Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport - pénzügyi válság

Bencsik János újévi levele

Hetesi Zsolt — Mon, 02 Jan 2012 15:08:27 +0000

Mi sem írhatnánk szebbet. Íme:

Bencsik János újévi köszöntője

Kedves Barátom!

Pokoli esztendő vár reánk, melyet pusztító szenvedélyeinkkel és jéghideg közönyünkkel mi magunk – külön-külön és együttesen -, emberek idéztünk elő. A szeretet melegségét immáron szinte „tökéletesen” felszámolta a pénzhatalom számító ridegsége. Gondolatainkkal, szavainkkal, tetteinkkel és mulasztásainkkal olyan földi klímát teremtettünk, amely egyszerre perzsel és okoz fagyhalált. A szeretet melegét, mely az emberi lét optimális hőmérsékletét biztosítja, megállíthatatlanul szorítja ki kollektív érzelemvilágunk globális felmelegedése. Az Anyatermészet válasza, az általunk ismert természeti környezet dinamikus, és számunkra kiszámíthatatlannak tűnő változásával arra hívja fel mindannyiunk figyelmét, hogy ha továbbra is így éljük az életünket, akkor elveszünk. Aki azzal is tisztában van, de legalább is dereng számára, hogy fizikai testünknél többek vagyunk és lélekkel is töltekezünk, annak a felelőssége még nagyobb, s talán már azt is érzi, hogy itt már nem csak az élet, hanem a lélek elvesztésének veszélye is fennáll. Az Újesztendő nagy kérdése tehát, hogy öntudatlanul sodródunk-e tovább a megsemmisülés irányába, vagy pedig megpróbálunk sorsunk urává válni.

2012 a katarzis esztendeje lehet, mely akár vissza is terelhet bennünket vállalt sorsunk beteljesítésének útjára. Pokoljárásunknak sorscsapások sorozata vethet véget, mely természeti katasztrófák, sztrájkok, tömegmegmozdulások, fegyveres konfliktusok formájában fog az emberiség számára „segítséget nyújtani” az ébredéshez. A Világrend alaptörvénye, hogy jelen életünk kereteit korábbi tetteink, szokásaink, akarati megnyilvánulásaink állítják elő. Amennyiben a jelenleginél barátságosabb jövendőt képzelünk el magunk számára, úgy gyökeresen meg kell változtatnunk eddigi szokásainkat, új életrendet kell kialakítanunk, melyért aztán minden nap meg kell küzdenünk, amíg sorsunk alakítójává nem válik. Semmi másról nincs szó, mint visszatérni a normálishoz, és életünket a csillagok mozgásához igazítani, ahogy azt József Attila is megírta. És van még valami, ami egyedüliként képes enyhíteni az általunk előidézett törvényszerűség szorításán, s az nem más, mint a kegyelem, de először segíts magadon, és akkor Isten is megsegít!
A három esztendővel ezelőtti újévi köszöntőmben arról beszéltem, hogy korszakhatárhoz érkeztünk, mely eddigi társadalmi és gazdasági berendezkedésünk gyökeres felülvizsgálatát teszi szükségessé. Arról is szóltam akkor, hogy két év múltán olyan folyamatok fognak felerősödni, amelyek a világgazdasági háló tartós felbomlásához vezethetnek. Azok számára, akik még idővel és türelemmel viseltetnek újévi gondolataim irányába, megismétlem az akkori üzeneteket, akiknek viszont már az eddigiek is elegendőnek bizonyultak, azok számára testi-lelki egészségben bővelkedő Újesztendőt kívánok!
Részlet a 2009. január 1-i köszöntőből: „Azt is látnunk kell viszont, hogy korszakhatár küszöbére érkeztünk. Közel egy évtizede beszélek és publikálok arról, hogy Földünk szerves egészet alkot, rendszerként működik, és valami megváltozott ebben a rendszerben. A kedvezőtlen, és egyre többek által érzékelt folyamatok lassításában és megállításában nekünk is szerepet kell vállalni, mert ha személyes felelősségünket lekicsinyeljük, akkor gyermekeink jövőjét hagyjuk veszendőbe menni. Ezért is állt Tatabánya a Klímabarát Települések Szövetsége létrejöttét elősegítő mozgalom élére, és alkotta meg helyi éghajlatváltozási stratégiáját. A globális és helyi szinten is egyaránt érzékelhető pénzügyi és gazdasági problémák csak tünetként értelmezendőek, a valódi okok a mára világosan kirajzolódó természeti erőforrások túlfogyasztásában érhetők tetten. Tehát a tartós megoldásokat is ezen a területen kell megtalálnunk, és merőben új gondolkodással orvosolnunk. A biztonságos jövendő, a regionális ellátó rendszerek létrehozásában körvonalazódik, melyekben a reális emberi igények kielégítése a cél. Olyan gazdasági társulásoké a jövő, amelyekben a vevő, a kereskedő és a termelő közös felelősséget vállal az igények kielégítését szolgáló valamennyi folyamatért. Közösségi tulajdonba kell vennünk a helyi- és regionális közüzemi ellátórendszereket. Az előttünk álló évtizedekben különösen nagy szerepe lesz a biztonságos energia- és vízellátásnak. Elsőbbséget kell biztosítanunk az energiahatékonysági és megújuló energia beruházásoknak. Ezért tettünk, és teszünk komoly lépéseket a szóban forgó rendszerek többségi tulajdonának megszerzésére. Elő kell segítenünk a mezőgazdasági és élelmiszer-előállítási társulások térségi szintű létrejöttét, a magyar gazdák által előállított, minőségi szempontból ellenőrzött, egészséges táplálék piacra jutását.
Ma még úgy tetszik, hogy a csökkenő olajárak alapján korlátlanul állnak rendelkezésünkre a meg nem újuló természeti erőforrások. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy a globális gazdaság két év múltán történő visszaerősödése a nyersolaj árát ismét az egekbe viszi majd, mely a világgazdasági háló tartós felbomlásához vezethet. Ez a folyamat, a szállítási bizonytalanságok és költségek növekedése következtében elhozhatja – és mai tudásom szerint bizton állíthatom, hogy el is hozza – a helyben gyártott minőségi áruk és helyi piacok reneszánszát. Mindeközben felértékelődik a tiszta víz és a környezet, az anyagi jólét hajszolása helyett pedig a helyi közösségek által nyújtandó biztonság, a boldogságot is magában foglaló minőségi élet kerül az első helyre. Mindez nem jelenti azt, hogy a gazdaság minden területe regionális szintre korlátozódik. Továbbra is lesznek olyan iparágak, amelyek globális szinten fogják kiszolgálni az egyre erősödő igényeket. Az infokommunikáció, az egészségügyi berendezések és segédeszközök, a víztisztítási technológiák fejlesztése, a megújuló energia előállításához szükséges berendezések előállítása továbbra is nemzetek feletti hálózat keretében fog megvalósulni. Nem véletlen az, hogy közel egy évtizede már, a város és térsége iparszerkezetét is ennek megfelelően alakítgatjuk.
Sokáig tépelődtem magamban azon, hogy a fenti gondolatokat szabad-e közreadnom. Végül arra jutottam, hogy nem csak szabad, de ez a kötelességem is. Minden külső és belső jel azt erősíti számomra, hogy emberi közösségünk egy új korszakhatár küszöbére érkezett, ahonnan már nem lehet következmények nélkül visszafordulni. Másfél évszázad kellően át nem gondolt túlfogyasztásának következményeivel szembesíteni kell önmagunkat. Amennyiben ezt elmulasztjuk, úgy a Természet öngyógyító folyamatai fognak bennünket gondolkodásunk, életformánk és társadalmi berendezkedésünk átalakítására ösztökélni. Tartok tőle, hogy mindez jelentős áldozatokat fog tőlünk megkövetelni, és a jelenleginél nagyobb válsággal kell majd szembesülnünk. Nem mindegy, hogy aktív és együttműködésre nyitott részesei, vagy elszenvedői leszünk az előttünk álló eseményeknek. Tudom azt, hogy sokan lesznek azok, akik mosolyogni fognak szavaimon, s lesznek olyanok, akik egyenesen gúny tárgyává fogják azokat tenni. Vállalom a következményeket.

Vállalom, ahogy a kilencvenes évek elején is volt bátorságom – az erőt magam is úgy kaptam hozzá – kimondani, hogy a szénre épült város jövőbeni megélhetése nem a letűnt szocialista nagyipar romjainak újjáépítésével fog biztosítottá válni. Az akkori kilátástalannak tűnő kezdeményezéseim azonban sikeressé váltak, de csak azért, mert egyre többen gondolkodtak hasonlóan, míg nem egyszer megteremtődött az a kritikus – közösségi - tömeg, mely a megújulás útjára terelte városunk jövendőjét. Együtt tapasztaltuk meg, hogy a gazdasági, és a vele járó erkölcsi mélypont nem más, mint kezdet, a megmenekülés kezdete. A válság mindig a lelkekben zajlik, és a megoldásnak is ott kell megszületnie. A válság mozgósítja a józan észt. A saját tapasztalatainknak és a régiek bölcsességének higgyünk! A rendbe vetett hitnek és a jó szándéknak kell erősödnie, nem pedig a fogyasztói indexnek! Ha a polgár változik, akkor fog változni a politika. És végezetül ne feledjük, válság idején a nevelés, és a kultúra a legjobb befektetés. Elengedhetetlen tehát a testi, lelki, és szellemi nevelés feltételeinek megteremtése. Nem véletlen, hogy közösségünk erőn felül vállalta az elődeinktől örökölt kulturális és közösségi terek, központok szellemi- és tudásközpontokká történő átalakítását. Bizakodjunk, de tegyünk is annak érdekében, hogy a testi, lelki és szellemi gyarapodásunkat segítő intézményeinkben, közösségük iránt elkötelezett, tudatos szolgálattevők is legyenek. Olyanok, akik tisztában vannak azzal, hogy nem a hatalom gyakorlása elégíti ki az embereket, hanem a közös célok megvalósítása.”

Kedves Barátom!

A fenti, három esztendővel ezelőtt közreadott gondolatok ismeretében talán jobban érthető, hogy másfél esztendővel ezelőtt miért is vállaltam kormányzati szerepet, s miért is törekedtem arra, hogy a kormányzati munkamegosztáson belül egy irányítás alá kerüljön az energia- és klímapolitika.
A másfél esztendő során előkészített, megvitatott, majd jóváhagyott Nemzeti Energiastratégia először tett kísérletet arra, hogy szinkronba hozza az ellátás-biztonsági és fenntarthatósági szempontokat. Az Országgyűlés által elfogadott dokumentum két évtizedre jelöli ki az elvégzendő feladatokat, s végrehajtásuk elősegítése érdekében cselekvési tervek elkészítését írja elő, melyekhez illeszteni szükséges a meglévő jogszabályi környezetet, és létre kell hozni a kitűzött célok megvalósítását szolgáló ösztönzési eszközrendszereket. A cselekvési tervek közül kettő – megújuló energia, valamint energiahatékonysági – már ugyancsak elkészült, melyeket a Kormány jóvá is hagyott.
A szerény, de szemléletformálásra elegendőnek mutatkozó forrásokból olyan fejlesztési programokat indítottunk el, amelyek a természeti erőforrásokkal történő felelős gazdálkodás szükségességére, és az új technológiák hordozta lehetőségekre hívták fel a lakosság, a közintézmények és a vállalkozások figyelmét. Miután az elmúlt esztendő során több mint hatvan településen jártam, módomban állt lemérni a helyi közösségek együttműködési készségét, mely a jövőre vonatkozóan reménykeltőnek mutatkozott.
Mindeközben felülvizsgáltuk a hatályos Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégiát, melynek eredményként teljes körűen át is dolgoztuk azt. A megelőzés mellett hangsúlyossá tettük az ország alkalmazkodó képességének javítását szolgáló intézkedéseket. Egyértelművé vált, hogy a globális klímavédelmi kötelezettségvállalások legfeljebb csak lassíthatják a változás folyamatát, de annak megállítására elégtelenek. Miután Magyarország az éghajlatváltozás szempontjából a különösen érintett területek közé tartozik, számunkra elsődlegessé válik a sikeres alkalmazkodási feltételek megteremtése.
Az egységes szakpolitikai szemlélet kialakítására, és annak érvényesülését elősegítő stratégiaalkotásra, a megvalósítást elősegítő intézményrendszer létrehozására irányuló államtitkári szolgálatom a tegnapi nappal lejárt. Sokan tették fel számomra a kérdést, hogy miért is távozom, miért is hagyom cserben a szakterületet. Nos, nem szándékozom cserbenhagyni semmit és senkit, csak a szolgálatom keretei változnak. Ugyanakkor azt is tudomásul kellett vennem, hogy amíg az általunk indítványozott és a Kormány, valamint az Országgyűlés által jóváhagyott stratégiai irányokban szinte teljes körű az egyetértés, addig a megvalósítás részleteit illetően jelentős véleménykülönbség áll fenn. Legjobb tudásom szerint igyekeztem a meglévő feszültségeket feloldani, mely időnként több, máskor pedig kevesebb eredménnyel járt, végül mérlegre kellett tennem, hogy belső energiáimat itt, vagy esetleg máshol tudom eredményesebben kamatoztatni. Döntésem immáron ismertté vált.
Van még valami, ami hozzájárult döntésem meghozatalához, számomra a Rend előbbre való, mint a rendszer. A Rend az egész rendjét, az isteni teremtés rendjét hordozza magában. Ehhez képest a rendszer egy beszűkült részlet, mely csak töredékességében tartalmazza a Rend ismertetőjegyeit. A jó kormányzáshoz szükség van a bátorságra, de társulnia kell mellé a körültekintésnek is, hogy a bátorságot időnként felül ne írja a vakmerőség. Elengedhetetlen az igazságosság szempontjainak érvényesítése, hiszen egy ország lakói, egy nemzet tagjai egyben kockázatközösséget is alkotnak, minden magyar felelős minden magyarért. Ezért a terhek igazságos megosztása csak a mértékletesség és a méltányosság erényével együtt alkalmazandó. Mindenkire akkora terhet lehet és kell róni, amekkora elviselésére egészségi állapota és felkészültsége alkalmassá teszi.
És van még valami, amely egy nemzet életképességét és egyben vállalt sorsfeladatának sikeres végrehajtását befolyásolja, s az nem más, mint az önismeret, és az arra épülő egészséges önbizalom. Mindenkinek egyénre szabott sorsfeladata, hogy megismerje önmaga képességeit és javítandó gyengeségeit, mert ezek nélkül életfeladataink teljesítése során rendre alul maradhatunk. Tudjuk jól, hogy sorsdöntő pillanatokban mindig magunkra maradunk, de akkor sem vagyunk egyedül. Ott van bennünk a múltból eredő segítség, a korábbi sokszor átgondolt tapasztalatainkra és megismert, tovább fejlesztett képességeinkre épülő önbizalom. De ott kell még lennie a hitnek, a hitre alapuló bizalomnak is, hogy a közösségem is kiáll mellettem. E kettő egységet kell, hogy alkosson, melynek összetartó ereje a szeretet melegsége.
A politikai közéletből is hiányzik a bizalom, a hit, a szeretet melege. A pusztító szenvedély és a jéghideg közöny által épített falanszter falai itt is csak nehezen repedeznek. A 2012-es esztendő katarzisa viszont életünk e területén is változást hozhat. Évszázados pokoljárásunk végéhez közeledik. Ahhoz viszont, hogy a reánk váró eseményeket ne sorscsapásként, hanem sorsfordulóként élhessük meg, az eddigieknél nagyobb nyitottságra és megértésre lesz szükségünk egyéni és közösségi életünk minden szintjén.
Az Újesztendő személyes életemben is változást hoz. A mai naptól visszatérek a Gazdasági és informatikai Bizottság kötelékébe, ahol elsődlegesen továbbra is energetikai és fenntarthatósági kérdésekkel foglalkozom majd. Az év első hónapjaiban korábbi polgármester szolgálatom idején felgyülemlett irományok feldolgozását is el kell végeznem, hogy a közérdeklődésre számot tartó dokumentumok bekerülhessenek a városi levéltár fondjai közé. Tavasztól pedig az eddigieknél is több időt és energiát kívánok fordítani az éghajlatváltozással kapcsolatos nemzeti alkalmazkodási stratégiánk kimunkálására. Természetesen továbbra is ellátom választókerületem képviseletét az Országgyűlésben.

Kedves Barátom!

Ha eddig eljutottál az olvasásban, akkor kitartásod már is elismerendő, s egyben reménykeltő is. Az egymást erősítő bizalom jele, melyre nagy szükségünk lesz ebben az esztendőben. A nehézségek és terhek elviseléséhez elegendő mértékű testi és lelki erőt, egészségben bővelkedő Újesztendőt kívánok.

2012. január 1.

Barátsággal: Bencsik János

Adalékok az erőforrásválsághoz — avagy hol a megoldás? IV. rész

Molnár Géza — Sat, 06 Aug 2011 17:49:02 +0000

Jelen fejezetünkben, az eddigi gondolatmenetet követve, egy természeti rendszert kellene vázolnunk, annak minden elemével egyetemben. Az eddigiek megfelelően előkészítették mindazt, ami következett volna. Megismerkedtünk a rendszerek alapvető sajátságaival, a szerkezettel, a rendszerműködéssel, felismerhettük, hogy bár a rendszerek elemzése egy sor ismeretelméleti csapdát rejt, a természeti rendszer nem csupán a valóság értelmezésre elkülönített része, hanem nagyon is létező objektum. A valóságban rendszerek, alrendszerek egész sora kapcsolódik egységbe, melyet a sajátos működés köt össze és egyben különböztet meg. Ahhoz, hogy a rendszert megértsük és elemezni tudjuk, fel kell ismernünk, milyen szerepet tölt be az adott tájban, az adott földrajzi térben. Ezt belátva kezdhetjük feltárni azokat az összefüggéseket, amelyek segítségével meghatározhatjuk a rendszerműködést, és megérthetjük a rendszert fenntartó folyamatokat. Ehhez azonban a rendszereket önálló entitásként kell kezelnünk. Adott esetben ez gondolatmenetünk alapja. Ennek tudatában léphetünk tovább. Ennyi tanulságot mindenképpen le kellett vonni az előző fejezetek összegzéseként. S most nézzük meg, hogyan is értelmezhető mindez a jelenlegi helyzetre?

IV. rész: Az összeomlás természete

Adott egy kérdés, egy jól felépített elmélet s — esetünkben ritka kivételként — egy többé-kevésbé eltalált cím. Aztán ahogy lépésről lépesre haladunk előre az elméletben két mozzanat válik egyre nyilvánvalóbbá. Maga az elmélet elsősorban azoknak a körében érthető, akik hasonlóképpen gondolkodnak, s e körben sem beszélhetünk teljes nézetazonosságról. Az ember felfogja mindazt, amit saját világképébe be tud illeszteni, a többiről nem vesz tudomást. Az írás sikere vagy kudarca adott esetekben azon múlik, a gondolatok többsége melyik serpenyőbe kerül. Mindez önmagában felveti a kérdést: mennyire érdemes kibontani, túlmagyarázni egy-egy tételt. Akinek ugyanis az egyes elemek egybevágnak az elképzeléseivel, azt fáraszthatja a részletezés, sőt az is előfordulhat, hogy épp emiatt valamely részletbe beleakadva veti el az összképet, ezzel szemben, akit részletes kifejtéssel kellene meggyőzni, eleve elutasítóan áll az egész gondolatrendszerhez, így aztán még kevésbé várható el tőle egy hosszabb írás végigolvasás. Itt a borotvaélén kellene végigmennünk, anélkül, hogy megvágnánk magunkat. Természetesem meggyőződésünk, hogy ez sokaknak sikerült is, de a vegyes visszajelzések a módszer átgondolására késztettek. És persze ez a dolgok könnyebbik vége. Ettől sokkal súlyosabban esett latba, nézeteink változása. Az első oldalak írásakor még hittünk a megoldásban. Csakhogy ez a megoldás elméleti jellegű volt, s most úgy tűnik: nem is lehet gyakorlatba ültetni. Ezzel együtt el lehet mondani, le lehet írni, csak hát nagyon nehéz olyan gondolatfűzért egységbe tartani, melynek gyakorlati használhatóságában, alkalmazhatóságában nem hiszünk. Mondhatnánk: nincs megoldás, vagy legalábbis mi nem találtuk meg. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Tapasztalataink szerint a válsággal foglalkozó emberek nagy része eljut eddig a pontig, és itt kiválogatja a saját meggyőződésének leginkább megfelelő mozzanatokat és részleteket, ezek segítségével szabja meg a folyamatok kereteit, felrajzolja a megoldást, és körömszakadtáig ragaszkodik mind a javaslathoz, mind a keretekhez. Ellenkező esetben maradna a teljes lelki összeomlás, a kilátástalanság, amit senki sem akar felvázolni. Ezt a zsákutcát szeretnénk elkerülni. Így aztán szinte lehetetlen tételes megoldásokról beszélni. Egy lehetőségünk marad: beismerni, hogy a folyamatok átláthatatlanok, egy-egy villanásnyi szeletét érzékeljük csak a változásoknak, és ezek miatt szinte lehetetlen pontos előrejelzéseket, recepteket adni.
Ugyanakkor a válságjelenségek egyre nyilvánvalóbbá válnak. Egyelőre a pénzügyi gazdasági folyamatok terén. Innen érkeznek a legriasztóbb jelzések. Holott rendszerszintű válságról van szó, tehát bármely elemét vizsgáljuk, ugyanilyen riasztó híreket kapunk. Csak egyetlen mozzanatot emelünk itt ki, amely közvetlenül a vízhez kapcsolódik, aztán visszatérünk a pénzügyi válság kérdéséhez.
Üssük fel a naptárt, és nézzük meg, hogyan is nézett ki az elmúlt években a Kárpát-medence vízháztartása:
1. 1998 ősze — árvíz a Felső-Tiszán
2. 1999 tavasza — rekord belvizek országszerte, árvíz a Bodrogon
3. 1999 nyara — özönvízszerű esők Medárd után
4. 2000 tavasza — „az évszázad árvize” a Közép-Tiszán
5. 2000 — az évi összcsapadék Szeged mellett 203 mm
6. 2001 — árvíz a Felső-Tiszán, gátszakadás a Beregben
7. 2002 — a vegetációs időszak csapadékátlaga 150-200 mm körül, ebből 50-100 mm szeptemberben
8. 2002 — rekord árvíz a Dunán
9. 2003 — rekord aszály országszerte
10. 2006 — árvíz a Dunán és az Alsó-Tiszán
11. 2009 — a 2003. Évit jelentősen meghaladó aszály.
12. 2010 — rekordcsapadék 900-1200 mm körüli értékekkel, a csúcsérték 1554,9 mm
13. 2011 — tavaszi aszály
14. 2011 — júniustól özönvízszerű esők országszerte.

Az elmúlt 14 évből 10 évben találkozhatunk a vízellátás valamely szélsőségével. Ebből három évben egyidejűleg jelentkezett vízbőség és vízhiány, kettőben ráadásul ez ugyanazokat a területeket érintve. És persze az is legalább ennyire feltűnő, hogy országosan a legalacsonyabb és legmagasabb évi összcsapadék két egymást követő évben jelentkezett. Mindezen jelenségek mellett az évi csapadékösszegek folyamatosan csökkennek. Az előrejelzések azt mutatják, hogy egyre szélsőségesebb csapadékkiválás mellett egyre kevesebb és kevesebb esőre, hóra, viszont egyre több jégre számíthatunk. Mindez legalább olyan súlyos problémát sejtet, mint a csütörtöki tőzsdekrach, ha nem is annyira nyilvánvaló.

De lépjünk túl a válság természeti oldalán, és összpontosítsunk a pénzpiacra. Elsőként a HVG.HU \ GAZDASÁG oldalról idézzük a hazai bankvilág vezetőinek és elemzőinek véleményét, Máriás Leonárd: Apokalipszis jön? - Kisokos az új válságról – című írásából:

„A küszöbön álló hatalmas válság az Európát és Amerikát vezető inkompetens, rövidlátó, önző politikusokról szól. Nem a bankokról, nem a hedge fundokról vagy valamiféle gonosz pénzügyi erőkről. Ez a politikusok eredménye, mi csak nézők vagyunk, járulékos veszteségek”

„Azt hitték, megússzák a népszerűtlen megszorításokat, nem kell hozzányúlniuk a nyugdíjrendszereikhez, nem kell felhagyniuk a költekezéssel, és így jó eséllyel indulhatnak a következő választáson. Ezt azért tehették meg, mert a piacon eközben fenn tudták tartani a bulihangulatot, sikerült elhitetni, hogy működik a recept, és felelősen gazdálkodnak, így a befektetők magától értetődően finanszírozták a kormányok költekezését.”

„A politikusok teljesítményének beárazása most zajlik a tőzsdéken és az állampapírpiacokon: az államok és a gazdaság finanszírozása mostmár egyre kevésbé magától értetődő, a befektetők kiszállnak a játékból vagy csak egyre nagyobb felárral hajlandóak beszállni.”

Ezek az előrejelzések és vélemények nagyon aggasztóak. Azt látjuk ugyanis, hogy a játék részvevői elkezdik egymásra tolni a felelősséget. A folyamatok nem most indultak, sokkal korábban, az államok elsődlegesen a bankmentő-csomagok miatt adósodtak el. De ez tulajdonképpen részletkérdés. Ettől sokkal nagyobb baj, hogy azok a csoportok, akiknek az adott esetben össze kellene fognia, és neki kellene látnia a válság körülményeinek tisztázásához, szemmel láthatóan azzal vannak elfoglalva, hogy kibújjanak az elkerülhetetlen összeomlásért való felelősségük alól.

A másik aggasztó mozzanat, a válság egyes jelenségeinek elkülönítése. Úgy viselkedünk, mintha az egyes jelenségek, teljesen függetlenek lennének egymástól. Nézzünk egy egyszerű példát. Adott egy atomerőmű baleset. Ezt, mint tudjuk, földrengés és szökőár okozta. Mi köze lehetne ennek bármiféle gazdasági összeomláshoz, felelőtlen hitelezéshez, vagy az egyes államok felelőtlen költekezéséhez? Első ránézésre talán semmi. Ha viszont tovább lépünk a katasztrófa okainak feltárásában, e nézetünk némi módosításra szorul. Az erőmű gyenge pontja a hűtés volt. Ezt tette tönkre – különböző erőművekben különböző mértékben és ideig – a földrengés, illetve az azt követő szökőár. A legtöbb helyen a probléma kezelhető szinten maradt, és tán nem is értesülünk róla, ha Fukushima melletti erőművet megrongáló természeti katasztrófa nem lehetetleníti el végletesen a kiégett fűtőelemek, illetve a reaktor hűtését. Így viszont a világ, ha késve is, de tudomást szerezhetett róla, az atomerőműveket nem lehet leállítani. A fűtőelemek hűtéséről minden körülmények közt, még elég hosszú ideig gondoskodni kell. Az amerikai állami atomügynökség egy jelentése szerint a jelenleg működő erőművek többségében mindössze 4 óráig bírják külső energiaforrás nélkül, amin itt a hálózati kimaradás és generátorhiba együttes jelentkezését kell érteni. Ha egy ilyen jelenség bármilyen külső tényező miatt bekövetkezne, legalább húsz erőművükben 50%-ot meghaladó eséllyel következik be 10-12 órán belül a mag leolvadása. Fukushima rámutatott az atomenergia egy gyenge pontjára. És hogyan kapcsolódik össze mindez a pénzügyi válsággal: mindkettőnek ugyanaz az alapja. Ugyanaz a felelőtlenség itt is, ott is. Az atomerőmű orosz rulett. Nagyon jól mutatja ezt a Paks üzemeltetése körüli kérdés. Lehetséges, hogy a szakértők a belső anyagaikban végiggondolták a várható kockázatokat, nyilvánosan azonban elsődlegesen arra összpontosítottak, hogy itt nincsenek ilyen nagyságú földrengések, s a hazai szokásos rengések az erőművet nem veszélyeztetnék. A japán erőműbalesetet azonban nem a természeti katasztrófa, hanem a hűtés hiánya okozta. A földrengés és a szökőár csak ezt tette lehetetlenné. De ezt számos más tényező is eredményezheti. Olyan mozzanatok összessége, amit előre látni sem lehet. Ilyen körülmények között nem az a kérdés, Paks milyen erősségű földrengést bír ki, hanem, hogy külső energiaforrás híján megoldható-e a kiégett elemek és a reaktor hűtése a szükséges ideig. Ha nem, az összes érv és magyarázat mellébeszélés. Ugyanez az összes erőműre is igaz. Ha elvágott köldökzsinórral csak négyórányi időtartamig marad biztonságos egy erőmű, az éppoly felelőtlen, mint 2008 előtt a bankok hitelezési politikája volt. Mindkét mozzanat hátterében ugyanaz a felelőtlen magatartás áll. A gazdaságban nincs erkölcs, és nincs felelősség, csak a pillanatnyi haszon a lényeg.

De mi áll e magatartásforma hátterében. Nem célunk most e jelenség eszmetörténeti hátterének feltárása. Annyit jegyzünk meg csupán, az adott esetben a problémák az ember és természet viszonyában, a jelenlegi világképünk ember és természetfelfogásában gyökereznek. Douglas Adams írja erről: Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtőn komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelnie mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, s nem valamiről, ami csak úgy ott van.” — A mai ember gyakran szem elől téveszti e bölcsességet, s a környezetét, saját társadalmát sem tekinti többnek, mint valaminek, ami csakúgy ott van. Ezért véltük fontosnak jelen elemzésünkben a rendszerelméleti bevezetőt, és ezért hangsúlyozzuk ismét: a rendszer ebben az értelemben objektív létező, nem csupán ismeretelméleti kategória. A többi elsődlegesen a felismeréseinken múlik.

És vizsgáljuk meg ezek után mi is áll a felelőtlen szakmai hozzáállások hátterében. Egyfelől miért nyúlunk olyan eszközökhöz, melyek évezredekre elszennyezhetik életterünk, s ha egyszer beindítottuk ezeket, többé nem tudjuk uralni őket, másfelől miért hiteleztek felelőtlenül a bankok, miért vesznek fel felelőtlenül kölcsönt az átlagemberek, miért költekeznek felelőtlenül az államok?

Nézzük először a hitelezés kérdéskörét. Adott társadalmi-gazdasági berendezkedés mellett a kölcsönadott, vagy befektetett pénz (tőke) meghatározott nyereséget hoz. E nyereség mértéke elsődlegesen a gazdasági növekedéstől függ. A befektetések csak biztonságos növekedés mellett térülnek meg, ha a növekedés megtorpan, a folyamat is ellehetetlenül. A növekedés egyfelől növekvő termelést, másfelől növekvő fogyasztást jelent. Biztos kamatra, biztos hozamokra csak növekvő fogyasztás mellett számíthatunk. A rendszer működésének alapja ebből a nézőpontból a fogyasztásnövekedés. Csak akkor marad ép a jelenlegi rendszerünk, ha a folyamatos termelésnövekedést, illetve a gazdasági növekedést, követni tudja a fogyasztás növekedése is. Ellenkező esetben a piac telítődik, a késztermékek iránti kereslet visszaesik, ez visszahat a termelésre, és a befektetési kedvre egyaránt. A növekedésre épülő gazdaságok és társadalmak állandó visszacsatolással néznének szembe. A hitelezés ezt a folyamatot formálja át. Kiküszöböli a visszacsatolásokat. Ha az emberek biztonsággal költhetik el azt a pénzt, amit csak a jövőben keresnek meg majd, a fogyasztásnövekedés fenntartható. A hitel tehát e szempontból a fogyasztás motorja, ami viszont a termelésé, ami viszont a gazdasági növekedésé. A hitelalapú fogyasztás a pénzügyi rendszer működésének alapja. És itt jelenik meg első körben a „felelőtlenség”, de egyben az is világossá válik, hogy ami egyéni a szinten felelőtlenség, mert itt adott a választás lehetősége, az társadalmi szinten a szerkezetben megnyilvánuló irányítás. Ha a bankok „felelősen” hiteleznének, visszaesne a fogyasztás, ez visszahatna a termelésre, ami recesszióhoz, végső soron rendszerműködési zavarokhoz vezetne. Magyarán a „felelőtlenül hitelező” bankárok, a „felelőtlenül eladósodott” állampolgárok és a „felelőtlenül költekező” államok magatartása a szerkezetben megnyilvánuló irányítás következményeként egyfajta rendszerműködési sajátságnak fogható fel. Nélküle a válság sokkal korábban köszöntött volna ránk. Ezt belátva már csak arra a kérdésre kell választ kapnunk: miért épp most, miért most jelentkeznek válság jelenségek? Elvben újabb és újabb hitelekkel, vagy akár más jellegű pénzügyi megoldásokkal a fogyasztás tovább növelhető, ez húzhatja magával a termelést, folytatódhat a gazdasági növekedés, tehát a verkli mehet tovább. És e ponton értünk el a cím értelmezéséig. Az adott esetben nem pénzügyi válságról van szó. Ezt azért lenne fontos belátni, mert a helyzet emiatt pénzügyi eszközökkel nem is kezelhető. Meg sem kellene próbálni. A közgazdászoknak, pénzügyi szakembereknek, brókereknek, befektetési tanácsadóknak fel kellene fogni: itt ért véget a tudományuk. Eddig használható eszközeik voltak, de ezek a jövőben sorra csődöt mondanak. Egész egyszerűen azért, mert fogyóban vannak a gazdasági növekedés fizikai erőforrásai, mert megszűnnek e növekedés fizikai feltételei. Mi itt elsődlegesen az energiaforrásokra összpontosítottunk, de sokkal többről van szó. Antalffy Tibor honlapján közöl egy rövid összefoglalót a kimerülő nyersanyagokról. Érdemes ellátogatni oda, s alaposan áttanulmányozni a közzétett ábrát, és annak értelmezését: http://www.antalffy-tibor.hu/2011/06/28/546-eroforrasok/

A rendszer biztonságos működéséhez az energia felhasználásnak is növekednie kell. Itt sincs pardon. Ez a működés fizikai feltétele. És ez magyarázza a másik oldalon az energiatermelésben tapasztalható „felelőtlen” magatartásformákat. Látnunk kell, az egyre jelentősebb energiaéhség kielégítése e rendszer keretei között igen is felelős magatartásnak látszik. Azt is érzékelni kell, hogy az energetikus, semmivel sem felelőtlenebb annál az orvosnál, aki a legmodernebb és leghatékonyabb szűrési módszereket választva olyan sugárterhelésnek teszi ki a beteget, amely szinte garantálja az adott betegség megjelenését, majd a rendszeres szűrésnek hála az időben történő felismerését, és műtéti eltávolítását. Olyan elemek ezek, melyek hátterében ugyanaz a gazdasági folyamat áll, nevezetesen a növekedés. Ilyen körülmények között a végső kérdés, hogy mi is áll e növekedési kényszer hátterében? Magyarán szólva: a pénzügyi konstrukció e kényszer előidézője, avagy e kényszer tette szükségessé a hitelezés e rendszerét? Így a fokozatosan növekvő energiaéhség hátterében pénzügyi gazdasági folyamatok állnak, vagy valamennyi itt jellemzett mozzanat közös gyökerekre vezethető vissza?

A jelenlegi társadalmi gazdasági berendezkedés kétség kívül a növekedésre épül. A jelek arra utalnak, hogy a növekedés olyan rendszerműködési elem, melynek sérülése nem egy-egy részterületre, hanem a rendszer egészére kihat, ezért beszélhetünk e téren rendszerszintű összeomlásról. A kérdés tehát, hogy mi is áll ennek hátterében nem tűnik olyan jelentősnek. Megválaszolása mégis fontos, mert ez kapcsolja össze a természeti oldalon jelentkező elemeket a válság társadalmi oldalával. A növekedés, a növekedési kényszer gyökerei az ember és természet kapcsolatában, az embernek a természeti rendszerekhez való viszonyában keresendő. A természeti rendszerek működése elsődlegesen a szélsőségek kiegyenlítésére, az adott rendszert jellemző arculat (adottságok) fenntartására irányul. Amíg az emberi magatartás megmarad e keretek között, a társadalom életét a természeti rendszerek kapcsolatrendszere szabja meg. Ez az a szerkezet, amelynek irányítása az adott társadalomra és gazdálkodására is kihat. Ezekről a társadalmakról írja Konrád Lorenz: nem befolyásolják másként az életteret, mint amennyire egy adott állatfaj tenné. Azaz a rendszer szerkezete legalábbis a működés szintjén belső változásai ellenére is épp marad. Amikor azonban az ember kilép e körből, és erőforrásként kezdi használni e rendszereket, olyan szerkezetváltozásokat indít el, melyek az adottságok fokozatos romlásához vezetnek. Ahhoz, hogy az adott térben a társadalom fennmaradhasson, e hatásokat ki kell küszöbölni, de legalább semlegesíteni. Ehhez azonban a gazdasági teljesítmény növelése szükséges. Ha erre az adott társadalom képtelen, összeomlik. A természeti rendszerekbe történő beavatkozások olyan visszahatássort váltanak ki, melyek kivédésre a társadalom adott szintjén képtelen. Példának okáért egyetlen nagyobb XX. századi árvizet sem fékezhettünk volna meg XIX. századi eszközökkel, illetve az akkor rendelkezésünkre álló energiával. Ugyanígy kezelhetetlenné váltak volna az Alföld belvizei diesel- elektromos szivattyúk nélkül. A növekedési kényszer alapja innen nézvést a természettel szemben folytatott fegyverkezési versenyben keresendő. Most, hogy a növekedés fizikai feltételei, az energia, az alapanyag, tehát összességében az erőforrásaink kimerülni látszanak, befejezett ténynek tűnik: e versenyt elveszítettük, az összeomlás elkerülhetetlen, s mindennapi életünk valamennyi területére kiterjed majd. Mondhatnám Piszkos Fred szavaival: Uraim, a játéknak vége! Lehet rágyújtani.

Globális rendszerválság – 2011 első negyedév: A globális geopolitikai széthullás kritikus fázisába lépése

Hetesi Zsolt — Thu, 25 Nov 2010 09:35:21 +0000

A LEAP/E2020 független európai politikai elemzőcsoport legújabb előrejelzése szerint a mai geopolitikai világrend durva “átalakulásának” egy újabb szakaszhatára átlépése várható a következő negyedévben. A G20-ak szöuli csúcstalálkozója jelezte, hogy többé nem az USA dominálja a világpolitikát és hogy minden ország magára van utalva. Mint a komplex rendszerek ilyen küszöb-átlépéseinél megszokott, a gazdasági, pénzügyi, monetáris szociális és politikai változások nem lineárisak, nem maradnak a szokott szabályok keretén belül.

Egyrészt gyorsulnak és erősödnek a világ több évtizedes gazdasági, pénzügyi és geopolitikai válságtrendjei, másrészt rohamosan erősödik e változások kollektív tudatosodása.

Ez a tudatosodási folyamat önmagában is a válság tényezőjévé válik és váratlan ugrások révén annak rohamos gyorsulását eredményező kitörésekhez vezethet.

A globális folyamatok töréspontjához vezető út néhány jellemző velejárója, melyeknek kaotikus következményei lesznek:

A monetáris lazítás nyomán a FED-et “házi őrizetbe helyezték”

A FED második monetáris mennyiségi lazítása (“QE2”, a FED 600 milliárd dollárért vásárol USA államkötvényeket) nyomán 1945 óta először lázadt fel szinte az összes többi globális hatalom, Japán, Brazília, Kína, India, Németország, az ASEAN országok, stb. A világ többi része világosan jelezte 2010 novemberében, hogy nem hagyja, hogy az USA jegybankja Amerika problémáit a bolygó összes többi országának költségén oldja meg. A dollár megszünik "az USA valutája és mindenki más gondja" lenni, ami a dollár elméleti aranyraválthatósága megszűnésének 1971-es dátuma óta volt, és egy lesz a világ valutái közül, mely azokhoz hasonlóan a kibocsátó ország gondja. Ez még nem gyámság, de már “házi őrizet”. A LEAP/E2020 szerint nem lesz harmadik hullám a monetáris lazítás keretében, illetve 2011 végére várható egy nagy geopolitikai konfliktus és a dollár összeomlása.

Európai megszorítások: társadalmi ellenállás terjedése, a populizmus és radikalizmus növekedése, generációs lázadás, magasabb adók

Európa-szerte terjednek a globális válság miatt a kormányok által életbeléptetett megszorítások elleni tiltakozó megmozdulások. A következő választásokon eltűnhetnek a mai elitek, amelyek a válság előtti klasszikus liberális receptekkel próbálkoznak, pl. adócsökkentéssel a gazdagok számára. Az elégedetlenség minden országban drámaian megerősítheti a populista és radikális pártokat, Európa politikai “bekeményítése” várható.

A fiatalabb nemzedékek fellázadhatnak a nyugdíjasok ellátásának terhei ellen és ki fogják kényszeríteni a nyugdíjak csökkentését. A legvalószínűbb fejlemény a magasabb jövedelmek és tőkenyereségek fokozottabb adóztatása, egy új bankadó és a közösség határainak megerősített védelme lesz egy protekcionista fordulat következtében. (Tehát könnyen lehet, hogy a magyar kormány lépései komoly követkőre találnak az EU-ban, elítélő szavak helyett - szerk.)

Japán: az utolsó kísérlet a Kína hatalmával szembeni elenállásra

Kína Kelet- és Délkelet-Ázsia domináns hatalmává válása, térségbeli hegemóniája ellen Japán és más államok megpróbálnak védekezni, de a korábbiakkal ellentétben az USA már nem képes a konfliktusba beavatkozni.

Összefoglalva: a G20 csúcs résztvevői nem voltak képesek megoldani a tagok növekvő gazdasági, pénzügyi és monetáris feszültségeinek okait, közben döntően nőtt a világ kollektív tudatossága a folyamatban levő geopolitikai összeomlás kapcsán. Ez a növekvő tudatosság 2011 kezdetétől fogva felgyorsítja és felerősíti a nemzetközi rendszer és az egyes országok változásait, ami nemlineáris, kaotikus eseményekhez vezet. Éppen ezért ettől az időponttól kezdve az USA válsághelyzetbe kerülhet, ha így lesz, feltehető, hogy 2012-ben Kína átveszi a világ legnagyobb gazdaságának szerepét az USA-tól.

(Munkatársunktól)

David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma

Szám Dorottya — Sun, 27 Jun 2010 20:19:57 +0000

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

Korten szerint a jelenlegi világgazdasági trendek legfontosabb jellemzője a globalizáció. A globalizációs világ három fő pillérre épül, a Világbank-csoport (WBG), a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) együttesére, amelyekre a szakirodalom csak „globalizációs intézményrendszerként” hivatkozik. Ezen intézményrendszer részleges irányítási jogkörrel rendelkezik az Egészségügyi Világszervezet (WHO), a Mezőgazdasági és Élelmezési Világszervezet (FAO) és a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) intézmények felett. Legfontosabb jellemzőjük, hogy irányításuk és igazgatásuk részleteit nem hozzák nyilvánosságra, sértve ezzel az információhoz való hozzáférési jogot. Továbbá állampolgárokat érintő döntéseket hoznak, ugyanakkor nem tartoznak az állampolgároknak felelősséggel, számadási kötelezettséggel, mint ahogy az egy törvényhozói testületnek normális felelősségi körébe tartozik. Befolyásolják a tagállamok belpolitikáját, amelyre nem lennének jogosultak. (Erre az adott ország parlamentje jogosult, mert a parlament által hozott döntésekbe közvetett módon beleszólásuk van az állampolgároknak azáltal hogy a tagjait ők választják.) Legitimitásuk kizárólag a közvetett demokrácia elemeire épül, döntéseikbe csak a tagállamok törvényhozó testületeinek van beleszólása. Bár a Világbank alapszabálya IV. cikkelyének 10.§-a kimondja, hogy a Világbank és tisztviselői nem avatkoznak bele egyetlen tagország politikai ügyeibe sem, a gyakorlatban ez nem érvényesül. A Világbank létrehozásakor, 1947-ben az elsődleges cél a készenléti hitelfelvételhez folyamodó tagállamok újjáépítése volt. De a Világbank nem olyan hitelt nyújtott, mint a Marshall-terv, amelyet az USA hozott létre szintén a II. világháborút követően a nyugat-európai országok gazdaságának élénkítésére.

A Világbank által nyújtott hitel nemzetgazdasági instabilitást okoz. Egy ország alapvetően kétféle külkereskedelmi politikát folytathat. Az egyik a gazdasági nacionalista lépés, vagy importhelyettesítő stratégia. A nacionalista lépés során az ország jelenlegi importját helyettesítő javak hazai előállítását szolgáló iparosításra törekszik. Ilyen stratégia folytatásával csökkenthető az állam importigénye és a külföldi valuta iránti igény. Ez a stratégia a Világbanknak nem kedvez, mivel annak bevételei főként a külföldi valutában adott kölcsönügyleteiből származnak. A másik a transznacionalista lépés, vagy export-vezérelt stratégia. Ennek során a hazai ipart elsősorban külföldi export piacok kiszolgálására építik. A gazdasági növekedés szempontjából az importhelyettesítő stratégia előnyösebb, mint az export-vezérelt, de mindkettő felülről indul és olyan termékekből és szolgáltatásokból kíván többet előállítani, amelyekhez csak a jólétben élők tudnak hozzáférni. (A korlátozott anyagi lehetőségekkel rendelkező állampolgárok ritkán vásárolnak importált árukat.) Export-vezérelt stratégia esetén az ország a hazai termelési kapacitást tehetős külföldiek számára hozzáférhető dolgok előállítására kívánja átállítani. Összességében mindkettő munkahelyeket teremt, de ez csekély ellenszolgáltatás ahhoz, hogy kiküszöbölje a szegénységet. Kiszorítja a szegény emberek által használt termékek helyi előállítását, hogy a tehetősek által igényelt dolgokból többet termelhessenek, továbbá megfosztja őket alapvető megélhetési eszközüktől.

A Világbank olyan független „kormányzati” intézményeket hoz létre a hitelt felvevő országokban, amelyek később a Világbank rendszeres kölcsönfelvevői lesznek. Ezeket a Világbank függetlenítette a kormánytól, vezetőinek pedig a Világbankhoz lojális nemzetek feletti érdekeket képviselő szakembereket nevezett ki. Tévhitnek tekinthető, hogy a Világbank csak a kölcsönöket felvevő országok igényeire és kérdéseire reagál. A Világbank olyan keresletet támasztó stratégiát épít ki, hogy kölcsönöket ad egy országnak azzal a céllal, hogy elegendő tőkeáttétellel eltérítse importhelyettesítő-stratégiájától és az aktív állami beavatkozástól. A Világbank tehát kölcsönöket ad egy országnak, ha annak kormánya előre biztosítja arról, hogy gazdaságpolitikájának részévé tesz privatizációs, liberalizációs lépéseket, és/vagy „megszorító intézkedéseket”.

A Világbank által folyósított kölcsönöket az állam az általa gerjesztett gazdasági növekedés hozamából fizeti vissza. Az egyébként is kisebb növekedést mutató államok azonban erre nem képesek, adósságszolgálati kötelezettségeiknek csak újabb hitelek felvételével és így adósságállományuk növelésével képesek eleget tenni. Vagyis minél több hitelt vesznek fel, annál inkább függnek a nemzetközi hitelezőktől, és annál több pénzt vonnak el a gazdasági növekedésüktől. A végeredmény egy adósságspirál, amelyet nem enyhít a nemzetközi hitelezők által kikényszerített, majd a kormányra erőltetett megszorító intézkedésekre épülő politika. Ezzel a hitelnyújtók is tisztában vannak, más kikényszerítő eszközzel azonban nem rendelkeznek az adósságok behajtására, mint hogy, az állam termelő tevékenységéből többet fordítanak adósságtörlesztésre, csökkentik a rászorulók szociális intézményeire fordított állami kiadásokat (pl. kórház-privatizáció útján), csökkentik az egy főre eső állami kiadásokat, csökkentik a nemzetvédelmi kiadásokat (pl. az általános sorkötelezettség megszüntetésével), csökkentik az importkorlátozásokat (pl. a vámrendszer megszüntetése, később az azzal járó technikai határformalitások eltörlése, ld. Schengeni Egyezmény) és más – a szakirodalom által csak struktúraátalakításnak nevezett – intézkedéseket hoznak, mert ez külföldi befektetőket vonzó gazdaságpolitika. Ezen lépések azonban képtelenek csökkenteni a nemzeti adósságállományt.

A legrosszabb forgatókönyv

Hetesi Zsolt — Thu, 20 May 2010 07:18:46 +0000

A francia Société Générale bank a legrosszab esetként azt tudja elképzelni, hogy két éven belül "globális pénzügyi összeomlás" következik be, és ezért arra bátorítja ügyfeleit, hogy keressenek olyan megoldásokat, melyek védik pénzüket ettől a folyamattól, mely a pénz elvesztésvel járna.

A bank véleménye szerint az állami mentőcsomagok csak átcsoportosítják a problémát máshova, azaz nem oldják meg a pénzügyi válságot. A 68 oldalas jelentés szerint "még senki nem látja jelenleg biztonsággal, hogy egy globális gazdasági összeomlás lehetőségét elkerültük-e".

Érdekesség: a legrosszab forgatókönyvben nemsokára ismét 50 $-os olajárral számolnak (most, láthatják itt oldalt, 70 $ - köszönhetően többek között a dollár erősödésének); ami komoly gazdasági válságot jelentene...

Készülünk erre is? A Société Générale nem egy zug-bank...

Görögország a csőd szélén

Hetesi Zsolt — Wed, 28 Apr 2010 21:46:31 +0000

Április 28-án reggel a görög tőzsde olyan jelenségeket mutatott, amikből arra következtettem, hogy Görögország államcsőd küszöbön áll. A magyar tőzsdén máris érezni a hatást, az euróövezet is belerendülhet a görög válságba. Erről már tavaly írtunk, hogy Európa sem áll jobban.

Gerald Celente és Nourile Roubini egyaránt a görög helyzet tarthatatlanságára és az eurózóna sérülékenységére figyelmeztetnek. Németország vonakodik fizetni - s mivel az EU legnagyobb gazdasága - rá esne a legnagyobb rész, 10 milliárd euró, a francákra 5 milliárd. Elemzők szerint az eurózóna többi résézn akár komoly tiltakozások is várhatók, és a kifizetés késni fog, vagy nem történik meg, eltüntetve magát az eurót is.

Növekvő félelem az európai pénzpiac összeomlásától

Hetesi Zsolt — Fri, 05 Feb 2010 23:59:34 +0000

A görög pénzügyi válságtól tart immár Európa (az index is megírja), aminek komoly következményei lehetnek. Csak címszavakban:

- UK Telegraph: a Lehman brothres összeomlását idéző cunamit indulhat el Spanyolországban és Portugáliában

- Wall Street Journal: Növekvő félelmek egy Európát érintő pénzügyi vészhelyzettől

- New York Times: Az eurozóna peremén lévő országok komolxy pénzügyi bajban

- Tovább is van, de hagyjunk többet későbbre is...