Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport - történelem

Rendszerről van szó, nem valamiről, ami csakúgy ott van… (2)

Molnár Géza — Sun, 21 Aug 2011 09:08:24 +0000

Biztos más is van így ezzel, nekem időnként vannak kedvenc idézeteim. Most épp Douglas Adams néhány sora ragadta meg a képzeletemet: „Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtőn komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelnie mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, s nem valamiről, ami csak úgy ott van.” — Ez eddig rendben is volna, csakhogy ezek után egy olyan fejezet jött, amiben sok mindenről volt szó, történelemképről, korlátokról, még halakról és szemetelésről is, de hol maradt belőle a rendszer? Nos, e kérdést megtehetjük következő pontunk címének is:

II. rész. De hol itt a rendszer?

Épp az a baj, hogy sehol. Amikor az emberi történelem képét felrajzoljuk, az ember csak úgy ott van. A dolgok csak vele történnek, a természet, a gazdálkodás, csak, mint az eseménytörténet háttere jelenik meg, egyfajta kulissza, ami akár cserélhető is lehet. Mintha a történelem mindig ugyanúgy játszódna le, ha sivatag, ha erdő, ha tenger, ha sztyepp áll az ember hátterében. Másfelől nézvést az ember minden esetben egyszer csak megjelenik a tájon. Csak így, minden előzmény nélkül. Megjelenik és elkezd élelmet termelni. Teljesen független magától a tájtól, a táji folyamatoktól. Hipp-hopp, ott terem, és már el is kezdi természetrontó életét. Itt legalább olyan nagy baj van az átmentekkel, mint az emberré válás során. Megvannak a zsákutcák, megvan a mai ember, de nyoma sincs az átmentenek. A fejlődés mindig ugrásszerű, valahogy kimaradnak belőle a kisebb lépcsők. Vannak paleolit társadalmak, azt jön a neolit forradalom és elkezdődik az élelemtermelés. Arra, hogy a kettő között mi történ, hogyan történt, egyszerűen nincs adat. Adott egy halászó, vadászó, gyűjtögető életmódot folytató népcsoport, akik egyszerre csak rájönnek, hogy ha bottal megszurkálják a földet, és beleszórják azokat a magokat, amelyeket eddig különféle helyeken szedtek össze, akkor az ott kisarjad, megterem, és nem kell annyit vándorolni. A dolog logikusnak látszik, egészen addig, amíg végig nem gondoljuk a tényleges helyzetet. Aki még megélte, hogyan viszonyultak az idős gazdák a különféle technikai újításokhoz, pontosan tudja, mire is kell itt gondolni. Holott a mai körülmények között az életmód korábbi merevsége nagyban oldódott. A dolog erről az oldalról megmagyarázhatatlan, és pedig azért, mert az adott társadalmi körülmények között sokkal egyszerűbb ragaszkodni a régi, jól bevált módszerekhez, mint kipróbálni valami újat, valami nagyon bizonytalant. Nyilván kellett lennie egy olyan tényezőnek, ami innen nem látszik. Talán fogyóban voltak a gyűjtögethető gyümölcsök…

Talán…

Mielőtt ellenőrizhetetlen feltevésekben bonyolódnánk, lépjünk ki ebből a körből, és vegyünk szemügyre egy kistájat. Adott esetben legyen ez egy ártéri öblözet. A táj fizikai alkotórészei, a folyó, mely végig fut a peremén, a felszínét szabdaló tavak, laposok, a legmélyebb pontokon kanyargó erek, lecsapoló medrek, az övzátonyok, magaspartok, ártéri szigetek, a folyóhát, s az ártér felé magasodó löszhátról lesiető, majd az öblözet folyóhát mögötti részén a főfolyással párhuzamosan futó, a lecsapoló medreket összegyűjtő és a főfolyásba vivő mellékvíz. Biológiai alkotórészei a teljes állatvilág. Ideértve a vízi növényzettől kezdve az ártéri erdőkig, illetve az egysejtűektől, a csigákon, kétéltűeken, rovarokon, lárvákon, halakon, madarakon át az emlősökig mindent. Nos ha végig vesszük ezt a hihetetlen tömeget, ez az, nem csak úgy ott van, hanem egységes rendszer is. És alapesetben ebből a rendszerből semmi sem lóg ki. Ha ott sertepertélnek paleolit őseink, ők sem. Az adott esetben a „természet része” kifejezés nem egyszerűen azt jelenti, hogy van itt valami, ami a természetből jött, és valamennyire még függ tőle, de a történelme e függés felszámolásáról szól, hanem azt, hogy ténylegesen része annak, amit mi mind a mai napig nem tudunk rendszerként felfogni. (Bár gyakorta állítjuk ennek az ellenkezőjét.)

Kíséreljük meg most rendszerként értelmezni az életet. Van egy mondás, mely nagyon jól jellemzi a világról alkotott képünk alapjait: nem látjuk a fától az erdőt. Amikor még gyerekfejjel először boncolgattam a szólás jelentését, úgy jártam volt, mint Micimackó: beletört az agyvelőm. Akkoriban kénytelen voltam a elsős tanítónk magyarázatára támaszkodni, aki szerint mindez azt jelenti: a szélső fáktól nem látunk be az erdő mélyére. A dombokon, ahová nyári szünetben kivittek bennünket, volt egy kis szép sorba ültetett akácos, ott szépen meg is mutatta nekünk, folytonos kérdezőknek (tán hárman is voltunk ilyenek az osztályában). S tényleg, egy bizonyos szögből nézve, tényleg nem láttuk az első fától a másodikat. De ha egy kicsit oldalt fordítottuk a fejünk, azért felsejlett néhány másik sor is, de azok meg a mögöttük húzódó hasonló alakzatokat takarták ki. Ezzel a magyarázattal elégedett lehettem volna, ha nincs olyan szög, amelyből egész egyszerűen végég nézhettünk az egész soron, sőt azt is láthattuk, mi van mögötte. E mozzanat nyugtalanító álomként kísértett, ha egyáltalán gondoltam rá, ugyanakkor teret adott a következő értelmezésnek. Amikor évekkel később szakavatott „erdész” vezetésével jártunk egy természetszerű erdőben, feltűnt, itt nem szélső fákkal, sokkal inkább lágyszárúakkal indító, majd cserjékbe forduló szegéllyel találkozik az ember. Az erdőt tehát, ha a maga természetétől fogva nő, cserjeszegély határolta. A legritkább esetben fordul elő – szinte mindig csak emberi beavatkozás, vagy valamilyen természeti katasztrófa hatására –, hogy rögtön a fákat látja az ember. A mondás, ha a tanító néni értelmezése helyes, eredetileg így hangzott volna: nem látja a szegélytől, vagy a cserjétől az erdőt. Valami mélyebb igazságnak kell lapulnia a háttérben. S így is van. Az erdő nem fákból, élőlények millióiból áll. Első nekifutásra be lehet azonosítani erdőalkatrésznek valamennyi növényt, mert azok helyben vannak, nem mozdulnak. Csakhogy ezzel ugyanazt a hibát követnénk el, mint a fával. A mondást most így fordíthatnánk: nem látja a növénytől az erdőt. Annak a természeti rendszernek, amely az adott tájon kibomlik, a teljes élelemlánc, más néven életközösség a része, annak valamennyi elemével együtt. És a helyzet ettől kezdve válik érdekessé. A mai „erdőgazdálkodók” nemcsak hogy a fától, de már a haszonfától sem látják az erdőt. Ami milliónyi élőlény szerves egységbe tömörült életközössége, számukra csak egy, vagy legfeljebb egy-két más fafajjal elegyített gazdasági haszonfa-ültetvény. Mintha minden más csak felesleges eleme lenne az erdőnek. Olyasmi, ami csak a teret foglalja el a konyhára pénzt hozó, tehát jól jövedelmező fajoktól. A „természetvédő” vagy a „természetbúvár” ettől kicsit továbbmegy. Ő már látja az erdőben a növényeket is. Számára az erdő növénytársulás. Amikor egy-egy terület potenciális vegetáció-térképét megrajzolják, úgy vélik, olyan festik le a tájat, mintha nem járna arra ember, holott egészen másról van szó. A potenciális vegetáció-térképek az esetek nagy részében olyan képet rajzolnak a tájról, mintha az erdő kiterjedését semmilyen más tényező nem befolyásolná, mintha az égadta világon semmi sem hatna rá az adott területre jellemző éghajlati adottságon kívül. A fogalomhoz nagyon közeli megnevezés leplezetlenül tükrözi ezt a hozzáállást. Ez a klíma-maximum, röviden „klímax-társulás”. Itt azt vizsgálják, hogy az adott klíma mellett milyen jellegű növénytársulás lesz adott területen a meghatározó. Igen ám, de itt jön az első zavar. Az Alföldünk éghajlati adottságai mellett még az erdős sztyeppnek sem lenne ott helye. Klimatikus sztyepp lenne a klímax-társulás, ehelyett bizony egész nagy kiterjedésű erdőket találunk. Azért mert nem csupán a klíma, hanem valami más is hat az adott tájon tenyésző növényzetre. Nevezetesen, hogy a folyók időszakosan akár több vizet is hozhatnak és teríthetnek szét a tájon, mint ami csapadék formájában odaérkezik. Itt kezdhetjük sejteni, mit is jelent, a „rendszer”. A növényzet nem csakúgy ott van az adott tájon, a klíma adottságaihoz alkalmazkodva, hanem valamilyen formában ezek ellen dolgozik. Itt oly módon, hogy felhasználja a csapadékosabb területekről lefutó vízfelesleget. Ehhez csupán egy olyan rendszert kell alkotni, ami képes a vízellátottság térbeli és időbeli szélsőségeinek kiegyenlítésére. Itt rögtön látszik, hogy amiről az adott esetben szó van, az nem önmagában az erdő, hanem az erdő és a folyó együttműködése. Amikor megrajzoljuk a potenciális vegetáció-térképet, ez az együttműködés rejtve marad, a kép nem teljes. Valami olyasmi marad itt figyelmen kívül, ami a természetben nagyon is meghatározó: az egység, és az együttműködés. A világot szemlélve egymással szoros összefüggésben működő alrészleteket különítünk el, s kezelünk úgy, mintha egymástól teljesen függetlenül léteznének. És persze nem nemcsak és nem is elsősorban e két részlet esetében.

Ha egy adott tájat vizsgálunk, azt látjuk, vannak egy helyben álló alkatrészei, de akadnak benne olyanok is, amelyek meghatározott rend szerint vándorolnak. E vándorlás adott esetben szűkebb vagy tágabb, néha kontinensnyi területhez köthetők. Mi most ezek közül a szűkebb mozgástér élőlényeinek egy töredékét vesszük szemügyre. Ezek a lények éppúgy befolyásolják az erdő létét, mint a folyó, csak más jelleggel.

A növény és állatvilág együttműködésére igen sajátos példákat találunk. E példák között persze egyetlen egy olyan sincs, amikor a két faj, vagy az életközösség két része összeült volna, hogy egyeztető tárgyalások hosszú során keresztül határozzák meg kölcsönös előnyökön alapuló együttműködésük kereteit. Csupán sajátos tevékenységeik hatására alakul ki közöttük valamiféle együtthatás, egymásra utaltság. Nos, példának okáért a mókusok odavannak a mogyoróért, a dióért, de eszik a bükk-, vagy tölgymakkot is. És nemcsak eszik, de elrakják télire. Ide is dugnak valamit, oda is dugnak valamit. Aztán vagy megtalálják e raktárkészletet, vagy nem. Amikor rábukkannak, megeszik, amikor nem, kihajt egy magonc, amiből valamilyen fa, vagy cserje nő majd fel. A mókus nem ülteti példának okáért a mogyorót, ennek ellenére komoly szerepet játszik annak terjedésében és szaporodásában. Hasonló jó szolgálatot más állatok is tesznek a fáknak. De az együttműködésre egészen más példák is akadnak. Itt vannak a nagytestű legelő állatok, és a fű. Konrád Lorenz hívja fel a figyelmet arra, bizonyos növényeket eleve úgy „konstruáltak”, hogy igénylik a taposást és a nyírást. Addig nincs is baj, amíg van legelő állat. A nagytestű növényevők ugyanis egyszerre tapossák és nyírják a fűféléket. Így alakultak ki azok az „ősgyepek”, amelyek ma oly ritka természeti kincsnek számítanak. Ha a legelő állat eltűnik a területről, más jellegű társulások, az éghajlatunkon, hála az egykor volt vízrendszer sajátságainak a legtöbb helyen még cserjék és erdők jelennek meg. Magyarán szólva a potenciális vegetáció kialakulásában adott egy tényező, amit ugyancsak figyelembe kell venni, ez pedig az állatvilág. A nagytestű állatok az adott esetben ritkítják, ligetessé teszik az erdőtakarót, és persze bolygatják a cserjeszintet. És ebben az esetben emberről még nem volt szó. Konrád Lorenz írja, hogy adott esetben léteznek olyan emberi társadalmak, amelyek nem befolyásolják másként az életteret, mint azt egy adott állatfaj egyedei, illetve azok összessége tenné. Ha végignézzük az Alföldünk történetét, rögtön bele is botolhatunk egy ilyen „társaságba”.

Nézzük csak!

„Külön figyelmet érdemel, a neolitikum folyamán kialakult jelentős mogyoró pollen dominancia, mert az eddigi régészeti és környezettörténeti adatok azt bizonyítják, hogy a Kárpát-aljai, Tiszaháti területeken ennek a jelentős ideig tárolható, kiemelkedő szénhidráttartalmú maganyaggal jellemezhető növénynek intenzív gyűjtögetése és magának a növény terjesztésének egyszerű, extenzív technikája már a neolitikum előtt (mezolitikum során) kialakult és egészen az újkorig fennmaradt az ártéri gazdálkodás keretében. Valószínűsíthető, hogy a pollenképben megfigyelhető unikálisan jelentős aránya a mogyoró pollenanyagának, ennek az ősi, több ezer évesi gyűjtögetési, extenzív terjesztési, fenntartási technikának a fennmaradásával, a mogyorónak a felső-tiszavidéki népek életében egészen a XVIII/XIX. századig betöltött gazdasági és élelmezési szerepével függhet össze.” (Sümegi Pál et al: A Bodrogköz negyedidőszak végi környezettörténete. Megjelent: Élet a folyók között című monográfiában 2008. A Miskolci Egyetem gondozásában)

A mogyoró szempontjából alig van valami különbség az ember és a mókus között. Ha csak az nem, hogy az emberi beavatkozás sokkal hatékonyabb együttműködést eredményez, aminek hála, egy egész vegetációtörténeti korszakot nevezhetünk el a mogyoróról. Ezzel együtt az adott esetben az ember nem befolyásolta másként a természeti rendszereket, mint egy állatfaj tenné. Rendszerben szemlélve itt az emberi tevékenységet nem beszélhetünk pusztításról. Valami egészen másról van szó.

Hasonló a helyzet akkor is, ha más emberi hatásra bekövetkezett változást veszünk alapul. A kiindulási pontunk az adott esetben ugyan az, van egy hatássorozat, mely a növény és állatvilág együttműködése révén következik be. A nagytestű legelő állatok elszaporodása az erdők ligetesedéséhez, (néhány százalékban mérhető) megritkulásához, a fényt kedvelő növényzet és a fűfélék elszaporodásához vezet. Ez a folyamat szűk határok között emberi beavatkozás nélkül is bekövetkezhet. Természetesen 7.800-8.000 évvel ezelőtt olyan változások játszódnak le a Kárpát-medencében, amelyek meghaladják arányaiban nagyobbak annál, mint amit egy-egy állatfaj hatásának tekinthetünk. Az is kétségtelen, hogy felrajzolható egy olyan eseménysor, amelyben az ember természetpusztítónak tűnik. Csakhogy ehhez nem a rendszer egészét, hanem annak csupán egy részét kell a kiindulás alapjává tenni, el kell feledkezni róla, hogy ennek alakulása számtalan más tényezőtől is függött. Magyarán szólva végig egy adott előfeltételezés keretei között maradva beszélünk a természet pusztításától. A következőkben mi ettől teljesen függetlenül egy más előfeltételezés keretei között vizsgáljuk meg e kérdést.

Rendszerről van szó, nem valamiről, ami csakúgy ott van… (1.)

Molnár Géza — Sun, 14 Aug 2011 12:49:40 +0000

Biztos más is van így ezzel, nekem időnként vannak kedvenc idézeteim. Most épp Douglas Adams néhány sora ragadta meg a képzeletemet: „Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtőn komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelnie mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, s nem valamiről, ami csak úgy ott van.” Gondoltam, ha már a válságra nem tudok megoldást, elindítok egy másik sorozatot, melynek címe épp eme idézet veleje volna. Úgy vélem ugyanis, hogy bár mára eljutottunk a rendszer felismeréséig, csak egyszerűen nem tudunk mit kezdeni vele. Lenne egy sor mozzanat, jelenség, amit át kellene értékelnünk. Nos, azt javaslom, fogjunk bele. Kezdjük mindjárt a múltunkkal…

I. Rész: Történelemképünk keretei

Itt rögtön egy másik kedvencem R. Várkonyi Ágnes gondolataival kell folytatnom. Merthogy tudnunk kellene, minek a kereteit tisztázzuk. Nézzük tehát a következő idézetet:

Mi a történelem?

Évszázadok óta valamilyen formában minden generáció feltette magának ezt a kérdést. Különböző civilizációs szinten és eltérő égtájakon, különböző eszmerendszerek és élmények nyelvezetén. Kimondva vagy közvetett formában minden korszak megalkotta a maga véleményét a történelem mibenlétéről. Kivált válságos napokban, vagy korszakváltások idején... A régi kérdésre az új válaszok a kutatót és tárgyát egységbe fogva világítják meg a lényeget. Mi a történelem? Sajátos viszony a jelen és a múlt között. Kölcsönhatás a kutató személyisége, saját megélt kora, annak társadalma, és a vizsgált időszak, a távolabbi vagy közelebbi korszak között... soha nem egytényezős, hanem rendkívül összetett. Vannak, akik a források és dokumentumok felől közelítik meg ezt a lényegi kérdést. Nem Carr az első, aki kijelenti, le kell számolni azzal a XIX. századi örökséggel, hogy a történetírás a lehető legnagyobb számú „cáfolhatatlan és objektív tény felhalmozásából áll.” ... Ez az örökség – írja – „Németországban, Angliában és az Egyesült Államokban egyre növekvő, fűrészpor szárazságú tényleírást produkált, és eredményeképp porszemekkel bíbelődő monográfiákat gyártottak azok az állítólagos történészek, akik egyre kevesebbről egyre többet tudva, nyomtalanul süllyednek el a tények óceánjában.”

S ha már Carrnál tartunk, folytassuk tovább az ő gondolataival. Azt a felvetést, hogy a történész úgy válogathat a tények között, mint a vacsorához való bevásárlás során a házi asszonyok a pulton heverő halak között, Carr így egészíti ki: „A tények egyáltalán nem pulton heverő halak. Inkább olyanok, mint az óriási s néha végtelennek látszó óceánban úszkáló halak; és hogy a történésznek mi akad a horgára, részben a szerencsén, de legfőképp azon múlik, hogy az óceán mely részén halászik és milyen felszereléssel – e két tényező persze attól függ, milyen halat akar fogni. Nagyjában-egészében a történész olyan tényekre talál, amilyeneket keres.”

E néhány sorban fel is vázoltuk történelemképünk korlátait. Azokat a mozzanatokat, melyek megkötik a kezünk, és irányítják a tekintetünk. Amelyek azt mondják: más hal nincs az óceánban. De valóban így van? Arra kérem az olvasót, tartson velem, tegyünk egy kísérletet. Fogadjuk el, Carr álláspontját. Halászok vagyunk, kik az idő végtelen óceánjából akarunk tényeket halászni. Vegyük számba, hová hajózunk, és milyen eszközöket viszünk magunkkal. Ezzel tartozunk önmagunknak, s mindjárt az elején leszögezhetjük, ez nem azt jelenti, hogy más halak nincsenek az óceánban. Nyilván vannak. A különféle tények és az ebből fakadó esetleges ellentmondások feltárása és feloldása nem a mi dolgunk. Csak halászni indulunk. Semmi mást nem akarunk, mint rámutatni arra, vannak más halak, és a zsákmányból más étrend is összeállítható. Először kezdjük az általánosan elterjedt menü ismertetésével. Végignézve a történelmen, azt tapasztaljuk, az ember a kezdet-kezdetétől pusztítja a természetet. Nem volt ez másként az őskorban, az ókorban, a középkorban sem, csak az idő tájt kevesen voltunk ahhoz, hogy ilyen hatékonyan pusztítsuk el a világunkat, éljünk fel saját létalapjainkat. Magyarán: az ember természetpusztító, ahol nem pusztul a természet, ott nincs ember, vagy ha van, akkor elvétve és túl kevés ahhoz, hogy eme általános jellegzetessége a felszínre törhessen. Mielőtt más oldalról megvilágítanánk e tételt, szemléltessük egy egyszerű hétköznapi példával e gondolkodást. Kirándulni indulunk. Úgy tervezzük, hogy vonatra ülünk, leszállunk egy erdei állomáson, s onnan gyalog folytatjuk utunkat. Rendben meg is érkezünk az első pihenőhelyre. Egy üde tisztás, valami erdőben. Persze tele szórva szeméttel: sörös dobozok, tejeszacskók, üdítős palackok, különféle csomagoló anyagok szerteszét, minden mennyiségben. S mi ebből nem csak arra tudunk következtetni, hogy jártak már itt előttünk, de azt is tudjuk, mit ettek, ittak, miből mennyi fogyott, s tán azt is éppen hányan voltak. Ha ügyesek vagyunk még a korcsoportonkénti megoszlásukat is kitalálhatjuk. S ez így megy tisztásról tisztásra, egészen addig, amíg egy teljesen tiszta, szinte érintetlen helyre nem bukkanunk. Itt nincs szemét, nincs semmi jel, mely az előttünk lévőkre utalna. Mit teszünk? Összenézünk, és bölcsen elmosolyodunk: itt mi vagyunk az elsők, még senki nem járt itt előttünk. Hogy olyanok jártak, kik nemcsak nem szemeteltek, de mások szemetét is feltakarították, fel sem merül bennünk. Mert abból indulunk ki, hogy az ember szemetel. Olyan tényeket keresünk, s a jelek úgy csoportosítjuk, hogy mindenki számára világos legyen, az ember szemetel. Ez azonban nem tény. „Sajátos viszony a jelen és a múlt között. Kölcsönhatás a kutató személyisége, saját megélt kora, annak társadalma, és a vizsgált időszak, a távolabbi vagy közelebbi korszak között”. Nem a múltban, bennünk, a személyiségünkben, a környezetünkben, társadalmi viszonyainkban, sajátos szellemi vakságainkban és korlátainkban rejlik. Tegyük most félre ezeket a korlátokat, és nézzük meg, az óceánra hajózva foghatunk-e más halakat. Megtaláljuk-e azt az embert, aki nem szemetelt.

Ember és természet

Hetesi Zsolt — Wed, 07 Oct 2009 21:30:03 +0000

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

A neolitikus "forradalom" a földművelést hozta magával, amikor a egykor nagy kiterjedésű erdőségek az Agrosz-hegységtől Spanyolországig eltűntek, és helyüket kopár, kietlen táj vette át. A nehézségek megoldása egy újabb szintre tevődött át, még nagyobb erőszakot tett az ember a természeten, bár látszólag megoldotta a bajt. Például Mezopotámiában a kimerült földet öntözni kezdte. De alig telt el ezer év, és a föld elszikesedett.

Sorolhatnánk a szerző példáit, melyek csak kiélesítik a kérdést: tudunk mi egyáltalán a természettel összhangban élni? A válsz igen. A Kárpát-medence lakói az ártéri gazdálkodással egy virágzó művelést folytattak, peidg ugyanekkor Nyugat-Európa már a tengeren halászott, mert a folyókból hiányzott a hal. Utazók a XIV. század Magyarországát a halak országaként jellemzik.

Egyszóval létezik jó példa, de a leckét meg kell tanulni. Utólszor is eláruljuk a Teremtőt és művét, vagy végre észhez térünk? Alapművet vehet kezébe az olvasó, mely a kiadónál 20% kedvezménnyel vásárolható meg.

Ember és természet - Molnár Géza, Kairosz, 2009. Megrendelés