mennyi jószág telel ki a takarmányon. Tudni, hogy hány malacot, bikát lehet hizlalni, s hányat kell eladni. Hány tehénnek jut abrak, mert ezeket fejni lehet, hány él meg a szénán magnak, s hányat kell elhajtani az ónodi vásárra. És ez csak a gondok egy része. Mert ott van még a befőzés, a tartósítás. Vagy másfelől nézvést a tűzre való, s lámpába a láng, hogy ne vonzza oly korán az embert az ágy, s ne vakon kelljen botorkálnia az ólak és istállók között, amikor állatot etet, tehenet fej, vagy épp disznót öl. Mára kifogytunk ezekből a tudományokból, mint ahogy kifogytunk a jószágokból is. Nem a német vitte el, nem az orosz, a szerkezetváltás. És vitte magával a kocsik, az ekék, az ekekapák, s az egyéb szerszámok nagy részét. Ki tudja már, milyen is egy köves daráló, és mire jó. Valaha majd minden portán volt belőle.

Minden összevetve azt mondhatjuk, az élelemtermeléshez három dolog kell. Először is a föld, ami művelhető, másodszor az ember a maga tudásával, tapasztalatával, szakértelmével, aki a földet művelni tudja, és az eszközök, melyek ételt varázsolnak a rögből, ideértve mindazt, ami a feldolgozáshoz kell, a lekvárfőző üsttől a pálinkalepárlón át egészen a malmokig; mindazt, ami a gyártásukhoz, karbantartásukhoz elengedhetetlen, az asztalosműhelyektől a kovácstüzeken át fűrészmalmokig. A második világháború után ezek mind megvoltak. Mára mi maradt belőlük?

Az emberek eltűntek a falvakból. Maholnap, ha éhen maradnak a traktorok, kombájnok, gépek, ki áll az eke elé? Ki lesz az, aki elhúzza a hatsoros duplaforgó ekét? Ki lesz az, aki megkísérel emberléptékű szerszámot kovácsolni belőle? Ki tudja, ki ismeri még a szántás-vetés titkát? Ki tud megrakni egy trágyadombot? Ki tudja egyáltalán, mekkora tudomány is az?

Nincs tehát ember, nincs szakértelem, nincs tapasztalat. Egy-két nemzedéknyi idő alatt kifogytunk az őseink által évszázadokon, évezredeken át felhalmozott tudásból. Ha a két kezünkre szorulunk, ha a gépeink kiesnek belőle, valamennyien éhen halunk.

Nézzük az eszközöket. Emberléptékű egy sincs közöttük. Mindhez gép kell, egyre nagyobb és egyre erősebb gép. Amíg az ember – Konrad Lorenz szavaival élve – évszázados, gyakorlatban szerzett ökológiai ismeretei alapján visszaadta a rögnek, amit tőle elvett, a rög táplálta és éltette. Ugyanazt adta a nagyapának, mint utóbb az unokának. S nem kellett egyre több erőforrás, egyre több vegyszer, hogy megkapják ugyanazt. Ma tizenhatszor annyi energiával, negyvennégyszeres vegyszermennyiség felhasználása mellett termeljük meg annak a dupláját, amit a második világháború idején ki lehetett hozni a földből. Azt is csak addig, amíg van energiánk és vegyszerünk. Ha kifogyunk belőle, kifogyunk az ételből, az életből is. És ennek az energiának a nyolcvan százaléka ma is külföldről érkezik. Ha valahol valakik, akár háború, akár káosz miatt, akár csak azért, mert jobb vagy jobban fizető vevőt találtak, elzárják a csapokat, megint csak éhen halunk.

Hazánkban ma már nincs élelemtermelés. A gazdák pénzt termelnek, nem élelmet. Aki élelmet termel, előre néz: vetéstől a tálalásig. Arra van gondja, hogy a kertben legyen mindaz, ami kell a levesbe, főzelékbe. Hogy ünnepnapokon hús kerüljön az asztalra, mellé köretnek krumpli, galuska, hozzá kompót vagy savanyú. Hogy legyen kolbász, s kenyér, zöldnek egy kis retek, hagyma, még ha ránk köszönt is közben a tél. Hogy legyen a túróhoz csusza, vagy legalább puliszka. Egy kis lekvár a hájas tésztába. Cukor, méz, de legalább melasz a teába. S legyen dió, mák is a bejglibe, s persze liszt, zsír, olaj. Mindenből épp annyi, mi a következő betakarításig kitart. S ki ne maradjon a sorból a káposzta, jól megsavanyítva, tölteni való, s disznótorra jó. Aki élelemért dolgozik, az élet gondját viseli szívén. Mindenből épp annyit termel, amennyi elég biztonságot ad, s magában hordozza legalább egy évnyi jövő ígéretét. S miután a biztonsághoz mindig több kell, mint amennyi elég, hogy meg ne szorongathasson valami váratlan esemény, békeidőben jut valami kevés a piacra is. De miután a falvakban mindenki, és sokan a kisebb városokban is ilyesformán tartja kézben a sorsát, a sok kicsi sokra megy. S ami ebből összeadódik, abból megél a város is.

Aki pénzt keres a földjén, a tőzsdei híreket fürkészi. Abból veti a legtöbbet, amelyik termény a legjobban fizet. Ha repce az, sárgállik majd a határ, búzából pedig csak annyi kerül a földbe, amennyit megkövetel az agrártámogatás. Aki pénzre hajt, nem nézi az asztalt, a vetés nem függ össze nála a tálalással. Nincs tartaléka, aratás után nem marad nála eladható portéka, hacsak nem tárol be valamit kedvezőbb árakra várva. Nem tart disznót a húsért, tyúkot a tojásért, csirkét a paprikásért. Inkább űrlapot tölt ki nagyobb támogatásért, végigböngészi a híreket, hol, mit, mennyiért adhat el. Amíg kimenne, hogy lökjön valamit a disznó elé, épp lebonyolíthat egy jó üzletet, s ez sokkal többet hoz a konyhára, mint amennyit a malacból remélhet. Aki pénzt termel a földjén, nem lát tovább a bankszámlájánál, a pénztárcájánál. Észre sem veszi, hogy ma már nem kenyér a kenyér, a tej helyett reggeli ital, friss, farmer s egyéb vicik-vacak vigyorog rá „olcsón” a boltok pultjairól, hogy a „vaj” valami növényi zsiradék, hogy a farmföl jó, ha álmában látott tejet, tehenet. Nem érti, mit is jelent, hogy Spanyolországból jut paprika, paradicsom az asztalára, hogy Dániából érkezik a sertés, Argentínából a marha. Nem tudja, és nem is érti, mi, hogyan kerül az asztalára.

A két világ hihetetlen mértékben különbözik egymástól. A peremvidéken semmink nem maradt. Kívül és belül egyaránt elszegényedtünk. Ma nem értjük egymást. Ha valamin összekülönbözünk, rögtön egymásnak esünk. Ellenséget látunk a másikban, s nem vesszük észre csak a rosszat, és a rosszat és a rosszat, mintha az élet másból sem állna, csak ködből, szürkületből és rettegésből…

Elveszítettük a tisztánlátásunkat. Valaha a kenyérhez liszt kellett, víz és kovász. Miért gondoljuk, hogy ma másként van már? Miért hisszük el, hogy az állomány-, állag- és lisztjavítókkal, illetve egyéb „E” betűjelű förmedvényekkel teletömött áru ugyanúgy kenyér, mint amit nagyapáink ettek. A legidősebb János, ha megéhezett, evett egy szelet kenyeret. Ükunokájának, ha ugyanannyi hasznos anyagot szeretne szervezetébe juttatni, hat kilót kell megennie abból, amit ma kenyérnek hívnak. Nem érezzük, nem látjuk, valahol becsapjuk magunkat?

Ma nincs élelemtermelés. Élelmiszeripar van már helyette. Mindenki, aki boltban vásárol, különböző formában ugyan, de olajat eszik. Olajat és földgázt. Ezek nélkül nincs műtrágya, nincs vetőmag, nincs vegyszer, nincs üzemanyag, nincs semmi, csak egy megfontolandó kérdés: kihúzza majd el a hatsoros duplaforgó ekéket?

Itt a peremvidéken nem tudni még, mi bontakozik ki a ködből. Annyit érezni már, a zsákutcából hátrafelé visz a kivezető út. Aki ezt nem érti, soha ki nem keveredik innen. Itt teljesedik be a sorsa a peremvidék ködébe veszve. Ma átlagosan kétszer annyit ad a föld, mint a tsz korszak elején. De ehhez tizenhatszor annyi energiára és negyvennégyszer annyi vegyszerre van szükség. Ne firtassuk, hová vezetett mindez! Most ne vizsgáljuk a halálozási statisztikákat! Felejtsük el, hogy e folyamattal párhuzamosan az érintett lakosság körében ötszörösére emelkedett a rákos megbetegedések száma! Maradjunk csak az energiánál és hallgassunk a józan eszünkre. Mi járunk jól, ha valaminek a duplájáért tizenhatszor annyit fizetünk, mint korábban a mainak feléért? Ha nem energiáról, pénzről lenne szó, mindez azt jelentené, egy egységnyi búzáért ma egy forintot fizetünk, aztán korszerűsítünk és ugyanannyi területről kétegységnyi búzát takarítunk be. De most már tizenhat forintba kerül egy egységnyi termény. Rendben van ez így?

Az olcsó energia vitt bennünket zsákutcába. Az olcsó energia hitette el velünk, hogy megéri tizenhatszor annyit befektetni belőle csak azért, hogy kétszer, háromszor annyit termelhessünk. Az olcsó energia, mely meghatározott egy korszakot, de ez a korszak itt ért véget a peremvidéken. Mert azt egyelőre nem lehet látni, mi lesz, de azt pontosan lehet tudni, mi nem: olcsó energia. Minden egyre többe és többe kerül. A föld már nem táplál, totális háborút folytatunk ellenne. Nem kíméljük sem a rögöt, sem magunkat. Vegyi fegyvereket is bevetünk. A pun háborúkig az ellenség földjét sem mérgezte az ember. Ma eszement hóbortoktól megrészegülten egyre vadabb és vadabb mérget szór ki a sajátjára. Egészen addig, amíg van rá energiája, amíg az olajnak megfizethető marad az ára. Ha kiesik a kezünkből a gép, semmink sem marad, s mi magunk is elveszünk.

A peremvidék ködébe burkolózva az ember ideig-óráig elhessegetheti a rémképeket. De hamarosan szél támad, jókora vihar. Akkor majd eloszlik a köd, s szemünkről is leesik a hályog. Látni fogjuk, hova jutottunk, s tudni, honnan kell majd újra kezdenünk. Mert egy zsákutcából nem juthatunk ki előrefutva. Elvész, ki visszafordulni képtelen. A jövő ígérete két mondatban összegezhető. Ma erőforrásrabszolgákkal dolgoztatunk, holnap eszközök nélkül, a tulajdon két kezünkkel kell megteremtünk létfeltételeinket. Ma még futhatunk előre, de új hajnala csak azoknak lehet, kik visszatalálnak atyáik útjára.

Gondolatok a válságról

Molnár Géza — Thu, 01 Dec 2011 12:14:45 +0000

Két sorozatot is indítottam, abban a hiszemben, hogy valamiféle megoldást kínálhatok a válságból adódó problémákra. Tévedtem. A jelenlegi helyzetben egyetlen megoldást látok: térdre, imához. Ha van reményünk, az csupán annyi, létezik egy felsőbb hatalom, Isten, aki megbocsáthatja bűneinket. Sovány vigasz, de ezzel kell beérnünk. Mi magunk immár tehetetlenül sodródunk a végzetünk felé.

Hamvas Béla kérdi valahol: van-e olyan ostoba, aki látja, hogy egész népek, mint lavinák zúdulnak le a hegyről, melyre évmilliók alatt kapaszkodtak fel, azt higgye, ha ő kiáltozni kezd, a lavina meg fog állni? Aztán rögtön hozzáfűz egy másik kérdést is: de akad-e oly érző lélek, aki látva, hogy emberek milliói zuhannak az állati lét alá, ezt szó nélkül megállja? Mindezt előre kellett bocsátanom, részben azért, mert nem hiszek abban, hogy a lavina megállna, de még csak abban sem, bárki meghallja a kiáltozásom. Ezzel együtt érző lélek vagyok, így aztán nem állhatom meg szó nélkül…

Mit is?

Ha csak címszavakban idézzük fel a híreket, már akkor is megvan minden okunk a pánikra:

„Sötét idők jönnek? – Pesszimista közgazdászok: nem látni a fényt az alagút végén.”

A „Telegraph” c. lapban olvasható: „a brit külügyminisztérium felszólította az európai brit külképviseleteket, hogy tervezzék meg, hogyan tudnak majd segítséget és védelmet nyújtani a külföldön tartózkodó brit állampolgároknak az euró összeomlását követő forrongások alatt.”

„A szakadék széléről rántották vissza az európai bankokat”

„Pénzügyminiszterek ,komor hangulatú’ tanácskozása.”

„A pénzügyi biztos ,drámai hangú’ beszéde reggel az Eu parlamentben.” És így tovább.

Mindenki attól retteg, azt várja, hogy bedől a pénzügyi rendszer. De tudjuk mit is jelent mindez? Néhány évtizeddel ezelőtt a második világháború vége felé, látszólag sokkal rosszabb volt a helyzet. Mégis talpra álltunk. A látszat azonban, csal. A második világháború idején a gazdák élelmet termeltek, ami azt jelenti, minden eszközük megvolt hozzá, hogy a termőföldből a lehető leghatékonyabban állítsanak elő ehető dolgokat. Az akkori hatalomnak semmi más dolga nem akadt, mint elvenni tőlük a készterméket. Ma a gazdák elsősorban pénzt termelnek. Minden eszközük megvan ahhoz, hogy a lehető leggyorsabban térüljön meg a földjükbe fektetett tőke, vagyis: a lehető leghamarabb a lehető legtöbb pénzhez jussanak.

Mindenki gondolja végig, mit is jelent mindez! Gondolja végig, a gazdák pénzt termelnek a földjeiken.

Ez a kulcs.

Ha valaki pénzt termel, és a pénzügyi rendszer összeomlik, marad valami utána? Valami, amit megehetnénk?

Könyvbemutató: Nem én kiáltok, a Föld dübörög

Hetesi Zsolt — Tue, 29 Nov 2011 21:16:10 +0000

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A könyvet ketten ismertetik, prof. dr.Körmendy Béla nyugalmazott állatorvos, a Százak Tanácsának tagja és dr. Hetesi Zsolt fizikus.

A bemutatót követően gondolatébresztő beszélgetés vár az érdeklődőkre. A helyszínen a könyvet meg lehet vásárolni.

2011. december 07. szerda 18:00, hely: EMI Klub, VI. Bajcsy-Zsilinszky u. 59. a Nyugatitól 2 perc gyalog.

Gazdaságról, válságról, szabadságharcról

Hetesi Zsolt — Fri, 18 Nov 2011 00:18:55 +0000

Olvasva a mai hírt, miszerint a Nemzetgazdasági Minisztérium az IMF-el tárgyal, először nem értettem meg, hogy miről van szó, ugyanis alig akadt olyan cikk, amelyik a lényeget emelte volna ki. A lényeg pedig nem az, hogy ismét lehet rúgni egyet a kormányon, mert szembefordul tegnapi önmagával, hanem az, hogy nem a 2008-as hitelfelvétel megismétléséről van szó, azaz nem arról, hogy bizonyos megállapodásban rögzített pénzösszegeket adott időnként lehív a kormány, hanem arról, hogy biztosíték képződik az IMF oldalán, amely a piacok megnyugtatására szolgál, és "végszükség esetén" hozzáférhető. (Forrás: origo, Magyar Nemzet)

Ha sikerülne ezt a kérdést értelmesen, jelentősebb elfogultság nélkül tárgyalni, akár még örülhetnénk is ennek hírnek, mert miközben egyetlen euró újabb adósság felvétele nélkül sikerült javítani a forint árfolyamán és Magyarország csődkockázati mutatáján, azt is észrevehetnénk, hogy a kormányzat nem cibálja fölöslegesen az oroszlán bajszát. Tehát tanul a hibáiból. De valóban ennyire jóban kell lenni az IMF-el, ahogy egyes médiaelemzések azt sugallják, sőt szinte már erőltetik?

Hírháttér

Az egyeditől érdemes egyre általánosabb kérdések felé haladnunk. A kapcsolatok felújítása lehetséges, hogy nem teljesen önként történt. Erőteljes mozgatórugó lehet a félelem a leminősítéstől. Hiszen akkor eladhatatlanok a magyar államkötvények, ez egyenértékű a csőddel, amint elfogy az MNB tartaléka, amely ilyen helyzetekben áthidal.

Nade, ahogy arról Bogár László tegnap írt a Magyar Hírlapban, elég, ha elkezdik ezek a hitelminősítő intézetek terjeszteni a hírt, az máris önbeteljesítő jóslattá változik. Indokolt-e hazánk leminősítése? Tulajdonképpen nem jelentett be csödközeli helyzetet a kormány, igyekezett törleszteni, igyekezett tartani a hiánycélt, nem mindig a legjobb eszközökkel persze. Ám az a nemzetközi pénzvilág, amely ennél nagyobb botlást, vagy kozmetikázását is elnézett korábban, most, amikor sok helyen úgymond szorul a hurok, nem engedhet. És meg tudja mutatni, hogy

nem vesz senki magyar államkötvényt
az euró 310 forint fölé mászik
a csődkockázati mutató rekordokat dönt

Ez pontosan az az önbeteljesítő riogatás, amelyről Bogár László ír. Csakhogy mindeközben itthon meg milliók húzzák a rövidebbet. Akik riogattak, azok meg a hosszabat. És a magyarokmég nem is a jó helyen, nem a megfelelő körre haragszanak. Mert kétségtelen, vannak kormányzati hibák, de van egy kintről érkező, most már a szemtelenségen régen túllépett magatartás is, amely beleavatkozik a magyar belügyekbe.

Csak egyetlen példát hadd írok erről. A Goldman Sachs bankcsoport elemzői szerint a leminsőítés "még kivédhető, ha a magyar kormány tényleges lépéseket tesz a devizaalapú hitel-végtörlesztés kiterjesztésének elkerülésére" és voltak még egyéb ötleteik is. (Forrás: VG) Erre mit lehet mondani? Én egy szót ismerek: zsarolás. Senki nem magyarázta el korábban a polgároknak, hogy később egy gazdasági válságkörnyezetben rossz következménye lesz egy esetleges frankhitelnek. A mostani kormány legalább valamit próbál tenni azért, hogy a legrosszabb elkerülhető legyen. Lehet, hogy vitatható módon, lehet, hogy nem eléggé körültekintően. Mégis - ekkor jön valaki külföldről, akinek elég drót van a kezében, amit rángatni tud és akkor azt mondja, ezt azért már mégse, ne mentsék meg ezeket a szerencsétleneket? És hogy rátromfoljon még meg is szellőzteti, hogy ettől függ a leminősítés? Ezek után az euró árfolyam az egekbe megy, még több devizahiteles kerül csődközelbe, és a kormány tegyen meg mindent, mert a lakosság ezt várja.

Miután megteszi a kellemetlen, neki is nehéz lépést, és az IMF felé fordul, hogy tárgyaljunk, s közben a devizahitelesek kicsit fellélegeznek, akkor meg kapja a szitkot az arcába: lám-lám, eddig nem ezt mondtátok.... Nem hiszem, hogy ettől a hozzáállástól előrébb leszünk. És nem hiszem, hogy engem meg lehet győzni a külföldi pénzügyi guruk jóindulatától, IMF-estül, Goldman Sach-ostul, Fitchestül, Standard & Poors-ostul együtt.

Adósságcsapda

A közgazdaság felkent gurujai olyan dolgokkal dobálóznak, amelyek mögött alig látok értékes tartalmat. Végh László mondta mosolyogva egy konferencián, hallgatói kérdésre válaszul: hát mit akar a hagyományos közgazdaság, amikor saját alapjai hibásak? Amikor nem tudomány?

Pedig - teszem hozzá - lehetne az. De akkor az alapokat nagyon meg kéne nézni. Vegyünk csak egyetlen példát, az országunkat érintő hiányok kérdését. Klasszikus úton úgy magyarázzák, hogy az egyensúlyt úgy lehet megtalálni és beállítani, ha kevesebbet költünk és több lesz a bevétel. Ezt a mantrát abba kéne hagyni. Ez az ország az elmúlt 20 évben nagyon rosszul járt (legalább a görögökenk volt mondjuk 10 jó éve), semmi nyoma, hogy többet költene, mint amennyi jogos. Mert a probléma gyökere nem is itt van, hanem a súlyos, most már a GDP 82%-át kitevő államadósságban, ez egyébként több, mint 21 000 milliárd forint. Ha a cégek és a lakosság eladósodása is be lenne számolva ide, még nagyobb számot kapnánk.

Az adósságszolgálatunk alapvetően kamatfizetésre szorítkozik, a cél az adósság csökkentése lett volna, egészséges gazdasági körülmények között - most ilyenek nincsenek. Látható is, hogy a nyáron tett adósságcsökkentő lépések, melyekben a magányugdíjpénzek egy része is részt vett, nagyrészt elolvadtak, amikor megnőtt az euró ára. A kamatfizetést az adóbevételek egy részéből fedezi a kormány. Sőt, az új adósság túlnyomó része is arra megy el, hogy a korábban felvett hitelek kamatát fizessük. Idézem Drábik Jánost:

"1990-ben, a rendszerváltás idején, 22 milliárd dollár volt a magyar nemzet adóssága, miután az 1973 óta felvett egymilliárd dollár tényleges forrásbevonásért 1989-ig kifizettünk 11 milliárd dollár kamatot. Több, mint 20 év óta adósságszolgálatra fordítottunk 30 ezer milliárd forintot, vagyis 162 milliárd dollárt. Mégis a magyar társadalmat sújtó adósság napjainkban 135 milliárd dollárra növekedett." S mindeközben eltűnt a privatizált magyar állami vagyon jó része, és még ki tudja mi nem.... Ebben áll a lényeg: az adósságspirált fenntartóknak nem érdeke a törlesztés, inkább a további eladósítás. Ezze együtt pedig olyan ajánlások (zsarolás), amely a további sarcokat teszi lehetővé (adóemelés, megszorítás). Ha nem megy szép szóval, fenyegetnek államcsőddel, leminősítéssel, stb. (Bogár László után szabadon: a 3 V: valutaalap, verőlegények, védelmi pénz.)

Még egy réteggel lejjebb

A hitel a jelen fogyasztás fedezése a jövőben. Szükséges hozzá, hogy a hitelt, és a kamatait vissza lehessen fizetni. Mindehhez növekvő gazdaság szükséges, hiszen a hitel kamatozik. Általában azért vesz fel valaki hitelt, hogy azt értékteremtésre fordítva a jövőbeli teljesítménye növekedjen és azzal fizesse vissza a kamatokkal növelt öszeget. De nem mindig van ez így, a magyar államadósság esetén már a kamatok fizetése is újabb hitelfelvételt igényel.

Az eladósodott állam vezetői, politikusai, a lakosság, a cégek érdekeltek lesznek abban, hogy a gazdasági növekedés rendszerét fenntartsák, épp a hitelek miatt. Ebben a környezetben soha nem lesz fenntartható fejlődés. Ráadásul a valós (reál) gazdaság növekedését mindig is az energiahasználat növekedése hajtotta. A pénzből pénzt előállító pénz- vagy képzetes gazdaság azonban képtelen fedezetet rakni a képzetes pénzei mögé. És amikor túl sok gyűlik fel ebből a fajta pénzből, vagy meg tudják csapolni a valós gazdaságot, vagy a képzetes pénzlufik kipukkadnak. Most az utóbbi történik, mert nincs már komly növekedési lehetőség a valós gazdaságban.

1. ábra. Egy dollár adósság pénzteremtő hatása az USA gazdaságában 1966-tól 2010-ig. Látható, hogy míg kezdetben megérte hitelpénzzel "pénzgyárat" játszani, addig a 2000-es évekre ez a folyamat hatásában lecsökkent, majd egy bizonyos adósságszint elérésekor átváltott káros folyamtba: a túlzott adósságállomány nem növeli, hanem rombolja a GDP-t.

Az ábra is mutatja, a játék nem megy tovább: a pénzgazdaság már nem képes kivonni pénzt a reálgazdaságból, így egyre korlátozottabban képes hitelpénzből pénzt gyártani. A valós terület növekedési korlátja pedig a valóságban keresendő: elértük a növekedés határait. Nincs elegendő energia ahhoz, hogy a reálgazdaság érdemben nőhessen.

Európa végnapjai

Hetesi Zsolt — Wed, 16 Nov 2011 11:32:44 +0000

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

Pokol Béla, volt országgyűlési képvisel, jelenleg alkotmánybíró egy erőteljes könyvel állt elő - tőle nem szokatlan módon. A globalizáció, az ebből fakadó hátrányok, a nemzetállamok valódi gondjai Európa felénk eső részén különösen érzékeny kérdéseket vetnek fel. Nyertesei nem lettünk ezen folyamatoknak, pedig az igáényt megalapozták rá a reklámok sugallta képekkel. Valós gondjainkról sokáig csak csöndben beszélhettünk... Az Európa végnapjai egy hiánypótló könyv. Tudományos igényességgel tárja fel a ketyegő népesség-bombát, amely Európa számára könnyen végzetes lehet. A könyv kettéválasztja Nyugat-Európa népességi problémáit Kelet-Európa hasonló gondjaitól. Míg a volt keleit blokkban a népességfogyást a cigánykérdés súlyosbítja, addig nyugaton a bevándorlók eltérő kultúrája és a beilleszkedés gondjai okozzák a nehézségeket.

A könyvben az ismert statisztikai adatokon túl - az említett népcsoprtok száma, termékenységi rátája - olyan, a valósághoz közelebb álló becslések is teret kapnak, amelyek nem az önbevallásra épülő statisztikára épülnek, hanem egyéb tapasztalati tényekből igyekeznek egy, a valósághoz közelebb álló képet kialakítani.

A gondok súlyosságát mutatja, hogy Európa keleti felén Románia, Bulgária és Szlovákia a jelentős cigány kisebbség és a többségi társadalom elöregedése miatt a következő évtizedekben rendkívül súlyos gondok elé néz, hiszen, amint a könyv szerzője is megállapítja, a cigányságot nem sikerült a többségi társadalomba beilleszteni, valamint a munka világába sem. Éppen ezért, ahogy fogy a dolgozó népesség ezekben az országokban, úgy egyre több embert kell egy dolgozónak eltartani. Románia esetén mindezt súlyosbítja a munkaképes lakosság külföldi munkavállalása is. Összességében tehát a környező államok szociális ellátórendszere mindezen terhek alatt (nyugdíj, segélyek, kevés bevétel az adókból) összeomolhat. Magyarországon a helyzet annyiban más, hogy a számarányok alapján ez kicsit több ideig fog tartani. További problémát jelent a többségi társadaloménál jóval magasabb bűnözési arány, egyes bűncselekmények különösen is: "széles körben elterjedt lopások, mások kertjéből a termények, házaikból az értékek eltulajdonítása, de a kemény bűnözés formái [is] - rablás, súlyos testi sértés, vagy emberölés..."

Nyugat-Európa gondja lényegében alig más. Olyan bevándorló tömegekkel rendelkeznek, amelyek beilleszkedése nem működik, a nyugati kultúrához való viszonya ellenséges, termékenységi rátája messze felülmúlja a többségi társadalomét, amely öregszik. Mindezt tetézi a bűnözés magas aránya, körükben egyes bűncselekmények tízszer túlreprezentáltak ahhoz képest, ahányan vannak a többségi társadalomhoz képest.

Úgy tűnik ez folyamat nem, vagy bajosan állítható meg, a tendenciák világosak. Eddig a köynvről.

Hozzáteszem, hogy mindezt súlyosbítja egy olyan adósságcsapdából épített, rossz irányú "kivezető utat" tartalmazó gazdasági válság, amelynek kivlátó oka a növekedés korlátainak elérésben rejlik, egy leépülő szociális rendszer, egyre drágább mindennapok, növekvő bűnözés... helyzetünk eléggé kilátástalan. És az is marad, amíg azt hiszik, akiknek ez a dolguk, hogy jó irányba megyünk, csak gyorsabban kéne.Ugyanis jön a szakadék.

(A köynv 20%-os kedvezménnyel vásárolható meg a Kiadótól: Budapest, Apály u. 2/b. )

Mit ér a munkánk? - Kiértékelve!

Hetesi Zsolt — Tue, 20 Sep 2011 10:13:47 +0000

Sokat töprengtem rajta, hogy munkánk tartalma, szavaink mennyire jutottak el Önökhöz, ezért készítettem egy felmérést, amit a hálón kattintgatva ki lehet tölteni. Kérem segítsenek minket a kitöltéssel. A felmérést lezártam.

A felmérés eredménye:

Itt a helyes válasz a "15 súlyosan sérült nagyrendszer, 8 maradandóan" - a piros 53% gondolta jól.

Itt a valóságos válasz az lett volna, amelyet a zöld cikk jelez (12%), hogy a Kárpát-medence összes fája egykor kb. az északi Atlanti-Óceán felületének megfelelő párologtató felülettel bírt. (40-50 millió km2 vízfelülettel ekvivalens).

Egy átlag magyar ember 90 másik ember munkájának megfelelő izommunkát végeztet az energiaforrások segítségével naponta (18%).

Ej, ráérünk arra még?

Hetesi Zsolt — Sat, 17 Sep 2011 18:03:52 +0000

Az alábbi bejegyzés közzétételére Pató Pál néven író munkatársunk kért meg, és korábbi írásának kedvező fogadtatása után.után most ezt is közzétesszük.

Ej, ráérünk arra még! Vagy mégsem?

Pénzügyi válság a világ szinte összes régiójában, zuhanó tőzsdék, menekülő tőke. Az Amerikai Egyesült Államok hitelképességét leminősítették. Ez történik MOST.

Ennél nyilvánvalóbb figyelmeztetés már nem lesz: NAGY BAJ VAN. Fogytán az idő. Az egész pénzügyi rendszer ingatag és bizonytalan. Hogy meddig bírja, senki sem tudja. Lehet hogy már csak néhány óráig. Lehet hogy még néhány évig. Mindenesetre a közelgő vihar nyilvánvaló. Mi a teendő ilyenkor? Hát biztosítást kell kötni a legrosszabb esetre. A házára is köt az ember biztosítást és nem gondolkozik azon, hogy ez kidobott pénz ha nem ég le a ház.

Gondoljunk arra mi fog történni, ha egy hétfőn nem nyitnak ki a bankok és 1 héten át zárva maradnak. Vagy ha egy elhúzódó gázvita miatt, 1-2 hétig nincs gázellátás télen. Ha egy természeti katasztrófa miatt be kell zárni a paksi atomerőművet és csak időszakosan lesz villany. Ha egy terrortámadás vagy háború miatt $500 dollár lesz egy hordó olaj és 1-2 hétig nem is lehet kapni.

Egy ilyen esetben a boltok polcairól órákon belül eltűnik az élelmiszer, az elemek, a lámpák, a generátorok, a fűtőanyagok, a higiéniai termékek. A közbiztonság drámai mértékben leromlik. (Ha nem hiszed, olvass utána mi történt Szarajevóban, Fukushima környékén, New Orleansban).

Túléled?

Hogyan készüljünk fel a legrosszabbra?

Tároljunk otthon 1 havi hideg élelmet (beleértve a háziállatokat is). Konzervek, rizs, instant levesek, szárazbab, só, cukor, méz, tea, kávé. Nagyobb mennyiséget legjobb vízhatlanul zárható műanyag hordóban tárolni, ez megvédi a kártevőktől és a nedvességtől is.

Legyen otthon valamennyi ivóvíz is. Ha 1 havi mennyiség praktikus okokból nem megoldható, azért néhány napi készlet legyen otthon.

Szerezzünk be valamilyen főzőeszközt, amivel gáz / villany nélkül is lehet főzni. Legjobb ha van hozzá egy kukta is, így sokkal kisebb energiafelhasználással lehet az ételt elkészíteni.

Legyen otthon minden családtag számára egy meleg hálózsák. Egy katasztrófa esetén a kihűlés az egyik legnagyobb veszély.

Tartsunk magunknál legalább 1-2 hétre elegendő készpénzt! Ha a bankok zárva vannak vagy ha a távközlési rendszer megsérül, a bankkártya nem fog működni.

Az autónk üzemanyagtartályát tartsuk legalább félig megtankolva. De legalábbis mindig azonnal tankoljuk tele ha kifogy. Ha valamiért el kell hagyni a lakhelyünket, üres tankkal nem fog menni.

Legyen egy vészterv, amiről a család minden tagja tud. Gondoljunk arra, hogy esetleg a telefon/internet/mobil hálózatok nem működnek. Kell valami alternatív találkozási pont ha a lakhelyünk esetleg nem megközelíthető.

Ezek az abszolút legszükségesebb lépések, amelyek vészhelyzetben életet menthetnek. Akkor is érdemes meglépni őket, ha valaki a hidegfúzióban hisz, természeti vagy ember csinálta katasztrófák ugyanis vannak. Ez a terv nem kerül sokba és nagyon kevés olyan kiadást tartalmaz ami nem térül meg.

Rendszerről van szó, nem valamiről, ami csakúgy ott van… (2)

Molnár Géza — Sun, 21 Aug 2011 09:08:24 +0000

Biztos más is van így ezzel, nekem időnként vannak kedvenc idézeteim. Most épp Douglas Adams néhány sora ragadta meg a képzeletemet: „Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtőn komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelnie mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, s nem valamiről, ami csak úgy ott van.” — Ez eddig rendben is volna, csakhogy ezek után egy olyan fejezet jött, amiben sok mindenről volt szó, történelemképről, korlátokról, még halakról és szemetelésről is, de hol maradt belőle a rendszer? Nos, e kérdést megtehetjük következő pontunk címének is:

II. rész. De hol itt a rendszer?

Épp az a baj, hogy sehol. Amikor az emberi történelem képét felrajzoljuk, az ember csak úgy ott van. A dolgok csak vele történnek, a természet, a gazdálkodás, csak, mint az eseménytörténet háttere jelenik meg, egyfajta kulissza, ami akár cserélhető is lehet. Mintha a történelem mindig ugyanúgy játszódna le, ha sivatag, ha erdő, ha tenger, ha sztyepp áll az ember hátterében. Másfelől nézvést az ember minden esetben egyszer csak megjelenik a tájon. Csak így, minden előzmény nélkül. Megjelenik és elkezd élelmet termelni. Teljesen független magától a tájtól, a táji folyamatoktól. Hipp-hopp, ott terem, és már el is kezdi természetrontó életét. Itt legalább olyan nagy baj van az átmentekkel, mint az emberré válás során. Megvannak a zsákutcák, megvan a mai ember, de nyoma sincs az átmentenek. A fejlődés mindig ugrásszerű, valahogy kimaradnak belőle a kisebb lépcsők. Vannak paleolit társadalmak, azt jön a neolit forradalom és elkezdődik az élelemtermelés. Arra, hogy a kettő között mi történ, hogyan történt, egyszerűen nincs adat. Adott egy halászó, vadászó, gyűjtögető életmódot folytató népcsoport, akik egyszerre csak rájönnek, hogy ha bottal megszurkálják a földet, és beleszórják azokat a magokat, amelyeket eddig különféle helyeken szedtek össze, akkor az ott kisarjad, megterem, és nem kell annyit vándorolni. A dolog logikusnak látszik, egészen addig, amíg végig nem gondoljuk a tényleges helyzetet. Aki még megélte, hogyan viszonyultak az idős gazdák a különféle technikai újításokhoz, pontosan tudja, mire is kell itt gondolni. Holott a mai körülmények között az életmód korábbi merevsége nagyban oldódott. A dolog erről az oldalról megmagyarázhatatlan, és pedig azért, mert az adott társadalmi körülmények között sokkal egyszerűbb ragaszkodni a régi, jól bevált módszerekhez, mint kipróbálni valami újat, valami nagyon bizonytalant. Nyilván kellett lennie egy olyan tényezőnek, ami innen nem látszik. Talán fogyóban voltak a gyűjtögethető gyümölcsök…

Talán…

Mielőtt ellenőrizhetetlen feltevésekben bonyolódnánk, lépjünk ki ebből a körből, és vegyünk szemügyre egy kistájat. Adott esetben legyen ez egy ártéri öblözet. A táj fizikai alkotórészei, a folyó, mely végig fut a peremén, a felszínét szabdaló tavak, laposok, a legmélyebb pontokon kanyargó erek, lecsapoló medrek, az övzátonyok, magaspartok, ártéri szigetek, a folyóhát, s az ártér felé magasodó löszhátról lesiető, majd az öblözet folyóhát mögötti részén a főfolyással párhuzamosan futó, a lecsapoló medreket összegyűjtő és a főfolyásba vivő mellékvíz. Biológiai alkotórészei a teljes állatvilág. Ideértve a vízi növényzettől kezdve az ártéri erdőkig, illetve az egysejtűektől, a csigákon, kétéltűeken, rovarokon, lárvákon, halakon, madarakon át az emlősökig mindent. Nos ha végig vesszük ezt a hihetetlen tömeget, ez az, nem csak úgy ott van, hanem egységes rendszer is. És alapesetben ebből a rendszerből semmi sem lóg ki. Ha ott sertepertélnek paleolit őseink, ők sem. Az adott esetben a „természet része” kifejezés nem egyszerűen azt jelenti, hogy van itt valami, ami a természetből jött, és valamennyire még függ tőle, de a történelme e függés felszámolásáról szól, hanem azt, hogy ténylegesen része annak, amit mi mind a mai napig nem tudunk rendszerként felfogni. (Bár gyakorta állítjuk ennek az ellenkezőjét.)

Kíséreljük meg most rendszerként értelmezni az életet. Van egy mondás, mely nagyon jól jellemzi a világról alkotott képünk alapjait: nem látjuk a fától az erdőt. Amikor még gyerekfejjel először boncolgattam a szólás jelentését, úgy jártam volt, mint Micimackó: beletört az agyvelőm. Akkoriban kénytelen voltam a elsős tanítónk magyarázatára támaszkodni, aki szerint mindez azt jelenti: a szélső fáktól nem látunk be az erdő mélyére. A dombokon, ahová nyári szünetben kivittek bennünket, volt egy kis szép sorba ültetett akácos, ott szépen meg is mutatta nekünk, folytonos kérdezőknek (tán hárman is voltunk ilyenek az osztályában). S tényleg, egy bizonyos szögből nézve, tényleg nem láttuk az első fától a másodikat. De ha egy kicsit oldalt fordítottuk a fejünk, azért felsejlett néhány másik sor is, de azok meg a mögöttük húzódó hasonló alakzatokat takarták ki. Ezzel a magyarázattal elégedett lehettem volna, ha nincs olyan szög, amelyből egész egyszerűen végég nézhettünk az egész soron, sőt azt is láthattuk, mi van mögötte. E mozzanat nyugtalanító álomként kísértett, ha egyáltalán gondoltam rá, ugyanakkor teret adott a következő értelmezésnek. Amikor évekkel később szakavatott „erdész” vezetésével jártunk egy természetszerű erdőben, feltűnt, itt nem szélső fákkal, sokkal inkább lágyszárúakkal indító, majd cserjékbe forduló szegéllyel találkozik az ember. Az erdőt tehát, ha a maga természetétől fogva nő, cserjeszegély határolta. A legritkább esetben fordul elő – szinte mindig csak emberi beavatkozás, vagy valamilyen természeti katasztrófa hatására –, hogy rögtön a fákat látja az ember. A mondás, ha a tanító néni értelmezése helyes, eredetileg így hangzott volna: nem látja a szegélytől, vagy a cserjétől az erdőt. Valami mélyebb igazságnak kell lapulnia a háttérben. S így is van. Az erdő nem fákból, élőlények millióiból áll. Első nekifutásra be lehet azonosítani erdőalkatrésznek valamennyi növényt, mert azok helyben vannak, nem mozdulnak. Csakhogy ezzel ugyanazt a hibát követnénk el, mint a fával. A mondást most így fordíthatnánk: nem látja a növénytől az erdőt. Annak a természeti rendszernek, amely az adott tájon kibomlik, a teljes élelemlánc, más néven életközösség a része, annak valamennyi elemével együtt. És a helyzet ettől kezdve válik érdekessé. A mai „erdőgazdálkodók” nemcsak hogy a fától, de már a haszonfától sem látják az erdőt. Ami milliónyi élőlény szerves egységbe tömörült életközössége, számukra csak egy, vagy legfeljebb egy-két más fafajjal elegyített gazdasági haszonfa-ültetvény. Mintha minden más csak felesleges eleme lenne az erdőnek. Olyasmi, ami csak a teret foglalja el a konyhára pénzt hozó, tehát jól jövedelmező fajoktól. A „természetvédő” vagy a „természetbúvár” ettől kicsit továbbmegy. Ő már látja az erdőben a növényeket is. Számára az erdő növénytársulás. Amikor egy-egy terület potenciális vegetáció-térképét megrajzolják, úgy vélik, olyan festik le a tájat, mintha nem járna arra ember, holott egészen másról van szó. A potenciális vegetáció-térképek az esetek nagy részében olyan képet rajzolnak a tájról, mintha az erdő kiterjedését semmilyen más tényező nem befolyásolná, mintha az égadta világon semmi sem hatna rá az adott területre jellemző éghajlati adottságon kívül. A fogalomhoz nagyon közeli megnevezés leplezetlenül tükrözi ezt a hozzáállást. Ez a klíma-maximum, röviden „klímax-társulás”. Itt azt vizsgálják, hogy az adott klíma mellett milyen jellegű növénytársulás lesz adott területen a meghatározó. Igen ám, de itt jön az első zavar. Az Alföldünk éghajlati adottságai mellett még az erdős sztyeppnek sem lenne ott helye. Klimatikus sztyepp lenne a klímax-társulás, ehelyett bizony egész nagy kiterjedésű erdőket találunk. Azért mert nem csupán a klíma, hanem valami más is hat az adott tájon tenyésző növényzetre. Nevezetesen, hogy a folyók időszakosan akár több vizet is hozhatnak és teríthetnek szét a tájon, mint ami csapadék formájában odaérkezik. Itt kezdhetjük sejteni, mit is jelent, a „rendszer”. A növényzet nem csakúgy ott van az adott tájon, a klíma adottságaihoz alkalmazkodva, hanem valamilyen formában ezek ellen dolgozik. Itt oly módon, hogy felhasználja a csapadékosabb területekről lefutó vízfelesleget. Ehhez csupán egy olyan rendszert kell alkotni, ami képes a vízellátottság térbeli és időbeli szélsőségeinek kiegyenlítésére. Itt rögtön látszik, hogy amiről az adott esetben szó van, az nem önmagában az erdő, hanem az erdő és a folyó együttműködése. Amikor megrajzoljuk a potenciális vegetáció-térképet, ez az együttműködés rejtve marad, a kép nem teljes. Valami olyasmi marad itt figyelmen kívül, ami a természetben nagyon is meghatározó: az egység, és az együttműködés. A világot szemlélve egymással szoros összefüggésben működő alrészleteket különítünk el, s kezelünk úgy, mintha egymástól teljesen függetlenül léteznének. És persze nem nemcsak és nem is elsősorban e két részlet esetében.

Ha egy adott tájat vizsgálunk, azt látjuk, vannak egy helyben álló alkatrészei, de akadnak benne olyanok is, amelyek meghatározott rend szerint vándorolnak. E vándorlás adott esetben szűkebb vagy tágabb, néha kontinensnyi területhez köthetők. Mi most ezek közül a szűkebb mozgástér élőlényeinek egy töredékét vesszük szemügyre. Ezek a lények éppúgy befolyásolják az erdő létét, mint a folyó, csak más jelleggel.

A növény és állatvilág együttműködésére igen sajátos példákat találunk. E példák között persze egyetlen egy olyan sincs, amikor a két faj, vagy az életközösség két része összeült volna, hogy egyeztető tárgyalások hosszú során keresztül határozzák meg kölcsönös előnyökön alapuló együttműködésük kereteit. Csupán sajátos tevékenységeik hatására alakul ki közöttük valamiféle együtthatás, egymásra utaltság. Nos, példának okáért a mókusok odavannak a mogyoróért, a dióért, de eszik a bükk-, vagy tölgymakkot is. És nemcsak eszik, de elrakják télire. Ide is dugnak valamit, oda is dugnak valamit. Aztán vagy megtalálják e raktárkészletet, vagy nem. Amikor rábukkannak, megeszik, amikor nem, kihajt egy magonc, amiből valamilyen fa, vagy cserje nő majd fel. A mókus nem ülteti példának okáért a mogyorót, ennek ellenére komoly szerepet játszik annak terjedésében és szaporodásában. Hasonló jó szolgálatot más állatok is tesznek a fáknak. De az együttműködésre egészen más példák is akadnak. Itt vannak a nagytestű legelő állatok, és a fű. Konrád Lorenz hívja fel a figyelmet arra, bizonyos növényeket eleve úgy „konstruáltak”, hogy igénylik a taposást és a nyírást. Addig nincs is baj, amíg van legelő állat. A nagytestű növényevők ugyanis egyszerre tapossák és nyírják a fűféléket. Így alakultak ki azok az „ősgyepek”, amelyek ma oly ritka természeti kincsnek számítanak. Ha a legelő állat eltűnik a területről, más jellegű társulások, az éghajlatunkon, hála az egykor volt vízrendszer sajátságainak a legtöbb helyen még cserjék és erdők jelennek meg. Magyarán szólva a potenciális vegetáció kialakulásában adott egy tényező, amit ugyancsak figyelembe kell venni, ez pedig az állatvilág. A nagytestű állatok az adott esetben ritkítják, ligetessé teszik az erdőtakarót, és persze bolygatják a cserjeszintet. És ebben az esetben emberről még nem volt szó. Konrád Lorenz írja, hogy adott esetben léteznek olyan emberi társadalmak, amelyek nem befolyásolják másként az életteret, mint azt egy adott állatfaj egyedei, illetve azok összessége tenné. Ha végignézzük az Alföldünk történetét, rögtön bele is botolhatunk egy ilyen „társaságba”.

Nézzük csak!

„Külön figyelmet érdemel, a neolitikum folyamán kialakult jelentős mogyoró pollen dominancia, mert az eddigi régészeti és környezettörténeti adatok azt bizonyítják, hogy a Kárpát-aljai, Tiszaháti területeken ennek a jelentős ideig tárolható, kiemelkedő szénhidráttartalmú maganyaggal jellemezhető növénynek intenzív gyűjtögetése és magának a növény terjesztésének egyszerű, extenzív technikája már a neolitikum előtt (mezolitikum során) kialakult és egészen az újkorig fennmaradt az ártéri gazdálkodás keretében. Valószínűsíthető, hogy a pollenképben megfigyelhető unikálisan jelentős aránya a mogyoró pollenanyagának, ennek az ősi, több ezer évesi gyűjtögetési, extenzív terjesztési, fenntartási technikának a fennmaradásával, a mogyorónak a felső-tiszavidéki népek életében egészen a XVIII/XIX. századig betöltött gazdasági és élelmezési szerepével függhet össze.” (Sümegi Pál et al: A Bodrogköz negyedidőszak végi környezettörténete. Megjelent: Élet a folyók között című monográfiában 2008. A Miskolci Egyetem gondozásában)

A mogyoró szempontjából alig van valami különbség az ember és a mókus között. Ha csak az nem, hogy az emberi beavatkozás sokkal hatékonyabb együttműködést eredményez, aminek hála, egy egész vegetációtörténeti korszakot nevezhetünk el a mogyoróról. Ezzel együtt az adott esetben az ember nem befolyásolta másként a természeti rendszereket, mint egy állatfaj tenné. Rendszerben szemlélve itt az emberi tevékenységet nem beszélhetünk pusztításról. Valami egészen másról van szó.

Hasonló a helyzet akkor is, ha más emberi hatásra bekövetkezett változást veszünk alapul. A kiindulási pontunk az adott esetben ugyan az, van egy hatássorozat, mely a növény és állatvilág együttműködése révén következik be. A nagytestű legelő állatok elszaporodása az erdők ligetesedéséhez, (néhány százalékban mérhető) megritkulásához, a fényt kedvelő növényzet és a fűfélék elszaporodásához vezet. Ez a folyamat szűk határok között emberi beavatkozás nélkül is bekövetkezhet. Természetesen 7.800-8.000 évvel ezelőtt olyan változások játszódnak le a Kárpát-medencében, amelyek meghaladják arányaiban nagyobbak annál, mint amit egy-egy állatfaj hatásának tekinthetünk. Az is kétségtelen, hogy felrajzolható egy olyan eseménysor, amelyben az ember természetpusztítónak tűnik. Csakhogy ehhez nem a rendszer egészét, hanem annak csupán egy részét kell a kiindulás alapjává tenni, el kell feledkezni róla, hogy ennek alakulása számtalan más tényezőtől is függött. Magyarán szólva végig egy adott előfeltételezés keretei között maradva beszélünk a természet pusztításától. A következőkben mi ettől teljesen függetlenül egy más előfeltételezés keretei között vizsgáljuk meg e kérdést.

Még egyszer az atomerőművekről

Molnár Géza — Sun, 14 Aug 2011 16:06:32 +0000

Antalffy Tibor honlapján érdekes megjegyzéseket olvashattunk a márciusi atomerőmű balesetekről. (Bővebben: http://www.antalffy-tibor.hu/2011/08/11/581-kussolnak-fukuchimarol/ ) A kérdéshez kapcsolódó vitában Tibor bá levonta a véleményem szerint egyedül értelmes végkövetkeztetést: "nukleáris reaktort nem lett volna szabad egyáltalán építeni."

Japánban és még pár országban a valós tényekkel megismerkedő közvélemény nyomására a politikusok elismerték, a jelenlegi kockázatok mellett az atomenrgiának hosszútávon nincs létjogosultsága. Hogy Magyarországon eljutnak-e valaha is a politikusok, döntéshozók és szakemberek iedáig, nem tudom. Véleményem szerint már az is nagy eredmény lenne, ha hajlandóak lennének egy lélegzetvételnyi ideig megállni, szembe nézni önmagukkal, a felelősségükkel, s végiggondolni, mivel játszanak. Végig gondolni, hogy egy esetleges hiba esetén az egész országot teszik lakhatatlanná, mint ahogy ezt most Japánban láthatjuk. Utólag bocsánatot kérni, mint azt a Japán komrány tette, későn lesz...

Rendszerről van szó, nem valamiről, ami csakúgy ott van… (1.)

Molnár Géza — Sun, 14 Aug 2011 12:49:40 +0000

Biztos más is van így ezzel, nekem időnként vannak kedvenc idézeteim. Most épp Douglas Adams néhány sora ragadta meg a képzeletemet: „Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtőn komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelnie mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, s nem valamiről, ami csak úgy ott van.” Gondoltam, ha már a válságra nem tudok megoldást, elindítok egy másik sorozatot, melynek címe épp eme idézet veleje volna. Úgy vélem ugyanis, hogy bár mára eljutottunk a rendszer felismeréséig, csak egyszerűen nem tudunk mit kezdeni vele. Lenne egy sor mozzanat, jelenség, amit át kellene értékelnünk. Nos, azt javaslom, fogjunk bele. Kezdjük mindjárt a múltunkkal…

I. Rész: Történelemképünk keretei

Itt rögtön egy másik kedvencem R. Várkonyi Ágnes gondolataival kell folytatnom. Merthogy tudnunk kellene, minek a kereteit tisztázzuk. Nézzük tehát a következő idézetet:

Mi a történelem?

Évszázadok óta valamilyen formában minden generáció feltette magának ezt a kérdést. Különböző civilizációs szinten és eltérő égtájakon, különböző eszmerendszerek és élmények nyelvezetén. Kimondva vagy közvetett formában minden korszak megalkotta a maga véleményét a történelem mibenlétéről. Kivált válságos napokban, vagy korszakváltások idején... A régi kérdésre az új válaszok a kutatót és tárgyát egységbe fogva világítják meg a lényeget. Mi a történelem? Sajátos viszony a jelen és a múlt között. Kölcsönhatás a kutató személyisége, saját megélt kora, annak társadalma, és a vizsgált időszak, a távolabbi vagy közelebbi korszak között... soha nem egytényezős, hanem rendkívül összetett. Vannak, akik a források és dokumentumok felől közelítik meg ezt a lényegi kérdést. Nem Carr az első, aki kijelenti, le kell számolni azzal a XIX. századi örökséggel, hogy a történetírás a lehető legnagyobb számú „cáfolhatatlan és objektív tény felhalmozásából áll.” ... Ez az örökség – írja – „Németországban, Angliában és az Egyesült Államokban egyre növekvő, fűrészpor szárazságú tényleírást produkált, és eredményeképp porszemekkel bíbelődő monográfiákat gyártottak azok az állítólagos történészek, akik egyre kevesebbről egyre többet tudva, nyomtalanul süllyednek el a tények óceánjában.”

S ha már Carrnál tartunk, folytassuk tovább az ő gondolataival. Azt a felvetést, hogy a történész úgy válogathat a tények között, mint a vacsorához való bevásárlás során a házi asszonyok a pulton heverő halak között, Carr így egészíti ki: „A tények egyáltalán nem pulton heverő halak. Inkább olyanok, mint az óriási s néha végtelennek látszó óceánban úszkáló halak; és hogy a történésznek mi akad a horgára, részben a szerencsén, de legfőképp azon múlik, hogy az óceán mely részén halászik és milyen felszereléssel – e két tényező persze attól függ, milyen halat akar fogni. Nagyjában-egészében a történész olyan tényekre talál, amilyeneket keres.”

E néhány sorban fel is vázoltuk történelemképünk korlátait. Azokat a mozzanatokat, melyek megkötik a kezünk, és irányítják a tekintetünk. Amelyek azt mondják: más hal nincs az óceánban. De valóban így van? Arra kérem az olvasót, tartson velem, tegyünk egy kísérletet. Fogadjuk el, Carr álláspontját. Halászok vagyunk, kik az idő végtelen óceánjából akarunk tényeket halászni. Vegyük számba, hová hajózunk, és milyen eszközöket viszünk magunkkal. Ezzel tartozunk önmagunknak, s mindjárt az elején leszögezhetjük, ez nem azt jelenti, hogy más halak nincsenek az óceánban. Nyilván vannak. A különféle tények és az ebből fakadó esetleges ellentmondások feltárása és feloldása nem a mi dolgunk. Csak halászni indulunk. Semmi mást nem akarunk, mint rámutatni arra, vannak más halak, és a zsákmányból más étrend is összeállítható. Először kezdjük az általánosan elterjedt menü ismertetésével. Végignézve a történelmen, azt tapasztaljuk, az ember a kezdet-kezdetétől pusztítja a természetet. Nem volt ez másként az őskorban, az ókorban, a középkorban sem, csak az idő tájt kevesen voltunk ahhoz, hogy ilyen hatékonyan pusztítsuk el a világunkat, éljünk fel saját létalapjainkat. Magyarán: az ember természetpusztító, ahol nem pusztul a természet, ott nincs ember, vagy ha van, akkor elvétve és túl kevés ahhoz, hogy eme általános jellegzetessége a felszínre törhessen. Mielőtt más oldalról megvilágítanánk e tételt, szemléltessük egy egyszerű hétköznapi példával e gondolkodást. Kirándulni indulunk. Úgy tervezzük, hogy vonatra ülünk, leszállunk egy erdei állomáson, s onnan gyalog folytatjuk utunkat. Rendben meg is érkezünk az első pihenőhelyre. Egy üde tisztás, valami erdőben. Persze tele szórva szeméttel: sörös dobozok, tejeszacskók, üdítős palackok, különféle csomagoló anyagok szerteszét, minden mennyiségben. S mi ebből nem csak arra tudunk következtetni, hogy jártak már itt előttünk, de azt is tudjuk, mit ettek, ittak, miből mennyi fogyott, s tán azt is éppen hányan voltak. Ha ügyesek vagyunk még a korcsoportonkénti megoszlásukat is kitalálhatjuk. S ez így megy tisztásról tisztásra, egészen addig, amíg egy teljesen tiszta, szinte érintetlen helyre nem bukkanunk. Itt nincs szemét, nincs semmi jel, mely az előttünk lévőkre utalna. Mit teszünk? Összenézünk, és bölcsen elmosolyodunk: itt mi vagyunk az elsők, még senki nem járt itt előttünk. Hogy olyanok jártak, kik nemcsak nem szemeteltek, de mások szemetét is feltakarították, fel sem merül bennünk. Mert abból indulunk ki, hogy az ember szemetel. Olyan tényeket keresünk, s a jelek úgy csoportosítjuk, hogy mindenki számára világos legyen, az ember szemetel. Ez azonban nem tény. „Sajátos viszony a jelen és a múlt között. Kölcsönhatás a kutató személyisége, saját megélt kora, annak társadalma, és a vizsgált időszak, a távolabbi vagy közelebbi korszak között”. Nem a múltban, bennünk, a személyiségünkben, a környezetünkben, társadalmi viszonyainkban, sajátos szellemi vakságainkban és korlátainkban rejlik. Tegyük most félre ezeket a korlátokat, és nézzük meg, az óceánra hajózva foghatunk-e más halakat. Megtaláljuk-e azt az embert, aki nem szemetelt.

Adalékok az erőforrásválsághoz — avagy hol a megoldás? IV. rész

Molnár Géza — Sat, 06 Aug 2011 17:49:02 +0000

Jelen fejezetünkben, az eddigi gondolatmenetet követve, egy természeti rendszert kellene vázolnunk, annak minden elemével egyetemben. Az eddigiek megfelelően előkészítették mindazt, ami következett volna. Megismerkedtünk a rendszerek alapvető sajátságaival, a szerkezettel, a rendszerműködéssel, felismerhettük, hogy bár a rendszerek elemzése egy sor ismeretelméleti csapdát rejt, a természeti rendszer nem csupán a valóság értelmezésre elkülönített része, hanem nagyon is létező objektum. A valóságban rendszerek, alrendszerek egész sora kapcsolódik egységbe, melyet a sajátos működés köt össze és egyben különböztet meg. Ahhoz, hogy a rendszert megértsük és elemezni tudjuk, fel kell ismernünk, milyen szerepet tölt be az adott tájban, az adott földrajzi térben. Ezt belátva kezdhetjük feltárni azokat az összefüggéseket, amelyek segítségével meghatározhatjuk a rendszerműködést, és megérthetjük a rendszert fenntartó folyamatokat. Ehhez azonban a rendszereket önálló entitásként kell kezelnünk. Adott esetben ez gondolatmenetünk alapja. Ennek tudatában léphetünk tovább. Ennyi tanulságot mindenképpen le kellett vonni az előző fejezetek összegzéseként. S most nézzük meg, hogyan is értelmezhető mindez a jelenlegi helyzetre?

IV. rész: Az összeomlás természete

Adott egy kérdés, egy jól felépített elmélet s — esetünkben ritka kivételként — egy többé-kevésbé eltalált cím. Aztán ahogy lépésről lépesre haladunk előre az elméletben két mozzanat válik egyre nyilvánvalóbbá. Maga az elmélet elsősorban azoknak a körében érthető, akik hasonlóképpen gondolkodnak, s e körben sem beszélhetünk teljes nézetazonosságról. Az ember felfogja mindazt, amit saját világképébe be tud illeszteni, a többiről nem vesz tudomást. Az írás sikere vagy kudarca adott esetekben azon múlik, a gondolatok többsége melyik serpenyőbe kerül. Mindez önmagában felveti a kérdést: mennyire érdemes kibontani, túlmagyarázni egy-egy tételt. Akinek ugyanis az egyes elemek egybevágnak az elképzeléseivel, azt fáraszthatja a részletezés, sőt az is előfordulhat, hogy épp emiatt valamely részletbe beleakadva veti el az összképet, ezzel szemben, akit részletes kifejtéssel kellene meggyőzni, eleve elutasítóan áll az egész gondolatrendszerhez, így aztán még kevésbé várható el tőle egy hosszabb írás végigolvasás. Itt a borotvaélén kellene végigmennünk, anélkül, hogy megvágnánk magunkat. Természetesem meggyőződésünk, hogy ez sokaknak sikerült is, de a vegyes visszajelzések a módszer átgondolására késztettek. És persze ez a dolgok könnyebbik vége. Ettől sokkal súlyosabban esett latba, nézeteink változása. Az első oldalak írásakor még hittünk a megoldásban. Csakhogy ez a megoldás elméleti jellegű volt, s most úgy tűnik: nem is lehet gyakorlatba ültetni. Ezzel együtt el lehet mondani, le lehet írni, csak hát nagyon nehéz olyan gondolatfűzért egységbe tartani, melynek gyakorlati használhatóságában, alkalmazhatóságában nem hiszünk. Mondhatnánk: nincs megoldás, vagy legalábbis mi nem találtuk meg. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Tapasztalataink szerint a válsággal foglalkozó emberek nagy része eljut eddig a pontig, és itt kiválogatja a saját meggyőződésének leginkább megfelelő mozzanatokat és részleteket, ezek segítségével szabja meg a folyamatok kereteit, felrajzolja a megoldást, és körömszakadtáig ragaszkodik mind a javaslathoz, mind a keretekhez. Ellenkező esetben maradna a teljes lelki összeomlás, a kilátástalanság, amit senki sem akar felvázolni. Ezt a zsákutcát szeretnénk elkerülni. Így aztán szinte lehetetlen tételes megoldásokról beszélni. Egy lehetőségünk marad: beismerni, hogy a folyamatok átláthatatlanok, egy-egy villanásnyi szeletét érzékeljük csak a változásoknak, és ezek miatt szinte lehetetlen pontos előrejelzéseket, recepteket adni.
Ugyanakkor a válságjelenségek egyre nyilvánvalóbbá válnak. Egyelőre a pénzügyi gazdasági folyamatok terén. Innen érkeznek a legriasztóbb jelzések. Holott rendszerszintű válságról van szó, tehát bármely elemét vizsgáljuk, ugyanilyen riasztó híreket kapunk. Csak egyetlen mozzanatot emelünk itt ki, amely közvetlenül a vízhez kapcsolódik, aztán visszatérünk a pénzügyi válság kérdéséhez.
Üssük fel a naptárt, és nézzük meg, hogyan is nézett ki az elmúlt években a Kárpát-medence vízháztartása:
1. 1998 ősze — árvíz a Felső-Tiszán
2. 1999 tavasza — rekord belvizek országszerte, árvíz a Bodrogon
3. 1999 nyara — özönvízszerű esők Medárd után
4. 2000 tavasza — „az évszázad árvize” a Közép-Tiszán
5. 2000 — az évi összcsapadék Szeged mellett 203 mm
6. 2001 — árvíz a Felső-Tiszán, gátszakadás a Beregben
7. 2002 — a vegetációs időszak csapadékátlaga 150-200 mm körül, ebből 50-100 mm szeptemberben
8. 2002 — rekord árvíz a Dunán
9. 2003 — rekord aszály országszerte
10. 2006 — árvíz a Dunán és az Alsó-Tiszán
11. 2009 — a 2003. Évit jelentősen meghaladó aszály.
12. 2010 — rekordcsapadék 900-1200 mm körüli értékekkel, a csúcsérték 1554,9 mm
13. 2011 — tavaszi aszály
14. 2011 — júniustól özönvízszerű esők országszerte.

Az elmúlt 14 évből 10 évben találkozhatunk a vízellátás valamely szélsőségével. Ebből három évben egyidejűleg jelentkezett vízbőség és vízhiány, kettőben ráadásul ez ugyanazokat a területeket érintve. És persze az is legalább ennyire feltűnő, hogy országosan a legalacsonyabb és legmagasabb évi összcsapadék két egymást követő évben jelentkezett. Mindezen jelenségek mellett az évi csapadékösszegek folyamatosan csökkennek. Az előrejelzések azt mutatják, hogy egyre szélsőségesebb csapadékkiválás mellett egyre kevesebb és kevesebb esőre, hóra, viszont egyre több jégre számíthatunk. Mindez legalább olyan súlyos problémát sejtet, mint a csütörtöki tőzsdekrach, ha nem is annyira nyilvánvaló.

De lépjünk túl a válság természeti oldalán, és összpontosítsunk a pénzpiacra. Elsőként a HVG.HU \ GAZDASÁG oldalról idézzük a hazai bankvilág vezetőinek és elemzőinek véleményét, Máriás Leonárd: Apokalipszis jön? - Kisokos az új válságról – című írásából:

„A küszöbön álló hatalmas válság az Európát és Amerikát vezető inkompetens, rövidlátó, önző politikusokról szól. Nem a bankokról, nem a hedge fundokról vagy valamiféle gonosz pénzügyi erőkről. Ez a politikusok eredménye, mi csak nézők vagyunk, járulékos veszteségek”

„Azt hitték, megússzák a népszerűtlen megszorításokat, nem kell hozzányúlniuk a nyugdíjrendszereikhez, nem kell felhagyniuk a költekezéssel, és így jó eséllyel indulhatnak a következő választáson. Ezt azért tehették meg, mert a piacon eközben fenn tudták tartani a bulihangulatot, sikerült elhitetni, hogy működik a recept, és felelősen gazdálkodnak, így a befektetők magától értetődően finanszírozták a kormányok költekezését.”

„A politikusok teljesítményének beárazása most zajlik a tőzsdéken és az állampapírpiacokon: az államok és a gazdaság finanszírozása mostmár egyre kevésbé magától értetődő, a befektetők kiszállnak a játékból vagy csak egyre nagyobb felárral hajlandóak beszállni.”

Ezek az előrejelzések és vélemények nagyon aggasztóak. Azt látjuk ugyanis, hogy a játék részvevői elkezdik egymásra tolni a felelősséget. A folyamatok nem most indultak, sokkal korábban, az államok elsődlegesen a bankmentő-csomagok miatt adósodtak el. De ez tulajdonképpen részletkérdés. Ettől sokkal nagyobb baj, hogy azok a csoportok, akiknek az adott esetben össze kellene fognia, és neki kellene látnia a válság körülményeinek tisztázásához, szemmel láthatóan azzal vannak elfoglalva, hogy kibújjanak az elkerülhetetlen összeomlásért való felelősségük alól.

A másik aggasztó mozzanat, a válság egyes jelenségeinek elkülönítése. Úgy viselkedünk, mintha az egyes jelenségek, teljesen függetlenek lennének egymástól. Nézzünk egy egyszerű példát. Adott egy atomerőmű baleset. Ezt, mint tudjuk, földrengés és szökőár okozta. Mi köze lehetne ennek bármiféle gazdasági összeomláshoz, felelőtlen hitelezéshez, vagy az egyes államok felelőtlen költekezéséhez? Első ránézésre talán semmi. Ha viszont tovább lépünk a katasztrófa okainak feltárásában, e nézetünk némi módosításra szorul. Az erőmű gyenge pontja a hűtés volt. Ezt tette tönkre – különböző erőművekben különböző mértékben és ideig – a földrengés, illetve az azt követő szökőár. A legtöbb helyen a probléma kezelhető szinten maradt, és tán nem is értesülünk róla, ha Fukushima melletti erőművet megrongáló természeti katasztrófa nem lehetetleníti el végletesen a kiégett fűtőelemek, illetve a reaktor hűtését. Így viszont a világ, ha késve is, de tudomást szerezhetett róla, az atomerőműveket nem lehet leállítani. A fűtőelemek hűtéséről minden körülmények közt, még elég hosszú ideig gondoskodni kell. Az amerikai állami atomügynökség egy jelentése szerint a jelenleg működő erőművek többségében mindössze 4 óráig bírják külső energiaforrás nélkül, amin itt a hálózati kimaradás és generátorhiba együttes jelentkezését kell érteni. Ha egy ilyen jelenség bármilyen külső tényező miatt bekövetkezne, legalább húsz erőművükben 50%-ot meghaladó eséllyel következik be 10-12 órán belül a mag leolvadása. Fukushima rámutatott az atomenergia egy gyenge pontjára. És hogyan kapcsolódik össze mindez a pénzügyi válsággal: mindkettőnek ugyanaz az alapja. Ugyanaz a felelőtlenség itt is, ott is. Az atomerőmű orosz rulett. Nagyon jól mutatja ezt a Paks üzemeltetése körüli kérdés. Lehetséges, hogy a szakértők a belső anyagaikban végiggondolták a várható kockázatokat, nyilvánosan azonban elsődlegesen arra összpontosítottak, hogy itt nincsenek ilyen nagyságú földrengések, s a hazai szokásos rengések az erőművet nem veszélyeztetnék. A japán erőműbalesetet azonban nem a természeti katasztrófa, hanem a hűtés hiánya okozta. A földrengés és a szökőár csak ezt tette lehetetlenné. De ezt számos más tényező is eredményezheti. Olyan mozzanatok összessége, amit előre látni sem lehet. Ilyen körülmények között nem az a kérdés, Paks milyen erősségű földrengést bír ki, hanem, hogy külső energiaforrás híján megoldható-e a kiégett elemek és a reaktor hűtése a szükséges ideig. Ha nem, az összes érv és magyarázat mellébeszélés. Ugyanez az összes erőműre is igaz. Ha elvágott köldökzsinórral csak négyórányi időtartamig marad biztonságos egy erőmű, az éppoly felelőtlen, mint 2008 előtt a bankok hitelezési politikája volt. Mindkét mozzanat hátterében ugyanaz a felelőtlen magatartás áll. A gazdaságban nincs erkölcs, és nincs felelősség, csak a pillanatnyi haszon a lényeg.

De mi áll e magatartásforma hátterében. Nem célunk most e jelenség eszmetörténeti hátterének feltárása. Annyit jegyzünk meg csupán, az adott esetben a problémák az ember és természet viszonyában, a jelenlegi világképünk ember és természetfelfogásában gyökereznek. Douglas Adams írja erről: Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtőn komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelnie mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, s nem valamiről, ami csak úgy ott van.” — A mai ember gyakran szem elől téveszti e bölcsességet, s a környezetét, saját társadalmát sem tekinti többnek, mint valaminek, ami csakúgy ott van. Ezért véltük fontosnak jelen elemzésünkben a rendszerelméleti bevezetőt, és ezért hangsúlyozzuk ismét: a rendszer ebben az értelemben objektív létező, nem csupán ismeretelméleti kategória. A többi elsődlegesen a felismeréseinken múlik.

És vizsgáljuk meg ezek után mi is áll a felelőtlen szakmai hozzáállások hátterében. Egyfelől miért nyúlunk olyan eszközökhöz, melyek évezredekre elszennyezhetik életterünk, s ha egyszer beindítottuk ezeket, többé nem tudjuk uralni őket, másfelől miért hiteleztek felelőtlenül a bankok, miért vesznek fel felelőtlenül kölcsönt az átlagemberek, miért költekeznek felelőtlenül az államok?

Nézzük először a hitelezés kérdéskörét. Adott társadalmi-gazdasági berendezkedés mellett a kölcsönadott, vagy befektetett pénz (tőke) meghatározott nyereséget hoz. E nyereség mértéke elsődlegesen a gazdasági növekedéstől függ. A befektetések csak biztonságos növekedés mellett térülnek meg, ha a növekedés megtorpan, a folyamat is ellehetetlenül. A növekedés egyfelől növekvő termelést, másfelől növekvő fogyasztást jelent. Biztos kamatra, biztos hozamokra csak növekvő fogyasztás mellett számíthatunk. A rendszer működésének alapja ebből a nézőpontból a fogyasztásnövekedés. Csak akkor marad ép a jelenlegi rendszerünk, ha a folyamatos termelésnövekedést, illetve a gazdasági növekedést, követni tudja a fogyasztás növekedése is. Ellenkező esetben a piac telítődik, a késztermékek iránti kereslet visszaesik, ez visszahat a termelésre, és a befektetési kedvre egyaránt. A növekedésre épülő gazdaságok és társadalmak állandó visszacsatolással néznének szembe. A hitelezés ezt a folyamatot formálja át. Kiküszöböli a visszacsatolásokat. Ha az emberek biztonsággal költhetik el azt a pénzt, amit csak a jövőben keresnek meg majd, a fogyasztásnövekedés fenntartható. A hitel tehát e szempontból a fogyasztás motorja, ami viszont a termelésé, ami viszont a gazdasági növekedésé. A hitelalapú fogyasztás a pénzügyi rendszer működésének alapja. És itt jelenik meg első körben a „felelőtlenség”, de egyben az is világossá válik, hogy ami egyéni a szinten felelőtlenség, mert itt adott a választás lehetősége, az társadalmi szinten a szerkezetben megnyilvánuló irányítás. Ha a bankok „felelősen” hiteleznének, visszaesne a fogyasztás, ez visszahatna a termelésre, ami recesszióhoz, végső soron rendszerműködési zavarokhoz vezetne. Magyarán a „felelőtlenül hitelező” bankárok, a „felelőtlenül eladósodott” állampolgárok és a „felelőtlenül költekező” államok magatartása a szerkezetben megnyilvánuló irányítás következményeként egyfajta rendszerműködési sajátságnak fogható fel. Nélküle a válság sokkal korábban köszöntött volna ránk. Ezt belátva már csak arra a kérdésre kell választ kapnunk: miért épp most, miért most jelentkeznek válság jelenségek? Elvben újabb és újabb hitelekkel, vagy akár más jellegű pénzügyi megoldásokkal a fogyasztás tovább növelhető, ez húzhatja magával a termelést, folytatódhat a gazdasági növekedés, tehát a verkli mehet tovább. És e ponton értünk el a cím értelmezéséig. Az adott esetben nem pénzügyi válságról van szó. Ezt azért lenne fontos belátni, mert a helyzet emiatt pénzügyi eszközökkel nem is kezelhető. Meg sem kellene próbálni. A közgazdászoknak, pénzügyi szakembereknek, brókereknek, befektetési tanácsadóknak fel kellene fogni: itt ért véget a tudományuk. Eddig használható eszközeik voltak, de ezek a jövőben sorra csődöt mondanak. Egész egyszerűen azért, mert fogyóban vannak a gazdasági növekedés fizikai erőforrásai, mert megszűnnek e növekedés fizikai feltételei. Mi itt elsődlegesen az energiaforrásokra összpontosítottunk, de sokkal többről van szó. Antalffy Tibor honlapján közöl egy rövid összefoglalót a kimerülő nyersanyagokról. Érdemes ellátogatni oda, s alaposan áttanulmányozni a közzétett ábrát, és annak értelmezését: http://www.antalffy-tibor.hu/2011/06/28/546-eroforrasok/

A rendszer biztonságos működéséhez az energia felhasználásnak is növekednie kell. Itt sincs pardon. Ez a működés fizikai feltétele. És ez magyarázza a másik oldalon az energiatermelésben tapasztalható „felelőtlen” magatartásformákat. Látnunk kell, az egyre jelentősebb energiaéhség kielégítése e rendszer keretei között igen is felelős magatartásnak látszik. Azt is érzékelni kell, hogy az energetikus, semmivel sem felelőtlenebb annál az orvosnál, aki a legmodernebb és leghatékonyabb szűrési módszereket választva olyan sugárterhelésnek teszi ki a beteget, amely szinte garantálja az adott betegség megjelenését, majd a rendszeres szűrésnek hála az időben történő felismerését, és műtéti eltávolítását. Olyan elemek ezek, melyek hátterében ugyanaz a gazdasági folyamat áll, nevezetesen a növekedés. Ilyen körülmények között a végső kérdés, hogy mi is áll e növekedési kényszer hátterében? Magyarán szólva: a pénzügyi konstrukció e kényszer előidézője, avagy e kényszer tette szükségessé a hitelezés e rendszerét? Így a fokozatosan növekvő energiaéhség hátterében pénzügyi gazdasági folyamatok állnak, vagy valamennyi itt jellemzett mozzanat közös gyökerekre vezethető vissza?

A jelenlegi társadalmi gazdasági berendezkedés kétség kívül a növekedésre épül. A jelek arra utalnak, hogy a növekedés olyan rendszerműködési elem, melynek sérülése nem egy-egy részterületre, hanem a rendszer egészére kihat, ezért beszélhetünk e téren rendszerszintű összeomlásról. A kérdés tehát, hogy mi is áll ennek hátterében nem tűnik olyan jelentősnek. Megválaszolása mégis fontos, mert ez kapcsolja össze a természeti oldalon jelentkező elemeket a válság társadalmi oldalával. A növekedés, a növekedési kényszer gyökerei az ember és természet kapcsolatában, az embernek a természeti rendszerekhez való viszonyában keresendő. A természeti rendszerek működése elsődlegesen a szélsőségek kiegyenlítésére, az adott rendszert jellemző arculat (adottságok) fenntartására irányul. Amíg az emberi magatartás megmarad e keretek között, a társadalom életét a természeti rendszerek kapcsolatrendszere szabja meg. Ez az a szerkezet, amelynek irányítása az adott társadalomra és gazdálkodására is kihat. Ezekről a társadalmakról írja Konrád Lorenz: nem befolyásolják másként az életteret, mint amennyire egy adott állatfaj tenné. Azaz a rendszer szerkezete legalábbis a működés szintjén belső változásai ellenére is épp marad. Amikor azonban az ember kilép e körből, és erőforrásként kezdi használni e rendszereket, olyan szerkezetváltozásokat indít el, melyek az adottságok fokozatos romlásához vezetnek. Ahhoz, hogy az adott térben a társadalom fennmaradhasson, e hatásokat ki kell küszöbölni, de legalább semlegesíteni. Ehhez azonban a gazdasági teljesítmény növelése szükséges. Ha erre az adott társadalom képtelen, összeomlik. A természeti rendszerekbe történő beavatkozások olyan visszahatássort váltanak ki, melyek kivédésre a társadalom adott szintjén képtelen. Példának okáért egyetlen nagyobb XX. századi árvizet sem fékezhettünk volna meg XIX. századi eszközökkel, illetve az akkor rendelkezésünkre álló energiával. Ugyanígy kezelhetetlenné váltak volna az Alföld belvizei diesel- elektromos szivattyúk nélkül. A növekedési kényszer alapja innen nézvést a természettel szemben folytatott fegyverkezési versenyben keresendő. Most, hogy a növekedés fizikai feltételei, az energia, az alapanyag, tehát összességében az erőforrásaink kimerülni látszanak, befejezett ténynek tűnik: e versenyt elveszítettük, az összeomlás elkerülhetetlen, s mindennapi életünk valamennyi területére kiterjed majd. Mondhatnám Piszkos Fred szavaival: Uraim, a játéknak vége! Lehet rágyújtani.

Kétségbeesett kísérlet a világgazdaság lélegeztető gépen tartásához? Avagy miért esett az olaj ára?

Molnár Géza — Mon, 04 Jul 2011 07:42:09 +0000

Olajos Tibor szörfözés közben igen érdekes véleményekre, elemzésekre bukkant az olajár alakulásával kapcsolatban. Miután mindez közvetlenül érint bennünket is, úgy vélem, érdemes elgondolkodnunk rajta. Az alább olvasható anyag Tibor szemelvénye, a kérésére teszem közzé:

Kétségbeesett kísérlet a világgazdaság lélegeztető gépen tartásához? Avagy miért esett az olaj ára? (és miért csökkent árat a Mol?)

http://oronero.wordpress.com/2011/06/24/spr-e-il-prezzo-del-petrolio/

Egyik kedvenc blogom írt egy elemzést, hogy miért is esett a napokban az olaj ára. Összegezve a lényeg:

A tények: június 23-án, az IEA, (nemzetközi energia ügynökség) hírül adta, hogy 60 millió hordó olajat piacra dobnak a stratégiai készletből, fokozatosan, 30 nap alatt.

http://www.iea.org/press/pressdetail.asp?PRESS_REL_ID=418

Már áprilisba meglebegtették, hogy kinyitják a csapokat. A Libiai helyzet miatt minden nap hiányzik 1,5 millió hordó a legjobb minőségből, az európai finomítók komoly stressz alatt vannak. A nemrég közölt (BP) adatok szerint 2010-ben sokkal több olaj fogyott mint amit kitermeltek, és a különbözet már a bioüzemanyag fedezte, mint az etanol kukoricából.

Tehát arra a pontra érkeztünk, ahol előállítunk egy olyan üzemanyagot, aminek az előállításához ugyannyi energiára van szükség, mint amennyit tartalmaz. Nyilván ennek az autókba tankolható üzemanyagnak az előállítási láncában felhasználnak gázt és szenet is, amit nem lehet a tankba tenni. A jövőben az üzemanyag tartályok egyre fontosabbak lesznek az éhezésnél.

A 60 millió hordó stratégiai készletből legalább 30 at az amerikaiak adnak.

http://www.zerohedge.com/article/doe-announces-details-strategic-petroleum-reserve-firesale

Hogy honnan jön a többi 30 egyelőre titok. Japán (308 milliós stratégiai készlet) nem valószínű (Tibor: magas a készlet de az atomerőművel leállása miatt mind kell neki) Németek (108) Franciák (30) vagy spanyolok (17) Vagy talán Dél Koreából? (73) Nem tudom kinek van hatalma eldönteni, hol nyissák ki a csapokat?

Az amerikai olaj végül egy tételben lesz felajánlva, nem fokozatosan ahogy korábban mondták, a legjobb ajánlatot tevőnek. Az ára 112,78 uds (a magas ár a jó minőség miatt van)

A blogíró véleménye: elsőre mindenkinek az jutott eszébe Kína mennyire boldog e hír hallatán. Tudni kell, hogy Kína nyugathoz képest nagyon későn kezdte el a saját stratégia kőolaj készletét (SPR) beraktározni, és szándéka szerint 3 hónapra elég készletet szeretne.

Még egy éve arról szóltak a hírek hogy Kína 6 hónapra elegendő készlethez építi ki az infrasturktúrát, nem tudja hogy ezek pletykák voltak, vagy arra jutottak, hogy ez nem elérhető cél. 2010 végén nekik 39 napra elegendő készletük volt, miután négy éven keresztűl masszívan bevásároltak ahol tudtak. Aztán elviselhetetlenül magas lett az ár. Ha most csökken az jó nekik, mert bevásárolhatnak.

Ha így lesz, akkor a kőolajat kivesszük az első raktárhelyéről, azaz a sziklából, aztán egy amerikai raktárba kerül, persze végig a föld alá, aztán kivesszük onnan, és hajókkal a félvilágon átszállítják, hogy végül egy kínai raktárba tegyék. Akár azt is lehetne mondani, hogy kétségbe vagyunk esve.

Fülöpszigetek is pár napja bejelentette hogy stratégiai készletet akar, ami 15 napra elég. De gondoljatok bele, hogy India még el se kezdte a saját raktározását.

A második dolog ami eszébe jut: Obamának mennyire szüksége van szavazókra, akik elégedettek a politikájával, hogy újra rászavazzanak. Ha csökken a benzin ára, több szavazat.

A harmadik: az a lehetőség, hogy az Usa egy újabb háborúra készül, vagy tudnak róla, hogy konfliktus lesz egy újabb kitermelő országban.

A negyedik: Szaúd Arábiának arra van szüksége, hogy Iránt kigolyózza a játékból mielőtt agusztusban a Bushehr-t ? beindítják.

Ötödik: Ez valójában egy speciális QE3 (quantitative easing, pénkibocsátással történő gazdaság ösztönzés) amennyiben az alacsonyabb olajár felfelé nyomja a tőzsdéket, vagy legalábbis szinten tartja, pont most, amikor a QE2 befejezik.

Ha a maradék 30 millió hordót Europa kapja, fokozatosan, és nem adják el Kínának, akkor ez adhat egy kis enyhülést. De ha csak napi 500.000 hordót is jön, az enyhülés nem tarthat tovább mint 2 hónap.

Már tudjuk azt is hogy Szaúd Arábia nem tudta helyettesíteni a kieső olajat, mivel nem tudják a szükséges minőséget, és mivel nincs tartalékuk.

Tehát egy struktúrális, szerkezti hiányhoz értünk Két, maximum három hónap múlva az árak újra elindulnak felfelé.

Emlékeztek, hogy 2008-ban amikor az ár visszazuhant, több száz feltáró, kutató fúrást hagytak félbe egyik napról a másikra? Ráerősítve a szerkezeti hiányra amit most élünk meg.

A posztíró álatal olvasott pénzügyi blogokon gyakorlatilag minden befektetési alap újra áremelkedést váró (long) pozíciót vett fel. (előbb megveszi a terméket és utána adja el)

A hegy másik oldala

Magony András — Mon, 30 May 2011 19:10:15 +0000

Pató úr megkért eme rövid cikk közlésére, olvassa mindenki bátran, hamarosan folytatás következik...

"Fordulóponthoz érkezett a világ. A 2000-es évek közepéig az olajkitermelés és evvel együtt az olajexport szinte folyamatosan, töretlenül növekedett. Azóta az olajkitermelés stagnál (ha a nyersolajat nézzük akkor esik), az olaj export pedig folyamatosan csökken. Ennek következtében a következő 20 év nem fog hasonlítani az előző 20 évre, még ebben az évtizedben nagyon komoly politikai, geopolitikai, társadalmi és gazdasági változások fognak végbemenni. A jövő idő tulajdonképpen nem indokolt, ezek a változások már bizony el is kezdődtek.

A Peak Oil “elmélet” szerint, egy olajkút, egy régió, egy ország vagy a világ olajtermelése egy kb. szimmetrikus haranggörbét követ. Az eredeti Hubbert görbe teljesen szimmetrikus, vagyis a kitermelés a leszállóágban a termelés egyenletesen csökken. Számos olyan tényező van azonban amelyek miatt az olajkitermelés esése a hegy másik oldalán várhatóan sokkal meredekebb lesz.

1. Geológiai okok

Az olajkitermelő cégek – ahogyan a jelenlegi rendszerben szinte az összes gazdasági szereplő – a rövid távú hasznot részesítik előnyben. A cél a lehető legtöbb olaj kitermelése a lehető legrövidebb időn belül. Ennek elérésére sokféle technológiát bevetettek: széndioxid vagy víz bepumpálása az olajmezőbe, vízszintes fúrás, a furatok számának megemelése. Ezek nem új, forradalmi technológiák, már évtizedek óta igénybe veszi ezeket az olajipar. Ezen technikák legfőbb hatása, hogy a kitermelés üteme felgyorsul és a leszálló ágban a kitermelés sokkal gyorsabban esik.

2. Olaj export

Az importőr országok (a fejlett ipari országok döntő többsége) számára nem a teljes kitermelés volumene számít, hanem az exportált olaj mennyisége. Az olaj exportja viszont immár 6 éve folyamatosan esik. Ennek oka az, hogy az exportőr országok olajfelhasználása gyorsan emelkedik. A legtöbb olajexportőr ország népessége dinamikusan növekszik, evvel az olajfogyasztásuk is nő. Indonézia és Egyiptom néhány éve meg exportálta az olajat, mostanra mindkét ország importra szorul. A másik ok az életszínvonal és evvel együtt az energiafogyasztás növekedése ezekben az országokban – ironikus módon ehhez nagyban hozzájárult az olajár növekedése az utóbbi évtizedben. Szaúd-Arábia olajkitermelésének több mint az ¼-e a belső fogyasztást fedezi.

3. Hatékonyabb terrorizmus / szabadságharc

Az olajtermelő országok egy részi kvázi gyarmat, idegen megszállókkal vagy kívülállók által támogatott rezsimekkel. Az olaj által megtermelt gazdagságból csak egy szűk elit részesül, az egyre kiábrándultabb és vesztenivaló nélküli tömegek pedig elégedetlenek a helyzettel. Ez vezethet viszonylag békés forradalmakhoz is (Egyiptom), de vezethet polgárháborúhoz (Líbia) vagy fegyveres ellenálláshoz is (Irak, Nigéria). A világnak gyakorlatilag nincs olajtermelő tartalékkapacitása, az olajtermelő országokban bekövetkező instabilitás hatása egyre nagyobb: az olajár gyorsan és sokat emelkedik a hatásukra. Ennek felismerésével a helyzettel elégedetlen csoportok nagy károkat tudnak okozni aránytalanul kisméretű eseményekkel is.

4. Merkantilizmus

Az óriási áringadozások és az ellátás bizonytalansága miatt sok ország törekszik arra, hogy kétoldalú, a piactól független megállapodásokat kössön az energiaellátásról. Ez tovább csökkenti a szabad piacon megjelenő olaj mennyiségét és evvel felveri az árat. Azok az országok amelyek nem tudnak ilyen kétoldalú megállapodásokat kötni, destabilizálódhatnak és kieshetnek a világgazdaság működéséből.

5. Destruktív recessziós ciklusok

Sokszor hallható, hogy A v. B energiaforrás (olaj vagy más) termelése már megéri ha az olaj ára X dollár fölött van. Nyilván aki ilyen energiaforrás kitermelésére szánja el magát, bízik abban, hogy a befektetése megtérül, vagyis abban is bízik, hogy az olaja ára X dollár felett marad. De bízhat-e ebben?

2008 őszén az olajár meghaladta a $140 dolláros szintet, majd az ezt követő pénzügyi válság után a következő fél évben $30 dollárra esett. Azóta az ár újra átlépte a $100 dollárt, de vajon a jelenlegi „fellendülés” meddig tud kitartani, ha az olajár tovább emelkedik? És ha újabb gazdasági válság következik be, annak milyen hatása lesz az olaj árára? És mindez milyen hatással lesz az olajtermelő országok stabilitására? Nem hiszem, hogy bárki tudja erre a választ – ilyen környezetben a bankok egyre kevésbé lesznek hajlandóak az ilyen marginális energiatermelést indító vállalatoknak hitelt adni.

6. Háború

A történelem mindig arról szólt, hogy az erősebb hatalom hogyan igyekezett elvenni az erőforrásokat a gyengébbektől. Ha jól körülnézünk, akkor ez semmit nem változott.

A fenti tényezők egymásra hatása pozitív visszacsatolásos folyamatokat indíthat el, ezek pedig az olajkitermelés esését zuhanásba fordíthatják. Az egyes kockázatok és tényezők külön-külön viszonylag jól elemezhetőek, de a globális világban egymásra hatásuk annyira komplex, hogy bármiféle előrejelzés lehetetlen.

A történelemben hosszabb, lineáris, trendekkel jól leírható folyamatok váltják egymást nem lineáris, nagy hatású eseményekkel. A töretlen növekedés és optimizmus lineáris korszakából éppen most lépünk át a teljes káoszba."

Pató Pál

„Több olajat, különben a fellendülés kérdésessé válik”

Molnár Géza — Fri, 27 May 2011 08:09:34 +0000

Egy még mindig aktuális érdekesség Olajos Tibor tolmácsolásában:

A Nemzetközi Energia Ügynökség (International Energy Agency) friss közleménye szokatlanul fenyegető hangnemű.
Így számol be róla a legrangosabb olasz gazdasági lap, a Sole24ore és egy blog http://petrolio.blogosfere.it/
http://www.ilsole24ore.com/art/finanza-e-mercati/2011-05-20/petrolio-rip...
A most választott stílus határozottan szokatlan: egy hivatalos közlemény, amit a szervezet Igazgató Tanácsa adott ki, melynek a stílusa, hangneme, rendkívül kemény, szinte már burkoltan fenyegető. A közlemény egy nyilatkozattal zárul: Az IEA kész figyelembe venni tagországainak minden rendelkezésre álló eszközét.
A közleményében az IEA nem nevezi meg nyíltan az Opec-et, de nyilvánvaló, hogy hozzájuk fordul, megerősítve hogy „nyilvánvaló és sürgető szükség van kiegészítő, többlet szállítmányokra” tekintettel a nyersolaj szezonális kereslet növekedésére május és augusztus között.
Felszólítják az Opecet, hogy növelje a kitermelést, azért hogy így csökkentsék a magas olajár okozta gazdasági károkat. Az Igazgató Tanács „komolyan aggódik, hogy az olaj ár növekedés kétségessé teszi a gazdasági fellendülést. További áremelés ebben a gazdasági ciklusban visszavetné a növekedést, ami nem használna se a fogyasztóknak se a termelőknek”
Mi történt velük? Egy kétségbeesés szülte támadás? Beizzították a bombázókat? Semmi ilyesmi. Egyszerűen az Opec elnökségét most Irán tölti be, és az Opec következő ülése június 8-án lesz, ahová az iráni elnök mint az Opec elnöke érkezik. Így most mindenki keménykedik, és ököllel üti az asztalt: ha drága az olaj, ha a benzin ára az egekben, akkor ez Irán bűne.
Valójában az Opec kitermelése áprilisban 1,3 millióval kisebb volt, mint még a libai krízis előtti szint, és többen azt gyanítják, hogy a szaúdiak, és az irániak megegyeztek, hogy a piacot szomjasan tartják, és így kaszálnak az árakon. De hogy-hogy, a szaúdiak nem Iránnal akartak háborúzni, aki Bahreinbe akar bevonulni? Igen, valóban. Ez egy folyamatos ellentmondás, de kit érdekel.

Adalékok az erőforrásválsághoz — avagy hol a megoldás? III. rész

Molnár Géza — Sat, 07 May 2011 12:08:27 +0000

Az előző részben megismerkedhettünk a rendszerek néhány alapvető sajátságával. Láttuk, hogy egy adott halmazból az elemek kapcsolódása révén alakul rendszer, e kapcsolat nélkül nincs miről beszélnünk. Arra is felfigyelhettünk, hogy e kapcsolat lehet elvont, önkényes, melyet egy adott kérdés hoz létre, mely a rendszer elemeit mintegy kiszakítja a valóságból. Ezzel együtt a rendszerek felépítésével és működésével kapcsolatos törvényszerűségek, összefüggések az ilyen rendszerek is vonatkoznak, ebből következően a téves kérdésfelvetés az adott rendszer keretei közt maradva nem ismerhető fel. A rendszerek másik felismert sajátsága a szerkezetben megnyilvánuló irányítás, azaz: egy adott megoldás, kapcsolat lehetősége, vagy lehetetlensége; illetve léte vagy nem léte nem az elemek leleményességén, szándékán múlik, hanem a rendszer belső tulajdonságai határozzák meg. A rendszeren belül az egyes elemeknek mozgásterét és ennek összefüggéseit, azaz, hogy mi az, ami ténylegesen az elemek szabadságán múlik, s mi az, ami a szerkezet függvényében alakul a szerkezet belső törvényszerűségeinek ismeretében határozhatjuk meg. Ehhez azonban ismernünk a rendszer működését.

III. rész:
Rendszer és működés: rendszerműködés

A rendszerműködés felé irányuló első lépésünk előtt nézzünk vissza egyetlen gondolat erejéig Königsberg hídjaira. Láttuk, hogy amennyiben egy adott halmaz pontjai, elemei kölcsönösen hatnak egymásra, vagy valamely elem közöttük kapcsolatot teremt, rendszer születik, melynek belső tulajdonságai az elemekre visszahatva meghatározzák e kapcsolatok jellegét. E szerkezetben megnyilvánuló irányítás elől kitérni nem, illetve csupán rendszeren kívüli megoldással lehet. E mozzanat azonban hihetetlenül lényeges, mondhatni a rendszerszintű összeomlás megértésének kulcsa. Az ember által létrehozott rendszer, az egyszerűség kedvéért nevezzük civilizációnak, folyamatosan szerkezeten kívüli megoldásokat választ. Azaz építkezése során az adott szerkezet keretei közül kilépve, azt kénye kedve szerint átalakítva megkerüli a természetes visszacsatolásokat. Ezekről alább bőven lesz szó, itt egyetlen egy példát hadd hozzak: a hajózás kérdése. Ma a Duna-stratégia egyik lényeges eleme a hajózhatóság. Csakhogy itt nem a hajókat akarják a folyóhoz igazítani, hanem ellenkezőleg: a folyót a jelenlegi hajózási szabványokhoz. Ezzel azonban teljes egészében felborítják a folyó korábbi szerkezetét, az új szerkezethez viszont más funkciók, más irányítás, és végső soron más működés párosul. A szerkezeten kívüli megoldás itt egy magasabb rendszerszerveződési szint visszacsatolását eredményezi. Szerkezeten kívüli megoldás tehát csak akkor vezet eredményre, ha az adott esetben nem egyszerűen a rendszerszintek, hanem a rendszer egészének szerkezetén lépünk túl. Egy adott táj hálózatát tekintve létezhetnek ilyen megoldások, de a földi lét egészét nézve semmi sincs rendszeren kívül. Hosszútávon tehát nem kerülhetők ki a visszacsatolások.

A rendszerműködés innen nézvést nem más, mint a rendszer önszabályzó és önvezérlő folyamatainak összessége. Kétségtelen, hogy a rendszerműködést a visszacsatolások, illetve kölcsönös kapcsolatok felöl is megközelíthetjük. Van azonban a kérdésnek egy ettől sokkal izgalmasabb oldala, nevezetesen, van-e a rendszereknek valamilyen, az adott szerkezeten túlmutató működése? Másként megfogalmazva a kérdést: lehet-e a folyónak valamiféle szerepe a világban?

Az ember úgy gondolná, a természeti javak csakúgy vannak, sem céljuk, sem szerepük nincs, s az ilyen és ehhez hasonló kérdésfeltevések csupán az emberi tulajdonságok, gondolatok kivetítéséből fakadhatnak. Mindezt visszaigazolni látszik a gyakorlat. Így ha valaki rákeres a folyók szerepére, láthatja, számos elem megjelenik itt, a hajózástól kezdve a rekreációig, s mind az ember szempontjából ad választ e kérdésre. Ez azonban nem jelenti szükségképpen azt, hogy más szerepe nem lehet a folyóknak. Vegyünk egy egyszerű tényt: a Kárpát-medence középső vidékein a csapadék mennyisége és eloszlása rendkívül szélsőséges. Közép-Tiszán 400 mm-es átlagcsapadékos terület is akad, és van olyan év, melyben 2-300 mm körül mennyiség esik. Ilyen viszonyok mellett klimatikus sztyepp és félsivatagi növényzetnek kellene lennie e térségben. Viszont hosszú évezredeken keresztül egyenletesen nagy vízigényű erdőtársulások uralták a tájat, melyeknek puszta léte 800 mm feletti csapadékátlagnak megfelelő évi vízmennyiséget feltételez. Az esők ettől sokkal kevesebb vizet hoztak ide, tehát nyilvánvalóan valami más elem elégítette ki e vegetációs vízigényeket. És mindennek ismeretében tegyük fel újra a kérdést: lehet-e a folyónak valami embertől független szerepe? Hozzá tett-e valamit mondjuk a Tisza vagy a Duna a tájhoz, a táj életéhez?

Egyiptomról tudjuk, a Nílus ajándéka, és még sem tűnik fel, hogy az adott esetben van valami olyan szerepe egy folyónak, amihez az embernek semmi köze, legfeljebb kihasználhatja, mint Egyiptomban, vagy ellene dolgozhat, mint ma a Tisza esetében. Ezzel együtt a folyó meghatározott működésű alrendszere a tájnak. E meghatározott működés a Tisza esetében a vegetációs vízigények kielégítése, az ehhez nélkülözhetetlen vízkészletek szállítása, a térség vízháztartásának szabályozása, illetve évi 800-1000 mm-es csapadékátlagnak megfelelő szinten való megtartása.

Mindez elég alapos okot szolgáltat ahhoz, hogy elgondolkodjunk a rendszerműködés szerepén és jelentőségén. E problémát hangsúlyossá teszi, hogy az adott összefüggésrendszer egyetlen eleme sem érthető meg, ha nem ismerjük a rendszer egészének szerepét, mi több, a működés ismerete nélkül még le sem tudjuk határolni a rendszert, nem tudjuk felismerni önazonosságát. A filozófia történetből ismert Epheszoszi Hérakleitosz e megfogalmazása: „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”. Ezen gyakran elgondolkodtam. Ha ma valaki Sárospataknál megfürdik a Bodrogban, és lemegy másnap is, mibe fog fürödni: a Tiszában, vagy a Dunában? — a felvetés során összetévesztjük a folyót a benne elfolyó vízzel, holott a kettő messze nem ugyanaz. De folytathatjuk tovább e sort. Amennyiben a folyó hajózó útvonal, vagy vízelvezető csatorna, csak a medre lényeges, ártere nem, tehát a kettő egymástól nyugodtan szétválasztható, magyarán a folyó, mint rendszer csak a mederrel és a benne lévő vízzel illetve az abban lévő élővilággal azonos. Azt, hogy a folyó és az ártér egymástól elválaszthatatlan egységet alkot, akkor láthatjuk be, ha tudjuk, milyen szerepet játszik az adott vízfolyás a táj életében (vagy játszana, ha békén hagynánk). Ha az ember tisztában van azzal, hogy az Alföld természetes növénytakarójának vízigényeit a csapadék és a folyók árvizei legalábbis egyenlő mértékben elégítették ki, pontosan tudja, a folyó nem a medernél kezdődik. Mi már akkor belelépünk a folyóba, amikor belépünk az árterébe. A meder nem a folyó maga, csak a folyónak az ágya. A medrébe kényszerített folyó, olyasvalami, mint az ágyhoz kötött ember. És ha valaki úgy gondolja, nem bizonyos körülmények között jó dolgok is kötődhetnek az ágyhoz, gondolja végig: a folyó esetében a megtermékenyítés nem ott történik, mi több: ott nem is történhet…

A rendszer és a működés kapcsolatát és e kapcsolat jelentőségét más, talán szemléletesebb formában is jelezhetjük: „Tételezzük fel, hogy világűrt járó marslakók vagyunk, éppen most szálltunk le első ízben a Földön, és azzal a feladattal szembesülünk, hogy ,elemeznünk kell’ valamilyen ember alkotta gépet — az érthetőség kedvéért mondjuk egy autót. Ez a gondolatkísérlet nyomban megérteti velünk a finális kérdés tisztán analitikus jelentőségét. Egészen bizonyosan nem értjük meg ugyanis a tárgyunk részei közti összefüggést, és kölcsönös kapcsolatait, amíg ki nem találjuk, mire való az egész gépezet, és rá nem jövünk, hogy jármű, a földlakók mozgásszerve. A további analízis során azonban nem igen boldogulunk, ha leszereljük a jármű elülső részét, és pl. megpróbáljuk elkülönítve, önmagában megérteni a dugattyúgyűrűk egyikét, a porlasztófúvókát vagy az egyik abroncsszelep gumikonuszát. Még kevesebb sikerrel kecsegtet, ha megkíséreljük, hogy néhány részből, amelyet teljesen véletlenül sikerült kiszerelnünk, újra szintetizáljuk a rendszer egészét. Mindezt nem nevetséges abszurdumnak szánom: (…) Az egész egy részének funkcióját alapvetően csak akkor érthetjük meg, ha képesek vagyunk egyidejűleg áttekinteni és felismerni az összes többi rész funkcióját is. A porlasztót és funkcióját csak azután érthetjük meg, ha már megértettük, hogyan szívják belőle a keveréket a lefelé mozgó dugattyúk. Ez viszont megint csak akkor érthető, ha már felfogtuk, mire való a hajtórúd, a forgattyús tengely és a lendkerék, enélkül ugyanis nem tudhatnánk, honnét származik az az energia, amelyre a dugattyúknak a szíváshoz szükségük van. Azt azonban, hogy a lendkerék egyáltalán forog, s hogy energiát szolgáltat a három, nem energiatermelő munkaütem számára, csak akkor értjük meg, ha más alkatrészek — a szelepek, a bütykös tengely és a gyújtás — mellett végül magát a porlasztót is megértettük. Egyetlen rész és részfunkció sem érthető az össze többi funkciójának egyidejű megértése nélkül, egyiket sem elemezhetjük a másik előtt. (…) Ha valaki a négyütemű motorról magyaráz, először a mozgó részeket, a forgattyús tengelyt, a hajtórudat, a dugattyúkat és szelepeket mutatja be, s azután kezdi magyarázni a négy munkaütemet. Azt mondja például: ,ebben a pillanatban kinyílik a kipufogószelep’, ,most a hengerbe áramlik a gázkeverék’ vagy: ,most következik a gyújtás’ — jóllehet, hallgatója alapjában véve egyáltalán nem tudhatja, hogyan nyílik ki a szelep, mi is voltaképpen a gázkeverék, vagy, hogy mit gondoljon, mi az a gyújtás. Ilyenkor a tanár úgyszólván abban reménykedik, hogy hallgatója az előrevett kifejezések némelyikét — amelyek a tanítvány számára még semmiképp sem jelentenek fogalmakat — előzetesen legalább megközelítőleg helyesen értelmezi, és a megmagyarázandó rendszeregészről alkotott elképzelésében fenntartja a helyet az előre vett rész magyarázata számára. Érthető módon a sokkalta bonyolultabb valóságos szerves rendszeregészek bemutatása mérhetetlenül nagyobb analóg didaktikai nehézséget okoz, mint ami durván leegyszerűsítő példánkban.” (Konrád Lorenz: Az Orosz Kézirat. Cartafilus Kiadó, Budapest 1998)

A rendszerműködés jelentőségének megértése után sorra vehetjük, milyen elemek szabályozzák a természeti rendszerek működését, azaz a visszacsatolások felöl is megközelíthetjük a problémát. E téren persze ugyanolyan leegyszerűsítésre kényszerülünk, mit Konrád Lorenz az idézett példájában: számos elemet és kapcsolatot figyelmen kívül kell hagynunk. Itt lép be két a rendszer kutatás két új fogalma. A rendszerek egyes elemei különböző formában jelennek meg a működés során. Vannak olyan elemek, amelyek nélkül a rendszer nem tud azonos maradni önmagával. Egy adott vízfolyás esetében a meder kiszáradása, egy erdő esetében a fák kivágása, egy település esetében az emberek kiirtása a rendszer egészének összeomlásához vezet. Azaz az adott rendszernek az itt felsorolt alkotórészek kulcselemei. Az elemzésünk akkor lesz helytálló, ha egy adott rendszer vagy alrendszer esetében a tényleges rendszerműködést vizsgáljuk, és a hangsúlyt e működés kulcselemeire helyezzük. Mindez azt is jelenti, a rendszer megértéséhez nem szükséges annak minden elemét átfogóan, részletekbe menően ismerni. Teljesen elegendő, ha a rendszer építkezésének elveivel, működésével és kulcselemeivel tisztában vagyunk. Azaz, ha ismerjük a szerkezetet meghatározó összefüggéseket, a szerkezetben megnyilvánuló irányítás mikéntjét, és e kettő segítségével a belső szabályozás rendjét, tovább a rendszer működését, azaz a társrendszerek felé irányuló hatásainak összességét.

A rendszer lehatárolásának illetve a fenti elemek és összefüggésének felismerése nem csupán és nem is elsősorban elméleti jelentőségű. Alább két gyakorlati példa segítségével igyekszünk bemutatni, mi lehet a rendszerszerű gondolkodás jelentősége, illetve milyen gyakorlati haszna lehet egy táplálékláncon belüli összefüggésrend felismerésének.

Elsőként induljunk el egy késő őszi délután egy hajdúsági községünk határában az őszi búzatáblák felé. A falu közelében szépen zöldellő vetések sorakoznak, de kissé távolabb, egy fasorral szegélyezett út mögött, elkeserítő kép fogad. Vetési varjak seregei szállták meg a szántót, és csipkedik a búzát. Az első, ami eszünkbe jut: védekezni kell. Elkergetni, riasztani, mérgezni a varjakat. Ha mindezt megtettük, és közelebbről is megvizsgáljuk a táblát, láthatjuk: a búzaszálak lilás színbe öltöztek. Azaz valami más is megtámadta őket. Az adott esetben a pattanó bogár lárvája (drótféreg) rágta a kikelő búza gyökereit. Ilyenkor a bogár ellen hathatós védekezés nincs, bár kísérletezhetünk rovarirtó szerek földbe juttatásával. A varjak elriasztása és a föld mérgezése azonban nélkülözi mind a természet ismeretét, mind a rendszerszintű gondolkodást. Ugyanakkor ma a mezőgazdálkodásban ez a szemlélet, illetve beavatkozássor az általános. Az adott esetben azonban a dolgok másként alakultak. Nem feltétlenül a szemlélet miatt. A területen gazdálkodó feleslegesnek tartotta a beavatkozást. Úgy döntött, megvárja a tavaszt, aztán ha gyérnek bizonyul a tábla, betárcsázza és kukoricát vet majd a helyére. Erre azonban nem volt szükség. Tavasszal a búza szépen bokrosodott, a tábla egészséges tehát helyreállt. Nem kis részben a varjaknak köszönhetően.

Nézzük tehát mi történt.

A szántóföldön egy három elemből álló élelemlánc alakult ki. Ennek első eleme a búza volt, második eleme a drótféreg, harmadik pedig a varjú. Az adott esetben persze ettől sokkal több elem is szerepet játszik a történet egészében, de maga a jelenség hármukhoz köthető. Tehát a rendszerünk e három egymással kapcsolatba lépő elem köré (is) lehatárolható. A drótféreggel fertőzött búza színe jelezte az arra repülő varjaknak, itt a föld alatt csemege várja őket. A varjak kihúzgálták a fertőzött szálakat, elfogyasztották a lárvákat, ezzel állományi szinten gyógyították a táblát. Ehhez képest minden emberi beavatkozás durva hiba lett volna. A történet tanulsága, hogy adott esetben rendszerszintű szabályozással is védekezhetünk a károsnak ítélt folyamatok ellen. Magyarán nem a kártevővel küzdünk, hanem az adott élelemlánc teljessé tételén dolgozunk, avagy a termesztés során eleve az élelemlánc egészére összpontosítunk. A szántás eleve nem ilyen, itt a beavatkozás nem a lánc egészére, annak egyetlen elemére a termesztett növényre irányul. E közben emellett megszakítjuk magát az élelemláncot és igyekszünk a többi szemet elpusztítani. Ennek eredményeként a rendszer egésze leépül, azaz feléljük a föld termőképességét, és végső soron a kiemelt, kiválasztott növényt sem fogjuk tudni megtermelni. Az élelemtermelésünk akkor és csak akkor lehet fenntartható, ha az emberi tevékenység az egész érintett élelemlánc, más megközelítésben életközösség gazdagítására irányul. Ellenkező esetben – a leg-„ökobiotermészetbarát” gazdálkodás mellett is csak korlátozott ideig folytatható.

Az élelemláncok szerepét és belső szabályozásukat a legelő példáján is szemléltethetjük. Adott esetben természetesen nem modellezzük a legelő és a legelő állat kapcsolatát, csupán olyan mozzanatokra hívjuk fel a figyelmet, amelyek közelebb vihetnek a természeti rendszerek belső összefüggésrendjének megértéséhez. Más kifejezéssel élve az alábbiakban nem működést leíró, hanem az esetleges működések megértését elősegítő modellekkel lesz dolgunk.

A legelő, a gyep és a legelő állat kapcsolata két irányból is értelmes. Egyfelől a legelő igényli a rendszeres kezelést. Ha ez elmarad, rajta marad a tavalyi megavasodott fű, amely önmagában növeli a jelentősebb tüzek kockázatát, de más módon is visszahat a növényzetre, s hosszútávon megváltoztatja a gyep fajösszetételét. E téren épp a közelmúltban tapasztalhattuk meg, mit is jelenthet adott esetben a legelő állat a területen. A botanikusok egy jelentős része úgy vélte: a tűz mindig is természetes velejárója volt a Hortobágy életének, és nem jelentett túl nagy gondot. E hitükben azonban sokakat megingatott az utóbbi évek néhány nagyobb, komolyabb károkat okozó tűzesete. Pedig a dolog roppant egyszerű: a lelegelt füvön nincs mi égjen, a tűz végig fut a felszínen, de igazán nagy hőt nem termel, nem bánt sem állatot, sem növényt. Ha azonban a területen rajta marad az akár méteresre is megnövő fű, ez ott kiszárad, majd meggyullad, sokkal magasabb hőmérséklettel, a talajfelszín alá nyúló hatásokkal számolhatunk. Ebben az esetben a tűz akár gyökeresen átalakíthatja a táj szerkezetét, a gyepek fajösszetételét. A legelő állatnak tehát döntő szerepe van az adott táj fennmaradásában. Ha nem volna, a táj maga átalakulna. A legelés, csak az egyedek felől táplálkozás, a rendszer egésze felől nézvést: szabályozás. E szabályozásnak azonban keretek között kell maradnia. A túllegeltetés ugyanis éppúgy a legelő összeomlásához, fajösszetételének megváltozásához vezethet, mintha nincs legeltetés a területen, csak épp a leépülés jellege és adott formája változik. Nem véletlenül hívta fel a figyelmet Konrád Lorenz arra, milyen „ritkán fordul elő, hogy egy állat szaporodását közvetlenül a meglévő táplálék tömege szabályozza. Ez ugyanis mind a zsákmányoló, mind a zsákmányfaj érdekét tekintve gazdaságtalan volna.” (Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. IKVA, Sopron 1988.) Példának okáért, ha az adott tájon élő növényevő állatok számát pusztán a legelő eltartó képessége határozná meg, az állomány története túlnépesedések és összeomlások sorozatából állna. Természetes körülmények között azonban az adott élőlénycsoport nem jut el odáig, hogy felélje életterét.

Ahhoz, hogy egy természeti rendszert megérthessünk, ki kell választanunk valamely kulcselemét, s meg kell figyelnünk annak viselkedését, kapcsolatait, illetve ezek változásait. Lényeges, hogy az adott elem viselkedését saját természeti környezetében figyeljük meg. Egy legelőn tartott, kutyával és pásztorral őrzött nyáj esetében az állatok viselkedéséről és a rendszerben betöltött szerepéről semmit nem mondhatunk. Ezzel együtt ezek az állatok is életközösséget alkotnak, ám e körben a szabályozások és kölcsönhatások szempontjából az ember a kulcselem. Azaz nem közvetlenül az állat, hanem a pásztor az, akinek fel kell figyelnie a jelzésekre, és gondoskodni kell a megfelelő válaszokról. Ezek elmaradása illetve a téves válaszok természetszerűen kihatnak a juhok sorsára is. De ez egy másik történet. Itt most egy olyan nyáj viselkedésébe pillanthatunk be, amely néhány éven keresztül olyan területen legelt, ahol viszonylag nagy területet járhatott be szabadon, majd az alábbi helyszínre átkerülve (az első időkben legalábbis) időszakosan magára hagyva kereste saját táplálékát. Magányos kóborlásuk idején a juhok a 3. ábrán látható területet járták be

3 ábra: A juhok által bejárt útvonal

Az állatok nomád életük idején mintegy 200-300ha-nyi területet jártak be. Miután a megfigyelések alkalomszerűen voltak, elsődlegesen az „elbitangolt” jószág kutatására, s nem a természeti rendszerek belső szabályozására irányultak, e téren ettől pontosabb adattal nem szolgálhatunk.

A juhok eredeti legelője a Kis-, és Nagy-Polyánon található rétek voltak, továbbá Kis-Polyánalj, az úttól felfelé, illetve a Polyánok köze volt. Szállásuk a Nagy-Polyán derekán található, (1) számmal megjelölt hely, a legeltetés kiindulópontja az itt épített (de a légi felvételen még nem látható) hodály volt. Az állatok innnen indulva a Nagy-Polyán kissé „rövidgatyára” emlékeztető legelőjét használták. Hajnaltájt a karámból kihajtva vagy az alsó, vagy a felső szár legaljára hajtották le az állatokat, akik innen indulva folyamatosan haladtak felfelé, majd valahol közép tájt elültek, s késő délután haladtak tovább. A déli elülésekkor a felvigyázók (erős túlzás lenne pásztoroknak nevezni őket) megkeresték a juhokat, és behajtották a karámba, de volt olyan is, hogy nem foglalkoztak velük. Hosszú időn keresztül ez volt a legeltetés természetes rendje. Ám az idő múlásával a juhok viselkedése megváltozott. Az alsó szárból nem felfelé, hanem a Polyánok köze felé vették az irányt, s a szemközti oldalon mentek fel a Kis-Polyánra. Később aztán eleve a Kis-Polyánra hajtották át az állatokat, kik ettől kezdve jellemzően a két Polyán között közlekedtek. Néha – vagy segítséggel, vagy a nélkül – letévedtek a Kis-Polyánaljra is. E rend több héten keresztül zökkenők nélkül működött. Volt olyan eset, hogy a felvigyázók késve érkeztek, és estére az állatokat nem tudták behajtani a hodályba, de másnap hajnalban a jószág visszahúzódott a legelőre.

A nyár közepe táján a juhok áttették székhelyük a Kis-Polyánra illetve a Debra völgybe. Estére felfelé húzódtak a (2) számmal jelölt szállás felé. Több alkalommal is innen hajtották le őket a hodályba. Néhány nap multán azonban az állatok eltűntek. A jószágtartók többször is hiába keresték őket. Eleinte a Polyánokon és a Debra-völgyben keresték a juhokat. Az utóbbi területen friss nyomokat is találtak. Alkonyattájt a völgyben néhány kóbor kutyára bukkantak. Feltételezhető, hogy ezek az állatok riasztották meg és kergették el a nyájat. A juhok ezután a nyomok, és az erdőt járó munkások beszámolói alapján a Debra feletti, a Terebes-szállás, Tölgyes-bérc, Fekete-rét, Fekete-hegy közt, illetve ezektől kissé északra elterülő erdők aljnövényzetét, illetve tisztásait legelték. Új szállásuk a Fekete-rét mentén egy bokrosabb hegyoldalban volt. A helyváltoztatásban – a kutyák általi zavaráson túlmenően – szerepet játszhatott az időjárás is. A kérdéses időszakban ugyanis az árnyas völgyekben és az északi lejtőkön sokkal hűvösebb volt, mint a Polyánok napfénynek kitett legelőin. Hogy a későbbiekben mi történt volna, nem tudhatjuk, mert közel kétheti távollét után az „elbitangolt” jószágot előkerítették és visszahajtották a karámba. Ettől kezdve mindig volt valaki, aki ügyelt a nyájra. A kísérlet tehát befejeződött, mielőtt elkezdődhetett volna. Van ugyanakkor néhány továbbgondolásra késztető mozzanat. Az állatok viselkedése nem volt esetleges. Meghatározott rend szerint váltották a legelőt, ahonnan az alkalmai „ragadozók” zavarása mozdíthatta ki a nyájat. Ugyanakkor a zavarás megszűnte után nem tértek vissza a korábbi területekre, hanem az árnyasabb és vélhetően járatlanabb, kevésbé zavart erdőségek mélye felé vették az irányt, annak ellenére, hogy az adott esetben gazdáik úgy vélték, még bőven volt mit enni a felhagyott legelőn.

A példa kedvéért tekintsük a juhokat egy adott élelemlánc elemének, tekintsünk el az embertől, és egészítsük ki a láncot a ragadozóval, esetünkben a farkassal, és innen nézvést vizsgáljuk meg az eseményeket. Az első lényeges pont: az állatok ragaszkodtak a területükhöz. Bóklászásuk első időszakában vagy a hodályban, vagy ahhoz közel ültek meg, és vissza-visszatértek a legelőre. Ezzel együtt egyik területet sem legelték le „csutkára”. Amikor továbbhúzódtak, mint jeleztük, az érintett emberek még nem észlelték a túllegeltetés nyomait. A „kísérlet” során azonban nem szerepelt ragadozó a láncban, illetve a két kutya véletlenszerűen jelent meg. Ugyanakkor nagyon jól szemléltette, milyen szerepet is játszhatott a hozzá hasonló vérmérsékletű és jellegű farkas ebben a rendszerben. A kutyák egyetlen juhot sem ragadtak el, csupán megugrasztották az állatokat. Hasonló eseteket őzekkel figyeltünk meg. A Tisza és a Bodrog áradásai télutón és tavasszal több száz állatból összeverődött rudlikat kergetnek ki a mentett oldali szántókra. Az állatok azonban nem vándorolnak el messze az ártértől. A gátakhoz közel eső csalitokban húzzák meg magukat. Megriasztásuk esetén hatalmas köröket megtéve csalják el üldözőiket és jellemzően a korábbi területekre húzódnak vissza. Ugyanezt a jelenséget megfigyeltük akkor is, amikor a bodrogzugi réteken szintén kóbor kutyák kergettek meg őzeket. Az állatok tőlünk mintegy ötvenméternyire legelésztek. Rendkívül óvatosan nyúltunk a fényképezőgép után, amikor a falu felől három kutya rontott ki a bozótosból, megugrasztva az állatokat. Az őzek felénk indultak el, aztán balra tértek egy mocsaras rét felé, azon átgázolva eltűntek a tiszaháti szántók irányába, majd a szántókról más oldalon tértek vissza a mocsárba, ahol a kutyák végül nyomot tévesztettek, és visszafordultak a falu felé. Az őzek pedig az eredeti helyszíntől néhány tízméternyire a mocsár partján álltak meg. Most viszont már felőlünk kapták a szelet, szagot foghattak, és ezúttal a mocsár mögött található csalitok felé menekültek.

A farkas oldaláról közelítve a történethez azt látjuk: bár e ragadozók néha próbát tehetnek nagytestű állatokkal, egészséges állománnyal szemben kevés az esélyük. Nos, nem is ezek jelentik a fő táplálékukat. Olykor-olykor előfordulhat, hogy egy-egy gyengébb állatot, vagy bárányt elszakítanak a nyájtól, és zsákmányul ejtik, hatásuk lényege azonban nem elsősorban ez. Kettejük fogócskájának a gyep és az erdő aljnövényzete a haszonélvezője. A folyamatos zavarás lehetetlenné teszi, hogy az állatok láncba állva folyamatosan menjenek végig a területen. Egy-egy komolyabb esetben, mint arra a juhok példája utalt, egy-egy ilyen riasztás következtében hosszabb időre is elhagyhatják a legelőt.

Nézzük meg most már az adott láncot ebből a szempontból. A legelő eltartó-képessége évről évre változik. E változások nem jelentősek, de most induljunk ki abból, hogy több egymást követő kedvező év is ránk köszöntött, ami a juhok számát is gyarapította. A növekvő juhállomány azonban nem jelent közvetlenül növekvő táplálékot a farkas számára, ellenben nagyobb hatást fejt ki a legelőre, azaz a lánc egyik eleme a másik rovására növekedne, amit gyorsan visszavágna egy-egy szűk esztendő. Ha tehát a kedvező évek hatására gyorsan felszaporodna a juhállomány, az első kedvezőtlen év összeomlásszerű pusztulással járna. Ezt számunkra szinte érzékelhetetlen szabályozók akadályozzák. Amikor egy adott tájon a vízbőség, vagy más időszakos adottság hatására feldúsulhat a növényzet, alig észrevehetően, de változik a fajösszetétel is. Hasonló helyzettel számolhatunk akkor is, amikor a szaporodó állatlétszám egyre nagyobb terhet ró a növényzetre. Itt az adott esetben nagyon kis arányváltozásokról lehet csak szó. Egy-egy növényből kevesebb lesz, másokból több, illetve a növényzet mellett megjelennek, illetve elszaporodnak különböző rovarok, csigák. E változások első pillantásra jelentéktelennek tűnnek, ezzel együtt komoly szerepük van a táj önszabályzó folyamatiban. Azzal kell kezdeni, hogy a változások, illetve a létszámnövekedés miatt a juhok nem megfelelő arányban kapják a szükséges táplálékot. Ez az arányvesztés több lehetséges tényező közrehatásaként az állomány gyengüléséhez vezethet. E folyamatban kitüntetett szerep jut a különböző betegségeknek, élősködőknek.

Az egyed, az egyén felől vizsgálódva szükségszerűen értjük félre a betegségek természetét és a Természet egészében betöltött szerepét, az azt elszenvedő egyed sérülésének tekintve a betegséget. Itt két súlyos hibát is elkövethetünk: egyfelől nem vizsgáljuk a jelenségnek a rendszer életében betöltött szerepét; másfelől a betegség okait kutatva arra összpontosítunk: miért betegedtek meg a fertőzés áldozatai, ahelyett, hogy azt vizsgálnánk, miért maradtak egészségesek a társaik. Itt nem csak arról van szó, hogy a rendszer egésze, de legalábbis a magasabb szerveződési szintek felől közelítve a kérdéshez egészen más képet alkothatnánk róla, sokkal inkább arról, hogy amennyiben a betegség, tényleg egyfajta szabályozó szerepet tölt be a természetes rendszerek együttműködő közösségében, e szerep akár időleges kiiktatása is olyan láncreakciót indíthat el, mely hosszútávon a rendszer egészét veszélyezteti. Hogy e felvetésünkkel jó nyomon járunk, könnyen beláthatjuk, ha csak felületesen áttekintjük példának okáért az élősködők és az általuk okozott betegségek szerepét és jelentőségét adott rendszerelemek működésének összehangolásában.

Láttuk, hogy a ragadozó-zsákmány, illetve egy adott növénytársulás és az azt fogyasztó állatközösségek egyfajta élelmiszerláncolattá szerveződnek. E láncban az elsődleges tápanyagok mennyisége, illetve a tápanyag körforgás zavartalansága határozza meg valamennyi résztvevő élőlény létlehetőségeit. Ahhoz, azonban, hogy e téren egyfajta optimum kialakulhasson, igen összetett kölcsönhatásrendszer szükséges. Már láttuk, hogy egy adott gyepterületen az elégtelenlegelés éppoly káros, mit a túllegelés. Amennyiben a fűfélék és a növényevők kapcsolatában a rendelkezésre álló élelem határozná meg az egyedszámot, a legelőhasználat rendszeresen ismétlődő túllövésekhez, és az ezekből fakadó összeomlások láncolatához vezetne. Más szabályozóknak kell tehát belépniük, melyek hatására az állatok érzékenyebben reagálnak a legelő állapotára. Amíg az állatlétszám megfelelő, ilyen szabályzó lehet az állandó zavarás. Ha azonban a növényevők egyedszáma a zavarás ellenére nő, más hatásokra van szükség, olyanokra, melyek a túllegelés megtörténte előtt hatnak a jószágra, s ezzel egyben meg is előzik a komolyabb károkat. A lehetséges hatások tárházából a következőkben a juhok néhány jellegzetes betegségét vesszük górcső alá.

A juhok egyik legjellegzetesebb betegségét a májmételyt két köztigazdás élősködő a mételyféreg és a lándzsás mételyféreg okozza. Az előbbi a vizes, az utóbbi a száraz legelőkön fordul elő, mindkettőt egy-egy csigafaj terjeszti. A juh elfogyasztja a fűszálakra tapadt csigákat és megfertőződik. Hogy egy adott területen miért jelenik meg és szaporodik el a köztigazda, illetve, hogy a fertőzés milyen erősséggel és mennyiben éri el a juhállományt, nehezen átlátható. A szabályozás kétfelől is hat, illetve hathat. Egyfelől a fertőzött csigák mennyisége, másfelől a legelő juhok ellenálló képessége irányából. A legelőn található növényzet fajösszetétele a legeltetés mértékének függvényében változik. Hogy e változások milyen hatással lehetnek az adott élelemláncra, melynek a csiga éppúgy része, mint a juh, nem tudhatjuk. Könnyen belátható azonban, hogy e változások a lánc adott szereplőire valamilyen mértékben hatnak. Láttuk, a közvetlen hatás a juhok felől azt jelentené: bő táplálék, nagy szaporulat, nagy szaporulat túllegelés, túllegelés, csökkenő táplálék, csökkenő táplálék, az állomány összeomlása. E visszacsatolás azonban az adott esetben többrétű lehet. A túllegelés első jelei esetenként egy száraz legelőn egy másik láncszemre, a zebracsigára hathatnak kedvezően. A fajösszetétel számunkra és a juhok számára még észrevétlen változása kedvezően érinti a köztigazdát, minek következtében a legelő fokozatosan elfertőződik, s a betegség még a tényleges túllegelés előtt visszafogja a juhállományt. A folyamat ezen eleme számunkra követhetetlen, ugyanígy beláthatatlanok az ezt követő változások. Természetesen e szabályzók nem csak a juhokra, a zebracsigákra éppúgy kell, hogy hassanak. Adott esetben a legelő növényzetének megváltozása más fajoknak is jelzést adhat. Így a baromfifélék vadon élő változataira (amíg léteztek) illetve a természettel együtt élő emberre. Az utóbbi esetben valamiféle tudatos felismerés és védekezés megjelenésére kell számítanunk. Magyarán, az ember észleli a kórt, és különböző természetes féreghajtók adagolásával, a legelő baromfival történő legeltetésével válaszol a problémára, vagy egyszerűen csak más legelőre hajtja az állományt, időt adva a „fertőzött” gyepnek a megújulásra. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy a fajösszetétel változása közvetlenül jelez az adott köztigazda ragadozóinak.

A rendszerben megjelenő adat- és ismeretcsere azonban nem korlátozódik e mozzanatra. A beteg juh, a ragadozó szempontjából maga is egy ismeret. Ehhez azonban tudni kell, hogy a farkas és az elvadult kutya elsődleges táplálékát a kisebb rágcsálók, nagyobb rovarok adják, nagy „vad”, úgymint juh, kecske, őz, esetenként borjú és malac, csak ritkán kerülnek az „asztalukra”. A legyengült, a nyájtól el-elmaradozó, esetenként végleg eltévelygő juhok e táplálékrend megváltozására késztetik e ragadozókat. Így a fertőzött, kevéssé ellenálló juhokat természetes ellenségeik kiszelektálják, ami a faj egésze felől nézve egyfajta immunizációt jelent, másrészt viszont a járvány terjedését is korlátozza. A folyamat mindaddig tart, amíg a nyáj vissza nem nyeri az egészégét. Ez nagyban függ az adott területen található táplálék mennyiségétől, de minőségétől is. A legelőkön jellemzően összetett és eltérő növénytársulásokat találunk. E társulások egy része pl. a fűfélék a legelő állatok tápláléka, más része viszont e szempontból lényegtelennek tűnik. Ott vannak a legelőn, az állatok azonban nem nyúlnak hozzá. Némelyikük, mint pl. a farkasalma egyenesen mérgező. Ezeket a növényeket az ember hajlamos gyomoknak tekinteni, s némely következetes gazdálkodó — különösen az intenzív, telepített gyepeken, irtani is, holott a legutóbbi megfigyelések arra intenek, e „gyomok” különösen fontos szabályzó szerepet töltenek be a legelő életében. Bizonyos esetekben ugyanis a legelő állatok ezekre a növényekre is „ráfanyalodnak”. Jellemzően akkor, ha valamilyen betegség, fertőzés vagy épp féreg kínozza őket. Ilyenkor ezeket a gyomokat egyfajta orvosságként fogyasztják el az állatok, s gyakran meg is gyógyítják vele önmaguk. Láthatjuk tehát, a legelő növényeinek fajösszetétel igen lényeges a legelő állomány egészsége szempontjából. Ha a növények kevés táplálékhoz jutnak, hiánybetegek lesznek, ezzel hatnak a legelő jószág egészségére is. Az egyoldalú, avagy hiányos táplálkozás kiszolgáltatottabbá teszi az állatokat a fertőzésekkel, az élősködőkkel és a ragadozókkal szemben. Az állatlétszám csökkenésével aztán a legelők magukhoz térhetnek. Ezzel párhuzamosan a fertőzött állatok gyógyítani kezdik magukat, így a legelő szinten tartásához szükséges létszámuk nagyobb megrázkódtatás nélkül szinten maradhat.

Még egyértelműbb lesz a kép, ha egy másik köztigazdás élősködőt, a kergeférget vizsgálva. „A köztigazdás élősködők lényege, hogy az egymást követő fejlődési alakjaik más és más állatfajokban tudnak csak fejlődni. A főgazda szerencsésnek mondható, mert nem pusztul bele, hogy élősködőt hordoz a testében. A köztigazdákban viszont az élősködő végzetes szerepet játszik. Ilyen köztigazdás élősködő a kergeféreg is. A kergeféreg kifejlett alakja a ragadozók (kutya, farkas) beleiben él. A ragadozónak a kelleténél többet kell ennie, hogy a bélférget is etesse, de egyébként élhet és virulhat. Ürülékével viszont hosszú időn át szórja a féreg petéit. Ha ezt a petét legelés közben lenyeli a birka, a belében kikel a féreg lárvája, de nem marad a bélben, hanem az erekbe fúródik, és addig viteti magát a vérrel, amíg el nem jut az agyba. Ott megállapodik, és folyton növő hólyaggá alakul. A hólyag belsejében számtalan féregkezdemény fejlődik. Ezek csak akkor tudnak majd továbbfejlődni, ha újra a kutya vagy a farkas belébe kerülnek. A hólyag károsítja a birka agyát, aminek leglátványosabb következménye, hogy a birka egy idő után már nem tud parancsolni a lábainak. Ha támadnak a farkasok vagy a kóbor kutyák, az egészséges birkák zárt alakzatba tömörülve védekeznek, vagy elszaladnak. A kergebirka mindkettőre képtelen, így ő lesz az áldozat. A ragadozók elfogyasztják a leölt kergebirka agyát, így megfertőzik, vagy ha már korábban is férgesek voltak, akkor visszafertőzik magukat. A féreg tehát megváltoztatta a birka viselkedését annak érdekében, hogy visszajuthasson a farkas vagy a kutya belébe, miközben szaporodott, sokasodott. A főgazdánál legfeljebb emésztési-tápanyaghasznosulási zavarokat okozott, a köztigazdának viszont a halálát okozta azáltal, hogy megfosztotta az önvédelem legalapvetőbb eszközétől is.” A féreg jelenléte itt teljesen egyértelmű jelzés a ragadozók felé, hiszen itt a sérült, védekezésre képtelen állatok megjelenésével párhuzamosan a anyagcseréjük felborul, táplálékigényük nő, mert a férgeket is el kell tartaniuk. Nagyobb és bőségesebb táplálékot igényelnek tehát, mint a fertőzés előtt. Így azután egyre gyakrabban tesznek próbát egy-egy nyájjal, kecske, vagy őzcsapattal. S miután a kergebirkával szerencséjük lesz, rászoknak a juhok zaklatására. Mindez addig tart, amíg a juhállomány végzetesen le nem csökken. A táplálékhiány azután egészen másfajta védekezésre kényszerítheti a farkasokat. „A ragadozó könnyedén ráléphet a gyógyulás útjára. Eszik valamilyen mérgező, féregűző gyógyfüvet, erre az élősködő elereszti a bélfalat és távozik az ürülékkel együtt, majd a Nap sugaraitól elpusztul.” (Tóth Ferenc: Élősködők IV. 2008. kézirat, a szerző szívességéből.)

Az adott esetben tehát a tápláléklánc, mint önszabályzó rendszer áll előttünk. E rendszer működése rokon az élőszervezetek működéséhez. A szabályozások jellege persze eltérő, az eredménye azonban nagyon hasonló. Bizonyos rovarok esetében az adott táplálék minősége kihat az egyedfejlődésükre is. Pl. a természetes körülmények között élő levéltetvek esetében az első korty táplálék határozza meg, hogy a lárva szárnyas vagy szárnyatlan egyeddé fejlődik. Amennyiben a nagyarányú fertőzöttség károsítja a növényt, és ez kihat a nedvkeringésére is, a levéltetvek a növény nedvösszetételét érzékelve szárnyas egyedekké fejlődnek és elhagyják az adott térséget, lehetőséget biztosítva a növénynek arra, hogy magához térjen. E szabályzó működése az adott területen élő valamennyi rovarra hat, így valamennyien elvándorolnak, ott hagyják a térséget. Más esetekben a növények színváltozásai jelzik a ragadozónak a zsákmány jelenlétét, ezt láttuk a lila színbe öltözött búza esetében. Előfordul az is, hogy egy adott növény illatanyag kibocsátásával közvetlenül is jelez kártevője természetes ellenségeinek: itt terített asztal várja őket. A rendszer egésze szempontjából e jelzések olyan összetett és finom szabályzó mechanizmusokat alkotnak, mint amilyenek pl. az egyes egyedeken belül a hormonháztartást, vagy az anyagcserét, vagy az egyes szervek működését szabályozzák.

Térjünk vissza most egy gondolat erejéig Königsberg hídjaihoz. Láttuk, hogy az adott esetben egy teljesen esetleges halmazból, az elemek között kapcsolatot teremtő kérdés hozott létre önálló rendszert. E mozzanat két lényeges hibalehetőségre figyelmeztet bennünket. Egyrészt a kulcselemek illetve a rendszeren belüli kapcsolatok, másrészt a rendszer lehatárolásának jelentőségére. A königsbergi gráf a maga valójában csupán ismeretelméleti kategória, akárcsak a juhlegelőn kialakuló élelmiszerláncolat. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a természetben nincsenek ilyen rendszerek, csupán arról van szó, hogy ezek vizsgálata során olyan leegyszerűsítéseket alkalmazunk, melyek segítségével áttekinthetjük, ugyanakkor azonban ezzel el is távolítjuk a valóságtól vizsgálódásaink tárgyát. A legelő fajösszetételének, a köztigazdák, illetve a férgek, ragadozók és juhok kapcsolatrendszerének elemzésekor szükségszerűen hagyunk ki számos összefüggést gondolatmenetünkből. Mindez azt jelenti, hogy eredményeink csupán korlátozottan, részben a rendszeren belüli szabályozás vonatkozásában, részben az adott vizsgálat tekintetében igazak. Példáinknál maradva, a juhok és a juhlegelő fajösszetételének kapcsolatában általánosan jelezhetjük a szabályozás meglétét és jellegét, konkrét formáira azonban csak közvetve következtethetünk. Másfelől, a tényleges vizsgálatok eredményei csak egy adott legelőre, és az ott megfigyelt élelmiszerhálózat vizsgált elemire vonatkoznak. Itt is számolnunk kell azonban azzal, hogy a tényleges eredmények a rendszer egésze szempontjából — a kimaradt szabályzóelemek arányában — pontatlanok.

A rendszer elemzésének legfontosabb szempontja tehát a működés meghatározása. Ilyen körülmények között először is arra a kérdésre kell választ kapnunk: a természet szerves, együttműködő rendszereinél találhatunk-e közös (legalábbis rokonítható), minden rendszernél és alrendszernél megtalálható működést? Ettől is fontosabb azonban, hogy egyetlen elem működése sem érthető meg önmagában. Ha az életet egy-egy faj, egyed felől vizsgáljuk, általánosítható, s így valamiféle működés alapjaként felfogható tulajdonságnak vehetjük a növekedést, a versengést, s a létért való küzdelmet. Ám e körből épp a lényeg marad ki. A rendszerek megértésénél általános elvnek tekinthetjük, hogy egyetlen elem sem érthető meg a többi ismerete nélkül. A növekedés és a verseny azonban az egyedek, pontosabban a részek felől nézvést válik jellegadó meghatározottsággá, azaz itt épp a többi elem, illetve ezek működése hiányzik az összképből. A kapcsolatrendszerek szűkítése, a részek vizsgálata, ha nem párosul a rendszer egészét jellemző lényegi összefüggések legalább vázlatos megismerésével, nem közelít, sokkal inkább távolít a valóságtól. Hasonló helyzetet Königsberg hídjai esetében is megfigyelhettünk. A kérdésünk: át lehet-e menni valamennyi hídon úgy, hogy mindegyiken átmegyünk, de valamennyit csak egyszer érintve, olyan ismeretelméleti rendszert hozott létre, melynek az adott valósághoz semmi köze nincs. A kérdésünk sem a hidak, sem a folyó, sem a város, sem a közlekedés szempontjából nem értelmezhető, nem kötődik egyik valóságához sem. A szempontjaink itt olyan egységet alkotnak, mely rendszerként viselkedik, melyben a rendszerek működésére vonatkozó általános törvényszerűségek ugyanúgy érvényesülnek, mint bármely valós rendszerbe, csupán a valósághoz nem kötődnek. Hasonló szerkezetet hozunk létre, amikor az egyes elemek tulajdonságait nem a rendszer egészéből, hanem az egyes elemek felől kíséreljük meg vizsgálni, s a rendszert a többi szervezési szinttől elkülönülten vizsgáljuk. Az élet hihetetlenül sokféle, s bár bizonyos nézőpontból kétségtelenül jelen van benne a növekedés és a versengés is, ez azonban csupán egyetlen, s a rendszer egésze szempontjából még csak nem is a legfontosabb eleme. Vegyük alapul egy földrajzi tér növényzetének kiépülését. Vegyük figyelembe, hogy már ez esetben sem a rendszer egészéről beszélünk, mert a növény és az állatvilág az adott térben egymástól elválaszthatatlan és külön-külön értelmezhetetlen egységet alkot. Ezzel együtt a növényborítottság megjelenése és kiteljesedése – szigorúan csak a rendszerműködést jelző sajátságokra vonatkozóan – önmagában is jelentős lehet, ha a rendszer egészére vonatkozó, általánosítható törvényszerűséget ismerünk fel benne. Nézzük tehát a folyamatot, mely az egyedek felől nézvést verseny: a magasabb lépcső növényei kiszorítják az alacsonyabb fokon álló növényzetet, a fűféléket a cserjék, a cserjéket a pionírfák, azokat pedig a záró társulás fajai. Ugyanakkor az egymásra épülés során elsődlegesen a belső arányok változnak. Az adott lépcső legalábbis részben, megtartja az előző lépcső fajait, a záró társulásban tehát az összes lépcsőre jellemző növényzet megtalálható, ha más-más arányban is. A rendszer egésze felől a szukcesszió egy belső fejlődési folyamatnak tételezhető, ahol az egyes lépcsőfokok a következő állomás megjelenését készítik elő, miközben a rendszer gazdagodik, egyre sokszínűbbé, sokfélébbé válik. Mindezt az ún. ökológiai niche-elmélet segítségével szemléltethetjük. „Az ökológusok az egyes fajok igényét és elhelyezkedését az élőlényközösségben az ökológiai fülke vagy niche (ejtsd: nis) fogalmával próbálják megadni. Az élettelen környezetet, például a talaj nedvességét egy vonalon ábrázolhatjuk 0 és 100% között. Minden fajnak e skálán van egy minimuma, ahol még éppen megél, optimuma és maximuma is. (E potenciális niche azonban más fajok jelenlétével beszűkülhet, illetve eltolódhat.) Ha csak egyetlen ilyen niche-tengelyen ábrázolnánk egy erdő növényfajait, óriási zsúfoltságot, látszólagosan iszonyú versengést vélnénk a fajok között az átlagos nedvességi zónában. Vegyünk fel egy másik tengelyt is, mondjuk a fényt. Ezzel a két tengellyel már egy síkot határozunk meg, amelyen az előbbi tumultus már kevésbé lesz sűrű, hiszen a közepes vízigényű fajok egyrészt napos, másrészt árnyasabb tartományokat részesítenek előnyben. A tengelyek számát háromra növelve (pl. a talaj nitrogéntartalma alapján) már térbeli elrendeződést kapunk, az átfedő igények további mérséklésével. Bár elképzelni nehéz, a nich-tengelyek számát jóval nagyobbra is emelhetjük, és egy ilyen sokdimenziós hipertérben egyre bővebben lesz hely.

Fontos ismét hangsúlyozni, hogy az egyes fajok hatókörnyezetét jelentő nich-tengelyek messze nem csak az élettelen tényezőkből állnak. A fajok maguk is nich-tengelyei legtöbb másik fajnak, így ha az ökoszisztémába egy új faj kerül, kétféle dolog történik egyszerre. Egyrészt a hasonló igényű, már korábban a rendszerben élő fajokkal le kell rendeznie a niche határait, ez az előbb már említett élőhely-megosztásos niche-szegregációban valósulhat meg, ha rendelkezik kellő genetikai változatossággal. Másrészt az új faj új niche-tengelyt is alkot a hipertérben, újabb fajok számára nyitva betelepülési lehetőséget.” (Vida Gábor: Helyünk a bioszférában. Typotex 2001.) Mindennek tudatában az egyes fajok esetében már nem tekinthetjük a versenyt alapműködésnek. Ha egy-egy niche elfoglalása új betelepíthető tengelyeket nyit meg, melyre újabb és újabb fajok épülhetnek, a működés alapja sokkal inkább valamiféle rendszerszintű szabályozás, illetve kölcsönhatás rendszer. Itt természetesen fokozottan kell figyelnünk Konrád Lorenz példájára: egyik faj működése sem érthető meg az adott niche-hálózat egészének, illetve valamennyi elemének megértése nélkül. A kutató így éppúgy csapda helyzetbe kerül, mit a négyütemű motor működését ismertető oktató, azzal a súlyosbítással, hogy az adott esetben sokkal több-funkciós, és persze lényegesen nagyobb elemű rendszerek működését kellene átlátnia. Ez azonban csak az egész szempontjából érthető és értékelhető. A természetes rendszerekkel megismerkedve, meg kell értenünk a rendszer egészének működését, majd ennek ismeretében kell meghatározni az egymással rokonítható, illetve egymástól eltérő jellegzetességeket mutató elemeket. Ezt követően már csak ezek egymáshoz, és a rendszerműködéshez való viszonyát kell megértenünk, hogy megvizsgálhassuk egy tényleges rendszer felépítését és működését.

Szeretnénk még egyszer hangsúlyozni, hogy az itt felsorolt példákkal csupán a rendszerek általános jellegzetességeire hívtuk fel a figyelmet. Tehát nem állítjuk, hogy a jelzett élelemláncok működését feltártuk, vagy akárcsak közelítő pontossággal leírtuk volna. Volt ugyanakkor a példáinknak egy nagyon komoly gyakorlati tanulsága is: a juhok – más megfontolások miatt ez kiterjeszthető általában a növényevő állatokra is, de a gyakorlati haszon szempontjából ez itt mellékes – ragaszkodtak egy adott földrajzi térhez. Szerencsére, mondhatjuk, mert ellenkező esetben a napokra elkóborolt jószágot lehetetlen megtalálni, hisz tíznapi távollét után egy közel 200 km sugarú kör bármely pontján lehettek volna. A nyáj tulajdonosai építettek is erre, ezért hagyták meg az állatokat félvad körülményeik között. Ugyanakkor ez a jellegzetesség arra is figyelmeztet bennünket, a földrajzi tér, az adott táj és a benne élő növény- és állatvilág egységes rendszert alkot. Amikor egy táj, illetve a benne kibomló élelemlánc működését vesszük górcső alá, a rendszer lehatárolásakor az állatok által bejárt teret kell alapul vennünk.

Adalékok az erőforrásválsághoz — avagy hol a megoldás? II. rész

Molnár Géza — Wed, 27 Apr 2011 17:37:54 +0000

Munkánk előző részében lényegében összefoglaltuk, amit a világ jelenlegi helyzetéről a különböző egymásra hatások és kapcsolatrendszerek fényében el lehetett mondani. A további fejezetekben szinte semmit sem fogunk ehhez hozzá tenni, csupán a témát körbe járva különböző oldalról világítjuk meg az egyes mozzanatokat. Tesszük ezt elsősorban azért, hogy megmutathassuk, mi magunk mit értünk az egyes fogalmak alatt. E fogalmi tisztázás nélkül elemzésünk lényeges pontjai maradnak rejtve. Szellemi kalandra hívjuk tehát az olvasót, játékos utazásra térben, időben és gondolatmenetben. Olyan utazásra, mely után a közös élmények teremtenek közös nyelvet, közös értelmezéseket. E közben számos példát láthatunk majd, olyanokat is, amelyek valamely tudomány keretei közt is értelmezhetők, sőt eddig elsősorban ott értelmezték őket. Ez ne zavarjon meg bennünket. A matematikai levezetések, képletek, fizikai törvényszerűségek mögött mindig ott kell álljon az élet, a megélt és a megélhető valóság. Az elkövetkezendőkben – néhány tudományos elméletet is segítségül hívva – elsősorban erre a valóságra szeretnénk rámutatni. Amikor tehát egy-egy elméletet segítségül hívunk, nem az adott tudományba ártjuk bele magunkat, csupán az adott gondolati rendszerből levonható következtetéseket használjuk fel egy-egy még elvontnak tűnő, vagy értelmetlennek látszó fogalom, mozzanat tisztázásához, értelmezéséhez.

II. rész.

Első lépések a természeti rendszerek felé

A természeti rendszerek viselkedését épp oly szigorú természeti törvényszerűségek szabják meg, mint mondjuk a földre hulló almáét, csak hogy ezek az összefüggések első ránézésre nehezen foghatók, nem tűnnek állandónak. Részben emiatt, részben a bevezető tanulmányban már jelzett modellezési sajátságok okán ráadásul maguk a rendszerek meglehetősen önkényesnek tűnnek. Így aztán egyáltalán nem könnyű annak a helyzete, aki meg, illetve fel akarja ismerni őket. A világot szemlélve sok esetben tűnhet úgy: amit vizsgálunk nem is a valóság maga, csak egy az emberi elme segítségével összetákolt, valós kapcsolataiból kiszakított modell. Egyelőre értsünk egyet mi is a szkeptikusokkal, és fogadjuk el, az egész rendszerelmélet azért születhetett meg, mert az emberi gondolkodás véges, ezzel szemben a világ végtelen. Az embernek tehát el kell különítenie, ki kell szakítani e végtelen világból vizsgálódásai tárgyát. Mindezzel természetesen meg is határoztuk a gondolkodásunk irányát. Alulról, a részek felől indulunk a világ egésze felé. Modellünk tehát alulról felfelé és belülről kifelé építkezik. Miután a mai gondolkodásban ez a megközelítés általános, mi is ezt az utat választjuk. Már itt fel kell azonban hívnunk a figyelmet, e megközelítéssel csak adott határig juthatunk, azon túl egészen más nézőpontra lesz szükségünk.

A rendszereket egy ismert példa alapján közelítjük meg. A matematikában, illetve a hálózatok tudományában közismert a gráfelmélet, melynek megalapozása Leonhard Euler nevéhez fűződik. Rendszerelméleti kalandozásaink kiindulópontjaként az általa szerkesztett gráfot: Königsberg hídjait használjuk.

És most, ha kérhetünk ennyit az olvasótól, lépjünk ki sajátos kereteink közül. Utazzunk térben és időben. E perctől kezdve nem a számítógép előtt ülünk, hanem a XVIII. század elején sétálgatunk Königsberg utcáin. Végigjárjuk a várost keresztező Pregel folyó partját, és elszámoljuk a folyó hídjait (1. ábra). Láthatjuk, a folyón hét híd ível át, kettő-kettő a Kneiphof-szigetet köti össze a folyó két partján elterülő városrészekkel, egy a folyó két ága közé ékelődött területet kapcsolja a szigethez, míg további egy-egy a folyó két ága felett látható. Városnézésünk végeztével leülünk egy árnyas ligetben, közel valamiféle fogadóhoz, ahol a helybéli egyetem diákjai sörözgetnek. Valamelyikük felveti: át lehet-e menni a folyó hídjain, úgy, hogy valamennyin átmegyünk, de mindegyiket csak egyszer érintjük. Az élet felbolydul a városban. Fogadások születnek, egyik próbálkozás a másik után fullad kudarcba, míg az akkor 28 éves matematikus, Leonhard Euler meg nem oldja a problémát:

1. ábra: Königsberg hídjai

E megoldás lényege, hogy Euler minden egyes földdarabot egy-egy pontnak, és minden egyes hidat egy-egy élnek tekintett (2. ábra.), egyúttal létrehozva a hálózatok elméletét, az ún. gráf-elméletet. (Barabási Albert-László: Behálózva; A hálózatok új tudománya. Magyar Könyvklub 2003. 22-25 o.)

2. ábra: A königsbergi gráf

„Euler bizonyítása egyszerű és elegáns, könnyen megértheti az is, aki matematikailag nem képzett. Viszont mégsem a bizonyítás vonult be a történelembe, hanem inkábba probléma megoldásához felhasznált közbenső lépés. Euler nagyszerű meglátása abban rejlett, hogy a königsbergi hidakat gráfoknak tekintette: olyan pontoknak, amelyeket élek kapcsolnak össze. Ehhez a folyó által egymástól elválasztott négy földterületnek megfeleltetett négy pontot és ezeket A, B, C és D betűkkel jelölte. Aztán a hidakat éleknek nevezte el, és vonalakkal kötötte össze azokat a földdarabokat, amelyek között híd volt. Így egy gráfot (hálózatot, rendszert) kapott, amelynek pontjai a földdarabok voltak és élei a hidak.

Euler bizonyítása arról, hogy Königsbergben nincs mind a hét hídon csak egyszer áthaladható útvonal, egy egyszerű megfigyelésen alapult. Minden páratlan számú éllel rendelkező pont vagy kezdeti, vagy végpontja kell legyen az útvonalnak. Minden hídon áthalad egy folytonos útvonal, amelyiknek csak egy kezdő- és egy végpontja lehet. Ezért ilyen útvonal nem létezhet olyan gráfon, amelynek több mint két páratlan számú éllel rendelkező pontja van. Mivel a königsbergi gráfnak négy ilyen pontja volt, ezért nem is találhatott volna senki a feltételnek megfelelő útvonalat.

Számunkra Euler bizonyításának legfontosabb oldala az, hogy az útvonal létezése nem a mi leleményességünkön múlik. Ez a gráf egy belső tulajdonsága.” (I.m. 24. o)

Hagyjuk most magukra Königsberg aranyifjait, és térjünk vissza saját világunkba, hogy levonhassuk mindazokat a tanulságokat, melyek elvezethetnek bennünket a königsbergi-gárftól a természeti rendszerekig.

Kezdjük talán azzal, a szkeptikusoknak mintha igazuk volna. A város hídjai ugyanis semmiféle rendszert nem alkotnak, csupán a folyón átvezető építmények halmazának tekinthetők, egészen addig, amíg azt a bizonyos kérdést fel nem tette valaki. Ez a kérdés azonban hálózattá szervezte, csakhogy e közben ki is emelte a valóságból ezeket. Mindez első közelítésre önkényesnek tűnik, s bizonyos értelemben az is, van azonban egy sajátos, e mozzanaton messze túlmutató törvényszerűség a kérdés mögött. Nevezetesen, hogy e kérdéssel valamennyi híd között kapcsolatot teremtettünk. Nem pusztán a kérdésfelvetés teremtett halmazunkból rendszert, hanem a kérdéssel létrehívott kapcsolat. Az első komoly következtetés, amit e mozzanat segítségével leszűrhetünk: egy halmaz akkor válik rendszerré, ha elemei valamilyen formában kapcsolódnak egymáshoz. A königsbergi-gárf esetében e rendszer elemei a hidak és az általuk meghatározott útvonalon közlekedő emberek, akik meg akarják oldani a saját maguk által felvetett szórakoztató problémát. Miután a feltett kérdésünk kapcsolatot teremtett egy adott halmaz elemei között, azok szükségszerűen alkottak rendszert. Itt nem valóságos, csupán ismeretelméleti rendszert, ezzel együtt a szkeptikusoknak nincs feltétlenül igazuk. A valóságban ugyanis számos, de inkább számtalan tényleges kapcsolatot fedezhetünk fel. Minden olyan esetben, amikor az egyes elemek között valós kapcsolatok adódnak, ezek szintúgy rendszerré szervezik az általuk összekötött elemeket. Tehát egy adott rendszer valóságos léte vagy nem léte az elemek közötti kapcsolat függvénye. Ha a feltett kérdésünk valós kapcsolati hálót fed fel vagy le, a rendszer is valóságos, és az is marad, mindaddig, amíg e kereteken belül mozgunk. E téren elsősorban az okozhat gondot, ha képtelenek vagyunk a kapcsolatok összességét áttekinteni.

A következő lényeges mozzanat a rendszer működéséhez kötődik. Königsberg hídjai esetében a működő „rendszerelem”, a tényleges kapcsolat megteremtője az a személy, aki a kérdésre választ keresve bejárja az adott útvonalat. És itt jön a rendszer egyik leglényegesebb jellemzője: „az útvonal létezése nem a mi leleményességünkön múlik” — a rendszer belső szerkezetéből következik. E jelenséget hívjuk szerkezetben megnyilvánuló irányításnak.

A szerkezetben megnyilvánuló irányítás a rendszer alapműködéséhez kötődik, és jellemzően meghatározza a rendszerelemek, illetve a rendszerben mozgó idegen elemek viselkedését. A rendszerelmélet e téren a világ működésének nagyon lényeges sajátságára világít rá. Annak ellenére, hogy a rendszerek vizsgálata során nagyon sok hibalehetőség adódhat, sok esetben önkényesen, a valós folyamatokat figyelmen kívül hagyva járunk el, ennek ellenére, kapcsolati hálók, meghatározott rendszerré szerveződő elemek a valóságban is léteznek, és sok esetben behatárolják saját cselekvési körünket. A rendszerek tanulmányozása során, helyes kérdésfeltevések mentén tájékozódva e korlátokat felismerhetjük, és — természetesen a rendszer sajátosságainak ismeretében — meg is változtathatjuk. Königsberg hídjai ezt is példázzák, de ennek megértéséhez ki kell egészítenünk a történetet.

Térjünk vissza Königsberg városába. Az ifjak ismét vitatkoznak. Ezúttal kissé hangosabban. Nem véletlenül. Egyikük Euler egzakt bizonyításának dacára váltig állítja, ő átmegy a hidakon. Mindegyiken, és mindegyiket csak egyszer érintve. A többiek hitetlenkednek, nevetnek, végül fogadnak egy üveg francia pezsgőben, hogy hősünk nem tudja megtenni, amivel kérkedik. Miután rögzítették a tétet és a feltételeket, a társaság elindul. Először „B” pontból az „a” élen „A” pontba, majd tovább a „d” élen „C” pontba, s vissza a „c” és „a” éleken illetve „A” ponton át „B” pontba. Innen az útja „f” élen át „D” pontba, innen tovább „e” élen „A” pontba. Itt már-már úgy tűnik, hősünk elveszíti a fogadást, amikor ruháját levetve beugrik a vízbe és átússza a folyót, s „g” élen áthaladva teljesíti a feladatot. Ha végig vesszük, valamennyin hidat érintette, s valamennyit csak egyszer. Viszont szerkezeten kívüli megoldást választott, amivel a fogadást kétségkívül megnyerte. Igaz, ez mit sem változtat a tétel helyességén.

Ha most az olvasó felháborodott, és úgy gondolja, hősünk átverte társait — amely gondolatában a résztvevők osztoznak, bár valamennyien elismerik, a feladat meghatározásakor nem szerepelt az a megkötés, hogy csak a hidakat használva lehet átkelni a folyón — ráébredhet a rendszerek, legalábbis egy speciális fajtájuk másik tulajdonságára: nem igen engedik a szerkezeten kívüli megoldásokat. Ez különösen igaz a társadalmi rendszerekre.

E példa alapján annyit megérthetünk, a rendszerek léte vagy nem léte az elemeik közti kapcsolatból fakad. E kapcsolat lehetőségeit, a kapcsolatba lépő elemek viselkedését a rendszer szerkezete szabja meg, ezt nevezzük szerkezetben megnyilvánuló irányításnak. Ez az irányítás adott körülmények között megkerülhető, de csak a szerkezeten, mondhatni a rendszeren kívül. Nos, első közelítésben ennyi segítséget nyújthattak a rendszerek megismerésében. Nincs tehát további keresni valónk a XVIII. századi városban, lépjünk hát tovább a rendszerműködés felé.

Hány Csernobilt engedhet meg magának a Világ?

Molnár Géza — Wed, 27 Apr 2011 16:53:38 +0000

Az alábbi írást Antalffy Tibor bá blogjáról vettük át, részben aktualitása miatt, részben mert a kérdést rendkívül elgondolkodtató módon, sajátos nézőpontból mutatja be.

(500) Tibor bá blogja - Hány Csernobilt engedhet meg magának a Világ?
Publikálva 2011.ápr.26. | Tibor bá blogja |

Ma, április 26-án van pontosan 25 éve, hogy a csernobili atomreaktor kigyulladt, miközben 50.000.000 curie radioaktív anyagot lövellt fel a levegőbe, és évezredekre lakhatatlanná tett 50.000 km2-t, ami több mint egy fél Magyarország. Katasztrófák esetében borítékolni lehet, hogy a kormányok nem mondják meg az igazat, hát ha még az adott kormány egy totalitárius rezsim élén áll. Így esett, hogy a világ az eseményről csak 3 nap késéssel értesült, ugyanis a Csernobiltől 1600 (nem téves a szám) kilométerre lévő svéd reaktorba érkező dolgozók automatikus ellenőrzése radioaktív port fedezett fel a ruháikon. A gyors nyomozás kiderítette, hogy a radioaktív port a Szovjetunió felől fújó szél hozta. A számítások 1600 kilométeres távolság ellenére nagyméretű balesetre utaltak. Svédország riasztotta a világot. A csernobili felhő a svédektől délre fordult és halálos terhétől Németország majd Ausztria felett szabadult meg (mi jelentéktelen mennyiséget kaptunk, de egy kölcsönbe kapott GM-cső az ereszcsatorna kiömlője alatt piszkosul ketyergett). A világ egyszeriben felébredt, és rádöbbent arra, hogy az ATOM nem vicc, de az igazi következményeket nem fogta fel ésszel. A mainstream média pedig nem tette meg azt a szívességet, hogy feltárja a kényelmes és olcsó atomreaktorokból nyert energiának igazi árát. A kezdeti riadalom hamar elült, mert még a szakembereknek is az volt a véleménye, hogy ilyesmi kizárólag a kommunista országok tipikus hanyagságának a következménye. A nagyfokú biztonságra törekvő nyugati reaktoroknál ilyesmi el se képzelhető. Arról nem is beszélve, hogy a csernobili reaktor elavult.

El se telt a negyed század, és egy sokkal szörnyűbb balesetet élhetett át a világ a roppant precíz munkájáról ismert, igen fegyelmezett munkásairól híres Japánban. A fukusimai baleset még nem csengett le, de előzetes sejtések szerint a végeredmény Csernobilt messze maga mögött fogja hagyni. Miért is? Mert a TEPCO hivatalos beismerése szerint, jó esetbe az év végére (még 8 hónap) a helyzet stabilizálódhat (az összeégett fűtőelemeket kellő mértékben tudják hűteni) és az egész biztonságosan befejezhető (szarkofágok?) a következő 10 év alatt. Mindenesetre Fukusima kitűnő alkalom volt arra, hogy április 19-én a megélhetési világpolitikusok összefussanak Kijevben egy kis fontoskodásra. Lásd az alábbi ábrát.

A téma a 30 évre szavatolt szarkofág újraépítése, mert a meglévő erősen repedezik, a réseket már egy ideje buzgón tömögetik. Sajnos a folyamatos radioaktív bombázásnak se a beton, se az acél nem tud ellenállni (!!!) a végtelenségig. Az új szarkofág költségvetése 1600 millió €, amiből 740 millió hiányzik. Ukrajna ezt az összeget akarta összekoldulni. A résztvevő 50 állam össze is dobot 550 milliót, de ugye még mindig hiányzik 190 €. Ezt jó eséllyel a részt nem vevő államok között sikerül majd összekalapozni, elvégre Csernobil az egész emberiség végtelenbe nyúló koporsója.

Viszont a láthatatlan gazdik utasítása egyértelmű volt, amit a küldöttek közös közleménye visszhangzott: az atomreaktorok nem biztonságosak, de az emberiség nem tud meglenni az energiája nélkül (”Nuclear power is not safe, but the world needs it.”). Legyünk őszinték, ragyogó stratégia, nem sumákol, nem csúsztat, beismeri, hogy nem biztonságos, deeeee fogd be a pofádat, mert te se vagy hajlandó lemondani a világításról, TV-től, mosógépről, mikrohullámú sütőről, számítógépről, mobil telefonról, estébékről. De, ez nem minden, számítások szerint a nukleáris energiaforrások elhagyása 10.000 milliárd dollárba kerülne. Kinek van erre ennyi pénze? Már csak azért, mert ez a világ GDP-jének 10 százaléka. Aztán pedig az alternatív energia források messze hátul kullognak. És ugye az se megvetendő szöveg, hogy a szénerőművek is elég jelentős mennyiségű radioaktív füstöt eregetnek ki. Tehát minden marad a régiben, azonban egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetni a BIZTONSÁGRA.

Ez azonban maszlag, megmondom miért. Vegyük a gépkocsi közlekedést. Kiderült, hogy a kényelmes közlekedésért a fizetendő ár, az elkerülhetetlen balesetek bekövetkezése. A technológia mindent megtett, hogy a gépkocsi közlekedés biztonságosabb legyen, de a balesetek száma nem csökkent. Biztonsági öv, légzsák, ABS, extra merevítők, harmonika motorház, védőkorlátok…. Ezek hoztak is eredményt, de a gépkocsik számának növekedése lenullázta az eredményeket. Ugyanez fog történni a reaktorokkal is. Tízszer biztonságosabbak lesznek, de tízszer több lesz belőlük, az eredmény ugyanaz. Huszonöt évente egy leolvadás. A konferencia résztvevői jelentős mennyiségű szót csépeltek a nukleáris jövővel kapcsolatban, de úgy tűnik, hogy vagy süketek vagy vakok, vagy mind a kettő. Csernobil mindössze 90 km-re van Kijevtől! A 25 éve bekövetkezett baleset következményeinek a megtekintéséhez nem kell átutazni a fél világot. Itt látható a tőszomszédságban az elkerített 50.000 négyzetkilométer, most pedig Fukusima. Ki tudja hány tízezer négyzetkilométer megközelíthetetlen, mindörökre. A nagy kérdés, hány Csernobilt engedhet meg magának a világ? Fukusimánál most engedtek a tengerbe 12.000 tonna radioaktív vizet, hogy további radioaktív víznek helyet tudjanak biztosítani. Marin-biológusok szerint több nagytestű halfajta kipusztulása várható. Arról nem is beszélve, hogy ki fog ezek után tengeri halat enni? A kaliforniai tehenek tejében már megjelent a radioaktív jód. Nem sok, de már ott van és napról-napra egyre több lesz. És ne feledjük, hogy a Csernobil affairnek még messze nincs vége. Az ott használt fűtőanyag 95 százaléka a szarkofág alatt van, létezik, sugároz. A régi szarkofágot most készülnek felváltani egy újabbal. Lásd az alábbi képet.

Egyértelmű, hogy a régi, használhatatlan, szarkofágot a helyén hagyják, és húznak fölé egy nagyobbat. Aztán majd 25-30 év múlva egy újabb szarkofágot építenek, még nagyobbat, hogy a régi alatta maradhasson. Aztán 50-60 év múlva még nagyobbat, és így az előttünk álló ezer meg ezer évig. Aztán majd lesz egy szarkofág Fukusima felett is, eleve jó nagy, mert ott több reaktor is leolvadt, és majd ott is 25 évenként újabb és újabb szarkofágok. Tényleg, hány Csernobilt engedhet meg magának a Világ? Ötöt, tízet, százat? Mert csak idő kérdése és a Föld fele zárt terület lesz, ahová belépni életveszélyes. De még ezzel se lesz megoldva minden. Ezek a radioaktív elzárt részek akkor se biztonságosak, ha ember a közelükbe nem megy. A radioaktív anyagokat az eső bemossa a földbe, ahonnan bekerül a talajvízbe és szép csendben elvándorolhat ki tudja hová. Pusztíthat erdőtűz és akkor a radioaktív hamu elszállhat messze a kijelölt határvonal mögé. Lehet úgy élni egy szobában, hogy a padlón 4-5 helyen van egy rakás szar, amiket kerülgetni kell, csak nagyon büdös, és a szagokat nem lehet kikerülni. Kell nekünk ez? Aligha.

A megépítendő, új szarkofágot a reaktor mellé építik vasúti sínekre, és amikor elkészült, egyszerűen rátolják a meglévő tetejére, és 25 évre nincs több gond, hacsak a hasadó anyagnak, ott legalul, nem lesz más ötlete. A nukleáris ipar egy Terra incognita, sok minden nincs még feltérképezve benne.

Az egész probléma mögött az emberi agy egyik sajátossága áll, vagyis előrelátása lehatárolt, mert csak saját életére van szabva. Végig annak vagyunk tanúi, hogy a döntéshozókat nem érdekli, mi lesz 50 vagy 100 év múlva se klimatikus, se pedig nukleáris területen, hiszen pénzükkel biztosítani tudják a kellemes jelenüket, jövőjük pedig mindössze néhány évtizedre terjed. Minden más okoskodás érvénytelen. Tényleg, mi a fenének siratjuk mi az emberiséget? Megérdemlik?

Mit tesz a „mi olajunk” az ő gazdaságukkal? – a szaúdi olaj trendjei

Molnár Géza — Sun, 24 Apr 2011 10:57:42 +0000

Eredetileg közzétette: Nate Hagens, , 2011. April 8 - 9:39 Fordította: Marsal Tamás

Az alábbi írás jól kieégszíti és megvilágítja mindazt, amit Zsolt vetett fel a "Szaúdi termelés: nincs felfele tovább" című rövid írásában.

A következő bejegyzés Jonathan Callahan, PhD tanulmányokat folytató kémikus, információ management tanácsadó írása. Jonathan a Mazamascience.com portál publicistája.

Az olajimportáló országok Szaúd-Arábiára sokáig kimeríthetetlen olajkútként tekintettek.

Matt Simmon 2005-ös könyvében, a Sivatag alkonyában (Twilight in the Desert) próbálta felhívni a figyelmet a királyság korosodó olajkútjainak jövőbeni esetlegesen csökkenő termelésére. A Wikileaks által közelmúltban nyilvánosságra hozott bizalmas vélemények szerint pedig a szaúdi olajtartalékokat sokkal nagyobbnak állítják be, mint amilyenek azok valójában (egy ezt körüljáró remek cikk megtalálható a The Oil Drum portálon).

Amit azonban még ezek az írások sem vesznek figyelembe, az nem más, mint hogy a rendelkezésre álló exportálható szaúdi olaj mennyisége nem kizárólagosan a termelőkapacitások függvénye - nagyban hatással van rá a belső fogyasztás is. Ez a bejegyzés elsősorban Szaúd-Arábia belső energia fogyasztására fog koncentrálni, és arra, hogy ez miként befolyásolja az ország olajexportáló képességét, függetlenül a jövőbeni kitermelési lehetőségektől.

A hosszú távú trendek

Egy nemzet energiafelhasználását a populáció mérete, az életszínvonal és a gazdaság energiafelhasználásának hatékonysága együttesen befolyásolja. A három mutató közül egyedül a lakosság lélekszáma határozható meg egzakt módon, úgy, mint „személyek száma”. Nyilvánvalóan ez explicit magában foglalja a következtetést, hogy egy ipari társadalomban a nagyobb populáció nagyobb energiafogyasztást von maga után. Ez a növekedési paradigma a jelenlegi gazdasági és pénzügyi rendszerek alapvető mozgatórugója.

A Gas Trends site adatbázisából származó 1. ábra Szaúd-Arábia népességének robbanásszerű növekedését mutatja az 1965-ös 5 milliós szintről a 2010-es 25 millióig. A külföldi munkások 70’-es években megindult bevándorlásának hulláma trendszerűen a 80’-as évekig folytatódott, egészen 1990-91-ig, az öbölháború kirobbanásáig. Emellett a lakosság természetes növekedésének üteme is csökkent valamelyest az 1995-höz szinthez képest: 2005-re az egy asszony által szült gyermeke száma átlagosan 5-ről 2,5-re csökkent. Mindezek ellenére az előrejelzések 2015-re a lakosság számának 27, majd 2025-re 32 millió főre való emelkedését várják. Ekkor a szaúdi népesség meghaladná Ausztrália és Új-Zéland együttes lélekszámát.

Ábra 1) Szaúd-Arábia népessége

A lakosságnövekedésnek az energiafogyasztásra gyakorolt ilyetén hatását a következő két ábra mutatja be, melyek az Energy Export nevű oldalról származnak. A 2. számú ábrán Szaúd-Arábia olajkitermelésének alakulását szürkével, belső fogyasztását feketével, nettó exportját zölddel jelölve láthatjuk. Míg a korábbi évtizedekben a kitermelés volumene jelentősen hullámzik, addig az utóbbi években végig a csúcs körül marad. Némileg ellentétes ezzel a trenddel, hogy az exportszint az öbölháború óta nem volt olyan alacsonyan, mint 2009-ben. Ennek azonban nagyon egyszerű a magyarázata, elég ránéznünk a belső fogyasztást jelző zöld gráfra: 2009-ben a teljes termelés 27%-át szívta fel a belső piac.

Ábra 2) Szaúd-Arábia: olajkitermelés, fogyasztás és export

Az Energia Információs Társaság (EIA) Összefoglaló országos Elemzés Szaud Arábiáról című kiadványában a következőeket állítja a belső fogyasztást uraló trendekről:

Szaúd-Arábia a legnagyobb olajfogyasztó állam a Közel-Keleten. 2009-ben kb. napi 2,4 millió hordónyi olaj/nap fogyasztása 50%-al haladja meg a 2000-es szintet, köszönhetően a jelentős gazdasági és ipari fejlődésnek, illetve a központi hatalom által alacsonyan tartott olajáraknak. Ehhez még hozzájárul az villamos energia előállításhoz felhasznált olaj fogyasztása, ami eléri a napi 1 millió hordós szintet a nyári hónapokban, illetve a petrolkémiai alapanyagok gyártása során felhasznált kőolajszármazékok is. Khalid al-Falih, a szaúdi Aramco társaság vezérigazgatója figyelmeztet, hogy ha a jelenlegi trendek folytatódnak és nem történik előrelépés az energiafelhasználás hatékonyságában, 2030-ra a háztartási olaj felhasználása elérheti a 8 millió hordó/nap szintet.

A 3. ábra Szaúd-Arábia egyetlen másik természetes erőforrására vonatkozó trendeket szemlélteti – a földgázéit. Az export/imporot lehetővé tévő infrastruktúra hiányában a Királyság teljes termelését önmaga fel el is használja. 2008-ban a teljes energiafogyasztás 44%-át födlgázból, míg a maradék részt az olajszármazékokból nyerték.

Ábra 3) Szaúd-Arábia földgáz termelése és fogyasztása

A 3. ábrán látható növekvő fogyasztás ugyanezen EIA ország-analízis alapján várhatóan tovább fog folytatódni:

A földgázkitermelés növekedési ütemének fenntartása Szaúd-Arábia számára kulcskérdés ugyanúgy a petrolkémiai szektor növekedésének biztosításához, mint az energia előállításához illetve a tengervíz sótalanításához. Szaúd-Arábia célkitűzése, hogy a 2015-ig ő állítsa elő a világon felhasznált petrolkémiai alapanyagok legalább 10%-át, elsősorban a földgázkitermelésre támaszkodva. A szaúdi Aramco előrejelzése szerint a királyság belső földgázkereslete 2030-ra több mint duplájára emelkedik, a 2007-es 7,1-ről 14,5 milliárd köbméter/ nap szintre. Annak érdekében, hogy kőolajat szabadítsanak fel az exportpiacokra, minden jelenlegi és jövőbeni gáz kitermelési kapacitást a hazai ipari felhasználók és a sótalanítás szolgálatába állítanak.

Az 1. és 2. ábrák nyilvánvalóvá teszik, hogy a teljes energiafogyasztás szignifikánsan emelkedett az utóbbi évtizedekben, követve a növekvő populáció és gazdaság támasztotta igényeket. Még ha azzal a némileg meggondolatlan feltételezéssel élünk is, hogy az arab világ lázongásai érintetlenül hagyják a szaúdi politikai berendezkedést, a növekvő belső energiafogyasztási szintek nagyban meghatározzák majd Szaúd-Arábiának azt a képességét, hogy a világ kőolajfogyasztóinak piacát a jelenlegi szinteken ki tudja szolgálni.

Kőolajfogyasztás – jelenlegi trendek

Az következő bekezdésekben szemügyre vett jelenlegi trendek és előrejelzések segítségével szeretnénk világosabban szemléltetni, hogy a szaúdi ipari társadalom egyes elemei külön-külön hogyan járulnak hozzá az olajfogyasztás növekedéséhez.

Finomítók

Az Egyesített Kőolajadat Figyelő (JODI) egy nemzetközi kezdeményezés, melynek célja az olajpiac transzparenssé tétele. A JODI adatbázisát a kőolajat kitermelő és fogyasztó államok által közzétett adatok alapján havonta frissítik, mely adatbázis ezáltal időszerű, széleskörű és folyamatosan gyarapodó. Habár az egyes államok jelentései még mindig viszonylag megbízhatatlanok, a Szaúd-Arábiára vonatkozó adatok elfogadhatók ( a JODI központja Riyadh-ban van).

A 4. ábra a JODI adatait felhasználva a következőeket szemlélteti: olajfinomítók teljesítménye (szürkével), helyi fogyasztás (fekete), finomított termékek exportja (zöld) és importja (piros). A finomítók teljesítményét figyelve jól észrevehető a finomított termékek iránti folyamatosan növekvő kereslet, kiegészítve a szintén növekvő szezonális ingadozásokkal. Az ábra alsó felén láthatjuk, ahogy a bőséges, raktáron tartott puffer-készletek hogyan redukálódtak az utóbbi két évben egy alig két hetes pufferré, ahogy a kereslet folyamatosan meghaladja a kínálatot. A finomítók intenzívebb működése januárban időlegesen lehetővé tett egy nagyobb készlet felhalmozására.

Ábra 4) Szaúd-Arábia finomítóinak összesített teljesítménye; fogyasztási- és készletszintek

Az 5. ábra a fogyasztást egyes termékekre lebontva szemlélteti. A legfontosabb folyékony üzemanyagok a szaúdi ipar számára a benzin és a gázolaj. A dízelt (barnával) elsődlegesen elektromos áram előállítására használják, kiemelkedő fogyasztási csúcsokkal a nyári klímakészülék használatnak köszönhetően. Az üzemanyag olajok, a dízel és a nyersolaj a Szaúdi Elektromos Művek igényeinek felét szolgálja ki, míg a másik 50%-ot fölgáz felhasználása fedezi. A benzinfogyasztás is jelentősen nő (kékkel), köszönhetően a bővülő szaúdi gépjárműpiacnak.

Ábra 5) Szaúd-Arábia fogyasztása: finomított termékek

Ezek a trendek a jelentős és gyorsan növekvő szaúdi fogyasztói társadalom hatásai. Valószínűleg nem igényel jelentős marketing erőfeszítéseket, hogy az átlag szaúdi polgárt meggyőzzék lég-kondi vásárlásának ügyében, de az viszonylag ironikusnak tűnhet, hogy az USA kormánya hogyan biztatja üzemanyagot zabáló autók megvételére a szaúdiakat a buyusa.gov holnapon: „A szaúdi gazdaság erejének köszönhetően a luxus és felsőkategóriás gépjárművek egyre népszerűbbek. Emellett a szaúdiak mindig is kedvelték a tágas terepjárókat, melyek alkalmasak nagy családok kiszolgálására is. A GMC urbán terepjáróinak és a hasonló méretű egyéb terepjáróinak piacát viszonylag érintetlenül hagyták az aktuális gazdasági trendek”

Sótalanítás

A sivatagi környezetben élő több millió szaúdi polgár édesvízzel való ellátása kiemelten fontos feladat. Jelenleg országszerte 27 sótalanító létesítmény üzemel, ami a lakosság ellátásához szükséges ivóvíz 70%-a mellett 28 ezer megawattnyi elektromos áramot is biztosít az Integrált Víztisztító és Vízerőmű Létesítményeknek köszönhetően. Sajnos ehhez a teljesítményhez naponta 1,5 millió hordónyi olajt is el kell égetni. A világ legnagyobb ilyen jellegű létesítménye a Shoaiba, amely teljes mértékben olajtüzeléssel működik. Az egy évvel ezelőtti bíztató híreket, miszerint Szaúd-Arábia központi programot indít a sótalanító létesítmények napenergiával való ellátása érdekében, némileg tompított megvilágításba helyezik a csak később konkretizált tervek, amik szerint ezzel a környezetkímélőbb módszerrel 2013-ra évi 11 millió köbméter ivóvizet terveznek előállítani. Összehasonlításként: Shoaiba évente 150 millió köbméter édesvizet szolgáltat – egymagában. Ezért nem sokan várják tűkön ülve, hogy vajon az új napenergia program hogyan fog beválni. Viszont a napenergia program mellett indult egy új építkezés is, mégpedig a Ras Azzour IWPP konstrukciója, amely létesítmény a tervek szerint 375 millió köbméter/év teljesítményre lesz képes 2400 MW felhasználás mellett – és ezt az energiát teljes egészében az olajból nyeri majd.

Gazdaság

A szaúdi vezetés már a zavargások kitörése előtt is tisztában volt vele, hogy nagyobb gondot kell fordítania a gazdaság fejlesztésére a lakosság növekvő igényeinek kielégítésre érdekében. A szaúdi Gazdasági- és Tervminisztérium a Kilencedik Fejlesztési Terv lényegét így foglalta össze 2010-ben:

erőfeszítések kifejtése a lakosság életszínvonalának növelése érdekében
a nemzet munkaerejének növelése, a foglalkoztatottság növelése
a Királyság régióinak kiegyensúlyozott fejlesztése
strukturális fejlesztések kivitelezése
versenyképesebbé tenni a nemzeti gazdaságot és a nemzet termékeit a nemzetközi piacokon

A jelentés maga ezeket a pontokat jóval részletesebben kifejti. Szükségtelen mondani is, hogy ezen pontok bármelyikének megvalósításához még több olajra lesz szüksége a szaúdi gazdaságnak.

A másik ok, ami miatt érdemes odafigyelni Szaúd-Arábiára, nem más, mint hogy a növekvő olajárak az importáló országokra való hatásuk miatt a szaúdi gazdaság számára jelentős növekedést okoznak. A szenzációhajhász cím ellenére a „Közel-Kelet lángjai fényesítik a szaúdi gazdaságot” c. cikk pontosan határozza meg, hogy jelenleg mi történik:

Bahrein és Jemen kivételével a Közel-Keleti zavargások robbanásszerű fejlődéshez segítették Szaúd-Arábia gazdaságát; az egekben törő olajárak és a megnövelt kitermelés dagadó szaúdi pénztárcákat eredményez. És a sorozatos állami segélyezés és egyéb támogatások, melyek értéke dollár milliárdokban mérhető, biztosítani fogja, hogy ennek a növekedésnek a jótékony hatásai részben az átlag szaúdiakhoz is elérjenek.

A (Szaúdi) Nemzeti Kereskedelmi Bank a gazdasági növekedésre vonatkozó előrejelzését 4-ről 5,1%-ra módosította. A Barclay Capital és a Bank of America is tervbe vette a prognózisok felülvizsgálatát. Egy, a Reuters közgazdászai által végzett tanulmány szerint, amely még a szaúdi kormány második, központi kiadásokat előrejelző bejelentése lőtt látott napvilágot, 4,5%-os növekedést jósol, valamivel nagyobbat a vártnál.

A Líbiai helyzet és az azon való aggodalom miatt, hogy a többi olajexportőr termelése is csökkenhet, az olajárak idén mintegy 20%-al emelkedtek. A kőolajat májusi szállításra április 7.-én 115 USD-on jegyezték. Közgazdászok számítása szerint az olajár minden 10 dolláros emelkedése után Szaúd-Arábia a GDP-je 6%-os növekedését várhatja.

Végkövetkeztetések

A fent kifejtettek néhány egyszerű tényben összegezhetőek:

Szaúd-Arábia lakossága dinamikusan növekszik
A szaúdiak szeretnék, ha növekedne a gazdaságuk (ki nem?)
A szaúdi gazdaság növekedéséhez olajra van szükség – sok olajra
A növekvő olajárak stimulálják a szaúdi gazdaságot
Az olaj az egyetlen hagyományos energiahordozó, amiből Szaúd-Arábia készletekkel rendelkezik

Ez a cikk azt az esetet veszi alapul, hogy a szaúdi gazdaság egyre növekvő mértékben fogja saját maga felhasználni azt az olajt, amit jelenleg exportálnak. Ezzel szemben ellenvetés lehet, hogy a növekvő energiaigényeket a nukleáris és napenergia felhasználásával kielégíthetik, így mentve meg a kitermelt olaj javarészét export célokra, hogy ezzel jelentős profitot érhessenek el. Bár ez elméletileg jó megközelítés, azonban a gyakorlati világban jelenleg létező és működő infrastrukturális, finanszírozási és technológiai rendszerek ezt nem teszik túl valószerűvé a közeljövőben.

A nukleáris energiával kapcsolatban az mondható el, hogy a Japánban történtek erős fékként hathatnak a régió minden ilyen irányú próbálkozásával szemben. De még ha hamarosan döntés is születne egy atomerőmű megépítéséről, még legalább tíz évnek kellene eltelnie, hogy ez az erőmű a hálózatra csatlakozhasson. A www.thenational.ae honlapon publikált egy cikk (Gulf presses ahead with nuclear energy) a következőeket írja:

„Szaúd-Arábia nukleáris együttműködési egyezményeket írt alá az Egyesült Államokkal és Franciaországgal, és létrehozott egy kormányhivatalt az atom- és megújuló energiaforrások jobb kihasználásának érdekében.

„Ez egy hosszú folyamat korai fázisa” – nyilatkozta egy konferencián Saleh Alawaji, a szaúdi energiaügyi miniszter helyettese, aki egyben a Szaúdi Elektromos Művek elnöke is. „Az a véleményem, hogy a nukleáris energia használata nem lehetőség, hanem szükségszerűség”.

Kuvait 6 atomreaktor üzembeállítását tervezi, amelyek közül az első kettő 2021-ben vagy 2022-ben kezdené meg működését. A széles körben elterjedt és megerősödött ellenérzések és félelmek ellenére Kuvait nem hogy fel ezen irányú terveinek megvalósításával, állítja Ms. Marafi.

A napenergia sokkal kézenfekvőbb és üdvözítőbb megoldást jelenthetne, és vannak is bizakodásra okot adó jelek, mint például a Szaúdi-SrR1.43bn egyezség, melynek célja egy napelem gyár megalapítása. Ám sajnálatos módon a tervek megvalósításának irama nem tart lépést a szaúdiak növekvő energiaéhségével. Éppen ezért látunk még mindig olyan szalagcímeket, mint például „Szaúd-Arábia még több kőolaj elégetésével biztosítja az energiaszükségleteit 2011-ben”.

Szaúd-Arábia olajjal való gazdálkodása terén várhatóan követni fogja a többi növekvő, iparosodó iszlám ország példáját, ahogy az a 6. ábrán látható.

Ábra 6) Olaj nettó exportja Indonéziában, Egyiptomban, Szaúd-Arábiában

Indonézia és Egyiptom olajtermelése is viszonylag lassú mértékben csökkent, mígnem az olajexportáló országok rangsorában egyre hátrébb nem szorultak a belső fogyasztás növekedése miatt. Indonézia nettó olajexportja az 1992-es másodlagos csúcs lefutása után határozottan csökken. Egyiptom nettó olajexportja az 1993-as csúcs lefutása után határozottan csökken. A 2005-ös csúcspont után Szaúd-Arábia olajexport teljesítménye is folyamatosan csökken.

Együttesen szemlélve a populáció növekedését bemutató 1. ábrát és az azután következőekben bemutatott tényeket, nagy biztossággal kijelenthető, hogy a szaúdi nyersolaj exportja véglegesen leszállóágra került.

Hogy biztosan nyomatékosítsuk az előző mondat jelentőségét, érdemes még egyszer megismételni:

A szaúdi nyersolaj exportja véglegesen leszállóágra került.

Adalékok az erőforrásválsághoz — avagy és hol a megoldás? I. rész

Molnár Géza — Sun, 24 Apr 2011 08:12:43 +0000

A honlapon megjelent korábbi írásokban több oldalról is igyekeztünk megvilágítani a mai válságjelenségek lényegét. E folyamat nyitányát kétségkívül Zsolt „Felélt jövő” című munkája jelentette, amelyet több részleteiben arra támaszkodó, vagy azt kiegészítő, s a kérdést más oldalról megvilágítani szándékozó munka követte. Ezek az elemzések, előrejelzések, helyzetelemzések felvetés szinten mind-mind tartalmaztak egyfajta megoldási javaslatot. Csakhogy — s ez valamennyi írás rokon vonása — nem receptekről, lemásolható cselekvési tervekről volt szó. Az írások a helyzet felismeréséhez és értelmezéséhez nélkülözhetetlen ismereteket, gondolatokat és felvetéseket közvetítették, amelyek révén — hitünk szerint — bárki megértheti, mit is kell tennie az adott helyzetben. Nyilván sokan voltak olyanok, akik ténylegesen el is indultak e gondolatok hatására, sokak azonban nem értették, mire is utalunk az általános elemzésekben, s mire akarunk rámutatni a kiemelt és esetenként magyarázattal megtoldott hírekkel. Ebben, mint arra néhány felvetés körüli vitából következtettünk, nagy szerepe adódott az eltérő fogalom-, vagy ha így kifejezőbb: nyelvhasználatnak. E honlapnak azonban nem az a célja, hogy az azonos gondolati talapzaton állók gondolatait erősítsük, sokkal inkább, hogy olyan közérthető formában (is) közzé tegyünk gondolatokat, amelyek a lehető legszélesebb körben értelmezhetővé teszik, miért is véljük úgy, az emberiség történetének leggyökeresebb és egyben legvészesebb fordulata előtt áll.

Ennek megfelelően szeretnénk tisztázni, mit is értünk az egyes kifejezések alatt, illetve milyen tágabb összefüggések fényében gondoljuk, a jelenlegi helyzet nem tartható tovább, és miért nem látjuk a békés átmenet esélyét. E téren az első elgondolkodtató jel, amit komolyan kell venni maga a cím. Ez az elemzéssor nem az olajról szól, nem is a nyersanyagokról, nem is a véges készletekről, hanem az ember világhoz fűződő viszonyáról, amelyben az erő és annak a külső forrásaként használható tőle idegen anyag egyáltalán megjelenhet. Ezt megértve léphetünk tovább.

A következő lépés egy korábbi, bevezetőnek szánt tanulmány felidézése lesz. Maga a cikk eredeti formában megtalálható az első bejegyzések között, bár itt egy kissé átdolgozott formában tesszük közé. Maga az írás összefoglalója mindannak, amit a későbbiekben részletekbe menően kísérlünk majd megvilágítani. Itt tehát e rövid bevezető után következzen e sorozat első része.

Előzetes összegzés:

Általános válság, avagy rendszerek és rendszerszerveződési szintek ütközése

A 2009. szeptember 29-én közzétett elemzés átdolgozott ismételt közlése

Motto:

Nem az a kérdés, hogy az emberi agy modellezi-e a világot,
hanem az: hogyan teszi?

Egy világmodell felépítésekor elvben két út áll előttünk. Haladhatunk bentről kifelé, avagy lentről felfelé, illetve kívülről befelé, avagy fentről lefelé. A két megközelítés látszólag ugyanoda vezet, ám ha alaposabban vizsgálódunk, azt látjuk, hogy egészen más összefüggések és hangsúlyok jelennek meg az egyik, s a másik esetben. E hangsúlyeltolódások egymással szöges ellentétben álló világképekhez vezethetnek. Ma bentről haladunk kifelé (gondoljunk csak az európai nevek sorrendjére, s a lakcímjelölésre, illetve lentről az elemi részecskéktől a világ egésze fel, de ez a dolgoknak csupán az egyik oldala. Ettől sokkal lényegesebb, hogy az így alkotott modellek alkalmasak-e a körülöttünk lévő világ leírására, a benne játszódó folyamatok helyes értelmezésére? E kérdés már csak azért is különös jelentőségű, mert a jelenlegi világképre alapozott gazdaság és társadalom nem csak önmagát, de a földi élet jelenlegi szerkezetét is összeomlással fenyegeti.[1] E világmodell kettős alapozottságú. Először is az egyén-egyedből kiindulva kísérli meg értelmezni, illetve felépíteni a világot, másodszor pedig vizsgálódásai soron egyre kisebb és kisebb részterületekre összpontosít. Olyasfajta hozzáállás ez, mintha egy kirakós játékot az egyes elemek részekre bontása útján kísérelnénk meg összerakni.

Az egyed, az egyedi felől történő modellezés alapja önmagunk elkülönítése a világ egészétől, majd annak felismerése, hogy számtalan ilyen elkülönült rész adódik a környezetünkben. Ezek a részecskék aztán különféle jellegzetességek alapján csoportosíthatók. Ha e képletet a matematika segítségével akarnánk leírni, azt mondhatnánk, végtelen számjegy van, melyek valamilyen szempont szerint csoportosíthatók. Így például a körülöttünk lévő állatok besorolhatók valamilyen fajba, e fajok között további általánosításra ad módot a táplálkozásuk, életmódjuk, stb. aztán a különféle fajok élelemlánccá szerveződhetnek és így tovább. Ennek épp az ellenkezőjét figyelhetjük meg a szerves világmodell esetében. Itt a kiindulópontot egy Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított „bölcsesség” adja: „Ami lent van az, mint ami fent van, és ami fent van az, mint ami lent van, hogy beteljesítse az egy csodáját” Az „egy”, amiről az adott esetben szó van, maga a világ, mely első közelítésben egy és oszthatatlan. De amennyiben egy és oszthatatlan, önmagában nem is jellemezhető. Ám az „egy csodája” éppen abban nyilvánul meg, hogy a „fent” és a „lent” már az első pillanatban kettéosztja, s az így születő ellentétpár mentén értelmezhetővé is teszi azt. Így az „egyből” születendő „kettő” nem valaminek a duplázódása, sokkal inkább belső összefüggéseinek megvilágítása. Még egyértelműbb lesz a helyzet ha a „hármat” vesszük alapul. Itt – a különféle vallásokban és mitológiákban fellelhető példák helyett – egy egyszerű szólást hívunk segítségül:

„Három a magyar igazság, és egy a ráadás” — itt a „három” tulajdonképpen a világ hármasságát jelenti, éppúgy, ahogy az a „Szent Háromságban” megjelenik, s az „egy”, a ráadás, pedig a „teljesség” maga, mit az adott esetben épp e hármassággal jellemezhetünk. E megközelítésben a teljeség felől és a teljesség felé tartva kíséreljük megközelíteni a világ egészét. Ez esetben egy-egy jelenség vizsgálata során a hangsúly nem az egyedekre helyeződik, hanem azokra a rendszerekre, melyek ezeket valamiféle módon egységbe szervezik. A vizsgálat tárgya az adott esetben maga az egység, melynek az egyed csupán egy, s nem is biztos, hogy a leglényegesebb eleme. Mindeme fejtegetéseket, ha megvilágítani nem is, de egyféleképp „földhöz köthetjük” az alábbi példák segítségével.

Az élelemláncokban egy sajátos, ugyanakkor rendkívül változékony, ellentétes irányú folyamatokban összességében megnyilvánuló egyensúlyi helyzetet érhetünk tetten. Magában a hálózatban a résztvevő fajok száma természetes körülmények között állandó, az egyes fajok egyedszáma az optimum körül változik. Ez az állapot azonban csak akkor következik be, ha az egyes élőlények létét és szaporodását nem közvetlenül a táplálék mennyisége határozza meg. Példának okáért, ha egy fűevő állat léte közvetlenül a legelő eltartó képességétől függne, egy-egy bő esztendő olyan szaporulatot eredményezhetne, melyet a következő évek hozama már nem tud eltartani. E mozzanat magyarázata nem csupán az egyes évek különböző adottságaiban rejlik. Elsősorban arról van itt szó, hogy a növekvő állatlétszám a táplálék hasonló arányú és ütemű növekedését kívánja meg. Ha a két elem növekedése elszakad egymástól, a terület eltartó képessége összeomlik, s az eredeti állomány töredékét képes csak eltartani. Ha egy legelő húsz jószág eltartására képes, akkor tíz anya és a szaporulat találhat rajta biztos megélhetést, ami az adott esetben azt jelenti, hogy a fiatal egyedeknek tovább kell vándorolniuk, illetve csak az elhulló idősebb állatok arányában maradhatnak a legelőn. Ellenkező esetben az állatok túllegelik a rendelkezésükre álló területet, mely ennek következtében az eredeti húszfős állomány helyett mindössze 2-4 állatot tud táplálni. Az állatlétszám erőteljes zuhanása persze lehetőséget adna a terület megújulásának, viszont az állomány rendszeressé váló összeomlása ezen élelemhálózat egészére kihatva egyre erőteljesebb rendszerlengésekhez, végső soron pedig a hálózat teljes összeomlásához vezetne. Emiatt létkérdés, hogy egy adott élelemláncon belül a legfontosabb és leglényegesebb szabályozó tényező ne a táplálék, közkeletű, de az adott rendszeren belül értelmezhetetlen kifejezéssel ne a rendelkezésre álló erőforrás legyen. E tekintetben különösen jelentősek azok a mozzanatok, mint például a betegségek, melyek eredményeként az adott élelemláncon belül az egyedszám akár jelentősen is csökkenhet.

És itt érhető tetten a két megközelítés, a két világkép közötti különbség.

Az egyed felől vizsgálódva a betegség az egyed elhullásához vezető sérülés. Innen nézvést tehát az a kérdés, az egyedet mi betegítette meg, és hogyan gyógyítható. A rendszer egésze felől viszont a betegség az egyik leglényegesebb önszabályzó tényező, olyan visszacsatolás, mely megakadályozza, hogy az élelemhálózaton belül túlhasználat vagy túlfogyasztás alakuljon ki. A kérdés tehát ez esetben az, hogy az egészséges állatok miért nem betegedtek meg, illetve magának a betegségnek milyen szabályzó szerepe lehet, az hogyan hat, és hogyan lehet e hatást más, kevésbé erőteljes eszközökkel elérni? Az első esetben a beavatkozás a rendszer önszabályzó folyamati ellen hat, így megteremti a túlhasználat lehetőségét, azaz végső soron az egész hálózatot veszélyezteti, míg a második esetben megmarad a természet adta keretek között, tehát az önkorlátozás irányába hat, csupán más eszközökkel akadályozza meg a létszám felfutását.

Az egyedközpontú világkép talaján az ember – legalábbis a cselekvés szintjén – képtelen felismerni a rendszer szerkezetében megnyilvánuló összefüggéseket. Az időjárási szélsőségek, az évszakok váltakozásának ritmusa, egy bizonyos határon belül e szerkezet lényegi elemei, egy határon túl azonban a rendszer sérülésének, változásának jelei. Igen nehéz azonban eldönteni az adott esetben, hogy egy mínusz húsz fok körüli hideget mely kategóriába kell sorolnunk. Természetesen, ha egy évben a hőmérő higanyszála a „legfagyosabb” januári napon sem süllyed -2 °C alá, ugyanakkor abszolút értékben a leghidegebbet -10 °C körül éppen május 2-án mérik, sokkal inkább utal a szerkezet sérülésére, mint annak működésére. Ezzel együtt a dolgok megítélése nem oly egyszerű. Annyi bizonyos, hogy a tartós téli hidegek ezen az égövön a rendszer szerkezetében megnyilvánuló szabályzók, melyek elmaradása igen komoly és igen súlyos következményekkel jár. Amikor az ember saját környezetében kiegyenlíti e szélsőségeket – s télen fűtéssel, nyáron hűtéssel – közel egyenletes 20-24 °C körüli hőmérsékletet alakít ki a környezetében, kivonja magát e hatások alól. Mindez rövidtávon, az egyed, az egyén felől nézvést jelenthet előnyt, hosszútávon azonban az emberi faj elkorcsosulásával, fizikai és szellemi képességeinek fokozatos és lassú leépülésével jár, mondhatni ezzel kell fizetnünk a pillanatnyi előnyökért. De e kép csak akkor nyilvánvaló, ha az ember nem alulról felfelé halad a világ megismerésében, nem az egyedi lépték felől közelít a magasabb rendszerszerveződési szintek felé, hanem fordítva. Az ember és természet viszonyában felbukkanó ellentmondás, mely a jelenlegi válság alapja, éppen e megközelítésbeli különbségből fakad.

Az ember nem csak a betegségek kezelése, illetve a hőmérsékleti és egyéb szélsőségek kiegyenlítése révén vonja ki magát a természet önszabályzó folyamatai alól. Egy párhuzamos, az önszabályzó és önvezérelt rendszerekkel szemben felépülő és teljes egészében öngerjesztő rendszert épített ki maga körül. A dolog szépsége abban rejlik, hogy e párhuzamos világ sem tud kiszakadni a természetből. Az élő rendszerek alapvető sajátsága, hogy igyekeznek hosszútávon őrizni saját arculatukat. Lehet, hogy más hangszerekkel, lehet, hogy más dallamváltozatokkal, de ugyanazt a dalt játszák kezdetektől a végig. Az arculat megőrzése azonban önszabályozás, önkorlátozás nélkül nem lehetséges. Az élet egyik legfontosabb elem így kétségtelen az a korlát, amit egy egységes rendszer egymással kölcsönhatásba lépő elemei hoznak létre maguk körül, illetve emelnek maguk elé a rendszer sajátos szerkezetének kialakításakor. Igaz a szó szoros értelmében nem tudatos tevékenységről van szó, inkább olyan alaptörvényről, melyet csak az esetben érthetünk meg, és foghatunk fel, ha az egyes természeti rendszerek működését tekintjük vizsgálódásunk kiindulópontjának, azaz nem az egyedek viselkedéséből vonunk le következtetéseket a rendszer működésére, ellenkezőleg, a rendszer működését megismerve értelmezzük az egyedek viselkedését. Ugyanez nem csak a természeti, de a gazdasági folyamatokra is érvényes. Ennek megfelelően a jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedés is tartalmaz olyan elemeket, melyek időszakosan jelentkező visszacsatolások formájában fékezik mind a társadalom, mind a gazdaság növekedését. A kérdés csak az, hogy ezek az elemek mennyiben hathatnak, illetve a gazdaságirányítás és a társadalomszervezés tudatosnak és tudattalan beavatkozásai mennyiben irányulnak ezek kiiktatására.

A magunk részéről úgy véljük, a jelenlegi válság alapja, egyfelől a már jellemzett ismeretelméleti hiba, másfelől ezzel szoros összefüggésben, hogy a tudatos cselekvés minden esetben e folyamatoknak a kiiktatására irányul. Itt természetesen nem két különböző elemről, hanem egy mozzanat két oldaláról, vagy másként fogalmazva egymást kölcsönösen feltételező és kiegészítő dologról van szó. A rendszerek megközelítése ugyanis olyan sajátos viszonyt alakít ki a hálózat és az azt értelmező entitás között, mely szükségszerűen meghatározza az utóbbi cselekvések körét. E tétel értelmét és jelentőségét a legegyszerűbben a betegségfelfogás különbségével lehet érzékeltetni. Mint láttuk, a betegség az egyén felől közelítve sérülés, ellenben a rendszer egésze felől nézvést egyfajta szabályozó eszköz. Az első megközelítésben a gyógyítás a szabályzó rendszer kiiktatása, mely hosszútávon mind az egyénre, mid a faj egészére nézve káros, romboló hatású, a második esetben viszont a cél nem elsősorban az egyén vagy azt egyed életben tartása, hanem a rendszer egészének, biztonságos működésének fenntartása, esetenként teljesítőképességének növelése, mely természetszerűen hathat ki az egyedre is. Itt még véletlenül sem a gyógyítás mellőzéséről van szó. Mielőtt félreértenénk: nem azt mondjuk: hagyjuk veszni a betegeket, csupán azt: a gyógyítás nem silányodhat a betegség elleni harccá. Más szavakkal: egy sérült tájban hiába gyógyítom az elemeket, a táj sérülései ismételten és ismételten ki fogják váltani az adott betegséget, vagy annak valamely rokonfaját. Más szavakkal, nem a halakat kell gyógyítanom, hanem a tavat, mert ha a tó nem egészséges, a benne élő hal sem lehet az. Ennek felismerése azonban lehetetlen, ha nem értjük magukat a természeti rendszereket, nem vagyunk tisztában működésük sajátságaival. Jelen helyzetben a világ valamennyi jelenségét az egyedek, vagy saját magunkra értelmezve az egyén felől vizsgáljuk. A kiindulási pont még abban az esetben sem más, ha egy-egy társadalom, egy-egy közösség körében lejátszódó eseményekre összpontosítunk. Kutatásaink tárgya így is, úgy is egy, a tényleges kapcsolatrendszeréből kiszakított emberi közösség. Maga a kapcsolatrendszer, mely nem csak a közösség helyét és szerepét jelöli ki az adott földrajzi és történelmi térben, de hosszú távon létlehetőségeit és cselekvési körét is meghatározza, legfeljebb, mint természeti adottság, vagy külső erőforrás, illetve az ezekhez való alkalmazkodás, gazdálkodás jelenik meg. Itt érthető meg, miért is állítottuk az erőforrásválságról, hogy az ember világhoz fűződő viszonyát jelenti. A természet felőli megközelítésben ugyanis nincs forrás, csak társ, s ilyen értelemben nem beszélhetünk (egyoldalú) alkalmazkodásról, s különösen nem egy elkülönült, bármilyen formában elkülöníthető erőforráshalmaz felhasználásáról. Az élet alapja innen nézvést olyan kölcsönös függés, mely az adott táj egészét meghatározza, ideértve annak eltartó képességét is. A természeti rendszerek nem egyszerűen alkalmazkodnak a környezetükhöz, sokkal inkább saját képükre formáljak azt, s e képet lehetőségeik szélső határáig igyekeznek megőrizni.

Vegyünk egy egyszerű példát!

A folyó a maga fizikai törvényszerűségeivel sajátos önszabályzó rendszert alkot, melyben egyaránt jelen van az öngerjesztés, és az önkorlátozás. A folyó munkavégzésének, így a folyóvölgyében bekövetkező változásoknak a motorja a folyó vízjátéka. Minél nagyobb ugyanis az ár- és kisvízszint közötti különbség, annál erőteljesebben képes rombolni, illetve építeni partjait a folyóvíz. Egy enyhén kanyargó vízfolyás esetében a meder vízemésztő, s ezzel párhuzamosan a tagolt ártér vízbefogadó képessége a lehető legnagyobb, a vízjáték, s ezzel együtt az árvizek magassága, illetve a folyó munkavégző képessége a lehető legkisebb. Ilyen esetben az ártéri mederváltozások mértéke és üteme alacsony, a folyóvölgy alig változik. A kanyarok fejlődésével azonban a mederben egyre jelentősebb örvények, visszaforgók képződnek, melyek sajátos módon akadályozzák a víz lefolyását. A folyó azonos vízhozamok mellett is egyre magasabb árhullámokkal tetőzik. Munkavégző képessége folyamatosan nő, miáltal a kanyarok fejlődése is gyorsul. Ez az öngerjesztés egészen addig tart, amíg a folyó sorra le nem vágja túlfejlett kanyarulatait, és visszaáll a kiindulási helyzet, a folyamat kezdődhet elölről.

E fizikai sajátságokra épül rá az élővilág a maga jellegzetességeivel. Alföldünk csapadékviszonyait tekintve a sztyepp, illetve a száraz sztyepp növényföldrajzi övébe esne, ezzel szemben a tájtörténeti vizsgálatok azt mutatták, hogy az ártéri területeken 80-90% körüli erdősültséggel számolhatunk, s csak a víztől elzárt belső foltokban találunk klimatikus sztyeppet. Ennek oka egyértelműen a folyók szerepéhez köthető. Az élővilág ugyanis a Duna illetve a Tisza vízrendszerében nemcsak a lehulló csapadékból elégíthette ki vízigényét, hanem felhasználta a folyók által szállított árhullámok vizét is. Így az Alföld növényzetét a csapadék és az árvizek által ideszállított víz együttes mennyisége határozta meg. Maga a rendszer, mintha szándékosan készült volna a tavaszi víztöbbletek kezelésére és visszatartására. Az erdők vízigénye rügyfakadáskor a legnagyobb. Ilyenkor indul be a fák a nedvkeringése, s kezdődik meg a lombkoronaszint kiépítése. Természetes körülmények között az alföldi erdők két hullámban építik fel magukat. Először március végén, április elején a puhafák bontják ki rügyeiket. Ez az időszak egybe esik a síkterületeken, illetve az ezer, ezerötszáz méter alatti hegyvidékek hóolvadásával. Ilyenkor néhány kisebb árhullám vonulhat le a folyókon, illetve a felszíni víz a mélyebb területeken összegyűlve belvízfoltot alkothat. A puhafa ligetek jellemzően e térszinteket töltik ki, s e vízfeleslegre építve töltik fel vízkészleteiket. A folyamat május első heteiben a keményfa ligetek zöldbeborulásával folytatódik. Ezt a magashegyek hóolvadása, és a május eleji csapadékosabb időszak árvizei kísérik, melyet zöldárnak is hívnak. Az ember évezredeken keresztül – társadalmával, gazdaságával egyetemben – e rendszer részeként élt és tevékenykedett, ami az adott esetben azt is jelenti, hogy tevékenységével éppúgy hozzájárult a rendszer kiépüléséhez, működéséhez és fennmaradásához, mint az erdők, vagy a folyó a maga munkavégző képességével, hordalékterítésének sajátságaival. S persze nem véletlen, hogy épp e sajátságokat hozzuk fel itt példaként. A hordalékterítés alapvető jellegzetessége ugyanis, hogy a medréből kilépő, meglassuló víz közvetlen a partok mentén, az árterek kapuiban, csatornáiban szabadul meg hordalékának nagy részétől, miért is folyamatosan és természetesen egyre gyorsuló ütemben iszapolja, tölti fel azokat. Az ártereken élő ember – első közelítésben a halászat érdekében – e kapuk, csatornák tisztításával, karbantartásával járult hozzá a rendszerműködéshez. Később a távolabbi hátak, illetve az egymással párhuzamosan futó folyók összekapcsolásával egészítették ki, és tették teljessé a vízhálózatot, aminek az eredménye a Tisza mentén valamennyi álló és élővíz egységes rendszerbe foglalása lett. Az élővilág tehát felkészült a csapadékosabb időszakok és területek vízének befogadására. E víz visszatartása, un. kistáji vízkörforgásokba kényszerítése alapvetően határozta meg a Kárpát-medence és vele az Alföld természeti viszonyait. Nem adottságokról van szó az adott esetben, hanem egy az egész tájra kiterjedő természeti rendszer működéséről, melynek hosszú időn keresztül az ember is részese volt. E rendszerműködés eredménye a táj maga annak növény- és állatvilágával egyetemben. A rendszer egésze természetesen sokkal összetettebb, mint ami e vázlatos ismertetésből következik. Ugyanakkor magában a rendszerben minden a helyén van, semmi sem esetleges és általában nem is helyettesíthető. Így az erdők nem cserélhetők le következmények nélkül szántókra vagy gyepekre. E beavatkozások a rendszer egészének sérüléséhez, hosszabb távon összeomlásához vezethetnek. Így az Alföld kiterjedt erdeinek felszámolása a XVIII. századra egy lassan terjeszkedő vízi világ kialakulásához vezetett, melyet az itt élő ember másfél évszázadon keresztül képtelen volt felszámolni. Ugyanakkor a vizek lecsapolása jelentősen módosította az Alföld létlehetőségeit, hiszen a vízbő időszakok és területek vizének elvezetése a víz utánpótlásától fosztotta meg a tájat, teljesen kiszolgáltatva azt a szárazföldi éghajlat szélsőségeinek.

Amíg az emberi cselekvés a rendszer egészére irányul, illetve az emberi gondolkodás a rendszer felől közelít annak részeihez, és nem fordítva a részek felől az egészhez, a gazdálkodás a rendszer egészének gazdagítását jelenti. Amikor e gondolkodás megfordul, az ember közvetlen környezetén, szűkebb életközösségén túl már nem rendszer elemek, hanem erőforrások sorakoznak, a kérdés ebben az esetben már nem az, hogyan emelhetem, hogyan gazdagíthatom a rendszer egészét, hanem az, miképpen hasznosíthatom a leghatékonyabban az erőforrásaim. E pillanatban indul el az ember azon az úton, melynek végén már teljes egészében sikerül kivonnia magát a természeti rendszerek önszabályzó folyamatai alól. Ennek azonban hosszútávon katasztrofális következményei lesznek, illetve már vannak is.

Az önszabályzó folyamatok lényege, hogy az élelemhálózat egyetlen eleme se válhasson erőforrássá, illetve ne növekedhessen korlátlanul. Képzeljük el, hogy egy élelemhálózatba illeszkedve egy természetes élőhely hozamából kell fenntartani magunkat. Mindez az emberi közösség összehangolt munkáját igényli és a gyakorlatban vadászatot, halászatot, gyűjtögetést jelent. Amikor az ember ezekről az alapokról kiindulva az élőhelyek eltartóképességének növelésével biztosítja saját megélhetését, még a természeti rendszerek keretei között marad. Ilyen jellegű beavatkozás az erdők életébe a szegélyeken, tisztásokon, ligetesedő foltokon kialakított gyümölcsény, ami egyfelől az erdő fajösszetételét változtatja meg a gyümölcsfajok elszaporításával, másfelől a vadalanyok oltásával az egyes fajták termőképességét is növeli. Mindez azonban az erdő ökológiai hatását még nem érinti. Hasonló a helyzet a fokok kialakításával s tisztításával, ami a halállomány felduzzadását eredményezi, ám e „természetellenes” növekményt az ember kivonja a rendszerből, így túlhasználat egyik oldalról sem alakulhat ki. E sorból a vadászatot váltó állattartás sem lóg ki, amíg a legelők hasznosítása, s a legelőváltás a természetrendjéhez, vagy a csapadékviszonyokhoz, vagy a folyók természetes légzéséhez, áradásához, apadásához kötődik. E keretek között az önszabályzó folyamatok még a maguk teljességében érvényesülnek Az ember által kialakított és fenntartott életközösség kiterjed a táj egészére, magában foglalja annak minden elemét. Magyarán szólva a két rendszer még nem különül el, s az egyik nem tekinti erőforrásnak a másikat. Ugyanakkor e feltételek megléte már magában foglalja annak lehetőségét, hogy egy-egy esetben valamely rész az egész rovására terjeszkedhessen. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy ez esetben még igen összetett természeti és társadalmi szabályzók működnek az emberi közösségek és az ember által létrehozott életközösségek életében. Példának okáért új betegségek jelennek meg, melyek egyaránt sújthatják az állatállományt és az állattartókat. De ilyesminek kell tekinteni az ember műveltségét, világhoz való viszonyát, tulajdonfelfogását stb. Ez utóbbi különösen élesen világítja meg a helyzetet. A mai jogfelfogás szerint a tulajdon alapja a dologgal való rendelkezés, ideértve annak elpusztítását is. A tulajdont tulajdonképpen ez az egy mozzanat különbözteti meg a használati jogoktól. Ezzel szemben szerves megközelítésben a tulajdon alapja a teremtés. A természetben minden a teremtő tulajdona, az embernek csak az lehet a sajátja, amit maga hozott létre saját teremtő hatalmával. A két felfogás közti különbségben a már jelzett két ismeretelméleti lehetőség tükröződik, az első esetben a középpontban a birtoklás, tulajdonlás lehetősége, s a tulajdonló, birtokló egyén áll, a másik esetben a világ egészét megtestesítő Isten, s az ember maga csak képmás volta okán saját teremtő folyamatai révén szerezhet tulajdont magának.

Az önszabályzó folyamatok kiküszöbölésének első jele a szántóművelés megjelenése. Történelmi példák bizonyítják, hogy e szinten az ember képessé válik olyasfajta túlhasználatra, mely az egész élelemhálózatot felborítja, s végezetül felszámolja magát a szántóművelést is. Ez a pillanat a természettel folytatott fegyverkezési verseny kezdete. Az ember olyan jellegű ellátórendszert alakít ki, mely lehetővé teszi számára, hogy lélekszámát közvetlenül a rendelkezésre álló élelem határozza meg. Ennek következményeként már nem közvetlenül a vele azonos rendszerszerveződési szintek visszahatásaitól, önszabályzó folyamataitól függ a léte, hanem az adott táj magasabb rendszerszerveződési szintjeiből érkező visszacsatolásoktól. Halász, vadász, gyűjtögető életmód mellett a rendelkezésre álló élelem felélése közvetlenül hat vissza az emberi közösség életére. E kapcsolatot az a szabály jellemez, mit Konrád Lorenz az alábbiak szerint vetett fel: „ritkán fordul elő, hogy egy állat szaporodását közvetlenül a meglévő táplálék tömege szabályozza. Ez ugyanis mind a zsákmányoló, mind a zsákmányfaj érdekét tekintve gazdaságtalan volna.” Szántó-vető életmód mellett azonban a kapcsolat áttételessé válik. A folyóvölgyekben a szántó a természetes növényzet elhelyezkedéséből következően az erdő versenytársa. Azaz szántóterületeket az erdőtakaró megbontása, az erdők irtása révén alakíthat ki az ember. Itt közvetlen visszahatás nincs. A szántó, úgy tűnik, korlátlanul növelhető. E tétel azonban csak a látszat. A visszahatások akkor jelentkeznek, amikor az egyre fogyatkozó erdőtakaró már képtelen betölteni a táj életében, a rendszer működésében meglévő szerepét. A következmények a szántó-vető gazdálkodás ellehetetlenülését is maguk után vonják. Így néptelenedett el példának okáért az i.e. 7 évezred környékén Jerikó és környéke, majd közelítőleg egy évezred múltán Anatólia, de valószínűleg ilyen okai lehettek a Dél-amerikai civilizációk összeomlásának is. A Tisza mentén e változások Mezopotámiával szemben nem kiszáradáshoz, sivatagosodáshoz, ellenkezőleg, egy vadvízország kialakulásához vezettek. A lényeg azonban nem változott, hiszen az Alföld elmocsarasodása ugyanúgy felszámolta a szántó-vető életmódot, mint ahogy ezt kilencezer évvel korábban Mezopotámiában a kiszáradás tette.

A civilizáció, a gazdálkodás „fejlődésének” alapja ettől kezdve a természeti rendszerek felélését gátló folyamatok kikapcsolása. Minden egyes új gazdálkodási elem egy-egy természetes szabályzó kiiktatását jelentette. E téren a szállítás, a kereskedelem és a pénz megjelenése döntő, mert az adott táj termőképességének csökkenését más még viszonylag egészségesebb tájakról érkező árukkal tudta ellensúlyozni. Így egy-egy természeti rendszer túlhasználata vég nélkül folytathatónak tűnt. A természeti rendszerek lebontása, azonban olyan működési zavarokat eredményezett, melyek folyamatosan és egyre gyakrabban jelentkező természeti katasztrófák formájában nehezedtek a tájra és a benne élő emberre. E katasztrófák elhárítása, egyre hatékonyabb eszközöket s egyre nagyobb gazdasági teljesítő-képességet követelt meg. Csak egy példa ennek megvilágítására: egyetlen XX. századi árvizet sem sikerült volna gátak között tartanunk XIX. századi eszközökkel. A természeti rendszerek működési zavarai olyan fegyverkezési versenyt kényszerítenek az emberi társadalomra, melyben nincs megállás. Folyamatos gazdasági növekedés, a rendelkezésre álló eszközök bővülése nélkül példának okáért a Tisza völgy tájhasználata már összeomlott volna. Viszont az összeomlás elkerülése érdekében végzett beavatkozások tovább rontották a helyzetet. Jelenleg az alföldi területeken a természetközeli és természetes területek aránya 4% körül mozog. E 4%-nyi rendszerelem sajnos ma már szinte semmilyen formában nem kötődik egymáshoz, egymástól elszigetelt foltokban, szigetszerű zárványokban maradt csak fenn, így az adottságok befolyásolására, a rendszer egykori arculatának őrzésére képtelen. Ami tájhasználatunk szempontjából annyit jelent, hogy a jövőben is folyamatosan romló adottságokra kell felkészülnünk. A fegyverkezési verseny tehát folytatódik, és a természeti rendszerek működési zavarai, avagy a változó szerkezethez köthető növekvő rendszerlengések egyre jelentősebb erőfeszítésekre kényszerítenek bennünket. Az Alföld tájhasználata, ezzel együtt az ország élelmiszerellátása csak addig marad fenn, míg ezekre az erőfeszítésekre képesek leszünk.

A gazdasági növekedés jelen körülmények között az emberi társadalom és gazdálkodás fennmaradásának alapja. Nem a pénzügyi folyamatok indították el, bármilyen szerepet is játszanak ma annak fenntartásában, s a látszat ellenére nem is az emberi önzés megnyilvánulásai, bár igaz, hogy az én központú világmodellen alapul, ám a természeti rendszerek felől érkező korlátozások kényszerítik ránk. Egyfajta pilóta játék ez, melyből csak a létlehetőségek teljes beszűküléséig nem lehet kiszállni. Hiszen jelen pillanatban a játék befejezése sokkal súlyosabb problémákat okozna, mint amilyen erőfeszítéseket a fenntartása igényel. A gazdasági teljesítőképesség folyamatos növekedése nélkül a természeti rendszerek napjainkban tapasztalható lengései, a szélsőségek eluralkodása és állandóvá válása az egész globalizált világot fenyegeti összeomlással. Ez az összeomlás persze elkerülhetetlen. Ennek belátása érdekében két mozzanatot kell világosan látnunk. Az elsőt akkor érthetjük meg, ha megvizsgáljuk a jelenlegi gazdaság önszabályzó folyamatait. A gazdasági növekedés — piacgazdaságot feltételezve sem tekinthető korlátlannak. A termelés lehetőségeit a fizetőképes kereslet alakulása határozza meg. Csak annyit lehet gazdaságosan termelni, amit el is lehet fogyasztani. A túltermelés eladatlan készletek felszaporodásához, és egyfajta gazdasági válsághoz vezet. E válság visszavetné magát a növekedést is. A gazdaság e sajátos önszabályzása azonban azzal fenyegeti a rendszer egészét, hogy képtelen lesz kiküszöbölni a természeti rendszerek felől érkező egyre jelentősebb visszahatásokat. Emiatt (és persze sok más tényező összhatásaként) a gazdaság szerkezetébe olyan mozzanatok épülnek be, melyek e visszahatás kiküszöbölésére irányulnak. Ha nincs fizetőképes kereslet, mesterségesen kell létrehozni azt. E folyamat egyrészt a gazdaság szerkezetének átalakulásában, a szórakoztató és szolgáltató ipar felfutásában, illetve a hitelezésben és a pénzügyi folyamatokban érhető tetten. A jelenlegi folyamatok ismeretében úgy tűnik, hogy e mechanizmus sikeresen kiiktatta a túltermelési válságot, mint az önszabályozás lehetséges eszközét. Ettől kezdve a gazdasági növekedés egyetlen lehetséges korlátja az erőforrások beszűkülése. E téren szándékosan nem elfogyásról beszéltünk, itt jelenik meg ugyanis a második nagyon lényeges mozzanat: a gazdasági növekedés nem az erőforrások meglététől függ. Hiába vannak – a jelenlegi felhasználás üteme mellett – akár több száz évre elegendő készletek. A fenntartható növekedés érdekében e készletek kitermelésének, azaz a rendelkezésre állásnak is növekednie kell. Azaz a gazdasági növekedés érdekében az erőforrások kitermelésének és felhasználásának is növekednie kell. A hitelkonstrukciók, pénzügyi mentőcsomagok, s egyéb beavatkozások csak addig képesek elodázni a rendszer összeomlását, amíg a rendelkezésre álló erőforrások kitermelése, előállítása a gazdasági növekedés ütemének megfelelő mértékben fokozható. Úgy tűnik azonban, hogy erre már nincs lehetőség. A jelenlegi válság nem pénzügyi válság. Az ember és a természet viszonyában gyökerezik, alapja az önszabályzó folyamatok kiküszöbölése, mely oly mértékű túlhasználatot eredményezet, ami a jelenlegi együttműködő rendszerek egészére is kihat, miközben ezzel párhuzamosan elfogyni látszanak azok az erőforrások, melyek segítségével az ember egy egyre szélsőségesebbé váló világban a maga kiegyenlített, dobozba zárt életterét fenn tudta tartani. Gondoljuk végig, mi is történt velünk az utóbbi évtizedekben. Ma már nem csak arról van szó, hogy állandó hőmérsékletet tartunk magunk körül. Mindent igyekszünk kiegyenlíteni. Legjellegzetesebb példája ennek az élelemellátás. Itt ma a legfőbb szempont, hogy az év háromszázhatvanöt napján ugyanazokat az élelmiszereket lehetőség szerint ugyanolyan minőségben biztosítani tudjuk. Nagyon hasonló a helyzet, ha az oktatást, a gyógyítást vagy az élet bármely másterületét vesszük alapul. Megint csak egy egyszerű példa. A szélsőségekhez való alkalmazkodást olyan társadalmi szokások is közvetítették az ember felé, mint a farsang féktelen mulatozásait követő negyven napos böjt.

A ma embere részben a rendszer összeomlásának következtében, részben azonban ettől függetlenül egyre szélsőségesebb körülmények közé kényszerül, mert elveszíteni látszik azokat az erőforrásokat, melyek saját szobahőmérsékleten tartott világát fenntartották, miközben végleg elfeledkezett azokról a társadalmi eszközökről, szokásokról, hittételekről, mesékről, legendákról, regékről stb. melyek őt ettől sokkal enyhébben jelentkező szélső helyzetekre késztették fel.

Az összeomlás e nézőpontból elkerülhetetlennek látszik. Nagyon valószínű, hogy napjainkban a kapitalizmus utolsó válságát éljük. A tényleges események azonban teljesen kiszámíthatatlanok. Nagyon sok függ attól, hogy a társadalom egyes rendszerszerveződési szintjei milyen mértékben erodálódtak, illetve milyen mértékben tudnak alkalmazkodni a változásokhoz. Hasonló a helyzet a természeti folyamatok terén is. Egyetlen mondatban összefoglalva a kilátásokat minden attól függ, hogy a jelenlegi pilótajáték végeztével az egyes társadalmi és természeti rendszerek lebomlása mely ponton áll majd meg, s honnan kezdődik újjászerveződésük. E téren azonban csak találgatni lehet. Bizonyosságként csak annyi tételezhető, hogy az elkövetkező időben az ember egyre kevéssé tudja majd kivonni magát az önszabályzó folyamatok hatása alól, így a népesség várhatóan a Föld erősen romlott eltartó képességéhez fog igazodni.

[1] Nem magát az életet, csupán annak jelenlegi szerkezetét, azaz a különféle társulások, élelemhálózatok összességét. Innen úgy tűnik, hogy mind a természetes növénytakaró, mind az erre épülő állatvilág olyan sérüléseket szenvedett el, melyek miatt az eredeti, egészséges állapot már nem állítható vissza. A rendszer általános összeomlás előtt áll, mely vélhetően evolúciós robbanásban végződik majd, ami elsősorban azt jelenti, hogy új együttműködő rendszerek (fajok, társulások, élelemhálózatok) alakulnak ki, s a mai élőlényeknek (ideértve az embert is) ezek keretei közt kell helyet találniuk.

Szaúdi termelés: nincs felfele tovább

Hetesi Zsolt — Wed, 20 Apr 2011 22:16:28 +0000

Az Arab Energia Klub oldalán megjelent publikáció szerint Szaúd-Arábia kitermelése nem fogja meghaladni a 9 millió hordót naponta 2015-ig. Majed Al Moneef cikkében arról ír, hogy az arab ország 2010-es átlagos kitermelése 8.2 millió hordó/nap volt, és ez 2015-ig lényegsen nem változhat. 2030-ra ugyan 10.8 millió hordóra kúszhat fel (vélhetően azért ilyen távoli az időpont, hogy senki ne vegye majd észre: nem így történt....).

A cikkben szó esik az ország tartalék olajkitermelési kapacitásáról is, mely 1.5 millió hordó/nap tartalékot jelent. (Forrás)

Miért is írok itt erről? 3 oka van.

1. Szaúd-Arábia nem képes fedezni a kiesett líbiai olajat a piacon kitermelése növekedésével. Ez az alábbi ábrán is jól látszik:

Szaúd-Arábia (fekete: y-tengely balra) és Líbia (piros: y-tengely jobbra) olajkitermelése 2005 januárjától 2011 március végéig. (Forrás: TOD)

Látható, hogy míg a líbiai kitermelés esett lényegében 1 millió hordóval, a szaúdi nem nőtt, pedig erre kimondott ígéretek hangzottak el (bár a piac nem hitte el teljesen, joggal, mint látjuk). Ez hosszú távon magas olajárat jelent, illetve néhány hónap múlva magas gázárat is (amit itt az EU-ban a német atomerőművek vélhető leállítása még fokozni fog).

2. A fentebbi cikk adatai alapján az arab királyság 2015-ig egyáltalán nem képes semmilyen érdemi növelésre, azaz a szaúdi kitermelés platón marad - lehet, hogy tetőzött, csak ezt így leírva még egy ideig nem láthatjuk.

3. A tartalékkapacitás adata 25%-ot csökkent ezen hír alapján, a korábbi 2 millió hordó/nap-hoz képest. Finoman történik az információ adagolása, de történik.

4. Szaúd-Arábia belső piacán napi 2.6 millió hordó olaj fogy el, a maradék jut exportra. Évente 9%-al nő a hazai fogyasztás, azaz 2015-re 4.5 millió hordó lehet naponta. Ekkor tehát már csak 8.7 - 4.5 = 4.2 millió hordó/nap fog exportra jutni, szemben a 2010-ben jutó 5.7 millió hordó/nap-pal. Ez pedig ~25%-os exportesés 2015-ig. Kibírjuk? Komolyan kérdem.

Töredékek

Molnár Géza — Wed, 13 Apr 2011 08:08:48 +0000

Amint az bizonyára feltűnt, a töredékek eltűntek az oldalról. Az utolsó bejegyzés kapcsán a válság.org oldalon zajló vita miatt döntöttem így. Ezek az írások szigorúan vett szakmai és tudományos keretek között értelmezhetetlen vagy legalábbis nehezen értelmezhető kérdéseket feszegettek. Magam a vitából arra következtettem, az oldallal szemben megfogalmazott elvárások nehezítik e gondolatok megértését, illetve más oldalról a nehezen érthető gondolatok az oldalon publikáló tudományos kutatók hitelét is veszélyeztetik. Korábban úgy véltem: az erőforrásválsággal foglalkozó lapban ennyi műfaji és gondolati sokszínűség még elfér. Tévedtem. Ezért úgy gondoltam a töredékeket máshol teszem közzé. Új lapot nyitni nem akartam, Bobkó Csabát kértem meg, adjon helyet e sorozatnak. Csaba örömmel fogadott, így a töredékek a továbbiakban itt olvashatók:

http://olajcsucs.blogspot.com/

Magukról a töredékekről csak annyit, a Bodrogköz öt folyó ajándéka c. írásomban merült fel az ötlet, szorosan a tárgyhoz nem tartozó, első olvasásra tán meghökkentő példákkal megvilágítani egy-egy fogalmat, ismert vagy ismertnek vélt jelenséget, mozzanatot. Így például Sienkiewicz Özönvíz c. regényéből vett ötlet alapján felvillantani a népvándorlásokat, László Gyula és egy székelyföldi jogeset kapcsán rámutatni a társadalmi szerveződésre, disznótor alapján a fenntarthatóságra, vagy Sánta Őz gondolataira hivatkozva világunk sebezhetőségére. De idéztem Konrád Lorenztől Ady Endrétől, Hamvas Bélától, s szerepelt itt az indai király mellett Nyuszi, Malacka, Micimackó. Mesék, versek, esszék, gondolatok, egyszóval meghatározott rend szerint egymás mellé rakott töredékek. Közülük hármat, a Bodrogköz könyvből már szerepeltetek Csaba lapjában. A többit lassan szivárogtatom majd vissza, nem akarván kisajátítani a helyet, s persze idővel jönnek majd újabb töredékek. A FFEK.hu pedig marad a tudományos keretek közé illeszthető írásoknak.

Amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra

Magony András — Wed, 30 Mar 2011 13:27:35 +0000

Hetekben egyre többször merült fel bennem az a gondolat, hogy tényleg túlléptünk e a válságon, vagy csak jótékony feledés homálya fedi a problémát. Nem kellett magamat sokáig győzködni, gyorsan arra a megállapításra jutottam, hogy a mindennap küzdelmei, és a világ hangos hírei szépen elfeledtették a problémát, miközben nem hogy csökkent, inkább még mélyült is a körülöttünk formálódó válság.

Pénzügyi rendszer semmit se változott, ugyan olyan kapzsi és "kaszinó játékos", mint 2008 előtt, szénhidrogéneket ugyan úgy égetjük, ráadásként még bele is húztunk(főleg Kína), világunk morálisan ugyan úgy erjed továbbra is.

Ebben a felettébb "kellemes" életérzésben futottam össze egyik ismerősömmel, aki többek között arról panaszkodott, hogy nem megy a bolt, nincs munka, mindenki vár, és csak halogatja azokat a beruházásokat, amiket már tegnap kellett volna elkezdeni. Kérdeztem ennek okáról, és erre egy egyszerű válasza volt: "Mindenki be van etetve, azt hiszik hogy az állam majd segíteni fog, lakossági pályázatokra várnak, miközben lassan 1 éve nincs semmi kilátásban, csak a marketing megy..." Ismerősöm problémája nem egyedi, erre nagyon jó példa ez a cikk:

http://www.naplopo.hu/palyazat/palyazat_tortenelem.html

Szomorú az egészben az, hogy a hivatalosan kilábalást jelentő megújuló technikák hazai forgalmazása és építése nemhogy nőne, inkább stagnál/csökken. Ebben a szellemben felettébb érdekes lesz elérni a 2020-ra 20% megújuló részarányt... Aki kicsit is megértette az energia válságot, tudja és érzi, hogy gőzerővel kellene a megújulókat építeni, ennek ellenére idehaza nem történik semmi, szó szerint visszalépünk, és még jobban leszakadunk a nyugattól, de lassacskán már a kelettől is. Mit lehet tenni? Egy dolog biztos, várni már nem lehet!
Személyes véleményem az, hogy ha tehetjük támogatások nélkül már most vágjunk bele olyan beruházásokba, ami csökkenti az energia fogyasztásunkat(épület szigetelés, nyílászáró csere, szellőztető rendszer), háztartásunk számára villamos energiát és hőt állít elő(pl napelem, pellet kazán, faelgázosító kazán, napkollektor,stb), mert arra kár spekulálni, hogy olcsóbb lesz a gáz vagy a villany. Tegyük a szívünkre a kezünket, 2008 után biztosak vagyunk abban, hogy a banki megtakarításaink érték állóak lesznek 10 év múlva? Egy energiaválságban nyakig elmélyült társadalomban lesz pénzünk és erőforrásunk megújulókat megvenni és felszerelni?
Nem hiszem, hogy így lenne...

Zárszóként csak annyit mondanék, amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra. Ebben a szellemben tekintsünk a megújulókra is.

Stabilan 100 dollár felett az olajár - rossz politikai, vagy pontos tervezés?

Molnár Géza — Mon, 28 Mar 2011 07:39:56 +0000

A jelenlegi politikai helyzet, elsődlegesen az arabválság "fokozódása" tartósan magas olajárat eredményezett. Az ember hajlamos azt hinni, mindez egyfajta szerencsétlenkedés, elhibázott politika eredménye. De valóban így van?

Varró László a Nemzetközi Energiaügynökség frissen kinevezett, kulcspozícióban lévő vezetője egy interjúban a következőket mondotta:

"A ’90-es évek fordulóján az olajár elindult felfelé. Tíz dollárról felemelkedett 20-ra, 40-re, 80-ra stb. Hihetetlen erőfeszítések mentek bele a kutatás-fejlesztésbe. Amikor tartósan magas az olaj ára, akkor a technológia fejlődik. Tengeri olajkitermelés létezik már a ’70-es évek óta, de a ’90-es évek közepéig nagyjából 500 méteres mélység volt kitermelhető az akkor létező technológiával. Ma a Tiberrel - ami 2010 legnagyobb felfedezése volt a mexikói öbölben - 3500 mélyen kezdtek fúrni a tengerfenéken és onnan még 5000 métert fúrtak lefelé. Mélyebbre fúrtak, mint a Mount Everest magassága, tengerszint felett.

És ezt is megéri kitermelni…

Hordónkénti 100 dolláros olajárért? Bármit. Annak ellenére, hogy az erre képes fúróhajó napi bérleti díja egymillió dollár körül van. De egy ilyen mezőről a kitermelés majd felmegy 100-200-300 hordóra naponta. Az tízmillió dollár naponta."

Ha ezt nézzük, lehet, nem is bénáznak a Líbiában. A világ kitermelhető olajkészletei fokozatosan nőnek, feltéve, ha az olajár tartósan 100 dollár fölött van. Nem kizárt, hogy a két mozzanat között van összefüggés. Kérdés csak az, mit szól mindehhez a világgazdaság. Ezzel együtt erősödhet a gyanúnk: az olcsó energia korszakának vége. Kérdés, hogy a gazdasági fejlődéshez olaj, vagy olcsó olaj kell. Igen vékony határmezsgyén mozgunk. Egyfelől: milyen ár mellett éri meg a készletek kitermelése, másfelől, milyen ár mellett tartható fenn, esetleg fokozható a növekedés. A világgazdaság e két tényező között már most borotvaélen táncol.

(Az idézett riport itt olvasható: http://www.fn.hu/makro/20110324/varro_szisztematikus_olajhiany_lesz/ )

Ellenálni az elkerülhetetlennek - az atomenergia kapcsán

Hetesi Zsolt — Sun, 27 Mar 2011 23:38:56 +0000

Döbbenten szemlélem hetek óta mindazt, ami Fukushimában zajlik. Hirtelen az érdeklődés középpontjába került az atomenergia - ismét. Nem célom a teljes körű tájékoztatás, annál inkább, mivel erre illetékes hatóságok léteznek. Röviden mégis írok a körülményekről, illetve a lehetséges hatásokról, valamint egy hosszabb távú következményről.

Röviden a történtekről

A földrengéskor leállt a három működő blokk. Másik három éppen állt karbantartás miatt. A leállított blokkok vészhűtését dízelmotorokkal keringetett víz oldja meg ilyenkor (azaz a dízelmotorok termelik az áramot), de ezt leállította a szökőár. Víz hiányában a fűtőelemet tartalmazó rudak túlmelegszenek (mert éppúgy, mint a nagyanyám sparheltjében, a reakció után a "parázs" még hűl, de nem hűl azonnal kezelhető hőmérsékletre, illetve a további bomlások miatt még hőtermelő reakciók is vannak), és a cirkóniumburkolat, amelybe ágyazva vannak reakcióba lépve hevesen oxidálódik. Ez ha hirtelen játszódik le, a rudak megrepedhetnek. Valószínű, itt is ez történt, ami arra utal, hogy a hűtés nélkül maradt reaktorban 1200 C körüli hőmérséklet lehetett.

Zr + 2 H2O (gőz) = ZrO2+2 H2

A hő elvezetése fontos feladat, mert a hűlés viszonylag lassú. Az egyes reaktor a működés során 1400 MW hőteljesítményt ad, a kettes és a hármas 2380 MW-ot. Ha folyton hűtenék, egy nappal a leállítás után még mindig ennek a teljesítmények 2%-át adja le hőben a reaktor, egy évre rá pedig durván 0.2%-át. Ezért fontos a folytonos hűtés, mert még egy évig több MW hőteljesítmény van jelen, amely képes magas hőmérséklet létrehozására a reaktortartályban (konténment) hűtés nélkül.

A cirkónium oxidációja után feldúsul a hidrogén (ld fenti képlet), melyet le kell engedni a reaktortartályból, hogy be ne robbanjon. Ez a gáz robbant fel kívül a rekatoron.

Valószínűsíthető, hogy az egyes blokk konténmentje sérült, mert a turbinacsarnokban erősen radioaktív víz van, mely a legfrisebb hírek szerint 1000 mSv/óra értékkel sugároz. Ez a természetes háttérsugárzásnál 3 milliószor magasabb. Mivel az utolsó hűtőkör a tengervízből származik, most ezen a körön keresztül a radioaktív víz kijut a tengerbe (egy szakmai blog kommentje alapján valószínűleg apálykor tud kijutni a turbinacsarnokból).

Veszélyek, sugárzás-értékek

Az erőműben dolgozók által kapható össz dózist a katasztrófa miatt 250 mSv-re emelték. Ha egy dolgozó negyed órát tartózkodik a turbinacsarnokban, akkor ezt össze is szedi (1000 mSv/óra --> 250 mSv negyed óra alatt). Az erőműből kijutó szennyeződés útját mutatja ez a z ábra:

Miután a turbinacsarnokban a sugárzás szintje a tegnapi 300 mSv/óráról 1000-re ugrott, kivonták a munkások jó részét. Ez lehet, hogy a hűtés leállását jelenti, ami pedig esetleg magleolvadással járhat.

Hosszú távó következmények

Az OECD-országokban felerősödtek az atomenergia-ellenes hangok. Merkel kancellár megváltoztatta álláspontját és egyelőre 3 hónapos moratóriumot hirdetett az üzemidő hosszabbítás terén, bár ebben a HVG legfrisebb száma szerint politikai okok (zöld szavazatok szerzése) is szerepel. Németország egyelőre nettó áram-exportőr, de a 17 atomerőmű (20,3 GW kapacitással) bezárása nehéz helyzetbe hozna egyes országokat, ahova a németek áramot adnak el - az atomenergiával termelt áram (141 milliárd kWh/év) ugyanis a teljes export majdnem 3-szorosa. Nagy-Britannia új erőművi tervei is elszállhatnak a politikai csaták közben (most olyan koalíció van Angliában, ahol az egyik fél ellenzi, a másik támogatja az atomenergiát). Sürgető igény fog fellépni az öreg erőművek bezárására is. Ez olyan forgatókönyveket indít be, melyek még tovább tolják fel a gáz és az olaj árát (amit a "bravúros" NATO-akció stabilan 100 dollár fölött tart). AZ OECD-országok villamos energia gondokkal nézhetnek szembe a viszonylag közeli jövőben.

A nukleáris reneszánsz a fejlődő országokban, valamint a törekvő Indiában és Kínában nem tört meg.

Utószó helyett

Most már nem mondhatjuk azt, hogy Csernobil nem ismétlődhet meg (noha szigorú értelemben véve nem ismétlődött meg...). Nem hivatkozhatunk arra, hogy a szovjet személyzet nem állt a helyzet magaslatán. Láthatjuk, hogy az emberi technológia bizonyos helyzetekben túl törékeny, és a 3. legnagyobb gazdaság valamint a csúcstechnológia hazája nem tudja kezelni a problémát (amit persze most nem emberi mulasztás okozott - vagyis csak részben). Minden 10-100 ezer üzemévre kellene jutni ekkora balesetnek, mégis gyakoribb. Itt valami hiba van... Mint ahogy a Titanic sem volt elsüllyeszthetetlen.

Köszönöm a megküldött javításokat, nem tudom kinek köszönhetem, de a cikk néhány helyen pontosításra szorult, megtettem.

26 pont a szorongás leküzdésére

Molnár Géza — Sat, 26 Mar 2011 08:43:45 +0000

Olajos Tibor kérésére rakom fel ide ezt a fordítást. A dőlt betűs részletek az én kiegészítéseim. (nincs sok).

26 pont a szorongás leküzdésére

írta: Kathy McMahon

www.energybulletin.net „26 things you can do to RIGHT NOW manage your anxiety"

Ha még nem aggódsz a holnap miatt, nyilván nem olvasod a híreket. Ha viszont a naponta rád ömlő hírek már megrémítettek, bizton jól jön néhány tettekre sarkaló gyakorlati tanács.

1. Ne a bevételeid akard növelni, a kiadásaidat faragd le. Előbb – 10%, 20%, majd 30% vagy akár 50%-al csökkentsd a kiadásaidat. Tervezd meg hogyan teheted ezt. Hidd el, jóval egyszerűbb a költségeid csökkentésével növelni a jövedelmed, mint a bevételi oldal felturbózásával. (pl. Hetente egyszer vásárolj! Tervezd meg a heti élelmezésed, szerezz be hozzá mindent. Akár a bio-piacon. Hidd el, ezzel a módszerrel olcsóbbá teszed a saját élelmezésed, és egészségesen fogsz táplálkozni. Csak ne engedj a 48-ból. Ha hét elején rosszul számolsz, akkor se vásárolj, húzd ki azzal, amit vettél. A következő héten majd jobban figyelsz)

2. Gondold végig, mennyi pénzt pazarolsz el anélkül, hogy bármi hasznod lenne belőle. Az égve felejtette lámpák, az éjjel-nappal működő számítógépek, a „fantom-fogyasztók”, vagy például a mikró órája, ami több energiát használ el, mint a mikrózás maga, mind-mind apróságok, de végül összeadódnak. Kapcsold ki ezeket a fantom fogyasztókat, majd ellenőrizd a villanyórád. A fogyasztási adatok bizonyítani fogják, hogy pénzt takarítottál meg.

3. Állíts fel három kategóriát a vásárlásaid ésszerűsítéshez: a) alapvető fogyasztási cikkek; b) komfort javak; c) egyéb. Egy héten át mindent, amit megvásárolsz, illessz a rendszer valamelyik kategóriájába, majd elemezd a listát. Tegyük fel, hogy a múlt héten ruházatot vásároltál, ezen belül pedig zoknikat és egy pár elegáns cipőt. A zoknikat a legtöbb ember az a) vagy a b), az elegáns cipőt pedig az egyéb kategóriába sorolná – hacsak nem munkaruháról van szó. A Nagy Ésszerűsítési Verseny ezennel kezdetét vette. Gondoskodj róla, hogy az általad vásárolt termékek egyidejűleg minél több kategóriába besorolhatóak legyen.

4. Fontold meg az ételek összetevőikben történő megvásárlását, mindezt úgy, hogy nagyban vásárolsz. Például egy mirelit pizza helyett vegyél lisztet, élesztőt, sót, húst, stb. Az összetevőkben történő vásárlás nemcsak azt biztosítja, hogy tudod, mit teszel az ételedbe, hanem töredékébe kerül, mint az előre elkészített mirelit pizza, hiszen a késztermékekkel nem csak magát az ételt fizeted meg, hanem az előállítás hozzáadott költségeit és az előállító profitját is. (Ehhez tedd hozzá az 1. pontban hozzáfűzött példánkat. Ha egy héten csak egyszer vásárolsz, kevesebb lehetőséged adódik megszédülni, ha pontosan megtervezed a heti „ellátmányt” kevesebb felesleges dolgot vásárolsz majd.)

5. Egyszerűsíts. Mindig gondold át vásárlás előtt, hogy van-e olyan termék, ami ugyan úgy tökéletesen megfelelő az adott célra. Arra kell itt gondolni, hogy a fogyasztói társadalom előállította specializált cikkek ugyan megteremtik a maguk keresletét – de arra is, hogy minél speciálisabb egy ilyen cikk, annál egyszerűbbé válik a fogyasztó zsebéből a hozzá kapcsolt árat kihúzni, ami szintén specializált lesz. Borotválkozó gél a jó öreg szappanhab helyett. Ablakpucoló az ecet helyett. Nézz vissza a múltba. Az őseid vajon hogyan voltak képesek leélni a bőrápolók és pipereszerek nélküli emberöltőket? Egyszerűsíts, és vásárolj nagy mennyiségben.

6. Keresd a minőséget. Bár a tartós, minőségi termékek többe kerülnek, de jól vannak elkészítve, ezért tovább tartanak. Továbbá, az olcsóbb változatokat amikor elkoptak, nem tudod olyan könnyen pótolni, miután elhasználtad. Mostantól ne csak az árat, de a várható élettartamot is vedd figyelembe a vásárlásnál. Az a tapasztalatom, hogy a polcokra kerülő eredeti, minőségi terméket idővel alacsonyabb költséggel előállított, gyengébb termékre cserélik, az eredeti árat megtartva. Addig vásárold a minőségi változatot, míg teheted, és légy benne biztos, hogy az a) kategóriába fog tartozni (lsd. 3. pont)

7. Használj kézpénzt. Egyszerűen csak tedd ezt. Számold össze, hogy általában mennyi pénzt költenél (bankkártyákat és csekkeket használva), majd vedd ki ezt az összeget kézpénzben egy hétre, két hétre, vagy egy hónapra előre. Ha a te és a családtagjaid elköltöttétek ezt az adott keretet az előre meghatározott időszak lejárta előtt, maradjatok otthon, és álljatok le a költekezéssel egészen addig, míg a következő periódus el nem kezdődik. Felmérések kimutatták, hogy a kézpénzes gazdálkodásra váltva a fogyasztók 20-25%-al kevesebbet költenek, mint bankkártyát használva tették volna. Profitálj ebből az információból. Szokj hozzá a kézpénzhez, felejtsd el a műanyagot.

8. Az egész családod vedd rá, hogy szorítsák vissza a b) és c) kategóriás kiadásokat. Miután felállítottál egy 20%-os célcsökkentést, vond be a gyerekeket is ebbe az akcióba. Ha ez érinti a különórákat, táncórákat, bávásárló-túrákat, stb., akkor egyeztessetek a gyerekekkel arról, hogy pontosan mely dolgokra vonatkoznak a megszorítások. Ha hűen viselkedsz a saját elhatározásaidhoz, a gyereked is tisztelni fogja azokat, és ő maga is megbarátkozik az új körülményekkel. Ám ha csak bejelented a terveket, de továbbra is c) kategóriás termékeket vásárolsz, elveszíted a hitelességed, és egy családi lázadással kell majd szembenézned. Az egyes kiadások kategóriákba sorolását családként tegyétek meg, törekedve a konszenzusra, hogy később ne érjenek váratlan meglepetések.

9. Az utazásaidat mértékegysége ezentúl a kilométer, ne a perc legyen, továbbá azt is gondold ki, hogyan tudod ezeket a kilométereket fosszilis üzemanyag felhasználása nélkül megtenni. Mikor valaki csak ennyit mond, hogy ez 30 percre van, tedd hozzá a kérdést, hogy gyalog, biciklivel, vagy autóval? Ez egy olyan hozzáállásbeli változtatás, amelyet mindnyájunknak meg kell tennünk.

10. Tanulj meg otthon maradni. Együgyűen hangzik, de sok embernek az otthon csak egy olcsó motel az élet autópályája mentén, ahol bedob pár falatot és megalszik, mielőtt folytatja az utat. Ha megtanulsz otthon lenni, az talán segít megoldani a problémáid a szeretteiddel. Mivel így többet leszel a szeretteiddel, talán magasabbak lesznek az elvárásaid a gyermekeiddel szemben is, akik így megtanulnak viselkedni.

11. Lassíts le, pihenj többet, és szépítsd meg az otthonod. Itt most nem egy új szófa vásárlására gondolok. Olyan egyserű dolgokra gondolok, hogy az útvonalat, amin nap, mint nap vonulsz egyik helyiségből a másikba, és amin szőnyegek már rojtosra koptak, hozd rendbe, tartsd tisztán. Alakíts ki egy nyugodt zugot a zenehallgatáshoz, olvasáshoz, ahol a rendetlenség nem tereli el a figyelmed. Arra gondolok, hogy a konyhai felszereléseid tarts rendezetten egy meghatározott helyen, hogy a főzés könnyeddé, egyszerűvé váljon. Mond ki, hogy „Az otthonon az a hely, ahol az időm java részét töltöm.”, ezután pedig figyeld meg az érzelmi reakciód. Hogy ha ez pánik vagy szörnyülködés, akkor tegyél ellene, hogy legközelebb ne így legyen.

12. Hozd egyenesbe a dolgaid a szeretteiddel és azokkal az emberekkel, akikkel együtt élsz. Lezáratlan ügyek, kimondatlan ellentétek, az udvariatlan beszólások, a dühös vagdalkozások nem csak kellemetlenné teszik az otthon-tartózkodást, de az egészségedre is kihatnak. A rossz házasság a jó egészség ellensége. Tedd tisztába a dolgokat, légy őszinte magaddal a saját boldogságod érdekében, ismerd el, ha valami a te számládra írható az adott szituációban. Egy átlagos bajban lévő pár hét évet vár, mielőtt segítséget kérne, és általában ennél a pontnál a problémák már túlságosan elmélyültek. Megpróbálhatjátok magatok legyőzni őket, de ha nem menne, akkor keressetek profi segítséget.

13. Adj feladatot a gyermekeidnek. Manapság nagyon kevés gyermek veszi ki a részét a családi feladatokból, és ez az emberiség történetének bizarr fordulatát jelzi. Ha úgy látod, hogy a gyerekek csak a saját dolgaikkal törődnek, kérdezd meg magad, hogy te milyen mértékben vártad el tőlük a hozzájárulást a komolyabb dolgokhoz. Ha nem tudod őszintén mondani, hogy „Haver, örülök, hogy rávettem a fiam/lányom X házkörüli munka elvégzésre, így nem nekem kell még ezzel is foglalkozni…”, akkor megfeledkeztél felelősségre, megbízhatóságra, más emberekkel való együttműködésre, együttélésre nevelni a gyerekeid.

14. Kapcsold ki a számítógépet / internetet / TV-t / telefont / mobilt / személyhívót / okostelefont / faxot minden nap annyi egy rövid időre, hogy addig is zavartalanul együtt lehess azokkal, akiket szeretsz. Éld meg jutalomként azt az időt, mikor a világ legfontosabb emberei leülnek melléd, hogy csak rád figyeljenek, megnyíljanak előtted, és kikapcsolódjanak a társaságodban. Tanúsíts kemény ellenállást a technológiával szemben. Nyújtsd ezt az értékes szünetet olyan hosszúra, hogy a tech-elvonás tünetei elmúlhassanak, mígnem a nyugalom és béke járja be a házat. Ezt a szokást kövesd (fogd fel úgy, mint egy kísérletet, ha szükséges) legalább egy hónapig, és vitassátok meg, hogy mi minden örömtelit és szórakoztatót tudtok csinálni családként, illetve egyénekként ezekben az elektromosság nélkül töltött órákban.

15. Alaposan mérlegeld, hogy megéri-e túlórázni, ahelyett, hogy ezt az időt egy élhetőbb élet kialakítására fordítanád. A pénzkeresést az első számú alapcselekvésnek tekintjük, de talán itt az ideje, hogy megkérdőjelezzük ezt az elgondolást. Ha holnap igazán komolyan beütne a válság, felkészülten néznél vele farkasszemet? Raktál félre élelmiszert? Van egy kis zöldségeskerted? Elég jól kijössz a szomszédjaiddal ahhoz, hogy segítséget kérj tőlük (segítséget nyújts nekik)? Kapcsolatban állsz vallási vagy civil szervezetekkel, akik képesek szélesebb körű támogatást nyújtani? Elsimítottad a házasságod problémáid? Megtanultál igazán örülni a gyerekeidnek? Nem kétséges, a pénz fontos, de mégis az idő a legértékesebb tulajdonunk. Jól gondold meg, mire használod.

16. Képzelj magad elé egy képet egy olyan jövőről, amiben szívesen élnél. Ismered azt a frázist, hogy az ember nem élhet remény nélkül? (Jól van, tudom, vannak, akik nem hisznek a remény szóban, ezért használjuk inkább az elképzelés szót helyette.) A legboldogabb családoknak van egy határozott elképzelése arról, hogy mi célból élnek és dolgoznak. Ez az elképzelés átsegíti őket a nehéz időkön is. Rajta, gondolj a legrosszabbra. Ezután képzeld el, hogyan tudnál mégis egy kielégítő életet élni mindezen rossz közepette is, és képzeld el, mi tenné értékessé az életet számodra. (Egy tipp: ha nem képzeltél magadnak jó barátokat, boldog családot, zenét, finom ételeket, valószínűleg túl sivár a fantáziád…) Erről a képről írj egy történetet, benne főszerepben veled, rajzolj róla egy képet, énekeld meg. Valósítsd meg!

17. Készíts egy listát a céljaiddal. A legtöbbünk túlságosan optimista, ha arról van szó, hogy mit lehet elérni egy éven belül, de túlságosan pesszimista, ha az időtáv tíz év. Készítsd el a nagy tervet, és válassz ki néhány dolgot, amin valóban dolgozni kezdesz (így van, n.é.h.á.n.y. dolgot…). Minden egyes nap foglalkozz mindegyikkel egy kicsit, vagy egy ideig koncentrálj csak az egyikre, míg meg nem untad, utána válts egy másikra.

18. Tartsd szem előtt a hosszútávot, és vedd figyelembe, hogy az út közben adódó dolgok hogyan segítenek elérni a nagy célt. Add meg magadnak a lehetőséget olyan kitérőkre, amelyekről tudod, hogy nem nyílegyenesen visznek előre. De hogy biztos lehessen abban, hogy nem is térítenek el túlzottan a kijelölt utadról, kérdezd meg magad: „Ez a dolog az ön-kiteljesítés felé vezet?” „Ha fosszilis üzemanyagot használok ennek a célnak az elérésére, ezzel kifejlesztek olyan képességeket, amiket később hasznosíthatok, hogy később ugyanazt a célt fosszilis üzemanyag nélkül is megvalósíthassam?” Például, ha semmit sem tudsz a barkácsolásról, akkor az elektromos szerszámok nagyban megkönnyíthetik a tanulást. Ha már rájöttél, hogyan rakj össze dolgokat, ezt a tudást később kamatoztathatod, mikor kézi szerszámokat használsz. Egy motoros kerékpár rávehet, hogy biciklizz, így jobb formába kerülhetsz, és később már nem kell a motort használnod, a saját izmaid is képesek lesznek megküzdeni a feladattal, segítség nélkül.

19. Figyeld meg, hogy a csordaszellem milyen hatással van rád, és még azelőtt próbáld meg átvenni a vezérkos szerepét, mielőtt eltaposnak.

20.Védd a lelked egészségét, ugyanannyira, ahogy azt a tested egészségével is teszed. Depresszió, paranoia, drogok, családon belüli erőszak, alkoholizmus, apátia, átkozódás, rögeszmés szokások – mint a zabálás, szerencsejátékok, kyber-szex, névtelen-szex … Ezek mint a túlhajszolt élet tünetei. Rántsd meg a gyeplőt, ha elszaladnak veled a lovak, hallgasd meg az embereket, akik kifejezik aggódásuk érted és a viselkedéseddel kapcsolatban. Találj valakit, lehetőleg közeli barátokat vagy családtagokat, akik segítenek levenni a válladról a rád nehezedő terhek egy részét, akik meghallgatják az aggodalmaid, akikkel megoszthatod a legmélyebb félelmeid is. Ha segítségre van szükséged, kérj, és bizonyosodj meg róla, hogy ez a segítség konkrét dolgokkal készít fel arra, hogy a jövőben is meg tudj küzdeni a rád váró nehézségekkel. Beszélj akár az anyukádról, ha ez segít abban, hogy értékesebb életet élj, és már ma elindít azon az úton, amin járni szeretnél. Tarts néhány „lelki-egészség” napot. Tudod, olyat, amikor csak azért veszel ki néhány szabadnapot, hogy belélegezd a rózsák illatát, délig aludhass, teljesen kikapcsolj, vagyis nem másért, hogy élj.

21. Tanulj meg különbséget tenni az egészséges élvezetek és azok között, amelyek kiégetik az agyad és tönkreteszik az egészséged. Nyomás alatt a legtöbbünk személyiségének meghatározó jegyei túlzottan markánssá válnak. Néhányunk teljesen elvonul a világ elől és bezárkózik. Néhányan alávetjük magunkat olyan tevékenységeknek, amelyekben másokat szolgálunk ki, és magunkról teljesen megfeledkezünk. Megint mások akciófüggők lesznek, hogy képesek legyenek kezelni a szorongásukat, közben elfelejtik mérlegelni, hogy mit miért tesznek, van-e értelme annak, amit művelnek. Van, akit elhagy az önbizalma, képtelennél válik akár a legegyszerűbb döntések meghozatalára is, attól való félelmében, hogy hibázik. Van, aki egocentrikussá válik, mások, ellenkezőleg, elhagyják magukat. Másokat uralmuk alá hajtanak a negatív gondolatok, és elvesztik a tisztánlátás képességét. Olyan is előfordul, aki világnézetét intellektualizálja, elvágva a másokkal és saját magával való érzelmi kapcsolatokat.

Ez a rövid, korántsem teljes felsorolás megmutatja az olyan „univerzális tanácsok”, mint „a merd kifejezni az érzelmeid”, vagy a „koncentrálj önmagadra” hordozta veszélyeket. Ismerd fel, hogy melyik irányba csúsztál le az útról, és állítsd meg a folyamatot, mielőtt az árokban kötnél ki. Vonj be embereket az életedbe, akik ellensúlyozzák a rád jellemző tendenciákat. Ha minden miatt aggódsz, keress egy laza embert. Ha hajlamos vagy elfojtani az érzelmeid, keress egy improvizációs dráma-csoportot. Ha viszont hajlamos vagy túldramatizálni minden helyzetet, akkor legyen melletted valaki olyan, aki előbb gondolkozik, aztán érez. És készülj fel a súrlódásokra, amik az eltérő személyiségek találkozásából eredhetnek.

22. Legyen egy állatka, amivel foglakozol. Az emberek 85%-ának van kedvence állata, legyen az akár vándormadár, mókus, aranyhal, kutya, macska, vagy más háziállat. Tudományosan igazolt tény, hogy törődni valakivel (vagy valamivel) jót tesz a lelki és a testi egészségünknek. Így például nagyobb valószínűséggel élünk túl halálos betegségeket. Ne sajnáld az időt, hogy nézd vagy játssz ezzel az állatkával, így akár a saját tudatod egy másik, mélyebb, érettebb részét is felfedezheted. A legfontosabb, hogy próbálj meg kikapcsolódni közben.

23. Törődj kevesebbet a Hírekkel. Ha azt veszed észre, hogy naponta többször is átböngészed a híreket, állítsd le magad, a saját érdekedben. Tarts hír-szünetet. Menj, és merítkezz meg valami szépben, a művészetben, de rád vár a természet lágy öle is.

24. Készíts egy húszas listát azokról a dolgokról, amiket a legjobban szeretsz csinálni, és rakd ki egy olyan helyre, ahol minden nap látod. Minden egyes dolog mellé írd oda, hogy mikor csináltad utoljára, és hogy gyakrabban (GY) vagy kevésbé gyakran (KGY) szeretnéd csinálni. A következő rubrikába jegyezd fel, hogy a szüleid is csinálták-e, azután pedig, hogy 85 évesen is képes leszel-e csinálni (85). Ha pénzbe kerül, jegyezd fel azt is, illetve, hogy kell-e hozzá egy barát, vagy egy speciális barát társasága. Miután minden adatot összegyűjtöttél, a móka kedvéért rangsorold a lista elemeit.

Például

Tevékenység	Mikor csináltam utoljára?	Többször/ kevesebbszer?	Szülők is csinálták?	85?	Pénzbe kerül?	Baráttal/Speciális baráttal?	Rang
éneklés	ma	t	anyu	85	_	_	1

25. Ne próbáld megváltani a világot. Helyette foglalkozz a szűk környezeteddel. Varázsold szebbé az utcád. Ültess néhány gyümölcsfát. Barátkozz össze a szomszédjaiddal. Nyisd meg az éléskamrád mások előtt. Hozzatok össze egy közös kis segélyalapot, és támogassátok azokat, akik elvesztették a munkájukat vagy épp nem tudják fizetni a csekkjeiket. Lehet, hogy a következő héten te szorulsz majd támogatásra. Vedd fel a járdán heverő szemetet, akkor is, ha nem te dobtad el. Emlékeztesd magad, hogy csak egy csepp vagy a tengerben, nem birtoklod a Földet, csak egy része vagy annak, a Föld birtokol téged.

26. Vesd el a sémákat. Az emberek általában 25 pontos listákat készítenek. Te adj hozzá egy 26.-at is. Ne kövesd a tömeget, előzd meg. Ha követni kezdenek, akkor te leszel a vezető. Ha nem, akkor megelőzted a korod, vagy a rossz irányba indultál el. Mindenesetre, élvezd az utat, amit választottál, és törd meg a saját magad kialakított rutint.

Végezetül nézd meg ezt a videót további ötletekért. (Itt az eredeti szövegben sem jött át a hiperhivatkozás.)

(fordította: Marsal Tamás 2011)

Végelszámolás

Molnár Géza — Tue, 15 Mar 2011 15:51:26 +0000

1987-ben írtam volt valahol (persze pontosan tudom, hol), a világ jövőjéről, „Csak egy jövőnk volt” címmel. Jó húsz év múltán, valamikor 2008 táján egy régi ismerősöm azzal fogadott: nem is tévedhettél volna nagyobbat: még mindig itt vagyunk. És tényleg: még itt vagyunk, és jövőnk épp úgy nincs, mint ahogyan nem volt 1987-ben sem. Persze az óta eltelt 24 év, és jól-rosszul, de még éldegélünk, a világunk megy előre, a gyermekeink cseperednek, szóval az élet megy tovább.

Akinek jövőként elég volt ez a majd 25 év, most megnyugodhat. Ez végül is eltelt, ez az övé, ezt már senki nem veheti el tőle. De mit szóljon az, aki a jövőt nem csak saját sorsához igazítva méri, de gyermekeire is gondol, vagy valamikor ebben az elmúlt 25 évben látta meg a napvilágot, s ami nekünk jövő volt, neki csak múlt és jelen. Hisz az ember – mai napság persze – huszonéves kora előtt nem igazán gondol a jövőre…

Jövőnk a múltba veszett, a szó szoros, de átvitt értelmében egyaránt. Az előttünk álló idő alig valamire való csak, leginkább talán számvetésre. Mert 2010 az igazság pillanatát hozta el azoknak, akik még látnak, vagy látni vélnek, s ma úgy tűnik, 2011 csak áthelyezi a hangsúlyokat, kiemeli a körvonalakat. S hogy a kép a maga lesújtó mivoltában bontakozhasson ki a szemünk előtt, szakadjunk el a valóságtól, mert – bármily különös – így tisztábban láthatjuk azt.

Már iskolás koromban gyanakodtam, amikor arról olvastam, az ember az állatvilágból emelkedett ki. E gondolat valahogy nem helyénvaló. A süllyedés és az emelkedés mindig csak valamihez képest történhet, s ami egy nézőpontból felfelé indul, a másikból lefelé zuhan. Az állatvilágból kiemelkedő ember, ha fordítunk a nézőpontunkon, épp a természet rendjéből esik ki. Ha valaki valamilyen renddel szembeszegülve építi fel saját világát, leginkább arra kell ügyelnie, legalább annyi ereje legyen, mint amilyen erővel az adott rend őrei a törvényes keretek közé akarják őt kényszeríteni.

A természet rendjéből kizuhanó ember léte az energiától függ. Ha elég van belőle, szembe tud szállni a természet visszacsatolásaival, ha nincs, sorozatos katasztrófák rengetik meg világát s döntik pusztulásba. Mindez szinte magától értetődő. Addig, amíg olcsó energiánk van, harcolhatunk a vízzel, a széllel, dacolhatunk aszállyal, felhőszakadással, tornádóval és földrengéssel. Abban a pillanatban azonban, amint erőforrásaink ehhez kevésnek bizonyulnak, a természet ellen vívott háborúnk is véget ér.

Ha most ennek fényében tekintjük át az elmúlt éveket, szörnyű gyanúnk támadhat. Kezdjük mindjárt azt elején. Az egy főre vetített energia felhasználásunk nem nő, csökken. Mindez aprócska jel, mely arra utal, a növekedés már nem tud lépést tartani a rendszer elvárásaival. A fejlődés motorja köhög, s időnként kihagy. A helyzet persze nem tűnik vészesnek, ráadásul mindezért felelőssé lehet tenni a túlnépesedést. De itt van mindjárt a következő jel. 2005 óta az olajkitermelés nem növekszik. Igaz, egyelőre nem is csökken. Az emberiség saját időléptékében egyfajta olajplatóra érkezett. Mindez azonban azt jelenti, egyre kevesebb erőforrás és eszköz áll rendelkezésére a természet ellen vívott háborújához. A háború viszont egyre kegyetlenebb. A természet egy kicsit magasabb fokozatra kapcsolt. Nem véletlenül. A rend elsősorban arról szól, minél nagyobb erőt vetek be ellene, annál nagyobb erővel válaszol. És nézzük csak: a világ öt legjelentősebb élelemtermelő vidékein az elmúlt évben egymást érték a katasztrófák. Mondhatni az ötből mindössze öt esetben sikerült csatát vesztenünk. Vegyük sorra ezeket.

Elsőként itt van Észak-Amerika, a veszteségek 50-60% körülire tehetők, melyből „mindössze” 15-20%-ban részesednek a különféle természeti csapások. A maradék 40-55%-ért a bioüzemanyag-termelés a felelős. Mondhatni, itt sikerült öngólt lőnünk. A következő helyszínünk Kína, ahol aszály tizedelte a termést, aztán Oroszország, Ukrajna, ahol szintén, ezt követi az ugyancsak szárazságtól sújtott Argentína, és a sor végét Ausztrália zárja, ahol megkaptuk azokat az esőket is, melyek máshonnan hiányoztak. De ezzel még nincs vége a sornak. Ezek közül a katasztrófák közül kettő olyan jellegű volt, melyekre korábban nem volt példa. Az oroszországi aszály és az ausztráliai özönvíz műsoron kívüli volt, ha tetszik. Mintha a természet egyre nagyobb erőket vetne be ellenünk. És persze hasonlókép a pakisztáni árvizek és az európai esőzések esetében is.

A Sajón levonuló árhullám, illetve az általa okozott árvizek valódi oka az elképzelhetetlenül nagy vízmennyiségben keresendő. Amikor eleink megtervezték Miskolcnál az árvédelmi töltéseket és a vasúti, továbbá a közúti átereszeket, egyszerűen nem gondolták, hogy ennyi víz jöhet egyszerre ezen a folyón. A rendszer sokkal kisebb víztömeghez készült, s nekünk egyszerűen nem volt annyi erőforrásunk, hogy ezt az új helyzetet kezelni tudjuk. Hasonló volt a helyzet a Bodrogközben, ahol, ha épphogy is, de végül is helytálltak a szivattyúk. Május és június vészterhes napjaiban mintegy 25 millió m3-nyi vizet emeltek át. Néhány órás áramszünet elég lett volna ahhoz, hogy Sárospatak, Karos, Karcsa, Pácin, Cigánd, Tiszacsermely, Tiszakarád és Györgytarló között szinte összefüggő vízfelület alakuljon ki, kisebb-nagyobb szigetekkel tarkítva. A gond itt is az volt, mint a Sajó esetében. Erre egyszerűen nem számítottunk. S igaz, itt még volt elég erőnk a mentesítéshez, ám a jelen fenyegető jövőt vetít elénk: ha az energiaválság súlyosbodik, a legközelebbi belvizek a nyakunkon maradhatnak.

A lényeg tehát, hogy a rendszerünk addig maradhat stabil, amíg elég energiánk van a természeti visszahatások és katasztrófák elhárításához, illetve a következmények kezeléséhez. 2010-ben Oroszországban, Pakisztánban, Ausztráliában, a Sajó mentén az erőforrásaink ehhez már kevésnek bizonyultak. És elkövetkezett 2011 tavasza, a Japán földrengés. És bebizonyosodott, amitől régóta tartottunk. Az emberiség ereje elfogyott, a háborút, amit mi kezdtünk, ím, elveszítettük. A bizonyosságot nem a földrengés, a szökőár, de még csak nem is az atomerőmű balesetek jelentik. Bár ha megnézzük, most mire hivatkoznak, ugyanazt látjuk, amit a Sajó mentén. Erre nem számítottak:

„Összességében ki kell hangsúlyozni, hogy rendkívül nagy földrengés érte Japánt, melyet jelentős cunami (szökőár) követett. Azóta is – így többek között az atomerőművek üzemzavarainak kezelése közben – több mint húsz hatos magnitúdójúnál nagyobb utórengés következett be, melyek további műszaki problémákat okozhattak. A villamos- és gázhálózat, a vasúti rendszer, a közúti közlekedési utak súlyosan károsodtak. A természeti csapások következtében az atomerőművek terhelése – vélhetően – meghaladta azt a szintet, amit a tervezés során feltételeztek.” – részlet Aszódi Attila sajtó közleményéből.

Nagyon hasonló sajtóközleményt adhattak volna ki a Sajó árvizével, a pakisztáni árvizekkel, az oroszországi aszállyal és tűzvésszel, Ausztrália özönvizeivel stb. kapcsolatban is. A természeti csapások következtében az adott védművek, gazdaságok, társadalmak terhelése – vélhetően – meghaladta azt a szintet, amit feltételeztünk, és természetesen azt a szintet is, amely esetében még sikerrel védekezhettünk volna. A tendencia egyértelmű. A kérdés már csak az, Japán gazdasága talpra áll-e, illetve, e válságok együttes hatása milyen fokban hat a világgazdaságra? Érthetőbben és lényeglátóbban megfogalmazva: most dől-e össze az emberi civilizáció kártyavára, vagy ehhez meg kell várnunk a következő csapássorozatot.

Akár így, akár úgy, ami ma a világon történik – gondolva itt az Arab-világ eseményeire is – a globális civilizáció összeomlásának kosztümös főpróbája, mely bármikor a végső nagyelőadásba folyhat át…

A tömegbe lőttek Szaúd-Arábiában

Hetesi Zsolt — Thu, 10 Mar 2011 22:44:53 +0000

A szaúdi rendőrök tüzet nyitottak a tüntetőkre Qatif városában, mely az olajban gazdag keleti vidéken fekszik. Az ellentétek mögött egyébként az a sííta-szunnita ellentét áll, mely sok arab országban okoz feszültséget. Az ország lakóinak többsége ugyanis sííta, míg a vezető elit és a szaúd-ház (az uralkodóház) szunnita.

Qatif városán megy keresztül az az olajvezeték, mely ellátja olajjal a Ras Tannunah-i olajterminált. Itt napi 5 millió hordó olaj folyik keresztül...

Azt hiszem izgalmas napok elé nézünk. És még finoman fogalmaztam.

Két dülöngélő dominó: Omán és Szaúd-Arábia. Jön a 200 dolláros olaj?

Hetesi Zsolt — Wed, 09 Mar 2011 13:17:09 +0000

A kulcskérdés az, hogy az OPEC még nem termelő, de munkába fogható ún. szabad kapacitása (spare capacity) elegendő-e arra, hogy ha kihullik még valaki a termelők közül, akkor betömje a rést. Kérdés még, hogy Omán (az ország nem OPEC-tag), vagy Szaúd-Arábia (SzA) esetén a zavargások vezethetnek-e az export eséséhez?

Líbia esetét ismerjük. Egyelőre a termelés 2/3-a esett ki, azaz hiányzik a piacról nagyjából 1.2 millió hordó olaj. Ezt főképp néhány ország érzi meg, például Olaszország, ahol napi 134 ezer hordó, a teljes export 22%-a líbiai eredetű, vagy Írország, ahol a teljes export 24%-a líbiai.

Forrás: Economist

A jelenlegi szabad kapacitást 6 millió hordó/nap-ra teszi az OPEC és 4 millióra a szakértők, ebből csak SzA-ra esik 3.5 millió hordó - az OPEC szerint - vagy 1.5-2 millió hordó a szakértők szerint. A kisebb számok vélhetően hitelesebbek, főképp Al-Husszeini múltkori WikiLeaks-beli állításai után.

Képzeljük el ha a címben említett két dominó közül egyik eldől. Mi történhet?

1. Omán. Az olajtexportjuk körülbelül 750 ezer hordó/nap, ami kicsit még nőhet. Kiesése főleg a távol-keleti országok körében lenne érezhető, mert Japán és Dél-Korea a célpontja az ománi exportnak. Az export egyébként a világpiac fél százaléka körüli.

2. SzA. 2009-ben 7.3 millió hordó/nap volt az exportjuk, lassan növekszik egyébként. A világ olajigénye 2.7 millió hordó/nap-pal nőtt 2010-ben (főképp az OECD-gazdaságok helyreállása miatt), és várhatóan újabb 1.5 millió hordó/nap-pal fog nőni ebben az évben az EIA szerint. Ennek köszönhetően ismét előállhat a 2008-as helyzet, főképp ha a szabad kapacitás esik, mert például nem lesz benne Líbia. Ha SzA exportja kiesne, akkor hirtelen 18% hiány keletkezne. Ha csak nem lenne behozható szabad kapacitása, akkor is gondok lennének, mert Líbia termelésének jó része egyelőre nem jut ki a piacra.

SzA olajtermelése (szürke), exportja (zöld) és belső fogyasztása (fekete vonal). Figyeljük meg az export esését az utábbi években.

És van itt még egy - eddig nem említett - érv. Lehet, hogy SzA népe nem robbant ki komoly átalakulást a március 11-re meghirdetett "harag napján". De Líbia kiesett kapacitását nem képes hónapokig, vagy évekig pótolni. Láthattuk ugyanis Irak példáján, hogy ott évek után sem tért vissza a termelés a békebeli szintre, és lehet, hogy egyhamar nem is fog. Hasonló várható Líbiában is...

Mindenesetre a líbiai hírek és a március 11-re meghirdetett szaúdi esemény elegendő volt ahhoz, hogy a határidős jegyzések esetén robbanásszerűen megjelenjenek a 200 $/hordó-ra vonatkozó ajánlatok.

A 200 $-os kötések felfutása Líbia és SzA zavaros eseményeinek hatására. (Forrás: Bloomberg)

Ha nem jön a líbiai olaj....

Hetesi Zsolt — Thu, 24 Feb 2011 15:19:03 +0000

Líbia még kitermelhető kőolajkészleteit az OPEC 44 milliárd hordóra becsüli, melynek körülbelül kétharmada lehet valós. Az ország teljes kőolajvagyona lehetett 45 és 55 milliárd hordó között (Jean Laherrére és Wood Mackenzie elismert szakértők becslései), melyből 27 milliárd hordót már kitermeltek. Kadhafi hatalomra jutása óta az olajtermelés csökkent, másodlagos csúcs azonban még lehetséges, de már nem fogja meghaladni az 1970-es 3.3 millió hordó/nap-os kitermelést. Líbia népessége 6 millió fő, és folyamatosan nő. Ennek köszönhetően a saját olajfogyasztás is növekszik, így exportra csak mintegy 1.4 millió hordó olaj jut naponta, mely lassan csökken.

Líbia olajkitermelése (fedőgörbe), saját fogyasztása (kék), exportja (sárga) a múltban és előrejelzés a jövőre nézve. (The Oil Drum)

Amennyiben a zavargások kiterjedése miatt leáll az olaj- és gázexport az országból, a világpiacról hiányozni fog a teljes exportolaj-mennyiség 3.6%-a. Ekkora hiány az olajpiacon képes az árat tartósabban 100 $/hordó fölé tolni, ugyanis Szaúd-Arábia csak lassan, és vélhetően nem a kívánt szinten tudja pótolni a kieső líbiai olajat. Mindeközben ugyanis a világ kőolajigénye ismét erőteljesen növekszik és összevethető az OPEC-országok valós fölös kapacitásával, melyet akkor vetnek be, ha krízis állna elő (lejelentett fölös kapacitásuk nagyobb, mint a valóságos).

Az igény két forrású:

Kína és India növekvő olajigénye
Az OECD-országok a gazdasági válság miatt 2008-9-ben csökkentették fogyasztásukat, most ezt szedik vissza.

Átlépi-e az ingerküszöböt: Virginia állam a dollár összeomlására készül

Hetesi Zsolt — Mon, 21 Feb 2011 14:52:34 +0000

Megszoktuk már, hogy az igazán fontos hírekkel nem találkozhatunk szinte sehol. Összegyűjtve, elemezve még ritkábban. Most egy olyan jelenségről gyűjtött össze munkatársunk hírcsokrot, amely fontos lehet - főleg Gerald Celente előrejelzéseinek fényében. Minzt ismert, Celente a 2008-as válságnál is komolyabb nehézségeket, gyakorlatilag az USA összeomlását jósolta 2011-12 környékére. Korábban írtuk:

"S máris 2012-nél vagyunk, írja. Éhséglázadások, agrárfelkelések, diáklázadások, adók ellen tiltakozók, hajléktalan megmozdulások, kísértetvárosok és kísértet nagyáruházak, sztrájkok, ipari szabotázs, bandaháborúk, farkastörvény, terror - írja negyedéves jelentésében, ami honlapjukon megrendelhető."

Az adók elleni tiltakozás kezdetét vette. Vájt fülűek felfigyelhettek rá:

"Egyre feszültebb a helyzet az amerikai Wisconsin állam fővárosában. Már több ezren tartják megszállva az állami törvényhozást. Vasárnap legalább 70 ezren tüntettek a kormányzó ellen, ugyanakkor mellette is. A republikánus Scott Walker szerint csőd fenyeget, ezért elkerülhetetlen a kemény kiadáscsökkentés. Elemzők szerint Wisconsin a kezdet, a megszorítások elérhetik a többi amerikai államot is." (RTL Klub hírek)

Ugyanezzel kb. egyidőben (január óta) Virginia állam leszakadni készül az amerikai központi bank (FED) által kibocsátott dollárról, mert arra számítanak, hogy a dollár hiperinflációja közeli, valamint a FED (és vele vélhetően az USA) összeomlására készülnek. (Összefoglaló a Nemzeti Internetfigyelőn)

Mindezzel együtt zavargások sújtják lényegében szinte az egész arab világot, és megpróbálkoztak ugyanezzel Kínában is. Emellett nő az olaj iránti kereslet, és egyre jobban olyan helyzetbe kerülünk, mint amilyenben voltunk 2008 elején.

Az olajigény változása 2009 első negyedévétől 2011 végéig. Látható, hogy főképp a nem-OECD országok igénye növekszik töretlenül 2001-ben is, az OECD-országok növekménye alapvetően a 2009-es igénycsökkenés lefaragását jelenti. (Forrás: OPEC MOMR, közli: The Oil Drum)

Wikileaks, olajhozam-csúcs, egyebek

Hetesi Zsolt — Sat, 12 Feb 2011 15:05:53 +0000

Több levelet is kaptam, hogy írjak a Wikileaks Szaúd-Arábiát érintő kiszivárogtatásairól. Amikor elolvastam a hírekben szereplő adatokat, nem túlzottan lepődtem meg.

Röviden összefoglalva, három dologról van szó az üzenetekben. 2007-ben figyelt fel ezekre a rijádi amerikai nagykövet, amikor kapcsolatba került Szadad Al-Husszeinivel, aki a szaúdi Aramco olajvállalat nyugalmazott vezető kutatója. Közeli olajhozam-csúcsot valószínűsítő kutatók körében régóta ismerősen cseng a neve.

Husszeini állításai a következőek:

1. A Közel-Kelet olajkészleteit a 80-as években 30-40%al túlbecsülték. Mindennek az volt a célja, hogy több kitermelési kvótát és így több bevételt szerezzen az adott állam. A bejelentett új készletek valószínűleg mindenestül kitalációk.

1. ábra. A Közel-Kelet jelentett olajkészletei (1P=bizonyított készlet [piros], a proven reserve szóból). Látható a hirtelen ugrás 1985 környékén, amikor a Közel-Kelet készletei minden előzmény nélkül megkétszereződtek. A kék vonal ezt a biztosnak állított készletet csökkenti a kitermelést vonva le. A zöld vonal mutatja, hogy ha nem hisszük el a készletek növekedését, mekkora lehet valójában a közel-keleti kitermelhető olajkincs.

Husszeini állítására azért figyelhetett fel az amerikai nagykövet, mert a szaúdi kitermelésről állítják a szaúdiak mindig, hogy ha megnő a világpiaci igény, még jócskén (40-50%-al) növelhető, azaz képes ellátni a világpiacot. Miután az olaj ára az USA-nak kardinális kérdés, figyelemmmel kíséri a háttérben, valósak-e szövetségese állításai.

2. Husszeini második állítása éppen arra vonatkozott, hogy a szaúdi kitermelés nem fokozható pillanatok alatt. Jelenleg 9.5 millió hordó naponta, de az exportra eladott mennyiség 16%-al csökkent tavaly óta, mert a hazai fogyasztás itt is töretlenül nő (v.ö. Export Land Modell Egyiptom kapcsán).

2. ábra. Szaúd-Arábia olajtermelése (szürke), exportja (zöld) és hazai fogyasztása (fekete vonal).

Kétségtelen, hogy 2008 vége és 2010 eleje között alacsonyabb lett az olaj ára és kicsit esett az igény is a fekete arany iránt, azonban most ismét 100 dollár körüli, és az igény is nő. Husszeini állítása (és valószínűleg a valóság) szerint a kitermelés nagyon lassan vihető fel akár 12 millió hordó/nap-ra, és afölé meg már nem nagyon. Mindez élesen ellentétes azza az állítással, amit az IEA fogalmazott meg, mely szerint 2030-ra Szaúd-Arábia 14.5 millió hordó olajat termel majd naponta.

3. Husszeini harmadik állítása már nem kapott komoly figyelmet, pedig ez az elsőt erősíti meg. Az olajszakértő szerint az sazúdiak által kijelentett 51%-os kinyerhetőségi faktor sem igaz. Ebben megint semmi meglepő nincsen. A világ legtöbb országában a kisebb méretű (néhány százmillió hotdó alatti) mezők kinyerhetősége 30% körüli, azaz a teljes mennyiség 30%-a termelhető ki, mely az új technológiák miatt felkúszhat 40%-ra. A nagyobb mezők esetén ez a mutató ugyan kicsit több, de kevés kivételes esetben éri el az 50%-ot. A szakértők becslése szerint jó, ha Szaúd-Arábia esetén a 40%-os kinyerhetőség elérhető. Ebben az esetben az ország még kitermelhető olajvagyona 147 milliárd hordó, szemben az 51%-os arányhoz tartozó 226 milliárd hordóval.

Mit jelentenek ezek a tények így együtt? A baj közelibb, mint sokan vélték, a szaúdi kitermelés nem növelhető akármilyen gyorsan, a csúcs pedig vagy már megtörtént (ha igen, akkor 2008 nyarán), vagy egy második csúcs még várható 2015-ig, nem sokkal nagyobb értékkel, mint a 2008-as, és elindul a lejtmenet. Mindenesetre Husszeini szerint a csúcs 10 éven belüli és Szaúd-Arábia nem tudja eltolni az idejét.

Egyiptomról röviden

Hetesi Zsolt — Mon, 31 Jan 2011 17:33:25 +0000

A The Oil Drum-on megjelent egy írás Egyiptomról. Amennyiben figyelmesen tanulmányozzuk át, egy csomó dolgot megérthetünk.

1. Egyiptom jelentősen el van adósodva. A CIA Factbook-ja szerint a GDP 80.5%-a a kormányzati tartozás, ami nagyon magas Afrikában és az arab világban.

2. Nagyjából eddig az évig Egyiptom olajat adott el külföldre, a befolyt bevételek jelentősen hozzájárulhattak az ország pénzügyi stabilitásához és élelmiszer-behozatalához.

3. Az egyiptomi olajkitermelés (ahogy megszokhattuk már az olajkitermeléstől) a 90-es évek eleje óta csökken, az ország belső felhasználása (a népességgel együtt) nő.

1. ábra. Az egyiptomi olajkitermelés (szürke), hazai fogyasztás (folytonos fekete vonal), és export (zöld) 1960 és 2010 között.

Következmények:

Mivel az ábra iskolapéldája az Export-Land Modellnek (ELM), így aztán segít megérteni, mi várható akkor, amikor egy fosszilis források eladásából, mesterségesen alacsonyan tartott árakkal működő országban hirtelen elkezd apadni a bevétel. Dióhéjban, mi is ez az ELM? Egy képzeletbeli ország napi 2 millió hordó olaj kitermelésével indul az első évben és fogyaszt 1 millió hordót napota (2. ábra). Miután kitermelése már a csúcs után van (tegyük fel), de egyelőre mivel van elég, nem korlátozza a fogyasztás hazai bővülését, az nő évente 2.5%-al. Ahonnan e két függvény együttes hatására hiányozni fog az olaj, az az eladott mennyiség. Az ábra példája alapján a kitalált ország 9 év alatt exportórből importőrré válik.

2. ábra. Az Export Land Model. Egy kitermelő ország olajbányászata évi 5%-al csökken (kék), hazai fogyasztása 2.5%-al nő (zöld). A kettő különbsége az export: piros.

Pontosan ez törtáénik Egyiptom esetén is. A mesterségesen alacsony árak most visszaütnek: emelkedniük kell; ezzel együtt eltűnik az ebből származó bevétel is, kevesebb jut az egyébként éget élelem-bevitelre - hisz Egyiptom lakossága töretlenül nő, évi 2%-al, nemsokára eléri a 79 millió főt, míg lakható területe alig nagyobb, mint hazánk.

3. ábra. Egyiptom népességének alakulása (fekte) és évi változása (zöld).

Miután 2010-ben saját bevallásuk szerint az élelem 40, a búza 60%-át külföldről szerezték be, így most neháéz helyzetben vannak:

- az olajbevétel hiányzik,

- a földgázból nem lehet növelni az eladott mennyiséget,

- jövőre vélhetően venni kell az olajat külföldről,

- időközben a 2008-as olajár-robbanás hatására megnőttek az élelemárak is, és nem nagyon estek aztán vissza.

Röviden ennyi. Még adalék lehet, hogy az Economist nyomtatott változata január 15-én beszámolt arról, hogy Iránban 75%-al nőtt a benzinár, az elnök beszéde után, melyben bejelentette a változásokat.

Ezen hírek azok, amik nélkül lehet sok mindent beszélni gazdaságról, meg forradalomról, meg sok minden másról, de mégis, velük érthetőbb a hírháttér.

Nincs még itt az olajhozam csúcs? A Hubbert-modell korlátai

Hetesi Zsolt — Mon, 24 Jan 2011 09:40:50 +0000

Az itt olvasható cikk eredetije a The Oil Drum című oldalon jelent meg. Fordította: Till Bálint.

Ugo Bardi a The Oil Drum állandó szerzője, az ASPO Italia tagja, vegyész, a Firenzei Egyetem fizikai kémia tanára.

A Hubbert-modell kimondja, hogy egy megfelelően nagy területen az olajkitermelés egy harang alakú görbét fog követni. Mikor a modellt a világ olajkitermelésének viszonylatában alkalmazzuk, akkor a maximális kitermelést „olajhozam csúcsnak” nevezzük. A görbe egyik vagy másik oldalának következményeit gyakran illusztrálják kövér illetve sovány tehenekkel. Az olajhozam csúcs eljövetelét gyakran a 21. század első évtizedére jósolták, azonban mostanáig nem állapítható meg egy egyértelmű csúcspont, 2004 óta inkább egy síkot láthatunk. Ez a cikk a helyzet megvizsgálásával amellett érvel, hogy Hubbert modellje, mint minden más modell csak bizonyos feltételek mellett érvényes. Számíthatunk arra, hogy a kitermelés továbbra is egy vízszintes síkot fog követni egészen addig a pontig, amíg a gazdaság képes lesz más ipari szektorokból forrásokat átengedni az olajkitermeléshez.

Colin Campbell és Jean Laherrere 1998-ban írtak egy cikket a „Scientific American-nek”, amiben azt jósolták, hogy a világ olajkitermelésének csúcsa („olajhozam csúcs”) 2004-2005 körül fog bekövetkezni. Becslésüket a hozzáférhető olajkészletek nagyságával kapcsolatos adatokra, illetve Hubbert modelljére alapozták, ami egy majdnem szimmetrikus, harang alakú görbét feltételez az olajkitermelésnél. Campbellnek és Laherrere-nek lehet, hogy igazuk volt, legalábbis abban az esetben, ha csak a „hagyományos” olaj kitermelését vesszük figyelembe. Mindenesetre lehet érvelni amellett, hogy a kitermelés 2005-ben elérte a csúcsot, bár több időnek kell még eltelnie, mielőtt a trend bizonyosan megállapítható.

A világ olajtermelése (hagyományos nyersolaj)

Ha az „összes folyékony” (all liquids) olaj kitermelését nézzük, tehát olyan folyékony hidrokarbonát forrásokat is figyelembe veszünk, mint a földgáz-kondenzátumok (NGL), bioüzemanyagok, olajhomok, stb., akkor nehezen lehetne kimutatni bármiféle csúcsot. A termelés egy megközelítőleg állandó – talán kissé emelkedő – sík körül ingadozik immáron legalább öt éve. A legfrissebb adatok (például az „Early warningtól”) azt mutatják, hogy a termelés mostanra talán meghaladta a 2008-ban bekövetkezett ideiglenes csúcsot.

Néhány figyelmeztető szó, mielőtt tovább haladnánk. Először is még túl korai lenne kijelenteni, hogy az adatok nem illeszthetők be a Hubbert-modellbe, mivel beletelhet néhány évbe, amíg a csúcs egyértelműen kimutathatóvá válik a görbén. Másodszor az adatok csak a kitermelt mennyiségre vonatkoznak. Egy hordó NGL vagy bioüzemanyag kevesebb energiát tartalmaz, mint ugyanennyi hagyományos nyersolaj. Tehát pusztán a kinyert energia szempontjából a termelés talán már az „all liquids” kategóriájában is hanyatlik.

Bárhogy legyen is, nem azt látjuk, amire számítottunk: nincs jól kimutatható csúcspont, legalábbis az „all liquids” esetében. Ebből egy alapvető kérdés következik: képes-e a Hubbert-féle modell arra, hogy leírja a világ olajkitermelésének jövőjét.

Azt tudjuk, hogy néhány regionális esetben működött a Hubbert-modell, de nem az összesben. Az Egyesült Államok földgáztermelésének esetében például kudarcot vallott. Hubbert úgy számolta, hogy ez a csúcs körülbelül 1973-ra várható. Bár ekkor valóban bekövetkezett egy csúcspont, de ezután nem csökkent jelentősen a termelés. Ehelyett ingadozott, nemrég pedig meghaladta az 1973-as csúcsot. Ezzel szemben az Egyesült Államok nyersolaj kitermelésének csúcs utáni hanyatlása összeegyeztethető a Hubbert modellel. Íme, a két eset összehasonlítása (az EIA-tól). Az ábrán jelenlévő nyersolaj és földgáz egyenértékű energiaskálán mozog exajoule-ban (EJ) mérve. Egy köbláb földgáz energiája egyenlő 1.1x10E+6 joule-al, egy hordó energiája pedig 6.1x10^9 joule-al.

A két eset különbözősége szembeötlő, kiváltképpen ha azt is figyelembe vesszük, hogy az adatsorok ugyanabból a földrajzi régióból származnak, megegyező gazdasági, politikai és jogi háttérrel. Miért is különböznek tehát? Valószínűleg egy fontos ponthoz érkeztünk: ha a világ olajkitermelése az amerikai nyersolaj példáját fogja követni, akkor hamarosan csökkenni kezd. Ha viszont az amerikai földgázét, akkor elképzelhető, hogy a termelés még hosszú ideig, talán évtizedekig a jelenlegi szinten fog folyni. Fontos tehát megértenünk, hogy mi okozza a különbséget. Viszont előbb meg kell vizsgálnunk, hogy a Hubbert-féle modell feltevéseinek alapjai megállják-e egyáltalán a helyüket.

Korábban már megjelent a Hubbert-modell egy értelmezése Mind Sized Hubbert címmel. Eszerint a modell a megtérülő és befektetett energia arányának (Energy Return for Energy Invested - EROEI) koncepcióján alapszik. Az olaj az energia egy formája, de az olaj kinyeréséhez energia befektetésére van szükség. Az EROEI ennek a két energiának az aránya. A modell alapja azon a feltételezésen nyugszik, hogy a kitermelőipar a kinyert energia egy hozzávetőlegesen állandó hányadát visszafekteti új kitermelő létesítmények létrehozásába. Ily módon exponenciálisan növekedhet, legalábbis egy ideig. Viszont az ipar hajlamos elsőként a „könnyű”, magas EROEI értékű erőforrások kinyerésére. Idővel fokozatosan át kell térnie a nehezebb (alacsonyabb EROEI értékű) erőforrásokra. Ha a kinyeréshez kevesebb energia áll rendelkezésre, a termelés növekedése lelassul. Végül a termelés eléri a csúcsot, majd elkezdődik a hanyatlás. Ezeket a tényezőket matematikai formába öntve harang alakú görbét kapunk (lásd itt).

Ez a hatás ugyanúgy megfigyelhető akkor is, ha a pénzügyi tényezőket vesszük figyelembe. Az alacsonyabb EROEI érték magasabb kitermelési költséget is jelent. Ennek következtében a profitok csökkennek, ez pedig aláássa az ipar új erőforrásokba történő befektetésének képességét. Az ipar úgy is dönthet, hogy feljebb viszi az árakat, hogy a profitot szinten tartsa. De a magasabb árak letörik a keresletet, aminek következtében a termelés lelassul. Ez ismét csak a Hubbert-görbe.

Ez a Hubbert-modell leegyszerűsítése, amely az olajiparra az egész gazdaság egy elkülönített alrészeként tekint, így persze csak egy hozzávetőleges becslést tud adni. A gazdaság ennél jóval bonyolultabb. A kereslet áremelésre adott válasza nagyban függ attól a tulajdonságtól, amit a közgazdászok árrugalmasságnak, „elaszticitásnak” neveznek. Általában a magasabb árak lenyomják a keresletet, de előfordul, hogy egy árucikk olyannyira létfontosságú, hogy a kereslet a magas árak ellenére is magas marad. Ebben az esetben a kereslet rugalmatlan, „inelasztikus”. A nyersolaj és más fosszilis üzemanyagok annyira létfontosságúak a gazdaság számára, hogy az elmúlt évek olajárainak szeszélyei alig-alig voltak hatással a termelési görbére. Tehát az olaj keresletére klasszikusan igaz a rugalmatlanság (nyilvánvalóan bizonyos határokon belül).

A viszonylagos keresleti stabilitás magas árakkal való párosulása azt eredményezi, hogy az iparág képes szinten tartani a profitot, így még magas árak mellett is folytathatja az új termelő egységekbe való befektetést. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a kitermelő szektor a gazdaság más részeitől energiát és forrásokat von el, ezeket pedig arra használja, hogy alacsony EROEI értékű erőforrásokat nyerjen ki. Ebben az esetben már nem számíthatunk harang alakú termelési görbére.

Ezekkel a tényezőkkel magyarázhatóak az Egyesült Államok olaj- és földgázkitermelésének különbségei. Mindkettő rettenetesen fontos a gazdaság számára, így a kereslet mind a két esetben gyakorlatilag rugalmatlan. De van egy különbség. Olajat lehet importálni a tengerentúlról tankerek segítségével. A földgázt viszont alacsony hőmérsékleten cseppfolyósítani kell, ez pedig speciális létesítményeket igényel. Ezen kívül csak különleges hajókon lehet szállítani, és más egyéb nehézségek is adódnak. Mindez nagyon drágává teszi.

1971-ben, az országos csúcs után az Egyesült Államok számára az olaj tengerentúlról való importálása volt a legolcsóbb, ezért nem volt szükség magas költségekkel járó befektetésekre a határon belül. Az olajfogyasztás nem csökkent le, viszont a behozatal fokozatosan növekedett. Mára az import olaj a nemzeti termelés kétszeresét teszi ki.

Ennek épp az ellenkezője igaz a földgázra, melynek importálása nagyon költséges volt. Ennek eredményeként megérte új hazai forrásokba fektetni, még akkor is, ha ezek drágák voltak. Ez a földgáztermelés amerikai csúcsa, 1973 óta folyik. Ennek a folyamatnak az utolsó lépése a „hidraulikus repesztés” alkalmazásával kinyert gáz (fracture gas). Ez a technológia nem új, azért használják most, mert minden más forrás csökkenést mutat. És ha csak most kezdték el használni, az azt is jelenti, hogy költséges. De az Egyesült Államok gazdaságának szüksége van a földgázra, ezért – egyelőre – hajlandó annyi pénzt és forrást áldozni a megszerzésére, amennyit csak kell. Ennek eredményeként a belföldi termelés tízszer akkora maradt, mint a behozatal.

A következő ábrán a földgáz amerikai árának alakulása látható. Az adatok az EIA-tól származnak és inflációval korrigáltak az usinflationcalculator segítségével.

Földgázárak az Egyesült Államokban

Az 1973-as csúcs utáni földgáz áremelkedés talán elegendő volt ahhoz, hogy a termelés csaknem állandó szinten maradhasson. Az viszont megfigyelhető, hogy a magasabb árak nem voltak képesek támogatni a gyors termelésnövekedést, amely az 1973-as csúcs előtt szabályszerű volt. A legtöbb, ami az áremelkedésből kitelt, az az volt, hogy nagyjából stabil maradt a termelés. Megfigyelhető továbbá az is, hogy az árak olyan ütemben növekedtek, amelyet akár exponenciálisnak is tekinthetünk. Ha erre volt szükség a termelés ösztönzéséhez, akkor mikor jön el az a pont, amikor a földgázárak olyan magasak lesznek, hogy a legtöbb ember nem lesz képes megfizetni őket? A rugalmatlanság nem tarthat örökké.

Most pedig nézzük meg, hogy érvényesíteni tudjuk-e ezeket a szempontokat világpiaci szinten a nyersolajra. Az olaj EROEI értéke rohamosan csökken az elmúlt évtizedekben, ahogy ezt láthatjuk is Cutler Cleveland jól ismert grafikonján (korábban megjelent itt).

A nyersolaj EROEI értékei az Egyesült Államokban

Tehát a Hubbert-modell azt mutatja nekünk, hogy a fokozatosan csökkenő EROEI értékek a termelés csökkenését vonják maguk után. Viszont nagy szükségünk van folyékony üzemanyagokra, s mivel ezeket nem vagyunk képesek egy másik bolygóról importálni, pénzt és energiát nem kímélve alacsony EROEI értékű forrásokból kell kinyernünk ezeket. A magas árakkal ösztönözve ezt is teszi az iparág. Itt van például néhány közelmúltbeli adat az olajhomokkal kapcsolatban az Early Warningtól. Az olajhomokból történő folyékony üzemanyag termelése nem újdonság, de most már kezd komoly szerepet játszani az olajpiacon.

Az olajhomokból létrehozott folyékony üzemanyagok világszintű termelése

Valami hasonló történik a bioüzemanyagokkal is, melyek termelése gyorsan növekszik. (adatok: OilWatch Monthly)

Bioüzemanyag termelés a világon (millió hordó/nap)

Figyeljük meg továbbá azt is, hogy bár az Egyesült Államok belföldi nyersolaj termelése az elmúlt időkben látszólag eltér a Hubbert-görbétől, ez szintén annak tudható be, hogy az emelkedő árak ösztönzésére új befektetések valósultak meg a kitermelő létesítmények terén.

A világgazdaság tehát különböző módokon forrásokat terel át az olajkitermeléshez, hogy fenn tudja tartani a folyékony üzemanyagok létfontosságú ellátását. De ennek nagy ára van. Az alacsony EROEI értékű anyagok kitermeléséhez szükséges energiáknak és forrásoknak jönniük kell valahonnan, így a világgazdaság valamely más szektorának fel kell adnia őket. Más szóval a gazdaság számára rendelkezésre álló teljes energia összessége nem növekszik, sőt valószínűleg csökken.

Figyelemre méltó példái ennek a jelenségnek a bioüzemanyagok. Ezek EROEI értékei nagyon alacsonyak, valahol 1 körül, vagy kicsit afölött mozognak. Van rá lehetőség, hogy a szénből kinyert energia segítségével a kukoricából etanolt készítsünk, a szenet gyakorlatilag folyékony üzemanyaggá alakítva. Viszont az erre használt szenet a gazdaság már nem tudja máshol hasznosítani, a társadalom számára rendelkezésre álló nettó energia nem növekszik. Más erőforrás-készleteknél is megfigyelhetőek hasonló jelenségek, az energia lecsökkent hozzáférhetősége pedig magyarázatot adhat a világgazdaság közelmúltbeli bajaira.

Mit tartogat tehát számunkra a jövő? Egy teljesen feltérképezetlen terület felé haladunk. A történelem során még soha nem fordult elő, hogy egy létfontosságú, nem megújuló erőforrást világszinten úgy aknázzanak ki a „csúcspontig”, mint ahogy most mi azt tesszük a fosszilis üzemanyagokkal. A gazdasági mechanizmusok minden bizonnyal megpróbálják majd szinten tartani a folyékony üzemanyagok termelését, melyek nélkülözhetetlenek társadalmunk számára. Ennek okán folytatódni fog a nyersanyagok (mint például a szén) elvonása a gazdaság egyéb szektoraiból, ezeket pedig folyékony üzemanyagok előállítására fogják használni. Ez addig fog folytatódni, amíg csak lehetséges, de nem mehet örökké: a gazdaság nem végtelenül nagy, és az erőforrások is végesek. Azt nem tudjuk pontosan megmondani, hogy mikor, de a folyékony üzemanyagok termelésének csökkenése egyszer el fog kezdődni. Azt sem tudjuk megmondani, hogy a hanyatlás görbéje milyen alakot fog ölteni, de néhány modell (mint például a The Limist to Growth-é is, mely számba veszi a gazdaság egészének viselkedését) azt mutatja, hogy a csökkenés váratlan és meredek lesz.

Ha azt várjuk el egy modelltől – bármely modelltől –, hogy az képes megjósolni a jövőt, akkor nagyot fogunk csalódni. Hubberté sem kivétel, de mint sok modell, képes lehet eleget mondani a jövőről ahhoz, hogy megkönnyítse az arra való felkészülést. Nem számít, ha a modellek csak hozzávetőlegesek, vagy éppen egyes esetekben nem is működnek. Csak az a fontos, hogy hogyan használjuk őket. Egy madártoll esés közben leírt pályája nem azt jelenti, hogy a Newton-féle gravitációs erőtörvény helytelen. Mindössze annyit jelent, hogy a modell használata közben tisztában kell lennünk annak korlátaival. Ez Hubbert modelljénél sincs másképp: az Egyesült Államok földgáztermelésének görbéje nem azt jelenti, hogy a modell rossz, csak azt, hogy ismernünk kell annak korlátait. Ha erre képesek vagyunk, akkor a Hubbert-modell sokat mondhat nekünk arról, hogy mi történik, és a problémák okairól, melyekkel éppen szembenézünk. Ennyiből pedig már következtethetünk arra, hogy hová tartunk: van még valamennyi időnk a felkészülésre, de már nem sok.

Ha → akkor…

Molnár Géza — Mon, 10 Jan 2011 17:57:12 +0000

Számtalan olyan apró jel, mozzanat vesz körül bennünket, ami jelzi, mi fog velünk történni a közel jövőben. Korábbi elemzésemben azt állítottam, a legrosszabbra kell felkészülni, és pedig azért, mert képtelenek vagyunk változtatni, alkalmazkodni a helyzethez, mereven ragaszkodunk egy hibás gondolkodásmód által létrehozott szerkezethez, annak valamennyi hibájával egyetemben. Tehát nem azért lesz gyors és teljes összeomlás, mert nincs más lehetőség, hanem azért, mert mi magunk ragaszkodunk azokhoz a körülményekhez, amelyek nem hagynak más utat a számunkra.

A technikai civilizáció logikája — talán nem véletlenül — a technológia, illetve az eszközök mindenhatóságára épül. Van egy gyártósorom, annak eredményeként előáll egy hajó, amely egy adott pillanatban alkalmazható a nagyobb folyókon. A kisebbeken nem, a nagyobbakon is csak addig, míg életük más szakaszába nem lépnek. A gyártósor diktál, ami itt annyit jelent, a folyókat kell a hajókhoz igazítani, és még véletlenül sem fordítva. Hasonló rákfenéje a mezőgazdálkodásnak is van. Itt is iparszerű termelési technológiák állnak az egyik oldalon, és ehhez igazítanak mindent, a tájat, a benne élőket, haszon és haszontalan állatokat egyaránt, s természetesen az embert is a másik oldalon. Mondhatni, önmagában ez nem lenne baj, de még egyetlen folyót sem sikerült tartósan a hajóhoz, és egyetlen tájat sem a mezőgazdasági technológiához illeszteni. Ellenben ezekkel a beavatkozásokkal már sikerült tájakat és folyókat tönkretenni. Legutóbb egy beszélgetésen épp arról esett szó, a Tiszalök mellett megépített vízlépcső megakadályozza a Bodrogköz fakadó vizeinek elvezetését, ezért itt mindig szivattyúzni kell. Kérdés, hogy termel-e annyi áramot az erőmű, amennyi energia az általa okozott kár felszámolásához szükséges? De végül is ez részletkérdés.

A táj megváltoztatása, a tájidegen technológiák erőltetése sorozatos károkhoz vezet. És pedig akkor is, ha a rendszer jól működik, és elviszi a vizet (ekkor beszélünk aszályról), és akkor is, amikor nem, a víz rajtunk marad, (ekkor belvízről). Tessék csak megfigyelni, a nagyobb belvíz károk a kedvezőtlen termőhelyi adottságú, alacsony értékű területeken esnek. Mit is jelent a kedvezőtlen termőhelyi adottság? Nos, mindössze annyit: nem a tájhoz illesztjük a technológiát, hanem a technológiához a tájat. Nem a táji adottságokat vesszük alapul, mert akkor a táj az ami, adottsága nem kedvező, nem kedvezőtlen, egyszerűen csak megszabja, milyen haszonvételeket nyerhetünk tőle. De mi a technológiát helyezzük a középpontba, és azt mondjuk, erre ez a táj nem alkalmas, kedvezőtlenek az adottságai, ezen kell változtatni. Az Alföld adottságain több száz éve változtatgatunk, 300 éve viszont igen intenzíven. És nézzük meg az eredményt. A helyzet egyre rosszabb lesz, és a táj lassan már arra sem alkalmas, amire valaha az volt.

1999 óta egymást követő ár- és belvizek figyelmeztetnek arra, hogy az Alföldön valami nagy baj van. (Előtte is voltak jelek, azokkal sem foglalkozott senki.) Lassan egész térségek válnak kedvezőtlen adottságúvá. Ha végig nézünk a Tiszántúl északi részén, a táj Körös feletti szakaszán, tájegységek szerint eltérő mértékben ugyan, de 60-80%-ban kedvezőtlen adottságú földeket művelünk, és azért küzdünk, hogy ezt végre elismerjék, és mindez plusztámogatást is jelenthessen. Már az is katasztrofális lenne, ha csak erről volna szó, de ráadásul az alkalmazott technológia nem élelmet, ipari nyersanyagot termeszt, melynek egy része ugyan élelmiszeripari nyersanyag, de feldolgozó ipar híján nem a termény nem fogyasztható. Ugyanakkor a termelés minden mozzanata olaj- és energiafüggő.

Mit is kell tehát tudni, arról a tájhasználatról, mely felől nézvést a Tisza mente földjeinek nagyobb hányad kedvezőtlen adottságú?

A legjobb esetben élelmiszeripari nyersanyagot állít elő, nem élelmet
Többszörösen energiafüggő, egyfelől nagy erőforrást igényel a táj átalakítása, és a megváltozott viszonyok fenntartása, másfelől a korábbi technológiákhoz képest 15-16%-os energia befektetést igényel.
Vegyszer felhasználása 44-szerese a korábbi (és már nem vegyszermentes, vagy korlátozott vegyszerhasználatú) technológiákénak
Mindez többszörös függőséget jelent. Egyrészt függ attól, sikerül-e, és milyen hatásfokkal sikerül a tájat átalakítani, illetve az átalakítások hatásait szükség szerint megőrizni vagy épp semlegesíteni, másrészt függ a feldolgozástól, a szállítástól, harmadrészt a vegyszerektől és az üzemanyagtól. Mindhárom esetben a kulcs, elég olaj áll-e a rendelkezésünkre, hogy sikeresen avatkozzunk be mindhárom ponton.

Tehát következetesen és makacsul ragaszkodunk valamihez, ami a belőle nyerhető haszonnál jóval többe kerül és szélsőséges időjárási körülmények között saját hatókörén túlmenően is hihetetlen károkat okoz. Mindez azért nem egyértelmű, mert az összefüggések elsőre nem látszanak. Nem látszanak, holott a piac is jelezné, ha hagynánk. Tessék csak megszüntetni az iparszerű mezőgazdasági rendszerek támogatásait, illetve tessék a nagyüzemekre terhelni a belvízvédekezés költségeit. Abban a pillanatban kiderül, hol mit érdemes termelni, mire is lehet használni a belvizes területeket.

De a kérdéskört más oldalról is megközelíthetjük. Vedres István 1830-ban előre jelezte, hogy a Tiszát nem lehet tartósan gátak közé szorítani, mert a gátépítés olyan fegyverkezési versenyt indít el, amelyben a folyó egyre nagyobb árhullámokat hoz majd, miért is egyre magasabbra kell emelnünk a gátakat, és egyre keményebben kell védekeznünk. Úgy vélte, e versenyt nem nyerhetjük meg. A látszat szerint tévedett. Hiszen a gátak még állnak, és bár időnként hatalmas károkat okoz az ár és a belvíz, még talpon vagyunk. Látni kell azonban, hogy az árhullámok magasság-növekedése tekintetében Vedres Istvánnak igaza volt. A fegyverkezési verseny tart, és éppen 2010 árvizei bizonyították, közel sem állunk olyan jól. A gátakat addig tudjuk védeni, és addig tudjuk kiszivattyúzni a vizet az öblözetekből, amíg ehhez elegendő erőforrás áll a rendelkezésünkre. Aki végigélte a 2000-es és a 2006-os tiszai árvizeket, látta mennyi eszköz, energia, emberi erőfeszítés kellett a víz mederben tartásához, pontosan tudja, ha egyszer bármelyikből nem lesz elegendő, a gátak elszakadnak és a Tisza-völgy tájhasználata egyik percről a másikra összeomolhat. Nem lassú leépülés lesz, nem lépcsőzetes, hanem robbanásszerű. Ennek egyetlen egy oka van.

Ma a belvizek hihetetlen méretűek, és úgy tűnik, mind kiterjedésben, mind az általuk okozott kár nagyságában meghaladják majd a 12 évvel ezelőtti rekordokat. És mi a megoldás? Idézzünk egy rövid részletet az „[origo]” vonatkozó írásából:

„Láng István, a vízügyi szolgálat Országos Műszaki Irányító Törzsének vezetője… /úgy véli/ hosszútávon a belvízhelyzet jelentősen javulhat, ugyanis a vízügyi szolgálat hétfőn elkészült jelentése szerint szinkronizálják az eddig külön működtetett csatornákat. Korábban előfordult, hogy egy csatorna egyik szakasza el volt tömítve, és emiatt az egészet nem lehetett használni, (…) a mostani jelentés alapján ilyen nem fog előfordulni, és a jelenleginél sokkal hatékonyabban kezelik majd a belvízhelyzetet.”

Magyarán nem kell újragondolni semmit, nem kell felülvizsgálni mit is rontottunk el, lehet-e változtatni a szerkezeten, a tájhasználaton, a haszonvételeken. Menni kell tovább a korábbi úton. Újabb pénzekre, újabb erőforrásokra, újabb energiára van szükség, és akkor hatékonyabban kezeljük a belvízhelyzetet. És ez vezet el bennünket a gyors összeomláshoz. Korábbi: „Mire kell felkészülnünk” című elemzésemben erre kíséreltem meg, ha más összefüggésben is, de felhívni a figyelmet. A Tisza mente tájhasználata nem azért fog összeomlani, mert nem alakulhatna másként. Nem. A Tisza mente tájhasználata azért fog összeomlani, mert az összes tartalékunkat, az összes erőforrásunkat egy torz, hibás működés fenntartására fordítjuk, és tesszük ezt egészen addig, amíg a lehetőségeink megengedik, vagyis a végső összeomlásig. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, mindez nem szükségszerű. Ahhoz azonban, hogy ne így történjen, az illetékeseknek másként kellene gondolkodniuk és nyilatkozniuk. Valahogy így:

„Az ár- és belvizek által okozott károk arra késztetnek bennünket, hogy átgondoljuk a folyóvölgyeink tájhasználatát. Területi kompromisszumot kell kötnünk. Ahol lakóingatlanok, ipari létesítmények, vagy a termőföld minősége ezt indokolja, fenn kell tartani, és a megváltozott körülményekhez kell igazítani a jelenlegi rendszert. Ahol ilyen körülmények nem állnak fenn, a földet vissza kell adni a víznek, és el kell gondolkodni azon, milyen haszonvételekre nyerhetők az adott körülmények között. Azokat az erőforrásokat, pénzeszközöket, melyeket e területeken a védelem megszervezésére fordítottunk, a mezőgazdaság szerkezetváltására, a vízhez igazodó haszonvételek kialakítására és a hozzájuk kapcsolódó feldolgozási és értékesítési lehetőségek megteremtésére kell fordítanunk. Vannak ilyenek, hiszen ezeket a területeket évezredeken keresztül a vízjárások mellett is hasznosították. Ezeket a lehetőségeket újra számba kell venni, és a jelenlegi gazdálkodási körülményekhez kell igazítani. Ezzel a lépéssel nem csak a belvíz helyzet adottságokhoz igazodó kezelésére nyílna lehetőségünk, de párhuzamosan felszámolnánk a kedvezőtlen adottságú területeket is, hiszen minden területet az adottsága mentén hasznosítanánk.”

Ez esetben nem ragaszkodnánk tovább a korábbi formákhoz, hanem legalábbis részben, ésszerű kompromisszumok mentén kilépnénk belőle. Az ár és belvíz helyzetet, és az emberi válaszlépéseket látva úgy vélem, ebben nem reménykedhetünk. Az utolsó pillanatig ragaszkodunk a „status quo”-hoz, jelentsen ez bármit, vezessen bárhová.

Az összeomlás előrejelzése esetünkben egy ha-akkor kapcsolat. Ha nem változtatunk a szerkezeten, ha addig folytatjuk a természettel folytatott fegyverkezési versenyünket, amíg ehhez elegendő erőforrás áll a rendelkezésünkre, akkor a teljes és gyors összeomlás elkerülhetetlen. Tessék hát figyelni a híradásokat, ha egyszer valaki végre nem az első, hanem a második formában nyilatkozik valamely katasztrófa helyzetet követően, úgy megcsillan némi remény. Ha nem, jobb, ha mindenki beletörődik az elkerülhetetlenbe, és reménykedik abban, az összeomlás nem az ő életében következik be.

Mire kell felkészülnünk?

Molnár Géza — Sat, 01 Jan 2011 10:28:07 +0000

Mondhatni, a legrosszabbra. Bár azt el kell ismerni, sem az összeomlás időpontja, sem tényleges körülményei nem jelezhetők előre, annyit azért tudni lehet: gyors lesz. Éppen a rendszer rugalmatlansága, tehetetlensége, és tartalékai miatt. Minderre elsősorban a 2008-as válság tanulságai figyelmeztetnek. 2008 előtt talán még elképzelhető lett volna valami békés, kisebb zökkenőkkel tarkított átmenet a „poszttechnikai” társadalomba. A válság azonban egyértelműen megmutatta: erre nincs lehetőség.

Ha a társadalmi folyamatokat nagyobb összefüggésbe helyezzük és a növekedési kényszert nem, mint a jelen gazdasági folyamatok belső törvényszerűségét vizsgáljuk, hanem az egész ügyet az ember és a természet viszonyába helyezzük (amire valamilyen csoda, vagy belső törvényszerűség folytán egyre képtelenebbek vagyunk) világossá válik számunkra a tét. A növekedési pályákkal akkor is komoly gondjaink lennének, ha csupán egy adott rendszer működésének belső sajátságáról lenne szó. A tartamos gazdálkodásra való áttérés már ez esetben is komoly megpróbáltatás volna. De sajnos, vagy szerencsére ettől sokkal többről van szó. A gazdasági növekedésre, eszközparkunk állandó bővülésére elsősorban azért van szükség, hogy ki tudjuk védeni, azokat a visszahatásokat, amelyek a meggondolatlan beavatkozásink következtében ütnek vissza ránk. Egy példát, hogy értsük, miről van szó.

A Tisza mederrendezései során a XIX. században létrehoztak egy védelmi rendszert, amit XIX. századi eszközökkel sem fenntartani, sem megvédeni nem lehetett volna. A folyómentén élők „árvízi biztonságához” nélkülözhetetlen volt a technikai fejlődés, illetve az olcsó energiaforrás. Ez azonban a kérdésnek csupán az egyik oldala. A Tisza „megregulázása” felszámolta a folyó korábban oly szerteágazó, a Nyíregyháza –Debrecen vonaltól nyugatra eső területeket behálózó vízrendszerét. Emiatt a Tiszántúl nagy része vízhiányossá vált. E probléma kezelésére született a vízlépcső Tiszalöknél, és a Keleti-főcsatorna. Csakhogy a Tiszán Dombrádig a Bodrogon Felsőbereckiig ható duzzasztás lehetetlenné tette a víz elvezetését a Bodrogközből. Ahhoz, hogy ezt meg tehessük olcsó energiára és egyre hatékonyabb szivattyúkra volt szükségünk. A sor még folytatható, a lényeg azonban ebből is kiviláglik: a természetbe való beavatkozásaink visszahatásait egyre nagyobb energiával és egyre hatékonyabb eszközökkel tudjuk csak kivédeni. Az elmúlt évek katasztrófa-sorozatai rámutattak arra is, védekező rendszereink általában „jóidőben” működőképesek. Ha felborul a rend, a beavatkozások csak növelik a veszélyt és a várható károk nagyságát. A gát, a vízlépcső, a tározó egy bizonyos határig véd, de ha az adott folyó vízhozama szélsőségesen megnő, csak annál nagyobb veszélyt jelentenek. A szélsőségek pedig fokozódnak. Ami nem csak azt jelenti, hogy növekednek, hanem egyúttal azt is, nagyon rövid idő telik el a két ellentétes szélsőérték jelentkezése között. Ez a helyzet már most meghaladja a gazdaság és a társadalom teljesítőképességét. A bekövetkező katasztrófák paradox módon épp a rendszer fennmaradását segítik elő, új lehetőségeket adva a gazdasági növekedésnek. Egy-egy jelentős kárt okozó esemény mindig jótékonyan hat a GDP-re. A játék addig folytatható, amíg elegendő olcsó erőforrás áll a rendelkezésünkre, ahhoz hogy a egyfelől kivédhessük a visszahatásokat, másfelől, hogy elháríthassuk a ki nem védhető természeti hatások következményeit.

Mindez a belső szükségszerűségen túl egy külső kényszer is, mely arra kényszerít bennünket, hogy minden létező erőforrásunkat a gazdasági növekedés fenntartására fordítsuk. Azaz a rendszer tehetetlenséges, a külső hatások kényszerítő volta miatt az összes tartalékunkat egy torz, hibás működés fenntartására fordítjuk, és nem tehetünk mást. (Ha tetszik, ez a Gyűrű logikája. Aki viszont ódzkodik az ilyesfajta irodalmi utalásoktól, ne olvassa el a zárójelbe tett, dőlt betűvel szedett részt.) A 2008-as válság egyik legfőbb tanulsága éppen ez. Ha végig nézzük a kilábalás lehetőségeit, azt látjuk, szinte minden döntés közeli helyzetben lévő legyen bár elemző, politikus, bankár, tőzsdecápa, szürkeeminenciás stb. a gazdasági növekedési pályáraállításában ltta az egyedül üdvözítő megoldást. (A növekedést elvető, valamiféle tartamos gazdálkodásról álmodozó, és véletlenül szócsőhöz jutó jótét lelkekről itt nem emlékezünk meg. Az elmúlt néhány ezer év jól mutatja, szegények mennyiben befolyásolták a folyamatokat.) Ezért aztán a rendszer teljesítőképességének végső határáig fennmarad, sőt egy kicsivel azon is túl, ugyanakkor épp emiatt szétesése váratlan lesz és gyors, ezzel együtt kiszámíthatatlan. (A váratlanra kell tehát felkészülnünk, ahogy Terry Collins, a „Banditák” című film egyik főhőse — Billy Bob Thornton alakításában — mondja, és ha az ember a váratlanra is felkészül, azt hiszi, semmi sem éri váratlanul, és akkor következik be valami igazán váratlan…”)

Igazán nehéz lenne megragadni, mi is fog történni. Ha arra akarunk felkészülni, mi lesz, alaposan elszámíthatjuk magunkat. Azt kell inkább számba venni, mi az, ami nagy biztonsággal nem lesz. Nem lesz üzemanyag, élelem, közbiztonság, energia, közműszolgáltatás, egészségügyi ellátás, tömegközlekedés, semmi féle szervezett központi erő, és persze rend. Dehogy ezen belül mi lesz és főként hol és hogyan, arra már igen nehéz válaszolni.

És a végére egyetlen gondolat a mikorról…

Mindez akkor fog bekövetkezni, amikor nem fogunk tudni a gazdaság fennmaradásához elegendő erőforrást (ma tudásunk szerint kőolajat és földgázt) a rendszerbe juttatni. A téren látnunk kell, hogy a gazdasági növekedés fenntartásához folyamatosan növekvő erőforrás-mennyiségre van szükség. E téren 2005 óta nincs jelentős változás, a kitermelés immár 4-5 év óta nem növekedett, de biztosan tart egy szintet. E szint azonban nem elegendő a gazdasági növekedéshez. Emiatt a világgazdaság szinten marad, nem figyelhető meg komoly növekedés, illetve a részterületek növekedését kiegyenlíti a más területeket sújtó válság (recesszió). Ma a világ nem kap lényegesen több olajat, mint 2000-ben, holott a szükséges növekedés tíz év alatt a kitermelés 4-20%- növelését követelt volna meg (attól függően milyen arányú növekedéssel számolunk, illetve, hogy egy 1%-nyi gazdasági növekedés, milyen arányú energiaforrás növelést követel meg.) Már ez a virtuális hiány is komoly válságjelenségekkel jár együtt. Ha a kitermelés csökkenni kezd, már nem csak a növekedés lehetetlenül el, hanem a jelenlegi rendszerek fenntartása is megkérdőjeleződik. Mindez egy olyan időszakban, amikor a természeti katasztrófák száma és az altaluk okozott kár nagysága már statisztikailag is kimutatható. Azaz, amikor a rendszer fenntartása a külső káros hatások gyakoriságának és az általuk okozott károk növekedése miatt amúgy is egyre több energiát igényel. Aki pontosan tudja, mikor, milyen ütemben várható a fosszilis energiahordozók kitermelésének csökkenése, sejtheti pontosan mikor is köszönt ránk a káosz és a zűrzavar.

Ami várható, azt egy épület összeomlásához hasonlíthatjuk. A tartószerkezetek sérültek, de mi azon vagyunk, hogy folyamatosan kijavítsuk azokat. Mindenütt egyszerre kell beavatkoznunk, mert ha bármelyik elem kiesik, az egész rendszer dől. Ésszerű megoldás lenne elhagyni az épületet, erre azonban nincs mód. Valamennyien meg fogjuk érni az összeomlást. Abban reménykedni, hogy mindez bekövetkezhet úgy is, hogy a mi tízedik vagy akárhányadik emeleti lakásunk épen marad dőreség. Ha valaki fel akar készülni a holnapra, tartson egy hátizsákot maga mellett a legszükségesebb holmikkal, amelyet a vállára vehet, ha dől a ház, és kirohanhat a semmibe. Lehet, csak egy két nappal hosszabbíthatja meg így az életét, de mint tudjuk: aki időt nyer, életet nyer. És az életnél nagyobb kincs abban az időszakban nem lesz, aki életet nyer, mindent megnyerhet.

Háborús fogyasztáscsökkentés kell az euróövezet túléléséhez

Molnár Géza — Mon, 13 Dec 2010 15:08:51 +0000

A fogyasztási kiadások háborús időszakokra jellemző csökkentésére lenne szükség az euróövezet leggyengébb pénzügyi helyzetű tagállamaiban ahhoz, hogy a valutaunió jelenlegi formájában fennmaradhasson, ám erre kevés az esély - vélekedtek hétfőn londoni gazdasági elemzők.

Az egyik legnagyobb londoni gazdasági-pénzügyi kutatóközpont, a Centre for Economics and Business Research (CEBR) hétfőn kiadott helyzetértékelése szerint a közös valutarendszer megtartása végett Írországban, Görögországban, Spanyolországban, Portugáliában és Olaszországban 15 százalékkal vagy még nagyobb mértékben vissza kellene fogni a fogyasztási kiadásokat.
Ez nagyobb fogyasztási visszaesés lenne, mint amekkorát a II. világháború idején Nagy-Britanniában mértek, a brit fogyasztási kiadások ugyanis a háború éveiben 14 százalékkal csökkentek - áll a CEBR hétfőn ismertetett tanulmányában. A ház szerint ugyanakkor valószínűtlen, hogy e békeidőben példátlan életszínvonal-csökkenést el lehetne fogadtatni, ezért a CEBR szakértői "legjobb esetben is" 1:5 - vagyis 20 százalék - esélyt látnak arra, hogy az euróövezet jelenlegi formájában fennmarad.

Forrás

Az USA hadserege gazdasági összeomlásra készül

Hetesi Zsolt — Fri, 10 Dec 2010 11:09:21 +0000

A „The New American” magazin online cikke

(munkatásunktól)

A kételkedők, akik hajtogatják, hogy az USA gazdasági bajait eltúlozzák, jobb, ha a Pentagonra tekintenek, hogy belássák, mennyire tévedtek. A CNBC megtudta, hogy a Pentagon mostanában egy amerikai gazdasági összeomlással kapcsolatos hadijátékokat játszik le.

A CNBC szerint “A Pentagon Amerika számára valós gazdasági fenyegetésekre készül.”

A CNBC Gazdasági Hírek elemzője, Eamon Javers kifejti:

A 2008-as megroppanás óta a védelmi hírszerzés vezetése nagy figyelmet szentel a globális piacoknak és annak, milyen fenyegetést jelenthetnek az USA nemzetbiztonsági érdekeire. Egy közeljövőbeli szemináriumon egy sor ilyen ügyet fognak megtárgyalni, többek között: a privát befektetési alapok felhasználása a piacok, valuták manipulálására, nemzetállamok gazdasági összeomlása, államcsőd, nemzetállami instabilitás, az USA szövetségeseinek költségvetései, deficit, nemzetbiztonsági infrastruktúrák.

A hadsereg elindított egy “Egyesített Kutatás 2011” című műveletet, melynek keretében tanulmányozzák “egy széleskörű gazdasági összeomlás következményeit az Egyesült Államokban, amely a Hadsereget zavargások miatti rendfenntartásra kényszeríti”. A Kutatás arra is felkészíti a Hadsereget, hogyan működjön “töredékére csökkent globális hatóerő és drastikusan csökkentett költségvetés” keretei között.

Októberben a Tengerészgyalogság meglátogatta a J.P. Morgan céget, hogy “tanulmányozza a piacokat és a gazdaságot.”

Javers következtetése:

A Pentagon és a Védelmi Hírszerzés különféle egységei a piacokat vizsgálják és azokat az újfajta fenyegetéseket, melyeket ezek jelentenek az Egyesült Államok számára.

A Wired.com szerint “a hadsereg minden évben szervez egy Egyesített Kutatást, melynek során tapasztalt közép- és felsővezetők értékelik a szervezet tevékenységének hiányosságait és megoldásokat.”

A 2011-es Egyesített Kutatás igazolja azokat a feltételezéseket, hogy az USA gazdaságában nem zajlik semmilyen kilábalás, ahogy a kormány számos tagja nyilatkozott bizakodva. A katonákat zavargások miatti evakuációkra és internálásokra képezik ki, ami jelzi, hogy fennáll a lehetősége a rendfenntartás érdekében katonai szükségállapot bevezetésének.

A 2011-es Egyesített Kutatás felkészíti a katonákat arra is, hogy diplomatákként viselkedjenek, olyan eseményekre számítva, amikor harctereken nincsenek diplomaták, vagy amikor az utcákon éhes és dühös amerikaiakkal találják szembe magukat. A Wired.com írja: “Egyhangú a vélemény, hogy a hadseregnek fel kell készülnie a tárgyalások profi lefolytatására, amiket jónéhány katonai iskola tanfolyamain oktatnak .”

A Blacklisted News szerint A Pentagon hadijátékai csak egy a sok példa közül, melyek mutatják, merre tart a világ . Egy másik, hogy a FEMA (Rendkívüli Helyzetek Szövetségi Hivatala) egyetlen Washingtoni elosztóközpontját 15 regionális intézménnyé decentralizálták az ország területén. A Blacklisted News azt is állítja, hogy: “nem hivatalos információk szerint az elmúlt években az USA kormányzata volt a liofilizált tartósélelmiszer-készletek legnagyobb felvásárlója, a magánbunkerek építésével foglalkozó cégek szerint pedig a piacon hiány van a felszerelésből és építőkapacitásból”.

Láthatóan más globális hatalmak is “Világvége” forgatókönyvekre készülnek. Oroszország a hírek szerint 5.000 új földalatti óvóhelyet készül kiépíteni Moszkva lakossága számára, az Európai Unió pedig 2006-ben határozott egy “Világvége Vetőmagbank” építéséről a hegyekben mélyen a tengerszint alatt.

A FEMA weboldala javasolja az amerikai családoknak, hogy tartsanak állandóan készenlétben legalább néhány hétre elegendő vésztartalékokat többek között élelmiszerből és vízből.

(A szerkeztő megjegyzése: ez a valóság! Az utolsó bekezdés, főleg annak egyértelmű üzenete nekünk magyaroknak is fontos lennne, mert az utóbbi néhány évben, évtizedben valahogy a mindennapjaink része lett a bevásárlóközpont és a kamra nélkül épült lakások térhódítása. Ráadásul élelmiszer-önrendelkezésünk is egyre rosszabbodott az utóbbi időkig. Érdemes tudni, hogy a Via Campesina, mely a lokális élelem termelését és a helyi élelem-önrendelkezést tűzte ki célul, tulajdonképpen egy nemzetközi szervezet a világkereskedelm liberális politikájának ellensúlyozására. Varga Géza, a Szövetség az Élelmiszer-önrendelkezésért Szervezet elnöke Simonyi Borbálával írt tanulmányában kifejti:

„Az élelmiszer-önrendelkezés nem a nemzetközi kereskedelmet utasítja el, hanem rámutat a totális gazdasági kereskedelem káros társadalmi-gazdasági hatásaira, és támogatja a lakosság helyi élelmiszerrel való ellátását, értékeli a termelők munkáját, valamint a helyi közösségek kezébe adja a hatalmat. Azt próbálják megakadályozni, hogy a nagyvállalatok –a fogyasztók érdekeire hivatkozva – ne vezettessenek be olyan minőségi követelményeket, amelyeket valójában csak azt szolgálják, hogy tartósítani lehessen a termékeket a nagy távolságokra való szállításhoz. Ezeknek a technológiáknak ugyanis csak drága technológiák megvásárlásával lehet megfelelni, és erre a családi vállalkozások nem képesek, csak a nagyfeldogozók és nagykereskedők. A kistermelők így kiesnek a helyi piacokról is, ahol különben versenyképesek lehetnének.”)

Köszöntjük az oldalon!

Hetesi Zsolt — Tue, 22 Sep 2009 11:55:02 +0000

Kedves Látogató! Ezen az oldalon olyan dolgokat olvashat, amelyekkel egyelőre nem nagyon foglalkozik senki, noha mindnyájunk életét érinti, vagy érinteni fogja. A következő 4 pont elolvasása nélkül nem érdemes az oldalt böngészni, nélkülük nem érhtetőek sem céljaink, sem a hírek.

1. Semmi nem mozog, vagy növekszik energia nélkül

A "tételbe" beleértendő egy test, egy madárfészek, egy terület élőlényei, egy épület, egy út, vagy az egész civilizáció. Az energia vitahtatatlanul a legfontosabb szó manapság. Jelenleg a Föld elsődleges erőforrása az olaj, mely a világ energiafelhasználásának 40%-át és a közlekedés üzemanyagának több mint 90%-át adja. (Az üzemanyag egy másik szó az energiára.) Energia szükséges ahhoz, hogy melegítsünk valamit, és energia is van jelen. (A hő nem más, mint a hőmérsékletkülönbség vezette energiatranszport.) Energia nyerhető korábban elraktározott többletből, mint pl. élelem, egy töltött elem, ősmaradványi erőforrások, hasadóanyagok, magasabbra mozgatott súly (mint pl. a víztározók). A földön a legtöbb energiaforrás közvetve, vagy közvetlenül a Nap sugárzásából érkezik. Kivételt jelent a maghasadás, a geotermikus energia és az árapály mozgásának energiája.

2. Tetőzött az olaj kitermelése

Az olaj nem más, mint évmilliók alatt kényelmesen tárolt, fotoszintézissel kötött napsugárzás. A hagyományos (könnyen kitermelhető és alacsony viszkozitású) olaj, napi 75 millió hordós kitermeléssel, elérte hozam-maximuát 2005 májusában. Az összes olajféleséget - olajhomokot, olajpalát, nehézolajat mélytengeri, sarkköri olajat, folyékony földgázt - tartalmazó ún. "All Liquids" (minden folyékony) olaj kitermelése és előállítása 85 millió hordóval tetőzött 2008 késő nyarán. Ezek történelmi tények, miként az megtalálható az IEA és az EIA oldalán.

Az Egyesült Államok kitermelése 1970-ben tetőzött, amint azt előre jelezte az 1950-es években M. K. Hubbert. Ez a tény eredményezte az első olajválságot továbbá az olajár erőteljes emelkedését a 70-es évek elején, valamint a világméretű kitermelés ideiglenes esését. Ezt a visszaesést gyorsan feloldották és növelték a termelést új források segítségével, melyek Alaszkából, az Északi-tengerről, Oroszországból, Mexikóból Dél-Amerikából és főképp a Közel-Keletről származtak.

Nincs biztosíték arra, hogy megfelelő mennyiségű új forrás állna most rendelkezésre, hogy megoldja gondjainkat. Míg 2002 és 2008 között az olajár emelkedett, azt nem követte a kitermelés fokozódása.

3. Egy olyan gazdasági renszerben élünk, mely egészében növekedésfüggő

Gyarapodásunkhoz szükségünk van arra az ígéretre, hogy a jövőben TÖBB gyarapodás vár ránk, ami igazolja a jelenlegi befektetéseket. Ez jól működött az elmúlt 100 évben, míg volt elég sok és olcsó többlet ősmaradványi forrás a föld mélyén, "üzemanyag" a növekedéshez.

4. Határpont: a gazdasági rendszer növekedése nem folytatódhat

A tárolt energia - amin főképp olaj értendő - kitermelése tetőzött és már esik. Ez egy geofizikai kényszer, nem választás kérdése, vagy nem olyan, ami kikerülhető pl. a fizika törvényeinek használatával, politikai döntéssel, növekvő igényekkel, vagy vágyálmokkal.

A civilizáció és benne az olcsó energiákra épülő életünk az összeomlás szélére jutott. Minél tovább tagadjuk a helyzet súlyosságát és megpróbáljuk fenntartani a már fenntarthatatlan eddigi életünket, annál keményebb lesz az összeomlás és szűkülnek lehetőségeink.

5. LEARN.

Összefoglalva, beléptünk az olajkor második felébe. Az elsőt növekedés jellemezte a kitermelés, a valós gazdaság, és a népesség terén is. A második fele az ellenkezője lesz, hacsak észre nem vesszük az előttünk tornyosuló óriási akadályt és el nem kezdjük a kármentést:

helyi közösségek felértékelése (lokalizáció (L): energiában, élelemben)
oktatás (educatio (E))
a napenergia minél szélesebb használata (adaptation (A))
ésszerűsítés az ősmaradványi források használatában (rationalization (R))
Népességstop (N), ott ahol nagyon gyorsan nő.
= LEARN

(Forrás: TOD)

Az első pontba beleértendő természetesen a nyugati ember (mi magyarok is ide tartozunk) fogyasztáscsökkentése.Ránk, itt Magyarországon pl. napi 90 erőforrás-rabszolga jut, azaz 90-szer annyi energiát használunk, mint két kezünk munkája. Ez a szám az USA-ban 200. Az utolsó pont ránk, magyarokra nem vonatkozik, sőt lényegében Európára sem - továbbá, ha a negatív növekedés szörnyűnek tűnik, gondoljuk meg: a nagyobb katasztrófa (tömeges éhhalál, energia és vízháborúk) csak így kerülhető el, ha egyáltalán. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a korfa erőteljes torzulása (előregedés) mindig a társadalom összeomlásához vezetett, ezért itt igazán jó javaslattal nem lehet előállni.

A bevezetőben sehol sem szóltunk az "éghajlatváltozásról", "környezetvédelemről"; ennek egyszerű oka van. Ezek mind-mind ugyanazon válság (a túlfogyasztás és túllövés) más oldalai. (Rendszerszemlélethez lásd: A növekedés határai, ajánlott könyveknél)