Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport - lokalitás

Egy elfeledett önszabályozó termelési módról

Hetesi Zsolt — Sun, 22 Nov 2009 19:34:24 +0000

John Michael Greer a blogján közzétett egyik új bejegyzésében (mely részben Ugo Bardi a Római Birodalom bukásáról szóló cikkére is épül) a helyi termelési módok kapcsán a céhekre irányítja a figyelmet. A céhek egy olyan gazdálkodást tettek lehetővé, mely hosszú távon fenntarthatónak bizonyult és a mindennapi cikkektől egészen a viszonylagos luxusig elérhetővé tették a termékeket.

Greer azzal kezdi cikkét, hogy rávilágít: a helyi termelés (lokalizáció) az egyetlen követhető út volt a történelem hasonló helyzeteiben. Bár a világon most - épp a kimerülési jelenségek és az energiahiány miatt - rengeteg "megváltó terv" kering, a történelem azt mutatja, hogy nem működnek, és nem szabad áldozni rájuk egy olyan világban, ahol egyre kevesebb az elérhető erőforrás és nyersanyag.

A helyi gazdaság mindenképp kialakul, ezt mutatja a történelem. Amikor egy összetett társadalom összeomlik, mindig eltűnik a központi gazdaság és helyét sokkal kisebb méretű rendszerek veszik át.

DEF: Összeomláson itt annyit értünk, hogy az addig összetett, magas szintű, sok alrendszerből álló társadalom veszít összetettségéből.

KITÉRŐ: Összetettség, összeomlás és rendezetlenség

A rendszerek összettsége csak energiabevitellel tartható fenn. A természet ugyanis igyekszik az egy helyre gyűjtött energiát szétszórni, azaz olyan irányba vinni a folyamatokat, hogy a hasznos energia (ami munkát végezhet) csökkenjen és olyan energiává alakuljon át, ami munkát már nem tud végezni (hulladékhő, rendezetlen mozgás, stb.) Vegyünk példának egy majmot. A majom egy bonyolult rendszer, amelybe folyton energiát és nyersanyagokat kell bevinni. A majom által elfogyasztott banán rendezetten tartalmaz energiát, de amikor a majom ezt saját szervezete bonyolultságát fenntartandó felhasználja, utána az hőfotonok formájában távozik a majomból, ezen fotonok hőmérséklete 300 K (27 C) körüli. Az az energia, ami a banánban tárolva volt, a Nap sugárzásából származott, 6000 K hőmérsékletű sugárzás volt. Láthatjuk, hogy a majom "fenntartása" egy darab nagyenergiájú hőfotont 20 darab kisebb energiájú hőfotonná alakított át. Az energia megmaradt, de koncentráltsága csökkent.

Az ilyen folyamatokban az egész rendszer (majom + környezet) rendezetlensége nőtt. A majom csak úgy tudta összetettségét fenntartani, hogy a környezet rendezetlensége nőtt.

A társadalmak ugyanígy tartják fenn magukat, ráadásul napjainkban egyre fejlettebbek lesznek, egyre több alrendszer épül ki, ami nagyon előnyös (pl maroktelefonok hálózata), de ez energiafelhasználást növel. Amíg nőhet a bevitt energia nincs is semmi baj. A rendszer összetettsége is növekedhet, ami azzal a haszonnal jár, hogy a társadalom úgymond több vívmányt használhat.

Amikor azonban már nincs növekedési lehetőség a bevihető energiában, akkor az összetettség nem növekdehet tovább. Ilyenkor az még előfordulhat, hogy egyes fontosnak tartott alrendszerek növekedése tovább tart más rendszerek rovására. Azonban hosszú távon nem történhet más, mint az, hogy az összetettség csökkeni kezd.

Amikor a Római Birodalom bomlása megkezdődött, egy erősen központosított gazdaságú rendszer épült le, omlott össze. Az úthálózat, a hajózás, egyaránt szolgált katonai és később központosítható gazdasági célokat is. (Az USA-t átszelő autópálya- hálózatot is eredetileg a Védelmi Minisztérium szorgalmazta, mert a második világháború alatt számos szűk keresztmetszettel kerültek szembe a hadsereg egységei a szűkös európai úthálózat miatt.)

Hatalmas teljesítőképességű, termelékeny nagyüzemek látták el a birodalmat jó minőségű konyhai és étkezési eszközökkel, tárolóedényekkel, tetőfedő cseréppel és más égetett agyagtermékkel. A régészeknek ma is hatalmas feladatot jelent a nagy mennyiségben talált cserépdarabok összeillesztése. Egy dél-francia területen működő üzem termékei nemcsak a birodalom nyugati területein voltak kelendőek, hanem azon kívül a mai Dánia és Kelet-Németország területeire is eljutottak. Olcsók voltak ezek a szép áruk, még a vidéken élő családok is megengedhették maguknak az ízléses étkészletek, a sütéshez-főzéshez használatos tálak megvételét és a tetők cserepekkel való fedését.

Róma bukása végét vetett mindennek. Amikor a régészek Kelet-Angliában egy, a 6. században élt király sírját feltárták, abban a hanyatlás megdöbbentő jeleit mutató fazekasmunkákat találtak. Ilyen otromba edényeket a 4. századi Britannia római tartományban egy vidéki gazdálkodó sem tett volna fel az asztalára, ám kétszáz évvel később király evett belőlük. Ráadásul, ezek többségét külföldről kellett behozni. Róma bukása után Britanniában a fazekaskorongot sem használták, a fokozatos összeomlás Britannia társadalmi-gazdasági viszonyait nem a római hódítás, hanem ezer évnél is korábbi szintre vetette vissza. Mindez Róma iparának fejlettségével, erős szakosodásával magyarázható. Róma fazekasüzemei kifinomult eljárásokkal jó minőségű, hatalmas mennyiségű árut gyártottak és ezek az üzemek azzal váltak gazdaságossá, hogy a teljes birodalomban szétterítették a tömeggyártás miatt olcsó termékeiket. Ezzel viszont mindenütt tönkretették a hagyományos kézműves fazekasságot és ez a foglalkozás kihalt, eszközei és a szaktudás mind elvesztek. Így tűntek el a britanniai fazekasok is, és a birodalmi összeomlás, a távolsági kereskedelem megszűnése után az utódok fazekasáruk nélkül maradtak, nem tudtak tálhoz, edényekhez, cseréphez jutni. Később megindult a helyi termelés is, de a tanulság nyilvánvaló.

A Birodalom, amgí tudta, fenntartotta a hosszú limest, mely a határait védte, de előbb-utóbb ez is leépült. Ezután a városokat és hűbérúri központokat védték várakkal, a határokat nem. A lokalizáció ezen a téren is megtörtént. Az egységes birodalmat hűbéri terüeltek laza szövetsége váltotta fel, saját törvényekkel, rövid szállítóláncokkal, helyi termeléssel.

Mindez akkor is így történt volna, ha a Birodalom átalakítja magát ilyen közösségek laza hálózatává, de több minden maradhatott volna meg, nem fordult volna elő az, hogy pl. a királyt ortomba edénnyel tudják csak ellátni, vagy éhínség üti fel a fejét, vagy elveszik a felhalmozott tudás.

Egy érdekes jelenség a céhek feltűnése és tartós fennmaradása. Mivel ezek a mesteremberek helyi igények kielégítésére termeltek (a város és környéke), nem lehetett belőlük akármennyi. Ezért volt életben a céhek intézménye, mely hosszú (általában 7 év) segédidő után választott valakit mesterként tagjai közé. Ez azzal járt, hogy előtte elkészítették a "mesterművet". A városi hatóság és a céh pedig arra ügyelt fel, hogy az árak ne keltsenek indokolatlan versenyt, azaz ne legyenek túl alacsonyak. Így a verseny a minőség terén bontakozhatott ki.

A mesterek világát akár megmerevedettnek is vélhetjük, ahol semmi nem változott, nem volt ösztönző tényező az újításokra, de ez nem igaz. Ennek a kornak köszönhető számos találmány: a mechanikus óra, az egyre jobb minőségű malmok és egyéb mechanikus faszerkezetek, az ágyú, hajók tökéletesedése, stb. Ráadásul a céhek által keresett pénz helyben használódott el, azaz nem távozott a térségből úgy, mint később, a paicgazdaság korában.

A céhek alkonyát az jelentette, hogy újra feltűntek a lehetőségei egy központosított gazdaságnak, mely az egyer messzebb elérő tömegkereskedelemre épül, valamint megszülettek a tömegtermelés alapjai. Azonban a céhek rendszere egy olyan gazdaságot képviselt, mely hosszú időn át fennmaradhatott. Amennyiben a relokalizáció felé vezet utunk, ez a példa kikerülhetetlen.

Ébredő magyar politikusok: Vona Gábor

Hetesi Zsolt — Fri, 02 Oct 2009 07:30:55 +0000

Két írás, két egyaránt jobboldalon elkötelezett embertől. Valami halvány remény mégis van? I. Vona Gábor, a Barikád internetes újságban írja: "Rend, Jólét, Ébredés. Ezzel a hármas jelszóval indítok heti rendszerességgel cikksorozatot, de nem a magam szórakoztatására, hanem hogy vitára ingereljek, hogy problémákra világítsak rá, hogy megoldásokat keressek, és hogy kiutat találjak. Hiszem, hogy Magyarországra szebb jövő várhat. Hiszem, hogy többre vagyunk képesek, és többet érdemelünk a jelenleginél. Hiszem, hogy semmi másra nincs szükség, mint hitre, erőre és akaratra. Jóistenbe és nemzetbe vetett hitre, a magunk erejére és tenni akarásra. Most útjára bocsátandó írásaimmal bizonyítani kívánom, hogy a magyarság számára nem vágyálom a rend, a jólét és az ébredés. Sőt, csupán a kezünket kell kinyújtanunk érte. Első lépésként egymás felé."

35. rész: Ökoszociális nemzetgazdaság

A történelem eszmék és az azokhoz kapcsolódó társadalmi és gazdasági berendezkedések folytonos változása. Az társadalomtudósok között vita tárgya, hogy mi hajtja előre a folyamatokat: az eszme alakítja a társadalmat vagy a gazdaság az eszmét, stb. Én ugyan „eszmepárti” vagyok, de ebben a kérdésben sem vagyok szektás, azt hiszem, hogy az emberi kultúra annál jóval komplexebb, mint hogy egy-egy folyamatábrával modellezhető legyen. Egy biztos, nekünk, akik most élünk ezen a bolygón, egy történelmi korszak végén kell helytállnunk. A globális kapitalizmusnak vége, ahogy az ahhoz kapcsolódó (neo)liberális piacgazdaságnak, a fogyasztói társadalomnak, a multinacionális tőke világuralmának és ezzel a liberális demokráciának is. Hogy merrefelé tart majd a világ, még a jövő kérdése. Lehet, hogy az a gigantikus tőkekoncentráció, amely mohóságával saját lufiját pukkasztotta ki, valamilyen átalakuló trükk segítségével átmenti hatalmát, lehet, hogy a rendszer sikeresen korrigálja magát, de az is elképzelhető (sőt, jelenleg a legvalószínűbb), hogy az emberi létezés továbbrohan a szakadék felé, addig, amíg abba alá nem zuhan, örökre.

A multinacionális tőke szabad mozgására – pontosabban szabadrablására – épülő globális kapitalizmusnak valóban megkongatták a vészharangját. A gazdasági fejlődés ilyen erőltetett menetére az emberiség és a glóbusz nem képes tovább. Nem beszélve arról, hogy ez a nagy globális felfutás ugyan valóban komoly gazdasági adatokat produkált, de annak haszonélvezője szinte kizárólag a nemzetközi pénzügyi szektor volt, miközben az emberek fizikailag és lelkileg is megnyomorodtak, a társadalmi szakadék a világban tovább nőtt, bolygónk pedig egyre sűrűbben és egyre vészjóslóbban ad immunválaszokat az emberiség újabb „bábeli lázadására”. A világpolitika eddigi válaszai kétfélék voltak: vagy a struccpolitika – nálunk Pató Pál úrról nevezte el Petőfi – vagy pedig a látszatdöbbenet, vagyis hangzatos, csinnadrattás konferenciák a világ elkeserítő helyzetéről, amelyet rendre egy hatalmas zabálás követett valamelyik multinacionális lánc luxushoteljében. A résztvevők diadalmasan jelentették be a fenntartható fejlődés koncepcióját, de egyrészről arra nem tudtak válaszolni, hogy ki fogja majd a multinacionális tőkét megregulázni, azt meg nem merték bevallani, hogy a világ jelenlegi helyzetében inkább fenntartható csökkenésre kell berendezkednünk.

Persze felmerülhet a kérdés: mi magyarok, miért is foglalkozunk a világ bajával, amikor van nekünk éppen elég saját? A válasz nagyon egyszerű: azért, mert a világ baja a mi bajunk is, sőt, a világ baja leginkább rajtunk fog lecsapódni, ha nem teszünk meg – akár elsőként a világon – megfelelő óvintézkedéseket. A kiindulási alap már többször elhangzott: a globális kapitalizmusnak vége. Ehelyett a lokalizmus időszaka vár ránk, vagyis a helyi, önfenntartó gazdaságok és társadalmak, illetve azok hálózataira épülő nagyobb, szerves egységek ideje. A jövőben az élelmiszertermelés, az értékesítés, a közbiztonság, az energiaellátás és más területek szervezésében egyre több feladat hárul majd a lokalitásokra. Globalizmus helyett lokalizmus, de mi legyen a liberális piacgazdaság helyett?

A liberális piacgazdaság és a globális kapitalizmus ikertestvérek, egymást feltételezik. Ha az egyiknek vége, a másik is értelmetlenné válik. A szabad versenyre – vagyis az erősek, a nagytőkések erőfölényének korlátozhatatlanságára – épülő gazdasági rend a szemünk láttára mondott csődöt, hiszen szétzilálta a társadalom mélyszöveteit, de helyettük nem adott semmit, csupán lehetőséget, hogy az emberek feláldozzák magukat a multinacionális tőke oltárán. A bátortalan és a globalizmussal kollaboráló európai és hazai polgári politika szerint a liberális piacgazdaság helyett vissza kell térnünk a szociális piacgazdasághoz. A gondolat szép és andalító, körülbelül olyan, mint azt mondani a francia forradalom után, hogy térjünk vissza a lovagkorba. Romantikus, de hatalmas baromság. A szociális piacgazdaság nem más, mint a liberális piacgazdaság plasztikai sebészettel megszépített változata, amely ugyan ideig-óráig szépen mutat, de csupán a felszín más, a mélyréteg ugyanaz. Csak idő kérdése, hogy lentről a szenny mikor csúfítja el újra a felszínt. Aki ma szociális piacgazdaságról beszél, azt mondja: fogalmam sincs, mit kellene tenni, úgyhogy menjünk vissza a múltba.

Ma ökoszociális nemzetgazdaságra van szükség. A szó talán nehézkes, talán idővel találunk jobbat, de itt és most a lényeg a lényeg. A multinacionális tőke extraprofitéhségét nem lehet már kielégíteni, a manapság hangoztatott fenntartható fejlődés csupán délibáb. Az erőforrások fokozatos kimerülésével jobb, hogy ha a fenntartható csökkenéshez kezdünk hozzászokni, amely azt jelenti, hogy a gazdaság szabadrablását megfékezzük, és visszatérünk az emberek a gazdaságért elvtől a gazdaság az emberekért elvhez. A gazdaságot az emberhez méltó környezet (öko), az emberhez méltó élet (szociális) és a magyarság (nemzet) érdekében korlátok alá kell vetni. Ezt jelenti az ökoszociális nemzetgazdaság.

Öko, mert a gazdaság mohósága tönkretette a környezetet. Itt nem csupán olyan hagyományosan zöldnek mondott politikai és társadalmi megfontolásokra gondolok, mint környezettudatos életforma, takarékos energiafelhasználás vagy megújuló energiaforrások, hanem a tájvédelemre, a vidékmentésre, a kisebb, élhető emberi közösségeknek, a falvak felvirágoztatására. Szociális, mert a politika és a gazdaság célja nem önmaga, hanem az ember. Itt sem csupán tisztességes bérekről van szó, hanem az élhető élet megteremtésének biztosításáról. A globális kapitalizmus ugyanis olyan ütemben használta fel humán forrását, az embert, hogy annak szellemi-lelki-fizikai regenerálódására sem hagyott módot, a futószalagok szétverték a családokat, a kisebb és nagyobb közösségeket. Az alapvető, egyetemes emberi értékeknek és a minőségi szemléletnek kell visszaadni az őt megillető helyet. Nemzetgazdaság, mert a legnagyobb természetes közösség, amely történelmi fejlődéssel bír, és amely ezáltal egységként kezelhető társadalmi, kulturális és jelen esetben gazdasági szinten is, az a nemzet. Ez sem annyit jelent csupán, hogy a multinacionális cégekkel és a nagy nemzetközi folyamatokkal szemben védjük és segítjük a hazai munkavállalót, vállalkozót és termelőt, hanem azt is, hogy az állam aktívan beavatkozik a nemzet érdekében a gazdasági folyamatokba, a nyersanyagkincset, a stratégiai ágazatokat, a gazdasági irányítást nemzeti kézben tartva, vagy ha kell, abba visszajuttatva.

Az ökoszociális nemzetgazdaság elsőre grandiózus, talán egyesek számára megvalósíthatatlannak tűnő vállalkozásnak tűnik. Én optimista vagyok, hiszen az emberből az életéért való küzdelem extrateljesítményt képes kihozni. Ez igaz emberek közösségére, egy nemzetre is. Magunk, szeretteink és utódaink életéért kell küzdenünk. A kiárusító politikának helye, a csak szavakban bátor, de tettekben gyáva politikának meg értelme nincs többé. Kell, hogy legyen jobbik…

(A szerző a Jobbik elnöke)