Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport - olajcsúcs

A hegy másik oldala

Magony András — Mon, 30 May 2011 19:10:15 +0000

Pató úr megkért eme rövid cikk közlésére, olvassa mindenki bátran, hamarosan folytatás következik...

"Fordulóponthoz érkezett a világ. A 2000-es évek közepéig az olajkitermelés és evvel együtt az olajexport szinte folyamatosan, töretlenül növekedett. Azóta az olajkitermelés stagnál (ha a nyersolajat nézzük akkor esik), az olaj export pedig folyamatosan csökken. Ennek következtében a következő 20 év nem fog hasonlítani az előző 20 évre, még ebben az évtizedben nagyon komoly politikai, geopolitikai, társadalmi és gazdasági változások fognak végbemenni. A jövő idő tulajdonképpen nem indokolt, ezek a változások már bizony el is kezdődtek.

A Peak Oil “elmélet” szerint, egy olajkút, egy régió, egy ország vagy a világ olajtermelése egy kb. szimmetrikus haranggörbét követ. Az eredeti Hubbert görbe teljesen szimmetrikus, vagyis a kitermelés a leszállóágban a termelés egyenletesen csökken. Számos olyan tényező van azonban amelyek miatt az olajkitermelés esése a hegy másik oldalán várhatóan sokkal meredekebb lesz.

1. Geológiai okok

Az olajkitermelő cégek – ahogyan a jelenlegi rendszerben szinte az összes gazdasági szereplő – a rövid távú hasznot részesítik előnyben. A cél a lehető legtöbb olaj kitermelése a lehető legrövidebb időn belül. Ennek elérésére sokféle technológiát bevetettek: széndioxid vagy víz bepumpálása az olajmezőbe, vízszintes fúrás, a furatok számának megemelése. Ezek nem új, forradalmi technológiák, már évtizedek óta igénybe veszi ezeket az olajipar. Ezen technikák legfőbb hatása, hogy a kitermelés üteme felgyorsul és a leszálló ágban a kitermelés sokkal gyorsabban esik.

2. Olaj export

Az importőr országok (a fejlett ipari országok döntő többsége) számára nem a teljes kitermelés volumene számít, hanem az exportált olaj mennyisége. Az olaj exportja viszont immár 6 éve folyamatosan esik. Ennek oka az, hogy az exportőr országok olajfelhasználása gyorsan emelkedik. A legtöbb olajexportőr ország népessége dinamikusan növekszik, evvel az olajfogyasztásuk is nő. Indonézia és Egyiptom néhány éve meg exportálta az olajat, mostanra mindkét ország importra szorul. A másik ok az életszínvonal és evvel együtt az energiafogyasztás növekedése ezekben az országokban – ironikus módon ehhez nagyban hozzájárult az olajár növekedése az utóbbi évtizedben. Szaúd-Arábia olajkitermelésének több mint az ¼-e a belső fogyasztást fedezi.

3. Hatékonyabb terrorizmus / szabadságharc

Az olajtermelő országok egy részi kvázi gyarmat, idegen megszállókkal vagy kívülállók által támogatott rezsimekkel. Az olaj által megtermelt gazdagságból csak egy szűk elit részesül, az egyre kiábrándultabb és vesztenivaló nélküli tömegek pedig elégedetlenek a helyzettel. Ez vezethet viszonylag békés forradalmakhoz is (Egyiptom), de vezethet polgárháborúhoz (Líbia) vagy fegyveres ellenálláshoz is (Irak, Nigéria). A világnak gyakorlatilag nincs olajtermelő tartalékkapacitása, az olajtermelő országokban bekövetkező instabilitás hatása egyre nagyobb: az olajár gyorsan és sokat emelkedik a hatásukra. Ennek felismerésével a helyzettel elégedetlen csoportok nagy károkat tudnak okozni aránytalanul kisméretű eseményekkel is.

4. Merkantilizmus

Az óriási áringadozások és az ellátás bizonytalansága miatt sok ország törekszik arra, hogy kétoldalú, a piactól független megállapodásokat kössön az energiaellátásról. Ez tovább csökkenti a szabad piacon megjelenő olaj mennyiségét és evvel felveri az árat. Azok az országok amelyek nem tudnak ilyen kétoldalú megállapodásokat kötni, destabilizálódhatnak és kieshetnek a világgazdaság működéséből.

5. Destruktív recessziós ciklusok

Sokszor hallható, hogy A v. B energiaforrás (olaj vagy más) termelése már megéri ha az olaj ára X dollár fölött van. Nyilván aki ilyen energiaforrás kitermelésére szánja el magát, bízik abban, hogy a befektetése megtérül, vagyis abban is bízik, hogy az olaja ára X dollár felett marad. De bízhat-e ebben?

2008 őszén az olajár meghaladta a $140 dolláros szintet, majd az ezt követő pénzügyi válság után a következő fél évben $30 dollárra esett. Azóta az ár újra átlépte a $100 dollárt, de vajon a jelenlegi „fellendülés” meddig tud kitartani, ha az olajár tovább emelkedik? És ha újabb gazdasági válság következik be, annak milyen hatása lesz az olaj árára? És mindez milyen hatással lesz az olajtermelő országok stabilitására? Nem hiszem, hogy bárki tudja erre a választ – ilyen környezetben a bankok egyre kevésbé lesznek hajlandóak az ilyen marginális energiatermelést indító vállalatoknak hitelt adni.

6. Háború

A történelem mindig arról szólt, hogy az erősebb hatalom hogyan igyekezett elvenni az erőforrásokat a gyengébbektől. Ha jól körülnézünk, akkor ez semmit nem változott.

A fenti tényezők egymásra hatása pozitív visszacsatolásos folyamatokat indíthat el, ezek pedig az olajkitermelés esését zuhanásba fordíthatják. Az egyes kockázatok és tényezők külön-külön viszonylag jól elemezhetőek, de a globális világban egymásra hatásuk annyira komplex, hogy bármiféle előrejelzés lehetetlen.

A történelemben hosszabb, lineáris, trendekkel jól leírható folyamatok váltják egymást nem lineáris, nagy hatású eseményekkel. A töretlen növekedés és optimizmus lineáris korszakából éppen most lépünk át a teljes káoszba."

Pató Pál

Adalékok az erőforrásválsághoz — avagy hol a megoldás? III. rész

Molnár Géza — Sat, 07 May 2011 12:08:27 +0000

Az előző részben megismerkedhettünk a rendszerek néhány alapvető sajátságával. Láttuk, hogy egy adott halmazból az elemek kapcsolódása révén alakul rendszer, e kapcsolat nélkül nincs miről beszélnünk. Arra is felfigyelhettünk, hogy e kapcsolat lehet elvont, önkényes, melyet egy adott kérdés hoz létre, mely a rendszer elemeit mintegy kiszakítja a valóságból. Ezzel együtt a rendszerek felépítésével és működésével kapcsolatos törvényszerűségek, összefüggések az ilyen rendszerek is vonatkoznak, ebből következően a téves kérdésfelvetés az adott rendszer keretei közt maradva nem ismerhető fel. A rendszerek másik felismert sajátsága a szerkezetben megnyilvánuló irányítás, azaz: egy adott megoldás, kapcsolat lehetősége, vagy lehetetlensége; illetve léte vagy nem léte nem az elemek leleményességén, szándékán múlik, hanem a rendszer belső tulajdonságai határozzák meg. A rendszeren belül az egyes elemeknek mozgásterét és ennek összefüggéseit, azaz, hogy mi az, ami ténylegesen az elemek szabadságán múlik, s mi az, ami a szerkezet függvényében alakul a szerkezet belső törvényszerűségeinek ismeretében határozhatjuk meg. Ehhez azonban ismernünk a rendszer működését.

III. rész:
Rendszer és működés: rendszerműködés

A rendszerműködés felé irányuló első lépésünk előtt nézzünk vissza egyetlen gondolat erejéig Königsberg hídjaira. Láttuk, hogy amennyiben egy adott halmaz pontjai, elemei kölcsönösen hatnak egymásra, vagy valamely elem közöttük kapcsolatot teremt, rendszer születik, melynek belső tulajdonságai az elemekre visszahatva meghatározzák e kapcsolatok jellegét. E szerkezetben megnyilvánuló irányítás elől kitérni nem, illetve csupán rendszeren kívüli megoldással lehet. E mozzanat azonban hihetetlenül lényeges, mondhatni a rendszerszintű összeomlás megértésének kulcsa. Az ember által létrehozott rendszer, az egyszerűség kedvéért nevezzük civilizációnak, folyamatosan szerkezeten kívüli megoldásokat választ. Azaz építkezése során az adott szerkezet keretei közül kilépve, azt kénye kedve szerint átalakítva megkerüli a természetes visszacsatolásokat. Ezekről alább bőven lesz szó, itt egyetlen egy példát hadd hozzak: a hajózás kérdése. Ma a Duna-stratégia egyik lényeges eleme a hajózhatóság. Csakhogy itt nem a hajókat akarják a folyóhoz igazítani, hanem ellenkezőleg: a folyót a jelenlegi hajózási szabványokhoz. Ezzel azonban teljes egészében felborítják a folyó korábbi szerkezetét, az új szerkezethez viszont más funkciók, más irányítás, és végső soron más működés párosul. A szerkezeten kívüli megoldás itt egy magasabb rendszerszerveződési szint visszacsatolását eredményezi. Szerkezeten kívüli megoldás tehát csak akkor vezet eredményre, ha az adott esetben nem egyszerűen a rendszerszintek, hanem a rendszer egészének szerkezetén lépünk túl. Egy adott táj hálózatát tekintve létezhetnek ilyen megoldások, de a földi lét egészét nézve semmi sincs rendszeren kívül. Hosszútávon tehát nem kerülhetők ki a visszacsatolások.

A rendszerműködés innen nézvést nem más, mint a rendszer önszabályzó és önvezérlő folyamatainak összessége. Kétségtelen, hogy a rendszerműködést a visszacsatolások, illetve kölcsönös kapcsolatok felöl is megközelíthetjük. Van azonban a kérdésnek egy ettől sokkal izgalmasabb oldala, nevezetesen, van-e a rendszereknek valamilyen, az adott szerkezeten túlmutató működése? Másként megfogalmazva a kérdést: lehet-e a folyónak valamiféle szerepe a világban?

Az ember úgy gondolná, a természeti javak csakúgy vannak, sem céljuk, sem szerepük nincs, s az ilyen és ehhez hasonló kérdésfeltevések csupán az emberi tulajdonságok, gondolatok kivetítéséből fakadhatnak. Mindezt visszaigazolni látszik a gyakorlat. Így ha valaki rákeres a folyók szerepére, láthatja, számos elem megjelenik itt, a hajózástól kezdve a rekreációig, s mind az ember szempontjából ad választ e kérdésre. Ez azonban nem jelenti szükségképpen azt, hogy más szerepe nem lehet a folyóknak. Vegyünk egy egyszerű tényt: a Kárpát-medence középső vidékein a csapadék mennyisége és eloszlása rendkívül szélsőséges. Közép-Tiszán 400 mm-es átlagcsapadékos terület is akad, és van olyan év, melyben 2-300 mm körül mennyiség esik. Ilyen viszonyok mellett klimatikus sztyepp és félsivatagi növényzetnek kellene lennie e térségben. Viszont hosszú évezredeken keresztül egyenletesen nagy vízigényű erdőtársulások uralták a tájat, melyeknek puszta léte 800 mm feletti csapadékátlagnak megfelelő évi vízmennyiséget feltételez. Az esők ettől sokkal kevesebb vizet hoztak ide, tehát nyilvánvalóan valami más elem elégítette ki e vegetációs vízigényeket. És mindennek ismeretében tegyük fel újra a kérdést: lehet-e a folyónak valami embertől független szerepe? Hozzá tett-e valamit mondjuk a Tisza vagy a Duna a tájhoz, a táj életéhez?

Egyiptomról tudjuk, a Nílus ajándéka, és még sem tűnik fel, hogy az adott esetben van valami olyan szerepe egy folyónak, amihez az embernek semmi köze, legfeljebb kihasználhatja, mint Egyiptomban, vagy ellene dolgozhat, mint ma a Tisza esetében. Ezzel együtt a folyó meghatározott működésű alrendszere a tájnak. E meghatározott működés a Tisza esetében a vegetációs vízigények kielégítése, az ehhez nélkülözhetetlen vízkészletek szállítása, a térség vízháztartásának szabályozása, illetve évi 800-1000 mm-es csapadékátlagnak megfelelő szinten való megtartása.

Mindez elég alapos okot szolgáltat ahhoz, hogy elgondolkodjunk a rendszerműködés szerepén és jelentőségén. E problémát hangsúlyossá teszi, hogy az adott összefüggésrendszer egyetlen eleme sem érthető meg, ha nem ismerjük a rendszer egészének szerepét, mi több, a működés ismerete nélkül még le sem tudjuk határolni a rendszert, nem tudjuk felismerni önazonosságát. A filozófia történetből ismert Epheszoszi Hérakleitosz e megfogalmazása: „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”. Ezen gyakran elgondolkodtam. Ha ma valaki Sárospataknál megfürdik a Bodrogban, és lemegy másnap is, mibe fog fürödni: a Tiszában, vagy a Dunában? — a felvetés során összetévesztjük a folyót a benne elfolyó vízzel, holott a kettő messze nem ugyanaz. De folytathatjuk tovább e sort. Amennyiben a folyó hajózó útvonal, vagy vízelvezető csatorna, csak a medre lényeges, ártere nem, tehát a kettő egymástól nyugodtan szétválasztható, magyarán a folyó, mint rendszer csak a mederrel és a benne lévő vízzel illetve az abban lévő élővilággal azonos. Azt, hogy a folyó és az ártér egymástól elválaszthatatlan egységet alkot, akkor láthatjuk be, ha tudjuk, milyen szerepet játszik az adott vízfolyás a táj életében (vagy játszana, ha békén hagynánk). Ha az ember tisztában van azzal, hogy az Alföld természetes növénytakarójának vízigényeit a csapadék és a folyók árvizei legalábbis egyenlő mértékben elégítették ki, pontosan tudja, a folyó nem a medernél kezdődik. Mi már akkor belelépünk a folyóba, amikor belépünk az árterébe. A meder nem a folyó maga, csak a folyónak az ágya. A medrébe kényszerített folyó, olyasvalami, mint az ágyhoz kötött ember. És ha valaki úgy gondolja, nem bizonyos körülmények között jó dolgok is kötődhetnek az ágyhoz, gondolja végig: a folyó esetében a megtermékenyítés nem ott történik, mi több: ott nem is történhet…

A rendszer és a működés kapcsolatát és e kapcsolat jelentőségét más, talán szemléletesebb formában is jelezhetjük: „Tételezzük fel, hogy világűrt járó marslakók vagyunk, éppen most szálltunk le első ízben a Földön, és azzal a feladattal szembesülünk, hogy ,elemeznünk kell’ valamilyen ember alkotta gépet — az érthetőség kedvéért mondjuk egy autót. Ez a gondolatkísérlet nyomban megérteti velünk a finális kérdés tisztán analitikus jelentőségét. Egészen bizonyosan nem értjük meg ugyanis a tárgyunk részei közti összefüggést, és kölcsönös kapcsolatait, amíg ki nem találjuk, mire való az egész gépezet, és rá nem jövünk, hogy jármű, a földlakók mozgásszerve. A további analízis során azonban nem igen boldogulunk, ha leszereljük a jármű elülső részét, és pl. megpróbáljuk elkülönítve, önmagában megérteni a dugattyúgyűrűk egyikét, a porlasztófúvókát vagy az egyik abroncsszelep gumikonuszát. Még kevesebb sikerrel kecsegtet, ha megkíséreljük, hogy néhány részből, amelyet teljesen véletlenül sikerült kiszerelnünk, újra szintetizáljuk a rendszer egészét. Mindezt nem nevetséges abszurdumnak szánom: (…) Az egész egy részének funkcióját alapvetően csak akkor érthetjük meg, ha képesek vagyunk egyidejűleg áttekinteni és felismerni az összes többi rész funkcióját is. A porlasztót és funkcióját csak azután érthetjük meg, ha már megértettük, hogyan szívják belőle a keveréket a lefelé mozgó dugattyúk. Ez viszont megint csak akkor érthető, ha már felfogtuk, mire való a hajtórúd, a forgattyús tengely és a lendkerék, enélkül ugyanis nem tudhatnánk, honnét származik az az energia, amelyre a dugattyúknak a szíváshoz szükségük van. Azt azonban, hogy a lendkerék egyáltalán forog, s hogy energiát szolgáltat a három, nem energiatermelő munkaütem számára, csak akkor értjük meg, ha más alkatrészek — a szelepek, a bütykös tengely és a gyújtás — mellett végül magát a porlasztót is megértettük. Egyetlen rész és részfunkció sem érthető az össze többi funkciójának egyidejű megértése nélkül, egyiket sem elemezhetjük a másik előtt. (…) Ha valaki a négyütemű motorról magyaráz, először a mozgó részeket, a forgattyús tengelyt, a hajtórudat, a dugattyúkat és szelepeket mutatja be, s azután kezdi magyarázni a négy munkaütemet. Azt mondja például: ,ebben a pillanatban kinyílik a kipufogószelep’, ,most a hengerbe áramlik a gázkeverék’ vagy: ,most következik a gyújtás’ — jóllehet, hallgatója alapjában véve egyáltalán nem tudhatja, hogyan nyílik ki a szelep, mi is voltaképpen a gázkeverék, vagy, hogy mit gondoljon, mi az a gyújtás. Ilyenkor a tanár úgyszólván abban reménykedik, hogy hallgatója az előrevett kifejezések némelyikét — amelyek a tanítvány számára még semmiképp sem jelentenek fogalmakat — előzetesen legalább megközelítőleg helyesen értelmezi, és a megmagyarázandó rendszeregészről alkotott elképzelésében fenntartja a helyet az előre vett rész magyarázata számára. Érthető módon a sokkalta bonyolultabb valóságos szerves rendszeregészek bemutatása mérhetetlenül nagyobb analóg didaktikai nehézséget okoz, mint ami durván leegyszerűsítő példánkban.” (Konrád Lorenz: Az Orosz Kézirat. Cartafilus Kiadó, Budapest 1998)

A rendszerműködés jelentőségének megértése után sorra vehetjük, milyen elemek szabályozzák a természeti rendszerek működését, azaz a visszacsatolások felöl is megközelíthetjük a problémát. E téren persze ugyanolyan leegyszerűsítésre kényszerülünk, mit Konrád Lorenz az idézett példájában: számos elemet és kapcsolatot figyelmen kívül kell hagynunk. Itt lép be két a rendszer kutatás két új fogalma. A rendszerek egyes elemei különböző formában jelennek meg a működés során. Vannak olyan elemek, amelyek nélkül a rendszer nem tud azonos maradni önmagával. Egy adott vízfolyás esetében a meder kiszáradása, egy erdő esetében a fák kivágása, egy település esetében az emberek kiirtása a rendszer egészének összeomlásához vezet. Azaz az adott rendszernek az itt felsorolt alkotórészek kulcselemei. Az elemzésünk akkor lesz helytálló, ha egy adott rendszer vagy alrendszer esetében a tényleges rendszerműködést vizsgáljuk, és a hangsúlyt e működés kulcselemeire helyezzük. Mindez azt is jelenti, a rendszer megértéséhez nem szükséges annak minden elemét átfogóan, részletekbe menően ismerni. Teljesen elegendő, ha a rendszer építkezésének elveivel, működésével és kulcselemeivel tisztában vagyunk. Azaz, ha ismerjük a szerkezetet meghatározó összefüggéseket, a szerkezetben megnyilvánuló irányítás mikéntjét, és e kettő segítségével a belső szabályozás rendjét, tovább a rendszer működését, azaz a társrendszerek felé irányuló hatásainak összességét.

A rendszer lehatárolásának illetve a fenti elemek és összefüggésének felismerése nem csupán és nem is elsősorban elméleti jelentőségű. Alább két gyakorlati példa segítségével igyekszünk bemutatni, mi lehet a rendszerszerű gondolkodás jelentősége, illetve milyen gyakorlati haszna lehet egy táplálékláncon belüli összefüggésrend felismerésének.

Elsőként induljunk el egy késő őszi délután egy hajdúsági községünk határában az őszi búzatáblák felé. A falu közelében szépen zöldellő vetések sorakoznak, de kissé távolabb, egy fasorral szegélyezett út mögött, elkeserítő kép fogad. Vetési varjak seregei szállták meg a szántót, és csipkedik a búzát. Az első, ami eszünkbe jut: védekezni kell. Elkergetni, riasztani, mérgezni a varjakat. Ha mindezt megtettük, és közelebbről is megvizsgáljuk a táblát, láthatjuk: a búzaszálak lilás színbe öltöztek. Azaz valami más is megtámadta őket. Az adott esetben a pattanó bogár lárvája (drótféreg) rágta a kikelő búza gyökereit. Ilyenkor a bogár ellen hathatós védekezés nincs, bár kísérletezhetünk rovarirtó szerek földbe juttatásával. A varjak elriasztása és a föld mérgezése azonban nélkülözi mind a természet ismeretét, mind a rendszerszintű gondolkodást. Ugyanakkor ma a mezőgazdálkodásban ez a szemlélet, illetve beavatkozássor az általános. Az adott esetben azonban a dolgok másként alakultak. Nem feltétlenül a szemlélet miatt. A területen gazdálkodó feleslegesnek tartotta a beavatkozást. Úgy döntött, megvárja a tavaszt, aztán ha gyérnek bizonyul a tábla, betárcsázza és kukoricát vet majd a helyére. Erre azonban nem volt szükség. Tavasszal a búza szépen bokrosodott, a tábla egészséges tehát helyreállt. Nem kis részben a varjaknak köszönhetően.

Nézzük tehát mi történt.

A szántóföldön egy három elemből álló élelemlánc alakult ki. Ennek első eleme a búza volt, második eleme a drótféreg, harmadik pedig a varjú. Az adott esetben persze ettől sokkal több elem is szerepet játszik a történet egészében, de maga a jelenség hármukhoz köthető. Tehát a rendszerünk e három egymással kapcsolatba lépő elem köré (is) lehatárolható. A drótféreggel fertőzött búza színe jelezte az arra repülő varjaknak, itt a föld alatt csemege várja őket. A varjak kihúzgálták a fertőzött szálakat, elfogyasztották a lárvákat, ezzel állományi szinten gyógyították a táblát. Ehhez képest minden emberi beavatkozás durva hiba lett volna. A történet tanulsága, hogy adott esetben rendszerszintű szabályozással is védekezhetünk a károsnak ítélt folyamatok ellen. Magyarán nem a kártevővel küzdünk, hanem az adott élelemlánc teljessé tételén dolgozunk, avagy a termesztés során eleve az élelemlánc egészére összpontosítunk. A szántás eleve nem ilyen, itt a beavatkozás nem a lánc egészére, annak egyetlen elemére a termesztett növényre irányul. E közben emellett megszakítjuk magát az élelemláncot és igyekszünk a többi szemet elpusztítani. Ennek eredményeként a rendszer egésze leépül, azaz feléljük a föld termőképességét, és végső soron a kiemelt, kiválasztott növényt sem fogjuk tudni megtermelni. Az élelemtermelésünk akkor és csak akkor lehet fenntartható, ha az emberi tevékenység az egész érintett élelemlánc, más megközelítésben életközösség gazdagítására irányul. Ellenkező esetben – a leg-„ökobiotermészetbarát” gazdálkodás mellett is csak korlátozott ideig folytatható.

Az élelemláncok szerepét és belső szabályozásukat a legelő példáján is szemléltethetjük. Adott esetben természetesen nem modellezzük a legelő és a legelő állat kapcsolatát, csupán olyan mozzanatokra hívjuk fel a figyelmet, amelyek közelebb vihetnek a természeti rendszerek belső összefüggésrendjének megértéséhez. Más kifejezéssel élve az alábbiakban nem működést leíró, hanem az esetleges működések megértését elősegítő modellekkel lesz dolgunk.

A legelő, a gyep és a legelő állat kapcsolata két irányból is értelmes. Egyfelől a legelő igényli a rendszeres kezelést. Ha ez elmarad, rajta marad a tavalyi megavasodott fű, amely önmagában növeli a jelentősebb tüzek kockázatát, de más módon is visszahat a növényzetre, s hosszútávon megváltoztatja a gyep fajösszetételét. E téren épp a közelmúltban tapasztalhattuk meg, mit is jelenthet adott esetben a legelő állat a területen. A botanikusok egy jelentős része úgy vélte: a tűz mindig is természetes velejárója volt a Hortobágy életének, és nem jelentett túl nagy gondot. E hitükben azonban sokakat megingatott az utóbbi évek néhány nagyobb, komolyabb károkat okozó tűzesete. Pedig a dolog roppant egyszerű: a lelegelt füvön nincs mi égjen, a tűz végig fut a felszínen, de igazán nagy hőt nem termel, nem bánt sem állatot, sem növényt. Ha azonban a területen rajta marad az akár méteresre is megnövő fű, ez ott kiszárad, majd meggyullad, sokkal magasabb hőmérséklettel, a talajfelszín alá nyúló hatásokkal számolhatunk. Ebben az esetben a tűz akár gyökeresen átalakíthatja a táj szerkezetét, a gyepek fajösszetételét. A legelő állatnak tehát döntő szerepe van az adott táj fennmaradásában. Ha nem volna, a táj maga átalakulna. A legelés, csak az egyedek felől táplálkozás, a rendszer egésze felől nézvést: szabályozás. E szabályozásnak azonban keretek között kell maradnia. A túllegeltetés ugyanis éppúgy a legelő összeomlásához, fajösszetételének megváltozásához vezethet, mintha nincs legeltetés a területen, csak épp a leépülés jellege és adott formája változik. Nem véletlenül hívta fel a figyelmet Konrád Lorenz arra, milyen „ritkán fordul elő, hogy egy állat szaporodását közvetlenül a meglévő táplálék tömege szabályozza. Ez ugyanis mind a zsákmányoló, mind a zsákmányfaj érdekét tekintve gazdaságtalan volna.” (Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. IKVA, Sopron 1988.) Példának okáért, ha az adott tájon élő növényevő állatok számát pusztán a legelő eltartó képessége határozná meg, az állomány története túlnépesedések és összeomlások sorozatából állna. Természetes körülmények között azonban az adott élőlénycsoport nem jut el odáig, hogy felélje életterét.

Ahhoz, hogy egy természeti rendszert megérthessünk, ki kell választanunk valamely kulcselemét, s meg kell figyelnünk annak viselkedését, kapcsolatait, illetve ezek változásait. Lényeges, hogy az adott elem viselkedését saját természeti környezetében figyeljük meg. Egy legelőn tartott, kutyával és pásztorral őrzött nyáj esetében az állatok viselkedéséről és a rendszerben betöltött szerepéről semmit nem mondhatunk. Ezzel együtt ezek az állatok is életközösséget alkotnak, ám e körben a szabályozások és kölcsönhatások szempontjából az ember a kulcselem. Azaz nem közvetlenül az állat, hanem a pásztor az, akinek fel kell figyelnie a jelzésekre, és gondoskodni kell a megfelelő válaszokról. Ezek elmaradása illetve a téves válaszok természetszerűen kihatnak a juhok sorsára is. De ez egy másik történet. Itt most egy olyan nyáj viselkedésébe pillanthatunk be, amely néhány éven keresztül olyan területen legelt, ahol viszonylag nagy területet járhatott be szabadon, majd az alábbi helyszínre átkerülve (az első időkben legalábbis) időszakosan magára hagyva kereste saját táplálékát. Magányos kóborlásuk idején a juhok a 3. ábrán látható területet járták be

3 ábra: A juhok által bejárt útvonal

Az állatok nomád életük idején mintegy 200-300ha-nyi területet jártak be. Miután a megfigyelések alkalomszerűen voltak, elsődlegesen az „elbitangolt” jószág kutatására, s nem a természeti rendszerek belső szabályozására irányultak, e téren ettől pontosabb adattal nem szolgálhatunk.

A juhok eredeti legelője a Kis-, és Nagy-Polyánon található rétek voltak, továbbá Kis-Polyánalj, az úttól felfelé, illetve a Polyánok köze volt. Szállásuk a Nagy-Polyán derekán található, (1) számmal megjelölt hely, a legeltetés kiindulópontja az itt épített (de a légi felvételen még nem látható) hodály volt. Az állatok innnen indulva a Nagy-Polyán kissé „rövidgatyára” emlékeztető legelőjét használták. Hajnaltájt a karámból kihajtva vagy az alsó, vagy a felső szár legaljára hajtották le az állatokat, akik innen indulva folyamatosan haladtak felfelé, majd valahol közép tájt elültek, s késő délután haladtak tovább. A déli elülésekkor a felvigyázók (erős túlzás lenne pásztoroknak nevezni őket) megkeresték a juhokat, és behajtották a karámba, de volt olyan is, hogy nem foglalkoztak velük. Hosszú időn keresztül ez volt a legeltetés természetes rendje. Ám az idő múlásával a juhok viselkedése megváltozott. Az alsó szárból nem felfelé, hanem a Polyánok köze felé vették az irányt, s a szemközti oldalon mentek fel a Kis-Polyánra. Később aztán eleve a Kis-Polyánra hajtották át az állatokat, kik ettől kezdve jellemzően a két Polyán között közlekedtek. Néha – vagy segítséggel, vagy a nélkül – letévedtek a Kis-Polyánaljra is. E rend több héten keresztül zökkenők nélkül működött. Volt olyan eset, hogy a felvigyázók késve érkeztek, és estére az állatokat nem tudták behajtani a hodályba, de másnap hajnalban a jószág visszahúzódott a legelőre.

A nyár közepe táján a juhok áttették székhelyük a Kis-Polyánra illetve a Debra völgybe. Estére felfelé húzódtak a (2) számmal jelölt szállás felé. Több alkalommal is innen hajtották le őket a hodályba. Néhány nap multán azonban az állatok eltűntek. A jószágtartók többször is hiába keresték őket. Eleinte a Polyánokon és a Debra-völgyben keresték a juhokat. Az utóbbi területen friss nyomokat is találtak. Alkonyattájt a völgyben néhány kóbor kutyára bukkantak. Feltételezhető, hogy ezek az állatok riasztották meg és kergették el a nyájat. A juhok ezután a nyomok, és az erdőt járó munkások beszámolói alapján a Debra feletti, a Terebes-szállás, Tölgyes-bérc, Fekete-rét, Fekete-hegy közt, illetve ezektől kissé északra elterülő erdők aljnövényzetét, illetve tisztásait legelték. Új szállásuk a Fekete-rét mentén egy bokrosabb hegyoldalban volt. A helyváltoztatásban – a kutyák általi zavaráson túlmenően – szerepet játszhatott az időjárás is. A kérdéses időszakban ugyanis az árnyas völgyekben és az északi lejtőkön sokkal hűvösebb volt, mint a Polyánok napfénynek kitett legelőin. Hogy a későbbiekben mi történt volna, nem tudhatjuk, mert közel kétheti távollét után az „elbitangolt” jószágot előkerítették és visszahajtották a karámba. Ettől kezdve mindig volt valaki, aki ügyelt a nyájra. A kísérlet tehát befejeződött, mielőtt elkezdődhetett volna. Van ugyanakkor néhány továbbgondolásra késztető mozzanat. Az állatok viselkedése nem volt esetleges. Meghatározott rend szerint váltották a legelőt, ahonnan az alkalmai „ragadozók” zavarása mozdíthatta ki a nyájat. Ugyanakkor a zavarás megszűnte után nem tértek vissza a korábbi területekre, hanem az árnyasabb és vélhetően járatlanabb, kevésbé zavart erdőségek mélye felé vették az irányt, annak ellenére, hogy az adott esetben gazdáik úgy vélték, még bőven volt mit enni a felhagyott legelőn.

A példa kedvéért tekintsük a juhokat egy adott élelemlánc elemének, tekintsünk el az embertől, és egészítsük ki a láncot a ragadozóval, esetünkben a farkassal, és innen nézvést vizsgáljuk meg az eseményeket. Az első lényeges pont: az állatok ragaszkodtak a területükhöz. Bóklászásuk első időszakában vagy a hodályban, vagy ahhoz közel ültek meg, és vissza-visszatértek a legelőre. Ezzel együtt egyik területet sem legelték le „csutkára”. Amikor továbbhúzódtak, mint jeleztük, az érintett emberek még nem észlelték a túllegeltetés nyomait. A „kísérlet” során azonban nem szerepelt ragadozó a láncban, illetve a két kutya véletlenszerűen jelent meg. Ugyanakkor nagyon jól szemléltette, milyen szerepet is játszhatott a hozzá hasonló vérmérsékletű és jellegű farkas ebben a rendszerben. A kutyák egyetlen juhot sem ragadtak el, csupán megugrasztották az állatokat. Hasonló eseteket őzekkel figyeltünk meg. A Tisza és a Bodrog áradásai télutón és tavasszal több száz állatból összeverődött rudlikat kergetnek ki a mentett oldali szántókra. Az állatok azonban nem vándorolnak el messze az ártértől. A gátakhoz közel eső csalitokban húzzák meg magukat. Megriasztásuk esetén hatalmas köröket megtéve csalják el üldözőiket és jellemzően a korábbi területekre húzódnak vissza. Ugyanezt a jelenséget megfigyeltük akkor is, amikor a bodrogzugi réteken szintén kóbor kutyák kergettek meg őzeket. Az állatok tőlünk mintegy ötvenméternyire legelésztek. Rendkívül óvatosan nyúltunk a fényképezőgép után, amikor a falu felől három kutya rontott ki a bozótosból, megugrasztva az állatokat. Az őzek felénk indultak el, aztán balra tértek egy mocsaras rét felé, azon átgázolva eltűntek a tiszaháti szántók irányába, majd a szántókról más oldalon tértek vissza a mocsárba, ahol a kutyák végül nyomot tévesztettek, és visszafordultak a falu felé. Az őzek pedig az eredeti helyszíntől néhány tízméternyire a mocsár partján álltak meg. Most viszont már felőlünk kapták a szelet, szagot foghattak, és ezúttal a mocsár mögött található csalitok felé menekültek.

A farkas oldaláról közelítve a történethez azt látjuk: bár e ragadozók néha próbát tehetnek nagytestű állatokkal, egészséges állománnyal szemben kevés az esélyük. Nos, nem is ezek jelentik a fő táplálékukat. Olykor-olykor előfordulhat, hogy egy-egy gyengébb állatot, vagy bárányt elszakítanak a nyájtól, és zsákmányul ejtik, hatásuk lényege azonban nem elsősorban ez. Kettejük fogócskájának a gyep és az erdő aljnövényzete a haszonélvezője. A folyamatos zavarás lehetetlenné teszi, hogy az állatok láncba állva folyamatosan menjenek végig a területen. Egy-egy komolyabb esetben, mint arra a juhok példája utalt, egy-egy ilyen riasztás következtében hosszabb időre is elhagyhatják a legelőt.

Nézzük meg most már az adott láncot ebből a szempontból. A legelő eltartó-képessége évről évre változik. E változások nem jelentősek, de most induljunk ki abból, hogy több egymást követő kedvező év is ránk köszöntött, ami a juhok számát is gyarapította. A növekvő juhállomány azonban nem jelent közvetlenül növekvő táplálékot a farkas számára, ellenben nagyobb hatást fejt ki a legelőre, azaz a lánc egyik eleme a másik rovására növekedne, amit gyorsan visszavágna egy-egy szűk esztendő. Ha tehát a kedvező évek hatására gyorsan felszaporodna a juhállomány, az első kedvezőtlen év összeomlásszerű pusztulással járna. Ezt számunkra szinte érzékelhetetlen szabályozók akadályozzák. Amikor egy adott tájon a vízbőség, vagy más időszakos adottság hatására feldúsulhat a növényzet, alig észrevehetően, de változik a fajösszetétel is. Hasonló helyzettel számolhatunk akkor is, amikor a szaporodó állatlétszám egyre nagyobb terhet ró a növényzetre. Itt az adott esetben nagyon kis arányváltozásokról lehet csak szó. Egy-egy növényből kevesebb lesz, másokból több, illetve a növényzet mellett megjelennek, illetve elszaporodnak különböző rovarok, csigák. E változások első pillantásra jelentéktelennek tűnnek, ezzel együtt komoly szerepük van a táj önszabályzó folyamatiban. Azzal kell kezdeni, hogy a változások, illetve a létszámnövekedés miatt a juhok nem megfelelő arányban kapják a szükséges táplálékot. Ez az arányvesztés több lehetséges tényező közrehatásaként az állomány gyengüléséhez vezethet. E folyamatban kitüntetett szerep jut a különböző betegségeknek, élősködőknek.

Az egyed, az egyén felől vizsgálódva szükségszerűen értjük félre a betegségek természetét és a Természet egészében betöltött szerepét, az azt elszenvedő egyed sérülésének tekintve a betegséget. Itt két súlyos hibát is elkövethetünk: egyfelől nem vizsgáljuk a jelenségnek a rendszer életében betöltött szerepét; másfelől a betegség okait kutatva arra összpontosítunk: miért betegedtek meg a fertőzés áldozatai, ahelyett, hogy azt vizsgálnánk, miért maradtak egészségesek a társaik. Itt nem csak arról van szó, hogy a rendszer egésze, de legalábbis a magasabb szerveződési szintek felől közelítve a kérdéshez egészen más képet alkothatnánk róla, sokkal inkább arról, hogy amennyiben a betegség, tényleg egyfajta szabályozó szerepet tölt be a természetes rendszerek együttműködő közösségében, e szerep akár időleges kiiktatása is olyan láncreakciót indíthat el, mely hosszútávon a rendszer egészét veszélyezteti. Hogy e felvetésünkkel jó nyomon járunk, könnyen beláthatjuk, ha csak felületesen áttekintjük példának okáért az élősködők és az általuk okozott betegségek szerepét és jelentőségét adott rendszerelemek működésének összehangolásában.

Láttuk, hogy a ragadozó-zsákmány, illetve egy adott növénytársulás és az azt fogyasztó állatközösségek egyfajta élelmiszerláncolattá szerveződnek. E láncban az elsődleges tápanyagok mennyisége, illetve a tápanyag körforgás zavartalansága határozza meg valamennyi résztvevő élőlény létlehetőségeit. Ahhoz, azonban, hogy e téren egyfajta optimum kialakulhasson, igen összetett kölcsönhatásrendszer szükséges. Már láttuk, hogy egy adott gyepterületen az elégtelenlegelés éppoly káros, mit a túllegelés. Amennyiben a fűfélék és a növényevők kapcsolatában a rendelkezésre álló élelem határozná meg az egyedszámot, a legelőhasználat rendszeresen ismétlődő túllövésekhez, és az ezekből fakadó összeomlások láncolatához vezetne. Más szabályozóknak kell tehát belépniük, melyek hatására az állatok érzékenyebben reagálnak a legelő állapotára. Amíg az állatlétszám megfelelő, ilyen szabályzó lehet az állandó zavarás. Ha azonban a növényevők egyedszáma a zavarás ellenére nő, más hatásokra van szükség, olyanokra, melyek a túllegelés megtörténte előtt hatnak a jószágra, s ezzel egyben meg is előzik a komolyabb károkat. A lehetséges hatások tárházából a következőkben a juhok néhány jellegzetes betegségét vesszük górcső alá.

A juhok egyik legjellegzetesebb betegségét a májmételyt két köztigazdás élősködő a mételyféreg és a lándzsás mételyféreg okozza. Az előbbi a vizes, az utóbbi a száraz legelőkön fordul elő, mindkettőt egy-egy csigafaj terjeszti. A juh elfogyasztja a fűszálakra tapadt csigákat és megfertőződik. Hogy egy adott területen miért jelenik meg és szaporodik el a köztigazda, illetve, hogy a fertőzés milyen erősséggel és mennyiben éri el a juhállományt, nehezen átlátható. A szabályozás kétfelől is hat, illetve hathat. Egyfelől a fertőzött csigák mennyisége, másfelől a legelő juhok ellenálló képessége irányából. A legelőn található növényzet fajösszetétele a legeltetés mértékének függvényében változik. Hogy e változások milyen hatással lehetnek az adott élelemláncra, melynek a csiga éppúgy része, mint a juh, nem tudhatjuk. Könnyen belátható azonban, hogy e változások a lánc adott szereplőire valamilyen mértékben hatnak. Láttuk, a közvetlen hatás a juhok felől azt jelentené: bő táplálék, nagy szaporulat, nagy szaporulat túllegelés, túllegelés, csökkenő táplálék, csökkenő táplálék, az állomány összeomlása. E visszacsatolás azonban az adott esetben többrétű lehet. A túllegelés első jelei esetenként egy száraz legelőn egy másik láncszemre, a zebracsigára hathatnak kedvezően. A fajösszetétel számunkra és a juhok számára még észrevétlen változása kedvezően érinti a köztigazdát, minek következtében a legelő fokozatosan elfertőződik, s a betegség még a tényleges túllegelés előtt visszafogja a juhállományt. A folyamat ezen eleme számunkra követhetetlen, ugyanígy beláthatatlanok az ezt követő változások. Természetesen e szabályzók nem csak a juhokra, a zebracsigákra éppúgy kell, hogy hassanak. Adott esetben a legelő növényzetének megváltozása más fajoknak is jelzést adhat. Így a baromfifélék vadon élő változataira (amíg léteztek) illetve a természettel együtt élő emberre. Az utóbbi esetben valamiféle tudatos felismerés és védekezés megjelenésére kell számítanunk. Magyarán, az ember észleli a kórt, és különböző természetes féreghajtók adagolásával, a legelő baromfival történő legeltetésével válaszol a problémára, vagy egyszerűen csak más legelőre hajtja az állományt, időt adva a „fertőzött” gyepnek a megújulásra. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy a fajösszetétel változása közvetlenül jelez az adott köztigazda ragadozóinak.

A rendszerben megjelenő adat- és ismeretcsere azonban nem korlátozódik e mozzanatra. A beteg juh, a ragadozó szempontjából maga is egy ismeret. Ehhez azonban tudni kell, hogy a farkas és az elvadult kutya elsődleges táplálékát a kisebb rágcsálók, nagyobb rovarok adják, nagy „vad”, úgymint juh, kecske, őz, esetenként borjú és malac, csak ritkán kerülnek az „asztalukra”. A legyengült, a nyájtól el-elmaradozó, esetenként végleg eltévelygő juhok e táplálékrend megváltozására késztetik e ragadozókat. Így a fertőzött, kevéssé ellenálló juhokat természetes ellenségeik kiszelektálják, ami a faj egésze felől nézve egyfajta immunizációt jelent, másrészt viszont a járvány terjedését is korlátozza. A folyamat mindaddig tart, amíg a nyáj vissza nem nyeri az egészégét. Ez nagyban függ az adott területen található táplálék mennyiségétől, de minőségétől is. A legelőkön jellemzően összetett és eltérő növénytársulásokat találunk. E társulások egy része pl. a fűfélék a legelő állatok tápláléka, más része viszont e szempontból lényegtelennek tűnik. Ott vannak a legelőn, az állatok azonban nem nyúlnak hozzá. Némelyikük, mint pl. a farkasalma egyenesen mérgező. Ezeket a növényeket az ember hajlamos gyomoknak tekinteni, s némely következetes gazdálkodó — különösen az intenzív, telepített gyepeken, irtani is, holott a legutóbbi megfigyelések arra intenek, e „gyomok” különösen fontos szabályzó szerepet töltenek be a legelő életében. Bizonyos esetekben ugyanis a legelő állatok ezekre a növényekre is „ráfanyalodnak”. Jellemzően akkor, ha valamilyen betegség, fertőzés vagy épp féreg kínozza őket. Ilyenkor ezeket a gyomokat egyfajta orvosságként fogyasztják el az állatok, s gyakran meg is gyógyítják vele önmaguk. Láthatjuk tehát, a legelő növényeinek fajösszetétel igen lényeges a legelő állomány egészsége szempontjából. Ha a növények kevés táplálékhoz jutnak, hiánybetegek lesznek, ezzel hatnak a legelő jószág egészségére is. Az egyoldalú, avagy hiányos táplálkozás kiszolgáltatottabbá teszi az állatokat a fertőzésekkel, az élősködőkkel és a ragadozókkal szemben. Az állatlétszám csökkenésével aztán a legelők magukhoz térhetnek. Ezzel párhuzamosan a fertőzött állatok gyógyítani kezdik magukat, így a legelő szinten tartásához szükséges létszámuk nagyobb megrázkódtatás nélkül szinten maradhat.

Még egyértelműbb lesz a kép, ha egy másik köztigazdás élősködőt, a kergeférget vizsgálva. „A köztigazdás élősködők lényege, hogy az egymást követő fejlődési alakjaik más és más állatfajokban tudnak csak fejlődni. A főgazda szerencsésnek mondható, mert nem pusztul bele, hogy élősködőt hordoz a testében. A köztigazdákban viszont az élősködő végzetes szerepet játszik. Ilyen köztigazdás élősködő a kergeféreg is. A kergeféreg kifejlett alakja a ragadozók (kutya, farkas) beleiben él. A ragadozónak a kelleténél többet kell ennie, hogy a bélférget is etesse, de egyébként élhet és virulhat. Ürülékével viszont hosszú időn át szórja a féreg petéit. Ha ezt a petét legelés közben lenyeli a birka, a belében kikel a féreg lárvája, de nem marad a bélben, hanem az erekbe fúródik, és addig viteti magát a vérrel, amíg el nem jut az agyba. Ott megállapodik, és folyton növő hólyaggá alakul. A hólyag belsejében számtalan féregkezdemény fejlődik. Ezek csak akkor tudnak majd továbbfejlődni, ha újra a kutya vagy a farkas belébe kerülnek. A hólyag károsítja a birka agyát, aminek leglátványosabb következménye, hogy a birka egy idő után már nem tud parancsolni a lábainak. Ha támadnak a farkasok vagy a kóbor kutyák, az egészséges birkák zárt alakzatba tömörülve védekeznek, vagy elszaladnak. A kergebirka mindkettőre képtelen, így ő lesz az áldozat. A ragadozók elfogyasztják a leölt kergebirka agyát, így megfertőzik, vagy ha már korábban is férgesek voltak, akkor visszafertőzik magukat. A féreg tehát megváltoztatta a birka viselkedését annak érdekében, hogy visszajuthasson a farkas vagy a kutya belébe, miközben szaporodott, sokasodott. A főgazdánál legfeljebb emésztési-tápanyaghasznosulási zavarokat okozott, a köztigazdának viszont a halálát okozta azáltal, hogy megfosztotta az önvédelem legalapvetőbb eszközétől is.” A féreg jelenléte itt teljesen egyértelmű jelzés a ragadozók felé, hiszen itt a sérült, védekezésre képtelen állatok megjelenésével párhuzamosan a anyagcseréjük felborul, táplálékigényük nő, mert a férgeket is el kell tartaniuk. Nagyobb és bőségesebb táplálékot igényelnek tehát, mint a fertőzés előtt. Így azután egyre gyakrabban tesznek próbát egy-egy nyájjal, kecske, vagy őzcsapattal. S miután a kergebirkával szerencséjük lesz, rászoknak a juhok zaklatására. Mindez addig tart, amíg a juhállomány végzetesen le nem csökken. A táplálékhiány azután egészen másfajta védekezésre kényszerítheti a farkasokat. „A ragadozó könnyedén ráléphet a gyógyulás útjára. Eszik valamilyen mérgező, féregűző gyógyfüvet, erre az élősködő elereszti a bélfalat és távozik az ürülékkel együtt, majd a Nap sugaraitól elpusztul.” (Tóth Ferenc: Élősködők IV. 2008. kézirat, a szerző szívességéből.)

Az adott esetben tehát a tápláléklánc, mint önszabályzó rendszer áll előttünk. E rendszer működése rokon az élőszervezetek működéséhez. A szabályozások jellege persze eltérő, az eredménye azonban nagyon hasonló. Bizonyos rovarok esetében az adott táplálék minősége kihat az egyedfejlődésükre is. Pl. a természetes körülmények között élő levéltetvek esetében az első korty táplálék határozza meg, hogy a lárva szárnyas vagy szárnyatlan egyeddé fejlődik. Amennyiben a nagyarányú fertőzöttség károsítja a növényt, és ez kihat a nedvkeringésére is, a levéltetvek a növény nedvösszetételét érzékelve szárnyas egyedekké fejlődnek és elhagyják az adott térséget, lehetőséget biztosítva a növénynek arra, hogy magához térjen. E szabályzó működése az adott területen élő valamennyi rovarra hat, így valamennyien elvándorolnak, ott hagyják a térséget. Más esetekben a növények színváltozásai jelzik a ragadozónak a zsákmány jelenlétét, ezt láttuk a lila színbe öltözött búza esetében. Előfordul az is, hogy egy adott növény illatanyag kibocsátásával közvetlenül is jelez kártevője természetes ellenségeinek: itt terített asztal várja őket. A rendszer egésze szempontjából e jelzések olyan összetett és finom szabályzó mechanizmusokat alkotnak, mint amilyenek pl. az egyes egyedeken belül a hormonháztartást, vagy az anyagcserét, vagy az egyes szervek működését szabályozzák.

Térjünk vissza most egy gondolat erejéig Königsberg hídjaihoz. Láttuk, hogy az adott esetben egy teljesen esetleges halmazból, az elemek között kapcsolatot teremtő kérdés hozott létre önálló rendszert. E mozzanat két lényeges hibalehetőségre figyelmeztet bennünket. Egyrészt a kulcselemek illetve a rendszeren belüli kapcsolatok, másrészt a rendszer lehatárolásának jelentőségére. A königsbergi gráf a maga valójában csupán ismeretelméleti kategória, akárcsak a juhlegelőn kialakuló élelmiszerláncolat. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a természetben nincsenek ilyen rendszerek, csupán arról van szó, hogy ezek vizsgálata során olyan leegyszerűsítéseket alkalmazunk, melyek segítségével áttekinthetjük, ugyanakkor azonban ezzel el is távolítjuk a valóságtól vizsgálódásaink tárgyát. A legelő fajösszetételének, a köztigazdák, illetve a férgek, ragadozók és juhok kapcsolatrendszerének elemzésekor szükségszerűen hagyunk ki számos összefüggést gondolatmenetünkből. Mindez azt jelenti, hogy eredményeink csupán korlátozottan, részben a rendszeren belüli szabályozás vonatkozásában, részben az adott vizsgálat tekintetében igazak. Példáinknál maradva, a juhok és a juhlegelő fajösszetételének kapcsolatában általánosan jelezhetjük a szabályozás meglétét és jellegét, konkrét formáira azonban csak közvetve következtethetünk. Másfelől, a tényleges vizsgálatok eredményei csak egy adott legelőre, és az ott megfigyelt élelmiszerhálózat vizsgált elemire vonatkoznak. Itt is számolnunk kell azonban azzal, hogy a tényleges eredmények a rendszer egésze szempontjából — a kimaradt szabályzóelemek arányában — pontatlanok.

A rendszer elemzésének legfontosabb szempontja tehát a működés meghatározása. Ilyen körülmények között először is arra a kérdésre kell választ kapnunk: a természet szerves, együttműködő rendszereinél találhatunk-e közös (legalábbis rokonítható), minden rendszernél és alrendszernél megtalálható működést? Ettől is fontosabb azonban, hogy egyetlen elem működése sem érthető meg önmagában. Ha az életet egy-egy faj, egyed felől vizsgáljuk, általánosítható, s így valamiféle működés alapjaként felfogható tulajdonságnak vehetjük a növekedést, a versengést, s a létért való küzdelmet. Ám e körből épp a lényeg marad ki. A rendszerek megértésénél általános elvnek tekinthetjük, hogy egyetlen elem sem érthető meg a többi ismerete nélkül. A növekedés és a verseny azonban az egyedek, pontosabban a részek felől nézvést válik jellegadó meghatározottsággá, azaz itt épp a többi elem, illetve ezek működése hiányzik az összképből. A kapcsolatrendszerek szűkítése, a részek vizsgálata, ha nem párosul a rendszer egészét jellemző lényegi összefüggések legalább vázlatos megismerésével, nem közelít, sokkal inkább távolít a valóságtól. Hasonló helyzetet Königsberg hídjai esetében is megfigyelhettünk. A kérdésünk: át lehet-e menni valamennyi hídon úgy, hogy mindegyiken átmegyünk, de valamennyit csak egyszer érintve, olyan ismeretelméleti rendszert hozott létre, melynek az adott valósághoz semmi köze nincs. A kérdésünk sem a hidak, sem a folyó, sem a város, sem a közlekedés szempontjából nem értelmezhető, nem kötődik egyik valóságához sem. A szempontjaink itt olyan egységet alkotnak, mely rendszerként viselkedik, melyben a rendszerek működésére vonatkozó általános törvényszerűségek ugyanúgy érvényesülnek, mint bármely valós rendszerbe, csupán a valósághoz nem kötődnek. Hasonló szerkezetet hozunk létre, amikor az egyes elemek tulajdonságait nem a rendszer egészéből, hanem az egyes elemek felől kíséreljük meg vizsgálni, s a rendszert a többi szervezési szinttől elkülönülten vizsgáljuk. Az élet hihetetlenül sokféle, s bár bizonyos nézőpontból kétségtelenül jelen van benne a növekedés és a versengés is, ez azonban csupán egyetlen, s a rendszer egésze szempontjából még csak nem is a legfontosabb eleme. Vegyük alapul egy földrajzi tér növényzetének kiépülését. Vegyük figyelembe, hogy már ez esetben sem a rendszer egészéről beszélünk, mert a növény és az állatvilág az adott térben egymástól elválaszthatatlan és külön-külön értelmezhetetlen egységet alkot. Ezzel együtt a növényborítottság megjelenése és kiteljesedése – szigorúan csak a rendszerműködést jelző sajátságokra vonatkozóan – önmagában is jelentős lehet, ha a rendszer egészére vonatkozó, általánosítható törvényszerűséget ismerünk fel benne. Nézzük tehát a folyamatot, mely az egyedek felől nézvést verseny: a magasabb lépcső növényei kiszorítják az alacsonyabb fokon álló növényzetet, a fűféléket a cserjék, a cserjéket a pionírfák, azokat pedig a záró társulás fajai. Ugyanakkor az egymásra épülés során elsődlegesen a belső arányok változnak. Az adott lépcső legalábbis részben, megtartja az előző lépcső fajait, a záró társulásban tehát az összes lépcsőre jellemző növényzet megtalálható, ha más-más arányban is. A rendszer egésze felől a szukcesszió egy belső fejlődési folyamatnak tételezhető, ahol az egyes lépcsőfokok a következő állomás megjelenését készítik elő, miközben a rendszer gazdagodik, egyre sokszínűbbé, sokfélébbé válik. Mindezt az ún. ökológiai niche-elmélet segítségével szemléltethetjük. „Az ökológusok az egyes fajok igényét és elhelyezkedését az élőlényközösségben az ökológiai fülke vagy niche (ejtsd: nis) fogalmával próbálják megadni. Az élettelen környezetet, például a talaj nedvességét egy vonalon ábrázolhatjuk 0 és 100% között. Minden fajnak e skálán van egy minimuma, ahol még éppen megél, optimuma és maximuma is. (E potenciális niche azonban más fajok jelenlétével beszűkülhet, illetve eltolódhat.) Ha csak egyetlen ilyen niche-tengelyen ábrázolnánk egy erdő növényfajait, óriási zsúfoltságot, látszólagosan iszonyú versengést vélnénk a fajok között az átlagos nedvességi zónában. Vegyünk fel egy másik tengelyt is, mondjuk a fényt. Ezzel a két tengellyel már egy síkot határozunk meg, amelyen az előbbi tumultus már kevésbé lesz sűrű, hiszen a közepes vízigényű fajok egyrészt napos, másrészt árnyasabb tartományokat részesítenek előnyben. A tengelyek számát háromra növelve (pl. a talaj nitrogéntartalma alapján) már térbeli elrendeződést kapunk, az átfedő igények további mérséklésével. Bár elképzelni nehéz, a nich-tengelyek számát jóval nagyobbra is emelhetjük, és egy ilyen sokdimenziós hipertérben egyre bővebben lesz hely.

Fontos ismét hangsúlyozni, hogy az egyes fajok hatókörnyezetét jelentő nich-tengelyek messze nem csak az élettelen tényezőkből állnak. A fajok maguk is nich-tengelyei legtöbb másik fajnak, így ha az ökoszisztémába egy új faj kerül, kétféle dolog történik egyszerre. Egyrészt a hasonló igényű, már korábban a rendszerben élő fajokkal le kell rendeznie a niche határait, ez az előbb már említett élőhely-megosztásos niche-szegregációban valósulhat meg, ha rendelkezik kellő genetikai változatossággal. Másrészt az új faj új niche-tengelyt is alkot a hipertérben, újabb fajok számára nyitva betelepülési lehetőséget.” (Vida Gábor: Helyünk a bioszférában. Typotex 2001.) Mindennek tudatában az egyes fajok esetében már nem tekinthetjük a versenyt alapműködésnek. Ha egy-egy niche elfoglalása új betelepíthető tengelyeket nyit meg, melyre újabb és újabb fajok épülhetnek, a működés alapja sokkal inkább valamiféle rendszerszintű szabályozás, illetve kölcsönhatás rendszer. Itt természetesen fokozottan kell figyelnünk Konrád Lorenz példájára: egyik faj működése sem érthető meg az adott niche-hálózat egészének, illetve valamennyi elemének megértése nélkül. A kutató így éppúgy csapda helyzetbe kerül, mit a négyütemű motor működését ismertető oktató, azzal a súlyosbítással, hogy az adott esetben sokkal több-funkciós, és persze lényegesen nagyobb elemű rendszerek működését kellene átlátnia. Ez azonban csak az egész szempontjából érthető és értékelhető. A természetes rendszerekkel megismerkedve, meg kell értenünk a rendszer egészének működését, majd ennek ismeretében kell meghatározni az egymással rokonítható, illetve egymástól eltérő jellegzetességeket mutató elemeket. Ezt követően már csak ezek egymáshoz, és a rendszerműködéshez való viszonyát kell megértenünk, hogy megvizsgálhassuk egy tényleges rendszer felépítését és működését.

Szeretnénk még egyszer hangsúlyozni, hogy az itt felsorolt példákkal csupán a rendszerek általános jellegzetességeire hívtuk fel a figyelmet. Tehát nem állítjuk, hogy a jelzett élelemláncok működését feltártuk, vagy akárcsak közelítő pontossággal leírtuk volna. Volt ugyanakkor a példáinknak egy nagyon komoly gyakorlati tanulsága is: a juhok – más megfontolások miatt ez kiterjeszthető általában a növényevő állatokra is, de a gyakorlati haszon szempontjából ez itt mellékes – ragaszkodtak egy adott földrajzi térhez. Szerencsére, mondhatjuk, mert ellenkező esetben a napokra elkóborolt jószágot lehetetlen megtalálni, hisz tíznapi távollét után egy közel 200 km sugarú kör bármely pontján lehettek volna. A nyáj tulajdonosai építettek is erre, ezért hagyták meg az állatokat félvad körülményeik között. Ugyanakkor ez a jellegzetesség arra is figyelmeztet bennünket, a földrajzi tér, az adott táj és a benne élő növény- és állatvilág egységes rendszert alkot. Amikor egy táj, illetve a benne kibomló élelemlánc működését vesszük górcső alá, a rendszer lehatárolásakor az állatok által bejárt teret kell alapul vennünk.

Egyiptomról röviden

Hetesi Zsolt — Mon, 31 Jan 2011 17:33:25 +0000

A The Oil Drum-on megjelent egy írás Egyiptomról. Amennyiben figyelmesen tanulmányozzuk át, egy csomó dolgot megérthetünk.

1. Egyiptom jelentősen el van adósodva. A CIA Factbook-ja szerint a GDP 80.5%-a a kormányzati tartozás, ami nagyon magas Afrikában és az arab világban.

2. Nagyjából eddig az évig Egyiptom olajat adott el külföldre, a befolyt bevételek jelentősen hozzájárulhattak az ország pénzügyi stabilitásához és élelmiszer-behozatalához.

3. Az egyiptomi olajkitermelés (ahogy megszokhattuk már az olajkitermeléstől) a 90-es évek eleje óta csökken, az ország belső felhasználása (a népességgel együtt) nő.

1. ábra. Az egyiptomi olajkitermelés (szürke), hazai fogyasztás (folytonos fekete vonal), és export (zöld) 1960 és 2010 között.

Következmények:

Mivel az ábra iskolapéldája az Export-Land Modellnek (ELM), így aztán segít megérteni, mi várható akkor, amikor egy fosszilis források eladásából, mesterségesen alacsonyan tartott árakkal működő országban hirtelen elkezd apadni a bevétel. Dióhéjban, mi is ez az ELM? Egy képzeletbeli ország napi 2 millió hordó olaj kitermelésével indul az első évben és fogyaszt 1 millió hordót napota (2. ábra). Miután kitermelése már a csúcs után van (tegyük fel), de egyelőre mivel van elég, nem korlátozza a fogyasztás hazai bővülését, az nő évente 2.5%-al. Ahonnan e két függvény együttes hatására hiányozni fog az olaj, az az eladott mennyiség. Az ábra példája alapján a kitalált ország 9 év alatt exportórből importőrré válik.

2. ábra. Az Export Land Model. Egy kitermelő ország olajbányászata évi 5%-al csökken (kék), hazai fogyasztása 2.5%-al nő (zöld). A kettő különbsége az export: piros.

Pontosan ez törtáénik Egyiptom esetén is. A mesterségesen alacsony árak most visszaütnek: emelkedniük kell; ezzel együtt eltűnik az ebből származó bevétel is, kevesebb jut az egyébként éget élelem-bevitelre - hisz Egyiptom lakossága töretlenül nő, évi 2%-al, nemsokára eléri a 79 millió főt, míg lakható területe alig nagyobb, mint hazánk.

3. ábra. Egyiptom népességének alakulása (fekte) és évi változása (zöld).

Miután 2010-ben saját bevallásuk szerint az élelem 40, a búza 60%-át külföldről szerezték be, így most neháéz helyzetben vannak:

- az olajbevétel hiányzik,

- a földgázból nem lehet növelni az eladott mennyiséget,

- jövőre vélhetően venni kell az olajat külföldről,

- időközben a 2008-as olajár-robbanás hatására megnőttek az élelemárak is, és nem nagyon estek aztán vissza.

Röviden ennyi. Még adalék lehet, hogy az Economist nyomtatott változata január 15-én beszámolt arról, hogy Iránban 75%-al nőtt a benzinár, az elnök beszéde után, melyben bejelentette a változásokat.

Ezen hírek azok, amik nélkül lehet sok mindent beszélni gazdaságról, meg forradalomról, meg sok minden másról, de mégis, velük érthetőbb a hírháttér.

Beszámoló az "olajosok" konferenciájáról - ASPO 2009

Hetesi Zsolt — Wed, 21 Oct 2009 22:21:53 +0000

Az Association for the study of Peak Oil & Gas (ASPO) rendes évi konferenciája most zajlott Denverben.

A beszámoló angolul itt olvasható, mi csak zanzát közlünk róla.

Olaj és gáz

Az összefoglaló írója számára az volt a legmeglepőbb, hogy mennyit változott ez a közösség és az állítások 2005 óta. Azok, akik akkor a koraipeak oil hívei voltak, szélsőségesen borúlátóknak minősültek, és elég nagy egyetértés volt abban, hogy még kb. 5-10 év van a tetőzésig, a derűlátók szerint 20 is. A minden olaj (all liquids) tetőzését 100 millió hordó/napos termelési szintre becsülték (jelenleg, illetve tavaly nyáron volt 85 millió hordó / nap). Sokan hitték, hogy a nem-OPEC országok termelése még nőhet 2010-ig.

A helyzet 4 év múlva nagyon is más - sokkal rosszabb.

Tudjuk, hogy a C&C (könnyű)olaj termelése 2005 óta nem nő, azaz fennsíkot képez, 74 millió hordó/nap hozammal. A nem-OPEC országok várt növekedése szinte teljesen elmaradt, köszönhetően a kimerülő öreg mezőknek és a drága újaknak, mint amilyen a mélytengeri például. A pesszimistábbak szerint 2008 nyarán volt a mindenféle olaj csúcsa 85 millió hordóval. A nyári megugrás maga volt a csúcs.

A C&C kitermelés 2009 szeptemberig. 2005 óta nem nő.

A teljes (all liquids) kitermelés 2009 szeptemberig. 2008 nyara a feltételezett minden idők csúcsa.

A nem-OPEC országok kitermelése 2009 szeptemberig.

Az optimistábbak sem mernek már 100 millió hordó/nap-ról beszélni, legföljebb 90-ről.

A bioüzemanyagok üzlete csődnek bizonyult, 2007 és 2008 között összeomlott. Az etanol egzotikus úton való (alga, cellulóz) előállítása ugyanolyan messze van a késztől, mint 2005-ben. A biodízel skálázása külön gondot okozott.

A legmeglepőbb azonban az észak-amerikai földgáz kérdése, Itt lehetséges, hogy a változás pozitív. A többség 2005-ben úgy vélte már tetőzött a termelés, az árak az égig szöknek majd, illetve magasak maradnak. Ennek dacára a nem hagyományos gázkitermelés (gázpala, gázhomok mezők) feltörőben van, a gáz ára 11$/millió köbláb helyett 2$. Sokan aggódnak azonban két dolog miatt: az egyik, hogy ilyen aalcsony ár mellett ezt nem nagyon éri meg kitermelni, másrészt pedig a kutak az első év termeléshez képest 50% vagy több kimerülési rátát mutatnak a következő évben. Azaz a termelés puszta szinten tartása évenkénti nagy ráfordítást (új fúrásokat) igényel. Biztos adatok egyelőre a Barnett paláról vannak. A feltevések szerint egy kút legföljebb 5 évig termelhet.

Ürülési ráták

A figyelem egyre inkább az öreg mezők kiürülési rátájára fordítódik, illetve arra, mikor kezd hozamuk fogyni. A legtöbb szakértő arra jut, hogy a kimerülési ráta átlagosan4.5% volt 2007-ben, 5-5.5% most és 6.5 lesz 2014-re. Ez kb megegyezik az IEA jelentés számaival. (Mi a válság miatt idénre már többett mondunk, 6.5%-ot - ffek) Az ürülési ráta azt jelenti, hogy mennyi százalékkal fog az adott mező jövőre kevesebb olajat adni. Összesítésben a világ meglévő mezőinek hozamcsökkenését méri.

A termelésbe belépő új nagymezők (megaprojects) száma 2014-15 körül elkezd esni. Az optimistább előrejlzés szerint 2010-re elérhető a minden olajra 90 millió hordó, majd egy plató 2014-ig, aztán 2020 ra ez visszaesik 84 millió hordóra, 2030-ra pedig 78 millió hordóra. (A mi modellünk ehhez nagyon hasonló, csak annyiban tér el, hogy a még megnövelhető termelést - sparse capacity - nem becsli 7 millió hordóra, mint az IEA, így nem tartja annyira valószínűnek a 90 millió hordó/nap elérést 2010-re. A mi modellünk a jelenlegi fennsíkot mutatja 2011-ig, akkor pedig indul a lefele csúszás. Persze ebben tévedhetünk- ffek)

Sadad al-Huseini a szaúdi Aramco volt termelési és feltárási vezetője szerint 2-3 éven belül hiányok lépnek fel a kitermelés oldalon. Ennek okát a nagymezős projektek apadó számában és a növekvő kiürülési rátában látja.

Igénynövekedés

A résztvevők között egyetértés volt abban, hogy 2012 és 2015 között az olajtermelés elkezd esni. Mindazok, a kívülálló ellenzők, akik eddig olyan görbéket vetítettek a jövőbe, melyeken az igény töretlenül nő 120 millió hordóig is (itt egy ilyen ábra:)

Az igény növekedése az IEA szerint 2030-ig. Fedezet? Nos, arra mindig azt kaptuk válaszul: hát persze, hogy van...

kénytelenek elfogadni "valamit" a peak oil tematikából. Csak nem azt mondják, ami valószínűleg az iagzság, hogy nem tud már nőni a kitermelés, hanem azt, hogy nem kell annyi olaj, csökkent az igény (de akkor ugyan mi vitte fel azárat tavaly? Erre is van válasz: spekuláció.) Klassikus trükk változtatni a játékszabályokon, ha már a régi módon nem lehet nyerni...

Amint Chris Skrebowski rámutatott, az az érv, hogy tetőzött az igény, legföljebb az OECD országaira igaz. Kína és India vette át a húzóerő szerepét. Míg az OECD fogyasztás kb 1.5 millió horó/nap-pal csökkent 2007 óta, addig az OPEC-országok fogyasztása 800 ezer hordó/nap-pal, Indiáé 400 ezer hordóval nőtt, Kínáé ugyan az olimpia után kissé visszaesett, de most nagyon meredeken nő, csak 2009-ben kb. 1 millió hordóval nőtt.

Export

Az Export Land Modell szerint (mely azt tartalmazza, hogy a termelő ország maga idővel többet fogyaszt, hisz van neki, a mezői pedig ürülnek, így az export nagyon gyorsan csökken) 2032-re az első 4 exportáló ország már nem fog exportálni, mert annyit termel csak, ami saját fogyasztását fedezi.

Összefoglalva: a valószínű tetőzés tavaly volt (esetleg jövőre lesz egy fellendülés után), nincs valódi fogyasztásvisszaesés, az lajkor vége pedig kb 203-2050 közé tehető, amikor is elfogy a piacról.

Jeff Rubin, az olaj apostola és Matolcsy György

Hetesi Zsolt — Mon, 05 Oct 2009 11:27:29 +0000

Matolcsy György a következő könyvelemzést írta a Heti Válasz szeptember 3-i számában:

Miért az olajárrobbanás a válság igazi oka? Kik az olajkannibálok? Miért lesz hamarosan energiahiány? Hogyan ér véget a globalizáció? Jeff Rubin - a világ legkeresettebb energiaszakértője, aki 2000-ben egyedül jósolta meg, hogy jön az újabb olajárrobbanás - lebilincselően érdekes könyvet írt a globalizáció végéről. Az elmúlt négy évtized új világa a globalizáció világa, ami az olcsó kőolajon alapult, mert az alacsony szállítási költségek tették lehetővé a fejlett nyugati országok termelésének globális kihelyezését. A globalizációhoz elsősorban nem olcsó ázsiai, afrikai vagy latin-amerikai munkaerő kellett, nem csupán új hírközlés, hanem az olcsó olaj miatt alacsony közlekedési és szállítási költségek. De mi történik az olajjal?

2000 és 2008 között hétszeresére nőtt a kőolaj ára. Az Amerikából kiinduló válság igazi oka a kőolaj árának robbanása volt, az ingatlanpiaci és pénzügyi válság már csak ezt követte: 2008 augusztusában az amerikaiak 15 milliárd mérfölddel kevesebbet autóztak, mint egy évvel korábban, mert kétszeresére nőtt az üzemanyag ára. Már nem lehetett könnyen eladni a korábban hitelből vásárolt házat, bedőlt néhány adós, baj támadt az ingatlanpiacon - és jött a bankválság. Az évized elején a recesszió még 20 dollár/hordóra vitte vissza az árat, a mostani recesszió már csak 40 dollár/hordóra, és ma megint 70 dollár felett van. Adam Smith törvényének fittyet hányva a megugró ár nem törte le a fogyasztást, sőt, minél magasabb volt az ár, annál gyorsabban nőtt a fogyasztás.

Ennek oka már nem a nyugati világ, hanem maguk a kőolajtermelők: például a Közel-Kelet kőolajfogyasztása évi öt százalékkal nőtt az elmúlt 10 évben, a globális növekedés kétszeresével, miközben évi két százalékkal nő a népesség, tehát 1950 és 2008 között négyszeresére nőtt a belső fogyasztók száma. Közben Dubai sípályát adott át, a szaúdi olajból tengervizet sótalanítanak, mert a mezőgazdaság egyre több vizet igényel. Venezuela, Irán és a többi olajtermelő szintén kannibálként viselkedik: termelésének egyre nagyobb hányadát maga fogyasztja el, az alacsony ár melletti óriási pazarlással.

Közben kimerülnek a korábbi olajkutak, és egyre messzebb, egyre mélyebben és egyre nagyobb költséggel lehet csak kitermelni: az alaszkai olajhomok, a kelet-szibériai és sarki olaj, vagy a hurrikánok sújtotta mexikói-öbölbeli olaj kitermelési költsége 90 dollár alatt nem áll meg. Már a közeljövőben energiahiány lép fel a világban, a kőolaj hiánya néhány éven belül 200 dollárra viszi fel az árat, és ez véget vet a globalizációnak.

A globális kereslet közben megállíthatatlanul nő: Kína, India és az olajtermelők egyre több kőolajat kérnek, terjed a motorizáció, egyre több villamos energiára van szükség: ehhez kell a kőolaj. A villamos autó - 1890-ben már a kornak megfelelő fejlesztési szinten állt, majd győzött az olajlobbi Amerikában -, a napelem és napkollektor, de még a cukornádból nyert üzemanyag is ígéretesek, de nem képesek kiváltani a mai kőolaj-felhasználás zömét. Energiahiány és árrobbanás lesz, ami visszavisz minket a globalizáció előtti világba. Milyen lesz az új világ utáni régi világ?

A globalizáció helyére a helyi gazdaság lép: a helyben és közelben termelt élelmiszer, a közeli kirándulóhely, a helyi energia - bio-, geotermikus, vízi és napenergia -, a tömegközlekedés, a villamosított vasút és persze a kerékpár. Felértékelődik a helyi közösség, mert sokat tudunk adni egymásnak, helyben. Az olcsó energiára épülő globalizáció helyére a helyi és a regionális gazdaságok lépnek: Amerika, Ázsia és Európa inkább belül, mint globálisan fűződik egybe. Az olcsó repülésre épülő globális turizmus megtörik, de fellendül majd a repülés nélkül elérhető vendéglátás.

Magyarországnak is döntően az európai integrációra, vízre, mezőgazdaságra, családra és közösségekre kell építenie jövőjét, nem fosszilis energiára.

Az időgép már elindult: vissza a múltba.

Ébredő magyar politikusok: Vona Gábor

Hetesi Zsolt — Fri, 02 Oct 2009 07:30:55 +0000

Két írás, két egyaránt jobboldalon elkötelezett embertől. Valami halvány remény mégis van? I. Vona Gábor, a Barikád internetes újságban írja: "Rend, Jólét, Ébredés. Ezzel a hármas jelszóval indítok heti rendszerességgel cikksorozatot, de nem a magam szórakoztatására, hanem hogy vitára ingereljek, hogy problémákra világítsak rá, hogy megoldásokat keressek, és hogy kiutat találjak. Hiszem, hogy Magyarországra szebb jövő várhat. Hiszem, hogy többre vagyunk képesek, és többet érdemelünk a jelenleginél. Hiszem, hogy semmi másra nincs szükség, mint hitre, erőre és akaratra. Jóistenbe és nemzetbe vetett hitre, a magunk erejére és tenni akarásra. Most útjára bocsátandó írásaimmal bizonyítani kívánom, hogy a magyarság számára nem vágyálom a rend, a jólét és az ébredés. Sőt, csupán a kezünket kell kinyújtanunk érte. Első lépésként egymás felé."

35. rész: Ökoszociális nemzetgazdaság

A történelem eszmék és az azokhoz kapcsolódó társadalmi és gazdasági berendezkedések folytonos változása. Az társadalomtudósok között vita tárgya, hogy mi hajtja előre a folyamatokat: az eszme alakítja a társadalmat vagy a gazdaság az eszmét, stb. Én ugyan „eszmepárti” vagyok, de ebben a kérdésben sem vagyok szektás, azt hiszem, hogy az emberi kultúra annál jóval komplexebb, mint hogy egy-egy folyamatábrával modellezhető legyen. Egy biztos, nekünk, akik most élünk ezen a bolygón, egy történelmi korszak végén kell helytállnunk. A globális kapitalizmusnak vége, ahogy az ahhoz kapcsolódó (neo)liberális piacgazdaságnak, a fogyasztói társadalomnak, a multinacionális tőke világuralmának és ezzel a liberális demokráciának is. Hogy merrefelé tart majd a világ, még a jövő kérdése. Lehet, hogy az a gigantikus tőkekoncentráció, amely mohóságával saját lufiját pukkasztotta ki, valamilyen átalakuló trükk segítségével átmenti hatalmát, lehet, hogy a rendszer sikeresen korrigálja magát, de az is elképzelhető (sőt, jelenleg a legvalószínűbb), hogy az emberi létezés továbbrohan a szakadék felé, addig, amíg abba alá nem zuhan, örökre.

A multinacionális tőke szabad mozgására – pontosabban szabadrablására – épülő globális kapitalizmusnak valóban megkongatták a vészharangját. A gazdasági fejlődés ilyen erőltetett menetére az emberiség és a glóbusz nem képes tovább. Nem beszélve arról, hogy ez a nagy globális felfutás ugyan valóban komoly gazdasági adatokat produkált, de annak haszonélvezője szinte kizárólag a nemzetközi pénzügyi szektor volt, miközben az emberek fizikailag és lelkileg is megnyomorodtak, a társadalmi szakadék a világban tovább nőtt, bolygónk pedig egyre sűrűbben és egyre vészjóslóbban ad immunválaszokat az emberiség újabb „bábeli lázadására”. A világpolitika eddigi válaszai kétfélék voltak: vagy a struccpolitika – nálunk Pató Pál úrról nevezte el Petőfi – vagy pedig a látszatdöbbenet, vagyis hangzatos, csinnadrattás konferenciák a világ elkeserítő helyzetéről, amelyet rendre egy hatalmas zabálás követett valamelyik multinacionális lánc luxushoteljében. A résztvevők diadalmasan jelentették be a fenntartható fejlődés koncepcióját, de egyrészről arra nem tudtak válaszolni, hogy ki fogja majd a multinacionális tőkét megregulázni, azt meg nem merték bevallani, hogy a világ jelenlegi helyzetében inkább fenntartható csökkenésre kell berendezkednünk.

Persze felmerülhet a kérdés: mi magyarok, miért is foglalkozunk a világ bajával, amikor van nekünk éppen elég saját? A válasz nagyon egyszerű: azért, mert a világ baja a mi bajunk is, sőt, a világ baja leginkább rajtunk fog lecsapódni, ha nem teszünk meg – akár elsőként a világon – megfelelő óvintézkedéseket. A kiindulási alap már többször elhangzott: a globális kapitalizmusnak vége. Ehelyett a lokalizmus időszaka vár ránk, vagyis a helyi, önfenntartó gazdaságok és társadalmak, illetve azok hálózataira épülő nagyobb, szerves egységek ideje. A jövőben az élelmiszertermelés, az értékesítés, a közbiztonság, az energiaellátás és más területek szervezésében egyre több feladat hárul majd a lokalitásokra. Globalizmus helyett lokalizmus, de mi legyen a liberális piacgazdaság helyett?

A liberális piacgazdaság és a globális kapitalizmus ikertestvérek, egymást feltételezik. Ha az egyiknek vége, a másik is értelmetlenné válik. A szabad versenyre – vagyis az erősek, a nagytőkések erőfölényének korlátozhatatlanságára – épülő gazdasági rend a szemünk láttára mondott csődöt, hiszen szétzilálta a társadalom mélyszöveteit, de helyettük nem adott semmit, csupán lehetőséget, hogy az emberek feláldozzák magukat a multinacionális tőke oltárán. A bátortalan és a globalizmussal kollaboráló európai és hazai polgári politika szerint a liberális piacgazdaság helyett vissza kell térnünk a szociális piacgazdasághoz. A gondolat szép és andalító, körülbelül olyan, mint azt mondani a francia forradalom után, hogy térjünk vissza a lovagkorba. Romantikus, de hatalmas baromság. A szociális piacgazdaság nem más, mint a liberális piacgazdaság plasztikai sebészettel megszépített változata, amely ugyan ideig-óráig szépen mutat, de csupán a felszín más, a mélyréteg ugyanaz. Csak idő kérdése, hogy lentről a szenny mikor csúfítja el újra a felszínt. Aki ma szociális piacgazdaságról beszél, azt mondja: fogalmam sincs, mit kellene tenni, úgyhogy menjünk vissza a múltba.

Ma ökoszociális nemzetgazdaságra van szükség. A szó talán nehézkes, talán idővel találunk jobbat, de itt és most a lényeg a lényeg. A multinacionális tőke extraprofitéhségét nem lehet már kielégíteni, a manapság hangoztatott fenntartható fejlődés csupán délibáb. Az erőforrások fokozatos kimerülésével jobb, hogy ha a fenntartható csökkenéshez kezdünk hozzászokni, amely azt jelenti, hogy a gazdaság szabadrablását megfékezzük, és visszatérünk az emberek a gazdaságért elvtől a gazdaság az emberekért elvhez. A gazdaságot az emberhez méltó környezet (öko), az emberhez méltó élet (szociális) és a magyarság (nemzet) érdekében korlátok alá kell vetni. Ezt jelenti az ökoszociális nemzetgazdaság.

Öko, mert a gazdaság mohósága tönkretette a környezetet. Itt nem csupán olyan hagyományosan zöldnek mondott politikai és társadalmi megfontolásokra gondolok, mint környezettudatos életforma, takarékos energiafelhasználás vagy megújuló energiaforrások, hanem a tájvédelemre, a vidékmentésre, a kisebb, élhető emberi közösségeknek, a falvak felvirágoztatására. Szociális, mert a politika és a gazdaság célja nem önmaga, hanem az ember. Itt sem csupán tisztességes bérekről van szó, hanem az élhető élet megteremtésének biztosításáról. A globális kapitalizmus ugyanis olyan ütemben használta fel humán forrását, az embert, hogy annak szellemi-lelki-fizikai regenerálódására sem hagyott módot, a futószalagok szétverték a családokat, a kisebb és nagyobb közösségeket. Az alapvető, egyetemes emberi értékeknek és a minőségi szemléletnek kell visszaadni az őt megillető helyet. Nemzetgazdaság, mert a legnagyobb természetes közösség, amely történelmi fejlődéssel bír, és amely ezáltal egységként kezelhető társadalmi, kulturális és jelen esetben gazdasági szinten is, az a nemzet. Ez sem annyit jelent csupán, hogy a multinacionális cégekkel és a nagy nemzetközi folyamatokkal szemben védjük és segítjük a hazai munkavállalót, vállalkozót és termelőt, hanem azt is, hogy az állam aktívan beavatkozik a nemzet érdekében a gazdasági folyamatokba, a nyersanyagkincset, a stratégiai ágazatokat, a gazdasági irányítást nemzeti kézben tartva, vagy ha kell, abba visszajuttatva.

Az ökoszociális nemzetgazdaság elsőre grandiózus, talán egyesek számára megvalósíthatatlannak tűnő vállalkozásnak tűnik. Én optimista vagyok, hiszen az emberből az életéért való küzdelem extrateljesítményt képes kihozni. Ez igaz emberek közösségére, egy nemzetre is. Magunk, szeretteink és utódaink életéért kell küzdenünk. A kiárusító politikának helye, a csak szavakban bátor, de tettekben gyáva politikának meg értelme nincs többé. Kell, hogy legyen jobbik…

(A szerző a Jobbik elnöke)

A föld olajkitermelésének tetőzése

Hetesi Zsolt — Sat, 18 Jul 2009 22:00:00 +0000

A Föld minden valószínűség szerint túl van az olajkitermelés tetőzésén, pusztán a 2008-as adatok fényében is (forrás The Oil Drum):

Ország Csúcs kitermelés 2008 term. % esés a csúcstól Csúcs éve

United States	11297	7337	-35%	1970
Venezuela	3754	2566	-32%	1970
Libya	3357	1846	-45%	1970
Other Middle East	79	33	-58%	1970
Kuwait	3339	2784	-17%	1972
Iran	6060	4325	-29%	1974
Indonesia	1685	1004	-41%	1977
Romania	313	99	-68%	1977
Trinidad & Tobago	230	149	-35%	1978
Iraq	3489	2423	-31%	1979
Brunei	261	175	-33%	1979
Tunisia	118	89	-25%	1980
Peru	196	120	-39%	1982
Cameroon	181	84	-54%	1985
Other Europe & Eurasia	762	427	-44%	1986
Russian Federation	11484	9886	-14%	1987
Egypt	941	722	-23%	1993
Other Asia Pacific	276	237	-14%	1993
India	774	766	-1%	1995
Syria	596	398	-33%	1995
Gabon	365	235	-36%	1996
Argentina	890	682	-23%	1998
Colombia	838	618	-26%	1999
United Kingdom	2909	1544	-47%	1999
Rep. of Congo (Brazzaville)	266	249	-6%	1999
Uzbekistan	191	111	-42%	1999
Australia	809	556	-31%	2000
Norway	3418	2455	-28%	2001
Oman	961	728	-24%	2001
Yemen	457	305	-33%	2002
Other S. & Cent. America	153	138	-10%	2003
Mexico	3824	3157	-17%	2004
Malaysia	793	754	-5%	2004
Vietnam	427	317	-26%	2004
Denmark	390	287	-26%	2004
Other Africa	75	54	-28%	2004
Nigeria	2580	2170	-16%	2005
Chad	173	127	-27%	2005
Italy	127	108	-15%	2005
Ecuador	545	514	-6%	2006
Saudi Arabia	11114	10846	-2%	2005 / még nőhet
Canada	3320	3238	-2%	2007 / még nőhet
Algeria	2016	1993	-1%	2007 / még nőhet
Equatorial Guinea	368	361	-2%	2007 / még nőhet
China	3795	3795	-	Nő
United Arab Emirates	2980	2980	-	Nő
Brazil	1899	1899	-	Nő
Angola	1875	1875	-	Nő
Kazakhstan	1554	1554	-	Nő
Qatar	1378	1378	-	Nő
Azerbaijan	914	914	-	Nő
Sudan	480	480	-	Nő
Thailand	325	325	-	Nő
Turkmenistan	205	205	-	Nő
Tetőzött vagy stagnáló kitermelésű orsz. Total	-	49597	-	60.6%-a a teljes kitermelésnek
Növekvő termelésű orsz. Total	-	32223	-	39.4%-a a teljes kitermelésnek