Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport - Energiaválság

Kitekintő - Dmitry Orlov gondolatai

Molnár Géza — Sun, 05 Feb 2012 09:02:44 +0000

Dimtry Orlov 2011 decemberében hosszabb interjút adott a francia Tancrède Bastié-nak. A szöveg angolul is megjelent. Mi az angol változatot ültettük át magyarra. Az alábbi fordítás három ember munkája. Az angol szöveggel ifj. Molnár Géza birkózott. A fordítást Bobkó Csaba vetette össze az eredetivel. A fordító a szavak jelentésére, Csaba inkább Orlov gondolatira összpontosított. Az ennek eredményeként született nyersfordítás magam kíséreltem meg átültetni magyarra, ami nem volt egyszerű. Számos esetben más szavakat és más nyelvtani formákat használtam. Így kizárólag én felelek a szövegben előforduló esetleges félrefordításokért.

Az eredeti francia nyelvű változat itt olvasható:

http://www.orbite.info/traductions/dmitry_orlov/un_entretien_avec_dmitry_orlov.html

A fordítás alapját képező angol változat pedig:

http://www.energybulletin.net/stories/2011-12-16/conversation-dmitry-orlov-about-europe

Dmitry Orlov (http://cluborlov.blogspot.com) orosz-amerikai mérnök, író. 1962-ben született Leningrádban, majd 12 évesen az Amerikai Egyesült Államokba költözött, ám később is visszajárt Oroszországba. Tanúja volt a Szovjetunió összeomlásának. Most Amerikában látja ugyanazokat a jeleket és a folyamatokat, melyeket a szovjetrendszer összeomlásakor szülőföldjén is megfigyelhetett. Könyvében (Reinventing Collapse: The Soviet Example and American Prospects) és bloggjában ezekről a kérdésekről is ír. Összehasonlítja a szovjet és az amerikai körülményeket. Erre figyelt fel a neten bóklászva Tancrède Bastié, aki több őt foglalkoztató kérdésre is megtalálta Orlov bloggjában a választ. Példának okáért a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok közti hasonlóság neki is feltűnt, de mint írja, ahhoz, hogy ezeket a pontokat tisztán lehessen látni, egyszerre kellene a két birodalomban élni, ahogy ez Orlovnak megadatott. Tancrède Bastié ezek alapján kereste meg Orlovot és készítette el az alábbi riportot.

Molnár Géza

Tancrède Bastié: Milyen különbségeket látsz Európa és Amerika közeljövőjében?

Dmitry Orlov: Az európai országok történelmi képződmények, és a multinacionális cégek pénzalapú világának felszíne alatt megmaradtak az ehhez való kötődés maradványai, míg az Egyesült Államokat egy cégként hozták létre lényegében egy adóellenes forradalom eredményeként, tehát nincs hová visszaesnie. A legnagyobb különbség ebből következően a helyi politikában van, és éppen ez lehet a megoldás kulcsa. Az európai politikát is megmételyezi a pénz és a szabad piac, de – szemben az Egyesült Államokkal – még nem teljesen agyhalott. Legalábbis remélem, hogy még nem az; a Brüsszelben hozott döntéseket ugyan meg sem lehet különböztetni a washingtoniaktól, helyi szinten viszont sokkal jobb dolgok is történhetnek. Európában még maradt egyfajta politikai sokszínűség, a véleménykülönbségek kezelhetők, és a lázadások sem feltétlenül torkollanak visszafordíthatatlan káoszba. Mindent egybe vetve az európai politikai helyzetben sokkal több lehetőség adódik az emberi kapcsolatok helyreállítására, helyi közösségek és döntések erősítésére, a helyi kezdeményezések támogatására, mint az Egyesült Államokban.

TB: Amerika összeomlása elősegíteni vagy késleltetni fogja Európáét?

DO: Egyelőre bizonytalan, hogyan játszódnak majd le az események, mindenesetre Európának szinte feleannyi erőfeszítésébe kerül kilábalni az elkövetkezendő olajválságból, mint az USA-nak. Ha az olajkereslet egy komolyabb összeomlást követően drasztikusan csökken az USA-ban, Európa egy kis ideig talán még hozzájuthat annyi olajhoz, mint amennyire szüksége van (ez akár 10 év is lehet), amíg nagyobb igény nem mutatkozik a kőolaj iránt, mint amilyen ütemben a tartalékok apadnak.

Az eurázsiai hatalmas gázkészletekhez való viszonylagos közelség szintén védelmet biztosíthat az összeomlás ellen, a szállítási kockázatok dacára.[1] A dollár esetlegesen bekövetkező váratlan hanyatlása minden bizonnyal kedvezőtlen hatással lenne a gazdaságra, azonban kicsivel hosszabb időszakra nézve a dollár elértéktelenedése megakadályozná, hogy a világ pénzügyi tartalékait számolatlanul Amerika adósságának rendezésére illetve a fedezhetetlen fogyasztására költsék. Ez növelheti az Eurozóna országainak vagyonát, és lélegzetvételnyi szünethez juttatja a világ szegényebb országait.

TB: Az Amerikai Egyesült Államok mostani illetve a Szovjetunió korábbi hanyatlása alapján mire számíthatunk, milyen lesz az európai összeomlás?

DO: Európa jobban áll valamennyi az összeomlás körülményeit befolyásoló kulcsterületen, mint az Amerikai Egyesült Államok.[2] A lakhatás, a szállítás, az élelem- és gyógyszerellátás, az oktatás és a közbiztonság terén adott a köztámogatások valamilyen rendszere és a helyiek is rugalmasabbak. A Szovjetunió bukásával kapcsolatos tapasztalatokat a tények tükrében kell értékelni. A szocialista rendszer összeomlását törvénytelen privatizáció, gazdasági liberalizáció és ehhez kapcsolódóan a korrupció hulláma követte. Ez olyasmi, mintha a földrengéssel indult katasztrófa tűzvésszel folytatódna. Európában azonban nincs nyoma egyetlen rossz, a megingás teremtette lehetőségeket kihasználva hódítani akaró gazdasági mechanizmusnak sem. Ugyanakkor a szocializmus maradványait[3], melyek a Szovjetunióban nagymértékben elősegítették a válság átvészelését Európában teljesen lebontotta a piaci liberalizáció káros kísérletének utolsó hulláma.

TB: Hogyan befolyásolja az olajcsúcs a földgázcsúcsot, és a széncsúcsot?

DO: A különböző fosszilis energiaforrások nem helyettesíthetőek egymással. Nagyrészt az olaj biztosítja a szállításhoz szükséges energiát, a nélkül a fejlett országokban megbénul a kereskedelem. A szén sok országban a villamos energia alapja (Franciaországban nem, mert az atomenergiára épít). A földgáz nélkülözhetetlen az iparszerű mezőgazdaságban használt műtrágya előállításához, továbbá hőenergiát biztosít fűtéshez, főzéshez és ipari folyamatokhoz.

A legtöbb fejlett országban ezen erőforrások kitermelése elérte a csúcsot, lehet, hogy világviszonylatban is elértük ezt, vagy közel állunk hozzá.

Az olaj körülbelül egynegyede néhány, alig pár évtizede felfedezett szuperóriás mezőről származik. Ráadásul ezeken a mezőkön különféle módszerekkel fokozták a kitermelést, hogy a lelőhelyek hosszabb ideig termelékenyek maradjanak, mint pl. „in-fill drilling” (kitöltő a meglévő fúrások közé ékelt fúrás) és „water injection” (vízbefecskendezés). E módszerek azonban nem csak hatékonyabbak, de a segítségükkel sokkal gyorsabban lehet kiaknázni az olajat. Csakhogy ezzel együtt a mező hamarabb kimerül. Az olaj helyét lassan átveszi a víz, aztán egyik pillanatról a másikra elapad az olaj. Ilyen gyors kiürülésre kiváló példa a Mexikói-öbölben található Cantarell szuperóriás mező; Mexikónak csak alig pár évig tud olajat exportálni. Oroszország után a második legnagyobb olajkitermelő, Szaúd-Arábia felettébb titokzatos olajmezőivel kapcsolatban, de valamit azért elárul róla, hogy csökkentette olajmezői fejlesztését, és szolár technológiai kutatásokba fektet pénzt.

Hasonló a helyzet a földgázzal is, bár itt kísérleteznek az áttöréssel, olyan új (valójában régi, korábban nem alkalmazott) technológiák bevetésével (hydraulic fracturing, horizontal drilling - hidraulikus kőzetrepesztés, vízszintes fúrás), amelyekkel olyan geológiai képződményekből lehet földgázhoz jutni, melyekről korábban úgy vélték, erre nem alkalmasak, (pl. agyagpala). Valójában ez csak pénzügyi játék. A technológia túl drága, és túl nagy károkat okoz a környezetben, emiatt nem éri meg az erőfeszítéseket. A helyzet persze változhat, ha a földgáz ára már visszahat a keresletre, és a gázhiány emiatt gazdasági károkat okoz.

Korábban úgy gondolták, szénből még bőséges, több száz évre elegendő készletünk van. Ugyanakkor pár éve felülvizsgálták ezeket a becsléseket, és úgy tűnik, a világ legnagyobb szénkitermelője, Kína már a csúcshoz közelít. Miután Kína gazdasági növekedését elsősorban a szén táplálta, ez a növekedés hamarosan a végéhez ér, amit komoly gazdasági, szociális és politikai problémák követnek majd. Az USA villamos energiájának közel fele a szénen alapszik, és valószínűtlen, hogy a jövőben a rendszer fenntartásához elegendő szénhez juthat. Az „energy-dense anthracite” (nagy energiasűrűségű antracit) nagy része kiürült az USA-ban. A mostani természetpusztító módszerekkel (pl. nagy anyagmozgatással járó külszíni fejtések) egyre kevesebb szénhez jutnak. A szénből lassan már csak por marad. A bányászatnak adott egy fizikai korlátja is, amikor a kitermelés és a szállítás több energiát emészt fel, mint amit a szénből remélhetnek.

Ugyanakkor fontos tudni, hogy a rendszer működésének alapját mégiscsak az olaj és a belőle készített üzemanyagok jelentik. Ezen alapul valamennyi gazdasági tevékenység. Dízel nélkül nem tudják vonattal az erőművekhez szállítani a szenet, nem tudnak áramot termelni, minden gazdasági folyamat leáll. Szintén fontos megérteni, hogy már a kisebb kimaradások is komoly gazdasági problémákat okozhatnak. Mindezen hatásokat tovább súlyosbítja a tény, hogy minden gazdasági és ipari tervezés alapját a gazdasági növekedés határozza meg, a gazdaság csökkenése elképzelhetetlen. A mai ipari szerkezetek, illetve a gazdaság, ideértve a pénzügyi rendszereket is, már stagnálás esetén is működésképtelen, csökkenésről már nem is beszélve. Ez kihat a politikai rendszerre is. Éppen ezért egy csekélyebb olajválság is komoly, a szociális szintet is érintő következményekkel járhat.

Végül nem árt megjegyezni, hogy a fosszilis energiahordozók kitermelése és az azt felhasználó ipar szoros kölcsönhatásban áll egymással. Egy az összeomlás végső stádiumába kerülő gazdaság nem tudja előállítani illetve hasznosítani annyi energiahordozót, mint amennyi a mindenapjaink megszokott rendjéhez szükséges. Nem ismerünk olyan módszert, mely a gazdaságot az elit szükségleteihez zsugorítaná, vagy képes lenne ipar nélkül fenntartani az iparosítás során kifejlődő pénzügyi és politikai intézményeket. Azt is érdemes még megemlítenünk, hogy a fosszilis energiahordozók felhasználásával arányban emelkedett az emberiség lélekszáma. Ez a kapcsolat vélhetően akkor is megmarad, amikor az energiafelhasználás csökkeni fog. Nem kell tehát túlzottan elmélyülni az olajcsúcs következményeinek tanulmányozásában ahhoz, lássuk, az olajhiány a globális gazdaság jelentős leépüléséhez vezet, ami jelentéktelenné teszi a többi fosszilis energiahordozót is.

TB: Mi a helyzet az összeomlás utáni Oroszországgal? Készen áll egy második csúcsra?

DO: Oroszország megmarad a világ legnagyobb olajtermelőjének. Ugyan a hagyományos olajkitermelését nem tudja növelni, mégis az olvadó sarkvidékeken végzet fúrásaival növelni, megduplázta olajkészleteit. Oroszország Európa második legnagyobb energiaforrása, és az is marad. A gázvezetékkel kapcsolatos viták dacára a történelem folyamán Európa legmegbízhatóbb energiaforrásának bizonyult, és minden jel arra mutat, hogy ezt a pozíciót a jövőben is tartani akarja.

TB: Mi várható az energiahordozók kiesésétől. Van esély békés, komolyabb károkat nem okozó hanyatlásra, vagy az ipari társadalmak azonnal összeomlanak?

DO: Ez sok mindentől függ. Hogy a társadalom képes lesz-e csökkenti energia felhasználását, függetlenedni tud-e az ipartól, megtermelheti-e iparszerű módszerek nélkül a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen termékeket és különösen az élelmet, stb. Arra számíthatunk, hogy a nagyvárosok és az ipari központok gyorsan néptelenednek, a magányos, elzárt vidéki területeken pedig nem lesznek meg az iparelőtti termeléshez szükséges források, feltételek. De reményt nyújtanak a termőfölddel körülvett és vízi utakkal rendelkező kis és közepes városok, ha fel akarunk készülni a várható eseményekre, az ilyen helyekre kell költöznünk. Tehát a túlélés szempontjából legmegfelelőbb helyeket keresve az ókori és középkori településszerkezetet kell górcső alá vennünk, kihagyva azokat a helyeket, melyeket túl nagyra duzzasztott az ipari civilizáció.

TB: Nagyanyám mesélt róla, hogy a német megszállás idején a városi és elővárosi lakosok minden vasárnap kirajzottak vidékre üres ládáikkal, hogy valami ennivalót vegyenek a helyi gazdáktól, még aznap visszatérve egy vonattal. Létezhet bármilyen előnye az összeomlás utáni korban annak, hogy valaki városban él, nem falun?

DO: A falusi élet másféle tudatot, másféle gyakorlati ismereteket követlen meg, mint amire az embereknek egy városban vagy nagyvárosban van szükségük a túléléshez. Kortársaink zöme, akik napjaikat szimbólumok kezelésével töltik (pl. képernyőn) és ezzel keresik a kenyérrevalót, garantáltan nem élnék túl, ha magukra hagynák őket vidéken. Másrészt viszont már a mai vidéki lakosok sem ismerik azokat a módszereket, amelyekkel elődeik ipari eszközök nélkül is életben maradtak és termelni tudtak, s olyan erőforrásaik sincsenek, amikből az eszközöket és a tudást helyreállíthatnák. De elegendő elszántság és felkészülés esetén lehet valamiféle együttműködés a két a falusiak és városlakók között.

TB: Úgy tűnik, a földművelés adottságai ma sokkal rosszabbak, mint két vagy három nemzedékkel ez előtt. A mezőgazdasági területek kimerültek, néhol erősen szennyezettek. Elő lehet állítani ilyen feltételek mellett elegendő élelmet, ráadásul sokkal kevesebb energiát igénylő eljárással?

DO: A kérdés jogos, és fontos. A föld kimerült, a területek szennyezettek, s ehhez még vegyük hozzá a globális felmelegedés hatásait. Az időjárási szélsőségek, a nagy esőzések, árvizek, aszályok, meleg hullámok már most komoly károkat okoznak. Emiatt vélhetően nem térhetünk vissza a földművelés elmúlt 10 000 évben kialakult formáihoz. Ugyanakkor az élelem más módszerekkel is előállítható: a természettel együttműködve felépíthetünk fenntartható természeti rendszereket, melyek nemcsak a bennük lévő növények és állatoknak teremtenek létfeltételeket, de az együttműködő embernek is. Kénytelenek leszünk magunk mögött hagyni a műtrágyát, növényvédő szereket használó iparszerű gazdálkodást, melynek során néhány haszonnövény kivételével mindent kiirtunk, a felhasznált és feldolgozott növények maradványait pedig végső soron a szennyvizekkel az óceánba öntjük. Természetesen itt is elértük a rendszer növekedésének a korlátait. Gondoljunk csak a foszfát műtrágyára. Ugyanakkor lehetséges zárt körforgású rendszereket létrehozni, ahol a tápanyag megmarad a területen, és lehetősége van folyton megújulni. Az ipar utáni emberiség számára a túlélés kulcsa az emberi trágya megfelelő felhasználása.

TB: Ha a nagyvárosok összeomlanak, mi lesz a szerepük? Miért van szükségünk rájuk?

DO: A nagyvárosok a vidéken megtermelhető élelmiszerfeleslegnek köszönhetik a létüket. Az ipari fejlődés hatására e felesleg óriási mértéket öltött, a népesség egy-két százaléka képessé vált ellátni a többit élelemmel. Az ipar előtti világban a lakosság kb. kétharmada termelte meg a létfenntartásához szükséges élelmet, és a felesleg is sokkal kisebb volt, kevesebb embernek jutott belőle. Ez várhatóan a jövőben is így lesz. Fenn marad néhány hosszú távú (elsősorban vízi) szállítást igénylő központosított tevékenység, néhány manufaktúra (vízkerékkel meghajtott malmok és eszközök). Néhány oktatási központ is túlélhet, de a jelenlegi magas szintű oktatás, és képzés elveszíti majd jelentőségét, miként a mai foglalkozások nagy része is eltűnik majd.

TB: Néhány amerikai úgy tekint az összeomlásra és az olajcsúcsra, mint újabb befektetési lehetőségre. Már írtál a pénzbe vetett hittel kapcsolatos megtévesztésekről. Ez felvet egy fontos kérdést: mit tehet az ember a megtakarításaival az összeomlás alatt vagy jobb esetben előtte? Mit vehetsz, aminek tényleg haszna van? Gondolom, a válasz nagymértékben attól függ, mennyi pénzed van.

DO: Ez is nagyon fontos kérdés. Elsősorban olyan árucikkeket kell vásárolni, amelyek akkor is hasznosak maradnak, ha az ipari bázis eltűnik. Ezeket lehet tárolni, és biztosan lassabban veszítenek értékükből, mint bármilyen papír valuta. Így például érdemes kéziszerszámokat beszerezni, a jelenlegi gépi szolgáltatások kiváltására. De lehet pl. olyan anyagokat venni, amelyek az ipar előtti gazdaság visszaállításához szükségesek, mint pl. hajószállításhoz szintetikus szálakból álló kötél és vitorlavászon, ezeket időben fel kell halmozni, hogy megkönnyítsük a szállítást.

TB: És mi a helyzet a földdel? Gondolod, hogy egy birtok hasznosnak bizonyulhat az összeomlás után? Vagy túl nagy a pénzügyi és jogi bizonytalanság lesz az összeomlás előtti időben ahhoz, hogy legyen értelme?

DO: A mai tulajdonviszonyok, és az ezekre épülő törvények és szokások, már nem lesznek használhatóak. Ha a gépiesített mezőgazdaság kora leáldozik, hatalmas műveletlen földekre számíthatunk. Nem oszt, nem szoroz majd, hogy papíron ki a tulajdonosa a földnek, miután gépek nélkül úgy sem tudja beművelni. A helyben élők szükségből szakíthatnak ki a földből maguknak, az életben maradásukhoz. Azok, akiknek a nevén nagy területek vannak, de nem művelik, csak egyfajta befektetésként tekintik a földet, valószínűleg egyszerűen lelépnek. Sem fizikai erejük, sem gépi, illetve pénzügyi eszközeik nem lesznek elegendőek ahhoz, hogy jogaikat érvényesítsék. Ami a művelést illeti, több évtizednyi eredménytelen kísérletezésre számítok. A kimerült területeken megengedhetetlen és megbízhatatlan gépi és vegyi technikákkal próbálnak majd gabonát termelni. Ezeket végig kudarc kíséri majd. Részben a klímaváltozás miatt, részben a gazdasági változások, elsősorban az árnövekedések következtében. Az emberek ki fognak fogyni a tartalékaikból. A fenntartható mezőgazdaság megjelenéséhez idő kell. A folyamat azonban elősegíthető. Ehhez szükséged lesz eszközökre, készletekre, megfelelő földterületre, ahol a természettel együttműködve gazdálkodhatsz. Ilyen lehet pl. a permakultúra. A közösségi kertek kialakítása, a gerillakertészkedés, vagy ehető vadnövények ültetése, élelemtermelő és begyűjtő táborok szervezése, és más szerény, kevésbé fontosnak tűnő intézkedések is elősegíthetik a megoldást, és lehetővé tehetik legalább a programokhoz kapcsolódó emberek számára a legrosszabb forgatókönyv elkerülését.

TB: Hogyan készülhet fel az ember az összeomlásra anélkül, hogy elveszítené kapcsolatát a jelenlegi szociális környezetével; barátaival, rokonaival, munkájával vagy vevőivel, és mindennel, ami körülveszi és egyelőre a megszokott módon működik? Ez praktikus kérdés is és a megőrülés elkerülésére is vonatkozik.

DO:Talán ez a legnehezebb kérdés. Az iparilag fejlett társadalmakban, Európában, Észak-Amerikában és máshol mellbevágó az elidegenedés szintje. Az emberek csak az iskolában képesek tartós barátságokat kötni, aztán már képtelenek másokkal közeli viszonyba kerülni, kivéve talán a szívügyeket, amik azonban múlandók. Egy bizonyos életkor után az emberek pályára állnak, felveszik a kasztjukra jellemző viselkedési formákat, embertársaikhoz való viszonyuk előírásszerű lesz, a társadalmi kötelezettségekre és a gazdasági kapcsolatokra korlátozódik. Az olyan messzeható, alapvető átalakulás, amilyenről beszélünk, lehetetlen improvizálás, rugalmasság nélkül. Hátra kell hagynod, ami voltál, és olyan emberré kell válnod, amit az adott pillanat megkövetel. Paradox módon többnyire a fiatalok és az öregek azok, akiknek ez a legjobban sikerülhet, mert nincs vesztenivalójuk, a sikeres és produktív 30 és 60 közöttiek a legkevésbé jók. Az új körülményekhez való alkalmazkodáshoz el kell elszakadni minden elvont és személytelen dologtól és mindent személyesen kell megközelíteni magunk körül.

[1] Az eredeti szövegben mérgezett szállítási politika szerepel, amely vélhetően a tranzitszállítások kockázatára, az esetleges megcsapolásokra, lopásokra utal.

[2]Orlov itt a Collapse Gap = összeomlási versenyhátrány kifejezést használja. Ez egy lefordíthatatlan szójáték, a kifejezést a fegyverkezési versenyhátrányból alkotta.

[3] Itt ilyesmire kell gondolni: teljes foglalkoztatottság, állami bérlakások, melyekből nem tették ki az embereket, ha nem fizettek lakbért, olcsó tömegközlekedés, állami orvosi ellátás, oktatás stb.

hr align=

Volt IEA-elemző: olajcsúcs 2015 és 2020 között

Hetesi Zsolt — Thu, 05 Jan 2012 23:50:38 +0000

Olivier Rech, aki 2006 és 2009 között a Nemzetközi Energiaügynökség olajforgatókönyveinek kidolgozásán dolgozott, a Le Monde számára adott interjúban mondta el, hogy 2013-tól kezdődően a kitermelés nem tud lépést tartani az igényekkel, 2015 és 2020 között pedig elkezdődik a végleges kitermelés-csökkenés. Ez a nyilatkozat semmiképp sem kezelhető egy kívülálló véleményeként - ugyanakkor ellentmond az IEA legfrissebb, 2011-ben kiadott töretlen növekedést mutató forgatókönyvének.

Az IEA 2011-es előrejelzése az olajtermelés töretlen bővüléséről. A meglévő mezők (sötétkék) hozamcsökkenését már csak szinten maradásba egyensúlyozza ki a fejlettebb kitermelési technológia (középkék) és a még felfedezés előtt álló mezők együttes hozama (világoskék). A növekedést a folyékony földgáztól (LNG) és a nem hagyományos készletek bővülő kitermelésétől várják. (Forrás: WEO 2011)

Rech szerint a kitermelés esését néhány éven belül már nem lehet meggátolni, ugyanis a folyékony földgáz részaránya "végtelenül kicsi" lesz, és a nem hagyományos mezők hozama sem éri el a kívánt mennyiséget, azok kitermelését fokozni ugyanis nehézségekbe ütközik - szerinte sosem haladja meg a 2.4 millió hordó/nap szintet (azaz marad azon a szinten, ahol az IEA ábrája szerint most van).

A közgazdász előrejelzése alapján a mindent magába foglaló (all liquids) kitermelés nem fogja átlépni a 90 millió hordót, és - teszi hozzá - fontos látni, hogy 2005 óta nem nő érdemben, platót képez.

Angol forrás: The Oil Drum

Nekem két megjegyzésem van mindehhez. Úgy tűnik, hogy 2009-ben, a gazdasági válság hatására átírt olajmodelljeink közül a pozitív változat egybeesik azzal, amit a francia kutató mondott:

Alapvetően a mi modellünk több változó paramétert vizsgált, ebből itt csak az egyik paraméter változása van feltüntetve: a meglévő mezők apadási rátája (decline rate). A hivatalos 4.3%-al jön ki a pozitívabb forgatókönyv, amely egyébként Chris Skrebowski új mezők belépését összegző adatbázisát is használja.

A második megjegyzésem, hogy a Nemzetközi Energiaügynökség is "sejtet" valamit: évről évre csökken a kitermelési modell előrejelzése, de egyelőre lassabban, mint kellene.

Évről évre csökken az IEA előrejelzése a jövőbeli olajkitermelés kapcsán.

Még egyszer az atomerőművekről

Molnár Géza — Sun, 14 Aug 2011 16:06:32 +0000

Antalffy Tibor honlapján érdekes megjegyzéseket olvashattunk a márciusi atomerőmű balesetekről. (Bővebben: http://www.antalffy-tibor.hu/2011/08/11/581-kussolnak-fukuchimarol/ ) A kérdéshez kapcsolódó vitában Tibor bá levonta a véleményem szerint egyedül értelmes végkövetkeztetést: "nukleáris reaktort nem lett volna szabad egyáltalán építeni."

Japánban és még pár országban a valós tényekkel megismerkedő közvélemény nyomására a politikusok elismerték, a jelenlegi kockázatok mellett az atomenrgiának hosszútávon nincs létjogosultsága. Hogy Magyarországon eljutnak-e valaha is a politikusok, döntéshozók és szakemberek iedáig, nem tudom. Véleményem szerint már az is nagy eredmény lenne, ha hajlandóak lennének egy lélegzetvételnyi ideig megállni, szembe nézni önmagukkal, a felelősségükkel, s végiggondolni, mivel játszanak. Végig gondolni, hogy egy esetleges hiba esetén az egész országot teszik lakhatatlanná, mint ahogy ezt most Japánban láthatjuk. Utólag bocsánatot kérni, mint azt a Japán komrány tette, későn lesz...

Kétségbeesett kísérlet a világgazdaság lélegeztető gépen tartásához? Avagy miért esett az olaj ára?

Molnár Géza — Mon, 04 Jul 2011 07:42:09 +0000

Olajos Tibor szörfözés közben igen érdekes véleményekre, elemzésekre bukkant az olajár alakulásával kapcsolatban. Miután mindez közvetlenül érint bennünket is, úgy vélem, érdemes elgondolkodnunk rajta. Az alább olvasható anyag Tibor szemelvénye, a kérésére teszem közzé:

Kétségbeesett kísérlet a világgazdaság lélegeztető gépen tartásához? Avagy miért esett az olaj ára? (és miért csökkent árat a Mol?)

http://oronero.wordpress.com/2011/06/24/spr-e-il-prezzo-del-petrolio/

Egyik kedvenc blogom írt egy elemzést, hogy miért is esett a napokban az olaj ára. Összegezve a lényeg:

A tények: június 23-án, az IEA, (nemzetközi energia ügynökség) hírül adta, hogy 60 millió hordó olajat piacra dobnak a stratégiai készletből, fokozatosan, 30 nap alatt.

http://www.iea.org/press/pressdetail.asp?PRESS_REL_ID=418

Már áprilisba meglebegtették, hogy kinyitják a csapokat. A Libiai helyzet miatt minden nap hiányzik 1,5 millió hordó a legjobb minőségből, az európai finomítók komoly stressz alatt vannak. A nemrég közölt (BP) adatok szerint 2010-ben sokkal több olaj fogyott mint amit kitermeltek, és a különbözet már a bioüzemanyag fedezte, mint az etanol kukoricából.

Tehát arra a pontra érkeztünk, ahol előállítunk egy olyan üzemanyagot, aminek az előállításához ugyannyi energiára van szükség, mint amennyit tartalmaz. Nyilván ennek az autókba tankolható üzemanyagnak az előállítási láncában felhasználnak gázt és szenet is, amit nem lehet a tankba tenni. A jövőben az üzemanyag tartályok egyre fontosabbak lesznek az éhezésnél.

A 60 millió hordó stratégiai készletből legalább 30 at az amerikaiak adnak.

http://www.zerohedge.com/article/doe-announces-details-strategic-petroleum-reserve-firesale

Hogy honnan jön a többi 30 egyelőre titok. Japán (308 milliós stratégiai készlet) nem valószínű (Tibor: magas a készlet de az atomerőművel leállása miatt mind kell neki) Németek (108) Franciák (30) vagy spanyolok (17) Vagy talán Dél Koreából? (73) Nem tudom kinek van hatalma eldönteni, hol nyissák ki a csapokat?

Az amerikai olaj végül egy tételben lesz felajánlva, nem fokozatosan ahogy korábban mondták, a legjobb ajánlatot tevőnek. Az ára 112,78 uds (a magas ár a jó minőség miatt van)

A blogíró véleménye: elsőre mindenkinek az jutott eszébe Kína mennyire boldog e hír hallatán. Tudni kell, hogy Kína nyugathoz képest nagyon későn kezdte el a saját stratégia kőolaj készletét (SPR) beraktározni, és szándéka szerint 3 hónapra elég készletet szeretne.

Még egy éve arról szóltak a hírek hogy Kína 6 hónapra elegendő készlethez építi ki az infrasturktúrát, nem tudja hogy ezek pletykák voltak, vagy arra jutottak, hogy ez nem elérhető cél. 2010 végén nekik 39 napra elegendő készletük volt, miután négy éven keresztűl masszívan bevásároltak ahol tudtak. Aztán elviselhetetlenül magas lett az ár. Ha most csökken az jó nekik, mert bevásárolhatnak.

Ha így lesz, akkor a kőolajat kivesszük az első raktárhelyéről, azaz a sziklából, aztán egy amerikai raktárba kerül, persze végig a föld alá, aztán kivesszük onnan, és hajókkal a félvilágon átszállítják, hogy végül egy kínai raktárba tegyék. Akár azt is lehetne mondani, hogy kétségbe vagyunk esve.

Fülöpszigetek is pár napja bejelentette hogy stratégiai készletet akar, ami 15 napra elég. De gondoljatok bele, hogy India még el se kezdte a saját raktározását.

A második dolog ami eszébe jut: Obamának mennyire szüksége van szavazókra, akik elégedettek a politikájával, hogy újra rászavazzanak. Ha csökken a benzin ára, több szavazat.

A harmadik: az a lehetőség, hogy az Usa egy újabb háborúra készül, vagy tudnak róla, hogy konfliktus lesz egy újabb kitermelő országban.

A negyedik: Szaúd Arábiának arra van szüksége, hogy Iránt kigolyózza a játékból mielőtt agusztusban a Bushehr-t ? beindítják.

Ötödik: Ez valójában egy speciális QE3 (quantitative easing, pénkibocsátással történő gazdaság ösztönzés) amennyiben az alacsonyabb olajár felfelé nyomja a tőzsdéket, vagy legalábbis szinten tartja, pont most, amikor a QE2 befejezik.

Ha a maradék 30 millió hordót Europa kapja, fokozatosan, és nem adják el Kínának, akkor ez adhat egy kis enyhülést. De ha csak napi 500.000 hordót is jön, az enyhülés nem tarthat tovább mint 2 hónap.

Már tudjuk azt is hogy Szaúd Arábia nem tudta helyettesíteni a kieső olajat, mivel nem tudják a szükséges minőséget, és mivel nincs tartalékuk.

Tehát egy struktúrális, szerkezti hiányhoz értünk Két, maximum három hónap múlva az árak újra elindulnak felfelé.

Emlékeztek, hogy 2008-ban amikor az ár visszazuhant, több száz feltáró, kutató fúrást hagytak félbe egyik napról a másikra? Ráerősítve a szerkezeti hiányra amit most élünk meg.

A posztíró álatal olvasott pénzügyi blogokon gyakorlatilag minden befektetési alap újra áremelkedést váró (long) pozíciót vett fel. (előbb megveszi a terméket és utána adja el)

A hegy másik oldala

Magony András — Mon, 30 May 2011 19:10:15 +0000

Pató úr megkért eme rövid cikk közlésére, olvassa mindenki bátran, hamarosan folytatás következik...

"Fordulóponthoz érkezett a világ. A 2000-es évek közepéig az olajkitermelés és evvel együtt az olajexport szinte folyamatosan, töretlenül növekedett. Azóta az olajkitermelés stagnál (ha a nyersolajat nézzük akkor esik), az olaj export pedig folyamatosan csökken. Ennek következtében a következő 20 év nem fog hasonlítani az előző 20 évre, még ebben az évtizedben nagyon komoly politikai, geopolitikai, társadalmi és gazdasági változások fognak végbemenni. A jövő idő tulajdonképpen nem indokolt, ezek a változások már bizony el is kezdődtek.

A Peak Oil “elmélet” szerint, egy olajkút, egy régió, egy ország vagy a világ olajtermelése egy kb. szimmetrikus haranggörbét követ. Az eredeti Hubbert görbe teljesen szimmetrikus, vagyis a kitermelés a leszállóágban a termelés egyenletesen csökken. Számos olyan tényező van azonban amelyek miatt az olajkitermelés esése a hegy másik oldalán várhatóan sokkal meredekebb lesz.

1. Geológiai okok

Az olajkitermelő cégek – ahogyan a jelenlegi rendszerben szinte az összes gazdasági szereplő – a rövid távú hasznot részesítik előnyben. A cél a lehető legtöbb olaj kitermelése a lehető legrövidebb időn belül. Ennek elérésére sokféle technológiát bevetettek: széndioxid vagy víz bepumpálása az olajmezőbe, vízszintes fúrás, a furatok számának megemelése. Ezek nem új, forradalmi technológiák, már évtizedek óta igénybe veszi ezeket az olajipar. Ezen technikák legfőbb hatása, hogy a kitermelés üteme felgyorsul és a leszálló ágban a kitermelés sokkal gyorsabban esik.

2. Olaj export

Az importőr országok (a fejlett ipari országok döntő többsége) számára nem a teljes kitermelés volumene számít, hanem az exportált olaj mennyisége. Az olaj exportja viszont immár 6 éve folyamatosan esik. Ennek oka az, hogy az exportőr országok olajfelhasználása gyorsan emelkedik. A legtöbb olajexportőr ország népessége dinamikusan növekszik, evvel az olajfogyasztásuk is nő. Indonézia és Egyiptom néhány éve meg exportálta az olajat, mostanra mindkét ország importra szorul. A másik ok az életszínvonal és evvel együtt az energiafogyasztás növekedése ezekben az országokban – ironikus módon ehhez nagyban hozzájárult az olajár növekedése az utóbbi évtizedben. Szaúd-Arábia olajkitermelésének több mint az ¼-e a belső fogyasztást fedezi.

3. Hatékonyabb terrorizmus / szabadságharc

Az olajtermelő országok egy részi kvázi gyarmat, idegen megszállókkal vagy kívülállók által támogatott rezsimekkel. Az olaj által megtermelt gazdagságból csak egy szűk elit részesül, az egyre kiábrándultabb és vesztenivaló nélküli tömegek pedig elégedetlenek a helyzettel. Ez vezethet viszonylag békés forradalmakhoz is (Egyiptom), de vezethet polgárháborúhoz (Líbia) vagy fegyveres ellenálláshoz is (Irak, Nigéria). A világnak gyakorlatilag nincs olajtermelő tartalékkapacitása, az olajtermelő országokban bekövetkező instabilitás hatása egyre nagyobb: az olajár gyorsan és sokat emelkedik a hatásukra. Ennek felismerésével a helyzettel elégedetlen csoportok nagy károkat tudnak okozni aránytalanul kisméretű eseményekkel is.

4. Merkantilizmus

Az óriási áringadozások és az ellátás bizonytalansága miatt sok ország törekszik arra, hogy kétoldalú, a piactól független megállapodásokat kössön az energiaellátásról. Ez tovább csökkenti a szabad piacon megjelenő olaj mennyiségét és evvel felveri az árat. Azok az országok amelyek nem tudnak ilyen kétoldalú megállapodásokat kötni, destabilizálódhatnak és kieshetnek a világgazdaság működéséből.

5. Destruktív recessziós ciklusok

Sokszor hallható, hogy A v. B energiaforrás (olaj vagy más) termelése már megéri ha az olaj ára X dollár fölött van. Nyilván aki ilyen energiaforrás kitermelésére szánja el magát, bízik abban, hogy a befektetése megtérül, vagyis abban is bízik, hogy az olaja ára X dollár felett marad. De bízhat-e ebben?

2008 őszén az olajár meghaladta a $140 dolláros szintet, majd az ezt követő pénzügyi válság után a következő fél évben $30 dollárra esett. Azóta az ár újra átlépte a $100 dollárt, de vajon a jelenlegi „fellendülés” meddig tud kitartani, ha az olajár tovább emelkedik? És ha újabb gazdasági válság következik be, annak milyen hatása lesz az olaj árára? És mindez milyen hatással lesz az olajtermelő országok stabilitására? Nem hiszem, hogy bárki tudja erre a választ – ilyen környezetben a bankok egyre kevésbé lesznek hajlandóak az ilyen marginális energiatermelést indító vállalatoknak hitelt adni.

6. Háború

A történelem mindig arról szólt, hogy az erősebb hatalom hogyan igyekezett elvenni az erőforrásokat a gyengébbektől. Ha jól körülnézünk, akkor ez semmit nem változott.

A fenti tényezők egymásra hatása pozitív visszacsatolásos folyamatokat indíthat el, ezek pedig az olajkitermelés esését zuhanásba fordíthatják. Az egyes kockázatok és tényezők külön-külön viszonylag jól elemezhetőek, de a globális világban egymásra hatásuk annyira komplex, hogy bármiféle előrejelzés lehetetlen.

A történelemben hosszabb, lineáris, trendekkel jól leírható folyamatok váltják egymást nem lineáris, nagy hatású eseményekkel. A töretlen növekedés és optimizmus lineáris korszakából éppen most lépünk át a teljes káoszba."

Pató Pál

„Több olajat, különben a fellendülés kérdésessé válik”

Molnár Géza — Fri, 27 May 2011 08:09:34 +0000

Egy még mindig aktuális érdekesség Olajos Tibor tolmácsolásában:

A Nemzetközi Energia Ügynökség (International Energy Agency) friss közleménye szokatlanul fenyegető hangnemű.
Így számol be róla a legrangosabb olasz gazdasági lap, a Sole24ore és egy blog http://petrolio.blogosfere.it/
http://www.ilsole24ore.com/art/finanza-e-mercati/2011-05-20/petrolio-rip...
A most választott stílus határozottan szokatlan: egy hivatalos közlemény, amit a szervezet Igazgató Tanácsa adott ki, melynek a stílusa, hangneme, rendkívül kemény, szinte már burkoltan fenyegető. A közlemény egy nyilatkozattal zárul: Az IEA kész figyelembe venni tagországainak minden rendelkezésre álló eszközét.
A közleményében az IEA nem nevezi meg nyíltan az Opec-et, de nyilvánvaló, hogy hozzájuk fordul, megerősítve hogy „nyilvánvaló és sürgető szükség van kiegészítő, többlet szállítmányokra” tekintettel a nyersolaj szezonális kereslet növekedésére május és augusztus között.
Felszólítják az Opecet, hogy növelje a kitermelést, azért hogy így csökkentsék a magas olajár okozta gazdasági károkat. Az Igazgató Tanács „komolyan aggódik, hogy az olaj ár növekedés kétségessé teszi a gazdasági fellendülést. További áremelés ebben a gazdasági ciklusban visszavetné a növekedést, ami nem használna se a fogyasztóknak se a termelőknek”
Mi történt velük? Egy kétségbeesés szülte támadás? Beizzították a bombázókat? Semmi ilyesmi. Egyszerűen az Opec elnökségét most Irán tölti be, és az Opec következő ülése június 8-án lesz, ahová az iráni elnök mint az Opec elnöke érkezik. Így most mindenki keménykedik, és ököllel üti az asztalt: ha drága az olaj, ha a benzin ára az egekben, akkor ez Irán bűne.
Valójában az Opec kitermelése áprilisban 1,3 millióval kisebb volt, mint még a libai krízis előtti szint, és többen azt gyanítják, hogy a szaúdiak, és az irániak megegyeztek, hogy a piacot szomjasan tartják, és így kaszálnak az árakon. De hogy-hogy, a szaúdiak nem Iránnal akartak háborúzni, aki Bahreinbe akar bevonulni? Igen, valóban. Ez egy folyamatos ellentmondás, de kit érdekel.

Szaúdi termelés: nincs felfele tovább

Hetesi Zsolt — Wed, 20 Apr 2011 22:16:28 +0000

Az Arab Energia Klub oldalán megjelent publikáció szerint Szaúd-Arábia kitermelése nem fogja meghaladni a 9 millió hordót naponta 2015-ig. Majed Al Moneef cikkében arról ír, hogy az arab ország 2010-es átlagos kitermelése 8.2 millió hordó/nap volt, és ez 2015-ig lényegsen nem változhat. 2030-ra ugyan 10.8 millió hordóra kúszhat fel (vélhetően azért ilyen távoli az időpont, hogy senki ne vegye majd észre: nem így történt....).

A cikkben szó esik az ország tartalék olajkitermelési kapacitásáról is, mely 1.5 millió hordó/nap tartalékot jelent. (Forrás)

Miért is írok itt erről? 3 oka van.

1. Szaúd-Arábia nem képes fedezni a kiesett líbiai olajat a piacon kitermelése növekedésével. Ez az alábbi ábrán is jól látszik:

Szaúd-Arábia (fekete: y-tengely balra) és Líbia (piros: y-tengely jobbra) olajkitermelése 2005 januárjától 2011 március végéig. (Forrás: TOD)

Látható, hogy míg a líbiai kitermelés esett lényegében 1 millió hordóval, a szaúdi nem nőtt, pedig erre kimondott ígéretek hangzottak el (bár a piac nem hitte el teljesen, joggal, mint látjuk). Ez hosszú távon magas olajárat jelent, illetve néhány hónap múlva magas gázárat is (amit itt az EU-ban a német atomerőművek vélhető leállítása még fokozni fog).

2. A fentebbi cikk adatai alapján az arab királyság 2015-ig egyáltalán nem képes semmilyen érdemi növelésre, azaz a szaúdi kitermelés platón marad - lehet, hogy tetőzött, csak ezt így leírva még egy ideig nem láthatjuk.

3. A tartalékkapacitás adata 25%-ot csökkent ezen hír alapján, a korábbi 2 millió hordó/nap-hoz képest. Finoman történik az információ adagolása, de történik.

4. Szaúd-Arábia belső piacán napi 2.6 millió hordó olaj fogy el, a maradék jut exportra. Évente 9%-al nő a hazai fogyasztás, azaz 2015-re 4.5 millió hordó lehet naponta. Ekkor tehát már csak 8.7 - 4.5 = 4.2 millió hordó/nap fog exportra jutni, szemben a 2010-ben jutó 5.7 millió hordó/nap-pal. Ez pedig ~25%-os exportesés 2015-ig. Kibírjuk? Komolyan kérdem.

Amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra

Magony András — Wed, 30 Mar 2011 13:27:35 +0000

Hetekben egyre többször merült fel bennem az a gondolat, hogy tényleg túlléptünk e a válságon, vagy csak jótékony feledés homálya fedi a problémát. Nem kellett magamat sokáig győzködni, gyorsan arra a megállapításra jutottam, hogy a mindennap küzdelmei, és a világ hangos hírei szépen elfeledtették a problémát, miközben nem hogy csökkent, inkább még mélyült is a körülöttünk formálódó válság.

Pénzügyi rendszer semmit se változott, ugyan olyan kapzsi és "kaszinó játékos", mint 2008 előtt, szénhidrogéneket ugyan úgy égetjük, ráadásként még bele is húztunk(főleg Kína), világunk morálisan ugyan úgy erjed továbbra is.

Ebben a felettébb "kellemes" életérzésben futottam össze egyik ismerősömmel, aki többek között arról panaszkodott, hogy nem megy a bolt, nincs munka, mindenki vár, és csak halogatja azokat a beruházásokat, amiket már tegnap kellett volna elkezdeni. Kérdeztem ennek okáról, és erre egy egyszerű válasza volt: "Mindenki be van etetve, azt hiszik hogy az állam majd segíteni fog, lakossági pályázatokra várnak, miközben lassan 1 éve nincs semmi kilátásban, csak a marketing megy..." Ismerősöm problémája nem egyedi, erre nagyon jó példa ez a cikk:

http://www.naplopo.hu/palyazat/palyazat_tortenelem.html

Szomorú az egészben az, hogy a hivatalosan kilábalást jelentő megújuló technikák hazai forgalmazása és építése nemhogy nőne, inkább stagnál/csökken. Ebben a szellemben felettébb érdekes lesz elérni a 2020-ra 20% megújuló részarányt... Aki kicsit is megértette az energia válságot, tudja és érzi, hogy gőzerővel kellene a megújulókat építeni, ennek ellenére idehaza nem történik semmi, szó szerint visszalépünk, és még jobban leszakadunk a nyugattól, de lassacskán már a kelettől is. Mit lehet tenni? Egy dolog biztos, várni már nem lehet!
Személyes véleményem az, hogy ha tehetjük támogatások nélkül már most vágjunk bele olyan beruházásokba, ami csökkenti az energia fogyasztásunkat(épület szigetelés, nyílászáró csere, szellőztető rendszer), háztartásunk számára villamos energiát és hőt állít elő(pl napelem, pellet kazán, faelgázosító kazán, napkollektor,stb), mert arra kár spekulálni, hogy olcsóbb lesz a gáz vagy a villany. Tegyük a szívünkre a kezünket, 2008 után biztosak vagyunk abban, hogy a banki megtakarításaink érték állóak lesznek 10 év múlva? Egy energiaválságban nyakig elmélyült társadalomban lesz pénzünk és erőforrásunk megújulókat megvenni és felszerelni?
Nem hiszem, hogy így lenne...

Zárszóként csak annyit mondanék, amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra. Ebben a szellemben tekintsünk a megújulókra is.

Stabilan 100 dollár felett az olajár - rossz politikai, vagy pontos tervezés?

Molnár Géza — Mon, 28 Mar 2011 07:39:56 +0000

A jelenlegi politikai helyzet, elsődlegesen az arabválság "fokozódása" tartósan magas olajárat eredményezett. Az ember hajlamos azt hinni, mindez egyfajta szerencsétlenkedés, elhibázott politika eredménye. De valóban így van?

Varró László a Nemzetközi Energiaügynökség frissen kinevezett, kulcspozícióban lévő vezetője egy interjúban a következőket mondotta:

"A ’90-es évek fordulóján az olajár elindult felfelé. Tíz dollárról felemelkedett 20-ra, 40-re, 80-ra stb. Hihetetlen erőfeszítések mentek bele a kutatás-fejlesztésbe. Amikor tartósan magas az olaj ára, akkor a technológia fejlődik. Tengeri olajkitermelés létezik már a ’70-es évek óta, de a ’90-es évek közepéig nagyjából 500 méteres mélység volt kitermelhető az akkor létező technológiával. Ma a Tiberrel - ami 2010 legnagyobb felfedezése volt a mexikói öbölben - 3500 mélyen kezdtek fúrni a tengerfenéken és onnan még 5000 métert fúrtak lefelé. Mélyebbre fúrtak, mint a Mount Everest magassága, tengerszint felett.

És ezt is megéri kitermelni…

Hordónkénti 100 dolláros olajárért? Bármit. Annak ellenére, hogy az erre képes fúróhajó napi bérleti díja egymillió dollár körül van. De egy ilyen mezőről a kitermelés majd felmegy 100-200-300 hordóra naponta. Az tízmillió dollár naponta."

Ha ezt nézzük, lehet, nem is bénáznak a Líbiában. A világ kitermelhető olajkészletei fokozatosan nőnek, feltéve, ha az olajár tartósan 100 dollár fölött van. Nem kizárt, hogy a két mozzanat között van összefüggés. Kérdés csak az, mit szól mindehhez a világgazdaság. Ezzel együtt erősödhet a gyanúnk: az olcsó energia korszakának vége. Kérdés, hogy a gazdasági fejlődéshez olaj, vagy olcsó olaj kell. Igen vékony határmezsgyén mozgunk. Egyfelől: milyen ár mellett éri meg a készletek kitermelése, másfelől, milyen ár mellett tartható fenn, esetleg fokozható a növekedés. A világgazdaság e két tényező között már most borotvaélen táncol.

(Az idézett riport itt olvasható: http://www.fn.hu/makro/20110324/varro_szisztematikus_olajhiany_lesz/ )

Ellenálni az elkerülhetetlennek - az atomenergia kapcsán

Hetesi Zsolt — Sun, 27 Mar 2011 23:38:56 +0000

Döbbenten szemlélem hetek óta mindazt, ami Fukushimában zajlik. Hirtelen az érdeklődés középpontjába került az atomenergia - ismét. Nem célom a teljes körű tájékoztatás, annál inkább, mivel erre illetékes hatóságok léteznek. Röviden mégis írok a körülményekről, illetve a lehetséges hatásokról, valamint egy hosszabb távú következményről.

Röviden a történtekről

A földrengéskor leállt a három működő blokk. Másik három éppen állt karbantartás miatt. A leállított blokkok vészhűtését dízelmotorokkal keringetett víz oldja meg ilyenkor (azaz a dízelmotorok termelik az áramot), de ezt leállította a szökőár. Víz hiányában a fűtőelemet tartalmazó rudak túlmelegszenek (mert éppúgy, mint a nagyanyám sparheltjében, a reakció után a "parázs" még hűl, de nem hűl azonnal kezelhető hőmérsékletre, illetve a további bomlások miatt még hőtermelő reakciók is vannak), és a cirkóniumburkolat, amelybe ágyazva vannak reakcióba lépve hevesen oxidálódik. Ez ha hirtelen játszódik le, a rudak megrepedhetnek. Valószínű, itt is ez történt, ami arra utal, hogy a hűtés nélkül maradt reaktorban 1200 C körüli hőmérséklet lehetett.

Zr + 2 H2O (gőz) = ZrO2+2 H2

A hő elvezetése fontos feladat, mert a hűlés viszonylag lassú. Az egyes reaktor a működés során 1400 MW hőteljesítményt ad, a kettes és a hármas 2380 MW-ot. Ha folyton hűtenék, egy nappal a leállítás után még mindig ennek a teljesítmények 2%-át adja le hőben a reaktor, egy évre rá pedig durván 0.2%-át. Ezért fontos a folytonos hűtés, mert még egy évig több MW hőteljesítmény van jelen, amely képes magas hőmérséklet létrehozására a reaktortartályban (konténment) hűtés nélkül.

A cirkónium oxidációja után feldúsul a hidrogén (ld fenti képlet), melyet le kell engedni a reaktortartályból, hogy be ne robbanjon. Ez a gáz robbant fel kívül a rekatoron.

Valószínűsíthető, hogy az egyes blokk konténmentje sérült, mert a turbinacsarnokban erősen radioaktív víz van, mely a legfrisebb hírek szerint 1000 mSv/óra értékkel sugároz. Ez a természetes háttérsugárzásnál 3 milliószor magasabb. Mivel az utolsó hűtőkör a tengervízből származik, most ezen a körön keresztül a radioaktív víz kijut a tengerbe (egy szakmai blog kommentje alapján valószínűleg apálykor tud kijutni a turbinacsarnokból).

Veszélyek, sugárzás-értékek

Az erőműben dolgozók által kapható össz dózist a katasztrófa miatt 250 mSv-re emelték. Ha egy dolgozó negyed órát tartózkodik a turbinacsarnokban, akkor ezt össze is szedi (1000 mSv/óra --> 250 mSv negyed óra alatt). Az erőműből kijutó szennyeződés útját mutatja ez a z ábra:

Miután a turbinacsarnokban a sugárzás szintje a tegnapi 300 mSv/óráról 1000-re ugrott, kivonták a munkások jó részét. Ez lehet, hogy a hűtés leállását jelenti, ami pedig esetleg magleolvadással járhat.

Hosszú távó következmények

Az OECD-országokban felerősödtek az atomenergia-ellenes hangok. Merkel kancellár megváltoztatta álláspontját és egyelőre 3 hónapos moratóriumot hirdetett az üzemidő hosszabbítás terén, bár ebben a HVG legfrisebb száma szerint politikai okok (zöld szavazatok szerzése) is szerepel. Németország egyelőre nettó áram-exportőr, de a 17 atomerőmű (20,3 GW kapacitással) bezárása nehéz helyzetbe hozna egyes országokat, ahova a németek áramot adnak el - az atomenergiával termelt áram (141 milliárd kWh/év) ugyanis a teljes export majdnem 3-szorosa. Nagy-Britannia új erőművi tervei is elszállhatnak a politikai csaták közben (most olyan koalíció van Angliában, ahol az egyik fél ellenzi, a másik támogatja az atomenergiát). Sürgető igény fog fellépni az öreg erőművek bezárására is. Ez olyan forgatókönyveket indít be, melyek még tovább tolják fel a gáz és az olaj árát (amit a "bravúros" NATO-akció stabilan 100 dollár fölött tart). AZ OECD-országok villamos energia gondokkal nézhetnek szembe a viszonylag közeli jövőben.

A nukleáris reneszánsz a fejlődő országokban, valamint a törekvő Indiában és Kínában nem tört meg.

Utószó helyett

Most már nem mondhatjuk azt, hogy Csernobil nem ismétlődhet meg (noha szigorú értelemben véve nem ismétlődött meg...). Nem hivatkozhatunk arra, hogy a szovjet személyzet nem állt a helyzet magaslatán. Láthatjuk, hogy az emberi technológia bizonyos helyzetekben túl törékeny, és a 3. legnagyobb gazdaság valamint a csúcstechnológia hazája nem tudja kezelni a problémát (amit persze most nem emberi mulasztás okozott - vagyis csak részben). Minden 10-100 ezer üzemévre kellene jutni ekkora balesetnek, mégis gyakoribb. Itt valami hiba van... Mint ahogy a Titanic sem volt elsüllyeszthetetlen.

Köszönöm a megküldött javításokat, nem tudom kinek köszönhetem, de a cikk néhány helyen pontosításra szorult, megtettem.

26 pont a szorongás leküzdésére

Molnár Géza — Sat, 26 Mar 2011 08:43:45 +0000

Olajos Tibor kérésére rakom fel ide ezt a fordítást. A dőlt betűs részletek az én kiegészítéseim. (nincs sok).

26 pont a szorongás leküzdésére

írta: Kathy McMahon

www.energybulletin.net „26 things you can do to RIGHT NOW manage your anxiety"

Ha még nem aggódsz a holnap miatt, nyilván nem olvasod a híreket. Ha viszont a naponta rád ömlő hírek már megrémítettek, bizton jól jön néhány tettekre sarkaló gyakorlati tanács.

1. Ne a bevételeid akard növelni, a kiadásaidat faragd le. Előbb – 10%, 20%, majd 30% vagy akár 50%-al csökkentsd a kiadásaidat. Tervezd meg hogyan teheted ezt. Hidd el, jóval egyszerűbb a költségeid csökkentésével növelni a jövedelmed, mint a bevételi oldal felturbózásával. (pl. Hetente egyszer vásárolj! Tervezd meg a heti élelmezésed, szerezz be hozzá mindent. Akár a bio-piacon. Hidd el, ezzel a módszerrel olcsóbbá teszed a saját élelmezésed, és egészségesen fogsz táplálkozni. Csak ne engedj a 48-ból. Ha hét elején rosszul számolsz, akkor se vásárolj, húzd ki azzal, amit vettél. A következő héten majd jobban figyelsz)

2. Gondold végig, mennyi pénzt pazarolsz el anélkül, hogy bármi hasznod lenne belőle. Az égve felejtette lámpák, az éjjel-nappal működő számítógépek, a „fantom-fogyasztók”, vagy például a mikró órája, ami több energiát használ el, mint a mikrózás maga, mind-mind apróságok, de végül összeadódnak. Kapcsold ki ezeket a fantom fogyasztókat, majd ellenőrizd a villanyórád. A fogyasztási adatok bizonyítani fogják, hogy pénzt takarítottál meg.

3. Állíts fel három kategóriát a vásárlásaid ésszerűsítéshez: a) alapvető fogyasztási cikkek; b) komfort javak; c) egyéb. Egy héten át mindent, amit megvásárolsz, illessz a rendszer valamelyik kategóriájába, majd elemezd a listát. Tegyük fel, hogy a múlt héten ruházatot vásároltál, ezen belül pedig zoknikat és egy pár elegáns cipőt. A zoknikat a legtöbb ember az a) vagy a b), az elegáns cipőt pedig az egyéb kategóriába sorolná – hacsak nem munkaruháról van szó. A Nagy Ésszerűsítési Verseny ezennel kezdetét vette. Gondoskodj róla, hogy az általad vásárolt termékek egyidejűleg minél több kategóriába besorolhatóak legyen.

4. Fontold meg az ételek összetevőikben történő megvásárlását, mindezt úgy, hogy nagyban vásárolsz. Például egy mirelit pizza helyett vegyél lisztet, élesztőt, sót, húst, stb. Az összetevőkben történő vásárlás nemcsak azt biztosítja, hogy tudod, mit teszel az ételedbe, hanem töredékébe kerül, mint az előre elkészített mirelit pizza, hiszen a késztermékekkel nem csak magát az ételt fizeted meg, hanem az előállítás hozzáadott költségeit és az előállító profitját is. (Ehhez tedd hozzá az 1. pontban hozzáfűzött példánkat. Ha egy héten csak egyszer vásárolsz, kevesebb lehetőséged adódik megszédülni, ha pontosan megtervezed a heti „ellátmányt” kevesebb felesleges dolgot vásárolsz majd.)

5. Egyszerűsíts. Mindig gondold át vásárlás előtt, hogy van-e olyan termék, ami ugyan úgy tökéletesen megfelelő az adott célra. Arra kell itt gondolni, hogy a fogyasztói társadalom előállította specializált cikkek ugyan megteremtik a maguk keresletét – de arra is, hogy minél speciálisabb egy ilyen cikk, annál egyszerűbbé válik a fogyasztó zsebéből a hozzá kapcsolt árat kihúzni, ami szintén specializált lesz. Borotválkozó gél a jó öreg szappanhab helyett. Ablakpucoló az ecet helyett. Nézz vissza a múltba. Az őseid vajon hogyan voltak képesek leélni a bőrápolók és pipereszerek nélküli emberöltőket? Egyszerűsíts, és vásárolj nagy mennyiségben.

6. Keresd a minőséget. Bár a tartós, minőségi termékek többe kerülnek, de jól vannak elkészítve, ezért tovább tartanak. Továbbá, az olcsóbb változatokat amikor elkoptak, nem tudod olyan könnyen pótolni, miután elhasználtad. Mostantól ne csak az árat, de a várható élettartamot is vedd figyelembe a vásárlásnál. Az a tapasztalatom, hogy a polcokra kerülő eredeti, minőségi terméket idővel alacsonyabb költséggel előállított, gyengébb termékre cserélik, az eredeti árat megtartva. Addig vásárold a minőségi változatot, míg teheted, és légy benne biztos, hogy az a) kategóriába fog tartozni (lsd. 3. pont)

7. Használj kézpénzt. Egyszerűen csak tedd ezt. Számold össze, hogy általában mennyi pénzt költenél (bankkártyákat és csekkeket használva), majd vedd ki ezt az összeget kézpénzben egy hétre, két hétre, vagy egy hónapra előre. Ha a te és a családtagjaid elköltöttétek ezt az adott keretet az előre meghatározott időszak lejárta előtt, maradjatok otthon, és álljatok le a költekezéssel egészen addig, míg a következő periódus el nem kezdődik. Felmérések kimutatták, hogy a kézpénzes gazdálkodásra váltva a fogyasztók 20-25%-al kevesebbet költenek, mint bankkártyát használva tették volna. Profitálj ebből az információból. Szokj hozzá a kézpénzhez, felejtsd el a műanyagot.

8. Az egész családod vedd rá, hogy szorítsák vissza a b) és c) kategóriás kiadásokat. Miután felállítottál egy 20%-os célcsökkentést, vond be a gyerekeket is ebbe az akcióba. Ha ez érinti a különórákat, táncórákat, bávásárló-túrákat, stb., akkor egyeztessetek a gyerekekkel arról, hogy pontosan mely dolgokra vonatkoznak a megszorítások. Ha hűen viselkedsz a saját elhatározásaidhoz, a gyereked is tisztelni fogja azokat, és ő maga is megbarátkozik az új körülményekkel. Ám ha csak bejelented a terveket, de továbbra is c) kategóriás termékeket vásárolsz, elveszíted a hitelességed, és egy családi lázadással kell majd szembenézned. Az egyes kiadások kategóriákba sorolását családként tegyétek meg, törekedve a konszenzusra, hogy később ne érjenek váratlan meglepetések.

9. Az utazásaidat mértékegysége ezentúl a kilométer, ne a perc legyen, továbbá azt is gondold ki, hogyan tudod ezeket a kilométereket fosszilis üzemanyag felhasználása nélkül megtenni. Mikor valaki csak ennyit mond, hogy ez 30 percre van, tedd hozzá a kérdést, hogy gyalog, biciklivel, vagy autóval? Ez egy olyan hozzáállásbeli változtatás, amelyet mindnyájunknak meg kell tennünk.

10. Tanulj meg otthon maradni. Együgyűen hangzik, de sok embernek az otthon csak egy olcsó motel az élet autópályája mentén, ahol bedob pár falatot és megalszik, mielőtt folytatja az utat. Ha megtanulsz otthon lenni, az talán segít megoldani a problémáid a szeretteiddel. Mivel így többet leszel a szeretteiddel, talán magasabbak lesznek az elvárásaid a gyermekeiddel szemben is, akik így megtanulnak viselkedni.

11. Lassíts le, pihenj többet, és szépítsd meg az otthonod. Itt most nem egy új szófa vásárlására gondolok. Olyan egyserű dolgokra gondolok, hogy az útvonalat, amin nap, mint nap vonulsz egyik helyiségből a másikba, és amin szőnyegek már rojtosra koptak, hozd rendbe, tartsd tisztán. Alakíts ki egy nyugodt zugot a zenehallgatáshoz, olvasáshoz, ahol a rendetlenség nem tereli el a figyelmed. Arra gondolok, hogy a konyhai felszereléseid tarts rendezetten egy meghatározott helyen, hogy a főzés könnyeddé, egyszerűvé váljon. Mond ki, hogy „Az otthonon az a hely, ahol az időm java részét töltöm.”, ezután pedig figyeld meg az érzelmi reakciód. Hogy ha ez pánik vagy szörnyülködés, akkor tegyél ellene, hogy legközelebb ne így legyen.

12. Hozd egyenesbe a dolgaid a szeretteiddel és azokkal az emberekkel, akikkel együtt élsz. Lezáratlan ügyek, kimondatlan ellentétek, az udvariatlan beszólások, a dühös vagdalkozások nem csak kellemetlenné teszik az otthon-tartózkodást, de az egészségedre is kihatnak. A rossz házasság a jó egészség ellensége. Tedd tisztába a dolgokat, légy őszinte magaddal a saját boldogságod érdekében, ismerd el, ha valami a te számládra írható az adott szituációban. Egy átlagos bajban lévő pár hét évet vár, mielőtt segítséget kérne, és általában ennél a pontnál a problémák már túlságosan elmélyültek. Megpróbálhatjátok magatok legyőzni őket, de ha nem menne, akkor keressetek profi segítséget.

13. Adj feladatot a gyermekeidnek. Manapság nagyon kevés gyermek veszi ki a részét a családi feladatokból, és ez az emberiség történetének bizarr fordulatát jelzi. Ha úgy látod, hogy a gyerekek csak a saját dolgaikkal törődnek, kérdezd meg magad, hogy te milyen mértékben vártad el tőlük a hozzájárulást a komolyabb dolgokhoz. Ha nem tudod őszintén mondani, hogy „Haver, örülök, hogy rávettem a fiam/lányom X házkörüli munka elvégzésre, így nem nekem kell még ezzel is foglalkozni…”, akkor megfeledkeztél felelősségre, megbízhatóságra, más emberekkel való együttműködésre, együttélésre nevelni a gyerekeid.

14. Kapcsold ki a számítógépet / internetet / TV-t / telefont / mobilt / személyhívót / okostelefont / faxot minden nap annyi egy rövid időre, hogy addig is zavartalanul együtt lehess azokkal, akiket szeretsz. Éld meg jutalomként azt az időt, mikor a világ legfontosabb emberei leülnek melléd, hogy csak rád figyeljenek, megnyíljanak előtted, és kikapcsolódjanak a társaságodban. Tanúsíts kemény ellenállást a technológiával szemben. Nyújtsd ezt az értékes szünetet olyan hosszúra, hogy a tech-elvonás tünetei elmúlhassanak, mígnem a nyugalom és béke járja be a házat. Ezt a szokást kövesd (fogd fel úgy, mint egy kísérletet, ha szükséges) legalább egy hónapig, és vitassátok meg, hogy mi minden örömtelit és szórakoztatót tudtok csinálni családként, illetve egyénekként ezekben az elektromosság nélkül töltött órákban.

15. Alaposan mérlegeld, hogy megéri-e túlórázni, ahelyett, hogy ezt az időt egy élhetőbb élet kialakítására fordítanád. A pénzkeresést az első számú alapcselekvésnek tekintjük, de talán itt az ideje, hogy megkérdőjelezzük ezt az elgondolást. Ha holnap igazán komolyan beütne a válság, felkészülten néznél vele farkasszemet? Raktál félre élelmiszert? Van egy kis zöldségeskerted? Elég jól kijössz a szomszédjaiddal ahhoz, hogy segítséget kérj tőlük (segítséget nyújts nekik)? Kapcsolatban állsz vallási vagy civil szervezetekkel, akik képesek szélesebb körű támogatást nyújtani? Elsimítottad a házasságod problémáid? Megtanultál igazán örülni a gyerekeidnek? Nem kétséges, a pénz fontos, de mégis az idő a legértékesebb tulajdonunk. Jól gondold meg, mire használod.

16. Képzelj magad elé egy képet egy olyan jövőről, amiben szívesen élnél. Ismered azt a frázist, hogy az ember nem élhet remény nélkül? (Jól van, tudom, vannak, akik nem hisznek a remény szóban, ezért használjuk inkább az elképzelés szót helyette.) A legboldogabb családoknak van egy határozott elképzelése arról, hogy mi célból élnek és dolgoznak. Ez az elképzelés átsegíti őket a nehéz időkön is. Rajta, gondolj a legrosszabbra. Ezután képzeld el, hogyan tudnál mégis egy kielégítő életet élni mindezen rossz közepette is, és képzeld el, mi tenné értékessé az életet számodra. (Egy tipp: ha nem képzeltél magadnak jó barátokat, boldog családot, zenét, finom ételeket, valószínűleg túl sivár a fantáziád…) Erről a képről írj egy történetet, benne főszerepben veled, rajzolj róla egy képet, énekeld meg. Valósítsd meg!

17. Készíts egy listát a céljaiddal. A legtöbbünk túlságosan optimista, ha arról van szó, hogy mit lehet elérni egy éven belül, de túlságosan pesszimista, ha az időtáv tíz év. Készítsd el a nagy tervet, és válassz ki néhány dolgot, amin valóban dolgozni kezdesz (így van, n.é.h.á.n.y. dolgot…). Minden egyes nap foglalkozz mindegyikkel egy kicsit, vagy egy ideig koncentrálj csak az egyikre, míg meg nem untad, utána válts egy másikra.

18. Tartsd szem előtt a hosszútávot, és vedd figyelembe, hogy az út közben adódó dolgok hogyan segítenek elérni a nagy célt. Add meg magadnak a lehetőséget olyan kitérőkre, amelyekről tudod, hogy nem nyílegyenesen visznek előre. De hogy biztos lehessen abban, hogy nem is térítenek el túlzottan a kijelölt utadról, kérdezd meg magad: „Ez a dolog az ön-kiteljesítés felé vezet?” „Ha fosszilis üzemanyagot használok ennek a célnak az elérésére, ezzel kifejlesztek olyan képességeket, amiket később hasznosíthatok, hogy később ugyanazt a célt fosszilis üzemanyag nélkül is megvalósíthassam?” Például, ha semmit sem tudsz a barkácsolásról, akkor az elektromos szerszámok nagyban megkönnyíthetik a tanulást. Ha már rájöttél, hogyan rakj össze dolgokat, ezt a tudást később kamatoztathatod, mikor kézi szerszámokat használsz. Egy motoros kerékpár rávehet, hogy biciklizz, így jobb formába kerülhetsz, és később már nem kell a motort használnod, a saját izmaid is képesek lesznek megküzdeni a feladattal, segítség nélkül.

19. Figyeld meg, hogy a csordaszellem milyen hatással van rád, és még azelőtt próbáld meg átvenni a vezérkos szerepét, mielőtt eltaposnak.

20.Védd a lelked egészségét, ugyanannyira, ahogy azt a tested egészségével is teszed. Depresszió, paranoia, drogok, családon belüli erőszak, alkoholizmus, apátia, átkozódás, rögeszmés szokások – mint a zabálás, szerencsejátékok, kyber-szex, névtelen-szex … Ezek mint a túlhajszolt élet tünetei. Rántsd meg a gyeplőt, ha elszaladnak veled a lovak, hallgasd meg az embereket, akik kifejezik aggódásuk érted és a viselkedéseddel kapcsolatban. Találj valakit, lehetőleg közeli barátokat vagy családtagokat, akik segítenek levenni a válladról a rád nehezedő terhek egy részét, akik meghallgatják az aggodalmaid, akikkel megoszthatod a legmélyebb félelmeid is. Ha segítségre van szükséged, kérj, és bizonyosodj meg róla, hogy ez a segítség konkrét dolgokkal készít fel arra, hogy a jövőben is meg tudj küzdeni a rád váró nehézségekkel. Beszélj akár az anyukádról, ha ez segít abban, hogy értékesebb életet élj, és már ma elindít azon az úton, amin járni szeretnél. Tarts néhány „lelki-egészség” napot. Tudod, olyat, amikor csak azért veszel ki néhány szabadnapot, hogy belélegezd a rózsák illatát, délig aludhass, teljesen kikapcsolj, vagyis nem másért, hogy élj.

21. Tanulj meg különbséget tenni az egészséges élvezetek és azok között, amelyek kiégetik az agyad és tönkreteszik az egészséged. Nyomás alatt a legtöbbünk személyiségének meghatározó jegyei túlzottan markánssá válnak. Néhányunk teljesen elvonul a világ elől és bezárkózik. Néhányan alávetjük magunkat olyan tevékenységeknek, amelyekben másokat szolgálunk ki, és magunkról teljesen megfeledkezünk. Megint mások akciófüggők lesznek, hogy képesek legyenek kezelni a szorongásukat, közben elfelejtik mérlegelni, hogy mit miért tesznek, van-e értelme annak, amit művelnek. Van, akit elhagy az önbizalma, képtelennél válik akár a legegyszerűbb döntések meghozatalára is, attól való félelmében, hogy hibázik. Van, aki egocentrikussá válik, mások, ellenkezőleg, elhagyják magukat. Másokat uralmuk alá hajtanak a negatív gondolatok, és elvesztik a tisztánlátás képességét. Olyan is előfordul, aki világnézetét intellektualizálja, elvágva a másokkal és saját magával való érzelmi kapcsolatokat.

Ez a rövid, korántsem teljes felsorolás megmutatja az olyan „univerzális tanácsok”, mint „a merd kifejezni az érzelmeid”, vagy a „koncentrálj önmagadra” hordozta veszélyeket. Ismerd fel, hogy melyik irányba csúsztál le az útról, és állítsd meg a folyamatot, mielőtt az árokban kötnél ki. Vonj be embereket az életedbe, akik ellensúlyozzák a rád jellemző tendenciákat. Ha minden miatt aggódsz, keress egy laza embert. Ha hajlamos vagy elfojtani az érzelmeid, keress egy improvizációs dráma-csoportot. Ha viszont hajlamos vagy túldramatizálni minden helyzetet, akkor legyen melletted valaki olyan, aki előbb gondolkozik, aztán érez. És készülj fel a súrlódásokra, amik az eltérő személyiségek találkozásából eredhetnek.

22. Legyen egy állatka, amivel foglakozol. Az emberek 85%-ának van kedvence állata, legyen az akár vándormadár, mókus, aranyhal, kutya, macska, vagy más háziállat. Tudományosan igazolt tény, hogy törődni valakivel (vagy valamivel) jót tesz a lelki és a testi egészségünknek. Így például nagyobb valószínűséggel élünk túl halálos betegségeket. Ne sajnáld az időt, hogy nézd vagy játssz ezzel az állatkával, így akár a saját tudatod egy másik, mélyebb, érettebb részét is felfedezheted. A legfontosabb, hogy próbálj meg kikapcsolódni közben.

23. Törődj kevesebbet a Hírekkel. Ha azt veszed észre, hogy naponta többször is átböngészed a híreket, állítsd le magad, a saját érdekedben. Tarts hír-szünetet. Menj, és merítkezz meg valami szépben, a művészetben, de rád vár a természet lágy öle is.

24. Készíts egy húszas listát azokról a dolgokról, amiket a legjobban szeretsz csinálni, és rakd ki egy olyan helyre, ahol minden nap látod. Minden egyes dolog mellé írd oda, hogy mikor csináltad utoljára, és hogy gyakrabban (GY) vagy kevésbé gyakran (KGY) szeretnéd csinálni. A következő rubrikába jegyezd fel, hogy a szüleid is csinálták-e, azután pedig, hogy 85 évesen is képes leszel-e csinálni (85). Ha pénzbe kerül, jegyezd fel azt is, illetve, hogy kell-e hozzá egy barát, vagy egy speciális barát társasága. Miután minden adatot összegyűjtöttél, a móka kedvéért rangsorold a lista elemeit.

Például

Tevékenység	Mikor csináltam utoljára?	Többször/ kevesebbszer?	Szülők is csinálták?	85?	Pénzbe kerül?	Baráttal/Speciális baráttal?	Rang
éneklés	ma	t	anyu	85	_	_	1

25. Ne próbáld megváltani a világot. Helyette foglalkozz a szűk környezeteddel. Varázsold szebbé az utcád. Ültess néhány gyümölcsfát. Barátkozz össze a szomszédjaiddal. Nyisd meg az éléskamrád mások előtt. Hozzatok össze egy közös kis segélyalapot, és támogassátok azokat, akik elvesztették a munkájukat vagy épp nem tudják fizetni a csekkjeiket. Lehet, hogy a következő héten te szorulsz majd támogatásra. Vedd fel a járdán heverő szemetet, akkor is, ha nem te dobtad el. Emlékeztesd magad, hogy csak egy csepp vagy a tengerben, nem birtoklod a Földet, csak egy része vagy annak, a Föld birtokol téged.

26. Vesd el a sémákat. Az emberek általában 25 pontos listákat készítenek. Te adj hozzá egy 26.-at is. Ne kövesd a tömeget, előzd meg. Ha követni kezdenek, akkor te leszel a vezető. Ha nem, akkor megelőzted a korod, vagy a rossz irányba indultál el. Mindenesetre, élvezd az utat, amit választottál, és törd meg a saját magad kialakított rutint.

Végezetül nézd meg ezt a videót további ötletekért. (Itt az eredeti szövegben sem jött át a hiperhivatkozás.)

(fordította: Marsal Tamás 2011)

Két dülöngélő dominó: Omán és Szaúd-Arábia. Jön a 200 dolláros olaj?

Hetesi Zsolt — Wed, 09 Mar 2011 13:17:09 +0000

A kulcskérdés az, hogy az OPEC még nem termelő, de munkába fogható ún. szabad kapacitása (spare capacity) elegendő-e arra, hogy ha kihullik még valaki a termelők közül, akkor betömje a rést. Kérdés még, hogy Omán (az ország nem OPEC-tag), vagy Szaúd-Arábia (SzA) esetén a zavargások vezethetnek-e az export eséséhez?

Líbia esetét ismerjük. Egyelőre a termelés 2/3-a esett ki, azaz hiányzik a piacról nagyjából 1.2 millió hordó olaj. Ezt főképp néhány ország érzi meg, például Olaszország, ahol napi 134 ezer hordó, a teljes export 22%-a líbiai eredetű, vagy Írország, ahol a teljes export 24%-a líbiai.

Forrás: Economist

A jelenlegi szabad kapacitást 6 millió hordó/nap-ra teszi az OPEC és 4 millióra a szakértők, ebből csak SzA-ra esik 3.5 millió hordó - az OPEC szerint - vagy 1.5-2 millió hordó a szakértők szerint. A kisebb számok vélhetően hitelesebbek, főképp Al-Husszeini múltkori WikiLeaks-beli állításai után.

Képzeljük el ha a címben említett két dominó közül egyik eldől. Mi történhet?

1. Omán. Az olajtexportjuk körülbelül 750 ezer hordó/nap, ami kicsit még nőhet. Kiesése főleg a távol-keleti országok körében lenne érezhető, mert Japán és Dél-Korea a célpontja az ománi exportnak. Az export egyébként a világpiac fél százaléka körüli.

2. SzA. 2009-ben 7.3 millió hordó/nap volt az exportjuk, lassan növekszik egyébként. A világ olajigénye 2.7 millió hordó/nap-pal nőtt 2010-ben (főképp az OECD-gazdaságok helyreállása miatt), és várhatóan újabb 1.5 millió hordó/nap-pal fog nőni ebben az évben az EIA szerint. Ennek köszönhetően ismét előállhat a 2008-as helyzet, főképp ha a szabad kapacitás esik, mert például nem lesz benne Líbia. Ha SzA exportja kiesne, akkor hirtelen 18% hiány keletkezne. Ha csak nem lenne behozható szabad kapacitása, akkor is gondok lennének, mert Líbia termelésének jó része egyelőre nem jut ki a piacra.

SzA olajtermelése (szürke), exportja (zöld) és belső fogyasztása (fekete vonal). Figyeljük meg az export esését az utábbi években.

És van itt még egy - eddig nem említett - érv. Lehet, hogy SzA népe nem robbant ki komoly átalakulást a március 11-re meghirdetett "harag napján". De Líbia kiesett kapacitását nem képes hónapokig, vagy évekig pótolni. Láthattuk ugyanis Irak példáján, hogy ott évek után sem tért vissza a termelés a békebeli szintre, és lehet, hogy egyhamar nem is fog. Hasonló várható Líbiában is...

Mindenesetre a líbiai hírek és a március 11-re meghirdetett szaúdi esemény elegendő volt ahhoz, hogy a határidős jegyzések esetén robbanásszerűen megjelenjenek a 200 $/hordó-ra vonatkozó ajánlatok.

A 200 $-os kötések felfutása Líbia és SzA zavaros eseményeinek hatására. (Forrás: Bloomberg)

Ha nem jön a líbiai olaj....

Hetesi Zsolt — Thu, 24 Feb 2011 15:19:03 +0000

Líbia még kitermelhető kőolajkészleteit az OPEC 44 milliárd hordóra becsüli, melynek körülbelül kétharmada lehet valós. Az ország teljes kőolajvagyona lehetett 45 és 55 milliárd hordó között (Jean Laherrére és Wood Mackenzie elismert szakértők becslései), melyből 27 milliárd hordót már kitermeltek. Kadhafi hatalomra jutása óta az olajtermelés csökkent, másodlagos csúcs azonban még lehetséges, de már nem fogja meghaladni az 1970-es 3.3 millió hordó/nap-os kitermelést. Líbia népessége 6 millió fő, és folyamatosan nő. Ennek köszönhetően a saját olajfogyasztás is növekszik, így exportra csak mintegy 1.4 millió hordó olaj jut naponta, mely lassan csökken.

Líbia olajkitermelése (fedőgörbe), saját fogyasztása (kék), exportja (sárga) a múltban és előrejelzés a jövőre nézve. (The Oil Drum)

Amennyiben a zavargások kiterjedése miatt leáll az olaj- és gázexport az országból, a világpiacról hiányozni fog a teljes exportolaj-mennyiség 3.6%-a. Ekkora hiány az olajpiacon képes az árat tartósabban 100 $/hordó fölé tolni, ugyanis Szaúd-Arábia csak lassan, és vélhetően nem a kívánt szinten tudja pótolni a kieső líbiai olajat. Mindeközben ugyanis a világ kőolajigénye ismét erőteljesen növekszik és összevethető az OPEC-országok valós fölös kapacitásával, melyet akkor vetnek be, ha krízis állna elő (lejelentett fölös kapacitásuk nagyobb, mint a valóságos).

Az igény két forrású:

Kína és India növekvő olajigénye
Az OECD-országok a gazdasági válság miatt 2008-9-ben csökkentették fogyasztásukat, most ezt szedik vissza.

Wikileaks, olajhozam-csúcs, egyebek

Hetesi Zsolt — Sat, 12 Feb 2011 15:05:53 +0000

Több levelet is kaptam, hogy írjak a Wikileaks Szaúd-Arábiát érintő kiszivárogtatásairól. Amikor elolvastam a hírekben szereplő adatokat, nem túlzottan lepődtem meg.

Röviden összefoglalva, három dologról van szó az üzenetekben. 2007-ben figyelt fel ezekre a rijádi amerikai nagykövet, amikor kapcsolatba került Szadad Al-Husszeinivel, aki a szaúdi Aramco olajvállalat nyugalmazott vezető kutatója. Közeli olajhozam-csúcsot valószínűsítő kutatók körében régóta ismerősen cseng a neve.

Husszeini állításai a következőek:

1. A Közel-Kelet olajkészleteit a 80-as években 30-40%al túlbecsülték. Mindennek az volt a célja, hogy több kitermelési kvótát és így több bevételt szerezzen az adott állam. A bejelentett új készletek valószínűleg mindenestül kitalációk.

1. ábra. A Közel-Kelet jelentett olajkészletei (1P=bizonyított készlet [piros], a proven reserve szóból). Látható a hirtelen ugrás 1985 környékén, amikor a Közel-Kelet készletei minden előzmény nélkül megkétszereződtek. A kék vonal ezt a biztosnak állított készletet csökkenti a kitermelést vonva le. A zöld vonal mutatja, hogy ha nem hisszük el a készletek növekedését, mekkora lehet valójában a közel-keleti kitermelhető olajkincs.

Husszeini állítására azért figyelhetett fel az amerikai nagykövet, mert a szaúdi kitermelésről állítják a szaúdiak mindig, hogy ha megnő a világpiaci igény, még jócskén (40-50%-al) növelhető, azaz képes ellátni a világpiacot. Miután az olaj ára az USA-nak kardinális kérdés, figyelemmmel kíséri a háttérben, valósak-e szövetségese állításai.

2. Husszeini második állítása éppen arra vonatkozott, hogy a szaúdi kitermelés nem fokozható pillanatok alatt. Jelenleg 9.5 millió hordó naponta, de az exportra eladott mennyiség 16%-al csökkent tavaly óta, mert a hazai fogyasztás itt is töretlenül nő (v.ö. Export Land Modell Egyiptom kapcsán).

2. ábra. Szaúd-Arábia olajtermelése (szürke), exportja (zöld) és hazai fogyasztása (fekete vonal).

Kétségtelen, hogy 2008 vége és 2010 eleje között alacsonyabb lett az olaj ára és kicsit esett az igény is a fekete arany iránt, azonban most ismét 100 dollár körüli, és az igény is nő. Husszeini állítása (és valószínűleg a valóság) szerint a kitermelés nagyon lassan vihető fel akár 12 millió hordó/nap-ra, és afölé meg már nem nagyon. Mindez élesen ellentétes azza az állítással, amit az IEA fogalmazott meg, mely szerint 2030-ra Szaúd-Arábia 14.5 millió hordó olajat termel majd naponta.

3. Husszeini harmadik állítása már nem kapott komoly figyelmet, pedig ez az elsőt erősíti meg. Az olajszakértő szerint az sazúdiak által kijelentett 51%-os kinyerhetőségi faktor sem igaz. Ebben megint semmi meglepő nincsen. A világ legtöbb országában a kisebb méretű (néhány százmillió hotdó alatti) mezők kinyerhetősége 30% körüli, azaz a teljes mennyiség 30%-a termelhető ki, mely az új technológiák miatt felkúszhat 40%-ra. A nagyobb mezők esetén ez a mutató ugyan kicsit több, de kevés kivételes esetben éri el az 50%-ot. A szakértők becslése szerint jó, ha Szaúd-Arábia esetén a 40%-os kinyerhetőség elérhető. Ebben az esetben az ország még kitermelhető olajvagyona 147 milliárd hordó, szemben az 51%-os arányhoz tartozó 226 milliárd hordóval.

Mit jelentenek ezek a tények így együtt? A baj közelibb, mint sokan vélték, a szaúdi kitermelés nem növelhető akármilyen gyorsan, a csúcs pedig vagy már megtörtént (ha igen, akkor 2008 nyarán), vagy egy második csúcs még várható 2015-ig, nem sokkal nagyobb értékkel, mint a 2008-as, és elindul a lejtmenet. Mindenesetre Husszeini szerint a csúcs 10 éven belüli és Szaúd-Arábia nem tudja eltolni az idejét.

Egyiptomról röviden

Hetesi Zsolt — Mon, 31 Jan 2011 17:33:25 +0000

A The Oil Drum-on megjelent egy írás Egyiptomról. Amennyiben figyelmesen tanulmányozzuk át, egy csomó dolgot megérthetünk.

1. Egyiptom jelentősen el van adósodva. A CIA Factbook-ja szerint a GDP 80.5%-a a kormányzati tartozás, ami nagyon magas Afrikában és az arab világban.

2. Nagyjából eddig az évig Egyiptom olajat adott el külföldre, a befolyt bevételek jelentősen hozzájárulhattak az ország pénzügyi stabilitásához és élelmiszer-behozatalához.

3. Az egyiptomi olajkitermelés (ahogy megszokhattuk már az olajkitermeléstől) a 90-es évek eleje óta csökken, az ország belső felhasználása (a népességgel együtt) nő.

1. ábra. Az egyiptomi olajkitermelés (szürke), hazai fogyasztás (folytonos fekete vonal), és export (zöld) 1960 és 2010 között.

Következmények:

Mivel az ábra iskolapéldája az Export-Land Modellnek (ELM), így aztán segít megérteni, mi várható akkor, amikor egy fosszilis források eladásából, mesterségesen alacsonyan tartott árakkal működő országban hirtelen elkezd apadni a bevétel. Dióhéjban, mi is ez az ELM? Egy képzeletbeli ország napi 2 millió hordó olaj kitermelésével indul az első évben és fogyaszt 1 millió hordót napota (2. ábra). Miután kitermelése már a csúcs után van (tegyük fel), de egyelőre mivel van elég, nem korlátozza a fogyasztás hazai bővülését, az nő évente 2.5%-al. Ahonnan e két függvény együttes hatására hiányozni fog az olaj, az az eladott mennyiség. Az ábra példája alapján a kitalált ország 9 év alatt exportórből importőrré válik.

2. ábra. Az Export Land Model. Egy kitermelő ország olajbányászata évi 5%-al csökken (kék), hazai fogyasztása 2.5%-al nő (zöld). A kettő különbsége az export: piros.

Pontosan ez törtáénik Egyiptom esetén is. A mesterségesen alacsony árak most visszaütnek: emelkedniük kell; ezzel együtt eltűnik az ebből származó bevétel is, kevesebb jut az egyébként éget élelem-bevitelre - hisz Egyiptom lakossága töretlenül nő, évi 2%-al, nemsokára eléri a 79 millió főt, míg lakható területe alig nagyobb, mint hazánk.

3. ábra. Egyiptom népességének alakulása (fekte) és évi változása (zöld).

Miután 2010-ben saját bevallásuk szerint az élelem 40, a búza 60%-át külföldről szerezték be, így most neháéz helyzetben vannak:

- az olajbevétel hiányzik,

- a földgázból nem lehet növelni az eladott mennyiséget,

- jövőre vélhetően venni kell az olajat külföldről,

- időközben a 2008-as olajár-robbanás hatására megnőttek az élelemárak is, és nem nagyon estek aztán vissza.

Röviden ennyi. Még adalék lehet, hogy az Economist nyomtatott változata január 15-én beszámolt arról, hogy Iránban 75%-al nőtt a benzinár, az elnök beszéde után, melyben bejelentette a változásokat.

Ezen hírek azok, amik nélkül lehet sok mindent beszélni gazdaságról, meg forradalomról, meg sok minden másról, de mégis, velük érthetőbb a hírháttér.

Nincs még itt az olajhozam csúcs? A Hubbert-modell korlátai

Hetesi Zsolt — Mon, 24 Jan 2011 09:40:50 +0000

Az itt olvasható cikk eredetije a The Oil Drum című oldalon jelent meg. Fordította: Till Bálint.

Ugo Bardi a The Oil Drum állandó szerzője, az ASPO Italia tagja, vegyész, a Firenzei Egyetem fizikai kémia tanára.

A Hubbert-modell kimondja, hogy egy megfelelően nagy területen az olajkitermelés egy harang alakú görbét fog követni. Mikor a modellt a világ olajkitermelésének viszonylatában alkalmazzuk, akkor a maximális kitermelést „olajhozam csúcsnak” nevezzük. A görbe egyik vagy másik oldalának következményeit gyakran illusztrálják kövér illetve sovány tehenekkel. Az olajhozam csúcs eljövetelét gyakran a 21. század első évtizedére jósolták, azonban mostanáig nem állapítható meg egy egyértelmű csúcspont, 2004 óta inkább egy síkot láthatunk. Ez a cikk a helyzet megvizsgálásával amellett érvel, hogy Hubbert modellje, mint minden más modell csak bizonyos feltételek mellett érvényes. Számíthatunk arra, hogy a kitermelés továbbra is egy vízszintes síkot fog követni egészen addig a pontig, amíg a gazdaság képes lesz más ipari szektorokból forrásokat átengedni az olajkitermeléshez.

Colin Campbell és Jean Laherrere 1998-ban írtak egy cikket a „Scientific American-nek”, amiben azt jósolták, hogy a világ olajkitermelésének csúcsa („olajhozam csúcs”) 2004-2005 körül fog bekövetkezni. Becslésüket a hozzáférhető olajkészletek nagyságával kapcsolatos adatokra, illetve Hubbert modelljére alapozták, ami egy majdnem szimmetrikus, harang alakú görbét feltételez az olajkitermelésnél. Campbellnek és Laherrere-nek lehet, hogy igazuk volt, legalábbis abban az esetben, ha csak a „hagyományos” olaj kitermelését vesszük figyelembe. Mindenesetre lehet érvelni amellett, hogy a kitermelés 2005-ben elérte a csúcsot, bár több időnek kell még eltelnie, mielőtt a trend bizonyosan megállapítható.

A világ olajtermelése (hagyományos nyersolaj)

Ha az „összes folyékony” (all liquids) olaj kitermelését nézzük, tehát olyan folyékony hidrokarbonát forrásokat is figyelembe veszünk, mint a földgáz-kondenzátumok (NGL), bioüzemanyagok, olajhomok, stb., akkor nehezen lehetne kimutatni bármiféle csúcsot. A termelés egy megközelítőleg állandó – talán kissé emelkedő – sík körül ingadozik immáron legalább öt éve. A legfrissebb adatok (például az „Early warningtól”) azt mutatják, hogy a termelés mostanra talán meghaladta a 2008-ban bekövetkezett ideiglenes csúcsot.

Néhány figyelmeztető szó, mielőtt tovább haladnánk. Először is még túl korai lenne kijelenteni, hogy az adatok nem illeszthetők be a Hubbert-modellbe, mivel beletelhet néhány évbe, amíg a csúcs egyértelműen kimutathatóvá válik a görbén. Másodszor az adatok csak a kitermelt mennyiségre vonatkoznak. Egy hordó NGL vagy bioüzemanyag kevesebb energiát tartalmaz, mint ugyanennyi hagyományos nyersolaj. Tehát pusztán a kinyert energia szempontjából a termelés talán már az „all liquids” kategóriájában is hanyatlik.

Bárhogy legyen is, nem azt látjuk, amire számítottunk: nincs jól kimutatható csúcspont, legalábbis az „all liquids” esetében. Ebből egy alapvető kérdés következik: képes-e a Hubbert-féle modell arra, hogy leírja a világ olajkitermelésének jövőjét.

Azt tudjuk, hogy néhány regionális esetben működött a Hubbert-modell, de nem az összesben. Az Egyesült Államok földgáztermelésének esetében például kudarcot vallott. Hubbert úgy számolta, hogy ez a csúcs körülbelül 1973-ra várható. Bár ekkor valóban bekövetkezett egy csúcspont, de ezután nem csökkent jelentősen a termelés. Ehelyett ingadozott, nemrég pedig meghaladta az 1973-as csúcsot. Ezzel szemben az Egyesült Államok nyersolaj kitermelésének csúcs utáni hanyatlása összeegyeztethető a Hubbert modellel. Íme, a két eset összehasonlítása (az EIA-tól). Az ábrán jelenlévő nyersolaj és földgáz egyenértékű energiaskálán mozog exajoule-ban (EJ) mérve. Egy köbláb földgáz energiája egyenlő 1.1x10E+6 joule-al, egy hordó energiája pedig 6.1x10^9 joule-al.

A két eset különbözősége szembeötlő, kiváltképpen ha azt is figyelembe vesszük, hogy az adatsorok ugyanabból a földrajzi régióból származnak, megegyező gazdasági, politikai és jogi háttérrel. Miért is különböznek tehát? Valószínűleg egy fontos ponthoz érkeztünk: ha a világ olajkitermelése az amerikai nyersolaj példáját fogja követni, akkor hamarosan csökkenni kezd. Ha viszont az amerikai földgázét, akkor elképzelhető, hogy a termelés még hosszú ideig, talán évtizedekig a jelenlegi szinten fog folyni. Fontos tehát megértenünk, hogy mi okozza a különbséget. Viszont előbb meg kell vizsgálnunk, hogy a Hubbert-féle modell feltevéseinek alapjai megállják-e egyáltalán a helyüket.

Korábban már megjelent a Hubbert-modell egy értelmezése Mind Sized Hubbert címmel. Eszerint a modell a megtérülő és befektetett energia arányának (Energy Return for Energy Invested - EROEI) koncepcióján alapszik. Az olaj az energia egy formája, de az olaj kinyeréséhez energia befektetésére van szükség. Az EROEI ennek a két energiának az aránya. A modell alapja azon a feltételezésen nyugszik, hogy a kitermelőipar a kinyert energia egy hozzávetőlegesen állandó hányadát visszafekteti új kitermelő létesítmények létrehozásába. Ily módon exponenciálisan növekedhet, legalábbis egy ideig. Viszont az ipar hajlamos elsőként a „könnyű”, magas EROEI értékű erőforrások kinyerésére. Idővel fokozatosan át kell térnie a nehezebb (alacsonyabb EROEI értékű) erőforrásokra. Ha a kinyeréshez kevesebb energia áll rendelkezésre, a termelés növekedése lelassul. Végül a termelés eléri a csúcsot, majd elkezdődik a hanyatlás. Ezeket a tényezőket matematikai formába öntve harang alakú görbét kapunk (lásd itt).

Ez a hatás ugyanúgy megfigyelhető akkor is, ha a pénzügyi tényezőket vesszük figyelembe. Az alacsonyabb EROEI érték magasabb kitermelési költséget is jelent. Ennek következtében a profitok csökkennek, ez pedig aláássa az ipar új erőforrásokba történő befektetésének képességét. Az ipar úgy is dönthet, hogy feljebb viszi az árakat, hogy a profitot szinten tartsa. De a magasabb árak letörik a keresletet, aminek következtében a termelés lelassul. Ez ismét csak a Hubbert-görbe.

Ez a Hubbert-modell leegyszerűsítése, amely az olajiparra az egész gazdaság egy elkülönített alrészeként tekint, így persze csak egy hozzávetőleges becslést tud adni. A gazdaság ennél jóval bonyolultabb. A kereslet áremelésre adott válasza nagyban függ attól a tulajdonságtól, amit a közgazdászok árrugalmasságnak, „elaszticitásnak” neveznek. Általában a magasabb árak lenyomják a keresletet, de előfordul, hogy egy árucikk olyannyira létfontosságú, hogy a kereslet a magas árak ellenére is magas marad. Ebben az esetben a kereslet rugalmatlan, „inelasztikus”. A nyersolaj és más fosszilis üzemanyagok annyira létfontosságúak a gazdaság számára, hogy az elmúlt évek olajárainak szeszélyei alig-alig voltak hatással a termelési görbére. Tehát az olaj keresletére klasszikusan igaz a rugalmatlanság (nyilvánvalóan bizonyos határokon belül).

A viszonylagos keresleti stabilitás magas árakkal való párosulása azt eredményezi, hogy az iparág képes szinten tartani a profitot, így még magas árak mellett is folytathatja az új termelő egységekbe való befektetést. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a kitermelő szektor a gazdaság más részeitől energiát és forrásokat von el, ezeket pedig arra használja, hogy alacsony EROEI értékű erőforrásokat nyerjen ki. Ebben az esetben már nem számíthatunk harang alakú termelési görbére.

Ezekkel a tényezőkkel magyarázhatóak az Egyesült Államok olaj- és földgázkitermelésének különbségei. Mindkettő rettenetesen fontos a gazdaság számára, így a kereslet mind a két esetben gyakorlatilag rugalmatlan. De van egy különbség. Olajat lehet importálni a tengerentúlról tankerek segítségével. A földgázt viszont alacsony hőmérsékleten cseppfolyósítani kell, ez pedig speciális létesítményeket igényel. Ezen kívül csak különleges hajókon lehet szállítani, és más egyéb nehézségek is adódnak. Mindez nagyon drágává teszi.

1971-ben, az országos csúcs után az Egyesült Államok számára az olaj tengerentúlról való importálása volt a legolcsóbb, ezért nem volt szükség magas költségekkel járó befektetésekre a határon belül. Az olajfogyasztás nem csökkent le, viszont a behozatal fokozatosan növekedett. Mára az import olaj a nemzeti termelés kétszeresét teszi ki.

Ennek épp az ellenkezője igaz a földgázra, melynek importálása nagyon költséges volt. Ennek eredményeként megérte új hazai forrásokba fektetni, még akkor is, ha ezek drágák voltak. Ez a földgáztermelés amerikai csúcsa, 1973 óta folyik. Ennek a folyamatnak az utolsó lépése a „hidraulikus repesztés” alkalmazásával kinyert gáz (fracture gas). Ez a technológia nem új, azért használják most, mert minden más forrás csökkenést mutat. És ha csak most kezdték el használni, az azt is jelenti, hogy költséges. De az Egyesült Államok gazdaságának szüksége van a földgázra, ezért – egyelőre – hajlandó annyi pénzt és forrást áldozni a megszerzésére, amennyit csak kell. Ennek eredményeként a belföldi termelés tízszer akkora maradt, mint a behozatal.

A következő ábrán a földgáz amerikai árának alakulása látható. Az adatok az EIA-tól származnak és inflációval korrigáltak az usinflationcalculator segítségével.

Földgázárak az Egyesült Államokban

Az 1973-as csúcs utáni földgáz áremelkedés talán elegendő volt ahhoz, hogy a termelés csaknem állandó szinten maradhasson. Az viszont megfigyelhető, hogy a magasabb árak nem voltak képesek támogatni a gyors termelésnövekedést, amely az 1973-as csúcs előtt szabályszerű volt. A legtöbb, ami az áremelkedésből kitelt, az az volt, hogy nagyjából stabil maradt a termelés. Megfigyelhető továbbá az is, hogy az árak olyan ütemben növekedtek, amelyet akár exponenciálisnak is tekinthetünk. Ha erre volt szükség a termelés ösztönzéséhez, akkor mikor jön el az a pont, amikor a földgázárak olyan magasak lesznek, hogy a legtöbb ember nem lesz képes megfizetni őket? A rugalmatlanság nem tarthat örökké.

Most pedig nézzük meg, hogy érvényesíteni tudjuk-e ezeket a szempontokat világpiaci szinten a nyersolajra. Az olaj EROEI értéke rohamosan csökken az elmúlt évtizedekben, ahogy ezt láthatjuk is Cutler Cleveland jól ismert grafikonján (korábban megjelent itt).

A nyersolaj EROEI értékei az Egyesült Államokban

Tehát a Hubbert-modell azt mutatja nekünk, hogy a fokozatosan csökkenő EROEI értékek a termelés csökkenését vonják maguk után. Viszont nagy szükségünk van folyékony üzemanyagokra, s mivel ezeket nem vagyunk képesek egy másik bolygóról importálni, pénzt és energiát nem kímélve alacsony EROEI értékű forrásokból kell kinyernünk ezeket. A magas árakkal ösztönözve ezt is teszi az iparág. Itt van például néhány közelmúltbeli adat az olajhomokkal kapcsolatban az Early Warningtól. Az olajhomokból történő folyékony üzemanyag termelése nem újdonság, de most már kezd komoly szerepet játszani az olajpiacon.

Az olajhomokból létrehozott folyékony üzemanyagok világszintű termelése

Valami hasonló történik a bioüzemanyagokkal is, melyek termelése gyorsan növekszik. (adatok: OilWatch Monthly)

Bioüzemanyag termelés a világon (millió hordó/nap)

Figyeljük meg továbbá azt is, hogy bár az Egyesült Államok belföldi nyersolaj termelése az elmúlt időkben látszólag eltér a Hubbert-görbétől, ez szintén annak tudható be, hogy az emelkedő árak ösztönzésére új befektetések valósultak meg a kitermelő létesítmények terén.

A világgazdaság tehát különböző módokon forrásokat terel át az olajkitermeléshez, hogy fenn tudja tartani a folyékony üzemanyagok létfontosságú ellátását. De ennek nagy ára van. Az alacsony EROEI értékű anyagok kitermeléséhez szükséges energiáknak és forrásoknak jönniük kell valahonnan, így a világgazdaság valamely más szektorának fel kell adnia őket. Más szóval a gazdaság számára rendelkezésre álló teljes energia összessége nem növekszik, sőt valószínűleg csökken.

Figyelemre méltó példái ennek a jelenségnek a bioüzemanyagok. Ezek EROEI értékei nagyon alacsonyak, valahol 1 körül, vagy kicsit afölött mozognak. Van rá lehetőség, hogy a szénből kinyert energia segítségével a kukoricából etanolt készítsünk, a szenet gyakorlatilag folyékony üzemanyaggá alakítva. Viszont az erre használt szenet a gazdaság már nem tudja máshol hasznosítani, a társadalom számára rendelkezésre álló nettó energia nem növekszik. Más erőforrás-készleteknél is megfigyelhetőek hasonló jelenségek, az energia lecsökkent hozzáférhetősége pedig magyarázatot adhat a világgazdaság közelmúltbeli bajaira.

Mit tartogat tehát számunkra a jövő? Egy teljesen feltérképezetlen terület felé haladunk. A történelem során még soha nem fordult elő, hogy egy létfontosságú, nem megújuló erőforrást világszinten úgy aknázzanak ki a „csúcspontig”, mint ahogy most mi azt tesszük a fosszilis üzemanyagokkal. A gazdasági mechanizmusok minden bizonnyal megpróbálják majd szinten tartani a folyékony üzemanyagok termelését, melyek nélkülözhetetlenek társadalmunk számára. Ennek okán folytatódni fog a nyersanyagok (mint például a szén) elvonása a gazdaság egyéb szektoraiból, ezeket pedig folyékony üzemanyagok előállítására fogják használni. Ez addig fog folytatódni, amíg csak lehetséges, de nem mehet örökké: a gazdaság nem végtelenül nagy, és az erőforrások is végesek. Azt nem tudjuk pontosan megmondani, hogy mikor, de a folyékony üzemanyagok termelésének csökkenése egyszer el fog kezdődni. Azt sem tudjuk megmondani, hogy a hanyatlás görbéje milyen alakot fog ölteni, de néhány modell (mint például a The Limist to Growth-é is, mely számba veszi a gazdaság egészének viselkedését) azt mutatja, hogy a csökkenés váratlan és meredek lesz.

Ha azt várjuk el egy modelltől – bármely modelltől –, hogy az képes megjósolni a jövőt, akkor nagyot fogunk csalódni. Hubberté sem kivétel, de mint sok modell, képes lehet eleget mondani a jövőről ahhoz, hogy megkönnyítse az arra való felkészülést. Nem számít, ha a modellek csak hozzávetőlegesek, vagy éppen egyes esetekben nem is működnek. Csak az a fontos, hogy hogyan használjuk őket. Egy madártoll esés közben leírt pályája nem azt jelenti, hogy a Newton-féle gravitációs erőtörvény helytelen. Mindössze annyit jelent, hogy a modell használata közben tisztában kell lennünk annak korlátaival. Ez Hubbert modelljénél sincs másképp: az Egyesült Államok földgáztermelésének görbéje nem azt jelenti, hogy a modell rossz, csak azt, hogy ismernünk kell annak korlátait. Ha erre képesek vagyunk, akkor a Hubbert-modell sokat mondhat nekünk arról, hogy mi történik, és a problémák okairól, melyekkel éppen szembenézünk. Ennyiből pedig már következtethetünk arra, hogy hová tartunk: van még valamennyi időnk a felkészülésre, de már nem sok.

Tévedések végjátéka. III. rész: Tévhitek és tévedések

Molnár Géza — Sun, 17 Oct 2010 11:25:14 +0000

A végjáték hossza és tényleges lefolyása több pont is bizonytalan. E bizonytalanságok okozzák azokat a tévedéseket, melyek mentén az elemzések létjogosultságát és a helyzet drámaiságát megkérdőjelezhetjük. Tévedéseink azonban nem a folyamatok irányára, és ütemére vonatkoznak, sokkal inkább annak adott időponthoz kötött eredményeire. Azaz nem abban tévedünk, hogy a szálak egyre gyorsuló ütemben bomlanak fel körülöttünk, hanem abban, hová is vezet ez a bomlás, mondjuk 2012. január 24-én. Megoldást jelenthetne, ha az ilyesfajta jövendölésekről lemondanánk, mint ahogy ezt sokan meg is teszik, óhatatlan azonban, hogy egy-egy jól érzékelhető következményt előre jelezzünk. Példának okáért a vidéki Magyarország összeomlását.

Végezzünk el itt egy gondolatkísérletet. Vegyünk egy egyszerű falut valahol a vidéki Magyarországon, talán Cserehátban, Zemplénben, Bodrogközben, Somogyban, az Ormánságban, vagy bármely más, a városoktól és az idegenforgalmi látványosságoktól távoli körzetekben, válasszunk egy adott időpontot, mondjuk 1970-es évekből és hasonlítsuk össze a két időpontbeli állapotot. A lélekszám a kiindulásként választott ponton területenként eltérő arányban ugyan, de mindenütt egy nagyságrenddel nagyobb volt. A szorzó számok eltérőek példának okáért a Bodrogköz falvaiban 1,5-5 közötti értékeket találunk, Somogyban inkább 3-7 között alakul e szám, és a statisztikák arra utalnak, hogy a folyamat iszonyatos mértékben felgyorsult. Egyes kistérségek lakossága évről évre egy mai falu lélekszámával (250-300 fő) fogy. Ugyanakkor a 70-es évek környékén itt a falvakban 1500-1800 ember lakott. Ha csak ezeket a mozzanatokat hasonlítjuk össze, akkor is világosan látszik, a vidéki Magyarország összeomlott. Itt szó sincs arról, hogy az események a jövőben következnének be. Amiről beszélünk, ezen vidékek esetében a múlt. És már nem is annyira a közelmúlt. Az utóbbi 20 évben a folyamatok kétségtelen felgyorsultak, ezzel együtt mára az összeomlás mindenütt túljutott a billenési ponton. Az itt élők számára ez egyébként már a nyolcvanas években is látható volt, részben ez volt az oka az ekkor induló menekülési hullámnak. Ugyanakkor a vidéki Magyarország összeomlása az ország széles közvéleménye előtt ma sem nyilvánvaló. Itt azonban a közvélemény téved. Kérdés azonban, hogy miért? Az emberek nagy többsége még helyben sem érzékeli a nyilvánvalót. Nagyon jó példa erre a sárospataki honlap fóruma. Magában a Sárospataki Kistérségben is oly nyilvánvaló a vidéki Magyarország teljes és visszafordíthatatlan összeomlása, még sem érti, érzi sem a kistérség, sem a város vezetése, mint ahogy a lakosság nagy része sem. A fórumon megjelenő – gyakran valamiféle globális összeomlásba ágyazott – jeleken a hozzászólók nagy része dühöng, vagy inkább dühöngött, s maga a fejezet, ahelyett hogy a helyi problémák felvetése felé fordult volna, teljes érdektelenségbe fúlt. Mint ahogy ugyanilyen érdektelenség jellemzi azokat a próbálkozásokat, melyek más oldalról közelítenek a kérdéshez. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján úgy érzem, hogy nagyon fontos tisztázni, mi is áll a tévedések és az érdektelenség hátterében.

Első körben meg kell említeni azt a lélektani okot, amely általánosan jellemzi az ilyen jellegű oldalakat. Amikor valaki szembesül a rendszerszintű összeomlás tényével, hirtelen keres megoldást. Egy ideig komolyan érdekli a téma, megoldásokat keres, kisvártatva azonban elfásul. Egyrészt, mert nem talál kiutat, másrészt, mert bár az összeomlás bizonyos szempontból jól érzékelhető, más nézőpontból viszont az élet megy tovább a maga útján, s ezen az úton minden változatlannak látszik. Az ellentmondást mindenki a saját lelkialkatának megfelelően oldja fel. A legáltalánosabb képlet szerint azért tévedünk, mert nem számolunk a rendszer tehetetlenségével és a tartalékaival.

De csakugyan erről van szó?

A rendszer szintű összeomlás lényege, hogy bár bizonyos jelei mindenütt felbukkannak, ezek jellemzően csak az adott terület ismerői előtt mutatkoznak meg. Ennek következtében általában mindenki érzi, a szakmájában, az egészségügyben, az oktatásban, a lakóhelyén, vagy érintettségétől függően ezek valamelyikén ugyan nem mennek jól a dolgok, de nagy általánosságban még minden rendben van, hiszen a világ működik köröttünk. Működik, de mindenütt rosszul és egyre rosszabbul működik. Az összeomlás jelei mindenütt tetten érhetőek, ugyanakkor a világnak van egy szelete, amelyet egyelőre – legalábbis látszat szerint – a bomlás még nem ért el. Egyelőre van (egyre drágább) áram, gáz, étel és ital, (egyre gyatrább) közlekedés, távközlés és (egyre romló) közbiztonság. Mindemellett látni kell, hogy bár a folyamatok iránya egyértelműen rossz, néhány részterületen (internet, számítástechnika, bizonyos energiatermelő ágazatok, tudományágak) ugrásszerű „fejlődés” tapasztalható. Ennek tudható be, hogy pl. a biotechnológia élvonalába tartozó, ám a vidéki Magyarország összeomló régióiból származó kutató a szó legszorosabb értelmében kettészakad. Egyfelől látja szülőföldjének pusztulását és az ottani élet kilátástalanságát, másfelől saját szakterülete jelentőségének növekedését. Természetesen ugyanilyen jelenségekre az élet másterületein is felfigyelhetünk. Az emberek többsége ilyen helyzetben már csak elméje épségének megóvása érdekében is, a válság részleges is időleges volta mellett tör lándzsát. És itt jutunk el a tévedéstől a tévhitig. De vajon a rendszerszintű összeomlás, avagy a részleges válság tételei alapulnak-e tévhiten?

Az ilyen jellegű kérdésre nagyon nehéz helyesen válaszolni. Nehéz, mert mint jeleztük, az ember önvédelme megköveteli a jövő megkérdőjelezhetetlenségét. Mondhatni, mindannyiunk lelki békéje kiszámítható és biztos jövőt követel meg. Összeomlás lehet, majd 5-50 év múltán attól függően, hogy az adott vélemény alkotójának közelítőleg mennyi ideje lehet hátra az életből, avagy 2-300 év múltán, ha nem csak saját létére, hanem bizonyos körben a leszármazottaira, gyermekeire, unokáira is tud még gondolni. A rendszer tartalékait és tehetetlenségét ez a hit teremeti meg. Ezzel azonban még mindig nem léptünk ki a káprázat köréből. Az itt jelzett érvek és magyarázatok sokkal inkább lélektani jellegűek, és igazából nem érintik a folyamatokat. (Bár némi közvetett hatással talán ezek esetében is számolhatunk.) A jelen akár rövid, akár középtávú fenntarthatóságának (hosszú távú fenntarthatósággal talán a legelvakultabb technokratákat leszámítva senki sem számol), illetve a békés és lassú átmenet lehetőségének tévhite a valóság talaján a rendszerszintű összeomlás és a technikai civilizáció egyes sajátságaiból, illetve ezek kölcsönhatásaiból fakad.

Térjünk vissza egy gondolat erejéig a természeti rendszerek modelljéhez. Gondoljuk át ismét, hogyan is épül fel az ökológiai fülkék n dimenziós tere. E térben az egyes niche-tengelyeket részben valamilyen fizikai jellemző, részben azonban maguk a niche-t kitöltő élőlények határozzák meg. Miután az egyes élőlények maguk is jelentősen hozzájárulnak a fizikai jellemzők változásaihoz, illetve fennmaradásukhoz, összességében azt mondhatjuk, az n dimenziós tér a természeti rendszer működése során és révén alakul ki, és végeredményben e működés tartja fenn. Csak a folyamat szemléltetése érdekében fussunk végig egy adott tengelyen. Legyen ez a vízellátottság. Ahhoz, hogy bizonyos növények egy adott helyen megtelepedhessenek vízre, mégpedig különböző mennyiségű vízre van szükségük. Itt most nem vesszük figyelembe, hogy e víz honnan is származik, csak a végeredménnyel számolunk. A Tisza mentén, mondjuk Szolnok közelében ez a vízmennyiség természetes körülmények között évi 600-1000 mm-nyi összcsapadéknak felel meg. A víz azonban nem egyenletesen érkezik, térben és időben eltérő a mennyisége, ráadásul növényzet híján nagy része elfolyik vagy elpárolog, egy része beszivárog a talajba. A beszivárgás, elfolyás, párolgás hármassága különféle áramlásokat, párateltséget és páraéhséget alakít ki, amely ciklikusan változik a területen lévő víz mennyiségétől függően. Ezeket a tényezőket alakítja át a növényzet. Növényzet nélkül a talajban a víz egyrészt lefelé áramlik, másrészt felfelé, attól függően, hogy vízbő, vagy vízhiányos időszakban vagyunk. A felfelé áramlás olyan ásványi anyagokat hoz a felszínre, melyek módosítják a talaj vízáteresztő képességét, így a beszivárgást és különféle áramlásokat is. Ha azonban a felszínt növényzet borítja, a talajban csak lefelé áramlik a víz, felfelé a növények gyökereiben halad, így az általa szállított anyagok nem a felszínen csapódnak ki, hanem beépülnek a növények testébe, és az adott élővilág által feldolgozható formában hullanak ősszel a talajra. Ezáltal fokozatosan változik a talaj szerkezete, tápanyag tartalma, változnak biológiai és fizikai adottságai is. E változások újabb és újabb fülkét (niche-t) nyitnak meg, melyek néhol látványos, néhol kevéssé látványos változásokat eredményeznek. A folyamat végeredményeként alakul ki az az n dimenziós tér, melynek mértékét ma a biodiverzitással, vagy a biológiai sokszínűséggel mérünk. Ha ebben az n dimenziós térben egy faj a fülkék lerombolásakor felszabaduló energiára alapozná az életét, nagyon gyorsan megszüntetné saját létalapjait. Az egyes fülkék (niche-ek) megszüntetésével ugyanis tengelyek sorát számoljuk fel, így az eredeti n dimenziós tér helyett n-x dimenziós teret kapunk, melyben nagyon gyorsan kimerülnek az adott faj lehetőségei. Ez azonban azt feltételezi, hogy az adott térben élők beavatkozásaik hatásával közvetlenül kénytelenek szembesülni. Természetes körülmények között ez általában egy esetleg két lépcső múltán be is következik, így az együttműködésre képtelen fajok, illetve alrendszerek e térből kiselejteződnek.

Ennek tudatában nézzük meg ismét a háztáji gazdálkodásukat, mint ilyen alrendszert. Maga a gazdálkodás egyben életközösség is. E tekintetben zárt, az emberi szükségletek oldaláról viszont nyitott. Azaz bizonyos áruk előállítására már képtelen. Nem eleve és nem szükségszerűen. A folyamat kezdetekor e gazdaságunk teljesen önellátó, mindent meg tud termelni, s némi fölösleget is létre tud hozni. E fölösleget kezdetben saját keretei között osztja szét egyfajta szakosodásnak megfelelően. A szakosodás alapja, hogy olyan szükséglet jelenik meg a rendszerben, amit a közösség maga nem tud megfelelő hatékonysággal kielégíteni. Ez első körben az önvédelem. (Ami persze feltételez egy kívülről jövő, és más alapokon szerveződő közösséget, de ettől most el kell tekintenünk.) A közösség megvédésére alkalmas hadsereg felkészülése, felfegyverzése, képzése, a hadkészültség állandó fenntartása nem fél össze sem az élelmiszertermeléssel, sem a mindennapokhoz szükséges javak előállításához. E változások persze nem olyan mértékűek, melyek az életközösség összeomlásához vezetnének. Ennek első lépése az iparosodás. A közösségi gazdálkodás csak addig marad fenn, amíg az eredményeként előálló javakat nem lehet máshol egyszerűbben beszerezni. Ha valaki négyegységnyi munkával állítja elő a létfenntartáshoz szükséges tárgyakat, miközben kétegységnyi munkával az élelmét, összesen hategységnyi tevékenységre van szüksége az élethez. Ha viszont újabb kétegység befektetésével az élelemből annyi felesleget tudnak termelni, amennyiből e javakat beszerezhetik, két egységet nyertek. A létfenntartáshoz szükséges cikkek iparszerű termelése szükségszerűen vezet el a közösségi gazdálkodás felbomlásához (ha a folyamat évszázadokat vett is igénybe és nem is volt olyan egyszerű, mint azt e vázlatos megközelítés alapján hihetnénk). Ezzel együtt az életközösség megmarad, csupán egyre inkább elkülönül a természeti rendszerektől, és egyre nagyobb teret hódít el tőlük. Mint láttuk, ennek az életközösségnek egyaránt része az ember, a haszonállatok, és a hozzájuk csapódó állatsereglet a különféle rovaroktól, rágcsálóktól, a madarakon át a két- és négylábú ragadozókig. Az élelemláncba az egyes szereplők jelenlétét elsődlegesen a természetes ellenségek köre, azaz a ragadozó és a zsákmányállat viszony szabályozza. Jól nyomon követhető ez a gyümölcsös kertek esetében. Egy gyümölcsényben a „növényvédelmet” részben a „kártevők” természetes ellensége, részben a termés betakarításának módja szabályozta. Az érő gyümölcsből elsőként a beteg, sérült, férges elemek hullanak le. Ezt az állatokkal etették meg. Az egészséges gyümölcsöket takarította be az ember, majd viszonylag jelentős mennyiséget hagyott a fákon, a „növényvédelmi szolgálatot” is ellátó madarak számára. Az egész rendszer úgy épült ki, hogy a teljes élelemláncnak helye legyen benne, ökológiai fülkéi (niche-ei) ne sérüljenek. Ez azonban meghatározta, mennyi felesleg hozható ki a rendszerből. Ez a mennyiség még az 1900-as évek közepén is jócskán elég volt egy-egy gazdálkodás fenntartásához. Akkoriban Kecskemét környéken, a szegélyeken, a különféle hagyományos gyümölcsösökben, szőrös mezsgyéken megtermett annyi I. osztályú barack, hogy az érési időszakban egy-egy tehervonatnyi mennyiséget össze lehetett rakni 5-6 óra alatt. A technológiai váltást követően ugyanannyi idő alatt már csak egy kamionnyi árut lehetett összeszedni.

Az iparszerű élelmiszer termelés ezzel együtt a rendszer felbomlásához vezet. Itt szinte mindegy melyik utat vesszük alapul az eredmény ugyanaz. A láncok felbomlásához azonban szükség van olyan termékekre, melyek előállítása és folyamatos beszerzése meghaladja az egyes gazdaságok teljesítőképességét. Itt megint hasonló mozzanatot érhetünk tetten, mint az közösségi gazdálkodás felbomlásakor. Ahhoz, hogy a szereket be lehessen szerezni a gazdálkodásban megjelenő felesleg mennyiségét kell növelni. Maga a gazdálkodás így kevesebb termékre összpontosul, de egységnyi termékből nagyobb mennyiség előállítására törekszik. Így aztán az élelemlánc által megteremtett egyensúlyt, a vegyi fegyverekkel végzett tömegpusztítások váltják fel. Csakhogy ezek a tömegpusztító fegyverek nem csak a kártevőket iktatják ki a rendszerből, nem kímélik azok természetes ellenségeit sem. Végeredményben számos ökológiai fülke (niche) megsemmisülésének lehetünk tanúi. Ezzel egyébként a háztáji gazdálkodás életközösségei össze is omlanak, mely összeomlás az ember számára a külső energia befektetések miatt érzékelhetetlen, illetve csak közvetve érzékelhető, ha a háztáji gazdaság világában egységnyi termék befektetéséhez egységnyi energiára volt szükség, akkor ma (a vegyszerhasználatot nem számítva) 16 szoros energia befektetésére van szükség. Tehát ahhoz, hogy ma élelmiszeripari alapanyagot állítsunk elő a korábbi élelemtermelés helyett, 16-szor annyi energiára van szükségünk. És az eredmény nem fogyasztható közvetlenül. E folyamat, akár a nyugati, akár a hazai mintát vesszük alapul e gazdálkodási forma felszámolásához vezetett. Nyugaton ez azért nem vezetet egyúttal összeomláshoz, mert – ha nagyobb energia árán és silányabb minőségben is – az iparszerű farmgazdaságok és az élelmiszeripar előállította a rendszer fennmaradásához szükséges élelmet. Hazánkban azonban az iparszerű gazdálkodás nem a vidéki szerkezet keretei között alakult ki, hanem egy erőszakos szövetkezetesítés, majd a szövetkezeti tulajdon kisajátítása, az emberek becsapása révén. A háztáji gazdaságok nem alakultak át iparszerű gazdasággá, hanem egy ideig azok mellett működtek, majd saját alapjaikat felszámolva szűntek meg. Igaz, ebben nem kis szerepet játszottak a külső szabályozások, és az utóbbi évek agrárstratégiai elképzelései is.

E folyamat mellékhatása egyfelől az élelemtermelés megszűnése, másfelől az élelemtermelésre alkalmas vidéki lakosság kihalása. Mindezek a városi Magyarország végét is jelentik. Hogy mindez a városokban még sem érzékelhető, azt egyedül annak köszönhetjük, hogy az élelmiszeripar és az áruházláncok egyelőre ellátják, ha nem is egészséges élelemmel, de annak „funkcionális ekvivalensével” a városokat. Természetes, vagy ahhoz közeli körülmények között az élelemtermelés megszűnése a város és a vidék tengelyének ilyetén való széttörése, közvetlenül is érzékelhető válságot, mi több tömeges éhezést okozott volna. Ahhoz, hogy értsük a folyamatokat, illetve fel tudjuk fogni, milyen következményekkel kell szembenéznünk, tisztán kell látnunk, miért nem érzékeljük közvetlenül, mi is játszódik le a szemünk előtt. Itt ugyanis nem elsősorban a rendszer tehetetlenségéről és nem is a tartalékairól van szó. A tévedések e téren mindent áthatnak. A tartalékok nem tartalékok, a „tehetetlenség” helyett pedig sokkal találóbb volna a „telhetetlenség” szó használata.

A vidéki Magyarország nem függetleníthető a városi Magyarországtól. Ha az egyik süllyed, miközben a másik kiemelkedik, egyfajta érzéki csalódásról van szó. Amikor a rendszer túljut a billenési pontján, egyként fog alázuhanni. Ezt a városok éppúgy nem kerülhetik el, ahogy a korábbiakban jelzett térségek falvai sem kerülhették el. Elvileg persze ennek az összeomlásnak be kellett volna következnie. És ha a dolgok mélyére nézünk, gyakorlatilag már be is következett: elég itt az élve születési statisztikákra, a válások számára, vagy a munkanélküliségre, vagy az ország gazdasági lehetőségeire, érdekérvényesítő képességére gondolni. Ám ezek a jelek valóban egy emberöltönyi idő múltán válnak majd az összeomlás érzékelhető valóságává. Ezek alapján nyugodtan mondhatjuk, még legalább 40 évünk van, élvezzük, amíg lehet.

A dolog azonban közel sem ilyen egyszerű. A kérdés ugyanis nem az, hogy a rendszer tehetetlensége, illetve tartalékai (az országon kívüli és belüli harmadik világ túlnépesedése) meddig tartanak ki, sokkal inkább az, meddig sikerül pótolni az élelemtermelés itt jelzett összeomlásából adódó hiányt. Azt kell tehát világosan látni, hogy mit is eszünk. Ha ezt látjuk, sejthetjük, meddig jut nekünk még étel és ital.

A felvezetőben már jeleztük, egy részleges élelemtermelő gazdálkodáshoz képest ma 16-szor annyi energiát használunk fel, tegyük hozzá 44-szer annyi vegyszert. Ezek az arányok a teljes élelemtermeléssel összevetve még feltűnőbb aránytalanságot mutatnának. A termelés szinten tartásához szükséges energiamennyiség azonban egyre gyorsuló ütemben növekszik. Ennek oka a természetes rendszerek szerkezet- és egyben működésváltása mellett az alapok — itt elsődlegesen a termőtalaj felélése. Ma 15-17-szer gyorsabban pusztul a termőföld, mint amilyen arányban megújulni képtelen. Az elterméktelenedés üteme nő, emiatt egyre nagyobb mértékben szorulunk rá az egyre jelentősebb energia és vegyszerigényű iparszerű termelési módokra. Mindezt egy olyan közegben, amikor a termelés feltételeit és energiaszükségletét biztosító készleteink hihetetlen mértékben fogynak. Itt természetesen nem csak az olajra kell gondolnunk, ám kétségtelen, hogy az olaj e rendszer kulcseleme, és egyelőre úgy tűnik, mint ilyen nem is helyettesíthető.

Ha a rendszerszintű összeomlást akarjuk szemléltetni, egy hálót kell elképzelni, amelyben a szemek időnként elpattannak, de abban a pillanatban megjelenik a karbantartórészleg és vagy helyre hozza a hibát vagy új szemekkel helyettesíti a kiesett csomópontokat. Addig, amíg a bomlás és a helyreállítás arányban áll egymással, egyfajta mozgó, változó egyensúlyról beszélhetünk, amit persze a kiesett hálószemek környezetében ettől még érezhetünk komoly válságnak, vagy egyenesen összeomlásnak. Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy a bomlás üteme meghaladja a helyettesítés vagy a karbantartás ütemét, az összeomlás rendszerszintűvé válik. Mindez szükségszerűen jelenti az adott háló által meghatározott világ végét. A rendszerszintű összeomlás lényege nem annak mértékében ragadható meg, hanem következményében, azaz abban, hogy a régi egyensúly már nem állhat helyre. A jelenlegi helyzetben már túlléptünk ezen a billenési ponton. A rendszerszerű összeomlást azért nem érzékeljük, mert bár egyre több csomópont foszlik szét, egyre több helyen hull darabokra a háló, egyre komolyabb és komolyabb változások figyelmeztetnek a közeledő átalakulásra, van egy olyan általános helyettesítőnk, amely még alkalmas arra, hogy a létfeltételeinket jelentő csomópontokat fenntartsa, illetve ha itt történik valamilyen sérülés (pl. lokálisan egy-egy természeti katasztrófa, technológiai baleset) azokat helyreállítsa. Ahhoz azonban már most kevés, hogy a rendszer hossztávú stabilitását, illetve ennek lehetőségét megteremtse. Ez az „egyetemes” helyettesítő a kőolaj. És most, hogy a természeti rendszerek átalakulása (lásd még: a golfáramlat és a Mexikói-öböl) egyre nagyobb mértékben hat ránk, egyre nagyobb mennyiségre volna szükségünk belőle. Nos, az előjelek e téren elég lehangolóak. Úgy tűnik, hogy a kőolaj kitermelése nem fokozható. Látni kell, ez nem valamiféle energiaválság. Nem arról van szó, milyen üzemanyagot töltünk a gépjárműveinkbe, mivel világítunk, mivel fűtünk. A kérdés az, hogy mivel pótoljuk a felfeslő háló egyre gyorsabb ütemben széteső csomópontjait. Hogyan tudjuk az n dimenziós természeti térből kiemelkedett világunkat fenntartó háló szemeit újra fonni. Erre a jelenlegi tudásunk szerint csak az olaj ad lehetőséget. (Itt a bomlás mértékére és ütemére egyaránt tekintettel kell lennünk. Mondhatni: a méret a lényeg.) Az olajcsúcs, majd az ezt követően jelentkező olajhiány nem energetikai kérdés. Így aztán az energiaválság megoldása semmivel sem odázza el az összeomlást. Abban a pillanatban, amikor valamely területen a hálót nem sikerül befoltozni, a világunk szét fog esni. Nem apránként, hanem többé-kevésbé egyidejűleg. Nagyjából úgy, ahogy a háztáji gazdaságok világa szétesett cirka a tíz-tizenöt év alatt.

Elemzésünk itt körbe ért. Visszatértünk a címhez. A hálószemek ugyanis nem csak és nem is elsősorban az olaj segítségével pótolhatok. Hasonló eredményeket érhetnénk el bizonyos áldozatok árán, illetve energia- és tőkebefektetések révén is. Ehhez azonban be kellene látnunk, a folyamatok egyértelműen az összeomlás irányába futnak, s szinte valamennyi érintett területen túljutottak a billenési ponton. Magyarán: ahhoz, hogy felkészülhessünk a változásokra, el kellene hinnünk, hogy lesznek változások. E téren teljesen félrevezető tehetetlenségre és tartalékokra hivatkozni. Ha a rendszer tehetetlenségéből adódó időt, és a tartalékok nyújtotta lehetőségeket nem a csomópontok más módszer szerinti helyreállítására illetve pótlására használjuk fel, ha továbbra is az áram, gáz, vízvezeték, élelmiszeripari termékek világát akarjuk megmenteni, végzetünk szükségszerű és elkerülhetetlen lesz. Abban a pillanatban, amint a jelenlegi általános helyettesítőnkből nem marad elég ahhoz, hogy a szükséges pontokon beavatkozzunk, a világunk a semmibe hull majd. És természetesen ez sem az „armageddon”, csupán egy meglehetősen szűklátókörű, magát törvényen kívülállónak képzelő civilizáció teljes – és ha lesz egy kis szerencsénk – végleges bukása.

Tévedések végjátéka II. rész Emberek és rendszerek

Molnár Géza — Fri, 15 Oct 2010 10:11:07 +0000

A tévedések egyik oka tehát az értelmezésbeli különbség. A folyamatok és a következmények vázolásakor egy-egy részterületre összpontosítunk. Ugyan a vázolt kép pontosan jelzi az adott térség, társadalmi réteg vég közeli állapotát, ezt azonban más térség lakói egyszerűen nem hiszik el, vagy nem fogják fel. Jól példázza ezt a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése során felmerülő vidékfejlesztési problémák. Az állapotfelmérések világosan mutatták a Tisza mente leépülését, s tisztán láttatták a folyamatok végeredményét, ugyanakkor sem a megyei fejlesztési intézmények, sem a budapesti érintettek nem fogták fel, mi rejtőzik a számok, az adatok mögött: a vidéki Magyarország kettészakadt, és gyorsabban süllyed, mint anno a Titanic.

A kettészakadt országrész egyik fele városiasodik, azaz az egykori önellátó, majd jobbára élelmiszert termelő falvak lakóparkokká válnak, és a közeli nagyvárosok tágabb értelemben vett agglomerációjához csapódnak, a másik fele végérvényesen leszakad és segélyre szorul. Ebben a képben a legszörnyűbb, és egyben a legveszélyesebb, hogy e folyamat eredményeképp az országban megszűnt az élelemtermelés. A vidék e tragédiájával senki nem akar, vagy senki sem mer szembenézni. Nem véletlenül. Ma még úgy látszik, hogy a kettészakadt ország egyik fele emelkedik. A Titanic süllyedésekor is ezt mutatta a látszat. Néhány percig. Aztán az egész hajó egyként merült a hullámsírba. Az első rész stílusához visszatérve itt is felmutathatunk egy vers-idézetet, ami adott esetben nem költőhöz, hanem az egykor volt East zenekar munkásságához kötődik:

„Már láthatod, összeáll a kép,
A játék véget ér.
Már láthatod, vesztettünk megint
És koldulunk az életért
A ház falán felirat ég
A tűzfalak vigyázzák rég
Az út vége jól látható,
A gödör felett hullni kezd a hó”

Nos, a kép egyelőre csak érintettek szeme előtt állt össze, s a gödör is csak innen látható. Aki a felemelkedő részen tartózkodik, makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a hajónak a vízből épp kiemelkedő fele, soha sem fog elsüllyedni, sőt: egyre magasabbra emelkedik majd. Emiatt nem oldhatjuk meg a helyzetet. A hajó kiemelkedő felének legjobbjai azon fáradoznak, hogy a süllyedő részt is felemeljék. Ez persze lehetetlen. Mindenkit egyként kellene kimenekíteni a süllyedő hajóról, azaz egy igen összetett, átfogó válságkezelésre volna szükség. Ehhez azonban pontosan kellene látni magát a válságot, annak lényegi összefüggéseivel egyetemben.

Ezekhez a lényegi összefüggésekhez juthatunk közelebb a háztáji gazdaságok „világvégéjét” elemezve. A rendszer roppant egyszerűen működött. Egyfelől a már akkor is ipari, közte élelmiszeripari alapanyag termelés felé elmozduló „közös” gazdálkodásból ide helyeződött az élelemtermelés súlypontja, ami valamiféle névleges, ám egyre kevéssé érzékelhető kapcsolatot tartott fenn az ország két oldala között, másfelől nemcsak megélhetési, hanem kitörési lehetőséget is biztosított az ebben élő emberek számára. E kitörési lehetőség kétfelé is vezethetett volna. Egyfelől – mint ahogy ez Nyugat-Európában történt – a helyi lakosság városiasodásához, a házi táji gazdaságok farmszerűvé alakulásával párhuzamosan, másfelől a falvakból való kiköltözés anyagi alapjainak megteremtéséhez, és a falvak elnéptelenedéséhez vagy teljes lakosságcseréjéhez, ahogyan ez nálunk lejátszódott. A lényeg egyébként mindkét esetben ugyanaz: a régi világ lassan elsüllyed. A következmények is hasonlóak, csak az első esetben kevéssé látványosak, mert az új itt nem más régióban, hanem az adott helyszínen bomlik ki, így a kép nehezebben áll össze, s az út vége sem látható oly tisztán.

A háztáji gazdálkodások keretében a szülők megteremtették a gyermekeik továbblépésének feltételeit. Úgy gondolták, a felemelkedő városok bérrabszolgasága jobb, és biztosabb megélhetést nyújt majd nekik, mint a viszonylag nagy kockázattal és nagy, ráadásul folyamatos, szabadság és szabadnap nélküli erőfeszítéssel járó élelemtermelés. A „közös gazdaságok” ugyanezen ok miatt indultak el az iparszerű technológiák felé. Egyszerűen arról volt szó, hogy e módszerek sokkal jobban szolgálják a befektetett tőke megtérülését, mint a nagy élőmunka igényű élelemtermelés. Mindkét lépés érthető és rövidtávú gondolkodás mellett helytállónak is tűnhet, hosszútávon azonban katasztrófához vezet. E katasztrófát Magyarországon súlyosbítja – és most beszéljünk nyíltan –, hogy egy rendkívül szűklátókörű, önző, és idegen érdekeket szolgáló politikai elit egyszerűen kiárusította az ország élelmiszeriparát. Ez öngyilkos lépés volt, ha tetszik a jéghegy, melynek az ország Titanicként neki ütközött. Mi most azonban a másik oldalra összpontosítunk, mert ami itt történt, világosan jelzi, hogyan emészti fel a jelenlegi civilizáció, mint rendszer a saját lét alapjait.

Amikor az első fejezetben példaként választott gazdák kitaníttatták a gyermekeiket, majd városi egzisztenciát teremtettek számukra, saját világuk jövőjét számolták fel. Nézzük meg ezt a folyamatot a rendszer és a rendszerműködés oldaláról. Kiinduló pontunk e téren a természeti rendszerek felépülése, melyet az ún. niche-elmélet segítségével érzékeltetünk:

„Az ökológusok az egyes fajok igényét és elhelyezkedését az élőlényközösségben az ökológiai fülke vagy niche (ejtsd: nis) fogalmával próbálják megadni. Az élettelen környezetet, például a talaj nedvességét egy vonalon ábrázolhatjuk 0 és 100% között. Minden fajnak e skálán van egy minimuma, ahol még éppen megél, optimuma és maximuma is. (E potenciális niche azonban más fajok jelenlétével beszűkülhet, illetve eltolódhat.) Ha csak egyetlen ilyen niche-tengelyen ábrázolnánk egy erdő növényfajait, óriási zsúfoltságot, látszólagosan iszonyú versengést vélnénk a fajok között az átlagos nedvességi zónában. Vegyünk fel egy másik tengelyt is, mondjuk a fényt. Ezzel a két tengellyel már egy síkot határozunk meg, amelyen az előbbi tumultus már kevésbé lesz sűrű, hiszen a közepes vízigényű fajok egyrészt napos, másrészt árnyasabb tartományokat részesítenek előnyben. A tengelyek számát háromra növelve (pl. a talaj nitrogéntartalma alapján) már térbeli elrendeződést kapunk, az átfedő igények további mérséklésével. Bár elképzelni nehéz, a niche-tengelyek számát jóval nagyobbra is emelhetjük, és egy ilyen sokdimenziós hipertérben egyre bővebben lesz hely.

Fontos ismét hangsúlyozni, hogy az egyes fajok hatókörnyezetét jelentő nich-tengelyek messze nem csak az élettelen tényezőkből állnak. A fajok maguk is nich-tengelyei legtöbb másik fajnak, így ha az ökoszisztémába egy új faj kerül, kétféle dolog történik egyszerre. Egyrészt a hasonló igényű, már korábban a rendszerben élő fajokkal le kell rendeznie a niche határait, ez az előbb már említett élőhely-megosztásos niche-szegregációban valósulhat meg, ha rendelkezik kellő genetikai változatossággal. Másrészt az új faj új niche-tengelyt is alkot a hipertérben, újabb fajok számára nyitva betelepülési lehetőséget” (Vida Gábor: Helyünk a bioszférában. Typotex 2001. 71-72 o.)

Helyezzük most el ebben a vázlatban az embert. Elvileg ő maga is elfoglal egy adott ökológiai fülkét (niche-t). Ugyanakkor akarva akaratlan számtalan más állat számára teremt élőhelyet. A háztáji gazdálkodás első értelmezésben épp oly életközösséget alkothat, mint egy erdő. Ennek az élőközösségnek a részei: a kert, a gyümölcsfákkal, a fák alatti aljnövényzettel (gyep), a zöldségágyások, s az ezekre épülő élelemláncokkal, az udvar a haszonállatokkal, sertéssel, marhával, lóval, esetenként juhval vagy szamárral, a baromfiudvar, és természetesen a ház. A rendszerben megtalálható minden. Az is, amit az ember kártevőnek hisz – azaz a haszonnövények fogyasztói, az ember táplálék konkurensei –, a kártevők természetes ellenségei legyen szó rovarokról, madarakról, vagy más ragadozókról, vagy épp a különféle férgek háziasított „ellenségeiről” a macskákról, a különféle „nemesített” őrzővédő, vagy épp férgező kutyákról, vagy akár görényről. E természetes élő közösségben mindennek helye van. Az emberi munka számtalan niche-t hoz létre és tart fenn. A „háztáji” így tulajdonképpen az egykor volt természetes kisparaszti gazdálkodás továbbélő modellje. E modell azonban csak addig maradhat fenn, amíg külső társadalmi kapcsolatrendszere is élő. Amíg a város környéki gazdák a városok piacain értékesítik a termékeiket — ilyen piac alatt értve a kisüzemi pékségeket, tej-, zöldség-, és egyéb feldolgozókat is — a kapcsolat közvetlen és mindkét fél számára jól érzékelhető. Amikor a kisüzemek helyét átveszik a kenyér-, tej-, és konzervgyárak a közvetlen kapcsolat megszűnik. E pillanatban szakad ketté az ország végérvényesen. (E szakadást több más mozzanatban is tetten érhetjük, ez az utolsó pont azonban végleges, innentől kezdve többé nem forr össze, ami valaha egy volt.)

A külső kapcsolatrendszer változása lassan felborítja a teljes életközösséget. Ez az a pillanat, amikor a pénz (csere)eszközből céllá válik, az ember pedig a nélkül esik ki az adott ökológiai fülkéből, hogy ténylegesen elpusztulna. Itt azonban van valami, amit feltétlen meg kell jegyeznünk. A természeti rendszerek sokaságában egyetlen olyan elem sincs, amely ne az n dimenziós niche-tér valamely pontján foglalna helyet. Mondhatni ez a tér a természet, a Teremtett világ valósága. Ha valaki két lábbal a földön áll, ebben a valóságban áll. Ha nagyon tudományosak akarnánk lenni, nevezhetnénk ezt szuper-realitásnak (aminek ugyan többletjelentése nincs, de milyen jól mutat?). A civilizáció azonban a szó legszorosabb értelmében kiemelkedik ebből a térből. Amit létrehoz, emiatt tulajdonképpen nincs is. Ez az, amit Hamvas Béla káprázatnak nevez. Amikor egy pénzügyi szakember mereven ragaszkodik szakterülete szabályaihoz, vagy egy „vízügyes” a gátjaihoz, egy agrármérnök az agro-technológiához, olyasmihez köti magát, ami tulajdonképpen nincs. Ami csak a látszat. Persze egy rövid történelmi időszakban nagyon is kézzel fogható látszat. E látszat mögött húzódó valóság megvilágítása érdekében térjünk vissza a háztáji gazdaságunkba.

A bomlás első lépcsője a külső kapcsolatrendszer sérüléséből következik, ennek a jele és a talán következménye is, hogy a pénz egyszerű (csere)eszközből céllá válik. E tény következményei persze eltérők lehetnek. Az élőközösségek által felhalmozott ún. biológiai produktum elsődlegesen a közösség egészének fennmaradását szolgálja. A rendszer többé-kevésbé zárt. Ha teljesen zárt, akkor gyakorlatilag sebezhetetlen és állandó, de ilyen részrendszer elképzelhetetlen. Minden életközösség csupán egyike valamely nagyobb rendszer együttműködő alrendszereinek. A háztáji gazdaságok kötődése e téren kettős, egyfelől a természet, a táj alrendszereihez, másfelől pedig a társadalom, a gazdaság alrendszerihez is kapcsolódik. Amíg a pénz jobbára csereeszköz, addig a természeti rendszerekhez való kapcsolódás az erősebb. Ennek a helyzetnek ezer egy oka van, akárcsak annak, miért is nem szólalt meg a harang az egyszeri püspök tiszteletére. Ugye itt az első az volt: mert nincs harang. Innentől kezdve a többi ezer ok felsorolása felesleges. A háztáji gazdálkodásunk esetében is akad egy ilyen elvi ok. A pénz azért marad eszköz ezekben az esetekben, mert azt, amit maga a gazdálkodás létrehoz, máshonnan nem lehet beszerezni. De még csak valamiféle helyettesítőjét (nagyon szép tudományos szakszóval: funkcionális ekvivalensét) sem. Ez pedig az egészséges élelem. (Az a helyzet egyébként, hogy ezt ma sem lehet máshonnan beszerezni, de annak látszó tárgyakat igen.) A háztáji gazdálkodásban azért nem lehet cél a pénz, mert azt, amit csak magam tudok létrehozni felesleges eladnom azért, hogy máshonnan vásároljam vissza. A pénz céllá válásának alapfeltétele e téren az élelmiszeripar kialakulása. A kenyérgyár ugyanis sokkal olcsóbban tudja létrehozni az általa kenyérnek nevezett és annak is tűnő tárgyat, mint a háztáji gazdaság a kenyeret. Hogy az egyik hazudik, és a technológia következtében a tényleges tartalom akár többszörösével is csökkenhet, nem látszik. Nem okoz közvetlenül érzékelhető gondot. Ráadásul a minőségromlás is lassú folyamat eredményeképp jut el oda, hogy a mai pékárunak már alig van valami köze a szó eredeti értelmében kenyérnek nevezhető élelemhez.

Amikor a háztáji gazdálkodás valamely eredménye, illetve egy ahhoz a megkóstolásig hasonlító termék olcsóbban megvásárolható a boltban, a gazdálkodás által megtermelt javak köre szűkül (már nem termelem meg, inkább megveszem), ugyanakkor a kieső termék helyett pénzre van szükség. Ennek a folyamatnak a következtében az egész életközösség fenntartása helyett a termelés a pénzt hozó elemek előállítása kerül előtérbe. A kert helyén megjelenik a gyümölcsös illetve a fólia, az udvar helyén a gépállomás, illetve a sertés és a tehenészeti telep, a ló, ökör helyét a traktor veszi át, és a háztáji gazdaság farmgazdasággá alakul. Ezek között a keretek között már sem a kártevőknek, sem természetes ellenségeiknek nincs helye. Az ember totális háborút folytat az élet ellen, a rendszeren belüli együttműködést a kíméletlen vegyszerhasználat veszi át. A folyamat mellékterméke egyfajta egyneműsödés, az egyik gazda csirkefarmot alakít ki, a másik tehénnel foglalkozik, a harmadik sertéssel, és így tovább. A lényeg azonban természetin oldalról nézvést a korábbi niche-tengelyek felszámolása. Látni kell azonban hogy e keretek között az ember, ha megfogyatkozott létszámban is, de ott marad a rendszer középpontjában. Ez az a pont, ameddig a vidékfejlesztők többsége eljut. Idáig szeretnék a magyar vidéket felemelni. Magyarországon ugyanis a folyamat egy kicsit másként játszódott le. A pénztermelő ágazatok előretörése és az életközösségek felbomlása megtörtént, de a jövő feléléséből nyert erőforrásokat nem a termelés „korszerűsítésére”, farmgazdaságok kialakítására fordították. A háztáji gazdaságok egyre nagyobb, gyakran emberpróbáló erőfeszítések árán egyre rosszabb körülmények között teremtették meg annak a feltételeit, hogy az ember eltűnhessen a vidéki falvakból. Az ember mindkét esetben kiemelkedett a természetből, mindkét esetben virtuális térbe került, csak a farmgazdaság kialakítása mellett helyváltoztatás nélkül.

Ami mindkét folyamatból világosan látszik: e folyamat lényege, hogy az emberi társadalom fejlődése során saját létalapjait emészti fel. Mindegy ugyanis, hogy a vidéki lakosság helyben marad-e, avagy városba költözik, az eredmény így is úgy is a lélekszám radikális csökkenése. A példaként választott két család három-három gyereket adott a városnak. Ezek a fiatalok ma 40 év körüliek. Közülük kettőnek (akik egymással házasodtak össze) három, egynek egy gyermeke van a többiek gyermektelenek. És ezek az arányok többé-kevésbé jellemzőek a városok, illetve a városi életmódú települések lakosságára úgy hazánkban, mint nyugaton. Az alapok felélésének más jelei is vannak. Az életközösségben való gazdálkodás mellett a termőföld megújulása folyamatos volt. Ez a rendszer lényegéből fakadó sajátság. Az iparszerű technológiák mellett azonban a termőföld képtelen megújulni. Ma ott tartunk, hogy az Európai Unióban a föld lepusztulása 17-szer nagyobb ütemű, mint a megújulása és a folyamat sajnos nem lineáris, hanem exponenciális függvény mentén halad, azaz ez az ütem folyamatosan nőni fog. Itt egy azon folyamat két oldaláról van csupán szó. Idevehetjük harmadik oldalként – csak vázlatosan – az élelmiszerek tápértékének csökkenését. Mindezt tényleg csak jelzés értékűen ábrázolva. Prof Márai Géza vizsgálatai szerint a búza vas tartalma 1949 és 1962 között 21%-kal csökken, ez az arány 1995-re eléri a 71%-ot. A kalciumtartalom 1963-ig 12%-kal, 1995-ig 78%-kal csökken. Bármit is veszünk alapul, az eredmény nagyon hasonló. E hasonlóságokból tényleg összeállhat a kép: a játék véget ért.

TÉVEDÉSEK VÉGJÁTÉKA I. rész "messzeringó gyermekkorom világa"

Molnár Géza — Thu, 14 Oct 2010 09:47:20 +0000

Az olaj-, vagy inkább az energiaválsággal kapcsolatos nézetek egyfajta „világvége-jövendölés” formáját kezdik ölteni. Elsősorban a különféle nyilvános megjelenési formák a „hang”-, a „betű”- és nem utolsósorban a „képmutató” (rossz magyarsággal: a rádió, az újságok és a tv) bevett közlési formái miatt. Ezek az eszközök ugyanis nem a dolgok lényegére mutatnak rá, hanem a figyelem felkeltésére és az emberek felzaklatására, hangulataik felkorbácsolására törekednek. Igaz ugyan, hogy erre ma már egy komoly, valósághű elemzés is alkalmas lehet. A jelentések tartalmát azonban el kell rejteni, arra pedig kitűnően alkalmas, ha rásütjük a „világvége” bélyeget.

De ha már itt tartunk, gondolkodjuk el azon, mit is jelent a szó: világ, és mit is jelent a világvége.

A nyelvünk e téren hihetetlen távlatokat enged meg nekünk. A világ ugyanis, éppúgy, mint pl. a természet, egyszerre jelentheti a teremtett világ egészét, szűk környezetemet, vagy tulajdonságaim összességét, emberi lényegemet. Nagyapám mindig azt mondotta volt: a világ kezdete a bölcső, a vége a koporsó, a közepe pedig az a pont ahol az ember épp áll. Nem korlátozás ez, sokkal inkább az emberségből kiszakadt elme elhelyezése egy biztos pontban. Mondhatni, ettől kezdve mindig a megfigyelőn áll, meddig is fog terjedni az ő világa, s végül azonossá válhat-e a teremtett világgal. E megközelítésből minden egyes halál egy kis világ végét is jelenti egyúttal. De ez túl személyes ahhoz, hogy általánosítani lehessen belőle. A halál ugyanis nem a vég, mondhatni van élet a halál után, a túlélők számára biztosan. Ugyanakkor elszenvedője számára mégiscsak lezár egy fejezetet. A világvége e nézőpontból lehet egy bekezdés, egy kötet, de lehet a Könyv vége is. A Könyv alatt persze a Teremtést kellene érteni. És ma, akik a világvégét emlegetik, általában erre gondolnak. Nos, ha így van, igazuk van: az energiaválság, s mindaz, ami hozzá kapcsolódik (hiszen az egész egy életforma válsága), nem jelenti a Teremtés végét, azaz ebben az értelemben nem a „világvége”. Azt hiszem, ebből a gondolati káoszból következnek azok a tévedések, amelyeket joggal lehet számon kérni e honlap szerzőitől.

A képet azonban más oldalról is megközelíthetjük. Erre szükség is van, hiszen ha itt leragadunk, nem érthetjük meg, mi is történik köröttünk. Azt már láttuk, hogyan ér véget egy fejezet a Teremtés — vagy az Élet Könyvében, kinek melyik rokonszenvesebb. Most nézzük meg, hogyan is érhet véget egy kötet. Kiindulási pontként, Radnóti versének néhány sorát választottam:

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

S persze csak a rend, és a műélvezet kedvéért idéztem ily hosszan. A lényeg ugyanis két szó: „gyermekkorom világa”. Nem akarok műelemzésbe bocsátkozni, amikor a saját gyermekkorom világára gondolok, nem a szemlélő gyermek a lényeg, hanem a világ, amit szemlélt. A gyermek a mai napig itt maradt, aki nem hisz nekem, nyugodtan kérdezze erről a feleségemet, a világ azonban tovatűnt. Mondhatni véget ért. Valahogy így lehetett ez Radnóti esetében is. Az a világ, amibe fiatal felnőttként léphetett oly távoli annyira más volt, mintha egy teljesen új világ lett volna.

És akkor most öntsünk tiszta vizet a pohárba. A korosztályomból mindenki emlékszik még az egy párt, egy ország, egy nép, egy szakszervezet, egy hazafias népfront, azaz a minden egy világára. Másoldalról, a 3,60-as kenyér, a teljes foglalkoztatottság, a viszonylagos jólét, a trabant, a wartburg és a zsigulik világára. Ez a világ bizony visszavonhatatlanul a múlté. Mondhatni: véget ért. Sokak számára a nélkül persze, hogy felfogták volna mi is történt. Voltak azonban sokak, akiknek valóban „világvége” volt. Én magam „Kerepestarcsán” (ma már nem is létezik ez a település) döbbentem erre rá, 1994-ben a kórházi ágyon fekve, a szomszéd „2-eske” lelkes szózatát hallgatva, aki azt magyarázta a feleségének, ne vegyék meg most a szenet, „győztek a szocialisták, őszre lemegy majd a szén ára”. A bácsi nyilván ősszel, amikor a szén ára jó másfélszeresére emelkedett. Nos, azt hiszem egy ilyen helyzetre elmondható, egy világ omlott össze, s nem csak átvitt értelemben.

Ez a világvége még tisztábban érthető a vidéki Magyarország felől nézvést. Itt a tsz-ek, a melléküzemágak, és a háztáji gazdaságok világa omlott össze. A világ vége nyomai: elhagyott tsz telepek, összeomló kúriák, szanaszét heverő gépek, megrongált meliorációs művek, elnéptelenedő falvaink düledező házai, gazos, vagy épp faltól falig szántott, élettelen portái, még jól látszanak. Az emberfia, ha közöttük sétál, látja a múltat, érzi még a régi világot, de kénytelen felfogni a pusztulást, a véget, annak az egykori világnak a végét. Már csak azért is kénytelen, mert itt ebből nem született új rend. A falvak nem éledtek újjá, az élet menekül a tájról, csak az emlékek maradnak. Érdemes azonban faggatnunk őket egy kicsit. Milyen is volt a tsz-ek világa?

Különös világ volt ez. A tsz elvileg mezőgazdasági üzem volt, ám jövedelmét nem a saját (mező)gazdálkodása adta. Az élelemtermelés a háztáji gazdálkodások rendszerére épült, ez mondhatni önellátó volt, megélt belőle a gazda, és az értékesítő egyaránt, bár közel sem egyformán. A nagy közös földművelés rendszerében pedig kevés kivételtől eltekintve nem a föld, hanem a melléküzemág adta a jövedelmet. E két mozzanat ásta meg ennek a vidéki Magyarországnak a sírját. A melléküzemágak dolga egyszerű. Van valahol Pesten egy jól menő kisvállalkozás, ami jövedelmének egy részét visszautalja, mondjuk Karcsára, Kenézlőre, vagy a jó ég tudja mely távoli, eldugott faluba. Előbb-útóbb önkéntelenül is felmerül majd a kérdés (mint ahogy fel is merült): miért is? Miért is kell eltartani azt az isten háta mögötti anyatelepet, mely semmi másra nem jó, csak arra, hogy évről évre nagyobb veszteséget hozzon ki a földből? Az ellentét előbb hanyatláshoz, majd szakadáshoz vezet, a rendszert saját szerkezete számolja fel. Ám ez még mondhatni: nem a világvége. Amíg a mozaikszó: tsz mögött ember is van, aki az összeomlás után talpra is tud állni, a világ még fennmaradhat. Az embert a háztáji gazdálkodás rendszere száműzte a vidékről. Két példát is mondhatok erre. A minap egy falusi kocsmában (van annak már jó tíz éve is, a falu ugyan meg van, de a kocsma már nincs, ami az álmoskönyvek szerint azt jelenti, a községnek sincs sok ideje hátra) a múltról beszélgettünk. A régi világról, melyben a „boltosék” három gyereket kitaníttattak a borjúból, s a tejtől, lakást vehettek nekik a távoli nagyvárosokban (Nyíregyházán és Miskolcon, kinek, hova húzott a szíve). Ma már ezt nem lehetne megtenni. Aztán ott volt a másik család, kinn az érparton. Ők sertést hizlaltak, s szintúgy három gyereknek vettek lakást három helyen. És hány hasonló példa van? Számtalan. A falvak azért néptelenedtek el, mert abban a világban az emberek nem bíztak a jövőben, és a gyermekeiket a városokba kergették. Gyermekeik szintúgy nem bíznak a jövőben, és nem szülnek gyermekeket. Lassan olyan ponthoz érünk, amelyben egymást érik a világvégék, a nélkül persze, hogy észrevennénk.

A jövő éleleme?

Molnár Géza — Thu, 07 Oct 2010 07:27:48 +0000

A minap megjelent egy rövidke írás a Nők Lapjában a Jövő energiája címen? A tóriumról, az atomenergiáról és a fosszilis energiahordozókról szól. Az összegzés szerint nem kell aggódni a rendelkezésre álló energiaforrások kimerülése miatt. Ez igaz, aggódni egészen más miatt kell. S hogy mi az az egészen más? Ezt foglaltam össze az alábbi szösszenetben.

A jövő élelme?

Hamvas Béla kérdi valahol: van-e olyan ostoba, aki látja, hogy egész népek, mint lavinák zúdulnak le a hegyről, melyre évmilliók alatt kapaszkodtak fel, azt higgye, ha ő kiáltozni kezd, a lavina meg fog állni? Aztán rögtön hozzáfűz egy másik kérdést is: de akad-e oly érző lélek, aki látva, hogy emberek milliói zuhannak az állati lét alá, ezt szó nélkül megállja?

Mindezt előre kellett bocsátanom, részben azért, mert nem hogy abban nem hiszek, hogy a lavina megállna, de már abban sem bízom, hogy bárki meghallja a kiáltozásom. Ezzel együtt érző lélek vagyok, így aztán nem állhatom meg szó nélkül a dolgot. Írásra pedig „A jövő energiája?” – című cikk késztetett. Mert az ugyan, hogy a rendelkezésre álló energiaforrások kimerülése miatt nem kell aggódni, bármennyire igaz, félrevezető. Helyesebb lett volna úgy fogalmazni: nem a rendelkezésre álló energiaforrások kimerülése miatt kell aggódni.

Az olaj kitermelés történetére visszatekintve azt láthatjuk, hogy az ún. könnyen felhasználható készletek kitermelése megközelítőleg 24 évenként megduplázódott. E folyamat melléktermékeként egész gazdaságunk az olajra épült, a kőolaj és származékai az élet minden területén jelen vannak, ráadásul ez lett a társadalmunk fennmaradásához nélkülözhetetlen gazdasági növekedés üzemanyaga is. Ahhoz, hogy komoly visszaesések ne következzenek be, az elkövetkező 24 év alatt ismét meg kellene duplázni az olaj kitermelését. Tekintettel azonban arra, hogy napjainkban olajcsúcs közeli helyzetben vagyunk, azaz kitermeltük a készletek felét, ez az ütem tovább nem fokozható, mi több fenn sem tartható. A jövőben néhány hónapig, esetleg évig szinten maradhat az olajtermelés, utána azonban csökkenni fog. A készletek nem merülnek ki, nem fogynak el, csupán egyre kevesebb fekete arany jut a gazdaság vérkeringésébe, s miután a gazdaság olajfüggő, már a kitermelés szinten tartása is komoly válságot okozhat. Ez visszahat az olaj utáni keresletre, ami viszont befolyásolja a kitermelést. Tekinthetjük ezt egyfajta negatív visszacsatolásnak, ami odavezet, hogy az olaj alapú gazdaság összeomlik, mielőtt kitermelhetnénk, mondjuk a mai napig fennmaradt készletek felét. Bőven marad tehát olaj a földben, nem kell attól tartani, hogy az utolsó cseppig a felszínre hozzuk, mégis van némi okunk az aggodalomra.

Hazánkban az elmúlt 20 évben megszűnt az élelemtermelés, a mezőgazdaság iparszerű technológiával ipari, közte élelmiszeripari nyersanyagot állít elő. Ahhoz, hogy ebből élelem legyen, három dolog szükséges: egyfelől olaj, amely nélkül az iparszerű technológia nem tartható fenn. (És itt nem is elsősorban az üzemanyagokról van szó, hanem a műtrágyák, növény-védőszerek sokaságáról, illetve azokról az olajalapú műanyagokról, melyek szintén jelen vannak az ágazatban.) Másodsorban olaj, amely nélkül a megtermelt nyersanyag nem jut el a feldolgozókba, illetve a késztermék nem jut vissza a fogyasztókhoz. És harmadsorban is olaj, amely nélkül ellehetetlenül a feldolgozás. A helyzetet súlyosbítja, hogy a termőföld az Európai Unióban 17-szer gyorsabban fogy, mint ahogy egyébként megújulni képes. Azaz a mezőgazdálkodás — termőföld híján — az egyre nagyobb olajigényű és energiafelhasználású technológiák irányába kényszerül, illetve kényszerülne, ha lenne elég olaj. Az olajkitermelés akadozása, majd várható csökkenése e miatt közvetlenül hat majd a városi fogyasztókra.

Mindezt tudva kicsit félve várhatjuk azoknak az előrejelzéseknek a bekövetkeztét, melyek 5-15 éves időtávon belül a jelenlegi igényekhez mérten 10-15%-os olajhiánnyal számolnak. A 10% körüli hiány a teljes magyar kőolajfogyasztás 52-szerese. Ezt a mennyiséget nem lehet egyik napról a másikra alternatív energiákkal pótolni. A helyzet azonban ettől is súlyosabb, mert 1% körüli hiány is többszöröse a fogyasztásunknak. Azaz Magyarország kiszorulhat az olajpiacról, még mielőtt a készletek komolyabb mértékben fogyni kezdenének. S bár a villamos áramtermelésre általában igaz, hogy adódhatnak új technológiák, s a fosszilis energiahordozók árának növekedésével arányosan megéri majd áttérni ezekre a módszerekre, az élelmiszeriparban (ideértve a mezőgazdasági termeléstől a feldolgozáson át a nyersanyagok és késztermékek szállításáig mindent) az olajnak nincs megfelelő helyettesítője. A jelenlegi körülmények között talán bizakodhatunk: világítás lesz, az unokáinknak is, de termőföldjük és élelmük szinte biztosan nem.

Egy kicsit kifordítva Hamvas Béla szavait: van olyan érző lélek, aki látva, hogy emberek milliói menetelnek a biztos éhhalál felé, azt szó nélkül megállja? És itt már csak azért is kiabálni kell, mert a dolog nem elkerülhetetlen, elvileg okos és időben megkezdett vidékfejlesztési politikával elébe lehetne menni, fel lehetne rá készülni. Eddig azonban szemmel láthatóan egyetlen lépést sem tettünk ebbe az irányba.

A XX század végén egy angol ökológuscsoport az alábbi szarkasztikus megjegyzéssel zárta egyik tanulmányát. Napjainkban egy városlakónak számtalan kérdést végig kell gondolnia, mielőtt reggel útnak indul: tömegközlekedéssel menjen, vagy gépkocsival, hol vannak útlezárások, hogyan hangolja össze a munkába menetet a gyermekek iskolába jutásával, hol érdemes vásárolni, hol lesznek árleszállítások, stb. stb. Mennyivel egyszerűbb lesz a dolga néhány évtizeden múltán, amikor napkeltekor mindössze egyetlen kérdése marad: ebédelek, vagy ebéd leszek. Az angol kormány válaszul egy a második világháborús győzelemkertekhez hasonló mozgalmat indított el, melynek lényege, hogy városi parkokban, házak mellett zöldséges kerteket alakítanak ki és minél többen termeljék meg maguknak a zöldséget és az alapvető élelmiszereket. (Igaz eddig nem sok látható eredménnyel.)

És mi mit tettünk?

Robert Hirsch: nem engedtek beszélni az olajcsúcsról

Hetesi Zsolt — Sun, 26 Sep 2010 22:55:26 +0000

Robert Hirsch 2005-ben publikálta híres jelentését, mely az USA Energiaminisztériumának (DoE) kérésére készült. Ez volt az első hivatalos jelentés, mely közeli olajkitermelési csúccsal számolt és a felkészülés idejét legkevesebb 10, jó esetben 20 évre tette. Meglepő, de a vele készült friss interjúban arról számol be, hogy utána hallgatásra ítélték.

Azok, akikkel együtt dolgozott, azt mondták neki, egy szót se ejtsen az olajcsúcsról többet. Ezek a kollégák vezető kutatók voltak, akik a DoE legfelsőbb vezetésével álltak kapcsolatban. A DoE minden kutatási forrást elvágott az olajcsúcs és mezők ürülési rátájának kutatásával kapcsolatban.

A helyzet lényegében nem változott az Obama-kormányzat idején sem. Hirsch szerint a jelenlegi energiaminiszter Dr. Steven Chu nem rendelkezik elég rálátással az energetika területére. Tudása akadémikus és a gyártási oldalt nem látja át, így nem képes megítélni a megújulók terjedését.

Hirsch legfrissebb könyve, mely októberben jelenik meg az USA-ban, állítása szerint erős érveket tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a szél-, a napenergia, vagy a biomassza felhasználás "sosem lesz elég bármire is." Minderre azért hívja fel a figyelmet, mert véleménye szerint erős a meggyőződés, hogy a megújuló források ki tudnak minket húzni a bajból.

Ugyanebben az interjúban Hirsch elmondja, hogy elképzelése szerint 2-5 éven belül véget ér a kitermelés napi 85 millió hordó környéki stagnálása és elkezdődik a megállíthatatlan esés. Minden azon múlik, ez milyen gyors. Évi 2% már komoly gond [ez a magyar olajfogyasztás 10-szerese lenne - hzs], de 4% már katasztrofális.

Amikor 2008-ban 130 dollár fölé ment az olaj hordónkénti ára, 25 országban tört ki éhséglázadás. Mivel a globalizált rendszer nemlineáris [nem modellezhető lineáris differencia/differenciálegyenletekkel - hzs], hanem kaotikus, így az esés következményei sokkal szerteágazóbbak lehetnek ennél is.

Hirsch azt is közli, hogy a Védelmi Minisztérium (DoD) kicsit önállóbb utakon jár [2008-ban és 2010-ben is kiadtak egy jelentést, mely 2015-re 10 millió hordó/nap olajhiánnyal számol, mely a napi magyar felhasználás 62-szerese], azaz ott nincs letiltva az olajcsúcs vizsgálata. Még 2005-ben zajlott egy olyan háborús szimuláció a CIA vezetőjének részvételével, mely 5% esést modellezett az olajkitermelésben. A gyakorlat rádöbbentette a résztvevőket, hogy az USA nem rendelkezik olyan eszközökkel, mely ilyen esetben működőképes lehetne.

Következtetés: majdnem minden nagyhatalom nemzetvédelmi egysége félhivatalosan is készül a globális olajhiányra. Titokban valószínű mindegyik. Ne legyenek illúziók bennünk: itt már régen nem arról van szó, hogy a következmények kikerülhetők. A világ vélhetően háború/konfliktusok előtt áll.

Messze van-e a Mexikói-öböl?

Hetesi Zsolt — Mon, 20 Sep 2010 21:00:23 +0000

Lehet-e válaszolni a címben feltett kérdésre egyszerűen? Hisz a Mexikói-öböl néhány ezer kilométerre lehet tőlünk... mondhatná bárki. Az írás végére lehet, hogy megváltozik e véleményük, véleményünk.

A BP olajkútjának tragédiájáról nem írtunk sokat. Katasztrófa, a maga nemében egyedülálló, és rádöbbentette az USA elnökét, hogy el kell szakadnia a kőolajtól, de egyelőre fogalma sincs, hogy mire kéne áttérni.

Az írás apropója azonban nem ez, még csak nem is az, hogy sikerült elzárni a szivárgást. Egészen más. A kiömlött olaj megváltoztatta a Mexikói-ööl tengeri áramlásait. Ezen az ábrán látható, hogy amíg a rendszer megfelelő módon működött, a Golf-áramlat egy része hurkot alkotva járta be a Mexikói-öböl belsejét.

Nyíl jelöli a szennyeződést okozó fúrótornyot.

A kiömlött olaj a (2)-vel jelölt hurok áramlása révén lejutott Kubától északra, és ott egy örvény képződött miatta. Ez látható a következő ábrán (1)-el jelölve.

Végül, a modellek azt mutatják, hogy emiatt a hurokáramlás le fog szakadni a Golf-áramlatról és az olaj nagy részét magában tartva körkörös áramlást alakít ki:

Az (1)-el jelölt hurok önálló életet él, a (2) helyen pedig egy örvény működik. Az örvény előbb utóbb megszűnik majd, ekkor a Golf-áramlat ismét benyomulhat a Mexikói-öbölbe, és ismét kialakíthatja a hurkot, ahogy az első ábra mutatta. Azonban ez nem két hét alatt történik meg. AZ óceánokban ezek az áramlatok néhány száz-néhány ezer év alatt stabilizálódnak.

Egyéb mérésekből már tudjuk, hogy 1957 és 2005 között a Golf-áramlat szállítószalagja 30%-al lassult. Ez önmagában is megdöbbentő, hiszen ez az áramlat fűti télen Észak-Európát, és ellensúlyozza a Szibéria felől érkjező hideg légtömegek hatását. Lassulása azzal függ össze, hogy olvad az Északi-sark és Grönland jege, mely hígitja az áramlás környezetét. Az áramlást magát a sókoncentráció különbsége hajtja, így az olvadó jég (amely édesvíz) ezt boríthatja fel - szemmel látható, hogy már el is kezdte.

És akkor most még itt van nekünk ez is: a Mexikói-öbölből egy ideig nem jut ki a hurokáramlat meleg vize a Golfba, ezzel csökken a Golf-áramlat hőmérséklete. Reméljük, csak ezen a télen. Olasz kutatók modelljei azonban azt mutatják, hogy a rendszer kaotikus jellege miatt félő a "Golf-áramlatra gyakorolt végzetes hatás". (Akik szeretik a tudomány csodáit, itt kipróbálhatják az Ocean Circulation Group modelljét.)

Szóval, a címben feltett kérdése, miszerint milyen messze van a Mexikói-öböl, azt kell felelnünk: nem elég messze...

Ébresztő! Ritkafémhiány...

Hetesi Zsolt — Tue, 07 Sep 2010 22:42:12 +0000

"Egy teljesen új és szokatlan nyersanyagválság van kibontakozóban: a világ felhasználásának 97 százalékát biztosító Kína radikálisan csökkentette a ritkaföldfémek kivitelét."

Idézem a Magyar Nemzet cikkét. Mi ennek az oka?

"A csökkentés okaként Kína az alacsony árak mellett nemzetbiztonsági érdekeit, környezetvédelmi megfontolásokat és az illegális kitermelés elleni harcot hozta fel. A kínálat mesterséges csökkentése természetszerűleg az árak emelkedését vonja majd maga után, és a kitermelésben érdekelt bányavállalatok piaci tőkeértéke is az egekbe szökik majd."

Nos. Mintha ismerős lenne, nem? 2009-ben jelent meg mértékadó tudományos szaklapokban, hogy némely ritka fémből már csak 10-30 évnyi van, a kitermelés meg tetőzött. Én csak egyet nem értek... ha mi beszélünk róla, az áltudomány, meg zöldség, meg miegyéb, ha ténnyé válik, akkor meg meglepődik rajta mindenki.

Mihez kellenek ezek a fémek? Elektronika, akkumulátorok, napelemek, üzemanyag-cellák, stb. Csupa olyan dolgot találunk e listán, ami hi-tech, és azt reméljük tőlük, hogy segítenek bennünket elszakadni a fosszilis forrásoktól. De ha nem lesz elég belőlük?

Summa summarum: olvassák az oldalunkat, legalább nem lepődnek majd meg...

A TOD egy táblázatot is ad (angolul van sajnos...):

Újabb megerősítés: olajhiány várható 15-30 éven belül, állítja a Bundeswehr

Hetesi Zsolt — Thu, 02 Sep 2010 15:43:51 +0000

Ahogy telik az idő egyre több helyről és egyre komolyabb forrásokból értesülhetünk róla, hogy az olajellátás jövőbeli fenntartása komoly nehézségekbe fog ütközni. Most éppen a Német Hadsereg kutatóközpontjából szivárgott ki egy ilyen.

Korábban már több hasonló hírről számolhattam be:

A Pentagon Műszaki Divíziója 2008 végén adott ki egy jelentést, melynek 2010 áprilisában lett világhír-értéke. A jelentés arról szólt, hogy a kereslet gyorsabban nő, mint a kínálat, és 2015 után már napi 10 millió hordós hiányra kell felkészülni. A jelentés adatait itt elemeztem.
2010 februárjában a Brit Tudományos Akadémia által létrehozott bizottság tett közzé egy hasonló jelentést, amely 2015 körülre teszi az olajkitermelés tetőzését, és utána fokozódó olajhiánnyal számol. (Hasonlóképp nyilatkozott a brit energiaminiszter is, aki 10 éven belül szintén olajválsággal számol Angliában, a növekvő behozatal-függés miatt.) A jelentés sürgető kormányzati beavatkozást javasolt.

Most pedig itt a legújabb hír. A Bundeswehr jövőkutató műhelye egy belső jelentést készített, melyben az olajkitermelés csúcsának lehetséges idejét elemzi, illetve az ebből fakadó következményeket részletezi. A dokumentumot egyértelműen titkosan akarták kezelni. Amint arról a Der Spiegel újságírója névtelen német kormányzati forrásból értesült az elemzés valódi. A helyzet komolyságát mutatja, hogy sem a Bundeswehr, sem a Védelmi Minisztérium nem nyilatkozott az ügyben.

A dokumentum fő állítása, hogy 2010 környékén valószínű az olajkitermelés tetőzése. Ez összevág mindazokkal a nemzetközi kutatásokkal, melyek a témát vizsgálják, így Chris Skrebowski, az ASPO, Matt Simmons és TOD kutatóinak adataival is. (Skrebowski adatbázisát használta a fentebb említett brit jelentés is.) Ezek után 15-30 éven belül biztosan ellátási nehézségek lépnek fel, írja a tanulmány. (Ebből következik a Német Hadsereg szakértői nem látják helyettesíthetőnek az olajat még 30 éves időskűálán sem, és ebben megerősitik a mi eredményeinket is.) A következő fontos pontokat emeli ki a jelentés, mint következményeket:

Nőni fog az olaj szerepe a nemzetközi kapcsolatok alakításában. Már látható, hogy az olajtermelő országok jelentősége emelkedőben van, a politikai játéktér átrajzolódik.
Az olajexportáló országok saját céljaik esetleges agresszív megvalósítását is megkezdhetik.
A szabad piaci olajkereskedést kétoldalú szerződések kezdhetik el felváltani, amint a hiány fokozódik.
Létfontosságú cikkek hiányozhatnak majd a szállításban és a gyártásban is az erőteljesen olajfüggő piac és gazdaság hanyatlása miatt.
Elképzelhető a tervgazdaság részelges újraéledése a szabad piac valószínű összeomlása mellett.
Világméretű láncreakció indul be, mely először azokat az országokat érint, melyek nem voltak képesek felkészülni ezen nehézségekre, később, a hiány növekedtével másokat is.
A Bundeswehr elemzése kérdésessé teszi, hogy maga a demokratikus rendszer egyáltalán képes-e túlélni mindezt.

Eddig az elemzés ismertetése. A végére csak egy kérdésem maradt.... Nem ismerős mindez valahonnan? Egy 2007-es, neten terjengő tanulmányból, ami akkor hülyeségnek tűnt? Dehogynem. Eltelt 3 év, remélem elég volt arra, hogy komolyabban tűnjön mindaz, ami az oldalunkon megjelent és meg fog jelenni.

Kína, széncsúcs, szép új világ

Hetesi Zsolt — Tue, 13 Jul 2010 07:41:07 +0000

(Felhasznált cikk: The Oil Drum, Euan Mearns, EWG szénjelentés, BP statisztika)

A BP statisztikai adatai szerint a kínai szénkitermelés teszi ki immár a világ kitermelésének 47%-át. Ez azért fontos dolog egyébként, mert a világ gyárává váló Kína gazdasági növekedése szinte kizárólag erre a forrásra épül, mindez mellett még gyorsan nő a távol-keleti ország által vásárolt földgáz és olaj mennyisége is.

A világ szénbányászata milliárd tonna olajekvivalens egységben (Kína nélkül: piros, Kína: kék)

Tudjuk, hogy a világ kőszénkészletei is végesek. Egy ilyen versenyző, mint Kína erőteljesen meg tudja határozni a kőszéntermelés csúcsának idejét. Az EWG szerint 96 milliárd tonna, a Caltech-en kutató David Rutledge szerint 139 milliárd tonna van még Kína földje alatt. Amennyiben az utóbbi igaz, akkor a kínai bányászat eddig 37%-át hozta felszínre annak, ami elérhető. A kitermelés csúcsa Kínában, figyelembe véve a kitermelés növekedését, valahol az elkövetkező 10-15 évben várható, és nagy valószínűséggel ez lesz a Föld kitermelési csúcsa is, vagy közel esik majd hozzá.

De mindez eltörpül egy másik jelenség mellett, ez pedig a kínai szénbevitel változása. Az alábbi ábrára nézve, elsőre nem érthető, miért vásárol Kína szenet:

Kína széntermelése (kék) és fogyasztása (barna) millió tonna olajekvivalnes egységben

Látszólag pont annyi a termelés, mint a felhasználás. Igaz, ugyanakkor van egy dolog, amit nem vettünk figyelembe. Általában egy ország évi fogyasztásának harmadát, 4 hónap fogyasztását tárolja. Mivel Kínában évente 10%-al (tavaly 9.6%-al) nő a fogyasztás, a készleteknek is így kell nőni. Ez hozzávetőlegesen 120 millió tonna olajekvivalens szén plusz beszerzését indokolja. És valóban, a kínai import 104 millió tonna. Éppen csak hogy fedezi azt a pluszt, amivel a készleteknek nőni kell, hogy arányuk a fogyasztáshoz állandó maradjon.

Ez az összeg a világ széneladásának 11%-a, és arra döbbenjünk rá, hogy ez pusztán arra megy, hogy a tárolt készletek biztonságos szintre növekedjenek általa! Ha elkezd lassulni a kínai széntermelés, akkor a kínai import rakéta-gyorsasággal kezd nőni. Ha pedig csak pusztán minden így megy tovább, 14 év múlva már a világ piacain mozgó szén harmadát Kína fogja megvásárolni. Ez pedig árnövekedést jelent, illetve azt, hogy bármit is hittünk eddig a szénkészletekről, nem számoltunk a kínai monstrummal - sem.

És a másik: ha ez így megy, akkor a 450 milliomodrész CO2-koncentrációt sem fogja tudni tartani a világ. Csaó Darwin.

Kuba és a fenntarthatóvá tett mezőgazdaság

Szám Dorottya — Mon, 28 Jun 2010 12:12:25 +0000

A közép-amerikai szigetország számára komoly csapást jelentett a Szovjetunió összeomlása. 1990-ben Kubában volt a legmagasabb a születéskor várható élettartam, a világon a második legmagasabb a gabonahozam nagysága és a kalória-bevitel. Egyetlen kubai sem éhezett. Azonban ezeket az eredményeket egy borzasztó függés révén érték el.

A trópusi termékekért, főleg cukorért cserébe a Szovjetunió olajat, traktorokat, műtrágyát, növényvédő-szereket, állateledelt és a lakosság élelmiszerének mintegy felét szállította. A kubai gazdaságok állami tulajdonban voltak, és sok vegyszert igénylő monokultúrás gazdálkodást folytattak. A vetési terület hatvan százaléka cukornád volt, s ez adta a kiviteli bevételek háromnegyedét.

A biogazdálkodással fenntarthatóvá tett főváros, Havanna

1990-ben, mikor a szocialista tábor összeomlott, a kereskedelem a legtöbb kapitalista országgal tilos volt. Kuba hirtelen elveszítette élelmiszereinek felét, s a másik felének megtermeléséhez szükséges fűtőanyagának, műtrágyájának jelentős részét. A helyzet kétségbeejtő volt, jegyrendszert vezettek be. Hiánycikk volt a tojás, étolaj, kenyér, hús és tej, az emberek rizsen, babon, halon, burgonyán és kasszaván éltek.

Kuba elkezdett dolgozni a megoldáson. Tudományos szakemberei már a válság előtt módszereket dolgoztak ki a kártevők elleni védekezésre és a talaj tápanyag pótlására. Kiépítettek egy kártevő-ellenőrzési rendszert, növényvédő szerek helyett az ültetvények védelmére bogarakat használnak. Ha a cukornád-rovar feltűnik, akkor egy Lixophaga nevű légy tömegeit engedik ki, amelyek elpusztítják azt a bogarat. A kártékony hernyók ellen Trichogrammát, egy kis darázsfélét terjesztenek, amely a hernyó petéit eszi. A gazdálkodók baktériumokkal, gombákkal, vírusokkal fertőzik meg a károsítókat, ilyen pl. a Beauvaria bassina, amely öli a banán-zsizsiket. Ezeket a biológiai fegyvereket 218 központban, szövetkezetekben és állami gazdaságokban állítják elő. Emellett a tudósok kártevő bogarakat pusztító fonalférgeket izolálnak, valamint a növényi kártevők ellen talajmikrobákat. Szövettenyészetben termesztenek vírusmentes magoncokat és vetésforgóval védekeznek a gyomok ellen.

Kuba régi szovjet traktorai nem működnek kőolajjal, ezért szarvasmarhákat tenyésztenek, amelyek trágyázzák is a talajt. A talaj tápanyagtartalmának növelésére hüvelyeseket termesztenek, amelyeket beszántanak a földbe. Erre a célra használnak komposztált települési hulladékot és földigiliszta eredetű humuszt. Felfedeztek élő trágyagyárakat: szabadon élő nitrogént kötő és foszfort a talajba leadó baktériumokat.

Ezek az új gazdálkodási módszerek sokkal több embert foglalkoztatnak, mint a korábbi gépiesített gazdálkodás. Ez eleinte gondot jelentett a városiasodás miatt, de később az olajhiány a városokban munkanélküliséget okozott, ezért a kormány olyan intézkedéseket hozott, aminek hatására tömegesen költöztek falura az emberek. Az üresen maradt városi telkeken élelmiszernövényeket termelnek. Az élelmiszer termelés ezáltal növekedni kezdett.

Bár a kubaiak étrendje ma nem olyan gazdag, mint régen, az ellátottság megfelelő. A vegyszermentes termelés miatt kevesebb a megbetegedés a mezőgazdasági dolgozók között. A talaj javul, a humusz és az önfenntartó mikrobák rendszere néhány évtizeden belül teljesen helyreáll. Kuba tehát nemcsak fenntartotta, hanem növelte is az élelmiszer-termelését, miközben növelte a munkalehetőségeket és erőfeszítéseket tett a környezet védelmére.

A norvég gázról és Oroszország lehetőségeiről

Hetesi Zsolt — Mon, 21 Jun 2010 22:58:17 +0000

Június 17-én figyelemreméltó, és talán éppen ezért itthon egyáltalán nem említett hír látott napvilágot a norvég Aftenposten újságban. A cikk a norvég gázkitermelés közeli jövőjét tárgyalta, és arról számolt be, hogy az Uppsala Egyetemen működő, szénhidrogén-kimerülést kutató csoport elemzése hatására a Norwegian Petroleum Directorate (Norvég Petróleum Igazgatóság) lefelé módosította saját előrejelzéseit az ország földgázkitermeléséről.

Balra: Előrejelzés, Norvég Petróleum Igazgatóság (legjobb eset: rózsaszín, legrosszabb: kék). Forrás: Aftenposten. Jobbra: Uppsala Hydrocarbon Depletion Group előrejelzése a norvég gáztermelésről (fekete: legjobb eset, piros: referencia-eset) Forrás: ASPO konferencia-2009.

Az ábrából egyértelműen látható, hogy a norvég hivatal az uppsalaiak előrejelzését támasztotta alá. A hagyományos norvég gázkészletek kitermelése 15 éven belül tetőzik. Norvégiának vannak nem hagyományos gázkészletei is a norvég-orosz tengeri határvonal mentén, több tízezer milliárd m3 nagysággal, de ezek kitermelése nem lehetséges évi százmilliárd m3 kapacitással, a kis EROEI (energetikai megtérülés) és a nehéz hozzáférhetőség miatt, így létük a csúcsot alig befolyásolja, eltolni valószínűleg csak rövid ideig lesz képes, utána pedig csak lassítja a folyamatot.

Az EU Norvégiából szerzi be földgázának 21%-át. A másik fontos forrás Oroszország. Tételezzük egy pillanatra fel, hogy az uppsalaiak által készített előrejelzés az orosz gázmezőkre is fennáll. Akkor mi történik, milyen jövőt látunk?

A jelenleg működő orosz mezők hozama megközelítőleg 660 milliárd m3 évente. Ha nem áll munkába a Yamal-félszigeten feltárt, egyébként csúcson körülbelül 300 milliárd m3/év hozamra képes mezőrendszer, akkor az orosz gázhozam már csökken. Ha munkába áll, akkor a hozam szinten tartható, esetleg kissé növelhető is, egészen 2030-ig. Az orosz beszállítás adja az EU gázbehozatalának 40%-át. A Yamal-félsziget mezői közül a Bovanenszkoje 2012-ben, a Stokman 2013-ban lép a tervek szerint a rendszerbe. majd meglátjuk. A Bovanenszkoje indulása 5 éve csúszik.

Az orosz export kb. 220 milliárd m3/év jelenleg az EU felé. Ha a Bovanenszkoje késik még 5 évet, akkor ez visszaesik 180 milliárd m3-ra, a norvég eladások pedig 2020 után kezdenek el esni, együttesen 2020 után olyan helyzet elé állíthatják az EU-t mely energiabiztonság szempontjából kockázatos.

Azzal még nem is számoltunk, hogy mindeközben lassan, de nő a norvég gázfogyasztás is (azért lassan mert Norvégia árama 98%-ban vízerőműből jön, legtöbb helyen azza is fűtenek), és gyorsan nő az orosz gázfogyasztás (a teljes kitermelés 65-70%-a!, mely évente 2-3%al nő), azaz ennyivel kevesebb jut exportra. A legjobb esetben is csak 2020-ig tud szinten maradni az eladott orosz gáz, még a működő Bovanenszkoje mező esetében is. Ha csúszik, akkor az európia gázvásárlás valószínűleg sosem haladhatja meg a 2008-as szintet. Menetközben még felbukkant Knía is a színen, amely egyre növekvő gázigénnyel lép a piacra. Jelenleg a kínai gazdaság gázigénye 70 milliárd m3 körül mozog, de 2020-ra elérheti a 200 milliárd m3/évet is, hacsak a kínai gazdaság szintén nem roppan meg, ami más szempontból jelentene váratlan és kellemetlen helyzetet. Ennek a gáznak a forrása saját termelés, és Oroszország. Úgyhogy húzzunk bele, 2020 hamar eljön. És utána az EU-ba behozott gáz 60-65%-a hirtelen drága lesz, majd elkezd fogyni (lehet, hogy Kína miatt már 2017 környékén gond lesz)... kell ezt részletezni?

Adatok forrása: USA Energiaminisztérium, Uppsala Hydrocarbon Depletion Group előadása, ASPO 2009, saját számítások (Export-land modell).

Mit tartogat a jövő? Mikor omlik össze a technikai társadalom? Van egyöntetű válasz?

Hetesi Zsolt — Fri, 18 Jun 2010 09:59:20 +0000

A társadalmi rendszer összetett volta közhely. Az ezen az oldalon többször vizsgált alrendszerek (gazdaság, energiaellátás, stb.) maguk is annyira bonyolultak, hogy lineáris modellezésük lehetetlen.

A lineáris, azaz arányos rendszer lineáris egyenletekkel írható le, azaz könnyen készülhet róla modell, amelynek előjelző képessége nem romlik az idővel. A nemarányos rendszerek is közelíthetőek lineáris modellel, de csak korlátozottan, mint ahogy a körvonal is közelíthető egyenessel egy kis szakaszon, de egészében nem.

Társadalmunk nagyon messze van attól, hogy arányos rendszer legyen. Viselkedése nem jósolható egykönnyen. Túl sok a változó, melyek nagy része nem lineárisan, nem arányosan változik külső hatásra, vagy egymásra gyakorolt hatás után, így modellezése nem reménykeltő. Ráadásul a társadalomra az is jellemző, hogy benne erőteljesen jelen vannak kaotikus folyamatok.

Vigyázat, ez szakkifejezés és nem a teljes rendetlenséget jelenti, hanem azt, hogy egy determinisztikus rendszer nemarányos volta miatt nagyon érzékeny a kezdeti feltételekre, és viselkedés ezért (dacára az azt leíró determinisztikus egyenleteknek) nem jelezhető előre akrámekkora időtávra. Népszerű képe a pillangó-hatás. Elképzlehető, hogy egy pillangó szárnycsapása olyan folyamatot indít el a légkörben, aminek egy hurrikán a vége valahol máshol. De ez a folyamat csak egy kaotikus rendszerben képzelhető el, ilyen alégkör. Nem ilyen egy befőtttes üveg, amiben a folyamatokat jól lehet közelíteni az ideális gáztörvénnyel, ami lineáris rendszert ír le. Itt verdeshet a pillangó, sosen lesz belőle vihar - még akkor sem, ha a befőttes üveg toronyház méretű.

Ezért többé-kevésbé értelmetlen megkérdezni: mi várható a világban? Több forgatókönyv képzelhető el, de vannak még ezen túl olyan nem látható, vagy hatásaiban fel nem becsülhető folyamatok, amelyek miatt még ezek a forgatókönyvek sem biztosak, mint lehetséges végkifejletek.

Soka azt képzelik, hogy az olaj és általában az energiahordozók ára majd felmegy, erre a piac megteremti a megfelelő helyettesítőt, ami újra beárazza az energiapiacot, és az új helyettes ára mentén egy új egyensúly alakul ki. Ez a forgatóköynv lehetséges, ha létezik gyorsan, még értelmes áron skálázható helyettesítő. Az energiaforrások területén hozzáértők egy részének ez a véleménye. Mindazonáltal eddig nem sikerült olyan megnyugtató helyettesítőt találni, amelyről látszik, hogy könnyen skálázható, a jelenlegi rendszert képes helyettesíteni és tömegesen elterjedhet.

Mások arra gondolnak, hogy a helyettesítés nem sikerül, ezért az olaj hiánya egyre magasabbra viszi az árat, 200, 300 dollár is lesz egy hordó ára. Mivel 2 éve még e sorok írója sem látta elég világosan a gazdaság és az energia szövedékes összefonódását és kapcsolatát, így szintén erre gondolt. Tévedés ne essék - a dolog egy darabig működik. Amíg a gazdaság bírja, az ár nő. De aztán egyszer csak túl nagy lesz a teher, amit a magas ár jelent és kezdődik a gazdaság visszaesése.

Amíg a gazdaság szabályoz, addig valószínű tehát a felfutás az árban, majd a visszaesés a gazdaság válsága miatt. Ez többször is elképzelehető, de egyszer valószínű vége lesz. Akár azért, mert annyira fogy az olaj, hogy kilengések túl nagyok lesznek, akár azért mert az államok szabályozni kezdik a folyamatot, hiszen némi stabilitás nem árt az olaj árában. Amikor a 70-es években az USA lényegében egyik napról a másikra szembesült azzal, hogy 7-8% hiány alakult ki az olajpiacon (egyrészt saját kitermelése esni kezdett, másrészt az importot világpolitikai folyamatok törték le), már tervezték a benzinjegyet - de aztán a világpolitikai válság megoldódott, vele az olajhiány is.

Ezúttal azonban nem rosszindulatú sejkek fognak játszani az olaj csapjával, hanem a természet. És nincs az a politika, amely feül tudja írni a temrészet törvényeit.

Obama: nem tudom hogy helyettesíthető az olaj

Hetesi Zsolt — Tue, 15 Jun 2010 09:11:53 +0000

A Mexikói-öbölben történt olajszennyeződés miatt Obama elnök negyedszer is a térségbe látogatott. Az elnök ökológiai 9/11-nek nevezte a történteket. Számunkra mégsem ez az érdekes, hanem az elnök néhány mondata az olaj, mint energiaforrás kapcsán.

Obama azt mondta, hogy nem tudja előrejelezni, hogy az USA képes-e egy teljes átmenetre az olaj-alapú gazdaságról másra az ő életében. De hozzátette, hogy "itt az idő elkezdeni ezt az átmenetet és új módon befektetni, hogy energia legyen belőle. ... Fogalmam sincs, hogy milyen új energiaforrás lesz elérhető, milyen technológia viheti lejjebb a megújulók árát. ... Amit előre tudunk jelezni, az a fosszilis források elérhetőségének csökkenése: egyre drágább lesz kitermelni, és a környezeti terheket gyermekeinkre, unokáinkra és dédunokáinkra hagyjuk, hogy cipeljék."

Forrás (beküldő: Zágoni Balázs)

No comment, ahogy mondja az angol.

Hogy látják a jövőt az USA Energiaminisztériumában?

Hetesi Zsolt — Tue, 01 Jun 2010 10:37:22 +0000

Az Egyesült Államok Energiaminisztréiuma minden évben kiadja az éves kitekintőjét. Az ez évi jelentés 2035-ig tartalmaz érdekes kitekintőket. Az első, ami szembeszökő lehet számunkra, hogy a jövőben nem számolnak jelentős növekedéssel a megújulók terén, a növekedést a fosszilis források felhasználás-növekedése fogja fedezni:

Külön érdekes észrevenni, hogy a megújuó energiaforrások lassú növekedése (felső zöld) alatt a szürke vonalkákkal jelölt terület a bioüzemanyagok aránynövekedését jósolja. Lassan nő a szén és az atomenergia szerepe is...

De miből állnak a megújulók? Részletesen ezen az ábrán lehet látni:

Itt a folyékony, nem olaj-alapú üzemanyagok szerepelnek, ahol alegnagyobb részarányt a növekedésben az etanol képviseli és a biomassza alapú üzemanyagok. Az etanolgyártás esetén nem mindig, sőt legtöbbször nem megújuló forrásról van szó, hanem petrolkémiai folyamatról. Ahol a növekedés jelentős, az a biomassza-felhasználás.

A villamos áram-termelésben szintén a biomassza felhasználás megugrásáé a vezető szerep (lila), illetve a szél (zöld):

Tanulság: hi-tech ide, kutatás-fejlesztés oda, a jó öreg és nagyétvágyú USA mégiscsak olyan jövőképet álmodik, ahol nő a biomassza felhasználás. Márpedig a természettel most sem gazdálkodunk jól, mi lesz vele így?

(A cikk ábráinak forrása: The Oil Drum)

Most akkor hogy is értik ezt? Volt olajcsúcs, vagy még nem?

Hetesi Zsolt — Mon, 26 Apr 2010 08:34:38 +0000

Egyeseknek feltűnhetett, hogy tíz percig kint szerepelt ennek a bejegyzésnek az elődje a múlt héten. Aztán megvitatva a kollégákkal, kicsit érthetőbbé tettem.

A kérdés a következőképp merült fel. 2007-ben a KÉSZ megrendelésére írt anyaggal kezdődött úgymond a pályafutásunk, ezt az anyagot belső használatra szántam, nem nyilvánosság elé. Mivel mindig követünk el elírást, esetleg ismerethiányból fakadó téves következtetést, meg kell vizsgálni két kulcsszempontból az elmúlt 4 év kijelentéseit, és a részünkről elhangzott következtetések helyességét. 3 területet mutatok most meg: az olajcsúcs jellegét, időpontjának becslését (1), az olaj árát (2), az atomenergia jövőjét (3).

Olajcsúcs

Az olajkitermelés csúcsa az elméleti Hubbert-görbe alapján határozható meg. Ebből természetesen egy elméleti időpont határozható meg.

Elméleti modell a Föld olajtermelésére - Hubbert-görbe 2010-es csúcssal.

A Föld olajtermelése azonban nem pontosan követi ezt, hiszen agazdaság folyamatai és egyéb történések is befolyásolják. A kitermelés 2005 óta nem növekedett, ebből következtettek a korai tetőzést valló szakértők arra, hogy a csúcs küszöbön áll. Azt, hogy pontosan mikor lesz, nem egyszerű kikövetkeztetni, ha előtte áll még a kitermelés. A hátralévő készletek ismerete fontos, ezek után lehet görbét illeszteni. A hátralévő készletek, és azok kitermelés rátája azonban viták övezte, és nem mindenki által elfogadott tényekről beszélünk, hanem 10-20%-os különbségek is lehetnek az egyes előrejelzések között a hátralévő (URR, Ultimately Recoverable Resources) készletek nagyságáról.

Olajtermelés 2002 és 2010 jaunár között. A kitermelés 2004 vége óta átlagosan 85 millió hordó/nap körül mozog, attól néhány %-nál jobban egyszer tért el: 2008 nyarán. (Oilwatch Monthly, The Oil Drum)

Miután 2006-ban elvégeztünk egy illesztést a Campbell által adott URR készletek naygságát használva, 2008-10 közötti időszak jött ki a csúcs lehetséges időpontjára, az említett KÉSZ-jelentés ezt is állította. Akkor azonban - valószínűleg tévesen - úgy ítéltük meg, hogy a 2006-ban 10%-ot eső szaúdi kitermelés geofizikai okok miatt csökken, ebből azonnal jött a következtetés: lehet, hogy a csúcs akkkor történt meg (2006-7); ezt az állítást is tartalmazta az említett KÉSZ-anyag.

Természetesen ekkor még nem lehetett eldönteni, hogy ez igaz-e vagy sem. Mindenesetre azóta kiderült, és ismereteink is bővültek az irányban, hogy a szaúdiak játszanak a világgal és saját kitermelésükkel. Így aztán a csúcs nem 2006 végén volt... A történet tanulsága, hogy néhány hónapot általában várni kell, mielőtt a becslést közzétesszük.

A jelenlegi modellek szerint a kitermelési csúcs 2008-2011 között lehetséges. A múltbeli dátum szerepeltetése azért nem ellentmondás, mert egy lokális csúcs jelent meg az olajkitermelésben 2008 nyarán, amit azóta nem sikerült felülmúlni. Elméletileg – kis mennyiséggel – túlléphető ez az érték, de nem minden modell ad ilyen előrejelzést. Tehát lehetséges, véleményem szerint nagyon valószínű, hogy a csúcs 2008 nyarán volt. Az amerikai Chris Skrebowski előrejelzése szerint 18 millió hordó /nap – főképp iraki – új mező munkába állása várható 2012-ig, ami képes az öreg mezők ürülését eddig a dátumig ellensúlyozni.[1] Skrebowski új projekt-adatbázisa[2] optimistább, mint a hivatalos adatbázis a Wikipedián.[3]

	2009	2010	2011	2012	2013	2014
Skrebowski	6.2	5.7	3.2	3.4	4.4	4.2
Hivatalos	4.74	3.24	3.114	2.2275	2.4	2.05

Az ütemezett olaj-megaprojektek (MP) millió hordó / nap egységben Chris Skrebowski és a hivatalos forrás szerint.

Az olajtermelés modellezése egyszerűen a következő két elem vizsgálatát jelenti: mennyi a régi mezők éves hozamcsökkenése (ürülési ráta, depletion rate %, D), és mennyi új mező áll az adott évben munkába (MP), hogy ellensúlyozza azt a csökkenést, és még esetleg növekedést is biztosítson? Az ürülési ráta %-ban van megadva, és az előző év hozamának csökkenését mér a következő évben. Ez a ráta hivatalosan 4.3%, de a szakértők 6.5%-ot tartanak valószínűnek következtetett adatok alapján (Höök et al. 2009).

Amennyiben a szakértők által elfogadott 6.5%-os éves ürülési rátát fogadjuk el a régi mezőkre, és a hivatalos új mező ütemtervet használjuk, akkor 2011 végére 5% esést tapasztalhatunk a kitermelésben, 2015-re 18% lehet a hiány (Worst Case Scenario, WSC); ebben a modellben a csúcs 2008 nyara.

Ha pedig elfogadjuk az IEA hivatalos és kisebb, 4.3%-os adatát az ürülési rátára (amit egyébként a szakértők jó része elutasít) és az optimistább, Skrebowski-féle új mező- ütemezést használjuk, akkor 2015-re még éppen nem várható hiány, de utána meredekebb esés következik a kitermelésben, mint az előző modellben (Best Case Scenario, BSC). A csúcs itt 2011-re esik.

Olajár

Az olaj árát 250-300 dollárig találtuk elviselhetőnek a gazdaság számára, korábbi lehetésges olajválságok hatásából kiindulva. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az általunk várt gazdasági visszaesés már 147 dollárnál bekövetkezik, ezért nem nőtt előrejelzésünk szerint az olaj ára 2011-12-ig, hanem esett helyette 2008 őszétől, hiszen kitört a válság. Azóta olajárat nem becslünk, hiszen számunkra is világossá vált, hogy a gazdasági folyamatok modellezése messze nagyobb feladat, és sokkal többféle forgatókönyvet kellene elemezni.

Atomenergia, Paks bővítése

A KÉSZ-jelentés írásakor még valószínűnek tűnt egy atomerőmű-építési hullám. Az uránkészletek szűkössége látható volt már ekkor, a német EWG jelentése ezt nyilvánvalóvá tette. Éppen ezért, a nukleáris reneszénsz felfutását várva értelmetlennek tűnt úgy erőművet bővíteni Magyarországon, hogy az épp az urántermelés csúcsának idejére, 2025-30 körülre legyen kész. Ne felejdük el, 2007-ben még nem volt biztos, hogy lesz-e egyáltalán bővítés, s ha igen, mikor indul. Ezért a bővítést nem támogattuk.

Aztán a kirobbant válság kicsit elodázta az atomerőmű-építési lázat. Így, továbbra is fenntartásokkal, de nélkülözhetetlenségére gondolva - fontos Paks bővítése, hiszen a 4 régi blokk 2037-ig bezár. Alaperőművünk pedig csak ez lehet. Érdemes arra is figyelni, hogy a kazah uránkészletek azok, melyek valószínűleg elláthatnak egy magyar erőművet a jövőben is, orosz - dúsítási - közreműködéssel. A kazah uránra azonban egy igazi nagy játékos is pályázik, írtuk már, hogy Kína 100 AP-Westinghouse blokkot tervez a középtávú jövőben.

Tehát következtetésünk annyiban változott, hogy átgondolt uránellátási forgatókönyvvel, esetleges készletezéssel a paksi bővítés fontos és időszerű kérdés, ezen említett problémák megválaszolása nélkül azonban nem megfontolt is lehet.

Összefoglaló

Az első, KÉSZ számára írott anyag tartalmazott néhány olyan következtetést, mely azóta tévesnek bizonyult, az olajcsúcs lehetséges időpontjában azonban valószínűleg nem tévedett, és a Paks bővítését célzó aggodalmak egy része ma is helytálló.

[1] Az összes régi mező átlagos kiürülési rátája 4.3% hivatalosan (IEA report, 2009), de az olajszakma köreiben 6.5%-ot tartanak valószínűnek (Höök et al. 2009): Höök, M. & Hirsch R.: Energy Policy, 2009 June.

[2] http://peakoiltaskforce.net/wp-content/uploads/2010/02/final-report-uk-i...

[3] http://en.wikipedia.org/wiki/Oil_megaprojects

Mikor jön el az olajcsúcs? Átvett interjú

Hetesi Zsolt — Thu, 22 Apr 2010 15:42:05 +0000

Akár néhány éven belül elérkezhet az olajcsúcs, s úgy tűnik, egyelőre nincs megoldásunk a kieső energia pótlására – mondta el honlapunknak Hetesi Zsolt fizikus, a Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport tagja. Egyre több kutató és nemzetközi szervezet egyetért Hetesi Zsolt évek óta hangoztatott véleményével, hogy nincs már olyan nagyon messze az olajhozam csúcs, illetve hogy néhány éves plató után csökkenni kezd a kitermelés, ami óhatatlanul áremelkedéshez vezet majd.

Tovább

A cikkért köszönet Hajdú Péternek az ujenergiak.hu munkatársának.

A Pentagon szerint előbb lesz olajhiány - kommentár

Hetesi Zsolt — Mon, 19 Apr 2010 22:47:42 +0000

Egy újabb hír, aminek a fele igaz, de ami fontos, arról nem szól. Idézem:

Az amerikai védelmi minisztérium egy friss tanulmánya szerint a vártnál előbb olajhiány köszönthet a világra. Az elemzést a hétvégén ismertetett a Defence Talk katonai hírportál.
A világon 2015-ben már naponta tízmillió hordóval kisebb lesz a termelés a szükségesnél, a 2030-as években pedig, az akkori napi 118 millió hordós igénnyel szemben csak százmillió hordót fognak kitermelni - ezt jósolják az Összhaderőnemi Parancsnokság (JFC) szakértői, akik ugyanakkor hangsúlyozzák: nem tudományos következtetésről, hanem elméleti feltevésről van szó. (mr1 hír)

A hír értéke fontos. Rávilágít egy olyan jelenségre, amivel sokkal régebben kellene foglalkoznunk. Mégis, a jelenséget eddig nem vették eléggé komolyan, mert lám, most sem arról van szó, amiről kéne. Ami azonban ennél is meglepőbb, én ezt az adatot 2009 közepe óta használom előadásaimban, amint arról a letölthető diasoron is meggyőződhetnek, de írtam róla 2009 augusztusában is. A mostani hír semmit nem tesz ehhez hozzá, sőt ennek szó szerinti megismétlését tartalmazza. A teljes tanulmány elérhető itt, 2008. november 25 óta. Miért csak akkor hír valami, ha az MTI teszi közzé?

Maga a hír érdekes annyiban, hogy arról számol be, nem lehet kielégíteni a növekvő olajigényt. Az igény 2030-ra 118 millió hordó/nap, a kitermelés pedig csak 100 millió hordó lesz. Tehát itt szó nincs olajcsúcsról, a mai 84 millió hordós kitermelés az US Army mérnökei szerint még nő, egésze 2030-ig is akár, de nem elég gyorsan. Az az állításuk pedig, hogy 2015-ig 10 millió hordós hiány várható, úgy értendő, hogy a kitermelés 89, míg az igény 99 millió hordó lesz. Pedig, ez lehet, hogy túlzásnak vehető. Az igény évi 3%-os növekedéssel lehet csak 99 millió hordós 2015-re. Ennyit meg nem nő mostanában, hacsak Kína nem robban még nagyobbat gazdaságilag...

A kitermelés alakulása azonban ennél a kutatásnál az IEA adataira épül, amelyek nem túl megbízhatóak, erről már írtunk. A kitermelés csúca sokak szerint 2008, mások szerint 2012 előtti, de a legtöbb kutató lassan egyetért, hogy nagyon valószínű, hogy 2020 előtti. A hír pedig NEM ERRŐL SZÓL.

A nem hagyományos gázkészletek jövője

Hetesi Zsolt — Thu, 15 Apr 2010 19:42:11 +0000

Nagyjából 2008-ra datálható, amikor is a New York Times cikke arról írt, hogy az USA áttörést ért el a gázkitermelésben. Mindezt úgy, hogy sikerült elhárítani az akadályokat a nem hagyományos gázkészletek gazdaságos kitermelésének útjából. Azóta számos ehhez hasonló hír látott napvilágot, a legutóbbi például arról, hogy Lengyelországban létezik egy gázpala-mező, amelynek készletei 47%-al növelnék meg az EU készleteit.

Mielőtt belemerülünk a részletekbe néhány szót ejtsünk a nem hagyományos gázkészletek kitermeléséről. A gázpala és a gázhomok készletek mások, mint a hagyományos földgázkészletek. A hagyományos földgázkészletek legtöbbször egy záróközet alatt gyűlnek össze egy-egy gyűrődésben, amely alatt sokszor egyébként kőolaj volt, vagy kőolaj van.

A gázkitermelés sémái. A bal oldali kút a csapdába került földgázt bányássza, a jobb oldali részben horizontális fúrással dolgozó kút a gázban gazdag kőzetből (gas shale) termel. Az ábra jobb oldalán hagyományos, olajhoz társul földgázmező van. (Forrás: Wikipédia) A horizontális fúrás költsége kb 20%-al magasabb, mint a függőlegesé.

A hagyományos földgázlelőhelyek nagyok, és a kutat hozama sokáig nem kezd el csökkenni. Ezzel szemben egy nem-konvnecionális gázlelőhelyen kőzetbe lehet ágyazva a gáz (gázpala), mint itt a felti ábrán, vagy kiszivárog a kőzetből a kőzet fölé, ez is látható az ábrán. Mivel itt egy kőzetből magából kell kitermelni a gázt, nem pedig egy fedőkőzetet átfúrva akadunk egy nagy összefüggő mezőre, így a hozam nem szabályozható tetszőlegesen, és sokkal gyorsabban esik. Ennek az az oka, hogy a gáz a kőzetben "buborékok" formájában van jelen, azaz amíg tart egy ilyen buborék, addig jön a gáz is, utána már nem. Ezért aztán kétszer annyi gáz termeléséhez kétszer több kútra van szükség, ennek minden vonzatával együtt.

Hogy az arány javulhasson, elkezdtek egy olyan technológáit, ami a kútfej körül hidraulikusan repeszti a kőzetet, és ezzel nagyobb teret nyit a fej körül, ennek következménye a több gáz.

Mesterségesen repesztett kőzet egy horizontális furat körül.

A kőzetrepesztés azonban csak keveset segít a problémán. A hivatalos lelkesedéssel ellentétben:

a kutak ürülési rátáját korán becsülték meg, és az később gyorsabb lett, mint várták (mindkét esetben hiperbolikus, de a kezdeti szinten tartást trendnek vélve kisebb esést kaptak, annál ami lett)
ennek következtében az egy kútból kivehető összes gáz mennyisége harmada annak, amit vártak a repesztéses fúrások kezdetén (1.9 milliárd köbláb helyett például 0.44 milliárd köbláb) - az üzemeltetők elvárásainak 25%-a jött be
a befektetések e két tény miatt nagyobbak a vártnál
a horizontális fúrások 30%-a megtérül, a többi nem, a vertikális kutatnál még ennyi sem.

Korábban ezeket a tapasztalokat nem lehetett levonni, mert nem állt rendelkezésre elegendő adat, de mostanság már van bőven, ráadásul két különböző helyről is: a Barnett- és a Fayetteville-formációról is.

És jól sejti az olvasó: a makói gáz is ilyen (amennyit tudunk róla nyilvánosan, az alapján...). És ezért nem is sikerült, az Exxon már ki is lépett.

Az adatok és elemzések egy része az ASPO munkatársának, Arthur Bermannak a munkáján alapul, melyet a ASPO 2009-es konferenciáján adott elő.

USA Energiaminisztérium: lehetséges olajcsúcs: 2011

Hetesi Zsolt — Thu, 01 Apr 2010 21:02:07 +0000

A francia Le Monde energiával foglalkozó blog-részében található ez a cikk.

Legfőbb állítása az, hogy 2011 és 2015 között lehetséges, hogy elkezdjen esni az olajkitermelés a világon, ha nem történnek meg a megfelelő befektetések. A nyilatkozó, aki az olajügyek szakértője a DoE-n (Energiaminisztérium) belül, nem állította, hogy nincs lehetőség a befektetésekre, hanem azt, hogy a válság után egyszerre

élénkült fel a kereslet az olaj iránt
nem történt meg sok tervezett beruházás.

Ennek lehet esés a következménye az olajhozamban. Mindezek mellett egy másik szakértő a DoE-n belül elutasította az olajcsúcs jelenségének lehetőségét, ehelyett arra hivatkozott, hogy a termelés a hullámzó fennsík elvét fogja követni: kicsit nő, kicsit visszaesik, de sokáig egy kitermelési fennsík lesz tapasztalható a kitermelés menetében. Ezt követi majd a termelés esése.

Mostantól jönnek az én megjegyzéseim.

Ez nem mond ellent az olajcsúcs elméletének. Alig van az olajcsúccsal foglalkozó szakértők között, aki éles csúcsot jósolna, ez legföljebb az elméleti Hubbert-görbére lehet igaz. Legtöbbünk úgy véli, hogy a csúcs maga kb. a közepén lesz egy hosszan elnyúló állandó, nem növekvő termelés által meghatározott kitermelési fennsíknak.
Sokan úgy vélik, mi is komoly valószínűséget adunk neki, hogy a 2008 nyári csúcs abszolút lesz, nem fogják felülmúlni. Ha mégis, az annak lesz köszönhető, hogy a fellendülő gazdaság még gyorsabban akar hozzájutni olajhoz, és a válság miatt elmaradt beruházások sűrűbbek lesznek, egymásra érnek, így 2011-13 között van esélye egy kicsit nagyobb kitermelésre, mint 2008 nyarán. De múlandó dolog lesz. (Ezt a legjobb esélyt felvonutató forgatókönyvek adják. Ilyen pl. a brit kormány részére kiadott jelentés, amiről néhány hete írtunk.)
A plató 5 éve már tart..., nem vették észre kedves szakértő urak és hölgyek?

Ábra: The Oil Drum

Megfontolásra érdemes hír, így a kampány közepén: fenntartható csökkenésre van szükség

Hetesi Zsolt — Sun, 28 Mar 2010 19:15:57 +0000

A Magyar Nemzet számol be arról a konferenciáról, mely Barcelonában zajlik, és ahol a következő üzenet hangzik el: a nyugati ember dolgozzon (és fogyasszon) kevesebbet:

"Barcelonában tartják második összejövetelüket azok a szakértők és környezetvédők, akik szerint csak úgy lehetne megmenteni a Földet, ha nem a növekedés, hanem éppen ellenkezőleg, a NEM fogyasztás lenne üdvös a kormányok és a cégek számára. A katalán La Vanguardia hosszú írást szentelt a már az egész világra kiterjedő eseménynek és a mozgalomnak, amelynek lényegét így foglalhatnánk össze: Dolgozz kevesebbet, és megmented a Földet! "

Teljes cikk

Megújulók és árak

Hetesi Zsolt — Sun, 21 Mar 2010 22:06:48 +0000

Áramot előállítani fontos. Nélküle lenne igazán halott társadalmunk. Ehhez - egyelőre - elegendő forrásunk van, de gondolni kell azokra a szűkebb időkre, amelyek során majd kevesebb földgázzal és kőszénnel is üzemeltetni kell erőműveinket, esetleg uránból sem lesz elegendő. De nem kell ilyen erős megfogalmazás sem, elég arra gondolni, hogy miféle érdekes helyzet állhat elő egy olyan országtól való függés esetén, amellyel nem vagyunk határosak. A nehézségeket folyton látjuk: gázvita, olajvita, stb.

Mit tegyünk? Építsünk megújuló erőműveket.... mondhatjuk. Az ár azonban fontos kérdés - meg az elérhető megújuló potenciál/lehetőség is. Most először - remélem egy sorozat részeként - az árra fordítsunk több figyelmet, majd később elemzzük hazánk megújuló potenciálját is.

Az USA Energetikai Minisztériuma adatait kicsit aktualizálva és 2010-es dollárra igazítva kibővítettem egyéb források adataival is. A kék oszlopok a hagyományos energiaforrások erőműveinek kW-os árait, a zöldek a megújulók esetén szintén a kW-ra eső felépítési árat mutatják.

Az NGCC kombinált ciklusú gázerőmvet jelent. A kombinált ciklus lényege, hogy egyszer a magasabb hőmérsékleten ésegyszer az alacsonyabbon is végbemegy egy-egy körfolyamat, és így az összhatásfok a rendszerben nő. Az IGCC olyan berendezés, mely széntartlamú anyagot gázosít, és szontén kombinált ciklusú. A CCS a szén-dioxid megkötő technológiára utal. A CST koncentráló napkollektorokat, a Tower + CST pedig naptornyot és rákoncentráló napkollektorokat jelent.

A zöld oszlopok közül a biomasszát és a geotermikus energiát leszámítva minden más megoldás esetén szükséges puffertározás építése is, hogy a megújuló energiaforrás véletlenszerűen ingadozó áramtermelése ne közvetlenül terhelődjön rá a villamos rendszerre.

Mi a jó megoldás? Attól függ, mit szeretnénk. Elsőként azonban azt is tudni kell, miből mennyi van. Folyt köv. remélem...

Világunk fejlődésének hajtóereje és a fenntartható társadalom

Végh László — Tue, 09 Mar 2010 20:36:06 +0000

(A PTE Mandulavirágzási Tudományos Napok keretében tartott előadás írott változata)

Világunk fejlődését a hőtan tételei szabályozzák. Elsősorban a II. főtétel, amely kimondja, hogy a munkavégzésre alkalmas energia részarányának az idő múlásával csökkennie kell. Továbbá olyan folyamatok a valószínűbbek, amelyek gyorsabban és teljesebben szórják szét a munkavégzésre alkalmas energiát, ez szabja meg, mi valósul meg a természet egyéb törvényei által megengedett folyamatok közül. Végsősoron az entrópia növekedését leíró II. főtétel működése teljes kiegyenlítődéshez, az energiakülönbségek eltűnésére vezet, de ez nem azt jelenti, hogy a világ lépésről lépésre, fokozatosan válna rendezetlenebbé. Sőt a II. főtétel egyenesen serkenti az olyan, egyre összetettebbé fejlődő részrendszerek kialakulását, növekedését és szaporodását, amelyek felépülésükhöz és működésükhöz több munkavégzésre használható energiát képesek elnyelni és szétszórni, mint a környezetükben lévő egyéb rendszerek. Ezek a részrendszerek éppen azért formálódnak, hogy minél gyorsabban, mennél több energia használódjon el és így a rendszer egészére teljesebben érvényesülhessen a hőtan II. főtétele. Miután a részrendszerek felemésztették az energiát, összeomlanak. Kezdjük megérteni, hogy az élet kialakulását, a törzsfejlődés folyamatát és azon belül az ember megjelenését is a hőtan törvényei mozgatták.

Ismert példa a növekedést, szaporodást hajtó törvényre a Szent Máté szigeten történtek. 1944-ben 29 rénszarvast telepítettek a rénszarvaszuzmóval gazdagon borított szigetre. Ragadozó híján gyorsan gyarapodott az állomány, 1963-ra hatezresre nőtt. Amikor 1963 végén a zuzmó elfogyott, a csorda elpusztult. Akár a rénszarvasokban, bennünk is ösztöneinken keresztül érvényesül a növekedést és szaporodást előíró természettörvény. Akkor maradhat fenn a törzsfejlődés során megjelenő új állatfaj, ha versenyképessé tevő tulajdonságai vannak. Minket az értelem tartott meg, ennek természetadta feladata ösztöneink segítése, nélküle vadászni sem tudnánk. De ha az értelmünk csak ösztöneink szolgálatára szorítkozik, nem sokban különbözünk az állattól. 195 ezer éve az afrikai szavannán jelent meg a mai ember, vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott, 150-200 fős csoportokban élt. Gyarapodtak, szaporodtak így élő őseink, betöltötték a földet és 12 ezer évvel ezelőtt elkezdtek letelepedni. Alaptermészetünk azóta sem változott, ma is vadászó-gyűjtögető őseink ösztönei vezetnek bennünket.

Döntéseink, vágyaink, törekvéseink a tudatalatti tartományból származnak, ennek tartalmát az ösztöneink és az életünk során felgyűlt tapasztalatok, beidegződések alkotják. Csak innen, a tudatalattiból támadhat cselekvésre indulat. Nem az a jó, szép, igaz kelt az emberben cselekvésre indulatot, amit az eszével annak tud, hanem amit belülről, tudat alatt is annak érez. Ha a dolog egyszerű, nem ütközik akadályba, nincsenek mérlegelendő társadalmi következményei, akkor az a tudat, az értelem igénybevétele nélkül önműködően kielégül. Ha a dolog bonyolultabb, a tudatalattiban ébredt vágy, törekvés a tudatalatti által mellékelt indoklás kíséretében kb. fél másodperc múlva kerül fel a tudati övezetbe. Egyáltalán nem biztos, hogy az indoklás a tudatalatti tényleges szándékát fedi. Csak annyi a tudatos rész, az értelem szerepe, hogy felülvizsgálja, mérlegelje az indoklást. Ha nem megfelelő az indoklás, visszaküldi a tudatalattinak, más, elfogadható indoklást kérve. Ha a tudatalatti nem tud megfelelő indoklást adni, általában eláll a vágyott cselekvéstől. Nem mondhatjuk, hogy az elménk kifejezetten az igazság megismerésére törekszik és a valós helyzetnek megfelelő döntést hoz. Értelmünk inkább azt igyekszik igazolni, hogy miért jó az, amit tenni akarok, miért nekem van igazam. Értelmünk olyan, mint az ügyvéd, aki elsősorban ügyfelét igyekszik jobb helyzetbe hozni és akinek az igazság csak másodlagos.

Nézzük meg, mi jellemzi a vadászó-gyűjtögető létfenntartási ösztönét. Nem kellett a szavannán készletezni, bármikor találhattak táplálékot. Amikor a csoport elment gyűjtögetni és lelt valaki valami kívánatosat, azonnal rátette a kezét, különben más vette volna fel. Ma is ez az ösztönös viselkedés jellemez bennünket. Nem csak a kukákban turkáló éhezők, hanem a bőségben élők nagy többségének életét is. Hiába van annyi mindene az embernek, mégis, ha valamit megkíván, megszerzi magának. Nem volna rá szüksége, de az ösztön nem engedi otthagyni. Ha az értelem az ösztön szolgálója, a gazdaság egyre csak növekszik. Amint a növekedés eléri korlátait, az ösztönök ezek túllépésére sarkallnak, legeltetessük túl a legelőt, zsigereljük ki a termőföldet, vágjuk ki az erdőt és háborúzzunk a szomszédokkal. Mindez előbb vagy utóbb elpusztítja a társadalmat.

Míg az ösztönei által uralt ember csak a mában él, a ma lehetőségeit igyekszik minél jobban kihasználni, az ember az értelmét antroposzként, messzire és felfelé nézőként alkalmazva is élhet. Visszafelé nézve tanul a hagyományból, a történelemből és előrefelé, valamint Istent keresve felfelé is tud tekinteni. Nem élhetünk az ösztöneink hajtóereje ellenében, ám a társadalom összetettsége lehetőséget ad magasabb szintű kiélésükre. Ez adja a megmaradásunk, a fenntarthatóság lehetőségét. Például az állati elődeink erősebb hímjei bántják a gyengébbeket. Ott van bennünk is az erőszakra való hajlam, ez elemi szinten legénykedve, verekedve vagy még durvábban tör ki rajtunk. De tisztes foglalkozást űzve, hentesként, őrmesterként vagy magas szinten, orvosként, sebészként is kiélhető a hajtóereje. Puhány természetű nem mehet orvosnak, nem állhatna meg a beteg előtt, nem bírná elviselni a gyógyítással együttjáró terheket. Míg elemi szinten a szerzés ösztöne az anyagi javak és a pénz gyűjtésére hajt, magasabb szinten kapcsolatokat, készségeket, tudást szerezve, alkotva élhető ki. Ha a szerzés ösztöne szabadon érvényesül, annak nemcsak a versengés és küzdelem, hanem az erőszak és a háborúskodás is együttjár. Legkönnyebben a természet kirablásával lehet csökkenti a versengés által kiváltott súlyos társadalmi feszültségeket, elkerülni a munkabeszüntetéseket, tüntetéseket és a kifosztott néptömegek lázongását.

Ösztöneink mellé neveléssel ösztönerősségű viselkedési minták, erkölcs ültethető be a tudatalattiba. De a társadalom csak akkor tud felfelé emelkedve, fenntartható életre nevelni, ha van magasabbrendű mintákat adó szellemi vezető rétege. Nem eleve elveszett az ember, voltak olyan népes társadalmak, mint Tibet és az Edo kori Japán, amelyek az ösztönök hajtóerejét a szellemiekben való épülésre fordítva képesek voltak megállítani az önpusztító növekedést. Sohasem voltak többen a tibetiek két-három milliónál. Mégis, a tibeti nyelvű irodalom közel akkora, mint a latin nyelvű európai irodalom. Mindez a hallatlan szellemi kincs a fenntartható életre való törekvés gyümölcseként halmozódott fel. Tibet már az őskorban is lakott volt és egészen a 20. század közepéig fenntartható módon élt. Kevés és sérülékeny a termőtalaja, óvni kellett. Nem szaporodhatott túl a népesség. Ennek megakadályozására meghúzták a mezőgazdasági és szellemi munka csaknem ezer éven át érvényes szabályait. Oszthatatlanná tették a családi birtokot, örököse a legidősebb fiú vagy férfi örökös híján a legidősebb leány. Csak ő köthetett házasságot. Így Tibet nem népesedhetett túl, földjeit nem zsigerelték ki. Aki pár nélkül maradt, otthon dolgozhatott vagy férfiak, nők egyaránt buddhista szerzetesnek vonultak. Ott a rendház földje tartotta el őket. Háromszáz éven át, egészen a 20. század közepéig Tibet népességének harmada rendházakban élt. Jóval kevesebbet kellett itt dolgozni, mintha családot tartanának fent, és sok idő marad elmélkedésre, tudományra, művészetre és általában a szellem dolgaira. Tibet szerzetesei közül sokan váltak kiváló hittudóssá, nyelvésszé, történésszé, orvossá vagy művésszé és az ő műveik töltik meg Tibet könyvtárait.

Nehéz azzal szembenéznünk, hogy világunk mai válsága nem egy a sok közül, hanem az emberiség történelmének talán legnagyobb válsága, összeomlás fenyegeti a világgazdaságot és életrendünk egészét. A tőkés gazdaságot a szerzés ösztöne, végsősoron az energia minél gyorsabb elhasználásának törvénye mozgatja. De a láthatatlan kéz csak addig mozgathat, amíg el nem használtuk az erőforrásainkat. Mai világunk, a láthatatlan kézre hagyatkozva, csak az ösztönöket szolgáló értelmet becsüli és ezzel végveszélybe sodorja magát. Nincs szellemi vezetés, a csak a mára tekintők határozzák meg, mint éljünk. Csak növekedve életképes a mai gazdaság, működését nem az ésszerűség jellemzi. Hogy mennyire vakon, az erőforrásokat és nyersanyagokat pocsékolva működik, az utcánkban lefektetett fényvezető hálózatok példája szemléltetheti. 1983-ban fektették a távbeszélőhálózat vezetékeit föld alá. 2007-2009 között ásva, újabb aknákat építve, három újabb hálózatot telepítettek. Egyetlen köztulajdonban lévő földalatti hálózatra volna csak szükség, erre több, egymással versengő tartalomszolgáltató is csatlakozhatna. Ugyanazt a szolgáltatást kapná a köz és ha a munka nélkül maradt vezeték fektetők nem csinálnának semmit a fizetésükért, valamennyien jobban járnánk. Munkájuk csak az erőforrás és nyersanyag pazarlását és a természetes környezet maradandó károsítását eredményezi. Miféle gazdasági rendszer az, amelyik így teremt munkahelyet, eképpen dolgoztatja az embert? Nem az értelem, az ember érdeke, hanem vadászó-gyűjtögető őseinktől örökölt ösztöneink szabad érvényesülése vezetett a pazarló gazdasági rendszer kialakulásához. Bizony a legfejlettebbek országokban a mai termelés csupán 5%-a is elég lehetne ahhoz, hogy jól éljünk, egészségesek legyünk és ráadásul, a sok szabad idő hatalmas emberi erőforrásokat szabadíthatna fel mindannyiunk épülésére. De az ésszerű, a Günther Pauli által szorgalmazott természethasonló, az erőforrásokkal takarékos termelési rendszerek bevezetése, valamint a felesleges és káros tevékenységek leépítése helyett világunk vezetői még ma is a gazdasági növekedést erőltetik.

Önkéntes kertek

Hetesi Zsolt — Tue, 02 Mar 2010 23:21:52 +0000

Hát ezt is megérhettem... ugye milyen furcsán hangzott korábban, amikor még egyedül mondogattam ilyesmiket, hogy kertek, meg vidék... Aztán tessék. Nemcsak nekem tűnt fel, hanem munkatársaimnak is, hogy bár mi nem mozdultunk szinte semerre (tán csak szakmaibbak igyekszünk lenni), és egyre több az olyan hír, mint az Indexé is:

"Termőföldet bérel az újpesti önkormányzat vállalkozókedvű kerületi családok számára, hogy maguknak termelhessék meg a betevő zöldséget, gyümölcsöt. Az ingyenes, de munkaigényes programban való részvételnek egyetlen fontos feltétele van, a megtermelt javak tizedét le kell adni az önkormányzatnak, hogy szétoszthassa a kispénzű nyugdíjasok, vagy más rászorulók között."

Nocsak. San Francisco is győzelem-kerteket indított, Los Angeles is. Ezek olyan kezdeményezések voltak a háború idején, amelyek Anglia behozatalát (és ezzel a halott tengerészek számát) csökkentették.

J. M. Greer: Amerika alászállása

Ács József — Mon, 22 Feb 2010 10:48:35 +0000

A szerző ebben a cikkben a kevésbé látható, semmiféle földrajzi helyhez nem kötődő pénzbirodalomról ugyan nem szól, elemzése mégis jó összefoglalását adja annak, mi vár a földkereség valaha legirigyeltebb, minden földi jóban dúskáló polgáraira - és miért.

Rájöttem, hogyan lehet nagyon egyszerűen beszélni arról, milyen brutális zsugorodás indult meg Amerika gazdaságában. Anélkül méghozzá, hogy beleesnénk a megszállott haladáshívők vagy az apokalipszisről képzelgők csapdájába, ugyanakkor mégis megfogalmazva, mit gondolunk a jövőről. Mondjuk ki: az Egyesült Államok a következő évtizedben végleg a harmadik világ országai közé fog süllyedni.
Végleg, mondom, mert az úton már rajta vagyunk. Miben is különbözik a harmadik világ az ipari társadalmak kivételes előnyöket élvező kisebbségétől? Hogy ipari termékekben behozatalra szorulnak, exportálni pedig leginkább csak nyersanyagokat tudnak. Az Egyesült Államokra ez már évtizedek óta igaz. A harmadik világ gazdaságai tőkeszegények, külföldi kölcsönöktől függenek - az Egyesült Államokra az utóbbi időben ez is áll. A harmadik világ országaiban súlyos nehézségekkel küzd az egészségügy - nos, az ipari országok közül az Egyesült Államokban a legkisebb a várható élettartam, a gyermekhalandóság pedig elérte Indonézia szintjét. Tehát ez is stimmel. A harmadik világ országait gyakran kleptokráciák (tolvajlás révén hatalomba került elitek) irányítják - ezt ugye ne is részletezzük.
Az Egyesült Államok valójában már csak két dologban különbözik a harmadik világ nagy és túlnépesedett országaitól. Az első: az átlagos életszínvonal - akár pénzben, akár energia- és erőforrás-felhasználásban mérjük - itt messze magasabb, még az ipari országok többségénél is. A második: hogy az Egyesült Államoké a világ legköltségesebb és technikailag legbonyolultabb hadserege. A két tényező persze szorosan összefügg, és ennek az összefüggésnek a megértése kulcsfontosságú, ha meg akarjuk érteni, miért ér véget „Amerika évszázada”, és miért süllyed le a harmadik világ országai közé.
Az Egyesült Államoknak azért van ma a világon a legdrágább hadserege, mert övé a világ leghatalmasabb birodalma. Nem túl ildomos ezt így kimondani, de hát az USA mégsem azért állomásoztatja csapatait a világ több mint száz országában, mert ott jobb a levegő. Ez a birodalom úgy működik, mint minden más birodalom: úgy billenti fel a nemzetek közti gazdasági kapcsolatok egyensúlyát, hogy a világ többi részének gazdagsága saját kofferjaiban landoljon. Talán még nem mindenki gondolkodott el azon, a világnépességnek miért épp az Amerikában élő 5%-a használja fel a világ természeti kincseinek és iparcikkeinek jó egyharmadát. Az amerikaiak ezen nem igen gondolkodnak. A válasz: mert ilyen egy birodalom gazdasága.
Egy évszázada, 1910-ben még Nagy-Britannia volt a globális birodalom, neki voltak a világ minden pontján állomásozó csapatai, és a világ gazdagsága hozzá áramlott: akkor a britek életszínvonala emelkedett mások rovására. Egy évszázad múltán, 2110-ben, ha az akkori technológia még lehetővé teszi egy világbirodalom kiépítését - ne feledjük, a spanyolok fából épített hajókkal és primitív ágyúkkal is egész jól elboldogultak -, annak a birodalomnak nem az Egyesült Államok lesz a központja. A birodalmi lét ugyanis olyan, mint az amfetamin: rövidtávon élénkít, hosszú távon viszont gyakran halálos. A britek csak azért úszták meg a teljes katasztrófát, azért tudtak leköszönni birodalmi szerepükről, mert az Egyesült Államok kész volt a hatalomátvételre, képes volt rá és akarta is. Cserébe a szövetségesek legbelső körébe fogadta Nagy-Britanniát. A legtöbb nemzet egy-két évszázadon át tartó gazdasági összeomlással, politikai káosszal, a társadalma szétesésével fizet azért, mert birodalom korában túllőtt a célon.

Az Egyesült Államok is így szorult sarokba. A tengerentúlról befolyó nyilvánvaló sarc miközben a világ többi részének mércéjéval mérve képtelenül gazdaggá tette az amerikaiakat, tönkretette hazai gazdaságukat. Ugyanazok az egyenlőtlenségek, melyek miatt a gazdagság odaáramlott, tették lehetetlenné, hogy Amerika odahaza versenyképes árakon termelhessen. Kialakult egy olyan kultúra, ahol az emberek - társadalmi szintjüktől függetlenül - egyszerűen azt képzelik, hogy nekik különböző dolgok járnak. Ahogy történni szokott, a birodalom bevételei nem tartanak lépést a gyorsan emelkedő költségekkel, a népesség pedig egyre több ajándékot szeretne a birodalomtól. A birodalmi szerepre áhítozó más országok eközben már cápákként köröznek körülötte. A legbölcsebb tudja, hogy minden újabb teher, ami a birodalomra hárul, közelebb hozza a bukás napját, amikor könnyűszerrel végezhetnek vele.
A világhelyzetnek effajta leírásával a kulturális főáramban aligha találkozhatnak, sőt még az alternatív mellékágakban se nagyon. Az egy évszázados kontraszt igen tanulságos. A végóráit élő brit birodalomban nagyon sok ember pontosan tudta, hogy a birodalomnak, ahol soha nem nyugodott le a nap - a rossz nyelvek szerint azért mert az angolokban az Isten se bízott -, befellegzett. Szépen kiolvasható ez Rudyard Kipling Kivonulás című verséből is:

"Köddé lesz minden büszke flotta,
Dűne és szirtfok elveszti tüzét,
Pompás múltunk csak ama sors tiporja,
Mint hajdan Tíruszt, fényes Ninivét!"
(Széky János fordítása.)

Ilyen történelmi érzékkel manapság nem találkozunk, és ebben szerintem a haladás mítosza, a modern világ vallása a ludas. 1910-ben sok embert foglalkoztatott a történelmi hanyatlás kérdése, ma erről sehol sem hallani, mert a történelembe, mint örök fejlődésbe vetett hit annál mélyebbre fészkeli magát, mennél inkább korhadoznak az alapok, amelyekre elmúlt évszázadok haladása épült.
Mivel minden társadalmi változást rózsaszín szemüvegen át nézünk, s mindenben a haladás-fejlődés újabb és újabb állomásait véljük felfedezni, korunk eseményeit is teljesen torzan látjuk. Jó példa erre az úgynevezett „globális gazdaság” felemelkedése és bukása az utóbbi évtizedekben. A globalizáció hívei egy utópikus jövő diadalmas első hullámait üdvözölték, melyben mindenki az amerikai középosztály szintjén élhet; a globalizáció kritikusai pedig úgy látták, a tőkés társaságok sikerrel hajtják uralmuk a világot. Nagyon kevesen látták, hogy ezek egy mind bizonytalanabb birodalmi társadalom elkeseredett lépései: ez a birodalom már a saját gazdaságát se tudja működtetni, és már a legalapvetőbb gazdasági feladatokat is külföldi országokba kell telepítenie. Pedig ez a helyzet. És ebből megjósolhatóan következett az is, hogy más országok a beáramló tőke és technológia segítségével saját ipart építenek maguknak, kivárják az alkalmas pillanatot, majd maguk is piaci szereplővé lépnek elő, és kiszorítják a versenyből azokat a vállalatokat és országokat, melyek velük termeltettek.
Nagyon sok elemzőnek elkerülte a figyelmét, hogy lassan lejár a multinacionális társaságok korszaka. E téren a döntő csatát Oroszország vívta meg, és mikor Putyin a nyugatról pénzelt oligarchákat megsemmisítve visszavette az ellenőrzést az ország energiakészlete felett, abban az orosz drámai érzék diadalmaskodott. Hasonlóan jellemző Kína eleganciája, mikor a globális kereskedelmi törvényeket a maga módján azok vélt haszonélvezői ellen fordítja. A nemzetközi keresekedelem gépezetét kihasználva a kínai kormány tulajdonában álló vállalatok egész sora terjesztette ki működését az egész világra, megvetve ezzel egy jövendő globális kínai birodalom alapjait, miközben a kormány hatékonyan hárított el minden tárgyalást, mely hazai gazdasági érdekeit veszélyeztette volna. Ma már Kína jelentős részesedést vásárol magának több olyan multinacionális cégben, melyről sok jóakaratú nyugati ember azt képzelte, hogy az egész világot maga alá fogja gyűrni. Az a nap, mikor az ExxonMobil a CNOOC leányvállalata lesz, talán közelebb van, mint gondolnánk.
Azok az előítéletek, melyek miatt az effajta globális változások elkerülik a figyelmünket, hazai földön is megteszik a magukét. A haladásba vetett hit, s mellé az előjogok imént említett kultúrája szinte lehetetlenné teszi, hogy az amerikai közéletben bárki szóba hozza a tényeket: Amerika már nem engedheti meg magának azokat a társadalmi szokásokat, amiket még birodalom korában alakított ki. Szinte lehetetlen ma az amerikai életnek olyan vonatkozását találni, amit ne érintene alapvetően ez a változás. [...]
Mindezek a változások akkor is elkerülhetetlenek lennének, ha az ipari társadalmak megújuló erőforrásokra támaszkodva, a létünket lehetővé tévő bioszférával egyensúlyban tevékenykednének. [...]
Ne felejtsük el, hogy ráadásul közben globális válság van. Az ipari társadalmak nem megújuló erőforrásokra támaszkodnak, a bioszférához való viszonyuk pedig a túllövés és összeomlás jól ismert forgatókönyvét követi. Amerika végjátékát tehát az is befolyásolja, hogy beleütköztünk a növekedés korlátaiba. Ha olyan világban élnénk, ahol a belátható jövőben az energia és erőforrások változatlan mennyiségben állnának rendelkezésünkre, akkor a feltörekvő hatalmak esetleg még ajánlhatnának olyan ördögi alkut Amerikának, mint Amerika a briteknek 1942-ben, ideig-óráig megtartva a hajdani birodalom kiürült héját, míg át nem veszik tőle az uralmat.
Így azonban valószínűleg más népek is felfigyeltek arra, hogy ha az USA történetesen nem tudna energiát és erőforrásokat importálni, akkor a világ fogyó erőforrás-készleteinek egynegyede megmaradna a többieknek. [...]
Amerika harmadik világba süllyedésének egyik következménye, hogy sokunknak nemigen lesz ideje a globális és országos kérdésekkel foglalkozni, mert örülni fog, ha van mit ennie és tető van a feje fölött. A hangsúlyeltolódásnak persze haszna is van. Azok a nemzetek, melyek hamarabb lépnek az ipartalan gazdaság korszakába, ezért meg kell tanulniuk, hogyan tartsák fenn magukat kevesebb energiával és erőforrással, lépéselőnybe kerülhetnek - hiszen ezeket a lépéseket előbb utóbb mindenkinek meg kell majd tennie. Ehhez persze például merőben más közgazdasági felfogás szükséges, mint ami manapság dívik. [...]
E. F. Schumacher független közgazdász dolgozott ki egy olyan gazdaságfejlődési elméletet a harmadik világ országai számára, amelyik átvágta kora előfeltevéseinek gordiuszi csomóját, és megmutatta az utat egy viszonylagos felvirágzás felé, mely számol a korlátos növekedéssel és a birodalmak kudarcainak okaival is. Ezt az utat akkor senki sem járta. Nekünk pedig, könnyen lehet, hogy nem maradt más.

http://thearchdruidreport.blogspot.com/2010/02/becoming-third-world-coun...

TÖREDÉKEK A HOLNAPRÓL

Molnár Géza — Fri, 19 Feb 2010 09:36:46 +0000

Közel két és fél éve készült ez a kis írás, de szinte semmit sem vesztett időszerűségéből. Sőt!
(Az írás a szerencsi - tervezett - biomassza-erőműről szól - a szerk., hzs)
Végiggondolva mindazt, ami a korábbi időszakokban a biomassza erőműről elhangzott, a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, a legalapvetőbb tévedés, hogy ez a kérdés csupán a világörökségről, a tokaji borról szól.
Sokkal többről van szó.
Ebben az erőműben mezőgazdasági hulladékot, azaz bálázott szalmát, kukoricaszárat és emellett energiafüvet fognak majd elégetni. Ha valaki ismeri a terület múltját, ismeri a természeti adottságait, pontosan tudja: ez a vidék e hulladékokból nem teremne felesleget. Az erőmű 60-80 km-es körzetében, ahonnan be kell majd szállítani a tüzelőanyagot, jobbára kedvezőtlen termőhelyi adottságú területek fekszenek, ahol az intenzív mezőgazdálkodásnak soha nem volt nagy hagyománya és sikere, ahol az országos termésátlagokat csak négy-ötszörös befektetés mellett lehet megközelíteni, ahol sohasem a piac, mindig is a támogatás alakította és hizlalta a szántókat. Olyan tájról van szó, mely csak addig adott otthont és megélhetést lakóinak, amíg a szántók és a rétek, legelők aránya közel azonos volt, és a gazdálkodás tengelyében az állattartás állt. Ha valaki végigjárja e vidék falvait, felidézni a régi emlékeket, olyan helyeken, ahol ma már csak a televízióban látni tehenet, két, három csordáról, több ezer marháról tud az emlékezet. Ezek az állatok eltűntek, és eltűntek a falvakból az emberek is. Csak az öregek őrzik még az emlékeket, mert hovatovább e vidéken mást megőrizni már nemigen lehet. Nem, mert nincs, s ami van, azt gyakran viszik el mások. Kik csupán megélhetésük ürügyén, a napi adag kenyérre, borra, pálinkára fordítva, kik kisebb-nagyobb haszon reményében.
Ha végigtekintünk a táj történetén, láthatjuk, az intenzív mezőgazdaság kialakítása és fenntartása itt nem sikertörténet. Amíg a mezőgazdaság tengelyében az állattartás állt, a falvak népessége nőtt, lakói gyarapodtak, a vidék a megye éléskamrája volt. Aztán más szelek kezdtek fújdogálni. A kisebb gazdaságokat nagyobb, „versenyképesebb” egységekbe kényszeríttették, az állattartás fokozatosan háttérbe szorult, a mezőgazdaság nem az igényekhez, hanem a politikai, gazdaságpolitikai változásokhoz igazodott, melyet a mindenkori támogatási rendszer közvetített az egyesüléssel fogyatkozó, s egyben dagadozó szövetkezetek számára. A táj népessége, mondhatni, a lábával szavazott a változások ellen. Az intenzív mezőgazdaságra való áttérés e vidéken nagyobb vérveszteséggel járt, mint az I. és a II. világháború együttvéve (ideértve Trianont is, mert a Bodrogközt az is sújtotta), s mára az éléskamrából hátrányos helyzetű öregekotthona lett. De ez a kérdésnek csupán az egyik oldala. A másik oldal ettől sokkal sötétebb, sokkal fenyegetőbb. És elsősorban azokat fenyegeti, akik a városokban élnek…
Gondolják csak végig, mi történt eközben a környező városokban, legyen szó Szerencsről, Sárospatakról, Sátoraljaújhelyről vagy épp Tokajról. Az emberek a folyamat elején azt ették, amit a környező vidék lakossága megtermelt. Az élelem nagy része a falvakból származott. Aztán lassan változni kezdett a helyzet. Eleinte csak egy megyei elosztóhálózat nőtt ki a semmiből. A tejet összeszedték, elvitték Miskolcra a tejgyárba, s onnan került vissza az üzletekbe. Hasonlókép járt a hús, a zöldség. Egyre többet és többet utazott, hogy a városi emberek asztalára kerülhessen. Most ott tartunk, hogy a tej példának okáért a nálunk „sokkal kedvezőbb” mezőgazdasági adottságokkal rendelkező Szlovákiából kerül a TESCO polcaira, a tejtermékek jönnek Hollandiából, Dániából; a hús szintúgy, néha még Dél-Amerikából is.
És hogy mi ebben a fenyegető?
Ennek a folyamatnak az eredményeként ez a táj ma már képtelen ellátni élelemmel a környező városokat. Ha a „nagyellátórendszerek” összeomlanak, ha a TESCO, a Profi, a CORA és a többiek hirtelen arra eszmélnek, hogy többé nincs mivel, nincs min, nincs hol szállítani, a környék városaiban egyszerűen nem lesz mit enni, mert a vidék ma nem élelmet, hanem ipari nyersanyagot termel, még akkor is, ha ennek egy része élelmiszeripari nyersanyag. Ezen a napon minden városlakó arra fog ébredni, hogy nincs mit enni. És hiába indulnának el a falvakba, hiába próbálnák lesöpörni a padlást, mert a padlásokon sincs semmi, mert a falvak lakói sem maguknak termelik már az élelmiszert. Ők is ugyanazt a levesport, zacskós és konzervtermékeket használják, mint bárki más. Ha akadozni kezd a szállítás, ha az élelmiszeripar termékei nem jutnak időben a boltokba, e vidék lakói eleinte éhezni fognak, azután tömegesen fognak éhen halni. Olyan jövő vár e vidékre, melyet elképzelni sem lehet, és addig jó, amíg nem tudjuk elképzelni! Ellenkező esetben sikoltozva riadnánk fel éjjelente egyre nyugtalanabb álmainkból, s minden okunk meg volna erre.
De mi köze mindennek a biomassza erőműhöz?
Azok az emberek, akik a környező falvakban mezőgazdálkodással foglalkoznak, egyre kegyetlenebb választás előtt állnak. Vagy felhagynak a termeléssel, vagy idomulnak az agrárpolitika követelményeihez. Egyfajta élet-halál harc ez, melynek tétjét alig-alig lehet felfogni. Mindabból, amit a vidék kiszolgáltatottságáról elmondtunk, már sejteni lehet, nem csak a termelők életéről van itt szó. Ha az erőmű beindul, új igény keletkezik. Nem szalmára – mert ami szalma megterem, azt nagyrészt ma is felhasználják. Energiafűre! Megfelelő támogatás mellett az emberek nagy része a borotvaélen táncoló intenzív búza- és kukoricatermelés helyett örömmel vált majd a biztos piacot jelentő új termékre. A szántók helyén egyszerre csak megjelenik az energiafű. De nem csak a szántókon, szinte mindenütt, ahol csak el tudja szórni magvait. Árokpartokon, utak mentén, mezsgyéken, elhagyott kertekben, a szőlők sorközében, ahová csak eljuthat a szelek szárnyán, ahol meg tudnak kapaszkodni a gyökerei. Addig, amíg a városban arról álmodoznak, hogy az erőmű által termelt hőhulladékból majd fedett „jégpályauszodakorszerűfűtésirendszer” lesz, addig künn a földeken a művelt és műveletlen területeken lassan, de biztosan az energiafű hajtja uralma alá a tájat. Akinek vannak rétjei, jól tudja, milyen kilátástalan küzdelmet kell folytatnia a vizek hátán terjedő gyalogakáccal. A küzdelem nehéz, de nem teljesen eredménytelen. Szárzúzóval, többszöri kaszálással a legelő fenntartható. De ha energiafű lepi el, nincs az a kasza, amely megvédene tőle. Ő lesz az úr, ha tetszik, ha nem.
És most gondoljuk végig mi vár ránk, ha majd eljön az a nap, amikor egy Közel-keleti, vagy bármilyen más konfliktus okán egekbe szökő olajárak miatt összeomlik a szállítás, és nem érkezik meg a hús, a tej, a zöldség, a gyümölcs azokról a távoli helyekről, ahol ma megtermelik, feldolgozzák őket, miközben itt a vidéken köröskörül ipari nyersanyagot termelnek az emberek. Mi lesz a városlakókkal? Meg fogjuk tudni enni az energiafüvet? Lesz jószág, ami majd megeszi? Feltette valaki ezeket a kérdéseket?
Az erőmű kényszerpályára állítja e vidék egyre rosszabb helyzetben lévő mezőgazdaságát. E kényszerpálya végén az élelemtermelésnek egyetlen feltétele sem lesz meg. Nem lesz ember, aki tudja, mit kell tenni, de ha lenne, nem lesz eszköze sem a termeléshez, sem a feldolgozáshoz. Lehet, hogy vetni tudunk majd, de enni már nem. Ahogy az egyik kenézlei vén mondta volt dédunokájának. „Szörnyű sorsotok lesz fiam! A küszöb elé is vetni fogtok, mégis éhen haltok.”
Azzal vádolnak bennünket, hogy csak tiltakozni tudunk. Tiltakozni a haladás ellen. Nos, ha az ember látja, hogy a szakadék felé menetelünk, a „haladás” ellen igenis tiltakozni kell. Mert nem azok a jótét lelkek fognak beleesni abba a szakadékba, akik e haladás új és új csodáival megajándékoznak bennünket, hanem mi, akik itt élünk ezen a tájon. Ha valaki nekünk akar jót, abban kellene segítenie, hogy a környező vidék újra alkalmas legyen élelemtermelésre, hogy e hátrányos helyzetű öregekotthona ismét éléskamrává válhasson. Az erőmű nem hogy nem segít ebben, de tovább hajszol bennünket abban a zsákutcában, ahol jelenleg is menetelünk.
Ez a vita nem az erőműről, nem a világörökségről, nem a tokaji borról szól, hanem a holnapról. Nem arról, hogy hány ember fog ma munkát kapni, hanem hogy hány fog holnap éhen halni. Ha továbbmegyünk ezen az úton, a nem is olyan távoli jövőben, éhező gyermekeink sírását hallgatva, nem lesz választásunk. Megmutathatjuk nekik az erőművet, a rekreációs központokat és a haladás számtalan más csodáját, amelyek akkor már a szó szoros értelmében a kenyeret veszik ki a kezünkből.
Nem lenne szabad tovább mennünk ezen az úton! Egyetlen lépést sem volna szabad megtennünk. Nem lenne szabad építenünk semmit! Sem erőművet, sem autópályát, sem gátat, sem víztározót, de még egyetlen épületet sem. Semmit! Meg kellene állnunk, mélyen önmagunkba néznünk, és aztán minden erőnket, energiánkat, erőforrásunkat arra kellene fordítanunk, hogy visszaadjuk e vidék termőképességét. Erőt, energiát pedig ehhez nem erőművekből, s az azokat tápláló energianövényekből, csakis önmagunkból meríthetünk.

James Howard Kunstler: A horrorfilm címe: Euroland

Ács József — Tue, 16 Feb 2010 11:18:35 +0000

A pikírt stílusú J. H. Kunstlertől megtudhatjuk, hogyan látja Európa helyzetét a tengerentúlról. Tanulságos olvasmány.

A zenélő székek játéka csúcspontjához közeledik a globális pénzpiacokon, az emberek figyelme mégis brit Columbia felé fordul, ahol felnőtt emberek úgy versengenek az aranyért, hogy műanyagtálcának látszó tárgyakon csúsznak alá a jeges hegyoldalon - négyévente ilyenkor minden szülőben felmerül, miért nem vett szánkót a gyereknek karácsonyra.
A hirdetőknek nyilván kapóra jön ez az eseménysorozat, de tízezer kilométerrel odébb egy sereg európai bankár keresi, hova tegye le a fenekét a pénzesvályú mellett - a helyek ugyanis fogyatkoznak. Görögországnak már kifele áll a szekere rúdja. A történelem nagy tréfacsináló. Már azon kezdtünk töprengeni, vajon hogyan fogja Amerika biztosítani a demokráciát Afganisztánban, vagy hogy az olajpiacokkal együtt megerősödik-e Venezuela, mire a kedves, szépséges, ártatatlan Görögország - az ókori emlékek és pizzavállalkozók hazája - fogja magát és bemondja az unalmast.
Akik Európát működtetik, három dolog közül választhatnak: vagy kimentik Görögországot, vagy hagyják súlyos gazdasági válságba merülni, vagy úgy tesznek, mintha kimentenék. Az a szomorú igazság, hogy nincs már annyi termelés Európában, hogy az eddig megszokott módon támogassanak minden tagállamot. (Ez persze éppúgy igaz, az Egyesült Államokra is.)
Európa esete különösen szomorú, sőt megrendítő, mert a XX. század közepének megrázkódtatásai után igencsak kellemes kis sarka lett a világnak. Aki például két hetet tölt Bruges, Orvieto vagy Lisszabon régi utcáin sétálgatva, jogos elkeseredéssel rogyhat térdre a meglehetősen lepattant Kennedy-reptérre érkezve. Európa a háború után csodálatosan újjépítette magát, míg Amerika nem több, mint a tönkretett városok műanyag peremkerületeiben nevetséges járgányokon parádézó túltáplált bohócok utópiája. Európában remek a közlekedés, Amerika hagyta a vasutait szétrohadni. Az európaiak rendes felnőtt ruhában tették a dolgukat, az amerikaiak viszont úgy öltöztek, mint az ötévesek, és lángnyelveket tetováltattak a nyakukra, mintha barbár rohammal akarnák bevenni Ohiot.
De a történelem, ez a tréfacsináló, az ipari tőke halálának rettentő melodrámájában intő példaként sarokba szorította a kedves, megreformált Európát is - nincs más út, csak a visszaegyszerűsödés és a lokalizáció. A monetáris únió mindaddig jó ötletnek tűnt, amíg a tagállamok látszólag becsületesen játszották a megújuló hitelek hamis játékát. Európában sosem volt még béke és boldogság ilyen sokáig. A pénzügyi válságban azonban feltárult az operációs rendszerbe épített ásító feket lyuk, ami elbukott hitelek formájában magába szippantotta a vagyon nagy műgonddal megkonstruált absztrakt jeleit - feltárult a szomorú valóság, miszerint nincs annyi pénz, hogy mindenkinek jusson. Az olyan országoknak, mint Görögország, Portugália, Spanyolország és Írország, vissza kell térniük oda, ahonnan jöttek: megint mélyálomba süllyedt holtágak lesznek az európai gazdaságban. Különben a németeknek vagy a franciáknak kellene hetente még tizenhét órát dolgozniuk, hjogy kihúzzák őket a bajból - ez pedig nem túl valószínű.
Európának egyébként is van miért aggódnia. Honnan veszik majd a kőolajat és a földgázt gazdaságuk üzemeltetéséhez? Kinek van ezekből? A briteknek volt, de elpocsékolták autópályaépítésre és az agglomeráció fejlesztésére. A tizenkettedakkora népességű Norvégiának maradt ugyan némi olaja és földgáza, de azzal Európa többi résza aligha lenne kisegítve. Romániának talán egy evőkanálnyi olaja maradt. Európa fosszilis tüzelőanyagait jelenleg Oroszországból és a közismert olajexportáló helyekről szerzi be. Európa tehát energiaügyekben kiszolgálatottá válik Oroszországnak (amíg ott is ki nem ürülnek a készletek), vagy versenghet a közel-keleti, afrikai, venezuelai forrásokért Kínával, Japánnal, Indiával és az Egyesült Államokkal. Közben az exportőröknél is csökken a kivitel, mert a népességük egyre nő, saját tartalékaikból egyre többet használnak fel új villamos erőműveikben, Riyadhban szépen fogynak az új autómodellek, Hugo Chavez pedig még mindig 35 centért nyomja a gázolajat „a népnek”.

Szerintem Eurolanden nem lehet segíteni. A görög járvány már szétterjedt, még pár hónap és az Ibériai-félsziget is alámerül. Ha nem mondtam volna, a britek is bajban vannak (bár nincsenek az euróövezetben). Minek hosszan cifrázni: nekik befellegzett. Szélsebesen húznak visszafelé a XV. századba, csak még nem tudnak róla. Elő a bőrsapkákkal és a faekékkel! Se olajuk, se hitelük (ez legalább volt nekik az utóbbi negyven évben), se idejük. Egyvalamiből van nekik sok: ócska papírból, amivel a fekete lyukat hízlalhatják.
Nagyobb kérdés, hogy most, mikor az egyetemes jólét bódulata már oszlani látszik, mi lesz a mai Európa közmondásos békéjével. Az idegsokktól egy darabig tán szóhoz se fognak jutni. Valószínűbb, hogy a kedves, régimódi utcákon újra felszínre tör minden régi és új ellenségeskedés. Nemzetek, melyekről azt hihettük, csupa kávézgató semmittevőt adtak a világnak, megint harcos társadalmakká formálódnak. Soha ne becsüljük alá, mire képes a dologtalan, munkanélküli fiatalemberekben a tesztoszteron.
Európa szerintem kiveszi majd a részét a világ maradék olajkincseiért folytatott versenyből. Németország és Franciaország legalábbis nem élvezheti majd tovább azt a luxust, hogy hátradőlve figyeli, miként erőlködnek a Nyugat csendőreiként odacsődített amerikai katonák a sivatagban. Aligha nézhetik csésze kávéjuk mellől tétlenül Irán atomhatalommá válását, mert a rakéták hatósugarában ott van Frankfurt és Lyon is.
Közben persze az Egyesült Államok ugyanezekkel a gazdasági problémákkal fog küszködni. Államai csődbe mennek, és igen hasonló dolgok eshetnek meg itt is, mint Európában. A pénzügyi rendszer összefüggő hálózatot alkot, egy nagybank vagy ország csődje másutt is újabb lékeket üt a süllyedő hajókon. Gyorsan változnak az idők. Mindenki vérfarkassá változott.

http://kunstler.com/blog/2010/02/euroland-the-horror-movie.html

Készüljünk az olajcsúcsra! Az "Angol Ipari Munkacsoport az Olajcsúcs és az Energiabiztonság Vizsgálatára" 2010-es jelentése

Hetesi Zsolt — Thu, 11 Feb 2010 09:19:00 +0000

Ha valakinek még mindig nem lenne egészen biztos, hogy a világ más hely lett 2007 óta, amióta például ez az oldal is működik, megint egy érdekes és hasznos írás, 2010 február 10-i dátummal. Származási helye a Brit Tudományos Akadémia (Royal Society) által létrehozott Angol Ipari Munkacsoport az Olajcsúcs és az Energiabiztonság Vizsgálatára (UK Industry Task-Force on Peak Oil and Energy Security (ITPOES)).

A jelentés letölthető innen.

Rövid összefoglaló:

A 6 komoly energetikai céget magába foglaló tömörülés (Arup, Foster + Partners, Scottish and Southern Energy, Solarcentury, Stagecoach Group és a Virgin) fleadatul tűzte ki, hogy megfelelő módon tájékoztatja az angol kormányt a várható következményekről. Az olajválság okozta összeroppanásból nem lehet úgy kihúzni Nagy-Britanniát, ahogyan a pénzügyi válságból ki lehetett - áll a szervezet honlapján.

Az írásban az egyik szakértő Chris Skrebowski, aki a következő - általunk már jól ismert - előrejelzést adja: Az olajkitermelés 90-91 millió hordó/nap termeléssel fog tetőzni várhatóan 2010 végén, 2011 elején, majd 2015 után visszavonhatatlanul elkezd csökkenni.

A kiadvány egyik kulcsábrája ugyanezt erősíti meg, 2015 után elválik egymástól a kereslet és a kínálat, a kínálat esése miatt.

Az ábra elfogadja egyébként az IEA 2009-es eneregiajelentését (World Energy Outlook), mely az OECD-országokban évi 0.5 százalékos igénycsökkenéssel, de a nem-OECD országokban évi 1% igényövekedéssel számol. 2015-ig az új mezők tervezett beállása még fölötte tartja az igényeknek a kitermelést (production cap), de utána elkezd esni.

Mit kérnek az angol kormánytól? Legyen ez kulcstéma a 2010-es választásokon és "a felismerés után jöjjön a cselekvés. Azonnali cselekvést!"

2010: Peak Oil. Beismerés a PetroBras-nál.

Hetesi Zsolt — Thu, 04 Feb 2010 19:29:55 +0000

A TOD részletezi a brazil PetroBras olajtársaság ügyvezetőjének perezentációját, mely 2009 decemberében hangzott el és amelyben részletezi a világ olajtermelését beleértve a bioüzemanyagokat is.

A prezentáció legkomolyabb állítása, hogy a meglévő mezők kimerülésének rátáját nem lesz képes ellensúlyozni az új mezők hozama, és 2010 után csökkeni fog a hozam.

1. ábra. A PetroBras forgatókönyve. A forgatókönyv 5% ürülési rátával számol a meglévő mezőkre (világoskék). Világosszürke: a nem-OPEC országok mezőbővítési projektjei, sötétszürkék a nem-OPEC új projektjei és ugyanez az OPEC-re világos és sötét sárgával. Az OPEC két legnagyobb új hozzájárulása a Khurais (1.3 millió hotdó/nap) és a Khursaniyah (0.8 millió hordó/nap) lesz 2010-ben. Amennyiben ezek nem teljesülnek - ami elő szokott fordulni Szaúd-Arábia házatáján, akkor 2008 volt a csúcs éve és 2011-12-ig alig, utána jól érzékelhetően lecsúszik a platóról a kitermelés. Nem lehetetlen, hogy 2012-re 7-10% hiány legyen a kereslet és a kínálat között, bár az ábra szerint 2012 lesz az utolsó év, amikor a kereslet és a kínálat még egybe fog esni, a fölös kapacitás (sparse capacity) tűnhet el addigra.

A PetroBrastól származó állítás egyébként összhangban van Sadad Al-Husseini állításával (szaúdi Aramco), aki azt mondta, hogy a világ olajtermelése egy platón van és csökkenni fog, illetve a Total olajcégtől származó állítással, mely szerint a kitermelés valószínűleg nem haladja meg soha a 89 millió hordó/nap-ot. Manapság 86 millió hordó/nap, a csúcs idején 88 millió hordó volt naponta.

Paks bővítése, lehetséges építők, lehetséges modulok

Hetesi Zsolt — Thu, 04 Feb 2010 13:20:07 +0000

Az Indexen jelent meg, hogy négy vállalat érdeklődik a paksi bővítés iránt. Körüljárjuk ezeket, előtte néhány szó az erőművek generációiról.

Az első generációt a hőskorszak erőművei jelentették, melyek feltt eljárt az idő. Első generációs blokk volt a csernobili erőmű 4 blokkja, vagy a legtöbb Nyugaton működő 1960-70 körül átadott kisebb teljesítményű blokk. Míg a csernobilihoz hasonló RBMK-blokkok villamos teljesítménye 1000 MW volt, addig a nyugatiak általában néhány 100 MW-osak voltak. Jelentős biztonsági rések voltak a tervezésekben, de pl. a csernobili erőmű esetén nem ez, hanem főképp emberi mulasztás volt a robbanás oka.

Jellemző, hogy az RBMK-reaktorok esetén a hatásfok sokszor nem érte el a 20%-ot sem (az első ilyen erőmű, Obnyinszkban 17%-os hatásfokú volt).

A második generációs erőművek már több biztonsági rendszerrel, általában nyomás alatt lévő vízkörrel épültek (van néhány nehézvizes erőmű is, mely nem H2O-t, hanem D2O-t, nehézvizet használ), ennek köszönhetően nőtt a hatásfokuk 31-33% körülre. Ilyen pl. a Pakson üzemelő 4 db VVER-440-es blokk is, melyek teljesítményövelésen estek át, így most 500 MW-ot adnak reaktoronként.

A harmadik generáció esetén tovább növelték a biztonsági tényezőket, főképp passzív elemekkel, mely a következőt jelenti. Az aktív biztonsági elemek valamilyen paraméter veszélyes tartományba lépése esetén valahogy közbeavatkoznak, vezérléssel, stb. A passzív elemek olyanok, hogy fizikai törvények hatása és nem valamilyen közbeavatkozás szünteti meg a veszélyt. Például Csernobilban miután elforrt a víz, nem volt mi hűtse a reaktort. De a hasítást végző neutronok lassítását nem ez a víz végezte, hanem grafit, ami a helyén maradt, azaz a reakció nem állt le. Ez elősegítette a robbanást. Ezt pozitív üregtényezőnek hívják a reaktorfizikusok. Ha ugyanígy gőz-üregek képződnek a vízben mondjuk Pakson, más helyzet áll elő. Ugyanis itt a neutronok lassítását (tehát a reakció fenntartását közvetve) is a hűtővíz végzi. Ha elforr, nem lassulnak neutornok, a láncreakció leáll.

A harmadik generáció esetén törekedtek a modulos megoldásokra (azaz modulárisan építhető fel egy reaktor), szemben az eddigi, ahány gyár annyi szokás, sőt ahány gyártmány annyi szokás gyakorlattal.

Megnövelt teljesítmény, stabil működés és biztonságosabb üzem jellemzi ezeket a blokkokat. Sok esetben törekedtek arra, hogy kevesebb nukleáris hulladék keletkezzen (pl. ATMEA 1). Vegyük akkor sorra a tervezett bővítés lehetséges szereplőit!

1. AREVA & Mitsubishi vállalat: ATMEA 1.

Ebből a típusból még nincs kész példány. Az AREVA cég, mely az EPR (European Pressurized Reactor) kidolgozója, az ATMEA gyártására összefogott a japán Mitsubishi céggel. Az AREVA-nak megállapodása van Líbiával és Kínával is. Líbia esetén először arról volt szó, hogy egy tengervizet sótlanító rekator épülne, később már csak egy EPR erőműről beszéltek. (Le Parisien) Az AREVA 31 erőművet üzemletet Franciaországban, 11-et Európa többi részén, 80-at az amerikai kontinensen, 7-et Ázsiában és 3-at Afrikában és a Közel-Keleten, de ezek természetesen nem ATMEA-blokkok. A cég a Mitsubishivel közösen több reaktorfajtát tervezett. Az ATMEA-1 egy nyomottvizes reaktor, 1100+ MW villamos kapacitással. (A + jel némi többletet jelenthet).

A nyomott vizes (PWR = PRessurized Water Reactor) technológia azt jelenti, hogy a reaktort hűtő (és egyúttal a hasadáshoz kellő sebességű neutronok lassítását végző) vízközeg nyomás alatt áll, azaz nem forr fel, hanem vízként jön ki a reaktorból is. Nem ez a víz jut a turbinákra, hanem hőcserélőn adódik át a hő a turbinát meghajtó víz/gőz körnek. Nyomott vizes technológiájú a 4 VVER-440-es blokk is Pakson.

Az AREVA-Mitsubishi egyesülés fejleszt egy másik, nagyobb teljesítményű reaktort is, melynek KEREVA a neve 12050+ MW villamos teljesítménnyel. Ez a reaktor forralja a vizet a reaktormagban (BWR = Boiling Water Reactor).

Az AREVA építi egyébként a finn Olkiluoto erőművet, mely csúszik az eredeti határidőhöz és összeghez képest is, körülbelül 3 évet és költségben 50%-ot. Ez azonban nem ATMEA, hanem EPR típus, lásd lejjebb.

Az ATMEA műszaki összefoglalója:

- villamos hatásfok: 35-37% (eddigi II. generációs erőművek általában 31-33%) -- ezt a nagyobb nyomással érik el a turbina körében

- emiatt kisebb fűtőanyagfogyasztás/KWh

- 12-24 hónapos kampány (azaz egy töltéssel üzemelő reaktor)

- 60 évre tervezett üzem

- menet közbeni feltöltés (max. leállás 16 nap/kampány)

- 3 körös biztonsági rendszer

- fűtőanyaga lehet dúsított U235, de lehet bele keverni MOX fűtőanyagot is. (MOX: Mixed Oxides, kevert oxidok. Ez a keverés azt jelenti, hogy a dúsított urán-oxid mellé a fűtőelemkazettákba plutónium-oxid, és ún kimerített/szegényített uránium (depleted uranium), mely a dúsításután visszamaradó, nagymértékben U238-at tartalmazó urán-oxid. A természetes uránban a hasadóképes 235-ös aránya 0.7%, a kimerített uránban ez csak harmada.) A MOX fűtőanyag-használat lehet 100%-os is

- zónasérülés valószínűség: 10^-6/év

2. AES-2006

Az orosz AtomenergoProjekt két reaktortípust ajánl a III. generációs erőművek sorában: a VVER-1200/491-et, és a VVER-1000/491-et. Az első villamos kapacitása 1200, a másodiké 1000 MW. A Pakson jelenleg működő VVER-440-es blokkok (már a típusjelzés is elárulja), ugyanitt készültek egykoron.

Az orosz cég a VVER-1000 típus korábbi változatait építette meg pl. Bulgáriában (Kozloduj), vagy Csehországban (Temelín) és tervezték Tetov-ban, ahol végül nem épült meg, illetve Ukrajnában. A továbbfejlesztett VVER-1000 épült Kínában (Tianwan).

Tianwan, 2 db VVER-1000; Kína. Még épül/tervezett 6 db.

Ettől két lépcsővel további fejlesztést jelent a VVER-1000/491.

A VVER-1000 legújabb változata a cég által tartott prezentáció alapján az európai igényekhez van továbbfejlesztve.

- teljesítmény: 1000, vagy 1160 MW

- 33.7% hatásfok

- 50 év élettartam

- 15 nap leállás/év

- 4 körös vízrendszer

- zónasérülés valószínűség: 10^-6/év

- a technológia már működik Magyarországon.

3. Westinghousea AP

A Westinghouse blokkja 1000 MW-os, az AP-600 (600 MW) továbbfejlesztése, területfoglalása lényegében akkora, mint az AP-600-é.

A MAVIR egy prezentációban egyik lehetőségként AP-1000-es bővítéssel számolt Paks esetén, a másik lehetőség 2 db AP-600 volt.

A gyártó egyelőre még nem rendelkezik működő példánnyal, de Kína Zhejiang és Shandong mellett 6-6 blokkot kíván építeni, Kína a Westinghouse blokkjait fogadta el az országban építendő reaktorstandardnak, és 2020-ig 100(!) blokk terveit és építését kívánja elkezdeni.

Az USA is tervez 2 AP-1000 Westinghouse blokkot, Georgiában, a Vogtle erőműben. A szerződést aláírták.

Műszaki adatok:

- 1117 MW villamos teljesítmény

- 18 hónapos kampány(üzem)

- moduláris szerkezet, ebből adódóan 36 hónap alatt épül fel

- 60 év üzemidő

- passzív reaktorvédő megoldások

- zónasérülés valószínűség: 5 x10^-7/év!

- a moduláris szerkezet miatt 80%-al kevesebb cső, 85%-al kevesebb vezeték és 35%-al kevesebb biztonsági pumpa szükséges.

4. EPR

Az EPR közös francia-német tervezés (Framatome - Siemens). Ilyen lesz az Olkiuloto-3 is, melynek 2009-ben kellett volna a hálózatra lépni, de egyelőre 3 éves csúszás és 50% költségtúllépés van. Ha sikerült volna, ez lett volna az első 3. generációs atomerőmű a világon. Flamanville-ben (FR) szintén elkezdtek 20007-ben egy ilyen blokkot építeni, várhatóan 54 hónapig tart.

Műszaki adatok

- 1600 MW villamos teljesítmény

- nyomottvizes (PWR reaktor)

- 36% hatásfok

- zónasérülés valószínűség: 10^-6/év, más források szerint 6 x 10^-7/év!

- 4 körös hűtés

- 50%-ban MOX-al feltöltve is működik

- 16 nap az újratöltésre/kampány

Energy use, entropy and Extra-terrestrial Civilizations / Energiahasználat, entrópia és földönkívüliek

Hetesi Zsolt — Tue, 02 Feb 2010 01:43:37 +0000

Abstract. The possible number of extra-terrestrial civilizations is estimated by the Drake-equation. Many articles pointed out that there are missing factors and over-estimations in the original equation. In this article we will point out that assuming some axioms there might be several limits for a technical civilization. The key role of the energy use and the problem of the centres and periphery strongly influence the value of the L lifetime of a civilization. Our development have several edifications on the investigations of growth of an alien civilization.

Full artilce is attached. This rapid communication is the summary of my talk was given on FIKUT Conference last year at Eötvös University. It will be published in the Journal of Physics: Conference Series.

Kivonat. A földönkívüli civilizációk számát a Drake-egyenlet becsli meg. Számos cikk mutatta ki, hogy hiányzó faktorok és túlbecsült értékek vannak az eredeti egyenletben. Ebben a cikkben kimutatjuk, hogy néhány axiómát feltéve számos korlát létezhet egy technikai civilizáció számára. Az energiahasználat kulcsszerepe és a központok valamint a periféria problémája erőteljesen befolyásolja egy civilizáció L élethosszát. A mi fejlődésünknek számos tanulsága van idegen civilizációk növekedésének vizsgálata szempontjából.

A teljes cikket csatoltam. Ez a rövid cikk összefoglalása annak az előadásnak, amit múlt évben az ELTE FIKUT konferenciáján tartottam és meg fog jelenni a Journal of Physics: Conference Series-ben.

Csatolmány	Méret
hetesi_FIKUT2009.pdf	38.26 KB

ESÉLYLATOLGATÁS

Molnár Géza — Sun, 31 Jan 2010 11:33:19 +0000

BEVEZETŐ
Stephen King végítélet című könyvében az emberiség 99,6%-át kipusztító vírus egyik szellemi atyja, midőn találmánya elszabadul, a következőket írja hullaházzá vált laboratóriuma falára: „Most már tudod, hogyan működik. Van még kérdésed?” — Nagyon hasonló helyzetben vagyunk valamennyien, akik a jelenlegi társadalmi gazdasági rendszert, mint önálló, a természeti rendszerek sorából kiemelkedő alrendszert vizsgáltuk. Igaz, mi nem okozó, csupán felismerői, majd elszenvedői leszünk a folyamatoknak. Ezzel együtt olyan jelenségek előtt állunk, melyek pontosan visszaigazolják, avagy cáfolják felismeréseinket, kutatási eredményeinket. Hamarosan mi is eljuthatunk egy-egy halott városba, felírhatjuk a falra: „Most már tudod, hogyan működik. Egyéb kérdés?”

Ha egy-egy ismertnek vélt, vagy ismeretlen tárggyal, szerkezettel, rendszerrel kerülünk szembe, az egyik leglényegesebb kérdés valóban ez: Hogyan működik? Még a legegyszerűbb mechanikus szerkezetről, mondjuk egy kézi malomról, egy darálóról sem tudhatunk meg szinte semmi lényegeset, amíg rá nem jövünk, meg nem értjük, mire való, mi célt szolgál, hogyan működik. Nincs ez másként a természetben sem. A működés pedig az egyének, egyedek, de még a fajok felől nézvést sem ragadható meg. Ettől sokkal nagyobb áttekintésre volna szükség. Az egymásba foglalt együttműködő rendszerek egészét kell valami módon értelmeznünk, s akkor tán volna esélyünk felfogni a részek szerepét is. Az emberiség azonban egyre távolodik ettől a tudástól. Az elvek szintjén persze megjelenik az összefüggések vizsgálata, de ez, a tapasztalat szerint pontosan azt jelenti: már lemondtunk erről. A világ lassan szétesik körülöttünk, és pedig azért, mert mi magunk nem látjuk, mely erővonalak tartják össze. Itt is, ott is beavatkozunk, át akarjuk venni a természetes szabályzások szerepét, holott nem látjuk, s nem ismerjük azokat az összefüggéseket, melyek az adott esetben meghatározzák a lehetőségeinket. Hibás kérdésfelvetések mentén tájékozódunk és nagyon, nagyon ügyelünk arra, hogy ez semmiképp meg ne változzon, hogy fel ne ébredhessünk ebből az álomból. Ha látjuk is a figyelmeztető jeleket, behunyjuk szemünk, legyintünk, mosolygunk a vészmadarakon, azzal biztatjuk magunkat: mindig is voltak, akik világvégét jósoltak. Nos, akár igazunk is lehetne. Minden korban volt, aki megjövendölte a világvégét, ez igaz, csakhogy az is igaz: minden kornak, ha tetszik: minden világnak vége szakadt egyszer. Az a világ, amiben élnünk adatott, most elmerül. Véget ér egy korszak. Amiben az előttünk álló események különböznek a korábbiaktól, tán csak annyi, soha egyetlen vég sem volt ilyen fájdalmas, s egyik sem járt ilyen méretű pusztulással. A tényleges eseményeket persze nem lehet előre jelezni, de van néhány változássor, mely már látható, s ha Stephen King a kiváltó okokban tévedett is, a túlélési arányt tán jól becsülte meg. Mire az előttünk álló vihar véget ér, a hétmilliárdnyi emberből csupán néhány ezrelék marad, ha marad…

A MŰKÖDÉSRŐL
Minden egyes rendszerhez tartozik valamiféle szerkezet, s minden szerkezethez valamiféle működés. A szerkezet és a működés kölcsönösen függ egymástól, egyik csak addig marad fenn, amíg a másik. A megváltozott szerkezet mindig megváltoztatja a működést, miként a működés megváltozása is felborítja a szerkezetet. Az ok, okozati háló felismerése tehát nem is olyan egyszerű. Különösen akkor nem, ha csak a felszínen zajló változásokat látjuk, mert a rendszer egészét nem ismerjük, nem látjuk át, így fogalmunk sincs, a szerkezetet mi is tartotta fenn, illetve milyen működést segített elő maga a szerkezet. De az általánosságok e téren sehová sem vezetnek, vegyünk tehát egy konkrét példát.

Amíg a folyó széles ívben kanyarog a síkokon, medre nem ágyazódik be, mi több, néha egyenesen a táj fölé emelkedik. A szerkezetet itt a folyamatosan változó, egyre nagyobb ívű kanyarok határozzák meg. Ők adják a működés kereteit, tartalmát pedig az őket egymáshoz kapcsoló élővíz. A működés maga e sajátosságok köré szerveződik. A víz a felső kanyarulat külsőívéről az alsó kanyar külsőívére ugrik, s így nem medret váj magának, hanem kanyarokat fejleszt. Valamiféle olyan szükségszerűség ez, melyet az ember sem átlátni, sem megérteni nem képes. A víz szinte nem is tud mást tenni. Ha csak valami nem kényszeríti másra, mindig kialakítja e kanyarokat. Talán a szerkezetéből, áramlásainak sajátságaiból következik mindez. Ezzel együtt sziklás talaj, emberi ostobaság egyenes mederbe kényszerítheti. Csak hogy az egyenes meder egészen más szerkezet, e szerkezethez folyamatosan mélyülő, egyre keskenyedő egyre kevesebb víz elvezetésére alkalmas meder párosul.

Amíg a víz a maga törvényszerűségei szerint él, két szélső helyzetet alakít ki magának. E két szélső helyzetben mindkét szerkezetnek megvannak az elemei. Kiindulási pontként válasszuk a széles kanyargó medret. Ez a szerkezet fokozatosan az ártér egésze fölé emeli a folyóágyat. No nem nagyon, csak néhány tíz centivel, esetenként tán fél méterrel. S persze akadnak ilyenkor is magaslatok jócskán, de a mélyártér, szinte mindig víz alatt áll. Kiterjedt tavak, lápok, mocsarak uralják. Mindez kiteheti az ártér 20%-át is, csakhogy ez az állapot nem tart sokáig. A túlfejlett kanyarulatok lefűződnek, s a meder egyenesebb nyomvonalon fut, s akár 1-2 métert is bevágódhat, mire újra emelkedni kezd. Közben lecsapolja saját árterét.

A folyó szerkezete nem mechanikus, nem állandó, sokkal inkább állandóan változó, s e változás a lényeg. Akár az egyik, akár a másik állapotot nézzük, hibázunk, s nem értjük meg a lényeget. A folyó működése nem a két szélső helyzet egyike vagy másika, hanem a két szélső helyzet közötti állandó és folyamatos átmenet maga. Minden, ami az ártéren él és mozog, ehhez alkalmazkodik. Így áll össze a táj, az adott folyóvölgy rendszerműködése, melynek célja, ha tetszik: e folyamatos átmenet fenntartása és egyben sebességének szabályozása. Aki eljutott idáig, gondolja végig, ő maga, az általa ismert tudományok, mindebből mennyit látnak? Mennyit fognak fel? Mennyit fog fel az a tudományág, mely a természetes medermozgásokat mederelfajulásként, a folyók árvizeit egyfajta lázas állapotként értékeli? Milyen összefüggéseket is lát az a társadalom, amely az egymással szoros összefüggésben álló, egységes, egymástól szét nem választható szerkezetet feldarabolja, s azután értetlenül áll a működés megváltozása előtt? A kérdésre adott válaszban rejlik az ipari civilizáció szerkezete, működésének alapja.

A természeti rendszerek — így az emberi társadalom is, felülről építkezik. Nem az alkotó részek összessége határozza meg a rendszert, ellenkezőleg, a rendszer szabja meg az alkotó részek mozgásterét, de azt is, mely elem épülhet be, az együttműködő egészbe. A társadalom fejlődése a bomlás története. Ha ma valaki kézbe vesz egy jogtörténeti értekezést, a kezdet kezdetén valamiféle társadalmi szerződésre bukkan. Mintha az egymástól függetlenül, egymással állandó harcban álló emberek egyszerre csak felismerték volna, hogy ez így nem mehet tovább. Véget kell vetni a „mindenki háborúja mindenki ellen” korszakának, s az emberi kapcsolatokat szabályozni kell. Az első ilyen szabály a szemet-szemért, fogat fogért lett volna, a tálió elve, mely sokkal biztonságosabbá tette az egykor volt ősök életét. S mindez, ha így olvassa az ember, tán még hihető is. De ha a mélyére nézünk? Akkor is hihető marad, ha elképzeljük, mit is jelent a mindenki háborúja mindenki ellen?
Képzeljük el magunkat e háború hőseiként, s váltsuk aprópénzre az általános megfogalmazást. Hajnaltájt ébredtünk, kissé éhesen és morcosan. Valamely társunk épp reggelizik. Odaugrunk és elragadjuk tőle a falatot. Hová jutnánk, ha így tennénk? Meddig maradhatnánk életben? Nyilván voltak szabályok, melyekbe beleszülettünk, s melyek oly távoli időkbe nyúltak vissza, mikor az ember még nem hívta magát embernek. Ha a dolgok mélyére nézünk, azt látjuk, az ember maga a közösség. Három egymás mellett élő nem és nemzedék. Atya, Anya Gyermek, Nagyszülő, Szülő, Gyermek, olyan egység, mint amilyennek ma az egyedet tekintjük, csak itt nem a sejtek cserélődnek le hétévenként, hanem a nemzedékek emberöltőnként, s ami állandó marad, ami összeköti a családot, a hit és a természethez való viszony, a magasabb szerveződési szintekbe való illeszkedés. Ahogy az ember a maga társadalmával, gazdálkodásával, műveltségével beilleszkedik a folyó rendszerműködésébe. Nem csak saját társadalmának, de a tágabb szerkezetnek is része. És nem részévé válik, ellenkezőleg, része volt már akkor is, amikor e szerkezet még csak alakult, még nem öltött testet. A civilizáció története a bomlás és a természettől, a természetestől való elidegenedés története. Ma már az élelmünk sem természetes. Ipari termék. Mint minden, ami körülvesz bennünket.

Az ipari társadalmaknak is megvan a maguk sajátos szerkezete. Mindazok a válságjelenségek, melyek ma oly fenyegetőnek tűnnek e szerkezet, s a belőle fakadó működés következményei. Nem valami véletlen hiba, valami kijavítható, helyrehozható tévedés miatt kerültünk ide. Nem azért, mert önzőek voltunk, mert jólétben szerettünk volna élni, mert a fogyasztói társadalom oly hívogató és csábító volna valamennyiünk számára. Nem, éppen ellenkezőleg. Ezek a tulajdonságok, melyek mindig is a sajátjaink voltak, épp a működés miatt erősödtek fel. Az ember a Természet része, de az egyén, csak az emberen — értve ez alatt a már jelzett hármas egységet —, a közösségein keresztül kapcsolódhat hozzá.

De mi is ez a szerkeze, és mi a hozzákapcsolódó működés?

A szerkezetet (struktúrát) hajlamosak vagyunk valami állandónak felfogni. Olyasminek, ami mindig is volt, és mindig is lesz. A valóságban egyetlen állandó szerkezet sincs. Csak a folyamatos változás az állandó. A szerkezet a működésnek csupán azon része, melyben a változások időléptéke nagyobb, s így az állandóság látszatát kelti. Az ipari civilizáció alapszerkezete sem állandó, nem valamiféle merev forma, melyet csupán kitöltenek a folyamatok. Sokkal inkább egy bonyolult kölcsönhatásrend alapvető mintázata, mely állandóan változik. A természeti rendszerek esetében, mint láttuk a folyónál, e változás önmagába tér vissza. Soha sem pont ugyanúgy, de mindig ugyanezt a mintázatot adva. A civilizáció viszont folyamatosan növekszik. A változás mindig teljes, semmit meg nem őriz a korábbi mintázatból, mindig felemészti azt. A civilizált társadalmak működésének alapja a növekedési kényszer.

A növekedési kényszer hátterében fegyverkezési verseny áll. Mindez egyfajta tévedés következményeként is értékelhető. De ne gondoljunk itt egyének, döntéshozók, tervező mérnökök tévedésére. Többről, kevesebbről van szó. Olyan alapvető összefüggések maradnak figyelmen kívül, melyek mindent eldöntően befolyásolják világunk.

A természetben semmi sem áll önmagában, és semmi sem öncélú. A fa nem egyszerűen szép, az erdő sem csupán fák és egyéb növények, állatok összessége. A folyó nem vízfolyás, nem csatorna. Ők valamennyien egy nagyobb egység elemei csupán. Nem önmagukban, egymással és az egésszel való összefüggéseikben léteznek. Így aztán önmagukban meg sem változtathatók. Amikor kivágunk egy fát, az egész rendet változtatjuk meg, akár tudjuk, akár nem. A változások kint is és bent is lejátszódnak. Lejátszódnak a Természet összes elemében, így az emberben, végső soron bennünk is. De persze egy fa még annyi hullámverést sem kelt a világ összefüggésrendjében, mint az óceánba dobott kavics.

Amikor az ember irtani kezdte az alföldi erdőket, alapvetően változtatta meg a táj szerkezetét, az első változások azonban nem kinn, hanem bent jelentkeztek. Az emberi társadalom változott meg jól érzékelhetően. Más lett a hit, a világhoz való viszony, alávetettekké váltak a korábbi előkelők, s felbomlott a korábbi településhálózat. A falvak elnéptelenedtek, a városok hízni kezdtek. Több évszázadnak kellett eltelnie azonban ahhoz, hogy mindezek a folyamatok kinn is éreztessék hatásukat. Hogy a puszta lassan, de biztosan uralkodóvá váljon, s aztán az egykori erdős vidékek száradni kezdjenek, mezőfölddé alakuljanak. A változások ettől kezdve felgyorsultak. A táj elpusztítása mindig visszahatott az emberre, s az ember mindig újabb pusztítással válaszolt. Amikor az ártér erdei kerültek sorra, mindent elborított a víz. Természetes körülmények között általában 5-10%-nyi vizes élőhely található a folyó mentén, a Tisza egykor volt 2 millió ha-nyi összterületén, 100-200 ezer hektár, néhány esetenként néhány tíz ha-nyi részletben elosztva. Az erdők kiirtása után gyorsan romlott a helyzet. A homokháton a puszták nőttek, a Tisza mentén a mocsarak híztak. Alig félévszázad kellett hozzá és előbb 400, majd 800 ezer ha került a víz uralma alá, de a folyamat végeredményeként a vizes területek kiterjedése meghaladta az 1 millió ha-t. Az erdők kiesése felborította a rendet. Új rend volt születőben, amelyben az erdők helyét a nyílt vízfelületek, a lassan feltöltődő tavak, mocsarak vették át, s amely végül évszázadok, vagy inkább évezredek múltán ismét elvezetett volna az erdők születéséhez. Történt azonban valami, amire senki sem számított. A civilizáció akár így, akár úgy szükségszerűen ütközik saját korlátaiba. Az Alföldünkön a Tisza menti árterek elpusztítása jelentette e korlátot. A társadalom teljesítőképességét ugyanis messze meghaladta egy az egész vízrendszerre kiterjedő beavatkozás megtervezése, kivitelezése, és fenntartása. Mindez világosan látszott a XVIII-XIX. században is. Vedres István 1830-ban megjövendölte a Tisza vízrendszer összeomlását, holott akkor még el sem kezdték kialakítani:

„…a folyó vizek ágyai emelkedésének evvel a töltések magossitásának, valameddig végit nem érjük, ’s úgy még azután is, a’ végképpen elpusztitó veszedelmektől mindig rettegni kéntelenitettünk. Mi lenne belőlünk?
Egy Ármádia volna tsak az azon való vigyázatra szükséges, hogy téli időben a’ jég valahol meg ne torlódjék, ’s ’a töltést szét ne turja; avagy a’ vizeket a’ töltések magosságán keresztül hágni ne kényszerittse… minden nagyobb áradás idejében számos őröket, ’s virrasztókat kell tartanunk, a’ végett, hogy a’ töltésekben olly károkat, az emberek, állatok, forgó szelek, habok, földindulások, felhőszakadások s’ a’ t. ne tehessenek, mellyek által a’ víz öszve szoritott ágyábul ki ronthasson, és bennünket megkárosithasson, gond, bú, baj, aggódás, nyughatatlanság, munka, fáradság, költség, kár, szerentsétlenség, még a végső pusztulás is, és a’ semmivé váló enyészés, szomorú, valóban szomorú illy dolgokról tsak gondolkozni is, hát még reá készülni. Azt szokták mondani, jobb a’ veszedelmet ki kerülni, mint vele szembe szállni, miért? mert így sokat vesztünk — amúgy? — nyerünk.”

Volt azonban egy apróság, amit akkoriban nem lehetett még csak sejteni sem. Vedres István nem tudhatta, hogy annak az „ármádiának” repülő eszközei lesznek, melyekkel a gátsuvadások felé ereszkedhetnek, s onnan erősíthetik a töltéseket. Nem tudhatta, hogy szinte korlátlan energia áll majd a rendelkezésre ahhoz, hogy ezt az esztelen, öngyilkos rendszert és a hozzákapcsolódó tájhasználatot még másfél száz évig fenntartsák. Amit nem lehetett előre látni a XIX. században: milyen hatással lesz majd az olaj, mennyiben teszi lehetővé e fegyverkezési verseny folytatását.

Az olaj teremtette meg a további, az ésszerűség határait messze túlhaladó növekedés lehetőségeit, annak alapjává, s egyben újabb korlátjává vált.

A civilizáció olaj nélkül már összeroppant volna. De ahogy nem lehetett látni, mit is jelent ez a hihetetlenül hatékony energiaforrás a jövőre nézve, úgy ma sem lehet látni, mit is jelentene, ha sikerülne helyettesíteni valamivel. A további elemzésünk alapja, hogy semmi ilyesmivel nem rendelkezünk. Aki tehát úgy véli, az olaj bármivel is helyettesíthető, itt vehet egy mély lélegzetet, megkönnyebbülhet, s ha továbbra is velünk akar maradni, már tét nélkül teheti. Ha újabb, hatékonyabb energiaforrás áll a rendelkezésünkre, mely képes kiváltani az olajat, új korlátokkal kerülünk szembe, s a korszak vége elmarad. Innen azonban, e lehetőség nem látható. Hinni persze lehet benne, de hitkérdésekről vitázni nem érdemes.

Ha a civilizációt egy repülőgéphez hasonlítanánk, melynek mindenáron fenn kell maradnia, azt mondhatnánk, a fennmaradás motorja a növekedés, e motor üzemanyaga pedig az olaj. A motor azonban egyre nagyobb fogyasztású, tehát napról napra több üzemanyagot igényel. Nem egyszerűen arról van szó, hogy olaj kell a gazdaságnak, hanem arról, hogy évi 2-4%-kal több olaj! Bárhová is nézünk, mindenütt kulcselemként jelenik meg. Gépeket hajt, vegyszerek, ruhák, használati tárgyak, műtrágyák, műanyagok alapanyaga. Mindenütt ott van, már az ételeinkben is. Egy percig sem tudnánk létezni nélküle.

HOL IS TARTUNK?
Az olaj nélkül nincs növekedés, növekedés nélkül nem tudjuk folytatni e sajátos fegyverkezési versenyünk. Az élet szinte bármely területét vizsgálva hasonló következtetésre juthatunk, ám tegyük ezt meg a jobb áttekinthetőség kedvéért az élelemtermeléssel. Mit is jelentene, ha nem lenne olaj?
1. Nem lenne műtrágya
2. Nem lenne üzemanyag
3. Nem lenne szállítás
4. Nem lenne feldolgozás
5. Nem lenne élelem.

Nagyjából ilyen egyszerű az egész. Az olaj persze nem fogyhat el egyik percről a másikra. Van belőle elég.

De vajon tényleg elég, az az elég?

Nem régiben Hetesi Zsolt beszélt egy műsorban az olaj fogyasztás és termelés alakulásáról, illetve annak előrejelzéséről. Elmondta, hogy az 1973-as válság idején néhány hónap alatt 10% körüli hiány alakult ki. Akkor politikai okok húzódtak meg a háttérben, most azonban ugyanez a helyzet a természeti folyamatok miatt állhat elő. 1973-ban a 10%-os hiányra az USA válasz a jegyrendszer bevezetése lett volna.
De mi történne most?

1973-ban a világ olajfogyasztása 57 millió hordó/nap volt, ennek a 10%-a 5,7 millió, mire 2012-re elérhetjük ezt a hiányt, a fogyasztás 90 millió hordó/nap körüli értékre becsülhető, a hiány tehát kevés híján 10 millió hordó naponta. De vizsgáljuk meg a helyzetet más oldalról.
2007-ben a világ olajtermelés 84,4millió, a fogyasztás ugyanakkor 86,14 millió hordó/nap volt. A hiány 2% körül (1,74 millió hordó/nap) alakult. Az eredmény a gazdasági növekedést, s így az olajfogyasztást visszafogó világgazdasági válság volt. 2008-ra a fogyasztás visszaesett 85,75 (0,5%), a termelés pedig nőtt 85,38 millió hordó/napra, így a hiány is csökkent kb. 1,5%-kal. 2009-re a termelés és a fogyasztás egyaránt csökkent. Ebben az évben közelítőleg annyi olajat bányásztak, mint amennyit fogyasztottak. Az előrejelzések viszont azzal számolnak, hogy a gazdaság végre ismét növekedési pályára áll, azaz egyre nagyobb lesz az olajiránti igény. Ha 2%-nyi növekedéssel számolunk, a napi olajfogyasztás 91 millió hordó körül várható 2012-re. Már ha nem lódul meg jobban a gazdaság. Mert a fogyasztásnövekedésben határ a csillagos ég. Egyes előrejelzések szerint a fogyasztás 2020-30 körülre meg is duplázódhat. Már ha van rá fedezet.

Ha az olajkitermelést nem lehet számottevően növelni, az igények jelzett növekedése azt jelentené, hogy 2012-ben a gazdasági növekedéshez szükséges olajmennyiségnek közel 8%-a (7 millió hordó/nap) hiányozni fog. Ha az olajtermelés csökkenne, annak mértékétől függően a hiány elérheti a 10%-ot is. A 2008-as válságot 2%-nyi hiány idézte elő. Ennek óvatos becslések szerint is legalább a háromszorosa várható. Ilyen körülmények között növekedésről álmodozni vétek.

Van azonban még valami, amivel nem számoltunk, holott úgy tűnik, ideje lenne erre is odafigyelnünk. Az olaj iránti igény becslése jó időre szól. A gazdaság akkor követel ennyi olajat, amikor a működését egyébként nem zavarja meg semmi. Amikor a gépünk jó időben, kedvező látási viszonyok mellett egyenletesen képes repülni. Szélviharban, légörvényben, szakadó esőben, ködben és fagyban egészen más a helyzet. Ilyenkor a motor teljesítménye s ezzel együtt a fogyasztása ugrásszerűen nő. S e lehetetlen helyzetek egyre gyakoribbá váltak. Elég ha csak a közelmúlt történéseit vesszük alapul. 40 °C hőmérsékletingadozás 72óra leforgása alatt, mindeközben 25-40 cm-nyi hó hullott és olvadt el. S ez még csak nem is a legkomolyabb időjárási szélsőség. A sort folytatni nem érdemes. Ami ebből is látszik, az olaj korszak véget ért, s hogy ez a vég, miként köszönt ránk, nem rajtunk múlik. A rendszer, amiben élünk, azt követeli tőlünk, hogy az utolsó utáni pillanatig is a növekedést szolgáljuk. Nincs kibúvó. Ha elhinnénk, hogy mindez bekövetkezhet, tán (de csak tán) tehetnénk még valamit. De nem hisszük. Ma még van olaj. S úgy véljük, lesz holnap is. Hogy rendszerszinten mivel jár 10%-nyi hiány, elgondolni sem tudjuk. Hogy mi minden omolhat össze, hogyan hat ez a szállításra, a gazdálkodásra, az élelmiszeriparra, a városok fenntartására. Mindebből semmi sem látszik. Nincs veszélyérzetünk. Pedig halálos veszély leselkedik ránk.

A fenntarthatóság kérdéseit firtatva egy lakossági fórumon hallottuk az alábbi történetet:

A második világháború vége felé, amikor elmentek a németek, elvitték az állataink nagy részét. Valamicskét meghagytak ugyan, hogy éhen nevesszünk, de azt is kárnak, mert azt meg az orosz vitte el. A férfiak akkoriban a fronton voltak, meg fogságban, a faluban nem maradt más, csak néhány öreg, meg az asszonyok és a gyerekek. Emlékszem tán ha hét éves lehettem. Anyám és a nővére befogta magát az eke elé, én meg tartottam az eke szarvát. Így szántottunk. Bár az igazat megvallva nem volt megszántva az a föld, csak megkaristoltuk a tetejét, de ami magot elszórtunk, az kikelt, s nem haltunk éhen. Na fiam, aki azt a hatsoros duplaforgó ekét elhúzza, arra az emberre leszek én kíváncsi!

Sem tudásunk, sem eszközünk nincs elég ahhoz, hogy élelmet termeljünk magunknak. A 10%-nyi hiány odavezethet, hogy magyarországnyi területek esnek el az olajtól. Káosz és zűrzavar köszönthet ránk, melyben az olajtermelés is összeomolhat. És mindennek a tetejében a növekedés kényszere mögött ott a szükségszerűség. Ha nincs elég eszközünk, nem tudjuk fenntartani az árvédelmi rendszereinket, a mezőgazdaságunk, az iparunk. Ha nincs elég olajunk, a világunk szétesik. Az ismeretelméleti hiányok tárgyiasulnak, testet öltenek. Ahol eddig csak mi nem láttuk az összefüggést, ott most ténylegesen meg is szűnik minden összetartó erő.

VISSZASZÁMLÁLÁS
Természetesen nem lehet és nem is érdemes dátumhoz kötni a világunk összeomlását, a korszakhatárt. Nem időpont függvénye, sokkal inkább folyamatoké. Amikor az olaj hiány meghaladja a 10-15%-ot a rendszer szükségszerűen omlik össze, s temeti maga alá a világot, amelyben éltünk. Mindennek nem kellene így lennie, de ahhoz most kellene ébredni, most kellene tenni. Az ébredés azonban várat magára, s ha meg is halljuk végre a kakas szavát, akkora már késő lesz. Az emberek nagy része, ha körülnéz maga körül városokat, falvakat lát, kicsinyke jólétet, s a reményt, hogy csak kilábalunk a válságból. Holott, ha a dolgok mélyére nézne, siralomházat látna, melyben milliárdnyi halálra ítélt várja sorsa beteljesedését, a kegyelem esély nélkül.

Szerencsre fel?

Hetesi Zsolt — Sat, 30 Jan 2010 20:51:53 +0000

A héten több ellentmondó hír látott napvilágot arról, hogy lesz-e végül bármilyen erőműépítés Szerencsen. Elsőként azt olvastam, hogy - még a múlt héten - a BAZ megyei bíróság elutasította a jövő nemzedékek biztosának beadványát, így az építésnek semmi nem áll útjában. A mai Index-cikk viszont arról ír, hogy az MVM mégsem szállna be a beruházásba, pedig korábban erről volt szó, ezért nem biztos, hogy lehet belőle valami.

Az eredeti tervek szerint egy 50 MW villamos teljesítményű erőműről lett volna szó 2 darab 25 MW-os blokkal. (Összehasonlításul Paks 2000 MW.) Az erőmű üzemanyaga szalma és energiafű lett volna, illetve lenne. Az erőművi beruházás a kampányérvelés részévé vált.

Szakmai alapokon maradva a következő mondható el a beruházásról. Európa eddigi legnagyobb szalma- (és kiegészítő jelleggel földgáz) tüzelésű erőműve az angliai Elean Power Station 38 MW villamos teljesítménnyel bír. Üzem közben 26.3 tonna/óra a fogyasztása szalmából, amit 50 mérföldes (80 kilométeres) körzetből szállítanak be. Ez évi 230 000 tonna főképp szalma kis mennyiségben más, maximum 25% víztartalmú szerves anyag elégetését jelenti. Az erőmű vízforraló körének hatásfoka 92%, a teljes folyamat, azaz a villamos energiatermelés hatásfoka 32%-os. Ely városa 15 ezer főt számlál, szemben Szerencs 10 ezer lakosával.

A szerencsi erőmű adatait és hatástanulmányát alapul véve a következő problémás pontok hozhatók fel:

a Szerencsre tervezett erőmű esetén érv, hogy 100 dolgozót foglalkoztat (ha ebbe beleérti a kamionoksokat is, akkor rendben van). Az Ely városában lévő erőművet alapul véve ez a szám túlzott. Az angol erőmű 21-100 főt foglalkoztat, az angol cégadatbázis szerint. A változást a számban valószínűleg a szállítással foglalkozó kamionok vezetőinek be- vagy nem be számítása jelenti. A Szerencsi erőmű foglalkoztottjai azonban minden bizonnyal energetikusok, mérnökök és technikusok lennének, akik a helyi munkaerőpiacon nem szerepelnek egyelőre.
Az erőműbe történő beszállításra a hatástanulmány évi 260 ezer tonnát tervez, ami a hasonló hatásfokú brit példát figyelembe véve az alsó korlátot jelenti. (A hatástanulmány még 50 MW-hoz készült.) Mivel a brit erőmű 38 MW teljesítményt állított elő 200-230 ezer tonna/év beszállítással, így Szerencsre 260-280 ezer tonnával kell számolni, plusz tartaléképzéssel.
Az ebből számrazó forgalomnövekedés (óránként 15 kamion) 7-10%-al növeli meg egyes helyeken a teherforgalmat.
A szalma iránti növekvő igény csökkenti a környék biodiverzitását.
Az energiafű használatának lehetősége további aggályokat vet fel:

Az energiafű gyökérzete nagyon mélyre hatolva (1.5-1.8 méter) kizsigereli a talajt. Valószínűleg nem véletlen, hogy nem olvashatunk arról, hogy mi követheti az energianövényt a vetésterületen, mint következő kultúra.
Az energiafű invazív fajjá válhat egyéb fűfélékkel kereszteződve, ezzel katasztrófát indíthat be.

Összefoglalva, mind az energiafű, mind a szalma előállítása sérti a terület fenntartható gazdálkodásának lehetőségét.

Folytatva az érdekességeket: az erőmű hőjét kertészetek kívánják hasznosítani, azonban az előállított hő messze több, mint a kertészetek igénye. Egy Veszprém nagyságú város fűtőműve télen, csúcsidőszakban 30-35 MW hőkapacitással működik, míg itt legalább 50-70 MW hőkapacitás keletkezik. És itt válik fontossá, hogy Szerencs csak 10 ezer lakosú és egyáltalán nincs kiépített távfűtés, így nem hasznosítható ebben a formában az erőmű hője. A beruházás ebben a formában energiapazarló.

Egy előadást hallgatva - az energia mindenképpen megmarad

Hetesi Zsolt — Sun, 24 Jan 2010 23:35:10 +0000

Egy konferencián vettem részt, ahova - a párbeszéd és a szabad vélemények jegyében - meghívtak egy, a saját bevallása szerint a zérusponti energiát kutató mérnököt is. Nem az a célom, hogy általánosan lerántsam az ezen a területen tevékenykedőkről a leplet, ha van ilyen, csak annyi, hogy egypár korábbi és mostani friss tapasztalataimról írjak.

Amikor meghívtak, meglepődtem, hogy Egely György neve is szerepel az előadók listáján, rögtön elgondolkodtam, melyikünkre is kíváncsiak igazán, mert amiket én mondogatok, nem épp konform Egely úr mondandójával, hiszen szerinte számtalan szerkentyű van, aminek 100% feletti a hatásfoka, azaz több energiát termel, mint amit befektettünk. Szerintem meg egyáltalán nincs elegendő, a társadalom számára kényelmesen hasznosítható és tárolható energiaforrás, meg aztán 100% feletti hatásfok se igen létezik - mi lesz ebből, gondoltam.

Egy nappal előtte, hogy kicsit idegesítsem magam, letöltöttem Egely György egy könyvét, illetve egy Egely kontra fizikusok vita hangforrásait, ami még akkor volt, amikor fiatal kutató voltam az ELTÉn, és ahova már nem fértem volna be, mert szűknek bizonyult a terem. Aztán végigszámolgattam egy-két állítás hátterét, megnéztem azokat a hivatkozásokat, amiket szaklapokból szed Egely György, és gondoltam, mindent megtettem azért, hogy felkészülten állljak majd ki, mert a konferenciát kerekasztal követte volna. Végül ez elmaradt...

Meglepetésemre Egely úr helyett valaki más jött, de sajnos ugyanazokkal a fogásokkal érvelt. Nem akarom az olvasót fárasztani, csak néhányat idézek fel az elhangzott állítások közül.

1. Az energiamegmaradás sérül néhány folyamatban, amiket az előadó nem túl részletesen elmagyarázott. Szerinte az a tény, hogy egy pisztráng képes szemben úszni, vagy megállva egy helyben maradni az árral, azt igazolja, hogy itt sérül az energiamegmaradás, egy a pisztráng kopoltyújában lévő kis spirális csövecske miatt, amiből nagyobb nyomással jön ki a víz, mint ahogy bement. Aztán a Jupiter melegebb annál, mint amilyen meleg lehetne a Nap sugárzása miatt, ott is sérül az energiamegmaradás. Továbbá a galaxisok forgási sebessége a peremükön nagyobb, mint a várt, ebből is az látszik, hogy nem marad meg az energia.

2. Az energia csak olyan erőterekben marad meg, mint például gravitációs, vagy pl. az elektrosztatikus kölcsönhatást leíró Coulomb-erőtér. Ezeket konzervatív erőtérnek hívják (a pontos meghatározás most nem túl érdekes számunkra). Az előadó azt állította, hogy nem konzervatív terekben nem marad meg az energia, egy fizikakönyvre hivatkozott, aminek a címét nem sikerült megtudni tőle.

3. A nullponti energia kinyerése a céljuk, ezzel lehet munkát végezni.

Akkor most jövök én.

Az energia-megmaradás olyan jelenség, ami eddig mindig teljesült, kivétel nélkül, nincs egy ellenpéldája sem senkinek. (Egely korában kiadott "Borotvaélen" c. könyvében még van egy csatolt inga-kísérlet, amiben szerinte nem marad meg az energia. Aztán rájött, hogy olyan elemi hiba van az ott tárgyalt jelenség értelmezésében, hogy ma már más az állítás: ő is kimérte, hogy ebben a csatolt inga-rendszerben IS megmarad az energia.) Nem az van, hogy ez a törvény sokszor teljesül, néha meg nem - eddig mindig teljesült. Olyan szimmetria kapcsolódik hozzá, ami nagyon mély értelművé teszi (az időre vonatkozó eltolás szimmetriája). Természetesen az energia sokféle formájú lehet. Ha nem vagyunk ügyesek, egy egy formáját nem vesszük észre, vagy nem tudjuk leírni, ilyenkor tűneht úgy, hogy nem marad meg az energia. mert egy folyamatban az összes energia az, ami megmarad. Például egy rugóra függesztett testet kinyújtunk, majd elengedünk: a kinyújtott rugóban energia - azaz munkavégző képesség - halozódik fel. Mi tettük bele, azzal, hogy kifeszítettük. Amikor elegendjük, a munkavégző képességből munkavégzés lesz, a test elmozdul felfele. A munkavégzés felgyorsítja a testet és mozgási energiává alakul a rugóban tárolt energia. Majd vissza. Majd elölről. Majd vissza... stb. Így rezeg a rugóra akasztott test.

Lássuk az én szemszögemből, hogy mi hangzott el az előadáson, mi abból az igaz.

1. Jelenségek

A pisztráng annyira furcsa, hogy akár ki is kerülhetnénk - de mégse tegyük. Megkérdeztem az előadót, hogy vett-e már akár egyetlen pisztrángot is, hogy megnézze, van-e benne olyan kis spirál, vagy nincs, nem kaptam egyértelmű választ. Egyébként az áramló folyadék nyomását a Bernoulli-törvény írja le, semmi különösen meglepő nincs abban, ha változik a nyomás. Az áramlás sebességének is kell változni, ennyi az egész.

A Jupiter azért melgebb, mint várnánk a ráeső naspugárzásból, mert lassan húzódik össze, évente kb 2 cm-t. Emiatt melegszik (Kelvin-Helmholtz jelenség) (a linkelt Wikipedia-szócikk is leírja ezt).

A galaxisok azért forognak más sebességgel, mint ami a látható anyagukból következne, mert van köröttük és bennük egy ún. sötét anyag, amiről elég sokat tudunk már ahhoz, hogy inkább erre gyanakodjunk, mintsem arra, hogy a galaxisok nem tudják az energiamegmaradást...

Szóval a felhozott példákban általában az történt, hogy nem sikerült észrevenni az előadónak az energia minden formáját az adott jelenségben, amit számba tudott venni, az meg nem maradt meg. De miután beleírjuk a most közölt tagokat (belső hő: Jupiter, sötét anyag: galaxisok), már megmarad az energia.

2. Nem konzervatív erőterek

A levezetés részleteit ott megmutattam a mérnöknek, aki láthatóan nem értette, hogy a nem konzervatív erőterekben is létezik a mezőnek munkája, ha van elmozdulás, csak az nem lesz olyan egyszerű, mint a fent említett konzervatív terek esetén... Ilyenkor is igaz azonban, hogy a nem konzervatív tér munkája egyenlő a mozgási energia megváltozásával, azaz az energia megmarad. Nem tudom megértette az illető a levezetést, mert egyre arra a fizikakönyvre hivatkozott, aminek nem tudtam meg a címét.

3. Nullponti energia

A nullponti energia létét nem tagadja senki, kinyerhetősége már annál inkább kérdéses. Számomra lassacskán kiderült, hogy Egely és munkatársai erre a sztochasztikus elektrodinamika nevű elméletet használnák, de azt meg úgy tűnik (egy fizikus számára elég egyszerű módon, egy nem-fizikus számára már nem olyan könnyen érthetően) valószínű, hogy megcáfolták. A cáfolat lényege az, hogy egy mozgó megfigyelő rendszerébe csak akkor áramolhat be energia, ha a Poynting-vektor, ami elektromágneses folyamatok esetén energia be-vagy kiáramlását jelenti, nem nulla. A cáfoló írásban kimutatták, hogy ez a vektor csak nulla lehet.

Arról már végképp nem akartam győzködni az illletőt, és a közönséget sem, hogy az egypólusú dinamó, amit emlegetett, nem sérti az energiamegmaradást, hiszen tekerjük és úgy csinál áramot... egyszóval vegyes érzéseim voltak. Igazából amikor ezek egy részét elmondtam, elég bánatosan ült ott a mérnök utána, kicsit meg is sajnáltam. Mégis, úgy érzem mind ezzel az írással, mind a konferencián a hozzászólással felhívtam a figyelmet arra, hogy itt a jószándék már nem elég, a józan ész és a szaktudás ugyanúgy szükséges. Mert az országért aggódó közösségek tagjai időről időre teret adnak a hasonló gondolatoknak (ilyen pl. Spanyol Zoltán vízautója is), mert annyira szeretnék elhinni, hogy van valami megoldás arra a problématömegre, ami itt tornyosul előttünk.

Mindenesetre amit ott kimondtam, itt is megismétlem: ha volna szerkezet, ami mérhetően, reprodukálhatóan sérti az energiamegmaradást, vállalom, hogy elintézem: kimérjék egy laborban. Ne mondhassa senki, hogy én, vagy más fizikus kollégák elnyomják a feltalálókat.

Olajtermelés 2009 végéig

Hetesi Zsolt — Thu, 21 Jan 2010 16:47:48 +0000

2009 novemberéhez képest decemberre 270 ezer hordó/nap-pal nőtt az All Liquids kitermelés, elérve ezzel a korábbi évek átlagát.

Az olaj iránti igény mind az OECD, mind a fejlődő országok körében növekedett. AzOECD országok fogyasztása 25 000 hordó/nap-pal nőtt 2009 szeptembere és októbere között. Az OECD fogyasztása októberben átlagosan 43.9 millió hordó / nap volt, 2008 és 2007 azonos időszakában 46,1, illetve 47.7 millió hordó / nap volt.

A kínai olajigény 127 000 hordóval nőtt szeptemberről októberre. A fogyasztás átlaga októberben 8.1 millió hordó / nap volt, 2008 és 2007 azonos időszakában 6.92 és 7.29 millió hordó - azaz a kína igény 2008 és 2009 között 14%-al nőtt. A kiegyensúlyozottabb 2007-es évhez képest 9.5%-al.

India esetében szeptemberről októberre 127 ezer hordó / nap fogyasztásnövekedés volt. 2009 okóbere átlagosan2.82 millió hordó / nap fogyasztású volt. 2008 és 2007 októberében 2.6 illetve 2.43 millió hordó volt India fogyasztása.

Forrás: TOD & Oilwatch Monthly

Uránkészletek és kitermelés - egy észrevétel

Hetesi Zsolt — Sun, 17 Jan 2010 23:48:27 +0000

Annak kapcsán, hogy ellátható-e a magyar uránnal Paks, vagy az esetleges Paks II, egy-két számítást kellett végeznem (a magyar uránról később írok majd) és érdekes összefüggést fedeztem fel. Sok helyen olvasni, hogy "óriási" uránkészletek vannak mág felfedezetlen, ezeket becsülik is és IR-készleteknek (Inferred Resources, feltételezett készlet) nevezik.

A Földön bizonyított készletből (RAR, Reasonably Assured Resource, Ésszerűen biztos készlet) 3,3 millió tonna van, feltételezett (IR, Inferred Resorce) készletből pedig 1,7 millió tonna. Még felfedezésre vár 2,5-4.5 millió tonna. Ha mindez összejönne, akkor az uráncsúcs még 40-50 évnyire lenne a jövőben. A feltételezett készletek és a felfedezésre váró készletek bizonytalansága azonban nagyon nagy, sok kutató szerint nincsenek valójában, csak papíron. A feltevéseket az a képzet táplálja, hogy nő a biztos készletek bányászatának éves hozama. Amikor csökken majd, ezek a készletek is csökkenni fognak. Igaz lehet ez? Ezzel kapcsolatban némi találgatásra vagyunk utalva.

Mindenesetre az USA bányái már lényegében kimerültek. Nézzük meg, hogyan alakult az uránkitermelés és az IR-készletek becsült nagysága 1968-tól napjainkig az USA-ban:

Az ábrán piros vonal mutatja az USA urántermelését, a kék pedig a feltételezett (IR) készletek becslésének eredményét. Az adatok ezer tonnában szerepelnek.

Azt érdemes észrevenni, hogy a kitermelés csúcs közeledtével csökkenni kezd az IR-készletek nagysága, majd a csúcs évében lényegében eltűnik, 0 lesz.

Vajon a világ IR-készleteire is igaz lehet ez? Ha igen, akkor 3,3 millió - 4 millió tonna urán lehet a Föld mélyén, a csúcs közeli. Természetesen ezt a következtetést még korai levonni egyetlen ország adatsorából. Franciaország bányái ugyanígy kimerültek, ennek a vizsgálatnak a párját ott is el lehet végezni. (Hamarosan következik.)

Miért nem tesznek már semmit?

Hetesi Zsolt — Thu, 14 Jan 2010 23:03:24 +0000

The following article uses some of the text, the structure and some references of a TOD article written by Shane Mulligan. / A következő cikk egy a TOD-on megjelent cikk szövegének egy részét, szerkezetét és néhány hivatkozását használja, az eredetit Shane Mulligan írta.

Mostanában egyre több levelet kapunk azzal a kérdéssel, hogy miért nem tesznek a politikusok semmit? Nem érdekli őket ez a kérdés, vagy túl megvásároltak, vagy ennyire csak a hatalmon maradás mozgatja őket? Nos, mivel döntéshozókkal nem teázunk naponta, így kénytelen vagyok összefoglalni, hogy mit gondolok, mi áll emögött a hallgatás mögött. Ne gondoljanak mindjárt összeesküvésekre.

Egy vonatbaleset történik éppen energiahelyzet szempontjából. Ám a politikusok mindenütt olybá tűnnek, mint akik teljes egészében elnézték a probléma nagyságrendjét. - nyilatkozta a Guardian október 9.-i számában Simon Taylor, a "Fejek a homokban" című írás szerzője. Az írás az olajválság kapcsán ki (nem) váltott készülődésről szól.

A hallgatás annál is inkább meglepő lehet, mert az IEA fokozatosan csökkenti a csúcs időpontját, először 2030 utánra, majd 2030-ra, mostanság pedig 2020 környékére teszi azt (nem hivatalos nyilatkozatok azonban nagyon közeli, vagy megtörtént csúcsról beszélnek). A külföldön, de itthon is növekvő közfigyelemnek örvendő és vitákban egyre többet felbukkanó olajhozam-csúcs kérdése a döntéshozókig úgy látszik nem hallatszik el. A brit kormány például nem számol 2030-ig komoly energetikai nehézségekkel, állapítja meg az UKERC "Oil Depletion" (Olajkimerülés) jelentése.

Ebben az írásban azt járom körbe, mik a lehetséges okok, kezdve a "politikusok ezt sosem foghatják fel"-től a "tudják, de nem mondhatják el"-ig. (Hozzá kell tenni, hogy a hazai tudományos élet is nagyban kerüli e kérdést, a külföldi nem ennyire. A közgondolkodásnak pedig éppúgy nem része ez a gondolatkör, mint a politikainak.)

1. Nincs elég idejük erre

A politikusok elfoglalt emberek, találkozóról találkozóra, értekezletről megbeszélésre járnak (néha egy-egy politikus közelébe jutok és látom, tényleg így van), nincs elegendő idejük arra, hogy a világ dolgait kövessék. Stábok dolgoznak körülöttük, akik "megemésztik" számukra a fontos eseményeket. A köröttük nyüzsgő szakértők csak a napi rutinhoz kellő információkat adják át, a politikus (sokszor még a miniszteri tisztet betöltő is) képtelen arra, hogy (előismeret híján) értelmezze az érveket és mélyebb összefüggéseket. A szakértők egy része pedig - saját tapasztalatom - jobban akarja tudni nálunk, mi a helyzet a területen, hogy bizonyítson főnökének. Ezért az esetleg bejutott anyagunk vagy beszámolónk után összeszed néhány ellenvetést, és átadja főnökének. Ezeket mi könnyen cáfolnánk - ha erről a lépésről tájákoztatnának, de ezt legtöbbször nem teszik meg.

Richard Heinberg egy angol nyelvű előadásban egyébként összefoglalta, hogy miképp érdemes tájékoztatni egy a témában járatlan és nem túl érdekldő döntéshozót.

2. Teljesen a mai közgazdasági felfogás rabjai

Ha be is jutna információ, önmagában nem elég, hiszen a legtöbb vezető döntéshozó el van köteleződve egy olyan gondolkodás mellett, mely biztosítja, hogy tudatlan is maradjon. Ez a gondolkodás a mai neoliberális (új-szabadelvű) közgazdasági gondolkodás. Némi tanultság ebben a közgazdasági modellben elég ahhoz, hogy az ember komolyan vehesse, "majd működni fog ez a gazdaság erőforrások nélkül is." (Robert Solow, természetesen gúnyosan). Ehhez néha nem is kell jártasság a mai fősodorbeli közgazdaságban, elég a belé vetett vak bizalom. Ez az az elképzelés, mely törhetetlen hitet jelent az egyre fejlettebb technológiában és a piac szabályozó erejében. Ezért számos hivatalos hely visszhangozza a CERA és az IEA hivatalos álláspontját: több befektetés az olaj terén több felfedezést eredményez majd, ezért a közeli jövőben nem kell tartani az igény kielégíthetetlenségétől.

Természetes, hogy több befektetés elodázhatja az olajkitermelés csúcsát, de több olajat teremteni a földben, mint amennyi már ott van, nem képes. Ráadásul inkább valószínű, hogy elértük-e már azt a határt, hogy (hiába a több befektetés) már késő (nem lehet visszafordítani a folyamatot, legföljebb lassítani). Az is kérdés egyáltalán van-e szándék befektetésekre 70 $-os olajárnál.

3. A tudati működés meggátolja őket a helyzet komolyan vételében, egyáltalán felismerésében

A töretlen hit a paicban és technológiában párosul az emberi tudatnak azzal a vele született képességével, hogy a túl szokatlan és veszélyes újdonságot ne vegye tekintetbe, vagy kissebbítse azt. Vannak bizonyos tudati hiátusok/rések a fejünkben azért, hogy találkozva mindennapi életünket felborító, vagy veszélyeztető esetleg a mindennapoktól túl távol eső összetett jelenségekkel, ne vegyük azokról tudomást, a tények ellenére.

Mindenki, aki megpróbálta már elmagyarázni ezt a jelenséget egy évfolyamtársának, vagy a városházán, vagy bárhol, és találkozott már üveges tekintetekkel, ami arra utalt, hogy az illető nem tudta, és nem is akarta befogadni az üzenetet, lezárt. Mindannyian a boldog élet reményével élünk, és nehezen birkózunk meg olyan nyilvánvaló tények feldolgozásával is, mint saját közelgő halálunk, hiszen a rossz az mással történik - velem nem. A mindennapi tapasztalat szerint van áram, eddig mindig volt, lesz ezután is - kenyér is, benzin is....

Lássuk be, mindig sokkal népszerűbb lesz a technológiában hívő gondolkodás ("a tudomány majd megoldja a környezet és a társadalom problémáit"), mint a mi tényekre épülő gondolataink, mert egyszerűen annak akarnak hinni az emberek, aki azt mondja, hogy van megoldás. Ezek a felhőtlen növekedést ígérő emberek legtöbbször nem természettudósok, de ha mégis, nem láttak még eleget.

Szóval fogadjuk el, hogy a kormány is olyan emberekből áll, akik szeretnek jó híreket hallani, rosszat nem (az ffek.hu olvasói némiképp kivételek ez alól ... ? ).

4. Az IEA félrevezeti őket

Sok érv szól az mellett is, hogy ez a figyelmen kívül hagyás azoknak az ügynökségeknek is köszönhető, akik évről évre kiadott jelentéseikkel megszabják az országok energiapolitikáját. Azon ugyanis, hogy itt kisebb-nagyobb csúsztatások fordulnak elő, ritkán gondolkodnak el az olajválság gondolkodásmdjától eltérő világképpel bíró kutatók.

Az IEA 2005 óta folyamatosan lefele mozdítja el a 203-ra szóló előrejelzését a kitermelésről. 2005-ben azt állította az IEA, hogy 2030-ra 120 millió hordóra emelkedik az olajkitermelés ha mindent beleveszünk (all liquids), majd először 2007-ben 116, tavaly pedig 105 millió hordóra csökkent az előrejelzés. A kifele egyelőre nem közölt belső adatok szerint azonban még 90-95 millió hordó is nehezen képzelhető el a valós adatok tükrében, amik úgy látszik, szupertitkosak. A csúcs tehát vagy történelem, vagy a nagyon közeli jövő eseménye. Egy névtelen szakember azt is elmondta, hogy főképp az USA erős nyomására az IEA több felfedezést prognosztizált, mint amennyi a tudományos tények alapján várható lenne, illetve alábecsülte a régi, meglévő mezők ürülési rátáját. (Az ürülési ráta egy százalékos adat, mely mutatja, hogy egy adott évben hány %-al termel a mező kevesebbet, mint az előző évben.)

Egy másik, szintén névtelen IEA-forrás pedig egy másik szempontot emel ki. Nem az a legnagyobb baj, hogy az USA befolyása ekkora az Ügynökségre, hanem az, hogy az Ügynökség rendre nagyobb olajkészleteket közöl, mint a valóság. A világ "belépett a peak oil korszakába"- közölte.

Egyszóval más a valóság, és más a róla közölt "jelentés". El kell mondanom, hogy 2008-ban Szolnokon, az akkor közzétett 2008-as IEA előrejelzés általam javított ábráját is kivetítettem, mely nem 2030-ig tartó töretlen növekedést, hanem először enyhe, majd nagyobb visszaesést jósolt 2008 után. Internetes fórumokon csalásssal vádoltak meg - remélem olvsták azóta a "névtelen szakértők" általá kijuttatott adatokat...

Mindezek után nem szabad az IEA-ra építeni, de mikor lesz egy politikusnak annyi ideje, hogy ezt megértessem vele?

5. A tömegtájékoztatás figyelmen kívül hagyja ezt a területet

Néha elképzelem, hogy 3 földi sugárzású adó főműsorban 30 percet szentel ennek a kérdésnek minden este... Mi lenne akkor? Nem tudom, de az biztos, hogy amivel nem foglalkoznak az nem lesz közbeszéd és vita tárgya sem. Ez a kérdés pedig nem néhány szakember belügye, hogy a média túl tudományosnak vélje és ne törődjön vele. Mégis szinte sorsszerű, hogy az elhanyagolt, vagy a 2005-ben tiltólistára tett írások rangsorában 18. helyen áll az USA-ban az olajválság kérdése.

Ha mégis szóhoz jutunk, akkor rögtön utána lerombolják valamivel, hogy a néző még összezavartabb legyen (emlékeznek néhány riporter értetlenkedésére amikor beszélgettünk?).

6. Tudják, de nem beszélnek róla

Az USA új energetikai minisztere a Nobel-díjas fizikus, Steven Chu. Egy munkatársa szerint " mindent tud a peak oil témaköréről, de egyszerűen nem beszélhet róla. Ha kiderülne, hogy ez veszélyes a gazdaságra, összeomlana a Wall Street." (Forrás)

Sadad Al-Husseini, a szaúdi Aramco olajvállalat volt termelési vezetője (nála többet aligha tud bárki a szaúdi olajról) azt mondta, hogy "akik ezt tudják, józan meggyőződésükre hallgatnak, mert jobb a tömegeknek ezt nem tudni, mint tudni. És akik így vélik, azt gondolják, majd csak megoldódik. De a tömegek nem tudnak olyan megoldásban részt venni, amit nem ismernek. Úgyhogy fontos a tényekről beszélni." (Forrás)

Colin Campbell (az ASPO alapítója, geológus) azt mondja, hogy tudnak róla, de a tények pánikhoz vezetnének. Azonban ha tudunk a sorok közt olvasni (mi itt 2 éve ezt próbáljuk), akkor finom jelek utalnak rá, hogy mi várható. Például - mondja Campbell - az olajtársaságok tudják, hogy egy csomó finomító és csővezeték fölösleges lesz, ezért a háttérben értékesítik is. Vagy nézzük meg a repülés terén történteket (a repülési ágat erőtejelsen érintette az olajárrobbanás), az is ezt támasztja alá.

7. Aktívan kerülik a kérdést

Jeremy Leggett, A fele elfogyott szerzője az angol kormány számára összeállított egy csapatot, mely az olajválság következményeire kívánt megoldási javaslatokat adni. Munkájukat "túl nehéz megvalósítani" érvvel söpörték félre. A projekt keretében készült jelentés nem is tartalmazza Leggették munkáját. Maga Leggett ennek felháborodottan adott hangot. (2 éve, amikor egy interntes levélben arra kérdeztem rá Leggettnél, hogy miként is lehet a kormányon áterőltetni egy ilyen tervet, sokkal optimistább hangot ütött meg... ma biztos mást felelne nekem.)

De mi van ha Leggett téved, és mi is mindnyájan?

8. A háttérben már cselekszenek, csak nem tudunk róla

Mike Ruppert szerint pont az ellenkezője igaz annak, amit a címben feltettünk: nagyon is komoly lépések zajlanak azért, hogy elkerüljük a bajt. Ruppert érve tulajdonképp csak arra épül, hogy ez a téma nagyon komoly, nem képzelhető el, hogy ne dolgozna rajta valaki. Meg természetesen felsorolja, hogy mit kell tennie és mit fog tenni a kormány a szén s atomenergia bővebb kihasználásától a törvényi szabályozáson át a mesterséges gadzasági válságig, mely tompítja a keresletet. (Forrás) Azt azonban ez az írás is beismeri, hogy nincs semmilyen forrás, amivel kiváltható a teljes fogyasztás, de ha lenne is, 30 év késésben vagyunk. Amíg a pénzrendszert nem változtatjuk meg, addig esély sincs elkerülni egy összeomlást.

Én csak azt nem tudom, hogy ezt csak Ruppert mondja, vagy a kormányzat is tudja? Mert nehéz elképzelni, hogy titokban, viták és érdemi szakértők bevonása nélkül megszületett volna egy válságterv. Ha pedig így van, annyira elzárva készült, hogy könnyen lehet: nem fog működni, mert nem előzte meg széleskörű elemzés és felmérés.

Amit eddig tettek a kormányok, beszédesebb mindennél

- iraki bevonulás

A retorika ellenére (tömegpusztító fegyverek vannak Husszein birtokában) kiderült, hogy valószínűleg az USA és Nagy-Britannia kormánya félrvezette saját népét és semmilyen nyoma nem volt tömegpusztító fegyvereknek Irakban. Észak-Koreában is vannak ilyen fegyverek (most már atomfegyver is) az USA mégsem vonul be. Mert ott nincs olaj, mint Irakban. Irak a 4. legnagyobb olajkincsű ország a Földön (115 milliárd hordó). (Az is igaz, hogy Irak is valószínűleg csak bemondásra, tehát valós felfedezés nélkül emelte meg készleteit 32 milliárd hordóról 59, majd 100 milliárd hordóra, tehát lehet, hogy csak 50 milliárd a valódi készlete.)

- rossz válaszok a gazdasági válságra

További pénzkivonás történt a lakosságtól a bankok javára (az állami pénzeken keresztül), támogatjáék a kocsigyárakat és a repülőipart, de nem támogatják a lakosságot. Nem veszik komolyan, hogy most, amíg relatíve olcsó az olaj lenne érdemes befektetni megújuló energiákba. A jelenleg zajló beruházások cseppet jelentenek az olaj tengerében, vagy ahhoz képest.

- rossz válasz Koppenhágában

Itt is lehetett volna egy olyan döntést hozni, ami gyorsabb elszakadást eredményez a fosszilis forrásoktól, mint természetes fogyásuk. Ez sem történt meg. Bár, ki tudja, egy politikus számára elég annyit tudni, hogy a fosszilis források felhasználása valószínűleg 15 éven belül tetőzik, az olajé mostanában. Így - mondhatja - minek tenni bármit, magától is csökkenni fog a kibocsátás.

Ez még igaz is lehet, de csak az után, hogy a maradék szenet elégettük. Az még bőven 450 ppm (milliomodrész) fölé viheti a CO2-szintet a légkörben.

A cikk ihletője a The Oil Drum-on jelent meg.

Válságenyhítés, avagy pár perccel éjfél előtt… I. rész

Molnár Géza — Tue, 29 Dec 2009 07:45:36 +0000

1 Felvezetés

Az alábbi elemzéssel egyfelől általános és közérthető, de legalábbis megvitatható keretek közé szeretnénk illeszteni a válságról alkotott képünket. Ahogy Hetesi Zsolt szokott fogalmazni előadásain: ha arra kényszerülünk, hogy kiugorjunk a zuhanó repülőgépből, nem árt tudnunk, milyen körülmények közé is érkezünk. Ugyanakkor a korábbi elemzések során a megoldás lehetetlenségére összpontosítottunk, ami Pásztor Attila barátom szavaival élve: nem erősíti a morált. Itt tehát az elemzést egy olyan megfontolásra érdemes megoldási javaslattal egészítettük ki, mely szerkezeten kívüli megoldást jelent ugyan, de a szerkezeten belülről is értékelhető, mindenképpen közösségi jellegű, s leginkább a különféle mezsgyékhez, gyepükhöz, szegélyekhez hasonlítható. Azt persze nem állítjuk, hogy megtaláltuk a válság biztos ellenszerét. Vékony szalmaszálról van szó, mely keveseket bír csak meg, de a semminél ez is több. Csak tenni kellene érte…

2 Általános válság, vagy pillanatnyi megtorpanás

Helyzetünk bizonytalan. Ám ez nem tudás- vagy ismerethiány következménye, sokkal inkább a természetben zajló folyamatok jellemzője. Csapdába estünk. A dolgok túl gyorsan változnak körülöttünk, s biztosnak tűnő megoldásaink sorra kudarcot vallanak. Olyan helyzetbe kerültünk, mint a szolgálatba szegődött mesebeli ifjú, kinek a lánya kezét ígérte a gazda, ám menetközben meggondolta magát. S mivel a dolgos kézre szüksége volt, nem vallott színt, csak halogatta a kézfogót. Először aratás utánra tűzték ki a lakodalmat, hisz búza, s kenyér nélkül ugyan hogy tartanák jól a vendégsereget. Mire meglett az új kenyér, elfogyott a bor, várni kellett a szüretre. Mire az újbor kiforrt, eljött a torok ideje, ésszerűnek látszott tehát megvárni a disznóölést, hogy hús is kerülhessen az asztalra. Ekkor azonban friss gyümölcs hiányzott a lakomához. S mire eljött a május s beérett a cseresznye, az eper, a meggy, erősen megfogyatkozott a búza, s kezdődhetett minden elölről. — S pont így esik velünk is. Ha megoldunk egy problémát, rögtön beleütközünk a következőbe: megvédjük a földeket az árvíztől, ám rögtön ott a belvíz, melyek lefolyását épp a gátak akadályozzák. S a belvíz után jellemzően jön az aszály, de addigra a víz éppúgy elfogyott, mint példázatunkban gyümölcsérésre a búza. Egyik gond hozza maga után a másikat, s ha mi lépésről lépésre keressük a megoldást, egyre komolyabb és komolyabb veszélyekkel, katasztrófákkal kell szembe néznünk. Megoldási kísérleteink rendre fokozzák a nehézségeinket. Fokozzák, hisz a hirtelen váltások készületlenül érnek bennünket, részben mert kísérleteink hátterében az a téves előfeltevés áll, hogy egy összetett válság elemei külön-külön is kezelhetőek. Esküvő azonban csak akkor lehet, ha előre felkészülünk, s mindenből tartalékoljuk a szükséges mennyiséget, azaz, ha a problémákat nem elkülönülten, hanem összefüggéseikben vizsgáljuk. A vízkár, azaz az ár- és belvíz, illetve az aszály külön-külön nem kezelhető. Minden erre irányuló tevékenység félrevisz és csak a veszélyek és a káros következmények fokozására alkalmas. Meg kell értenünk, hogy a jelenségek hátterében nem a víz bősége (ár- és belvíz), illetve hiánya (aszály) áll, hanem a vízháztartás felborulása, a rendszer egyre növekvő lengése, s a megoldási javaslatokat e kérdés köré csoportosítva kell megkeresnünk. Erre azonban jelen helyzetben még csak kíséreltek sem történtek. Éppúgy, mint a mesében. Előbb az aratás — védekezzünk az ár ellen; aztán a szüret — nyakunkon a belvíz; majd a disznótor — itt az aszály, s utána vissza az ördögi kör elejére. Mindez természetesen nem csak erre az egy kérdéskörre igaz, de újabb példák számbavétele helyett vizsgáljuk meg más nézőpontból a kérdést.

A válság megoldása nem elsősorban az ítélő képességünkön múlik. A felmerülő problémák sajátos szerkezete gyakran kizár bizonyos lehetőségeket. Ha elvezetjük a folyókon érkező árhullámot, illetve a vízbő időszakok vizét, szárazság idején már nem tudunk vizet visszatartani, mert amiből nincs, abból nem lehet. Egy-egy árvíz idején akár 2-4000 m3-nyi víz is elfolyhat a Tiszán másodpercenként, ám senkinek eszébe sem jut, hogy ezt nem volna szabad elpazarolni, mert a nyári 80 m3/s-nyi vízhozamból már nem lehet vizet visszatartani. Az árvíz elleni védelem kizárja, hogy védekezni tudjuk az aszály ellen. Tél végén, amikor a homokhátságon összefut az olvadó hólé, csatornák gyűjtik össze, s vezetik el a Dunába illetve a Tiszába, hogy a nehézgépek súlyát elbírja a föld. Nyárra nyoma sem marad a víznek, s lassan odajutunk, hogy az akác is kiszárad a homokon. Itt a belvíz elleni védekezés akadályoz meg abban, hogy elhárítsuk az aszálykárokat. Ugyanilyen szerkezetben megnyilvánuló irányítások szabhatják meg lépteinket az élet más területein. Egy-egy mozzanat önmagában még kezelhetőnek tűnik, de összességében már nem az. S e káoszból nincs kivezető út. Ha a válságot nem elemeire bontva, hanem összességében szemléljük, egyértelműen látszik, nincs kiút. Az összeomlást csak akkor kerülhetnénk el, ha a növekedés folytatható lenne. A gazdasági növekedés, és ehhez kapcsoltan, a fejlődés, — mely alatt itt elsősorban a lehetőségek bővülését értjük, függetlenül attól, hogy hatékonyabb, avagy számosabb eszköz segítségével érjük el azt —, nem választás kérdése. Olyan kényszerről van szó, mely a rendszer szerkezetéből, felépülésének és fennmaradásának törvényszerűségéből következik. E törvény éppoly megkerülhetetlen, mint általában a természeti törvények. Hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat. Ugyanakkor azt is látni kell: véges rendszerben nem lehetséges végtelen növekedés. A társadalmi-gazdasági szerkezet végtelen növekedésre berendezkedett szerkezete szükségszerűen össze fog omlani. A kérdés csak az, mikor és hogyan. Az emberiségnek — s benne önmagunknak is — létkérdése, hogy e mikorra s hogyanra pontos választ adjon vagy kapjon. Igazán lényeges megoldási javaslatok csak ez esetben várhatók. Azt persze nem állítjuk, hogy e két kérdés tekintetében többet tudnánk, vagy inkább sejtenénk, mit a témával foglalkozók többsége, ennek ellenére, vagy épp ezért, egy gondolatkísérletre hívjuk az olvasót. Járja velünk végig a válság megismeréséhez és néhány lehetséges megoldáshoz vezető utat. Kezdjük rögtön az elején, és vizsgáljuk meg a szerkezetben megnyilvánuló irányítás és a növekedési kényszer összefüggéseit.

2.1 Növekedési kényszer — avagy a rák és az ismerethiány

Konrád Lorenz szerint napjaink elővárosai úgy viszonyulnak a történelmi városmagokhoz, ahogyan a rákos sejt viszonyul az egészséges szervekhez. A rákos sejt — mint írja — abban különbözik az egészségestől, hogy nem állnak a rendelkezésére a szervezet együttműködő rendszerébe való beilleszkedéshez szükséges ismeretek. A rák ebből a nézőpontból egyszerű ismerethiány. Ha e párhuzamot a jelenlegi társadalmi szerkezetre, az emberi közösségre, a civilizáció egészére alkalmazzuk, három apróságra figyelhetünk fel.

1. nem két egymástól elkülönült rendszer szerepel az élet sajátos kérdés-felelet játékában, hanem egy adott rendszer ugyan független, mégis egymással szerteágazó kapcsolatban álló eleme. E kapcsolat maga is hálózatot, gráfot alkot, melynek minden pontján állandó és folyamatos ismeretcsere zajlik.
2. az egyes alkotóelemek felől vizsgálódva nem érthető meg és nem fogható sem a kapcsolatrendszer, sem a fent vázolt ismeret- (és persze anyag- és energia)csere.
3. az ismerethiány, a kapcsolat zavarai a két rendszer elidegenedését okozzák. Az ismerethiány következményeként az egyik alrendszer képtelen felismerni, hogy ő maga nem önálló, nem valahonnan kiemelkedett rendszer, csupán az adott zárt tér együttműködő alrendszereinek egyike. Az elidegenedés az együttműködés felbomlását okozza

E három mozzanat vezet el bennünket az ismerethiányon át növekedési kényszerhez. Nézzük meg, hogyan?

2.1.1 A betegség — külső támadás, avagy belső szabályozó?

A földi élet zárt alrendszerei közötti kommunikáció egyik lehetséges példái a különféle betegségek. Az egyén felől vizsgálódva ezek az adott egyed, vagy személy elleni támadások. A támadó a kórokozó, mely az esetek egy részében el is pusztíthatja a védekezésre képtelen, gyenge betegeket. A rendszer egésze felől vizsgálódva azonban egészen másról van szó. Az adott betegség egy kérdésnek tekinthető, melyre különböző válaszok születnek. Az érintettek túlnyomórésze általában észre sem veszi a fertőzést. A válasz, a „kórokozó”, illetve hatásainak kivédése, kiiktatása magától értetődő, ösztönszerű folyamat, melynek nincs a külső szemlélő számára érzékelhető jele.

A betegek másik csoportjánál a válasz bizonytalan. A kórokozó a beteg szervezetében elszaporodik, és számos jól érzékelhető tünetet okoz. Ez esetben szokás megbetegedésről beszélnünk. A betegség lefolyása különböző lehet. Az esetek nagyobb részében mindenféle szövődmény nélküli gyógyulás tanúi lehetünk. Van azonban a betegnek egy jól meghatározható köre, akik a fertőzés követően újabb betegségekbe esnek, esetleg maradandó fogyatékosságot szereznek.

A harmadik kör, akik a fertőzés következtében életüket vesztik.

A fertőzéseknél, illetve a hasonló jellegű megbetegedéseknél e hármas válaszrendszer jelenik meg, csupán az arányok változhatnak az egyes „kórokozók” esetében. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy amíg az alrendszerek és a rendszer egésze közötti kapcsolatban nem jelenik meg az ismerethiány, mindhárom válasz bár más-más következményekkel jár, önmagában helyes. A rendszer egésze e válaszok egyikét sem sínyli meg, egyik sem okoz sérülést.

Az elkülönülés ott s akkor jelenhet meg, ahol, és amikor a betegséget észlelő rendszerelemek — adott esetben az emberek — a betegséget hibás válaszként azonosítják. Amikor az ember eljut e felismerésig, megjelenik a társadalomban a gyógyítás iránti igény. Ez az igény azonban még nem szükségszerűen vezet szembenálláshoz, illetve az együttműködés felrúgásához. A gyógyuláshoz vezető út első lépése a helyes kérdésfelvetés. Amíg a társadalom nem azt vizsgálja, hogy a beteg egyedek miért, hanem azt, hogy az egészségesek miért nem betegedtek meg, még maradunk a természet adta keretek között. A betegség ugyanis egy olyan tényező, mely az alrendszer elemeinek és a rendszer összességének egészségi állapotát javítja nem kis részben a sérülékeny, az adott „kórokozóra” érzékeny egyedek selejtezése útján. A gond akkor kezdődik, amikor az alrendszer az egyedek felől vizsgálódva azt kérdezi, a betegek mitől betegedtek meg. A „kórokozó” ebben az összefüggésben már nem, mint szabályzó elem, hanem mint külső támadó jelenik meg, s a cél nem a megfelelő válasz keresése, azaz a további együttműködés, hanem a támadás elleni védekezés, ami a rendszer egésze szempontjából már ellenműködés. Az ellenműködés azonban sajátos szervezeti kereteket követel meg. Addig, amíg az adott emberi közösség különféle rítusokkal igyekszik megkönnyíteni az adott személyre szóló veszteséget, s a gyógyítás a természetes rendszerrel való együttműködés keretei között maradva az általános erőnlét és egészség javítására törekszik, a gyógyítás megmarad az adott társadalom életmódjának szintjén. Magyarán szólva azok az emberek maradnak egészségesek, akik a természetes rendszer szempontjából megfelelő módon élnek. A városokban összezsúfolt tömegek e szempontból szükségszerűen betegebbek, mint a falvak népe. Fel kell azonban itt hívni a figyelmet arra, hogy a falu és a város között ebben az értelemben alapvető életmódbeli különbséget kell tételeznünk, nem pedig különböző méretet. Ebben az értelemben ma már nincsenek falvak, a vidéki településeken is általános a városi életmód.

Amikor az emberi társadalom védekezni kezd a betegségekkel szemben, zavar támad az alrendszerek közötti kapcsolatban. E zavar az együttműködés megbomlásában érhető tetten. A betegség, mint az adott életmód büntetése elsősorban a túlhasználat fékezésére, a túlszaporodás lehetőségének korlátozására szolgál. Az adott térben összezsúfolt egyedek — legyen szó akár állatról, akár emberről — elvesztik ellenálló képességüket, könnyebben betegednek meg, és nehezebben gyógyulnak, jellemzőbbek lesznek a szövődmények és a halálos kimenetelű betegségek. Az adott populáció, illetve társadalom szempontjából a helyes válasz az életmódváltás lenne. Csakhogy az adott életmódot éppen a társadalmi szerkezet kényszeríti ki. A szerkezetben megnyilvánuló irányítás még helyes felismerés esetén is megakadályozza az embereket abban, hogy sikerrel változtassák meg életmódjukat. Szemléletes példái e jelenségnek a ma népbetegségnek számító kórcsoportok a magas vérnyomástól a cukorbetegségen át a különféle gerincbántalmakig. Ezek a betegségek az orvostudomány szempontjából gyógyíthatatlannak számítanak, holott a legtöbb esetben valamennyire gyógyírt jelenthetne az életmód- és étrendváltás. Látni kell azonban azt is, hogy e problémára is létezik a rendszer szerkezetéből következő válasz, a konditerem, a „makrobiotikus diéta”, s a különböző étrend kiegészítők formájában.

Ha általánosságban modellezni akarnánk az adott kérdésben a két alrendszer, illetve a rendszer egésze s alrendszerei között folyó kapcsolatokban beálló változásokat a következőkre kell felhívni a figyelmet. A rendszer egészéből érkező szabályozó folyamatokat, korlátozást, illetve önkorlátozásra irányuló jelzést az adott alrendszer, jelen esetben a társadalom, támadásként érzékeli, és a kivédésére törekszik. Ennek érdekében létrehoz egy alrendszert, a gyógyászatot (medicinát), mely felkészül az adott hatások kivédésére. Ahhoz azonban, hogy az adott alrendszer fennmaradhasson, folyamatos, mégpedig folyamatosan növekvő energiára van szüksége. Egyrészt, mert a párbeszéd e szinten nem áll meg, és a kivédett vélt támadások helyett újabb egészségügyi gondok jelentkeznek, másrészt mert attól a perctől kezdve, hogy az adott alrendszer életre kelt, neki is megvannak a sajátos törvényszerűségei, végső soron fenn akar maradni. E pillanattól kezdve a rendszer nem a probléma megoldására, hanem a folyamatos védekezésre rendezkedik be. Az adott alrendszer egyre összetettebb lesz, újabb alrendszert, alrendszereket hív életre (először kettéválik orvoslásra és gyógyszeriparra, aztán további specializációk sora következik). S természetesen ezer szállal kapcsolódik a társadalom más szintjein, más kérdések, természeti hatások kivédésre létrehozott alrendszerekkel.

E példa szépen rávilágít miért is beszélünk növekedési kényszerről. A jelen pillanatban a medicina összeomlása (szándékosan nem beszélünk egészségügyről, mert itt nem az egészég elérése a cél, hanem a betegségek folyamatos kezelése) azt jelentené, hogy e téren semmi sem állna a természetes szabályzó folyamatok útjába. A medicina közbeiktatása alapvetően változtatja meg a rendszer alrendszer kapcsolatát. Természetes körülmények között a betegség csak azokat érinti, akik valamilyen szempontból hibás kód alapján léteznek. Az oltások, szűrések azonban mindenkit egyformán érintenek. Az alrendszer közbeiktatása gyakorlatilag odavezet, hogy valamennyi ember eleve hibás válaszokat ad a rendszerek jelzéseire. Az ismerethiány általánossá válik. E jelenséget igen jól példázza az allergia, melynek kiváltó oka – álláspontunk szerint – a rendszerszintű ismeretcsere zavaraiban keresendő, s lényegtelen, hogy az egyének esetében milyen anyagok váltanak ki immunválaszt. A társadalmi szerkezet azonban itt is félreértelmezi a jelenséget. Kétségtelen, hogy a tényleges kórlefolyás sok esetben meghatározott anyaghoz, állati szőrhöz, poratkához, növényi pollenhez köthető. Az immunrendszer viszonya ezekhez az anyagokhoz épp olyan, mint a medicina viszonya a betegségekhez. Jelenlétüket támadásként érzékeli és védekezni kezd ellenük. E védekezés járvány méreteket ölthet, és tömegeket von ki a társadalmi életből, miért is a jelenséget társadalmi szinten is kezelni kell. A medicinán belül megjelenik egy új alrendszer. Ennek első dolga, osztályozni a kiváltó anyagokat, meghatározni, melyikük felelős a legtöbb kóresetért, és megkezdődhet az ellene folytatott harc. E folyamat révén vált első számú közellenséggé a parlagfű.

2.1.2 Hatás, ellenhatás — kommunikációs zavarok és az árvíz

A parlagfű elleni harc jól szemlélteti a jelzett ismerethiány valamennyi jellegzetességét. Ha vissza is lehetne szorítani, az sem jelentené az allergia végét, csupán belső arányainak megváltozását. Semmivel sem lenne kevesebb a megbetegedések száma. Ám az adott esetben nem is ez a cél. A parlagfű elleni küzdelem egy új alrendszert hívott életre, illetve új értelmet adott már meglévő, de jelentéktelen alrendszernek. (Nevezzük ezt a példa kedvéért növényvédelmi állomásnak.) Tehát a rendszerszintű válaszban szó sincs a parlagfű visszaszorításáról. Ehhez ugyanis egyfelől nem kellene tennünk semmit, másfelől a mezőgazdaság szerkezetét kellene átalakítani. A parlagfű ugyanis csak a bolygatott, sérült, szerkezetétől megfosztott területeket borítja el. Egészséges talajszerkezetben a bolygatás felhagyás után néhány éven belül visszaszorul. Az irtása, a nehézgépekkel történő kaszálás, tárcsázás tehát épphogy nem visszaszorítja, ellenkezőleg, folyamatosan újjáteremti élőhelyét. A hibás válasz mentén kialakuló új alrendszer így folyamatosan életben tartja saját magát, a nélkül, hogy az alaphelyzeten, mely életre hívta, javítani tudna.

Röviden összefoglalva a lényeget a növekedési kényszer kettős gyökerű, de mindkét mozzanat a rendszer-alrendszer kapcsolathálózat működési zavaraira vezethető vissza.

A társadalmi-gazdasági berendezkedésünk — egy ponton túl, a természetes rendszerek visszacsatolásait és szabályzásait támadásként érzékelte és védekezni kezdett ellene. E védekezés olyan öngerjesztő folyamatot indított el, melynek egyik oldalán egyre erőteljesebb ellenhatások keletkeztek, másik oldalán pedig olyan alrendszerek alakultak ki, melyek képesek voltak kezelni az egyre növekvő erejű visszacsatolásokat is. Ehhez azonban a rendszernek folyamatosan növekednie kell. Még egyszer szeretnénk hangsúlyozni, mindez nem választás kérdése. Attól a perctől kezdve, hogy az ember egy folyó mentén töltésezte a laposokat, összekötötte ezeket a magaspartokkal, amelyeket korábban soha sem ért el az árvíz, kényszerpályára állította önmagát. Az összeszorított árhullámok magasabban tetőznek majd, így a gátakat folyamatosan emelni kell. Egészen a pontosan kiszámítható végig, az árvíz elleni védekezésre épített tájhasználat összeomlásáig. Az ellenhatások ugyanis csak addig kezelhetők, amíg a kívánt beavatkozások meg nem haladják a gazdaság teljesítőképességét. Ha végig nézzük a XIX-XX. század történetét, láthatjuk gazdasági növekedés, fokozatosan gazdagodó eszközállomány nélkül ez már réges-régen bekövetkezett volna. Mondhatnánk: egyetlen nagyobb XX. századi árvizet sem tudtunk volna kivédeni XIX. századi eszközökkel. Gazdasági növekedés nélkül a Tisza árvízvédelmi rendszere már összeomlott volna.

Válságenyhítés, avagy pár perccel éjfél előtt… II. rész

Molnár Géza — Mon, 28 Dec 2009 21:47:13 +0000

2.2 Helyzetértékelés

Ha a fentiek tükrében keresnénk valami általános, a jelenségek mélyén rejtőzködő okot, mely napjaink válságjelenségeinek oka, vagy magyarázata lehetne, két okot is megjelölhetnénk. Egyfelől a rendszerek közötti kapcsolatrendszer zavarai mind a társadalmi, mind a természeti vagy természetes rendszerekben szerkezetváltozásokkal jártak. Csakhogy amíg a társadalmi-gazdasági szerkezet növekedett, addig a természeti rendszerek leépültek. A rendszer leépülés súlyos következményekkel járt együtt. Ettől kezdve ugyanis már nem egyszerűen a félreértelmezett visszajelzések kezelése jelent megoldandó feladatot a társadalmi-gazdasági szerkezet számára. A természeti rendszerek szerkezete sajátos működést is jelent, mely lényegében a természeti adottságok kialakításában és fenntartásában öltött testet. A természetben — a rendszer egésze felől vizsgálódva — nem az alkalmazkodás jellemző. Még akkor sem, ha egy adott tájba, természeti rendszerbe idegen elem érkezik.

Ahhoz, hogy e tételt megközelíthessük, ki kell lépnünk jelenlegi időléptékünkből. A természet szempontjából e téren értelmetlen felvetni mikor is kezdődött el egy-egy táj kialakulásának folyamata. Ha volt valaha kezdet, akkor minden onnan indult ki. A rendszer valamennyi eleme, illetve annak tényleges előképe ott volt az első pillanatban, és ott lesz az utolsóban. Ez persze nem azt jelenti, hogy semmi sem változna, csupán azt, hogy a változások folyamatosak, állandóak és kölcsönösek. Ha egy konkrét tájat veszünk alapul, azt mondhatjuk: a talaj és az éghajlat határozza meg a növénytakarót, az éghajlat és a növénytakaró a talajt, s végezetül a talaj és a növénytakaró az éghajlatot, és a kör bezárul. E kölcsönös meghatározottságok első két pontja közismert, a növénytakaró és az éghajlat, az időjárás kapcsolata azonban néhány soros magyarázatot igényel. Köztudott, hogy a nyílt vízfelületek sajátos éghajlatot alakítanak ki. Ha ezt tudva végig gondoljuk, hogy egyetlen 20-25 méternyire megnövő lakótelepi fa „éghajlat módosító” hatása egy futballpálya nagyságú vízfelületével egyenértékű, s csak az a Tisza kétmillió hektárnyira tehető természetes növénytakaróját vesszük alapul, melynek 80-90%-a erdő volt, azt tapasztaljuk, hogy e természetes növényzet éghajlatra gyakorolt hatása összességében az óceánokéval vetekedett. Innen nézvést teljesen érthető e hármas meghatározottság. A táj egyes elemei egy az egyén felől nézvést felfoghatatlan együttműködésben alakították ki mindazt, amit a táj természeti adottságainak nevezhetünk. Ezek az adottságok folyamatosan változtak. Ahogy a rendszer építkezett, úgy mérsékelte a szélsőségeket, illesztette be működésébe a más alrendszerek, illetve magasabb szerveződési szintek hatásait. Mindezek összességeként a rendszer működése pontosabb lett, adottságai kedvezőbbé váltak. Persze a folyamatoknak megvannak a maga keretei, melyeket nem lehet átlépni. Az északi szél féltekénken nem hozhat tartósan meleget, míg a déli szél hideget. Az északi kitettségű területek hűvösebbek lesznek, ezen változtatni nem lehet, bár a hatás mérsékelhető. Egy fátlan pusztaságban, ahol szabadon rohanhat a vihar, nyilván hidegebb lesz, mint egy erdős vidéken, ahol a zárt növénytársulás a lombkoronaszint feletti térbe kényszeríti a szelet.

Hasonló a helyzet a vízzel is. Az Alföldünk nagyobb hányadát, a folyók ártereit, a nyírséget, a hajdúsági löszhátat, a homokhát északi, Kiskunfélegyháza, Jakabszállás, Solt feletti részét erdők borították, holott e területeken hiányzott az ehhez szükséges vízmennyiségnek majd a fele. Csakhogy a folyók árvizei évről évre ideszállították a szükséges vízmennyiséget. E hatás az ártereken közvetlenül is érzékelhető volt, míg a környező magaslatokra közvetve hathatott ki. A vízzel való gazdálkodás alakította ki az Alföld képét és természeti adottságait. E „gazdálkodást” az itt felépülő természeti rendszer alakította ki. Nem alkalmazkodásról van szó, hanem folyamatos fejlődésről, mely nemcsak mérsékelte a medence vízveszteségeit, de lehetőséget biztosított tartalékok képzésére is.

Akkor sem beszélhetünk alkalmazkodásról, ha valamely elem kívülről érkezik e rendszerbe. Az új elemek beilleszkedése szükségszerűen együtt jár a szerkezet megváltozásával, E szerkezeti változások azonban az esetek egy részében szinte érzékelhetetlenek. A rendszer a megváltozott keretek között is működőképes marad. Egészen más a helyzet, ha kulcselem sérül, esik ki. Ebben az esetben a megváltozott szerkezet kihathat a rendszerműködésre. Mint ahogy a Tisza esetében a XV-XVIII. század folyamán bekövetkezett változások, a folyóval együttműködő emberi társadalom s gazdaság kiesése a XIX század elejére a korábbi parkszerű ligetes táj helyén hihetetlenül gyorsan egy vadvízország kialakulásához vezetett.

A természeti rendszerek kapcsolathálójától elszakadó társadalom, illetve gazdaság tehát egyfelől a szabályzó jellegű visszacsatolások másfelől a rendszerműködési zavaraiból eredeztethető károk kivédésére hoz létre újabb és újabb alrendszereket. Ez a módszer azonban csak addig vezet eredményre, ameddig elég energia áll a rendelkezésre ahhoz, hogy ezek az alrendszerek kiépüljenek és növekedjenek. Abban a pillanatban, amint az energia ellátás akadozni kezd, a rendszer egésze sérül. Nagyon fontos látni, hogy e bonyolult hálózat egyetlen elemétől sem vonhatok el erőforrást, a nélkül, hogy ezzel az egész rendszer létét ne kockáztatnám.

Csak egy vázlatos példa a jelenség jobb megvilágítására. Ahhoz, hogy a rendszer összeomló természeti környezetben, azaz folyamatosan romló természeti adottságok mellett is fenn tudjon maradni, olyan arányban kell növekednie, amilyen arányban a természet összeomlik. Minél súlyosabb az „ökológiai válság”, annál jelentősebb gazdasági növekedésre van szükség. Mindkét folyamat exponenciálisan növekszik. Ez azt is jelenti, hogy a társadalmi-gazdasági szerkezet fenntartásához a népességnek is hasonló arányban kell növekednie. Csakhogy a gazdasági növekedést a végletekig fokozó fogyasztói társadalom népessége nem nő, hanem csökken. A természetes szaporulat csak olyan területeken növekszik, ahol az adott embercsoport a természeti rendszerek szabályozása alól már kiszakadt, de még nem jutott el a fogyasztói társadalomnak még az előszobájába sem. Azaz a túlnépesedett országok e rendszer sajátos humánerőforrás bányái. E humánerőforrás a jövő növekedésének társadalmi bázisa, vagy az elvándorlás folytán, mint a nyugati országok volt gyarmatai, vagy a fogyasztói társadalom importálása révén, mint pl. Kína esetében. Azt, hogy az adott esetben a fogyasztói társadalom humánerőforrás igénye ténylegesen kisebb, mint amit e túlnépesedett országok biztosítani tudnának, részletkérdés, és nem is biztos, hogy igaz. Egy erőforrás esetében ugyanis nem a készletek nagyságrendje a döntő, hanem a kitermelésük mértéke. Azaz a humánerőforrás esetében is az a döntő, hogy a társadalmi folyamatok milyen ütemben képesek pótolni a kieső fogyasztókat. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a népesség csökkenése nem tudatos választás, vagy szabályozás függvénye, hanem a fogyasztói lét szükségszerű következménye, azaz el fogja érni az importált humánerőforrást is, láthatjuk, hogy e sajátos kettősségre a rendszernek égető szüksége van. A népességbe való beavatkozás, a lakosságszámnak a „Föld eltartó képességéhez” való igazítása tehát épp olyan következményekkel járna, mintha bármely más erőforrástól zárnánk el hasonló arányban a rendszert. Nem mellesleg ez az elképzelés áll a népességszabályozás hátterében. magyarán, ha nem 7, hanem csak 1 milliárd ember élne a földön, kevesebb erőforrásra volna szükség. Csakhogy a népesség ilyen arányú csökkentése a rendszerműködésre épp oly hatással lenne, mintha mondjuk a rendelkezésre álló olajmennyiségét csökkentenénk a hetedére: abban a pillanatban összeomlana a rendszer.
A jelenlegi helyzet legbiztosabb pontja, hogy nincs többé elég energia és erőforrás a rendszer fennmaradásához szükséges növekedés fenntartásához. Úgy tűnik e téren Magyarországon, s a térség más államaiban is sajátos kísérlet folyik, mely során a gyakorlatban vizsgálhatjuk, milyen következményekkel jár egy-egy alrendszer leépítése. E kísérlet hatása azonban egyfelől hosszú távú, másfelől nem korlátozott. Hogy milyen következményekkel jár mindez, egyelőre nem világos. Látni kell azonban, hogy a természeti rendszerek működési zavarai már globális szinten is jelentkeznek. A rendszerlengés egyre jelentősebb, amivel egyre kevésbé tudunk mit kezdeni. Jól példázza mindezt az elmúlt napok időjárása. Azt hisszük, nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, példa nélkül álló eset volt a december 21-23 közötti időszak 30-40 fokos hőingadozása. Ma még úgy tűnik, e rendszerlengés nem veszélyezteti közvetlenül az élelmiszeripart. Ám egy két apróságra azért e téren sem ártana odafigyelni.

Az iparszerű mezőgazdaság minden tekintetben túlhasználatot jelent, melyet két ok miatt engedhetünk meg magunknak. Egyfelől, mert a nagy élelmiszerláncok révén a világ bármely tájáról behozhatunk élelmiszert, tehát nem függünk közvetlenül attól, amit megtermelünk. Másfelől, mert az iparszerű technológia pótolni tudja azokat az elemeket, melyek a természeti rendszerek összeomlása miatt hiányoznak a környezetünkből. E jelenségnek Magyarországon kettős következményei is lett. Egyrészt mindenütt megszűnt az élelemtermelés, másrészt az iparszerű mezőgazdálkodás egyre inkább a nyersanyag előállításra korlátozódik, a feldolgozás fokozatosan más országokba helyeződik át. Jelen körülmények között az élelmiszeriparunkra három komoly, tömeges éhhalálhoz vezető veszély leselkedik.

1. A tájhasználat összeomlása
2. A szállítás akadozása
3. A termelés ellehetetlenülése

2.2.1 A tájhasználat ellehetetlenülése

Tájhasználaton elsősorban a mezőgazdaság haszonvételeit értjük, de azon felül idetartozik minden olyan tevékenység illetve mozzanat, ami közvetve vagy közvetlenül a tájhoz kötődik, mint pl. az árvízi biztonság, vagy az utak, a közlekedés biztonsága. A természeti és társadalmi rendszerek fokozódó lengése közvetlenül is fenyegeti a tájhasználatot. E fenyegetések viszonylag kiszámítható formában jelentkeznek, legyen szó bár fagy- aszály-, ár-, vagy belvízkárról, s addig nem is jelentenek komoly fenyegetést, amíg van elég erőforrás az iparszerű mezőgazdasági fenntartására. Hosszútávon azonban a tájhasználat fenntarthatatlansága komolyan veszélyezteti megmaradásunkat. Ha ugyanis nem marad elég erőforrás a jelenlegi gazdálkodás folytatásához, ellehetetlenülő tájhasználat mellett a korábbi, hagyományos gazdálkodási formákhoz sem tudunk visszatérni. Ilyesformán a jövő záloga, hogy legalább részben sikerül-e megőrizni olyan tájhasználati elemeket, melyek elősegíthetik a gazdálkodás beilleszkedését az együttműködő természeti rendszerek keretei közé.

2.2.2 Akadozó szállítás

A nagytávolságokból történő szállítás jelentősége a helyi termékektől és termeléstől való függetlenségben ölt testet. Ebből fakadóan a szállítási nehézségek a helyben lévő lehetőségekre szorítják a fogyasztást. Önmagában ez sem tekinthető végzetes csapásnak, ám nagyon úgy tűnik, hogy a szállítás közvetlenül is kihat az iparszerű mezőgazdasági módszerekre, hisz a vegyszerek, műtrágyák tekintélyes részt nem lehet helyben előállítani, illetve a kisebb helyi feldolgozók megszűnése miatt a megtermelt alapanyagokat nem lehet szállítás nélkül értékesíteni. Az is látszik, hogy a szállítás akadozása és a tájhasználat ellehetetlenülése szorosan összefügghet, ilyen esetekben a szállítási nehézségek a vártnál sokkal súlyosabb következményekkel járhatnak.

Külön kell megemlékeznünk arról az esetről, ha a szállítás gyengélkedése az olajellátás zavaraiból következne be. Ebben a nem várt esetben mindez gyakorlatilag a teljes káoszt jelenthetné.

2.2.3 Az iparszerű mezőgazdaság vége

A jelenlegi gazdálkodási mód ellehetetlenülése nem egyszerűen ellátási zavarokat, hanem a társadalmi rendszer teljes összeomlását jelentené. A közvetlen kapcsolat a társadalom tagjai és az életterükként szolgáló táj között teljesen megszűnt. Napjainkban az emberek a társadalom valamely alrendszerén keresztül szerzik be az életben maradásukhoz nélkülözhetetlen jószágokat, az élelmet, az ivóvizet, a téli menedéket, a meleget, hogy csak a legalapvetőbbeket említsük. Az iparszerű mezőgazdaság talán az egyik legfontosabb alrendszer, és sajnos semmi mással nem helyettesíthető. Jelen körülmények között sem a tudás, sem az eszköz nem áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy az iparszerű technológiák hiányában tömegeket élelmezzünk. Mindez azt jelenti, hogy az iparszerű mezőgazdaság csődje nem ellátási zavarokhoz vezet. Ebben a nem várt esetben egyszerűen nem lesz élelem, nem lesz élelemtermelés. Néhány évtizednek el kell majd telnie, hogy a népsűrűség visszaessen, és az egymástól távol eső kis közösségek kísérletet tehessenek valamiféle földművelés visszahonosítására.

2.3 Összegzés

Társadalmi-, gazdasági berendezkedésünk sajátos felépítéséből következően nem nélkülözheti a gazdasági növekedést. A természetes szabályzófolyamatok, majd a természeti rendszerek működési zavaraiból, illetve összeomlásából következő jelenségek kivédésére kialakított alrendszerek már csak az egyre nagyobb számban és egyre erőteljesebben jelentkező hatás-visszahatás miatt is növekedni kényszerülnek, s ezzel párhuzamosan újabb és újabb egyre energiaigényesebb alrendszerekre van szükség. Helyzetünk csak addig maradhat szilárd, amíg e kényszerű növekedéshez elegendő üzemanyag áll rendelkezésünkre. Az olajcsúcs, az olaj kitermelésének várható vége azzal fenyeget, hogy képtelenek leszünk fenntartani ezeket az alrendszereket. Az erőforrásválság tulajdonképpen a növekedésre épülő rendszer általános válsága, melynek egyetlen létező megoldása, új korlátlan energiaforrás felfedezése és becsatornázása a rendszerbe. Olyasmire kell gondolni, amely egyik pillanatról a másikra ki tudja váltani az olajt, mégpedig a meglévő eszközpark lecserélése nélkül. Ugyanakkor ez a lehetőség is csak abban az esetben vezethet eredményre, ha ezzel párhuzamosan a Föld zárt rendszerét nyitottá tudjuk tenni, azaz kijutunk a világűrbe és elérhető közelségben lakható bolygókat találunk. Természetesen e két lehetőség nem zárható ki, ezzel együtt azt mondhatjuk, hogy jelenlegi ismereteink szerint a válságra nincs rendszerszintű megoldás. Teljesen mindegy, hogy milyen alrendszer sérülése folytán, de rövididőn belül várható a jelenlegi társadalmi, gazdasági szerkezet teljes összeomlása. (Vagy a Mars meghódítása, de azt hiszem, a mi szempontunkból ez tulajdonképpen mindegy.)

Válságenyhítés, avagy pár perccel éjfél előtt… III. rész

Molnár Géza — Mon, 28 Dec 2009 21:46:15 +0000

3 Megoldási javaslatok

A természeti rendszereknek van egy sajátos jellegzetessége, a szegélyjelenség. Az egyes alrendszerek jól körülírható, pontosan érzékelhető határok között húzódnak meg, de a határokon túl, vagy épp a határterületeken jól megférnek olyan elemek, melyek példának okáért a szukcesszió korábbi fázisaihoz tartoztak. E rendszeren kívüli elemek tulajdonképpen nem tartoznak szorosan egyik alrendszerhez sem, ugyanakkor valamilyen formában mindkettőhöz, de akár többhöz is kötődnek. Ha egyik vagy másik alrendszert valamilyen sérülés éri, ezek az elemek elszaporodhatnak, és újra indíthatják a szukcesszió, a felépülés, az elnövényesedés folyamatát. A társadalmi rendszerben is folyamatosan jelen vannak ezek a szegélyjelenségek. Ilyennek kell látnunk a Vásárhelyi terv továbbfejlesztése során kidolgozott tájgazdálkodási javaslatokat is. A jelenlegi, még viszonylag állandó és hatékony rendszerműködés azonban nem engedte, hogy e javaslatok gyakorlati megvalósítását. Ugyanakkor ezek a javaslatok még a rendszer keretei között mozogtak. Be kell azonban látnunk, hogy iparszerű tájgazdálkodás nem létezik és nem is létezhet. Más keretek között kell keresni tehát a megoldást.

3.1 A fenntarthatóság előőrsei

Egy-egy természeti rendszer komoly működési zavaraként jelentkező természeti csapás, emberi beavatkozás vagy valamely más kiszámíthatatlan mozzanat lehetőséget ad a szegélybe szoruló növényeknek elburjánzására. Ilyennek tekinthetjük a felhagyott szántók parlagfüvesedését, vagy az ártéri legelők gyalogakácosodását. A parlagfüvet e megközelítésből az ember testfelületén ejtet sebek varasodásához hasonlíthatjuk. A két mozzanat ugyanarra az eredményre vezet. lehetővé teszi a sérült bőr, illetve talaj gyógyulását. Korábban már jeleztük, a folyamatos háborgatás újjáteremti a parlagfű létfeltételeit, ahogy a var lekaparása sem a gyógyulást segíti, ellenkezőleg. Felszaggatja a sebeket.

Ha a parlagfüvet mint szegélyjelenséget értelmezzük, kézenfekvő, hogy milyen válságkezelési lehetőségeink adódhatnak. Ehhez azonban látnunk kell, jelen társadalmi szerkezet keretei között a szegélyjelenségek általában tiltottak, a rendszer erőteljesen védekezik ellenük. E védekezés válság idején csökken. Nem csak azért, mert kevesebb erőforrás marad ezek elfojtására, hanem azért is, mert ilyenkor a rendszer egésze nyitottabb a változásokra, keresi saját megújulásának lehetőségét. Tulajdonképpen erre épített a Szövetség Az Élő Tiszáért vezérkara, amikor a Jövő nemzedékek képviseletének országgyűlési biztosának irodájával összefogva kísérletet tettek a Tisza mentén, a gazdálkodásban jelentkező „szegélyjelenségek” összefogására és támogatására. Az alábbiakban részben az itt kidolgozott elemekre épülve teszünk konkrét javaslatot egy válságenyhítő program kidolgozására.

A tényleges cselekvési terv felvázolása előtt előre kell bocsátanunk, nem rendszerszintű megoldásról van szó, hanem olyan szegélyjelenségről, amely lehetővé teszi, hogy az adott társadalmi, gazdasági szerkezet egyfajta átalakulását. A terv a fenti helyzetelemzésen alapul és arra épít, hogy az összeomlás elkerülhetetlen és rövidesen bekövetkezik. Ugyanakkor tartalmaz olyan elemekeit is, amelyek akkor is használhatóvá teszik a megoldást, ha ez az előfeltevés utóbb tévesnek bizonyul. A lényeg ez esetben, hogy a szegély vagy az egyik, vagy a másik alrendszerbe illeszkedve hosszútávon is fennmaradjon. Javaslatokkal épp ezért nem elégedhetünk meg, gyakorlati lépésekre van szükség.

3.2 Természetes táji elemek megtartása

A javaslat lényege, hogy valamilyen arányban tartsunk meg táji elemeket, ideértve a tájban élő embert is. E javaslat persze akkor érthető igazán, ha világosan látjuk, hogy jelenlegi életmódja mellett az ember nem a tájban, a tájból él, ami sajna messze nem ugyanaz. Ebből fakadóan egyetlen táji elemet sem képes megőrizni, valamennyit kénye, kedve szerint alakítja. Ugyanakkor az iparszerűvé tett táj már nem nyújt életlehetőséget a rajta élők számára. Amíg a társadalom növekvő szakaszban van, s a rendelkezésére álló energiaforrás korlátlannak, vagy legalábbis csak a távoli jövőben korlátozottnak tűnik, e jelenség megváltoztatására nincs lehetőség. Az erre irányuló javaslatok sorra süket fülekre találnak. Válság idején azonban fordulhat a széljárás. az alábbiakban felvázolandó javaslatunkat e halvány reményre alapozzuk.

3.2.1 Területi kompromisszum kialakítása

Azokon a területeken ahol az iparszerű mezőgazdaság tartósan nem jövedelmező, mélyártereken, hegy és dombvidéken stb. érdemes teret engedni egy a jelenlegitől eltérő gazdasági szerkezetnek. Azaz meg kell határozni olyan célterületeket, ahol maga az adott táj több szempontból is szegélynek tekinthető. E folyamat indításakor nagyon körültekintően kell eljárni. Egyfelől érdemes a helyi kezdeményezésekre építeni. Általában minden ilyen helyszínen ráakadhatunk ilyesmire, mert ezek a térségek leszakadóban vannak, ami vagy elvándorlásra, vagy kiútkeresésre (esetenként mindkettőre) készteti az embereket. Másfelől figyelni kell e kezdeményezések jellegére. Nem vehető számításban egyetlen olyan elképzelés sem, mely az iparszerű módszerekhez történő felzárkózást tűzi zászlajára. Azokra a programokra kell építeni, ahol célként jelenik meg egyfajta önellátás, társadalmi együttműködés, az adott tájba való illeszkedés, esetleg a természeti folyamatokkal való együttműködés igénye. Ezeket a területeket egyfajta mintaterületté kell tenni. Itt azonban nem engedhetünk meg semmiféle versenyt. A területi kompromisszumnak valamennyi számításba vehető kíséreltre ki kell terjednie. Ennek oka részben, hogy minden táj sajátos gazdálkodási formát követelne meg. Ettől viszont sokkal lényegesebb, hogy a megoldás csak akkor vezethet eredményre, ha az ország számos pontján kialakulhatnak ilyen társadalmi, gazdasági szegélyek. Az eltérő stratégiák, a megoldási javaslatok, illetve gyakorlatba ültetésük sokszínűsége növeli az esélyeinket. Emellett a jelenlegi tapasztalataink alapján első körben alig egy pár tucat kezdeményezéssel számolhatunk. (Holott nagyságrendekkel többre volna szükség!)

3.2.2 A szegély mintázata

A program leglényegesebb elemei:
1. A tájba illeszkedés
2. Önellátásra törekvés
3. Együttműködés
4. Teljes szerkezet kiépítésének igénye

3.2.2.1 A tájba illeszkedés

Minden tájnak megvan, vagy legalábbis megvolt a maga sajátos szerkezete. Itt olyan megoldásokra kell gondolnunk, melyek ehhez az egykori tájszerkezethez idomulnak és lehetővé teszik annak legalább részleges megújulását vagy megújítását. Dombvidéken ez lehet a kistáblás, 1ha alatti vagy akörüli szántók visszaállítása, a szegélyek, fasorok mezsgyék egykor volt rendszerének felelevenítése, a kaszálók, legelők, fáslegelők, gyümölcsösök, gyümölcsények visszaalakítása. Mindezt egyfajta természetvédelmi kezelésnek is tekinthetjük, hozzátéve, hogy a rendszer csak akkor marad működőképes, ha minden egyes eleméhez valamilyen tételes gazdasági haszonvételt tudunk hozzárendelni.

3.2.2.2 Önellátásra törekvés

A mezőgazdaság szerkezete átalakul, sőt e folyamat több helyen már be is fejeződött. Az új szerkezet lényege, hogy a termelő mindent piacra termel, és a saját fogyasztását a piacon vásárolt javakból elégíti ki. Ez a szerkezet jól működik, ha elegendő energiaforrás áll rendelkezésre. Itt sincs másról szó, minthogy egy újabb, energiaéhes, ám korlátlan növekedésre képes alrendszer alakul ki a társadalmi, gazdasági szerkezeten belül. Energiaválság esetén azonban ez a szerkezeti átalakulás kollektív öngyilkosság. Különösen, ha nem engedjük meg ezzel párhuzamosan, hogy az arra alkalmas helyeken fennmaradjanak a hagyományosnak tekinthető, akár nagyüzemi-háztáji gazdálkodásokra épül vegyes, akár a kisbirtokra épülő hagyományos gazdálkodási forrás. Szeretnénk jelezni, hogy bár a szerkezetben megnyilvánuló irányítás nagy úr, e kérdés főként a társadalmat, illetve a gazdálkodást irányító elit döntésén múlik. A szerkezet maga ennyi „szegélyjelenséget” még megengedne. Mindez azt is jelenti, hogy az önellátás lehetőségeinek léte vagy nem léte, elsődlegesen a szakma politika meghatározó személyiségeinek felelőssége.

Az önellátásra törekvést itt nem családi, hanem kisközösségi szinten kell érteni. Magába foglalja a közösségi munkák megszervezését, helyi piac létrehozását és fenntartását, nem is annyira helyszínnel, mint árukkal. Arra kell törekedni, hogy élelmiszer tekintetében a falvak teljesen önellátóak legyenek, s a feleslegből jusson a közeli kisvárosok piacára is. Mindez nem lehetetlen. Mondhatni csupán politikai akarat kérdése. A Szövet munkacsoportja áttekintette, milyen jogszabályi változásokra volna szükség ahhoz, hogy e rendszer működőképessé váljon. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy mindez létkérdés. Amennyiben egy leendő energiaválság miatt oly módon esnek szét az egyes gazdasági alrendszerek, hogy semmi sem marad, mi a helyükbe léphetne, az ebben az országban teljes káoszhoz és tömeges éhhalálhoz vezethet. S ez az adott esetben nem tréfa. Mindezt nagyon komolyan kellene vennie azoknak az embereknek, akik az ország vezetésére hivatottnak érzik magukat.

3.2.2.3 Együttműködés

A természet változásainak — mondhatni az evolúciónak a motorja a közfelfogással ellentétben nem a létért való küzdelem, vagy a harc az erőforrásokért. Ha valaki végiggondolja egy természeti rendszer felépítését, melyet jól modellez az ún. niche-elmélet, láthatja, hogy minden egyes betöltött ökológiai fülke (niche) számos új fülkét hoz létre. A lényeg ebben az esetben, hogy a rendszerbe illeszkedés új elemek létlehetőségét teremti meg. Ebből a szempontból helytelen az erőforrás kifejezés használata, mert itt nem a források felhasználásáról, hanem új lehetőségek megteremtéséről van szó. A működés alapja nem valamiféle vetélkedés, harc, hanem a rendszerszintű együttműködés. A szelekció, azaz a kiválasztódás pedig nem a hétköznapi értelemben vett érő vagy gyengeség függvénye. A folyamatokból az együttműködésre képtelen egyedek, illetve rendszerek esnek ki. Az együttműködés tehát rendszerszinten is lényeges elem. Jellemezhetnénk úgy, hogy élni és élni hagyni, de a folyamatok előrehaladott volta miatt itt már többről van szó. A központi rendszernek éppúgy együtt kell működnie a „szegélyjelenségekkel”, mint ahogy az ilyen kezdeményezéseknek is a társadalom egészével, a többi hasonló közösséggel, és természetesen az egyes közösségeken belül minden résztvevővel, végső soron magával a tájjal is. Ezért írtuk volt korábban, hogy itt nem szabad egy szűkös erőforrást a rendelkezésre bocsátani, és a kezdeményezéseket úgy mond versenyeztetni. Ez a helyzet téves értékeléséből fakadó elhibázott stratégia volna. A helyes megoldás az adottságok felmérése, és egy önszervező folyamat elindítása, melynek lényege, hogy minden egyes kezdeményezés egyfajta ökológiai fülke gyanánt, számos gazdasági lehetőséget teremtve épüljön fel.

3.2.2.4 Teljes szerkezet iránti igény

Az elmondottakból következően a cél nem egyes ágazatok vagy termelői formák támogatása. Itt egy összetett rendszer egy valódi „szegély” kialakulásánál kellene bábáskodnunk. E munkában egyfelől az összetettség, másfelől a teljesség hangsúlyos. A jelenlegi szerkezet, tekintettel arra, hogy benne az egyre nagyobb energiaigényű alrendszerek küzdenek az egyre szűkösebb erőforrásokért, képtelen „komplex programok” támogatására. E szerkezeten kívüli megoldásnak viszont éppen az a lényege, hogy egy összetett, a teljesség igényével felépülő rendszert indítunk útjára, mert elképzeléseink csak ebben az esetben működhetnek az ökológiai fülkék mintájára. A sokrétű, szerteágazó, összetett munkafolyamatok támogatásának tilalma még a jelenlegi társadalmi szerkezeten belül is ésszerűtlen. Mindezt egy egyszerű példával meg lehet világítani. Az ötletet adott esetben egy népmesénk adta, melyben a király kitagadja gyermekét, amiért a leánya azt találta volt mondani neki: úgy szereti, mint az emberek a sót. Később aztán a szomszéd király, ezt tudva minden ételt sótalanul tálaltatott föl neki. Képzeljük el, mi történne, ha a jelenlegi támogatási rendszer alkotóinak kellene részt venni egy ilyesfajta munkaebéden. A leveshez külön megkapnák a vizet, a zöldségeket, a húst, a rántott bordához a szépen formázott szeleteket, a lisztet, a zsemlemorzsát és a tojást…

3.3 A tényleges gazdálkodás felépítése

Az alábbiakban egy létező kezdeményezés alapján vesszük számba a tényleges teendőket. Igyekszünk olyan vázlatot felmutatni, mely tényleges cselekvési terv alapja lehet. E körben érintjük:

1. A táj és a gazdálkodás viszonyát
2. A gazdálkodás szerkezetét
3. A társadalmi kapcsolódásokat
4. A szegély jelenség jövőbeli kifutása.

3.3.1 Táj és tájgazdálkodás

A tájgazdálkodás fogalma egyfelől vitatott, másfelől nagyon sokrétű. Mi itt elsődlegesen azokra a formákra gondolunk, melyek lehetővé teszik a táj meghatározott, lehetőleg minél nagyobb hányadán az eredeti szerkezetek és mintázatok megmaradását. Jelen esetben a természetszerűség hangsúlyos. Nem gazdasági módszerekről van tehát szó, hanem egyfajta kölcsönhatásrendről.
Kiindulási pontunk a táj szerkezete, természetes mintázata. Ártér esetében e mintázat 85-90% ligetes erdő, 5-10% gyep, 5-10% vizesélőhely, 1-2% szántó, kert. E mintázat tájtörténeti kutatások tanúsága szerint évezredeken keresztül fennmaradt a Tisza árterének egyes szakaszain. Dombvidéken az arányok nagyon hasonlóan alakultak. 85-90% erdő, 5-10% gyep, 5-10% szántó, kert, 1-2% vizesélőhely. Ez a mintázat az általánostól eltérő jelleget mutat a patakok árterén. Itt 70-80% erdő, 10-15% gyep, 10-15% vizesélőhely, mely jellegénél fogva lehet mocsár- és láprét, illetve –erdő. A továbbiakban egy hegy- és dombvidék peremén található tájhoz illeszkedő gazdasági szerkezetet járunk körül.
A gazdasági haszonvételek szervezésekor elsődleges szempont, hogy az eredeti mintázathoz közeli képet kapjunk. E téren nagyon lényeges az erdők aránya. Síkvidéki területeinken a szóeredeti értelmében erdő nem maradt fenn. Jogszabállyal ugyan erdőnek minősítettük a faültetvényeket is, ám ettől az Alföld 17-20%-át elborító fás kultúrák még nem lesznek képesek betölteni az erdő ökológiai szerepét. Hasonló a helyzet a domb- és hegyvidékeken is, bár itt a fáskultúrák valamivel közelebb állnak a természetes formákhoz, mint az Alföldön.
Az arányok visszaállítása során nem lehet cél a gazdálkodás teljes felszámolása. Olyan köztes megoldásról van szó, melyben maga a gazdálkodás hozza vissza az eredeti arányokhoz közelítő állapotokat. Ennek érdekében vissza kell állítani:

1. A hagyományos gazdálkodás birtokszerkezetét.
2. A legelő kaszáló korábbi rendjét
3. A mezsgyék sajátos szerepét
4. A természetszerű erdők teljes haszonvételeit.

3.3.1.1 A hagyományos birtokszerkezet.

A korábbi évszázadokban e vidékeken nem volt jellemző a kiterjedt szántóművelés. A gazdálkodás múltjáról beszélgetve az egyik gazdálkodó elmondta, hogy a 10ha feletti területen gazdálkodó már nagybirtokosnak számított, az ő nagyapja a maga 17 magyarholdnyi (3,5ha körüli) földjével középbirtokosnak, mellesleg módos gazdának számított. Ehhez persze hozzátartozik, a közbirtokosságok, a legelők és erdők, továbbá a gyümölcsös haszonvétele. A 17 holdnyi szántóterület sem egy tagban volt, hanem a határban két-három táblában megosztva. A táblákat fasorok, ligetek, gyepsávok, szélesebb-keskenyebb mezsgyék választották el egymástól. Ezeknek is megvolt a maga haszna. A gyepeket kaszálták, a ligetek és fasorok jórészt gyümölcsfákból álltak, de legalábbis számos különféle gyümölcs termett bennük.
E szerkezet a mai körülmények között már elképzelhetetlen, de közelíteni lehet hozzá. A szántókat a termőhelyi adottságoknak megfelelően lehetne tagolni, kisebb, 1-5ha körüli táblákra, a táblákon belül is lehetővé téve, hogy az alkalmatlan területeken gyepet, vagy erdőt, esetleg gyümölcsligetet lehessen kialakítani. Az egyes szántókat valamely természetszerű élőhelynek számító mezsgyével (szélesebb cserjesáv, fasor, vagy gyep) kell egymástól elválasztani. A művelés során előtérbe kell állítani a hagyományos, igaerejű művelést. Természetesen mindezt önkéntes alapon, ha van még, ki ilyesmire adja a fejét. Természetesen nem várhatjuk el, hogy a mintaterület egészén ilyen jellegű gazdálkodás folyjon, de arra oda kell figyelni, hogy a gazdák túlnyomórészének rendelkezésére álljanak a hagyományos, ló, illetve ökör vontatta eszközök, s tudjanak is bánni vele. Ugyanakkor a szükséges állatlétszám is kiteljen.

3.3.1.2 Legelők-kaszálók

A patakok árterén és a magasabb hegyeken található nedves réteket általában kaszálták, míg a partosabb helyek, domboldalak szárazabb gyepeit legeltették. A gyepek kezelésének e rendszerét kell szem előtt tartani. Ehhez ugyancsak szükséges a megfelelő állatlétszám, és a helyhez alkalmazkodó állatfajta. A dombokon, hegyi legelőkön kistestű, hegyi marhákat kell tartani, lehetőleg valamely korábbi fajta mai rokonát. Így pl. a hegyközben a XIX. századra kiveszett csopakmarhához közel álló kárpáti borzderest.
Az állatok legeltetése nemcsak a gyephez kötött. Ki kell alakítani a legelőerdők rendszerét is. E kérdésre az erdők haszonvételeiről szóló részben még visszatérünk.

3.3.1.3 Szegélyek, mezsgyék

A szegélyek mezsgyék szerepéről már ejtettünk szót. Itt hadd hangsúlyozzuk ismét, ez esetben komoly haszonvételekről beszélhetnénk. Egy-egy meghagyott liget, szélesebb cserjesáv különféle erdei termékekkel láthatja el a közösséget, mint pl. csipke, szeder, málna. Amennyiben a területen nincsenek jelen, ezeket telepíteni is lehet. A sáv környékének művelése, megakadályozza elterjedésüket. Ugyanakkor a tájhasználat összeomlását követően az ilyen jellegű szegélyből a hasznosítható gyümölcsökben gazdag növényzet települ vissza a felhagyott területekre. Ez egyébként is jellemző a tájra. A hegyköz cserjésedő legelőin megfigyelhető volt, hogy a csipke galagonya és kökény mellett elsősorban a vadalma, vadkörte jelent meg a területen, de találkoztunk vadcseresznyével és más gyümölcsökkel is. Jelen körülmények között célszerűnek látszik a mezsgyéket, fasorokat ezekkel a pionírfajokkal telepíteni, illetve, ahol jelen vannak, csak hagyni elterjedésüket. S ha a közösségben marad erő, és kezdeményezőkészség, akkor e vadalanyokra lehet a környéken fellelhető nemes gyümölcsöket oltani.
Ezek a kezdeményezések maguk is egyfajta szegély szerepet töltenek be a jelenlegi helyzetben. Ami azt jelenti, hogy a társadalmi szerkezet alapvető jellegzetességei felől nézvést egy megtűrt szerkezeten kívüli megoldást jelent. Nem véletlenül hangsúlyozzuk tehát a gazdálkodáson belül a természetes szegélyek szerepét. Adott esetben e átvitt és szószerinti értelmű szegélyek a túlélés zálogai lehetnek.

3.3.1.4 Erdők haszonvételei

Az erdők hasznát ma csak és kizárólag a fák jelentik. Itt arra kell törekedni, hogy minél nagyobb arányban jelenjenek meg a természetszerű erdők a területen, azok valamennyi jellegzetességével. Ezek visszaállítása nem megy egyik napról a másikra, de ahol csak közelítünk ehhez a szerkezethez, a gyógynövényektől kezdve a gombákon át a mezsgyék tárgyalása során már említett gyümölcsökig számos haszonvételre nyílik lehetőség. Ezt tetézheti a gallyak és kidöntött, egyébre alkalmatlan fákból a téli tüzelő begyűjtése, továbbá a fák haszonvétele. Itt azonban elsődlegesen a szálalás és az egyéb erdőéltetéshez köthető módszerek jöhetnek számításba.

Az erdők haszonvételei közül külön ki kell emelni a legeltetést. A jelenlegi túltartott vadállomány hasonló szerepet tölt be az erdőben, mint egykor a legelő állat. Ezen változtatni nem ma még nem lehet. Ugyanakkor meghatározott erdőterületeket, felhagyott, cserjésedő gyümölcsösöket, gyepeket, cserére, átalakításra ítélt tájidegen elemekből álló erdőrészleteket fel lehet használni legelőerdőnek. Az itt szerzett tapasztalatok alapján a felhagyott szántókat, gyepeket ilyen legelőerdőkké lehetne alakítani. Mindez nagyon fontos lehet egy olyan időszakban, amikor a jelenlegi technológiák kiesnek. Az adott tájba való haszonállatfajták ugyanis szerencsésebb esetben hihetetlenül kevés abrak és széna mellett átvészelhetik a telet, ha elegendő ilyen szerkezetű legelőerdő van a tájban. Ez az átmeneti időszakban létkérdés lehet.

3.3.2 A szükséges gazdasági szerkezet

Ahhoz, hogy a „szegély-jellegű” gazdaságok tartósan fennmaradhassanak, jövedelmezővé kell tenni őket. Természetesen e fogalom egészen más jelentésű lesz a válság súlyosbodása esetén. Annyit előre bocsáthatunk, hogy e gazdasági szerkezet jelentősége épp abban áll, hogy átmentet képezhet a jelenlegi és egy az iparszerű mezőgazdaság összeomlását követő tájhasználat között. Ahhoz azonban, hogy a kezdeményezések fennmaradhassanak, és betölthessék ezt a célt, sikeresnek kell lenniük, azaz nemcsak a jövőbeli, de a mai igényeknek is meg kell felelniük.

A gazdasági szerkezet kialakítása során ennek megfelelően a korábban megfogalmazott jellegzetességeket, az önellátásra, törekvést, az együttműködést, a helyi piacok szervezését, a genetikailag értékes, igénytelen, a szélsőséges időjárási viszonyokat jól tűrő állatok tartását a helyi (hagyományos, illetve „kézműipari” jellegű) feldolgozások visszaállítását igényként kell megfogalmazni. Ugyanakkor meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy az ilyen gazdaságok termékei a piacra jussanak, illetve, hogy maga a gazdaság biztos megélhetést nyújthasson a gazdáknak.

A gazdasági szerkezet a gyümölcstermesztés, az állattartás és a szántóművelés sajátos ötvözete. Olyan biztos alap, amelyre felépülhetnek a tényleges jövedelmet biztosító ágazatok, az idegenforgalom keretébe ágyazott értékesítés, és az ökológiai szolgáltatások piaca. Magát a gazdálkodás rendszerét helyszíntől, az adott tájtól függően kell meghatározni.

3.3.3 Társadalmi gazdasági kapcsolatok

Ha a „szegélyjellegű” gazdálkodások társadalmi, gazdasági kapcsolatait egy szóval akarnánk jellemezni, az ellenséges jelzőt használhatnánk. E gazdálkodásokat – a becsatornázhatatlan jövedelem kétségtelen jelenléte miatt – a társadalmi szerkezet tiltja, illetve fokozatos ellehetetlenítésükre törekszik, míg a másik oldalról a gazdálkodók folyamatos kiskapu-keresésre kényszerülnek. Mindezen az alábbi módon lehetne változtatni.

1. El kell fogadni, hogy a becsatornázhatatlan jövedelmek, olyan társadalmi tőkét alkotnak, melyek lehetővé teszik egy energiaszegény időkben is fenntartható gazdasági szerkezet kialakulását. Így adott keretek között e tevékenységek elfogadhatókká, sőt támogathatókká válnak.
2. El kell fogadni, hogy az adott táj szerkezetének, természetes mintázatának legalább részbeni fenntartása nyomos közérdek. Aki ebben részt vállal, ökológiai szolgáltatást nyújt a társadalom egészének.
3. Olyan körülményeket kell teremteni, melyek mentén e gazdálkodások jól nyomon követhető biztos adóztatható jövedelemre is szert tehetnek.

Itt persze nem elsősorban pénzügyi támogatásokra kell gondolni. Igaz ugyan, hogy e forma beilleszthető lenne az agrártámogatások rendszerében, de világossá kell tenni, hogy az adott esetben nem erről van szó. A gazda ökológiai szolgáltatást nyújt, melye az állam meghatározott formában ellentételez. E formát nevezhetjük a Szent István Egyetem Környezet és Tájgazdálkodási Intézetében erre irányuló kutatási programja nyomán zöldpont rendszernek. Lényege, hogy az egyes gazdaságok ökológiai szolgáltatásait mérhetővé tesszük, minden mérőszámhoz megfelelő pontokat, a pontszámokhoz kifizetési összegeket rendelünk. A rendszerbe lépés nyitott, bárki csatlakozhat, aki egy minimális pontszámot el tud érni. Magát a pontrendszert azonban úgy kell megállapítani, hogy az iparszerű gazdálkodás keretein belül maradó gazdaságok ne érhessék el ezt a minimális pontszámot. Természetesen lehet pluszpontokat adni a vegyszerhasználat, a műtrágya hatóanyag kibocsátás korlátozásáért, a gépi kaszálás módjáért, ám ügyelni kell arra, hogy ilyen jellegű váltással a rendszerbe lépéshez szükséges küszöböt ne lehessen elérni.

3.3.4 A visszailleszkedés lehetőségei

Válságkezelő tervek esetén a legdöntőbb kérdés, hogy mi történik az így kialakított intézményrendszerrel, jelen esetben a „szegélygazdaságokkal” a válság után. Amennyiben az erőforrásválság a társadalmi alrendszerek összeomlásához vezet, mindez teljesen kiszámíthatatlan, de nem is nagyon kell vele foglalkoznunk. Ha életképesek lesznek, fennmaradnak, és terjeszkedhetnek, ha nem osztoznak a társadalmi szerkezet sorsában. Más kérdés, ha maga a növekedésen alapuló rendszer keretein belől sikerül megoldani a válságot. Ez esetben e gazdaságoknak is be kell tagozódniuk a társadalmi keretek közé. Ezt biztosíthatja a már említett kifizetés rend, illetve az idegenforgalom.

Takarékosság internetezés közben

Hetesi Zsolt — Sun, 27 Dec 2009 13:45:44 +0000

Hajnal László korábbi cikke felhívta a figyelmet az internet világát jellemző fogyasztási adatokra. Egy év alatt a spamek szűrésével kb 25 TWh/év energiát spórolhat meg a világ.

Ne essünk természetesen bele abba a csapdába, mint amibe sokszor beleesnek mások, főképp CO2-vel, klímával foglalkozó oldalakon lehet ilyesmit olvasni: "Ha Magyarországon mind a 11 millió mobiltelefon töltéje üresen is a konnektorba marad dugva, akkor együtt annyit fogyasztanak, amennyi elegendő lenne 29 000 ház energiaellátásához (kb. 96 GWh/év)." Ez nagyon soknak tűnik, de mennyi ez valójában? Ez mindössze a magyar házak, háztartások kevesebb, mint 1%-a. Tehát a sok kicsi nem megy sokra.... Hiszen a csatlakozva felejtett töltő lakásunk fogyasztásának 0.1-0.5%-át képzeheti csak, függően a fogyasztástól. Sok nagy lépés együtt, az már sokra megy. Pl. az energiatakarékos, vagy a LED-világítás, vagy az 1C-al hűvösebb szoba télen...

Persze húzzuk ki a töltőt a konnektorból, de ne gondoljuk, hogy ezzel minden meg van oldva! Mégis, ha ilyen apró trükköket is szeretünk használni, akkor ajánlok egy hatékonyabbat. Amikor olyan weboldalt töltünk le, amin rengeteg felesleges flash-reklám villog, megnő a gép fogyasztása is. Egy ilyen oldal 5-25 W-al is növelheti a gép teljesítmény-felvételét, ami napi 3-4 óra internetezés esetén már 0.02 kWh/nap - 0.1 kWh/nap többlet-teljesítmény is lehet, szemben a konnektorban felejtett telefontöltő 0.003-0.02 kWh/nap értékével.

Jó, de mit tegyünk? Ne internetezzünk? Azt - már csak az ffek oldala miatt is - nem tesszük... Inkább telepítsünk a Mozilla böngésző alá olyan kisalkalmazást, amely gátolja a flash- és egyéb reklámok betöltődését. A prograomcska letölthető, teljesen biztonságos.

Ami szintén ajánlatos, a kéretlen levélszemét szűrése, mert a gépünk azt is letölti, és amíg mi eldöntjük, hogy szemét-e, már fogy is az áram. Itt sem kell döntő áttörésre gyanakodnunk a hatékonyság terén, demindkét említett eljárás előrébb való, mint kihúzni a töltőt a falból, bár azt is ki kell!

Fatih Birol: A világ hagyományos olajtermelése tetőzhet 2020-ig

Hetesi Zsolt — Sat, 12 Dec 2009 18:11:09 +0000

Az Economist összefoglalót közöl Fatih Birol gondolataiból - Birol a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) vezető közgazdásza. Birol többször tett már olyan nyilatkozatot, amelyben elmozdult a korábbi - 2030-ig nincs csúcsnak jele - állásponttól. Az IEA eleddig ugyanabba a táborba tartozott, mint pl. a CERA (Cambridge Energy Research Associates), ahol úgy vélik - és úgy is modellezik - hogy elegendően nagy pénzügyi igény esetén megfelelő mennyiségű olaj állítható rendszerbe. Nem merül fel a pénzügyi megtérülésen túl az energetikai megtérülés kérdése, amely pedig előbb jelent korlátot, mint a pénz. Az olaj mennyisége és a nettó energiát termelő olaj kitermelése nem ugyanaz.

Birol hozzátette, hogy 2030-ig négy teljes Szaú-Arábiának megfelelő olajlelőhelyre lenne szükség, ha csak laposan akarja a világ tartani a kitermelési görbét. Arról a növekedésről, mely 2005-ig jellemezte a termelést (1.5-2 millió hordó/nap növekedés évente) szó sincs.

Ezzel a nyilatkozattal az IEA is lassan elindult abba a táborba, ahol az olajkitermelés közeli tetőzése és ebből fakadó gazdaásgi válság képe rajzolódik ki.

Az EWG ábrája az olajtermelésről. 2008 után csökken, míg a gazdaság a piros szaggatott vonalat kívánná meg, a WEO 2006-os előrejelzése szerint.

Megint egy szenzáció? Nem is tehetünk a klímaváltozásról - állítja Zágoni Miklós

Hetesi Zsolt — Thu, 10 Dec 2009 00:26:58 +0000

Tegnap olvastam a Magyar Nemzetben, hogy a sokáig az éghajlatváltozást elfogadó, veszélyeit ismertető Zágoni Miklós fordulatot vett. A Magyar Nemzet Online írta:

"Zágoni Miklós: A szóban forgó tanulmány bebizonyítja (azaz nem csupán állítja, hanem adatolja, dokumentálja, kiszámolja, levezeti), hogy az üvegház-hőmérséklet nem lehet se több, se kevesebb, mint ez a bizonyos 33 fokos érték. A föld légköre, amely szabad felszínű óceánokkal és laza, szakadozott felhőborítással jellemezhető, e két feltétel segítségével megoldja, hogy az üvegházhatása állandó és egyensúlyi érték legyen. "

Azaz tömören szólva: pöfékelhetünk amennyit akarunk, a légkör ellensúlyozza majd, nem is tehetünk az üvegházhatásról. A "szóban forgó tanulmány" Dr. Miskolczi Ferenc cikke mely az Időjárás c. magyar meteorológiai lapban jelent meg.

Vettem magamnak a fáradságot, hogy beleolvassak a cikkbe, és megdöbbentem. Nem vagyok jártas a légkör fizikájában, de az első pár feltevésben volt 3 olyan hiba, amit egy harmadéves fizikushallgató sem követne el, főképp nem a tárgyban kutatva.

1. A légkörről a szerző felteszi, hogy termikus egyensúlyban van. A termikus egyensúly csak lokálisan tehető fel a légkörre. Lokális termikus egyensúlyt tesz fel, megtaláltam a cikkben egy pontosabb megfogalmazást (2009-12-11)

2. A viriáltétel használata számomra kérdéses módon történik. (Ezt továbbra is tartom.)

3. A Kirchhoff-törvény használata hibás, a törvény meg nem értésén alapul. Ezt talán el tudom magyarázni értelmesen. Miskolczi azt teszi fel, hogy a földfelszín fele menő hosszúhullámú sugárzás (azaz hősugárzás) egyenlő a felszínről felfele menő és a légkörben elnyelt hősugárzással, a Kirchhoff-törvény szerint, mondja Miskolczi. Ki=Be röviden.

De: a) a Kircchoff-törvény nem állít ilyet termikus egyensúlyban lévő rendszerekről, csak azt, hogy az ilyen rendszerekre az emisszivitás (ami egy tulajdonsága a kibocsátásnak és nem maga a kibocsátás), megegyezik az elnyelőképességgel (de nem magával az elnyeléssel); b) Miskolczi feltevése a légkör tetején biztosan nem teljesülne. Hiszen kifele a légkör tetején távozik a földről kisugárzott és a légkörben be nem fogott hősugárzás, de a légkör fölött már nincs semmi ezt befogná és visszaküldené, hogy a Ki=Be teljesüljön.

Sajnos az olvasónak be kell érni ennyivel, illetve a mélyebb megértéshez egyetemi fizika ismeretek szükségesek. Mindenesetre nyugalom, nem dőlt le egy hamis mítosz. Ettől a cikktől biztos nem. Más is így gondolhatja, mert a cikket eddig egy komoly folyóirat szerzője sem idézi.

A félreértés elkerülése végett, itt most nem azt cáfoltuk, hogy esetleges szabályozó ciklusok miatt már nem lehetséges további felmelegedés. Lehet, hogy ez az állítás igaz. De a belinkelt cikk ezt nem bizonyítja be, nem valódi tudományos értékű írás, nem szabad rá hivatkozni, mint tudományra. Zágoni Miklóson csodálkozom.

Azt hiszem egy kis módosítással élek. Sokan vitatják, amit a cikk állít, leginkább a Kirchhoff-törvény és a viriáltétel miatt, kis google keresés segített abban, hogy megtudjam mások mit gondolnak erről. A szerző nem válaszolt az ellenvetésekre... (nem nekem, másoknak). A "nem valódi tudományos értékű írás"-t elég erősnek tartom, és nem is tisztem eldönteni... A tudományos élet mindenesetre nem hivatkozza, bízzunk meg bennük is kissé. (2009-12-11)

A dubai hitelválság az olajcsúcs következménye

Hetesi Zsolt — Mon, 07 Dec 2009 18:42:17 +0000

Kjell Aleklett fizikus, az Uppsala Egyetemen működő Szénhidrogén-kimerülést Kutató Csoport vezetője blogjában arról ír, hogy Dubai gazdasági irányítói alapvetően tévedtek, amikor óriási szállodák építésétől vártak gazdaságélénkülést. Aleklett egy szaklaban publikált cikkére hivatozva állítja, hogy a következőket kellett volna figyelembe venni:

a szállodák csak olyan turistákkal termelnek hasznot, akik repülővel érkeznek
az olajkitermelés tetőzése nem teszi lehetővé a repülőgépek számának növekedését, illetve a bázisforgatókönyvek szerint jósolt fogyasztásnövekedést (a referenciaforgatókönyvek mindegyike évi 5% forgalomnövekedéssel számol, és egyik forgatókönyv 5, a második 0.3-4, a harmadik 3% fogyasztásnövekedést vázol 2026-ig)

A cikk ismét rámutat arra, hogy a valós adatok ismerete nem nélkülözhető napjaink gazdasági és politikai döntéshozói számára.

Tovább lépünk, vagy újra kezdjük?

Molnár Géza — Sat, 28 Nov 2009 22:19:10 +0000

„Még néhány nap, még néhány hét
s ott leszünk újra a legelején…
EDDA

A korábbi világbirodalmak bomlásából viszonylag kevés használható ismeretet szerezhetünk, illetve tapasztalatot vonhatunk le, elsősorban azért, mert az emberiség olyan helyzetbe került, amiben még soha sem volt, másodsorban viszont azért, mert az összeomlás, azaz az összetett társadalmi szerkezetek széthullása után az általunk ismert összes esetben ugyanazon szerkezetek újjáépülése kezdődött el. E tételről nem lenne szabad elfeledkeznünk. Hogy egy szemléletes példával éljek, tételezzük fel, hogy mind apám, mind nagyapám, mind pedig dédapám leesett a tetőről az eresz javítása közben. Természetesen ki-ki a saját lakásán. Dédapám alacsony kis vályogházban lakott, megütötte ugyan magát, de igazából fel sem vette. Nagyapám hasonlóképpen. Apám már a 60-as évek divatja szerint nagyobb házat épített, ő már a lábát törte, de komolyabb baja neki sem lett. Mi azonban beköltöztünk a városba, és egy tízemeletes panel tetejére indulunk épp ereszt javítani. Ha innen esünk le, a következmények sokkal súlyosabbak lesznek. Az épületek magassága a történelmi példákban az emberi társadalom és a természet, illetve az élelemtermelés s a tényleges élelemellátás közötti távolságot jelképezi. Az élelemtermelés szóhasználatunkban annyit tesz, hogy az élelmiszert az adott társadalom közvetítő rendszerek igénybevétele nélkül helyben termeli meg. E téren Róma jutott a legtovább a lehetséges történelmi példák közül, de a birodalom helyzetét össze sem lehet hasonlítani a mai állapotokkal. Rómában, ha megis voltak az élelemiszeripar kezdeményei, illetve a központosított mezőgazdasági nagyüzemek, valamint a termékenyeket elosztó kereskedelmi hálózat, a megtermelt élelem nagyobb része mégis csak a helyi piacra került és eszközrendszere is ember léptékű maradt. Ma az élelemiszer nagy része száz kilométereket utazik, mire a termelőtől a feldolgozókon át a fogyasztókhoz ér, ezzel párhuzamosan a kialakult eszközrendszer (kemikáliák, géppark stb.) és termelési módszerek alkalmatlanok a társadalmi szerkezet összeomlása után alkalmatlanok lesznek az élelemtermelésre. A korábbi hagyományos módszerekhez való visszatéréshez pedig hiányoznak annak eszközei, illetve a tudás is.

Másfelől, más oldalról megvilágítva a példát valahogy úgy jártunk ezekkel a válságokkal, mint az egyszeri székely a kanyarokkal. A tréfa ismert, csak a rend kedvéért idézem fel:

Felkéredzkedik egy legény az öregszékely mellé a szekérre, s az öreg fogadja is, együtt mennek tovább. Az út kanyargós, a székely meg nem kíméli se a szekeret, se a lovakat, se magát. Zötykölődnek kanyarról kanyarra, a legény egyre sápadtabb. Egy különösen éles fordulónál veszettül kapaszkodik, mire az öreg nyugtatja: „Ne essék kétségbe az úr, 30 éve erre járok, ezt a kanyart eddig minden nap bevettem”.

Ez így megy három hágón ki s négy völgybe be, a legény megnyugszik, ismeri az utat a székely, tudja, mit tehet. Az ötödik kanyar elé már vígan néz, no de akkor aztán felborulnak. A székely felkászálódik, nézi a lovakat, s káromkodik: „30 éve nap mint nap erre járok, de ezt a kanyart még soha sem sikerült bevennem”. —Mi sem tettünk mást. Ha az egymást követő válságokat tekintjük Jerikótól az Anatóliai fennsíkon, Mezopotámián, Krétán, a Görögvilágon át Rómáig, hogy csak a közvetlen látóterünkben lejátszódó válságokat soroljunk, miután összeszedtük a lovakat és a szekeret, újra kezdtük a száguldást ugyanott, ugyanúgy. Ma a különbség csupán annyi, hogy többen ülünk a kocsiban, olyan gépet szerkesztettünk, amely sokkal gyorsabb, mint az öregszékely szekere, és sokkal kevésbé lehet érzékelni az utat. Nagyobbat fogunk esni, és kevesebben maradunk életben. Ugyanakkor nagy kérdés, akik talpon maradnak, mit tesznek majd? Folytatják a sort, vagy más irányba indulnak el.

A fenntarthatóságot tehát két lehetséges irányból közelíthetjük meg. Az első nézőpont az erőforrásokkal a fellelhető energiával való tartamos gazdálkodás. Valamennyi korábbi összeomlás után ilyen jellegű gazdálkodási formákhoz tértek vissza az egyes társadalmak. Ugyanakkor valamennyi visszatérés időleges volt. A tartamos gazdálkodás olyan módszerekbe torkollt, amely felélte saját létalapjait. A folyamat szükségszerűen vezet idáig, mondhatni: a végkimenetel a kezdeteknél benne rejlett társadalom, illetve a gazdálkodás szerkezetében. Történelmi példáinka tartamos gazdálkodásai ugyanis már maguk is egyfajta elkülönölést feltételeztek. Két rendszer épül itt párhuzamosan. A táj egészét meghatározó, adottságait fenntartó (sajátos arculatát őrző) természetes, illetve az előbbi eredményeit, ha tetszik működésének gyümölcseit erőforrásként használótársadalmi rendszer. Ez utóbbi saját alrendszereit elkülönülten építi ki, így kiesik azokból az ismeret-, energia- és anyagcsere folyamatokból, melyek a természetes rendszereket szabályozzák. Az innen érkező visszahatások, melyek a természetben egyértelmű korlátozó tényezőkként érvényesülnek, csak közvetve, jelentős késéssel hathatnak. Minél összetettebb a társadalom, illetve a gazdálkodás szerkezete, e hatások annál közvetettebbek és annál később jelentkeznek. E folyamat eredményeként az adott társadalmi szerkezet, a kívülről jövő korlátozó mozzanatokra újabb és újabb szerkezetváltozással, távolság növeléssel válaszol. A két rendszer szemmel láthatóan nem érti meg egymást. A természetes rendszerek figyelmeztető jelzéseire a társadalmi szerkezet hibás válaszokat ad. A jeleket romboló hatásként értelmezi és igyekszik kiiktatni azokat, ezzel azonban folyamatosan sérüléseket okoz környezete természetes rendszereinek, amelyek egyre komolyabb ellenhatással válaszolnak. Mindez azonban csak addig tarthat, ameddig a viszontválaszok nem haladják meg a társadalmi rendszerek teljesítőképességét. Ahhoz, hogy világosan érzékelhető legyen, miről is van szó, vegyük szemügyre egy válasz-viszontválasz sor leegyszerűsített vázlatát.

A kiindulási pontunk a folyó, mint természetes rendszer. Az adott esetben a példa jobb megértése kedvéért eltekintünk attól, hogyan is vált az emberi társadalom rendszeren kívülivé, illetve attól is, hogy maga a rendszer az emberi társadalom rendszeren kívülivé válásakor szükségszerűen megbomlik. Úgy tekintjük tehát, hogy a folyóvölgy a maga természetes működésével a társadalomtól függetlenül létezik, míg maga a társadalom csak kiesése pillanatában jelenik meg a folyóvölgy környezetében.

Az első lépcső, mondhatni a természetes állapot, a víz visszatartása és keringetése. A rendszer arányait az alábbiak szerint vázolhatjuk:

1. 80-85% ártéri erdő, (kemény- és puhafaligetek)
2. 5-10% gyep (ide nem számítva a ligetes erdők tisztásait)
3. 5-10%vizes élőhely (tó, láp, mocsár)

Az ember a maga társadalmával és gazdálkodásával idegenként érkezik a területre. Tételezzük fel, hogy a folyóvölgy lakatlan, és megérkezik egy nagyállattartó nép. Példánkban a társadalmi szerkezet a legelők birtoklásán alapul. Kezdetben a népesedési viszonyok és az állatlétszám legelőigénye nem haladja meg a terület 5-10%-át. A legeltetés szerkezete, és a kiegészítő gazdálkodási ágak, melyek a nomád állattartás esetében is jelen vannak, mégis megváltoztatják a tájat. Az új arányokat az alábbiak szerint vázolhatjuk.

1. 75-80% ártéri erdő
2. 5-10% gyep
3. 10-15% vizes élőhely
4. 1-2% szántó, kert

Mindennek alapja, hogy a szántók, kertek, települések az erdők, mégpedig a keményfaligetek helyét foglalják el, illetve, hogy a rideg állattartás elképzelhetetlen erdők nélkül. A delelés és a telelés erdőkben történik, mely kihat ezen alrendszerek további sorsára.

Amennyiben a folyamat itt megállna, a játék véget is érne. A gazdaság illetve a társadalmi szerkezet azonban a népesség növekedéséhez vezet. A növekedés egyelőre nem jár a társadalmi szerkezet változásával, csak a meglévő egységek száma gyarapodik. Önmagában e mozzanat következményeként az erdők nagyobb igénybevételnek lesznek kitéve, arányuk tovább csökken, ezúttal viszont nem a vizes élőhelyek, hanem a gyepterületek javára:

1. 70-75% erdő
2. 10-15% gyep
3. 10-15% vizes élőhely
4. 1-2% szántó

Elvben a játék e ritmusban folytatódhatna, amíg a gyepek aránya meg nem haladja az erdőkét. Adott esetben nem kizárt, hogy találnák minderre történelmi példát is. Mi azonban most más úton indulunk el. Egy bizonyos határt átlépve ugyanis a ridegállattartás e keretek között nem tartható. Kiegészítő gazdálkodásra van szükség. Amíg az emberi társadalom szorosan kötődik a természetes rendszerhez ez a kiegészítő gazdálkodás a halászat és a gyümölcstermesztés, ami egyúttal megálljt is parancsolna a legelők terjeszkedésének. Példánkban azonban e lehetőségtől megfosztottuk a folyóvölgy lakóit. E feltétel mentén elindulva a szerkezet megváltozása a letelepedéssel, azaz a ridegállattartás és az ahhoz kapcsolódó haszonvételek visszaszorulásával, és a szántóművelés előre törésével jár. Kialakul egy hármas rendszer. A jószág egy része, mely a szaporulatot és a fajta fennmaradását biztosítja, s melyet tőke jószágnak nevezhetünk továbbra is ridegen tartva marad az ártéren. Az ember a korábbi tevékenységekhez képest alig avatkozik be az életébe. Mindössze a kapcsolatot tartja fenn, s ha eteti is néha a jószágot, csak azért, hogy az állat ne feledje, ki is a gazdája. Az állatállomány más része, a haszonállat a településekhez közeli legelőkön él, estére már védett fészerbe, istállóba kerül. Az istálló azonban nem a jószág, a gazda kényelmét szolgálja. A fejést, istápolást teszi könnyebbé. Mindezzel párhuzamosan egyre nagyobb jelentősége van az állat biztonságos átteleltetésének. A tőke marha esetében alig van jelentősége annak, hogy hány állat éli túl a telet. A lényeg, hogy a fajta fennmaradjon, a kemény tél, a táplálékhiány, a vadállatok egyfajta kedvező szelekciós tényezőkként is felfoghatók. A megmaradt állomány erősebb, életképesebb lesz. A haszonállatok esetében azonban a legkisebb veszteség is megengedhetetlen. Megjelenik tehát a téli takarmány, széna és abrak formájában. Mindez a következő arányváltozásokban ölt majd testet:

1. 50-60% erdő
2. 20-25% gyep
3. 10-15% szántó
4. 10-15% vizes élőhely

A gazdálkodás rendszere a következőképpen alakul: az állattartáson belül fokozatosan nő a haszonállat szerepe, a tőke marha visszaszorul, és már csak néhány nagybirtokos, vagy a hagyományokhoz mereven ragaszkodó gazda engedheti meg magának. Egyetlen jövedelme, ha valaki vérfrissítés gyanánt felvásárol egy-egy tényész jószágnak valót az állományból. A gazdaság alapja az állattartás és a földművelés sajátos kapcsolatrendszere lesz: ha jó volt a termés a gazda terményt ad el a kialakuló piacon, és jószágot vásárol, ha rossz a termés, jószágot ad el, és terményt vásárol. A társadalom még megmarad az élelemtermelés keretei között, de a gazdasági szerkezet fokozatosan átalakul. A természethez a természetes visszajelzésekhez közvetlenebbül igazodó ridegállattartást egy összetettebb szerkezet váltja fel. E változást az alábbi sémán szemléltethetjük:

• ridegállattartás (a tenyész- és haszonállatok egyöntetű ridegtartása) → természetes szabályzók közvetlenül hatnak az állatállományra, ezen keresztül a gazdálkodásra.
• a tőke és haszonállatok elválasztása → a természetes szabályzók már csak a tőke állományra hatnak, a haszonállatok e korlát alól felszabadulnak. → változik a gazdálkodás szerkezete, megjelenik a téli takarmány, növekszik a szántóművelés jelentősége.
• legeltető állattartás, kiegészítő szántóműveléssel (a tenyész- és haszonállatok egyöntetű istállózó állattartása, téli legeltetés megszűnése és korlátozása) → természetes szabályzók teljes kiiktatása, → társadalmi szerveződés összetetté válása (piac, kereskedelem, mint alrendszer megjelenése)

A két rendszer közötti kapcsolat e folyamat során fokozatosan lazul meg. E körben mégninncsenek egyértelmű visszajelzések. Ezek ugyanis az egészséges rendszerműködés keretei között a táplálék, ragadozó, betegség szintjén jelentkeznének. Hatásukat már a rideg állattartás is korlátozza, a ragadozóktól véd, és egyfajta táplálék kiegészítést biztosít. A gazdasági szerkezet lassú átalakítása viszont szinte teljesen függetleníti magát a rendszer leglényegesebb elemeitől. Nem teljesen, de elég nagymértékben ahhoz, hogy az új szerkezet a fent jellemzett maradandó változásokat okozza a táj, azaz a természetes rendszerek szerkezetében. Természetesen az adott esetben nem függetlenedésről van szó, hanem a függőség jellegének változásáról. Ettől kezdve nem az adott életközösség (állatállomány, illetve azt az fenntartó emberek) függ a természettől, hanem az egyre összetettebbé váló társadalom egésze. Ez az elkülönülés alapozza meg a rendszerek közötti ismeretcsere zavarait, s teremti meg azt a helyzetet, amit tényleges elkülönülésként kezelhetünk. Ha e pillanatig voltak is természetszerű elemei a válasz-viszontválasz rendszerének, ez most egyértelműen megváltozik. A továbbiakban a természetes rendszerek visszahatásai egyre jobban érzékelhetővé válnak, ugyanakkor a társadalom egyre inkább támadásnak véli azokat. Elindul egy fegyverkezési verseny, melynek első lépcsője a táj működési zavaraiban érhető tetten. Amennyiben ugyanis az erdősültség kétharmados szint alá süllyed, az ártér szerkezete változni kezd. A korábbi összetett vízrendszer egyre sérülékenyebbé válik. E sérülések a vízháztartásnak a folyók és mellékvizek vízjárásában is megnyilvánuló szélsőségeiben öltenek testet. A korábbi viszonylag egyenletes vízjárású mellékvizek, kisebb erek, folyócskák egyre nagyobb árvízi hozam mellett egyre alacsonyabb kisvizekkel jelentkeznek. A folyamat sebessége attól függ, az adott térségben milyen mértékben csökkent az erdők aránya. Ahol ez nagyobb volt, ott gyorsabb. A vízvesztés nyárra el is apaszthatja a kisebb élővizeket. A növényzet itt a kiszáradó erek medrébe húzódik, miért is egy-egy nedves időszakban torlaszok, természetes gátak, mederszűkületek keletkeznek, melyek miatt a víz lefolyása lassul. A rendszer működési zavarai tehát két szinten jelentkeznek:

Egyfelől a rendszer növekvő lengésében, a szélsőséges helyzetek megjelenésében
Másfelől a korábbi tartós, folyamatos vízáramlás megszűnésében, az állóvizek felszaporodásában, a mocsarak lápok arányának növekedésében.

A szélsőségek megjelenése visszahat a gazdálkodásra. Veszélybe kerül a termelés biztonsága, miért is egyre jelentősebbé válik a kereskedelem, a kiesett termést a termőterületek növelésével kell pótolni. Mindez azonban a tájszerkezetének egyre durvább megváltoztatásával jár együtt:

1. 30-45% erdő
2. 25-30% szántó
3. 20-25% gyep
4. 10-15% vizes élőhely

Viszont ebben a helyzetben a táj működése teljesen felborul, az erdők léte egyre bizonytalanabbá válik, a vízjárás egyre szélsőségesebb, egyre jelentősebb vízfolyások válnak időszakossá. Az arányok, most már további emberi beavatkozás nélkül is nagyon gyorsan (ám tájegységenként eltérő jelleggel és mértékben) változnak:

1. 30% körüli erdő
2. 30% körüli szántó
3. 20% körüli gyep
4. 20% körüli vizes élőhely
— mint kiindulási pont, melyet nagyon gyors elvizesedés követ. A folyamat néhány emberöltő alatt a gazdálkodás teljes ellehetetlenüléséhez vezetve az alábbi arányokat eredményezi:
1. 20-30% erdő
2. 5-15% szántó
3. 20-25% gyep
4. 50-55% vizes élőhely

Amennyiben a mocsarak lecsapolása meghaladja a gazdaság, illetve az adott társadalom teljesítőképességét, a játék itt véget ér. Eljutunk egy újabb összeomlásig, mely a társadalmi-politikai szerkezetben is megjelenik. Amennyiben azonban az adott társadalmi rendszernek elegendő erőforrás (emberi és gazdasági) áll a rendelkezésére ahhoz, hogy új alrendszert építsen ki, megjelenik az adott körben a vízügyi szolgálat és megkezdődik az árvízmentesítés.

Ettől kezdve a fegyverkezési verseny egyre jelentősebb veszteségeket okoz mindkét oldalon. Esetenként teljesítőképessége végső határáig sodorva mindkét rendszert. A végeredmény tulajdonképpen már e pillanatban előre látható. A társadalom egyre összetettebb alrendszerek kiépítésére kényszerül, amit csak az erőforrások fokozatos elvonásával tehet meg. Mindez egyre nagyobb mértékben bontja le a természetes rendszereket, melyek lengései ennek következtében egyre jelentősebbek lesznek. A lengések az adottságok romlásában, a szélsőségek elszaporodásában öltenek testet, ami viszont újabb, összetettebb, tehát erőforrás igényesebb szerkezetet követel meg a társadalomtól. Példánkhoz visszatérve a mocsarak terjedése ellen gátépítésekkel és lecsapolásokkal kell védekezni. A gátak közé szorított folyó árvizei viszont fokozatos emelkednek, tehát a gátakt vénélkül kell majd emelni. A nedves időszak vizei sem tudnak akadálytalanul visszajutni a folyókba, ezt épp a gátak akadályozzák. Új gond jelenik meg, az egykori mocsarak helyén: a belvíz. Ettől kezdve a gazdálkodás alapja az adott térségben az ár- és belvízvédelem. Ugyanakkor, miután az alapvető gond nem a vízbősége, hanem egyenetlen elosztása, a vízháztartás szélsőségessé, mégpedig egyre szélsőségesebbé válása, a vízbő időszakokat egyre jelentősebb szárazságok kísérik. Megjelenik a civilizált folyóvölgyek átka, miszerint egyszerre szenvednek a víztől és annak hiányától. Mindezt az Alföld vonatkozásában az alábbi mondás érzékelteti: „Két Isten kellene ennek a tájnak. Egyik, amelyik (tavasszal) szárassza, a másik, amelyik (nyáron) árassza”. — Maga a mondás egyértelműen ismeret hiányra utal, nem két Isten kellene ugyan is a tájnak, hanem egy jó gazda, aki a vízháztartás hajdan volt egyensúlyi helyzetének visszaállítására törekedne.

Az arányok változása ettől a pillanattól kezdve esetleges és a folyamat szempontjából nem is lényeges. A folyamatos, a szélsőségek által kikényszerített emberi beavatkozások ellehetetlenítik a természetes rendszerek öngyógyítását. A rendszer egyre inkább a társadalmi szerkezet alrendszerévé válik, az erdők faültetvényekké degradálódnak, a folyók (szenny)víz elvezető csatornákká. A rendszerműködés gyakorlatilag megszűnik, miért is a társadalomnak kezelhetetlen méretű, az adott tájakon túlmutató, a globalizáció következményeként pedig az egész Földre kiterjedő rendszerlengésekkel kell számolnia, mely nem csak a vízháztartásban, de az élet minden területén jelentkezik. Egyaránt kihat a folyók vízjárására, a szélső helyzetek váltakozásának gyakoriságára, a csapadékeloszlásra és a csapadékkiválás jellegzetességeire, a hőmérséklet változásaira, a szelek gyakoriságára és jellegzetességeire, a szélirányra, a talajra stb. A hirtelen, özönvízszerű esőket, soha nem látott magasságú árhullámok, majd komoly szárazságok, végletekig alacsony vízállások követik. A rendszerlengés két oldalról is harapófogóba szorítja a társadalmat. Egyfelől védekezni kell az egyre nagyobb árhullámok ellen, másfelől el kell vezetni a vizet tavasszal a földekről, hogy azokat művelni lehessen, illetve vissza kell vezetni nyáron az egyre fogyatkozó kisvizekből, az öntözés érdekében.

A válasz-viszontválasz kapcsolatok sajátosságai már ennyiből is tisztán láthatók, még egyértelműbb lesz azonban a kép, ha megértjük a rendszerműködés lényegét és annak javító módszereit.

A folyóvölgyben a víz egyenletes eloszlását egyfelől a folyó, másfelől az ártéri erdőségek biztosítják. Lényeg, hogy a folyó hordalékkúpja tetején kanyarogjon, ártere legalább 80% körül erdősült legyen, és a meder és az ártér között állandó, mondhatni folyamatos kétirányú kapcsolat alakuljon ki és maradjon fenn. Ilyen körülmények között az ártér vize állandóan mozgásban van, nagy része csapdába esik és csak a tényleges felesleg tud elfolyni. Az erdők arányának csökkenése a vízvisszatartás lehetőségét szünteti meg. Egyre több víz tud elfolyni, így a rendszer nyárra akár ki is száradhat. Ezt a hibát szünteti meg az ártér növényzete, amikor eltömi az időszakossá váló mellékvizek medrét, szűkületeket hoz létre benne. A víz így nem tud elfolyni, nagyrészt fogva marad a területen, és ugyanúgy mérsékli a klímát, hanem is ugyanabban a mértékben, mint az egészséges tájszerkezet. Az elvizesedés kettős haszonnal jár: egyfelől az életet adó víz megmarad a területen, amely magában hordozza az egészséges tájszerkezet visszatérésének lehetőségét, másfelől fel is számolja a sérülést okozó elidegenedett vagy idegen rendszer életterét. Ez azonban a két rendszer viszonylatában élet-halálharc. Ha az elidegenedett alrendszer ki tudja védeni e visszahatást, azaz kellő energiával rendelkezik ahhoz, hogy e „feladatot” megoldja, még erőteljesebben pusztítja a természetes rendszert. Ez természetesen hasonló jellegű, csak sokkal erőteljesebb visszahatásként jelenik majd meg a jövőben. Innen nézve érthető, hogy miért is kerül az adott társadalmi-gazdasági szerkezet növekedési pályára, és érthető az is, hogy e pálya miért kényszerpálya. A növekedés, bármennyire is szeretnénk nem állítható meg, még csak nem is fékezhető, mert abban a pillanatban ránk zuhan az időközben kivédhetetlenné vált, a növekedés lehetőségétől megfosztott gazdaság teljesítőképességét messze meghaladó visszahatáshalmaz. Minderre nagyon pontosan rávilágít a tény: egyetlen XX. századi nagy árvizet sem lehetett volna gátak között tartani XIX. századi eszközökkel. Mint ahogy egyetlen XXI. századi árvizet sem lehet lesz majd a mederben tartani, ha nem bővül az eszköz park. Ugyanakkor a kérdésnek ez csupán az egyik oldala, mert a másik oldalon ott áll a kiszáradás fenyegető réme. Amitől megint csak nem tudjuk megvédeni magunkat, ha nem találunk olyan energiaforrást, mely lehetővé egyre fogyatkozó vízkészletek mellett is lehetővé teszi a biztonságos vízellátást.

Ugyanez a folyamat a céheken alapuló kézműipar esetében is leírható. A céhrendszer összeomlása illetve a manufaktúrák kialakulása hasonló társadalmi gazdasági folyamatok két oldalaként jelent meg. A háttérben ugyanaz a növekedési kényszer állt, melynek alapja, a rendszeren kívüliség, illetve a természetes rendszerektől való elidegenedés.

A céhek helyzete akkor érthető meg, ha fenti példánkba beillesztjük a kézművességet és megértjük, hogyan jutottunk el a helyben előállított kézműves termékektől a városokba összpontosuló, céhekbe szerveződő mesteremberek termékeiig. Ebben is láthatjuk a növekedési kényszert, mely nem csak a minőségben, de az egyre újabb és újabb termékekben, eszközökben is testet ölt, s végül elvezet az újabb, összetettebb társadalmi szerkezet kialakulásához, ami egyben a céhek alkonyát is jelenti. Ez az alkony azonban akkor is bekövetkezett volna, ha nem váltja le egy újabb alrendszer az ugyancsak alrendszernek tekinthető céh-világot. Egyszerűen arról van szó, hogy ez az alrendszer az adott szinten már képtelen lett volna elősegíteni a viszontválaszok semlegesítését.

A valódi fenntarthatóság a természetes rendszerek keretei között képzelhető el. Magyarán szólva akkor és csak akkor, ha a társadalom, mint a táj természetes rendszereinek alrendszere, maga is részt vesz a rendszerműködésben, illetve a rendszeren belüli ismeret-, (adat-) energia-, és anyagcserében, ha az egyes hatásokra a rendszerműködésnek megfelelő válaszokat adja.

Ha nem akarunk mindent elölről kezdeni, nem nyúlhatunk olyan példákhoz, melyek egy egységes, az adott táj adottságaiért felelős rendszert külső tényezőnek, erőforrásnak, illetve hulladéktemetőnek tekintenek. Látni kell, hogy a bonyolult rendszerek szerveződése ilyen szinten kettős hatású. Egyik oldalon valóban egyre összetettebb alrendszerek alakulnak ki, a másik oldalon viszont az alrendszerek alkotó részei egyre inkább atomizálódnak. A ma emberét számtalan szövevény kapcsolja a társaihoz, ez a szövevény azonban gépek, különféle vezetékek, eszközök rendszerén hat, miért is a kapcsolatot senki sem tudja a maga valójában megélni. Úgy tűnik, függetlenedünk egymástól, holott a függésünk egyre jelentősebb. Csak épp már egyértelműen a közvetítőkhöz köt bennünket. A természetes rendszerekben mindez párhuzamos. Az egyre összetettebb alrendszerekben az építő elemek közötti kapcsolat egyre szorosabb és egyre közvetlenebb.

Alapvetően téves következtetéseket vonhatunk le, ha az egyes társadalmi szerkezeteket, alrendszereket, a társadalom egészétől, illetve a társadalmat jellemző folyamatoktól elkülönülten vizsgáljuk. Pontosan kell látni, mi is hívta életre ezeket a rendszereket, miért születtek meg, maradtak fenn, illetve hogy eltűnésük nem ugyanannak a folyamatnak a része-e, mint a keletkezésük. A természetből vett példával a céheket egyfajta báboknak tekinthetjük, amelyből kikeltek a manufaktúrák, melyek ugyancsak bebábozódva alkották a későbbi ipar kezdeményeit. Nélkülük nem teremtődtek volna meg egy újabb, központosított gazdaság feltételei. A példa még egy tanulságot is rejt számunkra. Sajnos soha nem fordulhat elő, hogy ugyan az a kifejlett példány visszatér egy korábbi báb állapotába. A jelen helyzetben azoknak van igazuk, akik a társadalmi szintű megoldást, a növekedés helyreállításában és fenntarthatóságának megteremtésében látják. Látnunk kell, hogy a jelenlegi gazdasági szerkezet fennmaradásának motorja a gazdasági növekedés, üzemanyaga pedig a szó átvitt és szoros értelmében is a szénhidrogének és származékaik. Mindez előre vetíti a szükségszerű összeomlást, s persze azt is, hogy az adott esetben nincs társadalmi szintű megoldás.

Az olaj közeli jövőjéről

Hetesi Zsolt — Tue, 24 Nov 2009 15:08:19 +0000

A The Oil Drum-on jelent meg Tony Eriksen legújabb 2012-ig futó elemzése az olajkitermelés alakulásáról. Ez a modell a következő módon számolja ki az adott hónap olajtermelését: összeadja a meglévő mezők hozamát (melyet mindig lefele korrigál azok ürülési rátjával - depletion rate) és hozzáadja az adott időszakban belépő új mezőkből származó hozamot is. Ez a C&C (könnyű; crude & concdensate) olajra vonatkozik.

1. ábra. A C&C kitermelés 2002-től 2012 végéig. A piros vonal jelzi jelenlegi helyzetünket. Látható, hogy a C&C készletek hozama már sosem fog nőni, a mindenkori csúcs 2005-ben és 2008-ban volt. Vegyük észre, hogy az ábrán folytonos vonallal jelölt 2008-as IEA-WEO és 2009-es IEA-WEO előrejelzés mennyire más: a 2008-as még növekedést jelzett, a 2009-es pedig lassú csökkenést.

Azonban újabban nemcsak C&C olajtól függ a világ, beleszámolják már a folyékony földgáz (LNG), bioüzemanyag, olajpala és minden egyéb olajféleség adatait is, így lesz "all liquids" (mindeféle olaj/folyadék) belőle. Ezen adatok is számíthatók, és előre jelezehtőek; ez jelenik a meg a következő ábrán.

2. ábra. A Föld C&C és LNG kitermelése 2012-ig. Ez nagyjából megegyezik az all liquids kitermeléssel, és látható, hogy évi 2.4 millió hordó esés várható 2010 és 2012 között.

A folyékony földgáz (LNG) területén nem történt meg az áttörés, amit vártak: 2007-ben 7.96 millió hordó/nap (mbpd) készült belőle, 2008-ban 7.91 mbpd, 2009-ben várhatóan 7.99 mbpd készül; nem sikerült átlépni a kívánt 8 mbpd határt, pedig a tervek szerint már át kellett volna. A bioüzemanyagok két legfontosabb gyártója, a piac 2/3-át lefedő USA és Brazília összesen 1.1 mbpd-t állított elő 2008-ban. Ezeket az adatokat is belevéve a csúcs 2008-ban marad minden olajféleségre.

A jövőben beálló új mezők már nem tudják a csúcsot eltolni, vagy egy fellendülés után egy második csúcsot előidézni, csak lassítani az esést.

3. ábra. A világ teljes C&C olajkitermelése (piros), és az OPEC olajkitermelése (kék). Amennyiben beáll a feltételezett legjobb eset, aza a hátralevő tartalékok még 1100-1300 milliárd hordósak, akkor fogunk a leglassabban lecsúszni termelési lejtőn (zöld görbe).

A 3. ábra egyébként arra is magyarázatot ad, hogy miképp keletkezik az IEA közép- és hosszútávú előrejelzése. Látjuk, hogy 2015-ig az IEA is eséssel számol, utána azonban nem, mi ennek az oka?

Az IEA előrejelzési modellje kétféle. 2015-ig úgy jelez előre, mint a TOD cikke (és mi is), azaz megnézi mennyi a régi mezők hozama az i-ik évben: P(i) és az új megamezők hozama menniy lesz az adott évben: M(i) és ebből lesz a teljes évi hozam: P(i) + M(i) A régi mezők hozamát pedig csökkenti a kiürülési rátával.2015 után azonban más modell szerint kezd számolni. Felteszi, hogy elég olaj van az igények kielégítésére, és úgy számol, hogy ha van elég pénz, akkor lesz elég kitermelés is.

"A central tenet of the OPEC long-term supply perspective assessment is that resources are sufficient to meet future demand. The resource base, as defined by estimates from the US Geological Survey (USGS) of ultimately recoverable reserves (URR), does not constitute a constraint to supplying the rising levels of oil demanded in the reference case."

Azaz:

"Egy központi elem az OPEC hosszú távú ellátási perspektívájában, hogy a készletek elegendőek a jövőbeli igény ellátására. A jövőben összeségében elérhető (URR) készletbázis, amint azt az USA Geológiai Szolgálatánál neveziknem tartalmaz kényszert a növekvő olajigények kielégítése felé a referencia forgatókönyvben."

Szóval elhiteti, hogy az OPEC-országok és az USGS becslései jók a világ olajkincsére, van elég olaj fedezni az igényt. (Egyébként már most sincs...) Egyébként mindkét hivatalos hely adatai konfúzak, becslései nem megbízhatóak; az OPEC készletbecslése pedig csalásgyanús.

Összevetésül itt a saját modellünk is, 2008 októberéből:

Lesz-e újabb orosz-ukrán gázvita, lesz-e gázhiány a télen?

Hetesi Zsolt — Wed, 18 Nov 2009 17:52:27 +0000

A The Oil Drum egy párizsi szakértője terjedelmes elemzést tett közzé a várható orosz-ukrán gázhelyzetről, a várható vitáról, mi ebből csak egy rövid összefoglalót adunk.

Amíg az európai kormányok a felszínt veszik csak észre, amely szerint Ukrajna tranzitdíjat szed a gázért, ami nem mozog annyira föl-le, mint a gázár, és emiatt az eltérés (gázár-tranzitár eltérés) miatt állandó viták vannak, addig nem várható, hogy a valódi hatásos lépsek megtörténjenek.

A háttérben ugyanis hatalmi-pénzügyi körök is állnak, amelyek szintén ugyanazt a gázrendszert használják, amit a hivatalos energiatovábbító ipar is, csak épp ők leszedik róla saját hasznukat. Mind a kijevi, mind a moszkvai vezetésben vannak olyan pénzügyi körök, akik maffiamódszerrrel uralják a gázpiac egy részét, saját ipari berendezéseik, gyáraik vannak és ehhez szükségük van gázra, stb.

Ezt a lehetetlen helyzetet egyébként a GAZPROM és menedzserei idézték elő, mert a "nem hivatalos" üzletekbe nagy gázfogyaztókat vontak be Ukrajnából, ezzel szinte lehetetlenné téve, hogy az ukrén Naftogaz fizessen. Bizonyos ukrán fogyasztók olcsóbban kapják a gázt ezen a "nem hivatalos" úton át, mint a Naftogaztól, azaz szembemennek a nemzeti érdekkel is, és lehetetlenné teszik, hogy Ukrajna időben fizessen és a megfelelő pénz maradjon a gázvezetékek karbantartására, amik a Naftogaz kezelésbéne vannak. Ezzel a GAZPROM a Naftogazt lehetetleníti és pénzt szipkáz el Ukrajnából. Ráadásul ezek a nagyfogyasztók (főképp acélipari cégek) mindenki más előtt férnek hozzá a gázhoz, azaz ha szűken jön a gáz, nem a lakosságé az elsőség, de még csak nem is Európáé, hanem az övék.

Ezen a háttérfronton zajlik az igzai küzdelem, a Nyugat hibája, hogy ezt nem veszi tekintetbe.

Mivel mindkét félnek valamennyire érdeke ennek a helyzetnek a tartós fennmaradása, borítékolható az újabb színház a felszínen, ami a háttér ismerete nélkül aligha érthető. Szóval -írja az elemzés - valószínűleg januárban újabb időszakos szállításkimaradás várható Európa felé. Nagyobb bajt most sem okoz, mert a tározók tele vannak, de megint lesz miről írni.

Ha mindenáron el akarja az EU kerülni az ilyen helyzeteket, be kell látnia, hogy a "nem hivataols" üzletek felszámolása Ukrajna és Oroszország viszonyában lehetetlen, tehát a következőket kellene lépni:

Amelyik kis közép-európai országnak nincs gáztározója, jó ha épít
Le kell állni az egyébként olcsó, hamar megtérülő gázerőmű építéssel Európában

Látható, hogy 2000 óta kétféle erőmű épült Európában: gáz (világoskék) és szél (sötétkék).

Összefoglalva:

Újabb gázválság várható télen Ukrajna és Oroszország között, az EU megint nem fogja megérteni az okokat
Még több figyelmeztetés fog felbukkani az európai gázpiac deregulációjára (mely egyébként fogyasztásnövelő hatású) a kiuútkeresés helyett
Némely kis országot leszámítva nem lesz gázhiány
Az oroszok ismét eljáttszák a szigorú üzletfél szerepet
Ukrajna összezavartnak fog tűnni
A politikusok szövegelése a megszokott lesz, megoldási igény nélkül, hisze végül csak megérkezik a gáz és megoldódik a dolog.

Az igazi tanulságokat senki nem fogja levonni.

Mi a teendő?

Molnár Géza — Thu, 12 Nov 2009 15:05:07 +0000

Három részes elemzésünkben az esélyeket és a lehetőségeket követtük végig, anélkül azonban, hogy akár egyetlen gondolat erejéig felvetettük volna, mit is tehetünk ilyen helyzetben. Mindez persze nem véletlen. A helyzet elemzésben lehetőséget kívántunk termetenni mindenkinek, aki a vázolt gondolatmenetet követni akarja, hogy maga gondolja végig, mi is vár ránk tulajdonképpen, és ha megtette, egyéni kiutat találjon. Meggyőződésünk ugyanis, hogy a jelenlegi helyzetben közös, ha tetszik általános kiutak nincsenek.

A Titanic katasztrófájának van egy igen érdekes fejezete, melynek főhőse egy hajópincér, aki a végső pillanatokban valahol a raktár szinten leült egy láda whiskey társaságában és várta az elkerülhetetlen véget. Egyik üveget szopogatta el amásik után, s tán abban is biztos volt, soha többé nem fog kijózanodni. Amikor a hajó elsülyedt, még mindig ott ücsörgött tán épp egy lépcső tövében. Amikor a hajó süllyedni kezdett, törzse megrepedt, őt egy légbuborék a felszínre vetette. Egy ideig úszkált, aztán valahogy felkerült egy mentőcsónakra, s végül a Cárpátia gőzösön tért magához. Első gondolata az volt: még sem süllyedt el a hajó...

Különböző stratégiák vannak - mondhatnánk erre Gardfielddel. A hajópincérünk esete, még hacsupán mese is volna, jól példázza, milyen eséllyel élhetjük át az előttünk álló válságot. Sok esetben öntudatlanul, mindenféle felkészültség nélkül is történhet velünk valamiféle elképzelhetetlen csoda, s persze előzetes felkészülés, holt biztos taktika mellett is elnyelhet bennünket a tenger.

A példákon túllépve az első mozzanat, amit tudomásul kell venni talán az: a körülményeken nem változtathatunk. A társalmi szerkezet megváltoztatása messze meghaladja erőnket. Úgy vélem, erre kár is időt pazarolnunk. Gyökeres átalakításokranincs lehetőség. Hasonló a helyzet embertársainkkal is. Aki nem készült fel a változásokra, nem hiszi el, hogy élete egyik pillanatról a másikra gyökeresen átalakulhat, nem fog hallgatni ránk. A meggyőzésére tett kísérletek csak ellenállását fokozzák. Itt sincs tere az értelmes cselekedetnek. Különösen olyan helyzetben nehéz ezt belátni, amikor a látót közvetlen érzelmi szálak fűzik a fejét következetesen a homokba dugókhoz. Ezzel együtt nem szabad semmit erőltetni.

Eddig sorra vettük, mit nem érdemes megkísérelni. Nem érdemes a társadalmi szerkezetmegváltoztatására törekedni, illetve nem érdemes kétkedő embertársainkat győzködni. Mi marad akkor nekünk?

Először is saját magunk meggyőzése. Erre szolgált a korábbi három részes elemzés. Hogy elhitessük magunkkal, akik már látjuk a válságot, átérezhetjük a mélységeit, hogy a helyzet komoly, és változtatnunk kell. Tán még pont időben, ha épp el nem késtünk. Ennyi egyelőre elég is.Ezt követően azt kell átgondolni, személy szerint én (is itt az "én" pont arra vonatkozik aki e szösszenetet épp olvassa) mit tehetek azért, hogy a folyamatok ne sodorjanak el, hogy a felszínen maradhassak.

Ahhoz, hogy az elkövetkezendő évtizedeke átélhessük (túl élni nem lehet, hisz az ember halandó), elsődlegesen magunkat kell megváltoztatnunk. Ha tetszik, ha nem gyökeres életformaváltásra van szükségünk. Ennek első lépéseként el kell jutnunk odáig, hogy saját létfeltételeinket önmagunk alakítsuk ki. Magyarán: hogy tényleg megálljunk a saját lábunkon.

Ha ezen az úton indulunk el, láthatjuk, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat. Ha komolyan vesszük, hogy a saját lábunkon akarunk megállni, ki fog derülni, hogy egyszerűen képtelenség. Társdakra van szükségünk. Magyarán szólva a saját magunk megváltoztatására irányuló tevékenység mellett, el kell kezdeni annak a kisközösségnek a kialakítását, amely tényleg lehetővé teszi a jelenlegi társadalmi szerkezetektől való függetlenedést. Nevezhetnénk mindezt bárkaépítésnek is.

Az első lépés tehát: nézzünk szembe önmagunkkal és döntsük el, e téren meddig akarunk elmenni. Megoldás lehet az előadások tartása, a komoly válságkutató, -kezelő munka is. Igaz, ennek olyan látszata van, mintha az ember ülne a Titanic kaszinójában, szürcsölgetné a kávéját, borát, üdítőjét koktélját, kinek mi jut, s közben arról győzködné utastársait, hogy menjen ki a jeges szélbe, hagyják el a most viszonylagos biztonságát, mert a hajó elsüllyed, és akkor, amikor ez mindenki számára nyilvánvaló lesz, már nincs segítség. Ez viszont hiteltelenné teheti az embert. Erre számítani kell. Aki ezt az utat választja, vegye fel a kapcsolatot olyanokkal, akik a mentőcsónakoknál serénykednek, akik már kint a viharos tengeren készítik elő a menekülők útját. Ebből persze következik, hogy ilyen embereknek is kell lenniük. Ha ezt meg tudjuk tenni, a szalon melegében italzók egyszerre hőssé válnak, akik tudatosan (vagy félig öntudatlanul) osztozni készülnek a Titanic sorsába, csak azért, hogy minél több embert indítsanak el a mentőcsónakok felé. (Azt hiszem, a válságkutatók sorsa szükségszerűen ez lesz, ne féljünk hát felvállalni. Még akkor sem, ha most még kényelemszeretetből ücsörgünk itt a szalonban. Hogy gyávák, avagy hősök leszünk-e úgy is csak az utolsó pillanatok eseményei mutatják meg.)

Ha tovább tudunk lépni, az előadások tartását összekapcsolhatjuk konkrét példák szervezésével. Talán olyasformán, mint a MAG (Mintaként Alkalmazott Gondviselés) Bárkaprogramja teszi.Látni kell itt már egy lépéssel tovább léptünk. Nem csak küldjük az embereket a bizonytalanba, hanem legjobb tudásunk szerint igyekezzük őket felkészíteni, s lehetőleg a túléléshez most nélkülözhetetlennek látszó tudással és eszközökkel is felvértezni. Itt visszautalva részeges hajópincérünk példázatára, látnunk kell, hogy bármilyen megoldás szóba jöhet. Ne vessük meg azokat, akik megfelelő mennyiségű whiskey-vel akarják ellátni a menekülőket. Különböző stratégiák vannak, és most nem sejthetjük melyik lesz a nyerő. Mi magunk mindenesetre csak olyan programot válasszunk, amelyikben hiszünk. Ezen a téren nagyon fontos, hogy ne győzködjük egymást, ne azt bizonygassuk, hogy a többi kezdeményezés miért rossz. E téren nem mehetünk biztosra. Minél többféle kezdeményezés indul el, annál nagyobb az esélyünk. Fel kell fognunk, hogy kevés az időnk és az erőnk az egymással való vitára. Ha egy program nem tetszik, mást kell választani. Ha e téren adhatok egy tanácsot, azt sem kell feltétlen úton-útfélen indokolni, hogy miért utasítunk el egy kezdeményezést. Egyszerűen tegyük a dolgunk, a legbiztosabbnak tűnő bárkaépítéséhez csatlakozzunk, vagy ha egyikben sem bízunk, kezdjünk saját magunk új bárka építésébe.

De ez már a következő lépés. Természetesen e megoldásokat össze is kapcsolhatjuk. Délután kettőtől négyig ülünk a szalonban, és mindenkit arra bíztatunk, hogy építsen mentőcsónakot, négytől hatig mi is csólnakokat építgetünk, hattól hajnali kettőig segédkezünk a mentőcsónakok vízrebocsátásában, aztán kialusszuk magunkat, hogy másnap új hírek, lehetőség elméletek kutatásával kezdjük a napot, és kettőkor ismét ott ücsöröghessünk a szalonban.

A megoldás kulcsa az egyének kezében van, mindenkinek magának kell elindulnia az úton, de feltétlenül szükség van útitársakra. Csak az a bárka állhatja ki a viharos óceán okozta megpróbáltatásokat, melynek legénysége összeszokott. Elszakadva a példánktól, a legfontosabb, hogy azok az emberek, akik létre akarják hozni a saját bárkájukat, lehetőség szerint saját két kezükkel, mindenféle komolyabb gépi segítség nélkül tegyék. A magam részéről azért tanácsolom mindezt, mert úgy gondolom, hogy nem az épületek, nem az így kialakított infrastruktúra segíti a változások át és megélését, hanem a megépítés során szerzett tudás. E tudás többféle:
• látjuk, hogy ilyen eszközöket kell beszerezni ahhoz, hogy épületeket, ólakat, gazdasági eszközöket, szerszámokat hozhassunk létre
• ezek kialakítása során tapasztalatot szerezhetünk, és olyan körülmények között szembesülhetünk a hibáinkkal, amilyenek között ez nem kerül az életünkbe
• megismerhetjük egymást és saját magunkat is, minden korlátunkkal, erényünkkel egyetembe.
• láthatjuk, kikkel nem tudunk együttműködni és e téren még többé-kevésbé következménymentesen válthatunk.

A megoldás tehát kb. a nulláról indulva egy tanya, egy élettér kialakítása, ideértve a gazdasági alapok megteremtését is. Célszerű mindezt úgy tervezni, hogy a jelenlegi körülményekhez is igazodjon, de ne ez legyen az elsődleges. Meg kell találnunk egy egészséges arányt. Egy két három családból álló közösséget a mai körülmények között is el tud tartani száz hektár körüli legelő a megfelelő állatállománnyal és négy öt hektár körüli szántóval kiegészítve. (Lehetnek más kiindulási alapok is, valamiféle kézműves tevékenység, a lényeg, hogy az ember a saját két kezére és ne a pénzre alapozzon.) Ahhoz azonban, hogy ez a gazdaság tényleg fenntartható legyen, nagyon sok mindenről le kell mondani: víz, áram, gáz, tv, tán a kocsi is, és mindarról, amit ezek megkönnyítenek. Ezeket a körülményeket nagyon alaposan végig kell gondolni., Egyfelől azért, mert ha túl sok elemét akarjuk megtartani a mai életformának, akkor előbb-utóbb visszakeveredünk oda, ahonnan elindultunk, másfelől, ha túl kevés elemét és túl hirtelen, akkor belefásulunk, és azért menekülünk „vissza a városba: mert ott meleg van nyugalom és fény”

Összegezve nincs közös, mindenki számára egyaránt vállalható megoldás. Itt is csupán forgatókönyvek, vagy inkább csak forgatókönyv-ötletek vannak, melyek közül választanunk kell, és melyeket nekünk magunknak kell kidolgoznunk. Aki kész bárkába akar beülni, csalódni fog. Ettől már az is jobb ha a részeges hajópincér útját választja.

Breaking News 2. Az IEA és az EIA házatájáról

Hetesi Zsolt — Wed, 11 Nov 2009 11:04:33 +0000

Az IEA vezető közgazdásza Faith Birol még korábban nyilatkozott úgy, hogy "2012-re a fölös (tehát hiány esetén még további termelésnövelést lehetővé tevő) kapacitás teljesen el fog tűnni, és legkorábban 2015-re 10 millió hordó/nap kitermeléscsökkenés várható." Ez a csúcshozam 12%-a.

A Seeking Alpha cikkírója egy tanulmány kapcsán levelezett Stephen Harveyvel, aki az USA Energiaminisztériumában az Olaj és Gázhivatal vezetője, és a következő választ kapta:

"Sok olyan kényszerítő érv van, mely az olajkészletek elérhetőségének nehezedésére vonatkozik, és ez a jövőben a történelmi kitermelés alakját egy haranggörbéhez teszi hasonlatossá. Azaz nagyon is elképzelhető, hogy az olajhozam-csúcs kábé most van."

E két idézet olyan forrásokból származik, ahol eleddig hivatalosan legalábbis tagadták a csúcs létét az elkövetkező 20 évben. A következmények nyilvánvalók.

Mi vár ránk tulajdonképpen? - 3. rész "Ember voltunk hanyatlása"

Molnár Géza — Wed, 11 Nov 2009 09:19:08 +0000

A cím Konrád Lorenz művére utal, s nem véletlenül. Ha a mai válságot összehasonlítjuk bármelyik korábbi összeomlással, legyen szó bár a maja városokról, az inkákról avagy Rómáról, azt látjuk, hogy az ember egyetlen alkalommal sem volt ily mértékben kiszolgáltatva a maga alkotta társadalmi-gazdasági szerkezetnek, és ennyire távol az őt termető természettől. Mindezt egyfajta háziasításként, elembertelenedésként is felfoghatjuk. Hamvas Béla szavaival élve: amiről „a jelen történeti pillanatban szó van, az a tömegesen fellépő embertelenné válásnak olyan legázoló ereje, amely elől kitérni éppoly kevéssé lehet, mint feltartóztatni. Hogyan? Van érző lény, aki látja, hogy egész népek észtvesztő sebességgel zuhannak az emberi lét alá, és szótlanul megállja? De van olyan ostoba, aki látja, hogy egész népek, mint lavinák gurulnak le a hegyről, amelyre százezer év alatt kapaszkodtak fel és azt higgye, ha ő kiáltozni kezd, a lavina meg fog állni? Mindenképpen arról van szó, hogy az emberiség túlnyomó nagy része az emberiség körét elhagyni készül. A népek nagy része leszakad és elmerül”. Elmerül, mert megszűnt körötte a közeg, mely fenntartotta, s mindez benne is mélyre ható változásokat indított el. Konrad Lorenz szerint „Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető természetet vandálmódon elpusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz. Sajnos azonban azt fogja utoljára észrevenni, hogy ennek a barbár folyamatnak a során milyen lelki sérüléseket szenved. Az élő természettől való általános és gyors elidegenedés nagyban felelős a civilizált ember esztétikai és erkölcsi eldurvulásáért.” s mint látni fogjuk fizikai leépüléséért is. Embervoltunk hanyatlása a válság következménye, de egyben oka is, s egyben kérdésessé teszi meg-, illetve fennmaradásunkat is.

Az összeomlás lehetséges forgatókönyveit vizsgálva eddig nem ejtettünk szót a legfontosabbról, az emberi tényezőről. Ugyan utaltunk már rá, hogy az ember ma oly mértékben szolgáltatja ki magát egy életformának, amire a történelem során eddig még nem volt példa.

De mit is jelent ez a valóságban?

Ha egy mondatban akarnám összefoglalni, azt mondhatnám, az ember még soha nem állt ilyen messze a természettől, mint mainapság, ami egyben azt is jelenti, a körülmények akár csekély változása is készületlenül éri. Vegyünk itt egy egyszerű példát. A második világháború zűrzavaros korszakaiban a front átvonulásakor és az azt követő időszakban több helyen ellehetetlenültek a mezőgazdálkodás korábbi feltételei. Az iparszerű nagybirtokok képtelenek voltak termelni. Ezzel szemben a kisparaszti gazdaságokban a termelő eszközök részleges kiesése mellett is kísérletet tettek élelemtermelésre. Ahol volt állat, ott az emberek egymást kölcsönösen segítve szántották fel a földeket, ahol pedig még az sem maradt egymást fogták az eke elé. A rendszer megszilárdulása után a város még évekig (kis túlzással, illetve a háztáji gazdálkodást is ideszámítva: évtizedekig) abból élt, amit a korábbi gazdálkodási formáktól el tudott venni, magyarán a padlás előbb fizikai, majd virtuális lesöpréséből.
E folyamatnak két komoly tanulsága is van. Egyfelől az együttműködés, illetve az arra való hajlam és képesség, a másik viszont az élelemtermelés és élelmiszeripar ellentéte. Mindkettő szorosan kapcsolódik „ember voltunk hanyatlásához”

Kezdjük talán az élelemtermelés megszűnésével. Hogy ez milyen veszélyeket rejt magában azt korábban érintettük, nem számoltunk viszont azokkal a közvetlen következményekkel, amelyeket saját bőrünkön érezhetnénk, ha nyitott szemmel járnánk a világban, illetve ha nem lassan észrevétlenül változtak volna meg a körülmények.

Itt mindenféle további elmélkedés helyett egy gyakorlati példával igyekszem megvilágítani a helyzetet.
Néhány évvel ezelőtt egy tábor keretében három-négy napon át a kis paraszti gazdálkodáshoz kapcsolódó mindennapi munkát kellett végezni néhány fiatalnak. Az eredmény siralmas volt. A jelenlévők közül szinte senki sem bírta végig a munkát. A tábort követően a szervezők, akik többé-kevésbé helytálltak, a tanulságok levonásakor a mai ifjúság elkorcsosulásán keseregtek. Egészen addig, amíg valaki fel nem vetette, hogy ők maguk hasonlóképp nem bírnák a versenyt a korábbi nemzedékekkel. Végül is arra a megállapításra jutottak, hogy az ember állóképességének folyamatos leépülését figyelhetjük meg.

De vajon mi lehet ennek az oka?

Első körben nyugodtan ráfoghatjuk mindezt az életmódra. A mai ember ül a számítógép előtt, nem fizikai, inkább szellemi munkát végez. Még ha szántó-vető, akkor is inkább a gépek dolgoznak helyette. Mindez akár magyarázat is lehetne a jelenségre. A valóságban azonban inkább kölcsönhatásról van szó. Egymást erősítő mozzanatokról. Tény, hogy a gyermekek az adott esetben kevesebbet mozognak. A mozgáshiány azonban összefügg az erőnlétükkel, állóképességükkel. Ha egy gyermek olyan tevékenységet folytat, ami meghaladja, vagy csak megközelíti teljesítőképessége határait, elmegy tőle a kedve. A mozgásszegény életmód és az erőnlét nem egyoldalúan függ össze, inkább kölcsönhatásról, mint sem egyedi meghatározottságról beszélhetünk. Azaz az életmód következtében romolhatnak fizikai adottságink, miközben a romló fizikai adottságok miatt menekülünk ehhez az életmódhoz. Adottságaink romlása viszont élelmiszereink tápértékének visszaeséséből is következhet. Az iparszerű termelés eredményessége elsődlegesen a terméshozamok mennyiségi növekedésében mérhető. Ugyanakkor nagyon kevesen vették maguknak a fáradtságot ahhoz, hogy megvizsgálják, mi is történik ezzel párhuzamosan a minőséggel, az elfogyasztott élelem tápértékével?
Vegyünk egy egyszerű példát, a búza beltartalmi értékét. Amióta az emberiség termelni kezdte ezt a növényt, tápértéke folyamatosan csökkent. Eleinte alig észrevehetően, aztán pár évezredre visszatekintve már mérhetően, az elmúlt pár évszázad vonatkozásában pedig ugrásszerűen. Ma ahhoz, hogy annyi tápanyagot illetve tápértéket juttassunk be a szervezetünkbe, mint amennyit mondjuk az 1800-as évek végén egy szelet kb. 20dkg-nyi kenyér tartalmazott, megközelítőleg 6 kg-ot kell megennünk. S a jelenség valamilyen formában minden élelmiszeripari termékre jellemző. Fizikai adottságaink romlásának egyik oka az elfogyasztott élelmiszer(ipari termékek) minőségének fokozatos mára már ugrásszerű romlása. A mozgásszegény életmód oka, hogy a mozgás ilyen körülmények között nem okoz örömet, illetve, hogy sérülékenyebbé válunk mind fizikai, mind szellemi-lelki téren. Maga az életmód aztán ráerősít e folyamatra. A következmény Konrád Lorenz szavaival élve a háziasított ember.

A folyamat másik oldalán az együttműködésre való hajlam és képesség áll. Ha az ember saját maga kísérli megtermelni az élelmét, rögtön nyilvánvalóvá válik az erre való képtelensége. Az ember egymagában nem tudja ellátni magát. ha valaki netán egyedül műveli a kertjét, és úgy gondolja e téren tévedünk, kérem tegye meg, hogy csupán egyetlen téli hónapban nem vesz magához semmilyen más élelmet, csak azt, amit maga termelt meg. (Tehát olyat sem, aminek az előállításában más akár önként, mint segítő, akár mint fizetett alkalmi munkás vett részt) A kis paraszti gazdálkodások még a háztáji idején sem személyes, inkább közösségi vállalkozások voltak. A környezetemben szétnézve azt láttam, hogy általában egy család, de legalább két ember összehangolt munkáját igényelték. Igazán ott működtek jól, ahol legalább 4-5 ember vett részt a tevékenységben, ahol ettől kevesebben voltak, ott egyre több részműveletet kellett pénzben megváltani. Terményt venni, vagy a földet műveltetni. Gyulai Iván mindezt úgy fogalmazta meg, hogy az ember elhitette magával, hogy a gépek segítségével megáll a saját lábán is, holott csak annyi történt, hogy így a személyes, embertársainktól való függést felcseréltük egy személytelen, számunkra áttekinthetetlen „gépszövevénytől”, illetve társadalmi kapcsolatrendszertől való függésre. E függést éljük meg függetlenségként. Mindez egyfelől komoly csapást mér az együttműködésre való hajlamainkra illetve képességeinkre, másfelől a kapcsolatrendszer szétzilálódása nem csak életmódunk, de teljes világképünk, lelkivilágunk összeomlásához is vezet. E jelenség egyébként most is megfigyelhető azoknál a városi értelmiségieknél, akik valamilyen szerencsétlen módon képesek ezt átérezni. Egyikük sem meri ugyanis felvállalni, hogy a számára láthatatlan kapcsolatrendszertől való függést, az embertársaitól illetve a köztük kibomló együttműködés különböző formáitól való közvetlen függésre cserélje fel.

Mire is kell tehát felkészülnünk?

Amennyiben a rendszer sérülése egy bizonyos általunk nem mérhető és előre nem jelezhető fokot meghalad, magyarán túl jut saját billenési pontján, a rendelkezésre álló olaj és termelőeszközök nagyságrendjétől és arányától függetlenül is összeomlik.

Ez az összeomlás az élelmiszeripar megszűnésében ölt testet.

Ahhoz, hogy e jelenség minden következményét megfelelően értékeljük tudnunk kell, hogy ma elsődlegesen életmódunk következtében egy egyszerű háztáji gazdálkodás kialakítására sem vagyunk képesek, ennek ma hiányoznak az eszközei (szerszámok, igák, igavonók), nincs meg az eszközöket előállító és fenntartó háttéripar, és végső soron belőlünk is hiányoznak azok a fizikai, szellemi és lelki képességek, melyek egy ilyen gazdálkodási formához való visszatérés alapfeltételei lennének.
Mindez összességében azt vetíti előre, hogy az összeomlás első lépcsője nem Mad-Maxszerű, hanem attól sokkal borzasztóbb rémálom lehet, s a javulások csak ezt követően a mai emberiség talán ezrelékekben mérhető túlélői körében várhatóak.

Hogy mindez mennyiben mítosz?

Természetesen nem hisszük, hogy valamennyi hatótényezőt tá tudtuk itt tekinteni. A jelenlegi folyamatok ismeretében azonban úgy véljük, az itt vázolt kép tűnik a legvalószínűbbnek. De hogy gondolatmenetünk tiszta és világos legyen, az alábbiakban összefoglaljuk még egyszer, mire is alapoztuk mindezt.

1.) A mai rendszerben sajátos növekedési kényszer figyelhető meg. Erre két példát is hozhatunk. egyfelől a Tisza szabályozása: látni kell, hogy egyetlen nagyobb XX. századi árvizet sem tudtunk volna megfogni XIX. századi eszközökkel. Magyarán a természeti folyamatokba történő beavatkozásaink visszahatásainak kivédése egyre komolyabb eszközöket és egyre több energiát igényel. Amennyiben e téren a társadalom teljesítőképessége csökken, e visszahatások egyszerűen elsöprik a fennálló társadalmi-gazdasági rendet. Ami e példához csatlakozva azt is jelenti: a Tisza völgy jelenlegi tájhasználata szükségszerűen fog összeomlani a nem túl távoli jövőben.
A második példa szorosan idekapcsolódik. A tájhasználat ugyanis nem csak,és nem is elsősorban a Tisza mentén kötődik a növekedéshez. Vegyük akár mondjuk India, akár a Duna-Tiszaközi homokhátság példáját, csak addig van lehetőség itt az iparszerű művelésre, még a kutakból el nem fogy a víz, illetve amíg van elég energia a jelenlegi túlhasználat fenntartására. Maga a túlhasználat egyre energia igényesebb egyre érzékenyebb az energiaingadozásra. Minderről már volt szó. Most a helyzet jobb megvilágítása érdekében idézzük ismét James Howard Kunstler szavait: „Az éghajlatváltozás szaporítani fogja az alternatív üzemanyagokkal kapcsolatos hatalmas problémákat is. Amint ezt írom, az amerikai gabonaövezetet ádáz nyári aszály sújtja. A kukorica és a szója fonnyad Minnesotától Illinoisig, a búza kiég a Dakotákban és Kansasban. Ezzel egyidejűleg a mezőgazdaság "inputjainak" költsége a dízelolajtól a földgázból készülő műtrágyákon át az olajalapú rovarirtókig 2003 óta egyenletesen emelkedik, nagy fejfájást okozva a farmereknek. Az időjárás és az olajárak egyaránt leszorítják a terméshozamainkat, miközben a mezőgazdaság második világháború után kialakult ipari modellje egyre fenntarthatatlanabbá válik.”

2.) A növekedés üzemanyaga az olaj. A mai körülmények között úgy tűnik, ez semmivel sem helyettesíthető. Viszont a növekedési kényszer miatt a státus quo megőrzéséhez annyi olajra van szükség, amely nemcsak a növekedést magát, de annak fokozódó ütemét és képes biztosítani. Ha ez nem történik meg a rendszer szövete szétesik.

3.) A rendszer a jelenlegi körülmények között képtelen helyi szintű élelemtermelésre. Ennek okai

a.) a túlhasználat miatt nagy területeken a hagyományos eszközökkel már semmi sem termelhető, vagy ha igen, csak a korábbi nagyságrendekhez képest elenyésző mennyiségben

b.) a helyi termelésnek nincsenek meg a feltételei, hiányzik az eszközállomány,

c.) a mai ember felkészületlen, képtelen megtermelni az élelmét, ehhez nincsenek meg sem a fizikai, sem a lelki, sem a szellemi adottságai.

4.) Az emberek együttműködési készsége megszűnt. (Bár feltételezhetjük, hogy kényszerhelyzetben e téren jelentős változások lehetnek, az együttműködések gyakorlati példái arra engednek következtetni, hogy e téren számos meglepetés várható, még azok számára is, akik azt hiszik, hogy képesek az együttműködésre).

5.) A természetes rendszerek sorra összeomlottak. Mára gyakorlatilag képtelenné váltak saját arculatuk, adottságaik megőrzésére, fenntartására. Mindezt az ember globális változásokként éli meg. Ezek a változások egyszerre lehetetlenítik el az iparszerű tájhasználatot, és teszik kínkeservessé a korábbi, természetes tájhasználathoz való visszatérést. Azt is mondhatnánk, nincs természetes táj, amihez igazíthatnánk a tájhasználatot. Ez nyilvánul meg a Kárpát-medencében pl. a vízháztartás szélsőségeiben, illetve abban a tényben, hogy a csapadék lassan kiszorul a vegetációs periódusból. A folyamat egyre jellemzőbben nyilvánul meg e formában, ami nem csak az iparszerű tájhasználat összeomlását vetíti előre, hanem a jelenlegi létfeltételek megszűnésére is utal.

Mindaz, amit hozzáfűzhetünk a kérdéshez az itt felvetett alapproblémák ragozása illetve értelmezése. Ezzel együtt az időpontok tekintetében számos kérdés merülhet fel. Jóslásokba nem bocsátkoznánk, csupán annyit szögeznénk le, a jelenlegi folyamatok viszonylag zárós határidőn belül teljes összeomlást sejtetnek.

BREAKING NEWS! Az IEA-nál beismerték: az olajmezők kimerülése gyorsabb, a felfedezések üteme lassab az előre jelzettnél

Hetesi Zsolt — Tue, 10 Nov 2009 23:26:01 +0000

Az IEA 2009-es elemzése a napokban esedékes. Eleddig csak mi, az úgymod "sötéten látók" (doomerek) mondtuk, hogy az IEA jövőbeli projekciói jelentősen túlbecslik a felfedezéseket, és alábecslik a régi mezők átlagos kiürülési rátáját.

Nemrég az IEA még azt tette közzé, hogy 2030-ig töretlenül nőni fog az olajtermelés, köszönhetően az új felfedezéseknek, a nem hagyományos készletek kiaknázásának és a földgázcseppfolyósításnak.

Az IEA korábbi becslése a jövő kőolajtermeléséről. A sötétkék a meglévő mezők hozama (az ábrán 4,5%-os évi ürülési rátával). A világoskék a még be nem csövezett új mezők, a piros még felfedezve sincs, a fekete a bővített technikával termelhető ki, a narancs az olajhomok, pala stb, a zöld a folyékony földgáz. Az ábra szerint semmi baj, 2030-ig töretlen a növekedés. A kiszivárgott tények mást mondanak, az ábra messze túlzóbb a valóságnál.

Egy az IEA-t elhagyó, névtelenségbe burkolózó szakember azonban ezekkel homlokegyenest ellenkező dolgokat közölt. Az IEA berkein belül egyre több szakértő elégedetlen az IEA politikájával. Szerintük nem célszerű arra hivatkozva elhallgatni a dolgokat, hogy pánik törne ki.

A szakértő elmondta, hogy főképp az USA erős nyomására az IEA több felfedezést prognosztizált, mint amennyi a tudományos tények alapján várható lenne, illetve alábecsülte a régi, meglévő mezők ürülési rátáját. (Az ürülési ráta egy százalékos adat, mely mutatja, hogy egy adott évben hány %-al termel a mező kevesebbet, mint az előző évben.) Az IEA fenti ábrájáról 4.5%-os ürülést lehetett leolvasni, a 2008-as jelentés számszerűen viszont 6.7%-ot tartalmazott, tehát már lehetett sejteni. valami nem tiszta a háttérben.

A valóság még rosszabb, állítja a forrás. Az ürülési ráta ettől is nagyobb. A "peak oil" sokkal közelebb van, mint hinnénk. Az Ügynökség előre megfontoltan vezette félre a világot, és ebben a hatalmát az olajra és annak birtoklására építő USA mint egy házőrző kutya, működött közre. Mindez megkérdőjelezi még a 2009-es (eleddig nem közzétett, de esedékes) elemzés pontosságát is.

2005-ben azt állította az IEA, hogy 2030-ra 120 millió hordóra emelkedik az olajkitermelés ha mindent beleveszünk (all liquids), majd először 2007-ben 116, tavaly pedig 105 millió hordóra csökkent az előrejelzés. A kifele egyelőre nem közölt belső adatok szerint azonban még 90-95 millió hordó is nehezen képzelhető el a valós adatok tükrében, amik úgy látszik, szupertitkosak. A csúcs tehát vagy történelem, vagy a nagyon közeli jövő eseménye.

A hírre soka jelezték, hogy sejtették: az IEA adatai "kozmetikázottak" és a helyzet rosszabb. Egy brit parlamenti képviselő úgy nyilatkozott, gyanúja megalapozottá vált. De pl. a brit kormány a mai napig inkább fogadja el az IEA adatait, mint másokat. (A cikk eredeti hosszabb forrása: The Guardian)

Persze mindezt már sokan előre megmondták (mi is). Colin Campbell 2004-ben Párizsban jelentette ki: ha kiderül az igazság az olajjal kapcsolatos adatokról, az világszerte pánikhoz vezet majd. Matt Simmons is évek óta megkérdőjelezi a hivatalos számokat, de eleddig egyikük sem tudott olyan elismerésre szert tenni, mint az IEA. Ennek vége. Eljött azok ideje, akik szemét eddig sem homályosította el semmilyen érdek. Az IEA megbízhatóságán le nem törölhető folt esett.

Kalifornia helyzete tovább romlik

Hetesi Zsolt — Tue, 03 Nov 2009 13:01:23 +0000

Dacára a kormányzó drákói szigorúságú adó- és pénzügyi csomagjának, továbbra is bajban van Kalifornia. Hivatalos szervek szerint az állam 7 milliárdos hiánnyal küzd, ami a június 30-i, pénzügyi évet záró dátumig érvényes, utána tovább fog nőni, újra elképzelhető a 10-20 milliárd dollár hiány is. (NY Times)

Az azonban, ami a LA Times szerint történik, már szinte elképzelhetetlen: Kalifornia a fizetési csekkeken lévő összegek egy részét (~10%) visszatartja, így az álllampolgárok mintegy "hiteleznek" az államnak, bár nem önként. Ez szó szerint véve nem adóemelés, bár a boldogtalan keresőt nem tölti el örömmel, hogy nem "adó" az, ami miatt ennyivel kevesebb pénzt kapott. Később természetesen ez visszajár, de ez sovány vigasz, ha a pénz épp most kéne.

Lehet, hogy közelebb van Gerald Celente jóslata az adó miatti zavargásokról, mint hinnénk?

Mi vár ránk tulajdonképpen? - 2. rész Időpontok és forgatókönyvek.

Molnár Géza — Fri, 30 Oct 2009 08:58:04 +0000

Az egyetlen dolog, ami biztos: minden bizonytalan. 2008 végén, közel egy évvel ezelőtt megkockáztattam egy óvatos becslést, miszerint 2009 tavaszán már látni lehet, sikerül-e lassítani a folyamatokat, avagy sem. A körülmények arra utalnak, hogy többé-kevésbé sikerült. A helyzet persze még mindig hordoz magában némi bizonytalanságot, de ezt jobbára csak azok veszik észre, akik 2007-ben és ma is dolgoztak, illetve sorakoztak a munkaügyi központokban, netán alaposabban tájékozódnak a FFEK honlapján vagy a „válságirodalomban”. Személyes érintettségünk a számtalan intő jel ellenére, még mindig túl kicsiny, nem teszi kézzel foghatóvá az összeomlást. Kicsit úgy vagyunk mi ezzel, miként az egyszeri béka. A forró vízből rögvest kiugrott, ám hogy lassan melegítették körötte a vizet, szépen megfőtt. A változásokban rejlő veszélyek számunkra is érzékelhetetlenek, avagy csak közvetve érzékelhetők. Hozzájuk szoktunk.

Ha végig tekintünk csak a közelmúlt történetén, láthatjuk, a mostanihoz hasonló jelenségek híreivel folyamatosan bombáznak bennünket. S még sem történt semmi. A hírek egyfelől túlzóak, másfelől viszont épp ellenkezőleg, elkenik a dolgokat. Első közelítésben azt mondhatnánk, mindannak, ami a tömegtájékoztatás útján eljut hozzánk az ellenkezője sem igaz, de ez így túl egyszerű lenne. A naponta kipattanó „ügyek”, „botrányok” egyfelől emelik az ingerküszöbünket, másfelől feszültségeket szítanak emberek, csoportok között, néha még családon belül is, ám legfőképpen arra szolgálnak, hogy eltereljék figyelmünket a valódi kérdésekről. Nagyon lényeges azonban, hogy lássa, az ember: nincs szó itt valamiféle tudatos összeesküvésről, egyszerűen a „média” sajátos belső törvényszerűségei érvényesülnek. Egy mindennapi esetnek nincs hírértéke. Ha tehát egy postást megharap egy kutya, az nem hír, hacsak a postás bele nem hal a sérüléseibe. Ellenben ha mindez fordítva történik, ha a kutyát harapja meg a postás, már egészen más. Ennek már helye van a hírek között. Mindezt persze ki is lehet használni, és sokan ki is használják. A valóság azonban, amiben hitünk szerint élünk, ennek következtében egyre torzul. A folyamatok előrejelzése egyre bizonytalanabb és egyre kérdésesebb. E bizonytalanság egyébként kétarcú, mert a torzulások egyszerre hatnak mindkét irányba. Egyfelől sokkal súlyosabbnak mutatják a helyzetet, mint amilyen az valójában, másfelől sokkal enyhébbnek. A tények azonban a két kép átlagolásával sem közelíthetők meg. Társadalmi-gazdasági életünk e téren éppúgy viselkedik, mint bármely rendszer. Működési zavarai egyfajta ingamozgásban öltenek testet. A két szélsőség e mozgások következményeként egyszerre van jelen. Ha most eltekintünk a „média” torzításaiból fakadó jelenségektől, azt mondhatjuk, a túlzó állítások az adott pillanatra vonatkozóan éppúgy helytállóak, mint a végletes derűlátás. E szempontból mindkét vélekedés érvénytartama meglehetősen korlátozott, szinte csak másodpercnyi, és semmit sem mondanak a folyamatok irányáról. Jobban megérthetjük a helyzetet, ha egy természetes rendszer lengéseit követjük nyomon. A vízháztartás felborulását az ár- és belvíz illetve az aszály egyre gyakoribb és egyre jelentősebb károkat okozó váltakozása vezeti be, mígnem a rendszer megáll az egyik szélsőségnél. Az Alföld esetében ezt jól jelzik a középkor végi aszályokról és árvizekről szóló tudósítások. Aztán a korszak végére a vizek állandósultak. Most e téren fordulni látszik a kocka. A szélsőségek ismét fokozódnak, ám az előrejelzések azt mutatják, a születendő sivatag állandósul majd. Ezzel együtt az odavezető út ma még teljesen kiszámíthatatlan. Aki tévedhetetlen jósnak akar bizonyulni, leghelyesebb, ha azt mondja: az alföldi városokat vagy a víz viszi el, vagy a homok lepi be néhány emberöltőn belül, bár a jelenlegi tendenciák mellett az utóbbinak van nagyobb esélye.

Hasonló a helyzet hírekben megjelenő szélsőségekkel. A jelenlegi rendszer vagy hosszan elhúzódó válságba torkollik, mely évezredekig is eltarthat, számos szép új világgal, melyektől még szegény Huxley-t is kirázná a hideg, vagy néhány emberöltőn, esetleg évtizeden belül véget ér, bár az utóbbinak mintha nagyobb lenne a valószínűsége.

Az előrejelzések felvetésekor a helyzet ingatag voltán túl, azt is figyelembe kell vennünk, hogy a ható tényezők töredékét sem tudjuk áttekinteni. Az előrejelzések pontosságát vagy pontatlanságát e két mozzanat egyaránt befolyásolja. Mindannyian érezzük, városi civilizációnk mennyire ingatag, milyen mértékben kiszolgáltatott. De ezek az érzések csupán érzések, rémálmok, melyből nem akarunk felébredni. A „modern civilizáció gépszövevénye remekül működik, amíg jó idő van. Mihelyt aszály áll be, vagy árvíz van, sokat esik az eső, vagy a hó, kitűnik, hogy az egész elképzelhetetlenül labilis. Inogni kezd, és nem egyik vagy másik részletében, inogni kezd az egész. Az államintézmény is csak jó idő esetén működik. Mihelyt szociális zavar, elégedetlenség, bizalmatlanság lép fel, válságba kerül. Az egész civilizáció normálidőben jó. Nem számol azonban a mutációkkal, és a katasztrófákkal — írja e jelenségről Hamvas Béla a XX. század közepén. Az energiaálság azonban mindent ígér, csak épp jó időt nem. Hogy az eresztékek meddig tartanak ki, s a recsegés-ropogást mikor váltja fel az összeomlás robaja, nem tudni. Mint ahogy nem azt sem, mire is kell, illetve mire lehet számítani. Itt ugyanis nagyon komoly korlátot állít elénk a számba jöhető hatások bizonytalansága. Vegyünk itt is egy történelmi példát a helyzet érzékeltetésére. Gárdonyi Géza írja a Katalauni ütközettel kapcsolatban: „Az is furcsa egy kicsit, hogy Atilla mindjárt Galliába érkezésekor gondosan kijelölte a csatateret, s fölállította a táborjelző karókat, de lám, a két sereg között levő dombot, csak akkor veszi észre, amikor már Thorismund elfoglalja, s akkor kapkod, hogy az övé legyen.” Azaz a csatatéren van egy domb. Ezt a csata helyszínét megválasztó hadvezérnek ez fel sem tűnik. Amidőn kísérletet tettünk a csata lejátszására, szereplőink minden esetben e dombon állították fel a fővezéri sátrukat. Soha egyetlen „beépített” szereplőnek sem sikerült elérnie, hogy e mozzanat elkerülje „hőseink” figyelmét. Akkor hát, hogyan lehetséges, hogy épp az akkori világ egyik legjelentősebb hadvezére hagyta ezt figyelmen kívül?

E jelenségnek két magyarázata lehetséges. Az első, hogy valamilyen hatótényezőről nem tudunk, a második, s tán ez a valószínűbb, a csata leírása e téren torz. Ha valóban Atilla jelölte ki a csatateret, „verte le a tábort jelző karókat”, akkor minden valószínűség szerint a dombon állt a vezéri sátor, ha azonban küzdenie kellett a dombért, akkor vagy később vagy közel egy időben ért oda, mint a rómaiak. Miután azonban a rendelkezésünkre álló adatok e téren bizonytalanok, nehéz helyes következtetést levonni. Hasonló a helyzet a jövő forgatókönyveivel kapcsolatban is. Maguk a forgatókönyvek elsődlegesen „szerzőik” előfelvetésein alapulnak. Ezek azonban az esetek nagy részében rejtve maradnak. Greer szerint a két szélsőség, a haladás és a gyors összeomlás hátterében mítosz húzódik meg, s harmadik út, „az ipartalanodott jövő földműves kultúráihoz vezető lassú hanyatlás, szó szerint nem fér az ezekben hívők a fejébe”. — Igaz, a haladás és az apokalipszis egyaránt lehet mítosz, ugyanakkor meghúzódhatnak mögötte olyan képzetek, melyek a lassú hanyatlás képzetéből maradtak ki. E téren az sem segít ha az ember a korábbi társadalmak összeomlását veszi alapul, mert számos ponton a mai helyzet jelentősen eltér minden korábbitól. Az emberiség ma olyasmivel áll szemben, amivel eddigi története során még soha. Sorra véve e jelenségeket, láthatjuk, hol is válik nehezen tarthatóvá a lassú összeomlás tétele, azzal együtt, hogy más meggondolások okán azért még figyelemre méltó lehetőség marad.

Greer felvetése, miszerint „az agonizáló, lepusztult nagyváros(ok)ban (…) a lakosság felének nem jut tiszta víz, áram, vagy egészségügyi ellátás. A felhőkarcolók tövében nyomortelepek terjednek, miközben a politikusok és gazdasági vezetők makacsul hajtogatják, hogy a dolgok jobbra fordulóban vannak.” olyan jövőkép, ami számos mozzanattal nem számol, illetve számos kérdésre nem ad választ. A nagyvárosokban nem az ivóvíz és az egészségügyi ellátás a lényeg. Mi történik az árammal? A fűtéssel? A szemét és szennyvíz elszállításával? Az élelmiszerellátással? Ezek a kérdések sokkal fontosabbak, mint a két érintett probléma. Magyarán szólva az agonizáló városi lét csak olyan körülmények között tartható fenn, amikor az alábbi feladatok ellátására még marad valamennyi erőforrás:
1. Élelemellátás
2. Fűtés
3. Legalább részleges vízellátás
4. Szennyvízelvezetés, szemétszállítás
5. Valamilyen szintű rendfenntartás, a káoszba zuhant negyedek elkülönítése

— Élelemtermelés

Biztonságos élelemellátás nélkül semmiféle városi lét nem tartható fenn. Ez azonban már egy kétmilliós nagyváros esetében is hihetetlenül összetett feladat. Iparszerű mezőgazdaságot és ráépülő élelmiszeripart feltételez, annak víz-, energia- és anyagszükségletével, szállításigényével egyetemben. Az iparszerű termelésnek és terméknek szükségszerű velejárója a szemét, aminek az elhelyezése megint csak létkérdés, illetve egy város esetében a szennyvízzé vagy szemétté váló emberi ürülék kezelése is energia igényes feladat.

Mi kell ahhoz, hogy élelmet lehessen termelni egy több milliárdos agglomeráció számára?
1. Termőterület
2. Termelőeszközök
3. Vetőmagok
4. Műtrágyák
5. Növényvédő szerek
6. Energia. Azaz kőolaj. Részben ezek előállítására, kijuttatására, részben a termelésre, és a szállításra.

Elvben a mai kereteket meg is lehetne változtatni. A milliárdos népesség nagy részét földművelésre lehet szorítani, kérdés, hogy mennyiben vannak meg ennek a feltételei.

1. Termőterület — a helyi élelemtermeléshez kevésnek tűnik. Egy olyan környezetben, mint mondjuk a keleti parti agglomeráció vagy Budapest és környéke, az összes zöldterület, illetve tér, közterület feltörésével sem látszik elegendőnek. A számba vehető változatok, melyek az iparszerű termelés kiváltói lehetnek — zöldháztetők, vízkultúrás termelések stb. mind energia igényesek. A több milliárd, avagy csak millió ember ellátása, önellátásra való áttérése, azaz az iparszerű gazdálkodás lecserélése e nézőpontból erősen kérdéses.

2. Termelőeszközök — az élelemtermelésnek egyszerűen nincsenek meg az eszközei. Valamennyi forgalomban lévő eszköz meglehetősen energia igényes. Jól használható, nagy tömeg, vagy akárcsak viszonylag nagyobb létszámú csoportok ellátására is alkalmas kézi-, vagy állati erő felhasználására épülő szerszámok nincsenek forgalomban, és jórészt hiányzik a készítésükhöz, fenntartásukhoz, használatukhoz nélkülözhetetlen tudás, szakértelem. Az is bizonytalan, hogy egy általános energiaválság esetén mennyiben maradnak működőképesek a bonyolult, a modern idők igényeinek kielégítésére szolgáló gépsorok, illetve milyen korábbi technológiák felélesztésének vannak meg a feltételei.

3. Vetőmagok, a termelés anyagi feltételei. — nagy kérdés, hogy elegendő mennyiségben vannak-e olyan vetőmagok, amelyek szabadon termeszthetők és korlátlanul szaporíthatók. A jelenlegi iparszerű termelésben felhasznált szaporító anyagok egy- esetleg két-három idényt bírnak ki, utána a végletekig elkorcsosulnak. Fel vagyunk-e készülve ezek helyettesítésére, van-e elegendő megfelelő génállományú vetőmagunk?

4. Műtrágyák — Ezek előállítása, nem nélkülözheti a nehézvegyipart. Kérdés, hogy egy sorozatos energiaválság, és kísérőjelenségei között fennmarad-e egyáltalán a termelésük. Itt olyan körfolyamatok egymásra hatásairól van szó, amelyek hihetetlenül érzékennyé és ingataggá teszik a rendszert. Ha a városi lakosság ellátására csak időlegesen sem lesz elég energia, olyan helyzetet teremthet, melynek következtében ezeknek a termékeknek az előállítása időlegesen leállhat, illetve gyártósoraik megrongálódhatnak, tönkremehetnek. Kérdésessé válhat üzembe helyezésük, illetve a nyersanyag odaszállítása, a késztermék elszállítása, stb. Műtrágya nélkül pedig nincs iparszerű termelés.

5. Növényvédő szerek — hasonló a gond mint a műtrágyák esetében, bár kiesésük talán nem olyan súlyú.

6. Energia — Ez a legkritikusabb kérdés. Ha abból indulunk ki, hogy a világ olajtermelése ma 84 millió hordó/nap körül alakul s hasonló arányú a fogyasztás is, a helyzet nem tűnik reménytelennek. A fogyasztás visszafogása mellett a rendszer megszilárdíthatónak tűnik. Itt azonban két olyan mozzanat lép fel, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, mindkettő a jelenlegi rendszer szerkezetében megnyilvánuló irányításhoz köthető. Az egyik a növekedési kényszer, a másik szorosan az előbbihez kapcsolódva az energiafogyasztás szükségszerű növekedése. Első nekifutásra úgy fogalmazhatnánk, hogy a jelenlegi társadalmak motorja a gazdasági növekedés (ideértve a fogyasztás növekedését is), üzemanyaga pedig az olcsó és egyetemes energiaforrás: az olaj illetve a földgáz. Hetesi Zsolttól tudjuk, hogy ma még, illetve hosszútávon egyik sem helyettesíthető. E két mozzanatra még vissza kell majd térnünk.

— Fűtés

Gondolom, ez nem igényel bővebb magyarázatot. A téli hidegben a nagyvárosokat legalább részben el kell látni melegvízzel, illetve a hőmérsékletet mindazokon a helyeken, ahol csővezetékek futnak, fagypont felett kell tartani. E nélkül a téli hónapokban az élet teljesen ellehetetlenül

— Részleges vízellátás

Szorosan összefügg a fűtéssel, ha szétfagynak a vezetékek, vagy nem lesz elég energia, legalábbis minimális vízellátáshoz, a városi élet ellehetetlenül.

— Szennyvíz elvezetés, szemétszállítás vagy kezelés.

Első pillantásra a legmellékesebb körülménynek tűnik, ugyanakkor hosszútávon igen komoly problémát okozhat. Milliós illetve a többszázezres nagyságrendet feltételezve az ürülék és a szemét elszállításának hiánya néhány éven belül ellehetetlenítheti az életet a városokban.

— Rendfenntartás

Itt sem szükséges bővebb magyarázat. A tartós élelmiszerhiánnyal, illetve a közüzemek működésének megszűnésével, vagy akadozásával járó válságok komoly próbatétel elé állíthatják az embereket, melyben akár egymást érhetik a zavargások, éhséglázadások.
Természetesen egymásra ható, egymást erősítő, illetve akár fékező folyamatokról van szó, melyek — kiszámíthatatlanságukkal egyetemben egyetlen kulcselemtől, az olajtól, illetve a reáalapozott ipari termeléstől, energiaellátástól függnek.

A kőolaj fogyasztás visszafogása — amennyiben nem jár a gazdaság, így az iparszerű mezőgazdálkodás teljes összeomlásával — elvben olyan helyzetet teremthet, amelyben a luxusra egyre kevesebb energia jut, értve ezalatt, hogy az kevesek kiváltsága lesz, míg a nagy többség egy minimális szinten ellátott, agonizáló nagyvárosok egyre züllő nyomornegyedeibe kényszerül. Ebben az esetben előállhat a Greer által felvetett kép, és a lassú hanyatlás. De van-e tényleges esély a fogyasztás visszafogására.

A társadalmi rendszerek működése felől vizsgálva a dolgot, a fogyasztás visszafogásának egyetlen ismert formája kereslet-kínálat, illetve az ár alakulása. Kérdés, hogy e téren lehetnek-e változások. Azt már tudjuk, mivel jár, ha jelentős fogyasztói rétegek hullanak ki a piaci versenyből. Ezt végül is nagyon jól példázza a hitelválság, aminek (egyik) kiváltó oka az amerikai középosztály korábbi életmódjának fokozatos, ám egyre gyorsuló ellehetetlenülése volt. Az olaj ebben a megközelítésben történelmi példánk csataterének dombja. Eddig úgy tűnt, a hozzáférés korlátlan, bárki, bármikor elfoglalhatja, nem is foglalkoztak vele túlságosan: Most azonban minden szereplő előtt egyre világosabbá válik korlátozott volta, miért is komoly küzdelem indul meg a birtoklásáért. A jövőkép felvázolásakor e küzdelmek hatásait is számításba kellene venni. Ez, ha lehet, még kérdésesebb, mint a többi említett mozzanat.

Mégis azt mondhatnánk: a helyzet kulcsa az olaj, és pedig a kitermelés-fogyasztás alakulása. Ha már most minden e téren rendelkezésünkre álló adattal és törvényszerűséggel számolni akarunk, ideértve India és Kína olajigényének növekedésétől, az Uniós országok és az USA fogyasztásának tetőzésén, esetleges visszaesésén, illetve az olajcsúcs tényén át a növekedési kényszerig, a következő képletet állíthatjuk fel.

Egyik oldalon áll a kitermelés a maga 84 millió hordó/napi adagjával, a másik oldalon 7 milliárd ember közelítőleg ugyanilyen nagyságrendű fogyasztása. Egyenes arányokkal számolni persze nem lehet, de feltételezhetjük, s talán pontosan ki is számíthatjuk, a lakosság hány százalékának kell kiesnie ahhoz, hogy a fogyasztás jelentős mértékben csökkenjen. Az efféle véralgebra elég távol áll tőlünk, mégis csak a példa kedvéért tegyük fel, hogy ilyen számítások felmerültek, és eredmény gyanánt valami olyasmit kaptunk, hogy a jelenlegi fogyasztók 1/7-e mellett a fogyasztás a negyedére esik vissza, ami azt jelentené, hogy a civilizációnak a növekedési kényszer mellett is több száz évnyi tere nyílna. Egy ilyen forgatókönyv természetes velejárói lennének az agonizáló nagyvárosok.
Persze itt is számos kérdés merül fel. Hogyan lehet a jelenlegi lakosságot úgy meghetedelni, hogy elegendő humánerőforrás maradjon a társadalmi szerkezetek fennmaradásához. A megmaradó népesség fenn tudja-e tartani az olajtermelés szükséges volumenét, avagy a zuhanás olyan jellegű lesz, ami ezt kizárja. Egyáltalán: hogyan lehet elképzelni ilyesfajta változásokat?

Első nekifutásra talán hívjuk segítségül az irodalmat. A galaktika folyóirat anno egy igen érdekes regényt tett közzé, Egyetlen fűszál sem, címmel. Ebben egy vírus lehetetlenítette el a világ gabona termelését. A következmény teljes káosz lett, melyben megoldásként Anglia vezetése saját túlzsúfolt városaira atombombát dobatott, így oldva meg az éhínség problémáját. Másik hasonló jellegű példa, a V, mint vérbosszú című film. Ahol az energiaválság nyomán jelentkező társadalmi „rosszidőt” egy félfasiszta–félkommunista diktátor a hatalom megragadására használta fel, illetve ennek mintegy melléktörténeteként rászabadított egy pusztító vírust saját lakosságára, egyfelől mert a kezükben akkor már ott volt az ellenszer, amit jó áron értékesíthettek, másfelől mert ezzel mintegy a szelekció eszközét is a kezükben tartották. A harmadik példa e téren Stephen King Végítélet c. írása, amelyben a vírus még az előtt szabadul el, hogy kikísérletezték volna az ellenszerét, s az emberiség több mint 99%-át elpusztítja. Mellesleg ez utóbbi esetben a vírus egyfajta szuperinfluenza volt.
Az effajta összeesküvések — legalábbis elméleti szinten megjelentek a valóság peremén is, ha még nem is tény, de bizonyos tényekről vallott nézetek, képzetek formájában. Elég itt csak a Fahrenheit 9.11 c. filmre és az ahhoz kapcsolódó elméletekre gondolni.

Mindezekre tekintettel több, mint érdekes mindaz, ami jelenleg az influenza új törzse, melyet részben sertés-influenzának részben H1N1-nek hívnak.

Kérdés, mennyiben vehető komolyan mindez. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetek tényleg kijöhetnek a könyvek lapjai közül, lemászhatnak a filmvászonról, s megjelenhetnek mindennapi életünkben? Erre is fel kell készülnünk?

Persze ezek a forgatókönyvek túlságosan bizonytalanok ahhoz, hogy építeni lehessen rájuk. Hat milliárd körüli ember nem likvidálható szabályozott keretek között, egy súlyos járvány kiszámíthatatlan következményekkel jár. Hogy mennyiben, megértheti bárki, aki végig olvassa Stephen King regényének vonatkozó részeit. Igazán komoly esély az események kézben tartására csak két esetben kínálkozik: egyfelől olyan szelektív hatású biológiai fegyver kidolgozása esetén, mely valamely gén létét vagy nem létét érzékeli és csak a célcsoportot írtja ki. (Akikben megvan, illetve akikben nincs meg a gén). Vélhető azonban, hogy ilyen jellegű kísérleteket minden érintett fél végez, miért is erre bizton építeni nem lehet. Marad a másik lehetőség, az előzetes immunizálás. Magyarán, még a járvány kirobbanása előtt védettséget biztosítani a társadalom kulcspontjain tevékenykedőknek: katonáknak, rendőröknek, orvosoknak, egészségügyi személyzetnek, állami tisztségviselőknek, közüzemi dolgozóknak stb. Mindezt fel se vetné az ember, ha a jelek e téren nem lennének nagyon aggasztóak, ha pontosan lehetne érteni, mi is játszódik le a H1N1 körül.

Bármilyen forgatókönyv szerint köszöntsön ránk az olajkorszak vége, vannak bizonyos jelek, amelyek arra utalnak, a szép új világ felépítése nem lesz fáklyásmenet. A szállítás, az útvonalak biztosítása, a csővezetékek karbantartása mind olyan kérdés, ami önmagában megérne egy-egy alaposabb elemzést, végiggondolást. Számomra úgy tűnik, hogy a válságnak lesz egy rövid, de igen súlyos, nagy vérveszteségekkel járó szakasza, melyet előre tervezni nem lehet. Még akkor sem, ha ilyen tervek esetleg léteznek. E téren túl nagy a bizonytalanság, túl sok a kétes elem, melyekkel számolni nem lehet. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a Greer által jelzett korszakot valami olyasmi előzheti meg, amely mind hatását, mind az áldozatok számát tekintve messze meghaladhatja az eddigi két világháborút. Ezt követően a jelenlegi rendszerek maradványai ott élhetnek túl és olyan fokban, amennyiben helyben felhasználható, vagy a közelben beszerezhető készletek állnak majd a rendelkezésükre nyersolajból. A jelenlegi eszközkészlet mellett ugyanis elsősorban ilyen helyeken képzelhető el a mai világ egyfajta reneszánsza. E téren elég legyen utalnom a barátság kőolajvezeték egyik északi szárnyára, ahol a fenntartó szerint mintegy 4000 hibát kellene kijavítani, hogy a vezeték ismét üzemképessé váljon, s ez egyszerűen nem éri meg. Hasonló a helyzetre már a Katharine-hurrikán kapcsán már utaltunk. Itt a megrongálódott kitermelő üzemek helyreállítását torpedózták meg a gazdasági számítások.

Akkor tehát mire is készüljünk fel?

Térjünk vissza egy gondolat erejéig Greer szavaihoz:

„…a hirtelen összeomlás hollywoodi képe rémálom, látványos forgatókönyvet lehet írni belőle, ám semmi köze a civilizációk bukásához. Történeti tapasztalatok szerint egy összetett társadalom felbomlása nem napokig, évtizedekig tart. Mivel a fosszilis energiahordozók kitermelése fokozatosan fog csökkenni, a dolgok várható kimenetele inkább fokozatos hanyatlás, mint szabadesés. Általában a civilizációk egy-négy évszázadig is eltartó, helyi szerencsétlenségekkel tarkított gördülő jelenség során omlanak össze. Az adott esetben nem is beszélhetünk folyamatos hanyatlásról, a hirtelen válságok között viszonylag szilárd állapotok, sőt akár szerény javulás is lehet; különböző régiók különböző ütemben hanyatlanak, a létező társadalmi, gazdasági és politikai szerkezet nem zilálódik szét, olyan társadalmi rendszerek válthatják fel, amelyek egészen jelentős intézményi stabilitást érhetnek el.”

Mindezt a folyamatok összessége tekintetében gond nélkül elfogadhatjuk. A részletekben lakozó ördög megvilágítása érdekében azonban néhány alapvető kérdést fel kell tennünk, ha válaszolni nem is tudunk még ezekre.

1. A gördülő összeomlás egyes lépcsőit képező válságok milyen súlyúak lesznek? Milyen következménnyel járnak?
2. A fosszilis energiahordozók kitermelése fokozatosan csökken?
3. Milyen szerepet játszik a gördülő válságban a történelem folyamán eddig még soha nem tapasztalt kiszolgáltatottságunk?

1. Az egyes lépcsők önmagukban is megjeleníthetnek olyan különbségeket, amelyek az azt átélőkben — joggal keltik a Mad Max féle összeomlás látszatát. Az előző elemzésünkben jeleztük ezt Róma összeomlásával kapcsolatban. Itt az élelemtermelés ellehetetlenülésére céloztunk. Ha egy energiaválság következtében tényszerűen lehetetlenné válik a nagyvárosok élelem ellátása, ha az új rendszer a jelenleginek csupán százalékban vagy ezrelékben mérhető töredékét tudja élelmezni, az első lépcső gyakorlatilag teljes káoszt eredményez, melyet persze követhetnek majd a rendszer megszilárdításának és az enyhe javulásnak kisebb lépcsőfokai.

2. Itt megint csak kulcskérdésről van szó. A kitermelés nagyságrendje szorosan összefügg a társadalom szervezettségével. Ha megbomlik a rendszer szövete, ha akadozni kezd a szállítás, ha társadalmi, vagy természeti viharok rongálják meg az eszközrendszert és a háttéripart, a kitermelés összeomolhat. Azaz a folyamatos csökkenés helyett itt is valószínűbb egyfajta gördülő összeomlásra felkészülni. Nagy kérdés azonban, hogy ennek első lépcsője milyen hatással és milyen következményekkel jár? A magam részéről nem tartom elképzelhetetlennek azt sem, hogy kitermelés 1-2 százalékban mérhető nagyságrendre zuhan vissza, s a lassú emelkedés innen indulva jut el valamilyen szintig, akár a jelenlegi termelésig, hogy kezdődhessen minden elölről. Ebben az esetben az összeomlás maga nem évszázados, inkább évezredes folyamat lesz, és távoli leszármazottaink ismételten átélhetik az energiaválság és az azt követő zuhanás minden borzalmát.

3. Az emberiség történetében az ember még soha nem volt ennyire kiszolgáltatva egy életmódnak, illetve az általa létrehozott társadalmi-gazdasági rendszer szerkezetében megnyilvánuló irányításnak. A korábbi összeomlások során az embert e téren egyfajta kettősség jellemezte. Egyfelől rabja volt a maga teremtette világ törvényszerűségeinek, de valamilyen mértékben a természeti folyamatokhoz is kötődött. Ma e kötöttség teljes egészében közvetlenné vált. Csak annyiban hatnak a természeti folyamatok, amennyiben próbára teszik, s végső soron ellehetetlenítik a társadalmi-gazdasági szerkezetünk. E kérdés súlyáról és jelentőségéről elemzésünk harmadik, befejező részében ejtünk szót.

Szaúd-Arábia szakított a WTI-vel, drámai mozgások az olaj piacán; EU és a gáz. Gáz?

Hetesi Zsolt — Thu, 29 Oct 2009 11:31:31 +0000

Szaúd-Arábia felmondta a West Texas Intermediate-vel a közel-keleti ország külföldre eladott olajának árát eleddig megszabó szerződést. A szaúd-arábiai döntés hátterében valószínűleg az áll, hogy válaszolni kívántak az USA részéről fellépő növekvő elégedetlenségre, továbbá válaszlépés arra, hogy az olaj ára, melyet eddig a WTI "fémjelzett" (meg a Brent, de a WTI ismertebb és nagyobb vonatkoztatási pont) ebben az évben nem tükrözte a globális olajpiac helyzetét, elszakadt attól.

A szaúdiak januártól az Argus Sour Crude Indexet használják majd. Szaúd-Arábia a Föld legnagyobb olajexportáló országa holtversenyben Oroszországgal.(Financial Times)

Az EU országai nem hajlandók emelt árú szerződéseiket meghosszabítani, vagy megkötni Oroszországgal, illetve a GAZPROM-mal. Pedig ezek a szerződések biztosabbá tennék az ellátást, hiszen hosszú távra lekötnék az orosz gázkitermelés egy részét és bebiztosítanák Európa gázellátását is. Mivel erre nem hajlandók, valószínűsíthető, hogy Oroszország nem fogja az EU-t megbízható félként kezelni és

más vásárlók (pl. Kína) felé fordul, arra épít ki szállítókapacitást
nem ruház be új európai területein lévő még ki nem aknázott mezői fejlesztésébe (ilyen pl az állandósult esésbe kezdett Jamburg mező helyébe állítani tervezett Bovanenszkoje)

Amennyiben - és ez a legfontosabb következtetés - elmarad a befektetés, és nem indul be a Jamal-félsziget 3-4 új mezője (köztük a Bovanenszkoje), akkor Európa gázellátása a növekvő igények mellett veszélybe fog kerülni. (The Oil Drum, Uppsala Hydrocarbon Depletion Study Group)

Globális kitekintő - 2010-ig dönteni kell az EU-nak: merre tovább

Hetesi Zsolt — Tue, 27 Oct 2009 21:01:19 +0000

A GEAB összefoglalója a jelenlegi folyamatokról

A GEAB (Global Europe Anticipation Bulletin) olyan stratégiai előrejelzések kibocsátásával foglalkozik, melyek a fontos nemzetközi folyamatok irányát eleddig helyesen jelezték előre. A kutatócsoport legfrisebb (38. számú) elemzése arról szól, hogy Európa előtt 4 lehetőség is adott, hogy lépjen és hogy kikerülje a 2010-ig biztosan összeérlelődő nemzetközi rendszerszintű válságot, melynek elemei:

menthetetlen pénzügyi rendszer
kezelhetetlen költségvetési hiányok
az egyre súlyosabb USA/Irán/Izrael konfliktus
átveszik a vezetést a BRIC országok a világ GDP-előállításában (Brazília, Oroszország, India, Kína)

Az elemzés a dollárt 2010-re már menthetetlenként jellemzi. Idézet: "Amerika csődje nem várat magára, már csak a felszámolóbiztos megnevezése és a csőd bejelentése van hátra." "Nem az USA, vagy az EU válaszotta ezt az időpontot ... hanem a történelem." A tanulmány 2010-re gyökeres fordulatot jelez a világgazdaságban. Európa "vagy Washingtonnal süllyed el, vagy nélküle úszik tovább." Az elemzés is úgy képzeli a dollár végét, hogy az Arab-öböl országai, Brazília, India, Kína és az oroszok többé nem ebben mérik majd olajkereskedelmüket. (Korábbi hírünk erről)

2009 júniusig 100 milliárd $ hagyta el a USA kincstárát. Hova? A saját polgárai fele nem, Kína, Oroszország stb. nemzeti bankja fele szintén nem, hanem Angliába! Így a feszültséget is importálták ezzel együtt. Ezt nem szabad folytatni. Ha az EU nem szakad el az USA-barát vonaltól és a másodhegedűs szereptől, az euró, és vele a gazdaság is megfüllad az EU-ban. Jólétileg ugyanis az EU a legerősebb a világon:

Tehát

ha a dollárhoz kötődik továbbra is az EU, akár elszámolását, akár kölcsöneit tekintve, vele fog süllyedni
ha hagyják nőni az államadósságot, azzal olyan terhet raknak az euróra, hogy az Észak és Dél (Európa gazdag és szegény fele) harcának áldozata lesz
ha továbbra is az USA és Izrael nyomán politizálnak Irán és Afganisztán kérdésében, áldozátul esnek a növekvő elégedetlenségnek
ha nem veszik figyelembe a BRIC országok növekvő szerepét, szintén gazdaságuk látja kárát.

India és Kína súlya gyorsan nő:

Ezen a négy téren kell lépni, és nincs rá több idő, mint 1 év. A folyamatokat megint, mint sokszor, külső erő, a dollár összezuhanása (1 EUR = 2 USD is elképzelhető, látva az árfolyamokat, nincs is messze) indíthatja el.

Izrael-Irán helyzet:

Az amerikai hadsereg olyan bombákat fejlesztett ki, melyek bunkerek ellen vethetőek be. A nemrég kifejlesztett eszköz iránt nagy az érdeklődés Izrael részéről.

Egy régebbi, ún. GBU-39 bomba pedig olyan létesítmények ellen való, mint pl. az iráni atomprogram épületei, bunkerei. A Kongresszus 1000 ilyen bomba eladásáról döntött Izrael részére. (Global Research)

Beszélik: az USA nagy bankjai a hitelezés felfüggesztésére készülnek?

Hetesi Zsolt — Mon, 26 Oct 2009 19:37:59 +0000

Meg nem erősített az angol nyelvű pénzügyi szakmai oldalakon terjedő (lehet, hogy rém)hírek szerint

a bankok a lefoglalt értékeket (ingatlan, stb.) melyekhez finanszírozási igény (tehát további befektetések) kapcsolódik, túl alacsony áron, azaz áron alul értékesítik. Ez azt jelenti, hogy nemcsak potenciálisan, hanem ténylegesen rossznak ítélik, hogy ilyenben álljon a pénzük.
A JP Morgan kifogyóban van a készpénzből.
a Citibank jelentősen emeli hitelkártyái kamatát, 30%-ra. Ez azt jelenti, hogy onnan mindenki elmegy, csak az nem, aki kötve van, azaz nem tud váltani. Belső információk szerint ez a hitelkártyapiac (valószínű szándékos) leépítésre irányul.

Mindezen hírek mögött állhat az is (ha igazak e hírek), hogy nemsokára minden lehetőség eltűnik a hitelpiacról, és a bankok erre tudatosan készülnek. A hitelpiac befagyasztása a készpénzt erősíti, a nyersanyagokat (pl. arany) gyengíti. Értelmes és okszerű válasz lehet a dollár gyengülésére.

Ma, hétfőn éppen ez történt:

Az EUR/USD árfolyam látványosa esett, azaz a dollár erősödött ma. (Yahoo Finance)

Aranyár (látványos esést látni ma, forrás Spot Gold)

Az arany ára esett euróban is:

Dacára mindezeknek kéretik a bejegyzés eredetijét fenntartásokkal kezelni.

Válság van, vagy nincs? Olajfogyasztási adatok

Hetesi Zsolt — Sat, 24 Oct 2009 14:48:32 +0000

Az EU-27 és az USA fogyasztása csökkent, de a kínai fogyasztás megdöbbentő módon emelkedik....

EU-27, USA és Kína fogyasztása 2004-től mostanáig.

A kínai fogyasztás látszólagos megállása az olimpia után csak időszakos volt. Azóta kb. 3-szor gyorsabban nő a fogyasztásuk, mint előtte. Ez valószínűleg csak időszakos, de az emelkedés, mint trend meg fog maradni.

A kitermelési adatok még mindig azt mutatják, hogy tartós emelkedés egyelőre nem lehetséges.

C&C (könnyűolaj) kitermelés októberig

All liquids (minden olajféleség) kitermelése

Beszámoló az "olajosok" konferenciájáról - ASPO 2009

Hetesi Zsolt — Wed, 21 Oct 2009 22:21:53 +0000

Az Association for the study of Peak Oil & Gas (ASPO) rendes évi konferenciája most zajlott Denverben.

A beszámoló angolul itt olvasható, mi csak zanzát közlünk róla.

Olaj és gáz

Az összefoglaló írója számára az volt a legmeglepőbb, hogy mennyit változott ez a közösség és az állítások 2005 óta. Azok, akik akkor a koraipeak oil hívei voltak, szélsőségesen borúlátóknak minősültek, és elég nagy egyetértés volt abban, hogy még kb. 5-10 év van a tetőzésig, a derűlátók szerint 20 is. A minden olaj (all liquids) tetőzését 100 millió hordó/napos termelési szintre becsülték (jelenleg, illetve tavaly nyáron volt 85 millió hordó / nap). Sokan hitték, hogy a nem-OPEC országok termelése még nőhet 2010-ig.

A helyzet 4 év múlva nagyon is más - sokkal rosszabb.

Tudjuk, hogy a C&C (könnyű)olaj termelése 2005 óta nem nő, azaz fennsíkot képez, 74 millió hordó/nap hozammal. A nem-OPEC országok várt növekedése szinte teljesen elmaradt, köszönhetően a kimerülő öreg mezőknek és a drága újaknak, mint amilyen a mélytengeri például. A pesszimistábbak szerint 2008 nyarán volt a mindenféle olaj csúcsa 85 millió hordóval. A nyári megugrás maga volt a csúcs.

A C&C kitermelés 2009 szeptemberig. 2005 óta nem nő.

A teljes (all liquids) kitermelés 2009 szeptemberig. 2008 nyara a feltételezett minden idők csúcsa.

A nem-OPEC országok kitermelése 2009 szeptemberig.

Az optimistábbak sem mernek már 100 millió hordó/nap-ról beszélni, legföljebb 90-ről.

A bioüzemanyagok üzlete csődnek bizonyult, 2007 és 2008 között összeomlott. Az etanol egzotikus úton való (alga, cellulóz) előállítása ugyanolyan messze van a késztől, mint 2005-ben. A biodízel skálázása külön gondot okozott.

A legmeglepőbb azonban az észak-amerikai földgáz kérdése, Itt lehetséges, hogy a változás pozitív. A többség 2005-ben úgy vélte már tetőzött a termelés, az árak az égig szöknek majd, illetve magasak maradnak. Ennek dacára a nem hagyományos gázkitermelés (gázpala, gázhomok mezők) feltörőben van, a gáz ára 11$/millió köbláb helyett 2$. Sokan aggódnak azonban két dolog miatt: az egyik, hogy ilyen aalcsony ár mellett ezt nem nagyon éri meg kitermelni, másrészt pedig a kutak az első év termeléshez képest 50% vagy több kimerülési rátát mutatnak a következő évben. Azaz a termelés puszta szinten tartása évenkénti nagy ráfordítást (új fúrásokat) igényel. Biztos adatok egyelőre a Barnett paláról vannak. A feltevések szerint egy kút legföljebb 5 évig termelhet.

Ürülési ráták

A figyelem egyre inkább az öreg mezők kiürülési rátájára fordítódik, illetve arra, mikor kezd hozamuk fogyni. A legtöbb szakértő arra jut, hogy a kimerülési ráta átlagosan4.5% volt 2007-ben, 5-5.5% most és 6.5 lesz 2014-re. Ez kb megegyezik az IEA jelentés számaival. (Mi a válság miatt idénre már többett mondunk, 6.5%-ot - ffek) Az ürülési ráta azt jelenti, hogy mennyi százalékkal fog az adott mező jövőre kevesebb olajat adni. Összesítésben a világ meglévő mezőinek hozamcsökkenését méri.

A termelésbe belépő új nagymezők (megaprojects) száma 2014-15 körül elkezd esni. Az optimistább előrejlzés szerint 2010-re elérhető a minden olajra 90 millió hordó, majd egy plató 2014-ig, aztán 2020 ra ez visszaesik 84 millió hordóra, 2030-ra pedig 78 millió hordóra. (A mi modellünk ehhez nagyon hasonló, csak annyiban tér el, hogy a még megnövelhető termelést - sparse capacity - nem becsli 7 millió hordóra, mint az IEA, így nem tartja annyira valószínűnek a 90 millió hordó/nap elérést 2010-re. A mi modellünk a jelenlegi fennsíkot mutatja 2011-ig, akkor pedig indul a lefele csúszás. Persze ebben tévedhetünk- ffek)

Sadad al-Huseini a szaúdi Aramco volt termelési és feltárási vezetője szerint 2-3 éven belül hiányok lépnek fel a kitermelés oldalon. Ennek okát a nagymezős projektek apadó számában és a növekvő kiürülési rátában látja.

Igénynövekedés

A résztvevők között egyetértés volt abban, hogy 2012 és 2015 között az olajtermelés elkezd esni. Mindazok, a kívülálló ellenzők, akik eddig olyan görbéket vetítettek a jövőbe, melyeken az igény töretlenül nő 120 millió hordóig is (itt egy ilyen ábra:)

Az igény növekedése az IEA szerint 2030-ig. Fedezet? Nos, arra mindig azt kaptuk válaszul: hát persze, hogy van...

kénytelenek elfogadni "valamit" a peak oil tematikából. Csak nem azt mondják, ami valószínűleg az iagzság, hogy nem tud már nőni a kitermelés, hanem azt, hogy nem kell annyi olaj, csökkent az igény (de akkor ugyan mi vitte fel azárat tavaly? Erre is van válasz: spekuláció.) Klassikus trükk változtatni a játékszabályokon, ha már a régi módon nem lehet nyerni...

Amint Chris Skrebowski rámutatott, az az érv, hogy tetőzött az igény, legföljebb az OECD országaira igaz. Kína és India vette át a húzóerő szerepét. Míg az OECD fogyasztás kb 1.5 millió horó/nap-pal csökkent 2007 óta, addig az OPEC-országok fogyasztása 800 ezer hordó/nap-pal, Indiáé 400 ezer hordóval nőtt, Kínáé ugyan az olimpia után kissé visszaesett, de most nagyon meredeken nő, csak 2009-ben kb. 1 millió hordóval nőtt.

Export

Az Export Land Modell szerint (mely azt tartalmazza, hogy a termelő ország maga idővel többet fogyaszt, hisz van neki, a mezői pedig ürülnek, így az export nagyon gyorsan csökken) 2032-re az első 4 exportáló ország már nem fog exportálni, mert annyit termel csak, ami saját fogyasztását fedezi.

Összefoglalva: a valószínű tetőzés tavaly volt (esetleg jövőre lesz egy fellendülés után), nincs valódi fogyasztásvisszaesés, az lajkor vége pedig kb 203-2050 közé tehető, amikor is elfogy a piacról.

"Az USA egy szétesőben levő birodalom, ütközési pályán Kínával"

Hetesi Zsolt — Wed, 21 Oct 2009 20:38:45 +0000

A cím Niall Ferguson professzor állítása, aki a Harvardon professzor és az Ascent of Money szerzője. A múltban bárki jósolta meg az USA végét, tévedett - jegyzi meg. De nézzünk szembe a tényel, 9 ezer milliárd dollár, és az államadósság felét már külföldről kezelik, nos ez nem az emelkedő fázis, az biztos.

A professzor szerint Kína nem partner, hanem egyre inkább rivális. A helyzet az 1900-as Angliára emlékeztet, ők sem vették észre, hogy felemelkedett egy rivális: Németország. A professzor a III. világháborút vetíti elénk. (Yahoo Finance)

Szintén a Yahoo Finance számol be néhány kijózanító párhuzamról 1929 és 2009 között. Mindkét válság idején derűlátás uralkodott a megelőző évben (1929 és 2007). Mindkét esetben időszakos javulást lehetett látni az első esés után - ma azonban a '29-30-at jellemző második hullám még visszavan, de a cikkben közölt adatok szerint nem kell sokat várni rá. Amikor elér a tőzsde kb. 50% javulást, utána jön a második. kör. (lásd az ábrát, kék a korábbi váslág tőzsdeindexe, piros a mostani; mindkét esetben be van rajzolva az emelkedés maximuma: 1929-ben 50%, most még csak 38,2%-nél tartunk)

Beszédes ábra

Hetesi Zsolt — Thu, 15 Oct 2009 22:21:35 +0000

Nem hisszük el még mindig ami az USA-ban történik? Ugyan volt miből veszíteni az életszínvonalnak, mégis ez az ábra megdöbbentő. A munkanélküliség növekedése felülmúlja az összes válságét a háború óta.

Új magyar találmány: a napelemes cserép

Magony András — Thu, 15 Oct 2009 12:05:28 +0000

Az új magyar világszabadalmat, az ún. napelemes tetőcserepet óriási siker övezte Münchenben és Budapesten is. Idén novemberben kezdik gyártani a BAZ-megyei Harsányban. Évente egymillió darabot készítenek. A megrendelők között nyugat-európai, amerikai és ázsiai ügyfelek is vannak. A hagyományos napelemeknél olcsóbb lesz a telepítésük, könnyen beépíthető az eredeti tetőszerkezetbe, és 10-40%-kal több energiát képes termelni. (Ez utóbbi állítás eléggé félrevezető lehet, hiszen nem valódi nyereségről van szó, hanem a görbület miatti felülettöblet okozta teljesítménynövekmény jelet meg itt. Ugyanez a helyzet a lenti ábrával, a magyarázat szintén abban rejlik, hogy a cserép domború kiképzésű részei több ideig engedik a napsugárzást nagyobb szögben beesni.)

10-40%-kal több energiát termel A hagyományos napelemnél 10-40%-kal több energiát képes termelni, ami egy négyzetméter felületen egyszerre 140-220 W elektromos áramot jelenthet. A napelemes cserép rendelkezik saját tölthető speciális akkumulátorokkal, ezért külső akkumulátorok alkalmazása és külön akkuhelyiség nem szükséges. Napközben fény hatására a cserép elektromos energiát termel, ami azonnal felhasználható, ugyanakkor a saját beépített akkumulátorok töltése is ilyenkor történik. Éjszakai fény hiányában a napelemek nem működnek, viszont a beépített akkumulátorok az energiát leadják, emiatt a működés 24 órás üzemű. Már készül akkumulátorok nélkül is, ilyenkor közvetlenül a rákapcsolt elektromos fogyasztókat látja el. A napelemes cserép bármely a piacon kapható DC/AC, DC/DC elektromos inverterrel használható, azokkal kompatibilis, a hazai és nemzetközi szabványoknak megfelelő névleges feszültséggel készülnek. A termékről bővebben itt olvashat. A napelemes cserép előnyei:
• fagy- és hőálló, UV-sugárzásnak ellenálló,
• nem égethető, anyagában színezett,
• kompatibilis a nemzetközi rendszerekkel,
• bármilyen formájú tetőcseréppel felépített tetőhéjazatba rakható,
• energiatermelő felülete 10-40%-kal nagyobb a hagyományosnál,
• műemlékvédelem alatt álló épületeken alkalmazható,
• nem kellenek kiegészítő egységek (elektromos vezetősín, vezeték, tartó),
• a meglévő cserép helyére illeszkedik,
• szabálytalan tetőszerkezetben is használható,
• telepítéskor azonnal működőképes, külön beszabályozást nem igényel,
• korlátlanul (akár egyeként is) bővíthető,
• a tetőszerkezetet alkotó gerendák keresztmetszete 50%-kal kisebb lehet a súly csökkenése miatt,
• felhasználási környezet: -40ºC tól + 110ºC-ig,
• fényáteresztő képessége 10%-kal magasabb az üvegnél,
• nincs vizuális környezetszennyezés

Kritikája pedig itt olvasható:

Napelemek, solar technológia blog A legfontosabb kifogás ellene az, hogy a cserepek minden egyes darabját külön kell bekötni és ez nagyban növeli a költséget.

Mi vár ránk tulajdonképpen?

Molnár Géza — Wed, 14 Oct 2009 10:18:35 +0000

Olvasva Zsolt ma hajnalban közzé tett jelentését a dollár helyzetéről úgy éreztem, számot kellene vetnünk saját kilátásainkkal. Mi vár ránk, milyen forgatókönyvek képzelhetők el a jövőt illetően. Kiindulásként John Michael Greer: „A hosszú út lefelé: Hanyatlás és az ipartalanodott jövő” című írását választottam. Nem véletlenül. Greer szerint egyaránt tévednek azok, akik szerint „valamilyen óriáskatasztrófa készül mindannyiunkat eltörölni”, és azok akik a jelenlegi helyzet fenntartásában valamiféle csodában reménykednek, bár mint írja: „lehetséges, hogy a tudósok előhúznak egy technológiai nyulat a kalapból, amely még egy életet ad az ipari társadalomnak. Az is lehetséges, hogy földönkívüli lények süvítenek keresztül a légkörünkön repülő csészealjakban jövő kedden és radioaktív zöldségeket osztanak mindenkinek, aki a Fred névre hallgat.— Ám, mint írja, a „tény, hogy ez utóbbi valószínűsége nem zárható ki, még nem teszi ésszerűvé, hogy a jövőnket arra tegyük fel, hogy a gyárakat sötétben világító káposztákkal fogjuk üzemeltetni!” Akár az egyik, akár a másik végletet vegyük alapul, mindkettő valamiféle mítoszon nyugszik. A valóságban ezzel szemben inkább lépcsőzetes összeomlásra kell számítanunk. A válság nem egyik pillanatról a másikra emészti majd fel a civilizációnkat, hanem lépésről lépésre. Maga Greer igen szemléletes történelmi párhuzamot is hoz ennek szemléltetésére, a maja civilizáció összeomlását. Ez alapján emberi időléptékre vetítve a dolgot az alábbiakban vázol fel egyfajta várható jövőt.
„Képzeljünk el egy 1960-ban született amerikai asszonyt. Látja az 1970-es évek sorbanállásait a benzinkutaknál, a rövidtávú politikai trükköket, amelyek elfedték a válságot az 1980-as és 90-es években, majd a kiújuló problémákat a következő évtizedekben. Égbeszökő energiaárak, hiányok, gazdasági válságok és erőforrásháborúk alakítják hátralévő életét. 70 éves korában egy agonizáló, lepusztult nagyvárosban él, ahol a lakosság felének nem jut tiszta víz, áram, vagy egészségügyi ellátás. A felhőkarcolók tövében nyomortelepek terjednek, miközben a politikusok és gazdasági vezetők makacsul hajtogatják, hogy a dolgok jobbra fordulóban vannak.
Az ő 2030-ban született fiú dédunokájának sikerül elkerülnie a betegségek, az általános erőszak, valamint a járványos alkoholizmus és kábítószerezés “svédasztalát”, amely generációjának felét elviszi 30 éves kora előtt. Szerencséjének köszönhetően technikai karriert csinál, ami megmenti a katonai szolgálattól a végtelen tengerentúli háborúkban, vagy a hazai szeparatista gerillák elleni “pacifikáló akciókban”. Technikai tudása nagyrészt a hatékony guberálás egyszerű fogásaiból áll, a kocsi, vagy a hűtőszekrény olyan luxuscikk, amelyet soha nem fog birtokolni, lakásában nincs áram, vagy központi fűtés és egészségügyi ellátását egy olyan öregasszony jelenti, akinek a nagyanyja orvos volt és tud ezt-azt a sebek ellátásáról és a gyógyfüvekről. Mire megőszül, a viszálykodó régiók, amelyek egykor az Egyesült Államokat alkották, már szétváltak, az összes megmaradt üzemanyag és elektromos áram felett az új kormányok rendelkeznek, a partmenti nagyvárosokat pedig elhagyták a lakók az emelkedő tengervízszint miatt.
Az ő 2100-ban született leány dédunokája számára a nagyvárosok nagyrészt a múlt részei. Kis falvak között nő fel, amelyek gyűrűként vesznek körül egy rozsdásodó felhőkarcolókból álló magot, amelyet csak guberálók csoportjai keresnek fel, hogy nyersanyagokat bányásszanak belőlük. Szórványosan helyi háborúk zajlanak, az óceánok még mindig emelkednek, az éhínségek és járványok megszokottak, de mivel a Föld lakossága talán 15%-a annak, amennyi 2000-ben volt, az ember és a természet viszonya az egyensúly felé tart. A leány írni és olvasni tanul, ez olyan képesség, amellyel szomszédai zöme nem rendelkezik, akad néhány régi könyv nagyra becsült holmijai között, de azok az idők, amikor ember járt a Holdon, legendává fakulnak. Amikor ő és családja végül elindul egy vidéki falu felé, a guberáló csapatokra hagyva az öreg város csontvázát, fel sem merül benne, hogy csendes léptei a foszladozó aszfaltúton egy civilizáció végét jelzik.”
A folyamat tehát az 1960-as évektől mintegy 150-200 éven át zajlik. Ennyi idő alatt jutunk el az ipar nélküli civilizáció korában, cserélődik le életformánk és vész feledésbe mindaz, ami bennünket vesz körül. Számomra azonban a vázolt lépcsők kérdésesek maradnak. Sajnos magam nem tudom elképzelni, mi történne egy nagyvárosban, ha „a lakosság felének nem jut tiszta víz, áram, vagy egészségügyi ellátás”, illetve azt sem, hogy ilyen körülmények között, hogyan és miként jutnak élelemhez az emberek. Azt hiszem itt olyan kérdésekről van szó, melyek egészen más megvilágításba helyezik az 1960-ban született amerikai asszony utolsó húsz-harminc évét. De mielőtt ennek fényében megvizsgálnánk az ő életét, térjünk vissza saját földrészünkre, és kíséreljük meg itten példa alapján nyomon követni mi várható.
Greer nyomán mi is induljunk ki egy történelmi párhuzamból. Vegyük alapul Róma összeomlását. A folyamat kezdeteit Észak-Afrika elterméktelenedéséhez köthetjük. Kr. u. 1-i században járunk. A vég gyakorlatilag már kódolt, de még senki sem sejti. A birodalom ereje teljében, újabb és újabb hódítások, technikai újítások jelzik a haladást. A folyamatok azonban kérlelhetetlenül sodorják az ókori világ népeit az elkerülhetetlen összeomlás felé. A jelek egyre egyértelműbbé válnak, kialakul és általánossá válik az un. klasszikus rabszolgaság, nagybirtokok, a közigazgatás központosítása, ezzel párhuzamosan állandó válságok, folyamatos háborúk, majd a második század végétől polgárháborúk. A várható összeomlás első komolyabb jele 395-ben a birodalom kettészakadása. Mindez nem előzmény nélküli, egy folyamat része. Ebben az időszakban a birodalom már számos provinciát kénytelen feladni, magára hagyni. Az összeomlás első kézzel fogható jelét Dácia feladásában érhetjük tetten.
Mindent összevetve a birodalom felbomlását négy egymással többé-kevésbé rokon vonásokat mutató, mégis alapjaiban eltérő formával jellemezhetjük. Vegyük sorra ezeket:
1. Feladott provinciák — ahol a romanizált formák nem tudtak fennmaradni. (Dácia)
2. Feladott provinciák — megmaradt és csak lassan pusztuló romanizált formákkal (Britannia)
3. Az itáliai törzsterületek
4. Bizánc
Ha már most az egyes formákat nézzük, akkor az elsőként tárgyalt eseménysorhoz a hirtelen összeomlást vizionálók vélekedése áll a legközelebb, annak szinte minden mozzanatával. A második típusú vég már közelít a lépcsőzetes összeomláshoz, azzal, hogy az egyes lépcsők igen gyorsan váltakoznak, és területi hatásuk is meglehetősen korlátozott. Itália gyakorlatilag a lépcsőzetes bukás iskola példája, ugyanazokkal a tanulságokkal, melyeket Greer a maja történetből vont le. Bizánc viszont a békés átmenet, a központi hatalom megmaradása mellett, reformokkal levezényelt változás példáját adja.
Ahhoz, hogy a példánk érthető, és a várható eseményekre utaló legyen, meg kell határoznunk azokat a kulcs mozzanatokat, melyek alapvetően jellemzik Rómát. Min alapul a Birodalom, minek köszönheti létét, hogyan változik meg ez az alap az évek során. Illetve ugyanezek az alapok milyen formában jelennek meg mainapság.
Talán nem tévedek nagyot, ha Róma létalapjaként az élelemtermelést és a katonaságot, illetve a kettő egymáshoz való viszonyát határozom meg. Végig követve az eseményeket, úgy tűnik, hogy e két mozzanat s a kettő közötti kapcsolatok játszották a döntő szerepet mind a belső hatalmi viszonyok alakulásában, mind pedig Bizánc túlélésében. Ennek fényében vizsgálódva érzékelhetjük a különbséget Dácia és Britannia között.
Dácia feladását követően nem marad jelentős római katonaság a térségben. Minek következtében a romanizált lakosság elmenekül, a városok egyik napról a másikra lenéptelenednek, elpusztulnak. Britanniában azonban még száz évvel a római uralom megszűnése után is találunk élő városokat, mi több még római mintájú villák és épülnek ebben a korszakban. Itt a katonaság egy része megmarad és az egykori központokban összpontosul. Az élet nem lehetetlenül el egyik napról a másikra. Folyamatos háborúk, válságok emésztik fel, az egykori római alattvalók utódai csak mintegy százötven évvel a római fennhatóság és közel száz évvel a birodalom megszűnése után menekülnek el tömegesen Britanniából Bretange-ba, s lesznek a térség névadói.
Az itáliai törzsterületeken hasonló folyamatok játszódnak le. Megjelennek a jól védhető várak, kastélyok, fallal körülvett városok köré szerveződő közösségek, melyek elsősorban önellátásra másodsorban rablásra, fosztogatásra, illetve az ez elleni védekezésre rendezkednek be.
Ha a példát napjainkra vetítjük, az energiahordozókat, elsősorban a földgázt és az olajat kell alapnak tekintenünk. Központosított átmenet, illetve Britanniát és Itáliát idéző formák ott a könnyen kiaknázható olajkutak környékén várhatók, míg azoktól távolodva a folyamatok inkább a dáciai eseményeket idézik majd.
Van azonban három döntő különbség, amivel számolnunk kell. Tulajdonképpen ezek a mozzanatok késztettek e kis összegzés megírására. Az emberiség most először olyasmivel kerül szembe, amivel eddig még soha!
Arról van szó, hogy Róma összeomlásakor a birodalom szempontjából idegen, barbár népeknek megvolt a maguk gazdálkodása és az erre épülő társadalmi-katonai rendje. Róma azért tudott sikerrel szembeszállni velük, s tudta sorra meghódítani, illetve észak felé szorítani őket, mert gazdasága és katonai ereje ezt lehetővé tette számára. A birodalom hanyatlása megfordította az erőviszonyokat. Így aztán ezek a népek törtek be a birodalomba, szakították el a provinciákat, illetve züllesztették szét a törzsterületeken a központosított államot. Ugyanakkor ezek a népek hozták magukkal az őket jellemző, a rómaiak szemszögéből nézve elmaradott, kezdetleges, de az élet kereteit fenntartó gazdálkodásukat és az erre épülő társadalmi-katonai berendezkedést. A Pax-Románához képest persze így is zűrzavar és káosz köszöntött az egykori birodalmi tartományokra, de ez a káosz mégis csak viszonylagos maradt. Hasonló a helyzet egyébként a maják esetében is. Mindkét civilizációs korszakot jellemezte a fenntartható, esetenként a természettel együttműködő gazdálkodási formák léte és fennmaradása. Magyarán volt mihez visszatérni.
A másik döntő különbség az élelemtermelés módszereiből fakad. Az idézett történeti példák esetében, legyen szó a majákról vagy a rómaiakról az élelemtermelést ugyan túlhasználat jellemezte, ami szükségszerű bukáshoz vezetett, de maga az élelemtermelés nem szűnt meg. Megmaradtak az eszközei és sok tekintetben a tudás is. Ahol pedig nem voltak ott éppen a hódítók hozták magukkal ezeket.
A harmadik különbség a természetes rendszerek egészségi állapotában keresendő. A jelenlegi leépülés mértéke messze meghaladja mind kiterjedésében, mind tényleges állapotában és így hatásaiban is a római, illetve maja kori mértéket.
Miért kell ezeket figyelembe venni?
Kezdjük az elején. Ez a három tényező összefügg. Ennek következményeit az alábbiak szerint foglalhatjuk össze:
1. Nincs követendő, követhető gyakorlati példa, csak elméleti okoskodások, hogyan is kellene gazdálkodni.
2. Maga a gazdálkodás, a fenntarthatósági kísérletekkel egyetemben az olaj létére épül. Nem élelemtermelés, hanem élelmiszeripar.
3. Az élelemtermelés a világ nagy részén teljes egészében megszűnt, eszközei elvesztek, a fenntartásához nélkülözhetetlen tudás feledésbemerült.
4. Természetes rendszerek az összeomlás küszöbén állnak. Mindez nemcsak az iparszerű mezőgazdaság feltételeit számolhatja fel, de igen nehéz helyzetbe hozhatja az élelemtermelésre irányuló kísérleteteket is
Vegyük sorra e négy pontot.
A beregi térség gazdálkodását tanulmányoztuk, amikor is kísérőink megmutattak nekünk egy hagyományos gyümölcsöst. Nos, nem az egykor volt ártéri gyümölcsények maradványait láthattuk, hanem egy intenzív, egy-két fajta termesztésére összpontosított, átlag tizenkilencszer permetezett ültetvényt. A mellette lévő kordonos, támasztásos csepegtető öntözéses ültetvényhez képest már ez tűnt hagyományosnak. Mindez jól jelzi, hogy a gazdálkodók nem tudnak kilépni az iparszerű termelés gondolati keretei közül sem. Ami ezen kívül esik, a számukra nem létezik.
Felmértük azt is, mennyiben maradtak meg a vidéken olyan eszközök, melyek egy olaj utáni korszakban is lehetővé tennék az élelemtermelést. Azt tapasztaltuk, hogy ilyenek nincsenek. A régi igák, ló vagy ökör vontatta ekék eltűntek, emlékük is feledésbe merült. Ezek visszahozására nincs esély. Mindez azért lényeges, mert bár az olaj nem az egyik pillanatról a másikra fog elfogyni, de világ számos területén az ellátási zavarok egyik pillanatról a másikra súlyos eddig még soha nem tapasztalt éhínségekhez vezethetnek, melyek következményei teljesen kiszámíthatatlanok. Itt számításba kell venni, hogy a boltokba kerülő élelem nem nélkülözheti az olajat. Az ellátási zavarok nem azt eredményezik majd, hogy egy-egy városban kevesebb lesz az élelem, hanem azt, hogy hosszabb rövidebb ideig egyáltalán nem lesz mit enni. A lakosság pedig képtelen önállóan élelmet termelni (ez a korábbi történelmi példák esetében nem állt fenn!), illetve tartalékot képezni. Ilyen körülmények között a társadalmi következmények és az összeomlás lehetséges formái kiszámíthatatlanok. Nagyon sok múlik egy-egy részterület jellegétől, helyzetétől, a tartalékok meglététől, azok felhasználási lehetőségeitől és még számos előre nem látható mozzanattól.
A társadalmi szervezettség, a gazdálkodás rendjének felborulása korábban is súlyos következményekkel járt. Ilyen jellegű változásokra azonban talán a Húsvét-szigetek esetét leszámítva sehol sem találunk példát. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az összeomlás nem lépcsőzetes lesz, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az egyes lépcsők elképzelhetetlenül nagy távolságokat hidalhatnak át, s emiatt eddig nem vagy alig tapasztalt borzalmakkal járhatnak.
Ehhez járul még a természetes rendszerek összeomlása. Mindezt saját bőrünkön is érzékelhetjük. A Kárpát-medence természeti adottságait a hegy- és síkvidékek rendszerei között kibomló, az egész földrajzi teret egységes rendszerré szervező együttműködés alakította ki és tartotta fenn évezredeken keresztül. Az együttműködés kereteit az erdők és a vizek különleges kapcsolatrendszere adta, amihez szorosan hozzátartoztak a folyók (különösen a Tisza és mellékfolyói), a maguk jellegzetes parttalan medrével, és sajátos vízjárásával, valamint az ártér és a meder közötti kapcsolatokkal. Ha végig nézzük e téren mi változott, azt láthatjuk, egyre kevesebb az esély bármiféle régi élelemtermeléshez való visszatérésre.
1. A medrek beágyazódtak, miért is a folyók elvezetik a vizet és nem szétterítik. Ezen az árvédelmi rendszerek feladása sem változtatna. Olyan munkára volna szükség, amelyet az iparszerű rendszerek eltűnéséig senki sem akar elvégezni, azt követően pedig hiába is akarna, nem lesz rá lehetősége.
2. A Kárpát-medence élővilága felkészült ugyan a vizek visszatartására, a vízháztartás szélsőségeinek kiegyenlítésére, de ez az élővilág mindössze a területek 4-10%-ára zsugorodott és 80-90%-ban sérült.
3. A vízvisszatartásához arra van szükség, hogy annak nagy része a vegetációs periódusban érkezzen a medencébe, illetve, hogy az azon kívül érkező csapadék hó formájában ragadjon itt és csak rügyfakadás idején kezdjen elfolyni. Ehhez képest az utóbbi időszakok azt mutatják, hogy a medence középső területein egyre ritkábban marad meg tavaszig a hótakaró, sőt az 1000 m körüli hegyekben is jellemzőek a január végi február eleji hóolvadások, illetve hogy a csapadék túlnyomó része a vegetációs perióduson kívül esik. Pl. 2002-ben a Bodrogköz 600-700 mm körül összcsapadékából 500 mm körül! De ez az év is hasonló jellegzetességeket mutat. A téli és az őszi csapadék már most meghaladja azt a mennyiséget, ami az év további részében esett!
Ami az utóbbi mozzanatot illeti, más példát is hozhatunk. James Howard Kunstler a következőket írja az amerikai helyzetről: „Az éghajlatváltozás szaporítani fogja az alternatív üzemanyagokkal kapcsolatos hatalmas problémákat is. Amint ezt írom, az amerikai gabonaövezetet ádáz nyári aszály sújtja. A kukorica és a szója fonnyad Minnesotától Illinoisig, a búza kiég a Dakotákban és Kansasban. Ezzel egyidejűleg a mezőgazdaság "inputjainak" költsége a dízelolajtól a földgázból készülő műtrágyákon át az olajalapú rovarirtókig 2003 óta egyenletesen emelkedik, nagy fejfájást okozva a farmereknek. Az időjárás és az olajárak egyaránt leszorítják a terméshozamainkat, miközben a mezőgazdaság második világháború után kialakult ipari modellje egyre fenntarthatatlanabbá válik.” — És ez a kulcs, emiatt válik kiszámíthatatlanná a válság, és emiatt lehetséges szinte valamennyi forgatókönyv egyidejű bár térben elkülönülő megvalósulása. Az iparszerű mezőgazdasági modellnek ugyanis nincs olyan alternatívája, amit egyik pillanatról a másikra előhúzhatnánk. Nem arról van szó, hogy csak zökkenőkkel tudunk átállni, hanem arról, hogy egyszerűen nincs mire átállni. Létünk az olajhoz kötött, és ez nem azt jelenti, hogy addig maradhatunk fenn, ameddig az utolsó csepp olaj el nem fogy, hanem nagyjából azt, hogy a folyamatok csak addig a pontig áttekinthetőek, amíg az olajellátás biztonságát garantálni lehet. Az ellátási zavarok következményei teljességgel kiszámíthatatlanok. Mindez azt jelenti, hogy bármi megtörténhet.
Ha azt kérdezzük, mire kell felkészülnünk, a válasz egyértelmű. Nem tudjuk, és sajnos nem is sejthetjük. Mindenkinek van persze sajátos képe a folyamatok várható irányáról. E képeket nagyban befolyásolják az előképzettségek, a történeti ismeretek, az iparszerű gazdálkodás jellegzetességeiről vallott kép, az emberek várható viselkedéséről kialakult nézetek és még számos mozzanat. Ezek más-más forgatókönyvet valószínűsítenek, és más-más stratégiát követelnek meg az egyes emberektől. Általános, biztonsággal előre jelezhető kép azonban nincs, és sajnos nem is lehet. Minden egyes forgatókönyv változat cáfolható, így minden stratégiának felmutathatók a gyenge pontjai. Ezzel együtt az egyetlen esélynek az olaj nélküli mezőgazdasági módszerek újrahonosítása látszik. Itt számos kísérletnek lehettünk már tanúi. Ezeknek azonban volt egy sajátos jellemzőjük, ami később már nem lesz. Nevezetesen egy-egy kudarc esetén még mindig el lehetett menni a legközelebbi üzletbe élelmiszeripari termékeket vásárolni.
A tényleges terveket a teljes bizonytalanság tudatában kell kidolgozni. Előre nem látható, kiszámíthatatlan jelenségek tömegére kell felkészülni, és persze erre fel kell készíteni a környezetünket is. Azt kell tudatosítani az emberekben, hogy a helyzet súlyos, a veszély komoly, és egyetlen dolog biztos csak, a bizonytalanság, illetve hogy a billenési pont után segítséget már sehonnan sem várhatnak, csak magukra számíthatnak.

A dollár helyzete - friss hírek

Hetesi Zsolt — Tue, 13 Oct 2009 22:43:59 +0000

Gerald Celente 2012-ig tartó előrejelzéseit közli a World Net Daily.

Szerinte az a gazdasági "erősödés", ami a tavaly őszi bankcsődöket, biztosítótársasági csődöket és a kocsigyárakat érintő válság után történik, mesterséges jelenség, melyet "fantompénzekkel csináltak, amit a levegőből rántottak elő fedezet nélkül".

Celente a TrendsResearch.com című oldalán tette közzé legújabb előrejelzését, amely szerint a "nagyobb gazdasági válsággal" most fog szembesülni a világ, és ez "az amerikai birodalom" vége. Az élelemhiány csak egy lesz a sok tünet közül, és nem a legsúlyosabb.

S máris 2012-nél vagyunk, írja. Éhséglázadások, agrárfelkelések, diáklázadások, adók ellen tiltakozók, hajléktalan megmozdulások, kísértetvárosok és kísértet nagyáruházak, sztrájkok, ipari szabotázs, bandaháborúk, farkastörvény, terror - írja negyedéves jelentésében, ami honlapjukon megrendelhető.

A jelenlegi fellendülés, ami 10 ezer pontra felvitte a tőzsdeindexet (ami 14 ezer körül volt előtte), olyan reményeket kelthet, amik látszatremények csak. Nincs visszatérés valójában - mondja - csak látszat, és a piac márciusban már összeomlott. Ez a fedezetlen papírpénz hatása, ami most látszik. Ennek az arany emelkedő ára és a dollár iránti bizalomvesztés a mérője. (Az arany ára 750 dollár/unciáról 1064/unciára emelkedett egy év alatt, és töretlenül emelkedik 10 éve.)

Azt mondom olvasóinknak - írja - tegyenek meg minden lépést, amit ilyenkor kell, hiszen soha ennyi fedezet nélküli pénz még nem került ki a forgalomba, és ez nem mehet tovább következmény nélkül. A mostani karácsony már mutatni fogja a rideg valóságot.

Gerald Celente intézete 1980 óta 40 nagyobb világszintű és USA-beli történést jósolt meg előre, többek között a tavalyi bankcsődöket, az ázsiai pénzpiaci válságot, vagy a Szovjetunió bukását.

A Yahoo News arról ír, hogy kinek érdeke az orvtámadás a dollár ellen. Dacára annak- írja a cikk - hogy a dollár hosszú távú térvesztése az amerikai vezetés legrosszabb rémálmai közé tartozik, és igazán senki nem hinné, hogy épp most kezdődik; mégis úgy tűnik valóság. A cikk ugyan kitér arra, hogy a korábbi hír (miszerint arabok, kínaiak, oroszok állnak a háttérben) egy nem teljesen megbízható szakértőtől származik, ugyanakkor kétségtelen, hogy orosz és kínai hivatalos személyek is tettek olyan kijelentéseket nemrég, hogy keresik a dollárt kiváltó kereskedelmi pénzt.

A Time arról ír, hogy a világ egyre több nemzeti bankja úgymond ódzkodik a dollártól. A friss befektetések 63%-a euró és jen a 2009 júniusig tartó második negyedévben. Márpedig a gyengülő érdeklődés rossz hír Amerikának. Ugyanerről számol be a Bloomberg is.

A gyors tenyészreaktorok jövője

Fuhl Ádám — Tue, 13 Oct 2009 16:44:26 +0000

Plutónium

A plutónium reaktorokban történő felhasználásának két fajtája lehet. Az egyik, klasszikus megoldás, hogy üzemanyagként felhasználva elégetjük, azonban vitatott ennek a kivitelezhetősége; soha nem próbáltuk még, és alapvetően másfajta eljárásmódot jelentene egy másfajta moderátor használatát beleértve. Egy sokkal kézenfekvőbb megoldás lenne, ha valamilyen kombinációban használnánk az uránnal. Ez azonban nem oldja meg azt a problémát, hogy az urán ritka lesz, így ez a megoldás nem fogja helyettesíteni az uránt.

Mintegy 240 tonna plutónium található a világ raktáraiban, melyet civil célokra is felhasználhatunk. Elméletileg ezt két forrással tudnánk bővíteni; a régi fegyverzeti célra használt plutónium (nagyjából 150-200 tonna); és az elhasznált üzemanyagban lévő plutónium, de itt a kinyerési folyamat még egy néhzségi réteget ad hozzá a kereskedelmi használatú gyors tenyészreaktorok gördülékeny működéséhez. Az egyesült királysgbeli Thorp kinyerőüzemet bezárták egy hatalmas szivárgás után és valószínűtlen, hogy újra üzemelni fog. A plutónium kinyerése valamekkora részben Franciaországban, Oroszországban, Japánban és Indiában is folyik, de annyira trükkös folyamat, hogy az USA például betiltotta.

A gyors tenyésztés egy nagyon vonzó technológia. Tegyük fel, hogy az összes plutónium a Földön 240 tonna és van elég urán, hogy használjuk reaktorokban. Ebből a mennyiségből nem sok reaktort tudunk működtetni. Anglia 106 tonnányi készlete (a kevert oxidos állapotúval együtt) két reaktor teljes ellátására lenne elég, tehát világszerte 4 reaktort tudnánk táplálni. Aztán az élettartamuk végén (mondjuk 24 évnyi maximális teljesítményű üzemidő elteltével) a plutóniumot elhasználnák; utána be kéne zárni őket, mert nem lenne elég urán üzemanyagnak. Így logikus a feltevés, hogy a plutónium erőművek tenyésztő erőművek legyen, vagyis ne csak elektromosságot termeljenek, hanem szaporítsanak még több plutóniumot.

Az uránércben 0.7%-ban található meg a számunkra hasznos komponens a 235U. A maradék csak a reakció szempontjából haszontalan 238U-ból áll, és főleg ez okozza a radioaktív hulladékprobléma jelentős részét. Ámbár az 238U nagyon termékeny tud lenni. Ha egy kezdei üzemanyagból, mint például 235U, vagy 239Pu neutronokkal bombázzák, akkor egy neutron befogással 239U-á válhat, ami gyorsn elbomlik 239Np-á, majd 239Pu-á. Ez azt jelenti, hogy a 239Pu-ot lehetne használni, hogy további 239Pu-ot gyártsunk, többé kevésbé korlátlan ideig. Itt jön be a képbe, hogy az atomenergia így nagyon olcsóvá válhat. A Nukleáris Energia Ügynökség (NEA) és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) feltételezi, ha az összes ércet kibányászták, és a gyors tenyésztőreaktorokat tökéletesítették és megvalósították, akkor 20 ezer évnyi nukleáris energiatermelés vár még ránk. Azonban itt van a buktató. Ez egy bonyolult technológia. Három alapvető részből áll: tenyésztés, újrafeldolgozás és üzemanyag előállítás, és mindhárom zökkenőmentesen kell műkdjön.

Elsőnek a nézzük meg a tenyésztést: ez nem csak egyszerűen átalakítja az 238U-at 239Pu-á, hanem mellette egyidőben termel 241Pu-ot, ameríciumot, curiumot, ródiumot, techníciumot, palladiumot és sok mást. Ez a nagyon radioaktív keverék erősen korrodálja a berendezést. Vannak elképzelések, hogy hogyan tökéletesítsék ezt a folyamatot, de kereskedelmi szintű mértékben még soha nem értek el még jelentős eredményt.

A második probléma az újrafeldolgozás. A végeredményként kapott radioaktív termékekből álló keverékből, ki kell nyerni a 239Pu-ot. A folyamat során feloldhatatlan vegyületek is keletkeznek eldugítva a berendezést. A keverék felmelegszik és radioaktív gázokat ereszt ki, miközben a plutónium és az urán jelentős része kárbavész. Vita folyik arról is, hogy a plutónium akkora mennyiségben lehet jelen a folyamat során, hogy eléri a kritikus tömege és nukleáris robbanás következhet be. Ha magát a tenyésztő folyamatot nézzük az sem túl bíztató, mert nem sikerült még zavartalanul működő kereskedelmi szintű újrafeldolgozási folyamatot elérni.

A harmadik feladat az újrahasznosított plutóniumból üzemanyag gyártása. A keverékből nagy mennyiségű alfa és gamma sugárzás származik, tehát az üzemanyag gyártási folyamatot csak távirányítással lehetne megoldani. Ezt is még fejleszteni kell a zavartalanul működő kereskedelmi szinthez.

És természetesen, ha a három feladat közül egy nem működik, akkor az egész folyamat nem működhet. A világon eddig három gyors tenyészreaktor van Beloyarsk-3 Oroszországban, Monju Japánban és Phénix Franciaországban; A Monjou és Phénix már rég üzemen kívül van, a Beloyarsk-3 még üzemel, de soha nem tenyésztett még.

De nézzük meg mindennek a jó oldalát. Tegyük fel, hogy 30 év intenzív kutatás és fejlesztés után a világ nukleáris energia ipara fel tudja használni az összes plutóniumot üzemanyag rudakban. Láthatjuk, hogy milyen csábító ez a technológia, hiszen ha a plutóniumot gyors tenyésztőkben használjuk fel hatalmas 238U köpenyekkel körülvéve, akkor elméletileg csak 3 kg plutóniumra van szükség, hogy végigvigye a folyamatot, így (legalábbis elméletben) 80 gyors tenyésztőreaktort tudnánk elindítani egyidőben, tehát 2035-ben kezdhetnének el termelni. Azonban a folyamat nem olyan gyors, mint amire a neve utal (a “gyors” kifejezés a szubatomikus folyamtok időigényére vonatkozik, nem a teljes tenyésztés időtartamára) és a kimenetel egyáltalán nem bizonyos. De tegyük fel, hogy minden a terv szerint halad. 40 évvel később minden reaktor megtermelt annyi üzemanyagot, hogy elindíthassunk egy másikat. Feltéve ezeket az ideális körülményeket 2075-re - jóval az energiaválság tetőpontja után - 160 reaktorunk lenne világszerte (439 reaktor működik jelenleg világszerte), és ennyi lenne összesen, mert az általános 235U reaktorok nem üzemelnének már ekkorra.

Felmerül azonban a biztonság problémája is. A balasetmegelőzés bonyolultsága lehetettlené teszi az egész megvalósulását. Szisztematikus hiba van a gyors tenyésztőreaktorok terveiben. A nukleáris katasztrófa olyan romboló erejű, hogy gyakorlatilag minden eshetőség között is a nullára kell csökkenteni a valószínűségét. Ezt azt jelenti, hogy a védelmi rendszerek nagyon összetettnek kell lenniük, ami azt okozza, hogy a berendezésnek elég nagynak kell lennie, hogy méretgazdaságosságból származzon - egyéb esetben gazdaságtalan lenne. Azonban ez azt jelenti, hogy nem lehet bizontsági kupolát építeni semmilyen elfogadható tervezési irányelv szerint, ami elbírna egy nagyobb balesetet. Emiatt a védelmi rendszereknek még bonyolultabbak kell lenniük, ami azt eredményezi, hogy még problémásabbá válnak, mint a berendezés, amit meg kell védeniük.

Egy japán tanulmány a következőt mondja ki: “Egy sikeres gyors tenyésztőreaktornak három dolgot kell tudnia: tenyésztenie kell, gazdaságosnak és biztonságosnak kell lennie. Habár egy, vagy kettő ezek közül elérhető elkülönítve és megfelelő tervezéssel a fizika törvényei lehetetlenné teszik, hogy mindhárom egyszerre fentálljon, nem számít, hogy mennyire jó a tervezés”

Tórium

A másik módszer nukleáris üzemanyag előállítására a tórium. A tórium egy fém, ami megtalálható a legtöbb sziklában és kőben, és van néhány érc, ami tóriumban gazdag (10%-os tórium-oxid tartalom). A számunkra fontos izotóp a kevésbé radioaktív 232Th. Felezési ideje háromszorosa a Föld élettartamának, szóval nukleáris üzemanyagként hasztalan, azonban felhasználható kiindulásként további hatékony nukleáris üzemanyag előállításához. Kezdésnek besugározzuk a 232Th-ot egy kezdeti üzemanyaggal (például a 239Pu megteszi). A 232Th nagyon termékeny és gyorsan befog egy neutron, majd 233Th lesz belőle. A 232Th felezési ideje 22,5 perc, mely után 233Pa-á bomlik. A 233Pa felezési ideje 27 nap, amiből 233U lesz. Az 233U könnyen hasad, szóval nem csak nukleáris üzemanyagként lehet használni, hanem kezdő üzemanyagnak is, hogy a folyamat tovább folytatódjon.

Azonban a helyzet korántsem ilyen egyszerrű. Láttuk, hogy a 239Pu két lépcsős tenyésztése milyen nehézségekkel jár, a 232Th négy lépcsős folyamata még több problémát vet fel. A folyamat végén kapott 233U erősen szennyezett 232U-vel és a nagyon radioaktív 228Th-al. Mindkét szennyező anyag erős neutronforrás, így csökkentik a keverék hatékonyságát üzemanyagként, valamint megvan a hátránya, hogy nukleáris fegyverekben is használható. A 233Pa 27 napos felezési ideje miatt további problémák adódnak, ugyanis tekintélyes mennyiség marad vissza, közel egy évig. Néhány reaktor - mint például a Kakrapar-1 és 2 Indiában - teljes energiatermelést tudtak elérni tórium felhasználásával, tehát ha maghasadással akarunk energiát termelni a jövőben, akkor a tórium lehet az üzemanyag. Ettől eltekintve a tórium tenyésztés még nagyon messze van a kivitelezéstől. Ha el is jön ez az idő, akkor is kevés hozzájárulása lesz a jövő energiallátáshoz, ugyanis a folyamat beindításához kezdő üzemanyagra van szükség, vagyis egy neutronforrásra. Három alapvető forrásból eredhet. 235U-ból, ami nagyon ritka lesz, de talán felhasználhatunk egy keveset a tenyésztőreaktorokban. Esetleg eredhet plutóniumból, de abból sincs túl sok, ami meg van azt el fogjuk használni reaktorok üzemanyagaként, és ajánlott lenne elkülöníteni a 239Pu-ot az 233U-tól. A harmadik lehetőség az 233U lenne, ami a folyamat végterméke, szóval amíg nem megy végbe a folyamat, addig ez sem áll rendelkezésünkre.

De tegyük fel, hogy van elég 235U, vagy 239Pu, hogy egy reaktort a teljes élettartama alatt ellásunk vele. Nehéz megjósolni, de ilyen ideális esetben is 2075-re két tórium reaktor létezhetne, ami energiát szolgáltat a hálózatba.

Összefoglalás

Láthatjuk, hogy a szaporítóreaktorok bármennyire is ígéretesek közel sem állnak olyan technikai szinten, mint amilyen reményeket fűznek hozzájuk. A folyamat komplaxitása nagy technikai kihívásokat tűz elénk, és egyáltalán nem biztos, hogy a három feldolgozási folyamat (tenyésztés, újrafeldolgozás és üzemanyag előállítás) közül mind a három egyszerre műdköőképes lesz. Amennyiben csak egy is hiányos úgy az egész rendszer nem lehet gazdaságos. Habár kevésbé tűnik távolabbinak, mint a fentebb tárgyalt fúzió, mégsem mondhatjuk biztonsággal azt, hogy erre alapozhatjuk a nukleáris energia jövöjét. A koncepció jó, üzemanyag is áll rendelkezésre, azonban erre is nagy erőforrásokat kéne bevetni, hogy rövid időn belül működőképes technikai megoldásokkal álljunk elő, különben - ahogy a fúzió esetében - kicsúszunk az időből. Valamint a technológia EROEI mutatója is komoly vizsgálatra szorulna, de annyira gyerekcipőben jár még, hogy nehéz előre jósolni a várható költségeket és energiaigényt.

Arany és dollár

Hetesi Zsolt — Sun, 11 Oct 2009 22:53:05 +0000

Nemrég számoltunk be arról, hogy a Telegraph a dollár végéről írt, a kedélyek egyre csak fokozódnak. A Market Watch szerint az évtized vége előtt legalább 2000 $-t fog érni az arany egy unciája. A lapnak nyilatkozó híres befektető Jim Roger mindezeket egy New York-i, a témával foglalkozó konferencián mondta el. Szerinte a dollár gyengülése elleni védekezés jelenik meg az arany árának növekedésében. A dollár gyengüléséért pedig a felelőtlenül felvett kölcsönöket okolta, melyekkel "Washington úgy látszik, nem törődik." A befektető ráadásul arra figyelmeztet, hogy különféle nyersanyagok piacán alig volt új kapacitás rendszerbeállítása az elmúlt 30 évben, így hiányok várhatók; érdemes a pénz egy részét nyersanyagok részvényeibe tenni. Utalt az olajra, mely a februári 35 dolláros mélypontról 8 hónap alatt 75 $-ig jött fel.

A UK Guardian cikke szerint az Independent az aranyról, mint a dollár időszaki helyettesítőjéről írt. A World News oldala összefoglalja a témába vágó cikkeket.

Gerald Celente egy vele készült februári interjúban gazdasági összeomlást jósolt 2009-re, továbbá olyan zavargásokat, melyből forradalom is kinőhet és kialakulhat egy harmadik erő az USA két pártja mellé.

We’re going to see the economic collapse the likes of which the world has never seen before. It’s not only in the United States; it’s going global.

I’m not exaggerating, the facts are there. I have a saying: when people lose everything and they have nothing to lose, they lose it. You’re going to see people saying, off with their heads. There’s going to be another revolution in this country.

Más interjúban ugyanezek jelennek meg, illetve a dollár alkonya még 2009 vége előtt.

A dollár ideje leáldozóban

Hetesi Zsolt — Fri, 09 Oct 2009 20:25:06 +0000

A Telegraph internetes változata egyenesen arról beszél már, hogy a nemrég hírül adott "támadás a dollár ellen" - nos, történelmi jelentőségű. Kína úgy döntött, hogy véget vet a dollár túlértékelt szerepének, mert sajét pénzét, a jüant kívánja megméretni a piacon.

Michael Power az Investec Asset Management munkatársa szerint még fel sem fogtuk a dolog történelmi nagyságát és jelentőségét. A dolgok azért alakultak így, mert Kína, a latin-amerikai országok, Japán, Oroszország és Franciaország többé nem fizet dollárral az olajért. Maga a gond forrása persze nem ez, mert fizethetnének épp forintban is, vagy velencei dukátban, bármiben, a kiegyenlítés megtörténne. A gond ott van, hogy ezek az országok innentől fogva mást választottak plusz bevételeik befektetésének forrásul, nem az amerikai kincstárat, nem amerikai kötvényeket, értékpapírokat.

A dollár egyébként sem áll valami fényesen. Euróban mérve az egy főre jutó GDP az USA-ban 25%-al csökkent 2000 óta (Wall Street Journal); ráadásul az USA költségvetési hiánya elérte az 1400 milliárd dollárt, ami a teljes gazdaság 9,9 %-a és 300%-a a 2008-as hiánynak. (Bloomberg)

A New York Times azonban arról ír, hogy Kuvait és az Egyesült Arab Emirátusok is arról tájékoztatott hivatalosan, hogy nem tervezik a dollár lecserélését. A cikk tartalmazza utalást az IMF jelentésére is, mely szerint 1995 ót a dollár részesülése a világgazdaságból idén a a legkisebb.

A makói gáz első próbafúrásai eredménytelenek

Hetesi Zsolt — Fri, 09 Oct 2009 11:01:56 +0000

Az Index számol be róla, hogy a makói mezőn végzett Földeák-I kút próbafúrásai kudarcnak bizonyultak a magas víztartalom és egyéb jelenlévő szennyezőanyagok (CO2 és kénhidrogének) miatt. Egyelőre reménykednek abban, hogy a későbbi fúrások más eredményt hoznak. Valószínű, hogy egy föld alatti víztározó réteget találtak el, és ennek megőrzése miatt hagyták abba ennél a kútnál a kitermelést. Az ilyen mélyre (>2 km) végzett fúrásnál a kút költsége 8-12 millió dollár, a 2010-ig terjedő időszakban 10 kutat terveznek fúrni, illetve a meglévő kutakat újra megynitni, és/vagy mélyíteni.

A teljes kitermelhető gázvagyon (ami nem egyenlő a teljes készlettel) 300-350 milliárd m3, évi 50 kút lefúrásával számolva 30 év alatt ennek kb. negyede-harmada hozható felszínre, azaz kb. 100 milliárd m3. A kitermelés költségeit vizsgálva ez kb. kétszer drágább a hagyományos gáznál (a kutak kerülnek 3-4-szer többe).

Hazánk éves gázfogyasztása 13 milliárd m3. (Forrás: EIA)

B terv 4.0. Mozgósítás a Föld megmetésére - egy amerikai könyv apropóján

Hetesi Zsolt — Fri, 09 Oct 2009 10:08:33 +0000

Lester R. Brown immár negyedi átiratával jelentkezik a Plan B. (B terv) című könyvnek. Az idő mindig sürgetőbb, a könyv által várt mozgósítás egyre késik.

Brown egyébként a WorldWatch Institute alapítója és az Earth Policy Institute elnöke, tehát neves kezdeményezésekkel kapcsolható össze. Könyve mégis, a helyes felismerések, a betegség tüneteinek helyes megállapítása ellenére is úgy tűnik, nem a megfelelő megoldást írja le - nem csoda, szerintem a tüneteket helyesen írja le, de a betegséget mégsem.

Az első 3 fejezet a helyzet ismertetése éghajlati, szennyezési, energiakimerülési szempontok alapján. A sok összegyűjtött tünet azonban nem vezeti el a szerzőt oda, ahova mások már eljutottak: mindez nem azért történik, mert nem voltunk elég hatékonyak, hanem azért, mert túl sokan túl sokat akartunk elvenni a bolygótól. A természetet leigáztuk, ahelyett, hogy együttműködtünk volna vele.

Épp ezért az utolsó 5 fejezet megoldásai sem lehetnek valódiak. Itt ugyanis az áll, hogy több műtrágyázás, kétszeri vetés ahol az éghajlat megengedi majd segít, hogy ehessen még több ember. Az energiáról pedig azt olvashatjuk, hogy 2020-ra az USA áramának 44 százaléka szélfarmokról jön majd. Geotermikus erőművek adnak 11%-ot. Napelemek a háztetőkön: 5%. 7% vízeenrgiából, a maradék 25 pedig atomenergiából, biomasszából és gázból. Így, ennyiben marad a dolog. Nincs több arról, hogy miből, milyen infrastruktúraátalakítás kell ehhez, a máshol említett villamos kocsikat ez elbírja-e, miből lesz rá pénz, stb.

Összességében a könyv bízik a technológia sikerében. Mintegy 110 milliárd dollár ráfordítást gondol elegendőnek évente a Föld helyreállítására.

Még mindig a növekedést, a többet, a bonyolultabbat kívánják tehát megoldásnak. Lesz ehhez még elég energiánk, gazdaságunk? Kétlem.

Forrás: The Oil Drum

Támadás a dollár ellen

Hetesi Zsolt — Wed, 07 Oct 2009 22:06:36 +0000

Az Arab-öböl menti országok, Franciaország, Kína és Oroszország titkos lépéseket tesznek azért, hogy az olajkeresreskedelem ne dollár- hanem egy új valutakosár alapon működjön, melyben japán jen, kínai jüan, euro, arany és egy egyelőre meg nem nevezett új (esetleg tervezett) pénz van. (The Independent)

A hírre máris eséssel reagált a dollár (Bloomberg), 0,6%-ot esett az euróval és a jennel szemben is, míg a két valuta egymáshoz képest nem változott.

Ráadásul ezen felbátorodva az ENSZ kedden egy új nemzetközi pénz bevezetését tartotta kívánatosnak, hogy "megtörjön a dollár hegemóniája". A nyilatkozó Sha Zukang gazdasági főtitkár-helyettes szerint ez jót tenne mind a világgazdaság rugalmasságának, mind az egyensúly gyorsabb kialakulásának.

Ember és természet

Hetesi Zsolt — Wed, 07 Oct 2009 21:30:03 +0000

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

A neolitikus "forradalom" a földművelést hozta magával, amikor a egykor nagy kiterjedésű erdőségek az Agrosz-hegységtől Spanyolországig eltűntek, és helyüket kopár, kietlen táj vette át. A nehézségek megoldása egy újabb szintre tevődött át, még nagyobb erőszakot tett az ember a természeten, bár látszólag megoldotta a bajt. Például Mezopotámiában a kimerült földet öntözni kezdte. De alig telt el ezer év, és a föld elszikesedett.

Sorolhatnánk a szerző példáit, melyek csak kiélesítik a kérdést: tudunk mi egyáltalán a természettel összhangban élni? A válsz igen. A Kárpát-medence lakói az ártéri gazdálkodással egy virágzó művelést folytattak, peidg ugyanekkor Nyugat-Európa már a tengeren halászott, mert a folyókból hiányzott a hal. Utazók a XIV. század Magyarországát a halak országaként jellemzik.

Egyszóval létezik jó példa, de a leckét meg kell tanulni. Utólszor is eláruljuk a Teremtőt és művét, vagy végre észhez térünk? Alapművet vehet kezébe az olvasó, mely a kiadónál 20% kedvezménnyel vásárolható meg.

Ember és természet - Molnár Géza, Kairosz, 2009. Megrendelés

Utolsó kísérlet

Hetesi Zsolt — Tue, 06 Oct 2009 17:41:51 +0000

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

Sikerét bizonyítja, hogy 3 kiadást ért meg.

Előkészületben van 4. bővített és átdolgozott kiadása. Vida Gábor biológus, az MTA tagja érettségi tananyaggá tenné közérthetősége és didaktikus jellege miatt.

A szerzőhármas könyve alapjaiban hozott újat a magyar nyelvű könyvek piacán.

Utolsó kísérlet - Végh László, Szám Dorottya, Hetesi Zsolt, Kairosz, 2008. három kiadás Megrendelés

A fúziós energia valós helyzete

Fuhl Ádám — Mon, 05 Oct 2009 23:42:39 +0000

Az atomenergia egyik alternatívájának vallott fúziós energia valódi alkalmassága vizsgálatra szorul. Sok évnyi komolytalan támogatottsság után az idő sürget, hogy választ találjunk a fúziós energia alkalmazhatóságára.

Fúzió, Alapok

Az atomenergia – mind a fúzió, mind a hasadás – azt használja ki, hogy az atom tömege kisebb, mint az alkotórészeinek össztömege. A jelenség magyarázata az atomokat összekötő erőkben rejlő energiákban keresendő. Ahogy Albert Einstein híres törvényében a tömeg-energia-ekvivalencia elvben megfogalmazta: E = mc2, vagyis a kötésből felszabaduló energia arányos a tömeg hiányával. Ezt a tömeghiányt hívjuk tömegdefektusnak (1. ábra). Energiát nyerhetünk nehéz atommagok kettéhasításával (maghasadás), vagy két atommag egyesítésével (fúzió).

1. ábra Tömegdefektus: Az egyes elemek atomjainak tömege kifejezve az atomot alkotó protonok, neutronok és elektronok tömegének százalékaként.

A fúzióval az alapvető probléma, hogy az atommagot alkotó protonokat és neutronokat összekötő erős kölcsönhatás hatótávolsága rohamosan csökken a távolsággal, így hamar az elektrosztatikus taszítás veszi át az uralmat. Ahhoz, hogy két atommagot fúzionáljunk le kell győzni ezt a taszítást, hogy csak az erős kölcsönhatás legyen érvényben.

Az idők folyamán sok módszer és elmélet alakult ki a fúzió lehetséges felhasználásával kapcsolatban. A választott megoldás, melyre a technológia fejlesztését építik a hidrogén két iztopójának fózionálásán alapuló reaktorok. A folyamat során deutérium és trícium atommagokat melegítenek olyan magas hőmérsékletre (néhány százmillió fokra), hogy a hőmozgásból származó energia felülmúlja az elektrosztatikus taszítást. Ezen a hőmérsékleten az anyag szétbomlik atommagokra és elektronokra, vagyis plazma halmazállapotúvá válik. A hatalmas hőmérséklet miatt a plazma nem érhet a reaktor falaihoz. A leszakadó elektronok miatt elektromosan töltött lesz, így mágneses mezővel kordában tartható.

A reakció folyamán egy deutériumból és egy tríciumból egy hélium és egy neutron keletkezik:

2H + 3H -> 4He + n

A felszabaduló energia 20%-át a hélium ion kinetikus energiaként elviszi (3,5 Mev/ion). Mivel a hélium ionizált, ezért töltött, így kölcsönhat a mágneses térrel, tehát végül ütközik a plazmával miközben leadja kinetikus energiáját és így fűti a plazmát. Ha ez a folyamat, melyet begyújtásnak nevezünk sikeres ez lesz az egyetlen hőforrás a plazmában.

A maradék 80%-a a felszabaduló energiának a neutronok kinetikus energiájában található (14,1 Mev/neutron). Mivel a neutron nem töltött, így kijut a plazmából. Egy áramtermelő reaktorban a plazmát körülveszi egy köpeny. Ennek a köpenynek adják át a plazmát elhagyó neutronok a kinetikus energiájukat ütközés által, így melegítve azt. Ez a fő hőforrása a víz melegítésének, melynek segítségével turbinákat hajtanak meg.

A tengervízben tömérdek mennyiségű deutérium található, ahol a hidrogénnek mintegy 0,03%-át teszi ki. A kozmikus sugarak által generált trícium természetes formájában azonban elenyésző mennyiségben fordul elő. Felezési ideje 12,3 év, szóval egy időben maximum 3,6 kg-nyi természetesen előállított trícium található bolygónkon, az összes többi mind mesterségesen előállított eredetű. Egy kereskedelmi reaktorban a köpeny is termel tríciumot, ugyanis valamilyen formában lítiumot fog tartalmazni, ami reakcióba lép a plazmából érkező neutronokkal:

n + 6Li -> 3H + 4He

Ezt a lítiumot gyűjtik majd be, hogy táplálják a fúziót. A 6Li egy természetes izotóp és az összes természets lítium mintegy 5-7%-át teszi ki. A trícium szaporító reakció exoterm, így körülbelül 20%-al növeli meg a netto hőtermelést.

Első ránézésre úgy tűnik, mintha ezek a reakciók a következővé lennének összevonhatók:

2H + 6Li -> 2 4He

Azonban ez csak akkor lenne igaz, ha a fúzió során keletkező összes neutron reagálna a lítiummal, hogy tríciumot hozzon létre, és az összes így keletkezett tríciumot be tudnánk táplálni a fúzióba, hogy résztvegyen a neutron keltésben. A valóságban azonban több veszteség is előfordul, így ez a lánc nem teszi lehetővé, hogy elegendő tríciumot termeljünk a fúzió fenntartásához. Összesen 1,1-es trícium szaporító rátát várnak el ettől a folyamattól, ami azt jelenti, hogy minden 10 kg befektetett tríciumból 11 kg-ot nyerünk vissza a köpenyben.

2. ábra Az évek során elért mágneses elkülönítés fejlődése. A fúzió terméke a plazmasűrűség részecske/m3-ben, szorozva azzal az idővel (másodpercben), amit a plazma ilyen állapotban tud tölteni, szorozva az ion hőmérséklettel Kelvinben mérve. A begyulladáshoz szükséges 3*1028-os érték a JD Lawson által 1955-ben megfogalmazott Lawson kritérium. Az legjobb eredményt eddig a JET és a JT-60U projektek érték el, közel az energia-áttöréshez (Q=1), vagyis a befektetett energia majdnem megközelítette a kinyert energiát.

Mágneses elkülönítés

Ahogy korábban említettük a plazma elkülönítését mágneses mezővel tudjuk viszonylag egyszerűen megoldani, ezen belül is az oroszok által kifejlesztett torroid geometriájú tokamak rendszer a leghatékonyabb. A legnagyobb és legsikeresebb tokamak ezidáig az egyesült királyságbeli Culhamban található JET rendszer, megly 1997-ben érte el 16 MW-os teljesítménycsúcsot ért el.

3. ábra Jósolt és mért elkülönítés idők 13 különböző fúziós eszközre különböző körülmények között, valamint az ITER és a kereskedelmi reaktorok várt helyzete a meglévő megoldások felskálázása után.

A fúziós energia kritikusai ezeket az eredményeket kudercként értékelték, ugyanis egyik kísérlet során sem nyertünk ki több energiát, mint ami a befektetett volt. Igazság szerint egyiket sem azzal a céllal építették, hogy elérje az energia-áttörést, hanem hogy megértsék és tanulmányozzák a plazma viselkedését és tulajdonságait. Az elmúlt negyven évben négy nagyságrendel tudtuk a reakciós rátát növelni (3. ábra).

Habár még sokat kell dolgozni a plazma szabályozásán, mostanra elértünk egy olyan fázishoz, ahol már magabiztosan azt mondhatjuk, hogy a reaktor méretének felskálázásával több energiát fog termelni a fúzió, mint amennyit belefektetünk. Egy ilyen képességű reaktor tervei és a főbb alkotóelemeinek prototípusai már el is készültek. 2006 november 21-én a franciaországi Cadarache-ban sok évnyi késés után aláítrák egy egyezményt az ITER nevű reaktor megépítéséről (4. ábra). A projekt pénzügyi támogatói az EU, India, Japán, Oroszország, Dél Kórea és az USA.

4. ábra A JET és az ITER vázlata. A kép bal alsó sarkában álló ember adja meg a skálát.

Az ITER plazmáját három fő forrásból fogják táplálni: egy transzformátor, mely 15 millió ampert áramoltat a plazmába; semleges nagyenrgiájú trícium és deutérium nyalábokat a plazmába lőve; és rádiófrekvenciás energiával, amit a falakra erősített antennákkal küldenek a plazmába, hogy fenntartsák a rezonanciát. Az ITER mintegy 500 MW-os teljesítményre lesz képes, kevesebb mint a befektetett energia tizedéből és tartani ezt a teljesítményt 400 másodpercig (Q>10) (A Q érték jelenti a befektett és kinyert energia arányát. Vagyis, ha a befektetett energiát egy az egyben visszanyerjük, akkor Q=1. Ha a kinyert energia mondjuk tízszerese a befeketetettnek, akkor Q=10.). Valamint képes lesz 500 MW teljesítményt elérni egy órán keresztül a befektetett energia ötödéből (Q>5). Habár nincs célként kitűzve, de remélik, hogy a begyújtás nevű fázist elérik, ahol a reakció önellátó lesz, vagyis nem kell többé befektetni energiát, hogy a reakció folytatódjon (Q=végtelen).

Az ITER után

Egy jelentős akadály, amit át kell lépni az a reakciós kamra belesejében elhelyezkedő szaporító köpeny tervezése és kivitelezése. Ez a köpeny három célra kell: a fúziós energia hőenergiává alakítása; több trícium előállítása a folyamat táplálásához; és, hogy megvédje a kamra falát valamint a szupravezető tekercseket a neutrínó besugárzástól. Sok köpeny tervezet készült, de mindegyiknek megvan a maga hibája. Az ITER így az első években biztosan nem lesz felszerelve egy teljes trícium szaporító köpennyel. A kamra nagyrészét eleinte csak neutron befogó és hőelnyelő köpennyel burkolják be, hogy megakadályozzák a reaktort a túltöltődéstől. Hagynak azonban egy kis helyet, hogy különböző szaporító köpenyeket is le tudjanak tesztelni.

Az ITER utáni következő jelentős lépés a DEMO nevet viselő reaktor lesz, melyben a remények szerint már elektromos áramot fognak termelni. A DEMO már teljes trícium szaporító köpennyel fog rendelkezni. Ezeknek a köpenyeknek extrém körülményeket kell kibírniuk, ugyanis itt fog először kapcsolatba lépni a fúzionáló plazma a fallal. Az ITER köpenyeinek első falán lévő hőfluxus 0,1-0,3 MW/m2 lesz és várhatóan 0,5 MW/m2 a DEMO-ban. Az ITER esetében elfogadható, hogy a köpenyt jól tudják hűteni, azonban a kereskedelmi reaktorokban, ahol gőz áramoltatással kívánnak áramot termelni a köpenyek a lehető legnagyobb hőmérsékleten fognak üzemelni, mintegy 500-800 ˚C-on.

Elméletileg nem keletkezik a folyamat során radioaktív hulladék, hiszen a tríciumot újrahaszonsítják. A mellékhatások miatt a valóságban azonban mégis keletkezik hulladék, mint például a neutrínó bombázás, vagy a trícium beépülése a reaktor szerkezetébe. Ez hatni fog a szerkezet részeinek cseréjére, valamint a reaktor üzemen kívül helyezésére. Nehéz előre megbecsülni a várható szennyeződés mértékét, azonban úgy számolják, hogy két nagyságrendel kevesebb radioaktív hulladék keletkezik így, mint a hasadásos reaktorokban, és az is rövid életű lesz. Vagyis 100 év elteltével kevesebb szennyező sugárzása lesz a hulladéknak, mint egy azonos méretű szénerőmű hulladékának (5. ábra). Ahhoz, hogy ezt elérjük az szükséges, hogy a trícium újrahaszonsítása a lehető legveszteségmentesebb legyen.

5. ábra A sugárzszennyezés csökkenése az időben.

Az anyagok tesztelése és fejlesztése, melyeknek el kell viselni ezeket a nem mindennapi körülményeket létfontosságú a fúziós energia terjedésének szempontjából. Mivel az ITER legalább 10 évig nem fog plazmát termelni (és utána közel sem fog akkora neutron fluxust termelni, mint a DEMO) úgy döntöttek, hogy építenek egy kisebb létesítményt, ami szimulálja a DEMO-ban uralkodó körülményeket. A létesítmény neve International Fusion Materials Irradiation Facility (IFMIF).

Az alábbi táblázatban találhatók a már megoldott, vagy megoldásra váró problémák:

Cikk	Meglévő reaktorok	ITER	IFMIF	DEMO Fázis 1	DEMO Fázis 2	DEMO Fázis 3
A plazma szétesés elkerülése	2	3		C	R	R
Állandó működés	1	3		3	r	r
A terelő teljesítménye	2	3		R	R	R
Plazma égetés Q>10-el		3		R	R	R
Az erőmű plazma teljesítménye	1	3		C	R	R
Trícium önellátás		1		3	R	R
Anyagok jellemzése			3	R	R	R
A plazma felé néző felület élettartama	1	2		2	3	R
A fal/köpeny/terelő élettartama		1	2	2	3	R
A fal/köpeny kompo-nenseinek élettartama		1	1	1	3	R
Semleges nyaláb/rádió frekvenciás fűtés teljesítménye	1	3		R	R	R
Elektromos áram termelés nagyléptékben				1	3	R
Szupravezető gép	2	3		R	R	R
Trícium kérdés	1	3		R	R	R
Távoli irányítás	2	3		R	R	R

Jelmagyarázat:

1	Segít megoldani a kérdést
2	Talán megoldja a kérdést
3	Meg kéne oldania a kérdést
C	A megoldás megerősístése szükséges
r	A megoldás várt
R	Megoldás szükséges

Időtábla

A különböző jövőbeli reaktorok időtáblája a 6. ábrán látható. A tervezet azt feltételezi, hogy a hátráltató tényezők kizárólag technikai eredetűek. Sok kikötés mellett ugyan, de az első kereskedelmi reaktor indulásának időpontjára 2048-at jósol. Ha ezt a szigorú menetrendet tartani tudják az még nem jelenti, a fúziós energia széleskörű elterjedését. Van egy limit a fúziós erőművek növekedési rátájához, amit a trícium készletek határoznak meg.

6. ábra A fúziós erőművek fejlesztésének időtáblája.

Trícium ellátás

A fúziós energia nagyléptékű felhasználása következtében a trícium felhasználás soha nem látott méreteket fog ölteni. Nagyjából 220 kg tríciumra van szükség 1 GW folyamatos elektromosság termeléshez. Ez az érték úgy adódik, hogy 4 GW hőenergia 2 GW elektromos enegiát termel, amiből 1 GW el lesz használva a folyamat táplálására, ami 1 GW kimenő teljesítményt jelent. A jelenlegi termelés a világon, átlagosan 1700 GW körüli.

Nagyjából az összes nem katonai trícium a CANDU reaktorokban moderáláshoz használt nehézvízből ered. Ezek közül a reaktorok közül néhányat bezárnak a közeljövőben. A több mint 40 évnyi üzemelés után felhalmozott trícium készlet 2027-ben fog tetőzni, 27 kg-al (7. ábra).

7. ábra A világ kereskedelmileg elérhető trícium készlete, mielőtt még a fúzióhoz felhasználnánk.

A katonai reaktorok, melyek trícium előállítására vannak tervezve csupán évi néhány kg-ot termelnek, mintegy 200 millió dollár/kg-os áron. Az egyesült államokbeli Savannah River-ben korábban üzemelő trícium termelő reaktor a becslések szerint 220 kg-nyi tríciumot termelt a reaktor 1988-as bezárásáig. 1995-ben ez a mennyiség már csak 73 kg volt, ami mostanra 37-re fogyott. Valószínűtlen, hogy az USA bármennyit is hozzáférhetővé tesz civil célokra. Más civli reakotrok is termelhetnek tríciumot, hogyha lítiumot helyeznek a reaktorba, azonban legalább 60 kg uránra lehet szükség 1 kg trícium előállításához.

Mivel az ITER csak kis mennyisígű tríciumot fog előállítani (legalábbis az első években), mivel csak kis része lesz a karmának beborítva a trícium termelő köpennyel. Így az ITER egymaga fel fogja emészteni a világ trícium készletét. Ha a DEMO az ITER-el egyszerre lesz üzemben a trícium készlet válik a legfontosabb és legkritikusabb kérdéssé, tehát minnél hamarabb üzembe kell helyezni a teljes köpenyt és a trícium visszanyerő rendszert.

Ha a fúziós reaktorok elszaporodnak, akkor valószínüleg az indulás környékén, minden egyes reaktor az előzőleg megtermelt kis mennyiségű tríciumra fog támaszkodni. Egyes számítások szerint legalább 2-3 év szükséges, hogy egy reaktor beindulása után annyi tríciumot termeljen, hogy egy következő reaktort el tudjunk indítani. Ha csak technikai akadálya lenne a fúzió terjedésének, akkor 2100-ra tudnánk Európa elektromosság igényének 30%-át fúzióval fedezni.

Az energia rés

Még a legoptimistábbak is előre láthatják, hogy a hagyományos olajkitermelés jelentősen csökkenni fog, mire a fúziós erőművek legideálisabb esetben is üzembe állhatnak. Ha el akarunk jutni 2100-ig jelentősebb gazdasági összeomlás, vagy ilyen nagy mennyiségű kőszén, kátrány és olaj felhasználása nélkül az szükséges, hogy nagyobb skálán kezdjünk el alkalmazni alternatív energiaforrásokat, valamint a folyékony szénhidrogének szállításipari használatatá is minimalizálnunk kell. A fúzió így egy teljesen más környezetben száll versenybe.

Az árbecslések ebben a fázisban természetesen bizonytalanok, de a legtöbb becslés a mai árakkal és mai fosszilis tüzelőanyagokkal termelt energiaárakkal veti össze a fúziót. Egyes becslések szerint 14 €/W a DEMO esetén, ami később 4 €/W-ra csökken a kereskedelmi erőművekben.

Ezeket az árakat hasonlíthatjuk össze a mai atomenergiával (3 €/W) és kőszénre alapuló áramtermeléssel (1,5 €/W). A szélenergia költsége 1,5 €/W, de nem annyira valószínű 30% feletti részesedés az össz energiatermelésből, míg a fúzió 85%-ra becsülhető a jövőben. Ha a szélenergiát 30%-nál nagyobb arányban próbálnánk felhasználni hatalmas mennyiségű akkumulátorra lenne szükség és a szállítási költségek a turbinák számával növekednének.

A fúzió széndioxid kibocsátását nehéz megjósolni ennyire előre, de valószínüleg a reaktor építése, valamint a kisegítő épületek és a cserealkatrészek gyártása teszi ki a nagyját. A fúziós reaktorok természetüknél fogva védve vannak a nukleáris katasztrófáktól. Egyszerűen nincs annyi üzemanyag bennük egyidőben, hogy robbanás következzen be. Bármilyen hiba a reakció ezredmásodpecek alatti végét jelentené. Még a legrosszabb esetben - ha az összes trícium kikerülne - sem kéne senkit evakuálni az erőmű határain túl.

Összefoglalás

Láthatjuk, hogy a fúziós energiának az elkövetkező években nehéz technikai kihívásokkal kell szembenéznie, hogy valós alternatívát nyújtson. Ha csak fejlesztési akadályok lennének és feltéve, hogy azokat mind meg tudjuk oldani, akkor is legalább 50 évnyire vagyunk a kereskedelmi reaktorok első próbaüzemeitől. További nehézséget okoz a trícium készletek hiánya. Ideális esetben sikeresen kifejlesztik a technológiát a trícium szaporítására, és a kísérletek során a hiányt pótolni is tudják.

A valós problémát azonban az jelenti, hogy az egész időtábla az az ideális esetet feltételezi, hogy csak technikai nehézségekkel küzdünk meg. A pénzügyi támogatások valószínüleg lasabb fejlődést tesznek lehetővé a jövőben. Azonban még így is olyan távol van a működőképes kereskedelmi reaktor üzembe állítása, hogy addigra a fosszilis energiahordozókban jelentős hiány fog mutatkozni, és ha a társadalmi struktúránk (ezzel együtt a pénzügyi rendszerünk) nem is fog alapvető változásokon átesni, akkor is az energiaellátási rendszerünk alternatív megoldásokat fog alkalmazni. Pénzügyileg nem lesz versenyképes a fúzió az akkor már meglévő, de most még csak alternatív energiatermelési megoldásokkal szemben.

Esetleg ha az “elégetünk mindent” forgatókönyv következne be és nem történne meg az alternatívákra való átállás, akkor olyan jelentős klíma katasztrófának nézünk elébe, hogy a környezeti változás szükségszerűen gazdasági összeomláshoz vezet, ami miatt nem lesz egy szervezett háttere a fejlesztéseknek, így ismét csak valószínűtlen, hogy a technológia alternatívát tudna nyújtani.

Ha nem törekszünk a technológia minnél hamarabbi kifejelsztésére (egy tíz-húsz éves skálán), akkor egyszerűen túl késő lesz, mire valós helyzetben bizonyítani tudná a létjogosultságát. Érdekes ötlet volt ezt kutatni, de elvesztettük az időablakot a fejelsztésre és telepítésre.

Forrás: http://www.theoildrum.com/node/2164

Jeff Rubin, az olaj apostola és Matolcsy György

Hetesi Zsolt — Mon, 05 Oct 2009 11:27:29 +0000

Matolcsy György a következő könyvelemzést írta a Heti Válasz szeptember 3-i számában:

Miért az olajárrobbanás a válság igazi oka? Kik az olajkannibálok? Miért lesz hamarosan energiahiány? Hogyan ér véget a globalizáció? Jeff Rubin - a világ legkeresettebb energiaszakértője, aki 2000-ben egyedül jósolta meg, hogy jön az újabb olajárrobbanás - lebilincselően érdekes könyvet írt a globalizáció végéről. Az elmúlt négy évtized új világa a globalizáció világa, ami az olcsó kőolajon alapult, mert az alacsony szállítási költségek tették lehetővé a fejlett nyugati országok termelésének globális kihelyezését. A globalizációhoz elsősorban nem olcsó ázsiai, afrikai vagy latin-amerikai munkaerő kellett, nem csupán új hírközlés, hanem az olcsó olaj miatt alacsony közlekedési és szállítási költségek. De mi történik az olajjal?

2000 és 2008 között hétszeresére nőtt a kőolaj ára. Az Amerikából kiinduló válság igazi oka a kőolaj árának robbanása volt, az ingatlanpiaci és pénzügyi válság már csak ezt követte: 2008 augusztusában az amerikaiak 15 milliárd mérfölddel kevesebbet autóztak, mint egy évvel korábban, mert kétszeresére nőtt az üzemanyag ára. Már nem lehetett könnyen eladni a korábban hitelből vásárolt házat, bedőlt néhány adós, baj támadt az ingatlanpiacon - és jött a bankválság. Az évized elején a recesszió még 20 dollár/hordóra vitte vissza az árat, a mostani recesszió már csak 40 dollár/hordóra, és ma megint 70 dollár felett van. Adam Smith törvényének fittyet hányva a megugró ár nem törte le a fogyasztást, sőt, minél magasabb volt az ár, annál gyorsabban nőtt a fogyasztás.

Ennek oka már nem a nyugati világ, hanem maguk a kőolajtermelők: például a Közel-Kelet kőolajfogyasztása évi öt százalékkal nőtt az elmúlt 10 évben, a globális növekedés kétszeresével, miközben évi két százalékkal nő a népesség, tehát 1950 és 2008 között négyszeresére nőtt a belső fogyasztók száma. Közben Dubai sípályát adott át, a szaúdi olajból tengervizet sótalanítanak, mert a mezőgazdaság egyre több vizet igényel. Venezuela, Irán és a többi olajtermelő szintén kannibálként viselkedik: termelésének egyre nagyobb hányadát maga fogyasztja el, az alacsony ár melletti óriási pazarlással.

Közben kimerülnek a korábbi olajkutak, és egyre messzebb, egyre mélyebben és egyre nagyobb költséggel lehet csak kitermelni: az alaszkai olajhomok, a kelet-szibériai és sarki olaj, vagy a hurrikánok sújtotta mexikói-öbölbeli olaj kitermelési költsége 90 dollár alatt nem áll meg. Már a közeljövőben energiahiány lép fel a világban, a kőolaj hiánya néhány éven belül 200 dollárra viszi fel az árat, és ez véget vet a globalizációnak.

A globális kereslet közben megállíthatatlanul nő: Kína, India és az olajtermelők egyre több kőolajat kérnek, terjed a motorizáció, egyre több villamos energiára van szükség: ehhez kell a kőolaj. A villamos autó - 1890-ben már a kornak megfelelő fejlesztési szinten állt, majd győzött az olajlobbi Amerikában -, a napelem és napkollektor, de még a cukornádból nyert üzemanyag is ígéretesek, de nem képesek kiváltani a mai kőolaj-felhasználás zömét. Energiahiány és árrobbanás lesz, ami visszavisz minket a globalizáció előtti világba. Milyen lesz az új világ utáni régi világ?

A globalizáció helyére a helyi gazdaság lép: a helyben és közelben termelt élelmiszer, a közeli kirándulóhely, a helyi energia - bio-, geotermikus, vízi és napenergia -, a tömegközlekedés, a villamosított vasút és persze a kerékpár. Felértékelődik a helyi közösség, mert sokat tudunk adni egymásnak, helyben. Az olcsó energiára épülő globalizáció helyére a helyi és a regionális gazdaságok lépnek: Amerika, Ázsia és Európa inkább belül, mint globálisan fűződik egybe. Az olcsó repülésre épülő globális turizmus megtörik, de fellendül majd a repülés nélkül elérhető vendéglátás.

Magyarországnak is döntően az európai integrációra, vízre, mezőgazdaságra, családra és közösségekre kell építenie jövőjét, nem fosszilis energiára.

Az időgép már elindult: vissza a múltba.

Ébredő magyar politikusok: Vona Gábor

Hetesi Zsolt — Fri, 02 Oct 2009 07:30:55 +0000

Két írás, két egyaránt jobboldalon elkötelezett embertől. Valami halvány remény mégis van? I. Vona Gábor, a Barikád internetes újságban írja: "Rend, Jólét, Ébredés. Ezzel a hármas jelszóval indítok heti rendszerességgel cikksorozatot, de nem a magam szórakoztatására, hanem hogy vitára ingereljek, hogy problémákra világítsak rá, hogy megoldásokat keressek, és hogy kiutat találjak. Hiszem, hogy Magyarországra szebb jövő várhat. Hiszem, hogy többre vagyunk képesek, és többet érdemelünk a jelenleginél. Hiszem, hogy semmi másra nincs szükség, mint hitre, erőre és akaratra. Jóistenbe és nemzetbe vetett hitre, a magunk erejére és tenni akarásra. Most útjára bocsátandó írásaimmal bizonyítani kívánom, hogy a magyarság számára nem vágyálom a rend, a jólét és az ébredés. Sőt, csupán a kezünket kell kinyújtanunk érte. Első lépésként egymás felé."

35. rész: Ökoszociális nemzetgazdaság

A történelem eszmék és az azokhoz kapcsolódó társadalmi és gazdasági berendezkedések folytonos változása. Az társadalomtudósok között vita tárgya, hogy mi hajtja előre a folyamatokat: az eszme alakítja a társadalmat vagy a gazdaság az eszmét, stb. Én ugyan „eszmepárti” vagyok, de ebben a kérdésben sem vagyok szektás, azt hiszem, hogy az emberi kultúra annál jóval komplexebb, mint hogy egy-egy folyamatábrával modellezhető legyen. Egy biztos, nekünk, akik most élünk ezen a bolygón, egy történelmi korszak végén kell helytállnunk. A globális kapitalizmusnak vége, ahogy az ahhoz kapcsolódó (neo)liberális piacgazdaságnak, a fogyasztói társadalomnak, a multinacionális tőke világuralmának és ezzel a liberális demokráciának is. Hogy merrefelé tart majd a világ, még a jövő kérdése. Lehet, hogy az a gigantikus tőkekoncentráció, amely mohóságával saját lufiját pukkasztotta ki, valamilyen átalakuló trükk segítségével átmenti hatalmát, lehet, hogy a rendszer sikeresen korrigálja magát, de az is elképzelhető (sőt, jelenleg a legvalószínűbb), hogy az emberi létezés továbbrohan a szakadék felé, addig, amíg abba alá nem zuhan, örökre.

A multinacionális tőke szabad mozgására – pontosabban szabadrablására – épülő globális kapitalizmusnak valóban megkongatták a vészharangját. A gazdasági fejlődés ilyen erőltetett menetére az emberiség és a glóbusz nem képes tovább. Nem beszélve arról, hogy ez a nagy globális felfutás ugyan valóban komoly gazdasági adatokat produkált, de annak haszonélvezője szinte kizárólag a nemzetközi pénzügyi szektor volt, miközben az emberek fizikailag és lelkileg is megnyomorodtak, a társadalmi szakadék a világban tovább nőtt, bolygónk pedig egyre sűrűbben és egyre vészjóslóbban ad immunválaszokat az emberiség újabb „bábeli lázadására”. A világpolitika eddigi válaszai kétfélék voltak: vagy a struccpolitika – nálunk Pató Pál úrról nevezte el Petőfi – vagy pedig a látszatdöbbenet, vagyis hangzatos, csinnadrattás konferenciák a világ elkeserítő helyzetéről, amelyet rendre egy hatalmas zabálás követett valamelyik multinacionális lánc luxushoteljében. A résztvevők diadalmasan jelentették be a fenntartható fejlődés koncepcióját, de egyrészről arra nem tudtak válaszolni, hogy ki fogja majd a multinacionális tőkét megregulázni, azt meg nem merték bevallani, hogy a világ jelenlegi helyzetében inkább fenntartható csökkenésre kell berendezkednünk.

Persze felmerülhet a kérdés: mi magyarok, miért is foglalkozunk a világ bajával, amikor van nekünk éppen elég saját? A válasz nagyon egyszerű: azért, mert a világ baja a mi bajunk is, sőt, a világ baja leginkább rajtunk fog lecsapódni, ha nem teszünk meg – akár elsőként a világon – megfelelő óvintézkedéseket. A kiindulási alap már többször elhangzott: a globális kapitalizmusnak vége. Ehelyett a lokalizmus időszaka vár ránk, vagyis a helyi, önfenntartó gazdaságok és társadalmak, illetve azok hálózataira épülő nagyobb, szerves egységek ideje. A jövőben az élelmiszertermelés, az értékesítés, a közbiztonság, az energiaellátás és más területek szervezésében egyre több feladat hárul majd a lokalitásokra. Globalizmus helyett lokalizmus, de mi legyen a liberális piacgazdaság helyett?

A liberális piacgazdaság és a globális kapitalizmus ikertestvérek, egymást feltételezik. Ha az egyiknek vége, a másik is értelmetlenné válik. A szabad versenyre – vagyis az erősek, a nagytőkések erőfölényének korlátozhatatlanságára – épülő gazdasági rend a szemünk láttára mondott csődöt, hiszen szétzilálta a társadalom mélyszöveteit, de helyettük nem adott semmit, csupán lehetőséget, hogy az emberek feláldozzák magukat a multinacionális tőke oltárán. A bátortalan és a globalizmussal kollaboráló európai és hazai polgári politika szerint a liberális piacgazdaság helyett vissza kell térnünk a szociális piacgazdasághoz. A gondolat szép és andalító, körülbelül olyan, mint azt mondani a francia forradalom után, hogy térjünk vissza a lovagkorba. Romantikus, de hatalmas baromság. A szociális piacgazdaság nem más, mint a liberális piacgazdaság plasztikai sebészettel megszépített változata, amely ugyan ideig-óráig szépen mutat, de csupán a felszín más, a mélyréteg ugyanaz. Csak idő kérdése, hogy lentről a szenny mikor csúfítja el újra a felszínt. Aki ma szociális piacgazdaságról beszél, azt mondja: fogalmam sincs, mit kellene tenni, úgyhogy menjünk vissza a múltba.

Ma ökoszociális nemzetgazdaságra van szükség. A szó talán nehézkes, talán idővel találunk jobbat, de itt és most a lényeg a lényeg. A multinacionális tőke extraprofitéhségét nem lehet már kielégíteni, a manapság hangoztatott fenntartható fejlődés csupán délibáb. Az erőforrások fokozatos kimerülésével jobb, hogy ha a fenntartható csökkenéshez kezdünk hozzászokni, amely azt jelenti, hogy a gazdaság szabadrablását megfékezzük, és visszatérünk az emberek a gazdaságért elvtől a gazdaság az emberekért elvhez. A gazdaságot az emberhez méltó környezet (öko), az emberhez méltó élet (szociális) és a magyarság (nemzet) érdekében korlátok alá kell vetni. Ezt jelenti az ökoszociális nemzetgazdaság.

Öko, mert a gazdaság mohósága tönkretette a környezetet. Itt nem csupán olyan hagyományosan zöldnek mondott politikai és társadalmi megfontolásokra gondolok, mint környezettudatos életforma, takarékos energiafelhasználás vagy megújuló energiaforrások, hanem a tájvédelemre, a vidékmentésre, a kisebb, élhető emberi közösségeknek, a falvak felvirágoztatására. Szociális, mert a politika és a gazdaság célja nem önmaga, hanem az ember. Itt sem csupán tisztességes bérekről van szó, hanem az élhető élet megteremtésének biztosításáról. A globális kapitalizmus ugyanis olyan ütemben használta fel humán forrását, az embert, hogy annak szellemi-lelki-fizikai regenerálódására sem hagyott módot, a futószalagok szétverték a családokat, a kisebb és nagyobb közösségeket. Az alapvető, egyetemes emberi értékeknek és a minőségi szemléletnek kell visszaadni az őt megillető helyet. Nemzetgazdaság, mert a legnagyobb természetes közösség, amely történelmi fejlődéssel bír, és amely ezáltal egységként kezelhető társadalmi, kulturális és jelen esetben gazdasági szinten is, az a nemzet. Ez sem annyit jelent csupán, hogy a multinacionális cégekkel és a nagy nemzetközi folyamatokkal szemben védjük és segítjük a hazai munkavállalót, vállalkozót és termelőt, hanem azt is, hogy az állam aktívan beavatkozik a nemzet érdekében a gazdasági folyamatokba, a nyersanyagkincset, a stratégiai ágazatokat, a gazdasági irányítást nemzeti kézben tartva, vagy ha kell, abba visszajuttatva.

Az ökoszociális nemzetgazdaság elsőre grandiózus, talán egyesek számára megvalósíthatatlannak tűnő vállalkozásnak tűnik. Én optimista vagyok, hiszen az emberből az életéért való küzdelem extrateljesítményt képes kihozni. Ez igaz emberek közösségére, egy nemzetre is. Magunk, szeretteink és utódaink életéért kell küzdenünk. A kiárusító politikának helye, a csak szavakban bátor, de tettekben gyáva politikának meg értelme nincs többé. Kell, hogy legyen jobbik…

(A szerző a Jobbik elnöke)

Jobb lenne egy mentőcsónakba szállni inkább....

Hetesi Zsolt — Thu, 01 Oct 2009 12:10:36 +0000

GONDOLATOK A „ZÖLD NEW DEAL”-RŐL

Érdeklődve figyelem a készülődést, és főleg azokat a nyilatkozatokat olvasom figyelemmel, melyek kutatócsoportunk fő irányvonalát képezik: hagyományos energiák kifogyása, a növekedés határai, az emberiség előtt álló szűk keresztmetszet.

Hiedelmek a piacon

Olvasva a sok önjelölt szakértő és politikus írásait, nem hagy nyugodni egy gondolat. Két éve, amikor először írtunk közleményeket az olajtermelés tetőzéséről, mely óriási baj egy növekedésre épült gazdaságban – hisz annak végét jelenti – finom kifejezéssel élve is őrültnek néztek bennünket. Aztán 2008 őszén elkezdődött a most is tartó gazdasági válság, ami csak azokat lepte meg, akik homlokegyenest másképp gondolták, mint mi. Most már kevesebb a fejcsóváló, de még mindig nem tartunk ott, hogy komolyan vennék a figyelmeztetéseket. Ott tartunk, hogy zöld gazdaság létrehozásától remélik a szakértők az orvosságot. Tehát még mindig gazdasági növekedésről beszélnek. Pedig jó lenne ha tudnák: a további káros növekedés halálos ítélet. Ez nyugtalanít, mert látom, hogy nem tudják.

A növekedés határai

1973 óta forognak tudományos körökben a Növekedés határai című kutatás eredményei és az azonos című könyv. Dacára minden ellenkező híresztelésnek, az akkori előrejelzések tökéletesen pontosak voltak. A 21. század első harmada összeomlást hoz az emberiségnek. Elfogy a könnyen elérhető energia, elpiszkolódik a Föld, visszafordíthatatlanná válik az éghajlat változása, elfogynak a nyersanyagok, elfogy az élelem, gyorsan csökken a népesség. A több mint 30 éve megalkotott modellek közül a legfelelőtlenebbet követjük az adatok alapján, azt, amelyben nem teszünk semmit a várható veszélyek ellen.1

1988-ban jelent meg az Olaj után című könyv Amerikában. Abban a szerzők közzétették számításikat, miszerint a cselekvés 20 évvel kell, hogy megelőzze az olajkitermelés tetőzését. Ez nem meglepő. Amíg nő az olajkitermelés, az olajra épült gazdaság képes ugyanezt tenni. Amikor azonban elkezd csökkenni, vagy csak stagnálni a termelés, máris baj van. Nőnek az árak (2005 és 2008 között az olaj ára megötszöröződött), az élet egyes területein egyre nehezebb a megélhetés. Így történt ez az Egyesült Államok kertvárosaiban az egyre magasabb gáz és benzinárak miatt – egyre kevesebb jutott a hiteltörlesztésre, és egyre kevesebben költöztek ide. Elkezdtek csökkenni a lakásárak, kitört a hitelválság. Az olajár rosszul érintette a repülő- és autógyártó ipart is. A vége egy jól összeérett banki válság lett. Következmény: csökkent az igény az olajra, de a hitelek csődjei miatt a befektetések is csökkentek az olajpiac minden területén. Újra alacsony az olajár, de ez komoly veszéllyel jár: elaltat. Az olajár lassacskán ismét kúszik fölfele, jelezve, hogy az igények Kína és India részéről tovább nőnek, meg aztán az OECD-országok is csak kimásznak a válságból egyszer. Azaz rövid időre még fellendülhet kicsit a gazdaság. De menjünk csak tovább. Az alacsony ár miatt sok nem hagyományos területen elmaradtak a befektetések (mélytengeri olajmezők, olajpala, stb.), a hagyományos mezők többsége meg már túl van termelési csúcsán. Valószínű, hogy e két hatás (ismét indul a fogyasztás növekedése, elmaradó olajtermelési befektetések) együtt egy második olajárrobbanást hoz. Az pedig megint gazdasági válságot, mely véget vethet az alig éledő fellendülésnek.

100 dolláros olajár alatt nem éri meg az új olajmezőket kitermelni; 100 dollár fölötti ár pedig válsághoz vezet. Matt. Világos, hogy egy újabb növekvő gazdasági környezet csak sietteti ezt. Még akkor is, ha zöld beruházásokra épül.

Hiszen az Olaj után szerzői szerint 20 évvel máris elkéstek a zöld beruházások, másrészt egyszerűen lehetetlen 4 évente kb. 10 millió hordó/nap olaj kiesését zöld energiával pótolni. Az új energiaforrások gyártása, megfelelő számra növelése ugyanis éppúgy hagyományos energiával megy, mint bármi más. A zöld energiák részaránya évtizedek óta 4-5% és nem tud nőni.

Atomenergia jövője

Az atomenergia iránti vágyakozás pedig ábránd. A Föld atomerőművei évente 67 ezer tonna uránt használnak, a bányászat jelenleg 45 ezer tonnát ad, a többi régebbi tartalékokból és leszerelt bombákból való. Egy német fizikus friss elemzése2 valamint a Bloomberg gazdasági weboldal cikke is rámutat: pár éven belül uránhiány várható, nem pedig erőműépítési hullám.

Magyarország valós adottságai

Magyarország adottságaihoz is érdemes hozzátenni néhány adatot. Az energetikai megtérülés miatt nem vagyunk igazi földhő-nagyhatalom. Elemzések szerint hazánk mintegy 50-100 MW villamos kapacitást képes középtávon kinyerni a földhőből, míg Paks közel 2000 MW teljesítményű. A másik sokat emlegetett terület a biomassza hasznosítása: állítólag itt óriási tartalékok vannak. Nos, ha úgy akarjuk ezeket a forrásokat (erdészeti nyesedék, mezőgazdasági hulladék), hogy a jövő nemzedéknek is jusson élelem, erdő, és még biomassza is, akkor az ország igényeinek összesen 20-25%-át lehet innen venni.

A hiedelmekkel ellentétben, nem a technológia hanem a növekedés vége kényszerít váltásra, teljes megoldások nem állnak rendelkezésre. A süllyedő hajón nincs elég mentőcsónak, és a tengeren már nem lehet többet rászerelni.

1 A Comparison of The Limits to Growth with Thirty Years of Reality (Turner, 2008)

2http://europe.theoildrum.com/node/5631

Olajos videók

Hetesi Zsolt — Thu, 01 Oct 2009 08:34:51 +0000

How will you ride the slide?

Peak Oil: visually explained

Az ár alakulása, Marshall-görbe

Hírelemzés, szeptember végén...

Hetesi Zsolt — Wed, 30 Sep 2009 19:12:42 +0000

A New York Post cikke arról számol be, hogy 52,2% a munkanélküliek aránya a 16 és 24 év közötti korosztályban az USA-ban. Nem csoda, hogy a cikk címe: a holtvágány kölykök....

A kormány szakértője a legnagyobb bajnak azt látja, hogy nem segítik a kisvállalkozásokat, amelyek a munkahelyek 70%-át adják. Obama arca nem véletlenül gondterhelt.

Amint korábban már jeleztük: Európa sem állt messze a leolvadástól 2008 őszén. A Seeking Alfa cikke épp erről ír. Az angol bankok órákra álltak csak a csődtől.

Találtunk egy érdekes ábrát, az Északi-tenger még kitermelhető olajtartalékairól, meg is osztjuk. Látszik a sokszor idézett törvény: a csúcs után, mág ha vannak is másodlagos felfedezések, második nagyobb csúcs szinte sosem.

A világ helyzete, éghajlat, erőforrások, gazdaság. Az első elemzés bővítése

Hetesi Zsolt — Wed, 30 Sep 2009 09:15:42 +0000

Bevezető

Amíg a múlt század az egyre növekvő fogyasztás, bővülő lehetőségek ideje volt az egész emberiség számára, a most zajló század a fokozatos, vagy viharos leépülések százada lesz. Az elkövetkező 10 év meg fogja mutatni, hogy az olcsó erőforrások hogyan tűnnek el, és hogy mit fog ez jelenteni a világ és a mi számunkra. Változás és változtatás nélkül élve a mai társadalom és annak minden jelenlegi tudása, képessége és vívmánya jórészt semmivé lesz, lakóival együtt.

Alaptétel: A növekvő népesség és/vagy fogyasztás növekvő erőforrás-felhasználást kíván, mely gerjeszti a népességnövekedést. Ebben a visszacsatolásban áll a lényeg. A felhasználás és a népesség is nő, ugyanakkor a bolygó véges, ráadásul két súlyos nehézség (ebből következően) most egyszerre lép fel.

Az első ilyen nehézség a bolygó éghajlatának nyilvánvaló változása. Önmagában ez is elég lenne ahhoz, hogy aggodalommal szemléljük jövőnket, még inkább gyermekeink jövőjét, de további gond az erőforrásválság. A koronát a folyton növekvő gazdaság felfogása és emberi természetünk teszi fel erre: akadályozva a váltás lehetőségét. Az energiafogyasztás növekedését nagyjából 2000 óta nem tudta kielégíteni a Föld kincseinek zabolátlan megcsapolása sem: néhány év lappangás után eljött a mai gazdaság legnagyobb válsága. Merre tovább?

Ahogyan a történelmi ismereteink gyarapodtak, felismerhettük, mennyire gyakori a történelem során a virágzó társadalmak hanyatlása, pusztulása. Bár számos esetben az embertől független éghajlati vagy környezeti változások is álltak az összeomlások mögött, az esetek többségében a hanyatlás oka elsősorban az, hogy az ember kellően át nem gondolt, ki nem kísérletezett módon viszonyult környezetéhez. Felélte annak erő- és nyersanyagforrásait, nem hagyva őket megújulni, elsorvasztotta azokat. Tekintsük át egy történelmi példát, közülük az egyik legtöbbet idézett a Húsvét-sziget társadalmának pusztulása.

A Húsvét-sziget

A Húsvét-sziget területe durván 160 négyzetkilométernyi, minden más lakható szárazföldtől hatalmas távolságra fekszik. Éghajlata meleg égövi, valaha termékeny talaja ma már sovány. Kopár a sziget, csak a tengerparton sorakozó hatalmas kőszobrok hívják fel magukra a figyelmet. Alig kétezer tengődő őslakost találtak a felfedezők 1722 húsvétján a kietlen, puszta szigeten. Nem láttak ott egyetlen fát, de még egyetlen három méternél magasabbra növő bokrot sem, a növényzet fűfélékből, sásból és páfrányokból állt és áll ma is. Hasonlóan szegényes az állatvilág is. Egyetlen őshonos szárazföldi állat sem lelhető a rovarokon kívül, nincsenek sem denevérek, sem szárazföldi madarak, sem csigák vagy gyíkok. Egyedüli háziállat a tyúk. Alig egy évtizede az alapos régészeti feltárások feltárták, milyen volt a sziget valaha és a leletekből megismerhettük pusztulásának megdöbbentő történetét.

Valóságos édenkert volt egykor a Húsvét-sziget, meleg égövi, elsősorban óriáspálmákból álló őserdővel, annak igen gazdag növény és állatvilágával. Mivel a szigeten nem éltek ragadozók, háborítatlan fészkelőhelye volt a tengeri madaraknak. Lakói, a csendes-óceáni térséget benépesítő polinéziai hajósok, 800-1100 körül érkeztek a szigetre. Jól boldogultak, eleinte a sziget adottságaihoz alkalmazkodva éltek. Fő táplálékuk a hal volt. Mivel a parti vizekben nagyon kevés a hal, kint a nyílt tengeren halásztak. További eledelül a szigeten élő madarak, az ott termő gyümölcsök, valamint a magukkal hozott polinéziai termények és a tyúk szolgált. Eleinte a fa főleg a fatörzsből kivájt csónakok készítéséhez, épületfának és tűzifának kellett. Terményeiket a pálmafák közötti területeken nevelték, a pálmák védték a talajt a pusztulástól, óvták a kiszáradástól és fenntartották a termékenységét.

Nagyon műveltek voltak a szigetlakók. Virágzásának korszakában a gazdag és termékeny szigeten hétezer, egyes becslések szerint húszezer ember élhetett. Nem egyik napról a másikra következett be a pusztulás ami nagyrészt a szoborállítások következménye volt. Óriási szobraikat az ősök tiszteletére emelték, a szertartásaik ezeknél folytak. Tűzhányói kőzetekből kőszerszámokkal faragták őket. 10-20 méter magasak is vannak közöttük, a legnagyobb 270 tonna tömegű. Ezeket a kőbányától a tengerpartig sokszor csaknem tíz kilométer távolságra kellett szállítaniuk. Pálmafák törzsein görgetve, kötelekkel húzták őket, az őslakók elmondása szerint végzett vontatáshoz 70 felnőtt összehangolt munkájára volt szükség. Köteleket egy, a szigeten őshonos fa rostjaiból csináltak. Nagyjából 900 szobrot készítettek, ezek közül négyszázat már nem tudtak felállítani. Ott hagyták őket a kőbányákban, vagy szállításuk maradt abba.

1200-1600 között készült a kőszobrok többsége, az utolsót a szájhagyomány szerint 1680-ban faragták ki. 1280 körül kezdték a görgetéshez használt pálmák nagybani irtását. Kiszedték a fák tövét is és a maradékokat felégették. 1450 tájt az egyébként kétezer évig is elélő óriás pálmafajta végleg eltűnt és 1650-re valamennyi fás szárú növény kiveszett a szigetről. Főképpen a vontatáskor útjukba eső terület letarolásával pusztíthatták el az őserdőt. Ezután fa hiányában száraz sással, fűvel főztek és nem tudtak többé csónakokat készíteni. Ettől fogva az étrendből hiányoztak a nyílt tengeren fogott halak és delfinek, amelyek addig a fő fehérjeforrások voltak. Kiveszett az összes őshonos szárazföldi madár, eltűnt a tengeri szárnyasok jó része is.

Ezután földművelésből éltek. Húsnak ott volt a szigetlakók által hozott tyúk. Ám az erdők irtása miatt a hőség, szárazság, eső, szél gyorsan pusztította a talajt, évi 3 méternyi sávban tűnt el az emelkedőkről. Védekezésként a szigetlakók a sziget területének a felére úgy egymilliárd, átlag kétkilós követ hordtak. Ezzel lassították a talaj eltűnését, mert az nem száradt ki annyira, védte a széltől, esőtől és a hőmérsékleti ingadozásoktól. De a föld egyre soványabban termett. Éhínség kezdődött. Kőből erődített, úgy 2 méter magas falú tyúkólakat kezdtek építeni, miközben ők maguk ezeknél kisebb faházakban laktak. Lándzsákat készítettek. Lázadások törtek ki, elsöpörték a vezető rétegeket, törzsfőket és papságot. Felbomlott a rend, a nagycsaládok egymásnak estek, tombolt az erőszak. Sokan barlangokba költöztek, melyeket jobban védhettek. Éhségükben megettek mindent, amit lehetett. Ráfanyalodtak az általuk behurcolt patkányokra is, majd elterjedt az emberevés. (Diamond: Összeomlás, Typotex, 2008)

Vannak szigetek, ahol szintén emberevéssel végezték, de néhány hasonló szigeten édeni körülményeket találtak a felfedezők. Nem szükségszerű, hogy egy emberi közösség elpusztítsa önmagát. Mai szóhasználattal élve a Húsvét-sziget társadalma jóval fejlettebb volt, mint más, a természettel összhangban élő szigetlakó társadalom. Magasabb szintű volt a munkamegosztás, az emberek jóval többet dolgoztak, mint egy ma fejletlennek nevezett szigeten. Míg ott csak magának és családjának halászott valaki, addig a húsvét-szigeti halásznak fogni kellett a kőfejtőknek, kőfaragóknak, kötélverőknek, vontatóknak, a szoborállítóknak és a vezetőknek is. Így a társadalmi össztermék, a GDP is sokszorosa volt annak, mint a természetnek megfelelően élő társadalmaké. Bizony ezért nem jó annyit dolgozni. Látjuk, a Húsvét-szigeten emberevésig vezetett a sok-sok munka, a nagyszerű szervezettség, a gazdasági növekedés, a magas GDP. Legyünk nagyon óvatosak azzal, amit ma a társadalom fejlettségének, gazdasági növekedésnek és teljesítményének neveznek.

Éghajlatváltozás tények és jövőbeli helyzet

Az ipari forradalom és a társadalom gyors változása miatt a légköri üvegházgázok gyorsuló mértékben növekvő részarányt képviselnek, az emberi tevékenység 40%-al emelte meg a szén-dioxid szintet. Nagyon valószínű, hogy a Föld átlaghőmérséklete 0.6 C°-ot emelkedett az ipari tevékenység előtti időhöz képest az emberi tevékenység következtében. A Föld elmúlt 400 ezer éves történetéből megbízható adatok állnak rendelkezésünkre, miszerint a földi átlaghőmérséklet és a légkör szén-dioxid szintje együtt változott, periodikus jégkorszakokat és jégmentes időszakokat képezve. E két adatsor tehát együtt változott, azaz a változást valószínűleg ugyanazon külső hatás, a Föld Nap körüli pályájának többféle változása okozta. Napjainkban az emberi tevékenység ezt az egyensúlyt felborította, ugyanis maga is szén-dioxid kibocsátó lett. A szén-dioxid szintje elérte a 380 milliomodrészt, ami 40%-al haladja meg az ipar előtti szintet. A hőmérséklet, elmozdulva az egyensúlyból, kb. 4 fokot emelkedik majd, ha követi a CO2 görbét.

Előrejelzések szerint, ha a jelenlegi ütemű CO2-kibocsátás folytatódik (és növekszik), akkor 2050-re a Föld átlaghőmérséklete 2-5 C°-al növekedhet meg. Ennek a következő súlyos következményei lehetnek:

A fajok egy része már kipusztult az emberi hatások miatt, most ez gyorsulni fog. Az emberiség túléléséhez 23 nagy élőrendszer működése szükséges, ezekből 15 jelentősen sérült, többségük visszavonhatatlanul, állapítja meg a Millenium Ecosystem Assesment 2007-es jelentése.
Az átlaghőmérséklet növekedtével a század első negyedének végére elolvad az Északi-sark jege. Ennek következtében a Golf-áramlat előterében felhígul a só sűrűsége, ez pedig magával hozza az áramlat lelassulását. Nyugat-Európa átlaghőmérséklete 4-5 C°-al fog csökkenni, a legrosszabb következmények a világtengerek mentén fekvő országokra várnak (az atlanti éghajlat szinte eltűnik és a helyét a belső, kemény szárazföldi éghajlat veszi át[1]). A grönlandi jég elolvadása (kb. 2050-re) megemeli a tengerszintet néhány méterrel.
A hőmérséklet növekedésével a világtenger is melegszik, és CO2-megkötő képessége ezzel csökken, tovább gyorsítva a felmelegedést.[2]
Továbbá a melegedés miatt összeomlik az Amazonas-medence őserdei élővilága, tovább emelve a CO2-szintet.
Felolvad az összefüggő jégtakaró a föld alatt Szibériában.[3] Az ott található jég 13%-ban metánt tartalmaz; összesen 450 milliárd tonna metán jut a légkörbe, ami rövid távon annak felel meg, mintha 23-szor annyi CO2 jutna ki. Ha a folyamat gyorsabb lesz, mint a metán 17 éves légköri lebomlási időtartama, akkor a következmények nagyon súlyosak lehetnek.
A nagyvárosok egy részének vízhálózatára jelenleg is csapást jelent a fölmelegedés.

A folyamatos aszályok következtében a Föld gabonatartalékai az 1986-os 100 napról mára 40-50 napra zsugorodtak.[4]

Utalásképpen kitérünk arra is, hogy az éghajlatkutatók egy része nem számol az erőforrásválság okozta energiafogyasztás-csökkenéssel, mely miatt 2020 körül elkezd csökkenni a CO2-szint a légkörben, ezzel a legsúlyosabb következmények kierülhetőek. Azonban a 200 éves növekedés hatása nem tűnik majd el ilyen gyorsan, a következményeket tehát komolyan kell venni.

Erőforrás-válság

Óriási teljesítményeink annak köszönhetőek, hogy rendkívül olcsón tudunk erőforrásokat rendszerbe állítani azért, hogy bármit gyártsunk, mozgassunk, vagy hogy kényelmesebben éljünk. De ennek ára van. Az USA éves fogyasztása erőforrásokból 3-szor több, mint amit a területén élő növényzet összesen megköt.

Az 1980-as évektől kezdve mind több kutató foglalkozott a készletek kimerülésének gondolatával, ezt nevezik olajhozam-csúcs elméletnek (peak oil theory). A dolog lényege a következő. A Földön a lélekszám növekszik, és legalább ezért növekedni kell az energiatermelésnek is. Egyébként már az is igaz, hogy egy ember is többet fogyaszt, mint korábban, így állandó népesség mellett is egyre több erőforrást használunk. Ezek a folyamatok hatványozódó (exponenciális) erőforrás-felhasználást eredményeznek, ám a készletek végesek. Ezért szükségképpen elérünk egy csúcsot, amin túl az olajkitermelés a véges készletek miatt már nem növelhető. Ez az olajkitermelési csúcs (1. ábra).

Az olajcsúcs számos következménnyel jár rögtön a bekövetkezése után. Az olaj adja a teljes eenrgia 40, a villamos áram termelés 7, illetve a közlekedés erőforrásainak 90%-át. Ebből látható, hogy olaj hiányában súlyos ellátási zavarok várhatóak. A geofizikusok egybehangzó becslése alapján könnyen (=1 hordó erőforrás ráfordításával 5-8 kitermelt hordó) olajból már nincs több a Földön; illetve annak esélye, hogy nagy mezők (mint pl. a szaúdi Ghawar, mely a világtermelés tizedét adja) már nincsenek feltáratlanul, 95%. Ezt az is alátámasztja, hogy 2001-ben 8 nagy mezőt fedeztek fel, 2002-ben 3-at, 2003-ban, és azóta egyet sem ( a két friss brazil mező nem nagy mező, összesen 12-20 milliárd hordós lehet)[5]. Lehetséges a nehezen kitermelhető mezők felhasználása (olajpala és olajhomok lelőhelyek), de ez távolról sem olcsó (1 hordónak megfelelő erőforrás befektetése 2-3 hordó olajat eredményez). A ki/be energiaarányról, vagy kinyerhetőségről fontos tudni, hogy amikor 8/1-től, vagy más még megtérülő kitermeléstől indul, az 1/1 felé tart. 1/1-nél már nem nyerünk energiát a kitermeléssel, ilyenkor „merül ki” az adott mező. A világ összes mezője gyorsan 1/1 felé tart.

1. ábra. A Föld olajtermelése 2030-ig, egy 2006-ból való előrejelzés alapján. A piros szaggatott vonal mutatja a gazdaság által elvárt növekedést. (Forrás: EWG)

Ugyan van még némi szenünk és földgázuk, azonban ezekből is egyre több fogy, ráadásul bányászatuk és szállításuk olajat igényel.[6] Szénből az export csúcsa (azaz a piacon mozgó összes szén mennyiségi csúcsa) 2008-ban lehetett, a tényleges kitermelési csúcs 2020-ban. Gázra ugyanezek az adatok 2010-2014 és 2015-20.

A részletek kifejtése nélkül vizsgáljunk meg néhány következményt.

Az ősmaradványi erőforrások adják a villamos áramtermelés 66%-át (az olajmennyiség 7, a földgáz 44, a kőszénmennyiség 88, a víz- és atomenergia 100%-a áramfejlesztésre fordítódik). Az ősmaradványi erőforrások kiesése fokozatos áramkorlátozást, illetve teljes kimaradást okoz. Áram nélkül a mai társadalom nem képes fennmaradni, a városi életforma megoldhatatlan nehézségekbe ütközhet. Ha nincs szállítás, az élelmiszer nem jut el a városokba (a szállítás 95%-a olaj alapú); áram nélkül megszűnik a vízellátás, a tájékoztatás és a hírközlés. Mivel a fejlett világ a kapcsolattartásra egyre jobban a világhálót és a hordozható telefon-rendszert használja, ezért ez a terület is komoly visszaesésre készülhet.
Ősmaradványi erőforrások nélkül nem lehet műtrágyákat és vegyszereket előállítani.[7] A gépek is leállhatnak, mindez együtt a zöld forradalom utáni mezőgazdaság végét jelentheti. A termésátlagok ekkor a harmadukra-ötödükre esnének vissza, ebből súlyos éhínségek következnek. [8]
A Marshall-görbén az árindex fölfelé, a termék-kibocsátás balra (csökkenően) mozdul el, a következmény: árszínvonal-növekedés, fogyasztáscsökkenés, tartós világválság.

A következmények súlyosságát tekintve ez az eddigi legnagyobb válság, ami ránk vár. Most nézzük, hogy mi az, amit nem érdemes, vagy lehetetlen megoldani, és miben felesleges hinni.

Nem segít a mai közgazdaság

A közgazdászok döntő többsége nincs tisztában a fent ismertetett helyzettel, ezért a gazdasági nehézségekre a folytonos gazdasági növekedés hamis képét ajánlják - sőt erőltetik - megoldásként. Csakhogy a mindenáron növekvő gazdaság veszélye kettős. Az erőforrás- és nyersanyagigény a gazdasággal együtt hatványozottan növekszik. A társadalom nyersanyag-felhasználása már így is megegyezik a teljes élővilág nyersanyagforgalmával, a fénymegkötéssel (fotoszintézis) felhalmozott növényi erőforrások felét az ember hasznosítja. Az erőltetett gazdasági növekedés a végpusztulásba juttatja a bolygót,[9] hiszen alapállításunk: A növekvő népesség és gazdaság növekvő erőforrás-felhasználást kíván, mely gerjeszti a népességnövekedést. Ebben a visszacsatolásban áll a lényeg. A felhasználás és a népesség is nő, ugyanakkor a bolygó véges.

Nem segít a tudomány és az egyéb erőforrások

A tudománynak sokan természetfölötti hatalmat tulajdonítanak, pedig eredményei mögött a fizika törvényei állnak - és nem utolsósorban erőforrás-felhasználás. "Üzemanyag" nélkül a tudomány sem működik; s mivel a tudomány rendkívül kifinomult vívmányokat használ, ezért működése roppant erőforrás-igényes.

Ami a további olajlelőhelyeket illeti, a felfedezések egyre csökkennek, az igény nő, kinyílt az olló, és napról napra nyílik.

Összességében is igaz, hogy bármelyik zöld erőforrást 40-szeresére kellene felskálázni néhány év alatt ahhoz, hogy lépést tartsunk az ősmaradványi források fogyásával. Számszerűen: az önkényesen kiválasztott 2015 decemberéig például világszerte naponta nagyjából 400 MW új erőforrást kellene rendszerbe állítani az összeomlás elkerülésére. Összehasonlításul: Paks egy blokkja 440 MW villamos teljesítményű. Ha hasonlattal kívánunk élni, akkor ez azt jelenti, hogy hadigazdálkodás szintjén kellene előállítani ilyen erőforrásokat.

A világ tehát kétségtelenül egy energiaválság kezdetén van. A szállítás 90%-a olaj alapú, a villamos ellátás 66%-a pedig fosszilis forrásokra épül. Az olajexport csökkenése már most bénítóan hat a gazdaságra, nagyon közel van ugyanez a szénre és a földgázra is. Mindezek alapján sürgősen ki kell találni, hogy mivel helyettesítjük a Föld energiaigényében fellépő hiányt, mely 2012-re 20%-os lehet az elvárt növekedéshez képest. Emlékeztetőül: az 1979-es olajválságot, mely áramszünetet, 3 napos munkahetet, kiürült autópályákat, és sok más rosszat hozott nyugaton 9%-os hiány okozta.

Tisztázandó

Amikor arról beszélünk, hogy ki kell váltani a fogyó olajat, földgázt és szenet, akkor jusson eszünkbe, hogy a villamos áram 66%-a ezekből készül, a teljes energiatortából pedig 87%-ot tesznek ki, az olaj a közlekedésben szinte kizárólagos. Ugyanakkor a mai mezőgazdaság, gyáripar, acélgyártás, műanyaggyártás, stb. mind rendkívül erősen függ ezektől. Kiváltásuk során figyelembe kell venni, hogy

Amivel kiváltanánk, annak a nyersanyagát is hagyományos erőforrásokkal bányásszuk, szállítjuk, alakítjuk
Amivel kiváltanánk, azt is le kell gyártanunk, amihez hagyományos erőforrást kötünk le,
Amíg gyártjuk ezeket, elvesszük az egyébként is fogyó erőforrásokból; tehát a gyártás, felállítás, üzembe helyezés során ezek a szerkezetek nettó energianyelők, azaz többet vonnak el, mint amit termelnek,
Egyelőre nincs olyan megoldás, ami kizárólagos lehetne, tehát több dolgot kell egyszerre gyártani,
A gyártás és az élettartam során előfordulhat, hogy nagyon rossz energiamérleget kapunk (kinyerhetőség (EROEI) > 1 alapkövetelmény[10]). A szélkerekek EROEI-je 27, napelemekre is 10-15, de pl. az újonnan felfedezett olajmezőkre 3, olajpalára és olajhomokra, 2, és a kitermelés során ezek mindegyikére igaz, hogy az EROEI tart az 1-hez.
Bármit választunk is, 40-szeresére kell felskáláznunk 4-5 év alatt ahhoz, hogy képes legyen kiváltani az ősmaradványi források fogyását.

Mi van a tarsolyunkban? Hidrogén, metanol, bioüzemanyagok, atomenergia, megújulók. Vegyük őket sorra.

Hidrogéngazdaság, hatékonyság-elemzés

A hidrogéngazdaságon a lenti ábrán jelölt séma értendő. Így minden utat végig kell számolni, hogy teljes energiamérleget mondhassunk a folyamat egészére.

Gyártás --> (Tömörítés/eolsztás/tárolás/végátalakítás) --> Felhasználás

A hidrogéngazdaság folyamatsémája.

Többféle elképzelés él arra vonatkozóan, hogy milyen módon lehet a fenti séma szerinti működő hidrogéngazdaságot kialakítani. A négy legelterjedtebb:

(I) elektrolízissel gyártott, 20 Mpa nyomás alá helyezett hidrogén, az út mentén elosztva kutakba, ahol 10 MPa-n tárolják. Majd kocsikba töltés előtt 40 Mpa-ra növelik a nyomást, hogy a tankolás gyors legyen, a kocsik 35 Mpa-n használják.
(II) elektrolízis állítja elő, majd cseppfolyósítják és úgy terjesztik és hasznosítják.
(III) in situ előállítás a kutak mellett, majd tárolás 10 MPa-n, 40 MPa-s tankolás, majd 35 MPa a kocsikban (ez az (I) módosítása)
(IV) elektrolízissel előállított hidrogén fém-hidrátokban tárolása

A fent említett négy forgatókönyv energiaigénye a felhasználható H2 HHV-jának (fűtőértékének) százalékában:

Módszer	I	II	III	IV
E(be)/E(ki)	1,69	2,12	1,69	1.95*
EROEI	0,59	0,49	0,59	0,51

*: kivéve belőle a fémhidrát gyártását! (úgy több lenne)

A folyamatok energiamérlege egyik esetben sem haladja meg az EROEI > 1-et. Az elemzés végén úgy tűnik, hogy a hidrogéngazdaság nem érdemel akkora figyelmet, mint amekkorát tulajdonítanak neki. A jelenlegi technológiával a hidrogéngazdaság túl bonyolult és több energiát használ, mint amennyit ad, ráadásul nincs kiépítve hozzá az elosztórendszer.

Metanolgazdaság

A metanolgyártás eddigi legelterjedtebb útja, a szénhidrogénekből történő előállítás (azaz minden most említett eljárás) nagy CO2 kibocsátással jár. Ennek csökkentése fontos feladat, egy lehetséges alternatíva a metanol-előállítás szintézisgázból, mely utóbbi biomassza elgázosításával készül. Erre a célra bármilyen biomassza megfelelő, beleértve a fát, fahulladékot, füvet, gazt, mezőgazdasági terményt, mezőgazdasági hulladékot, állati hulladékot és a kommunális szemetet is. Nem feltétlenül szükséges olyan mezőgazdasági terményt használni, mely élelmiszer is, mint a kukoricából, vagy nádcukorból előállított etanol.

Biomassza (széntartalom és víztartalom/szennyvíziszap) --> Szintézisgáz --> CH3OH

Sokkal fontosabb, hogy a CO2 katalitikus hidrogénezése szintén metanolhoz vezet. Ebben az eljárásban a hidrogén víz elektrolíziséből származik. Ugyanide vezet a CO2 elektrokémiai redukálása is.

D.: Katalitikus hidrogénezés: olyan kémiai reakció, melyben H2 molekula hozzáadása történik létező molekulához. A folyamat normál körülmények között csak katalizátor segítségével megy végbe, magas hőmérsékleten nélküle is.

D.: Elektrokémiai redukció: olyan kémiai reakció, melyben elektromosság hatására oxidáció/redukció történik.

A fenti reakciókhoz szükséges (főként villamos) energiát megújuló források, vagy atomenergia szolgáltathatná.

CO2 + 3H2 --> CH3OH + H2O

CO2 + 2H2O + elektronok --> CO + 2H2 (+ eltávozik 3/2 O2) --> CH3OH

A szükséges CO2 nyerhető a fosszilis források elégetésekor az égéstermékből, vagy egyéb ipari folyamat kibocsátása során is. Egyelőre az még nem lehetséges, hogy a levegőben található 380 ppm koncentrációjú CO2 kinyerése a folyamatot ellássa alapanyaggal.

A metanolgazdaság egyik fontos kérdése az energetikai hatékonyság. Energetikailag a folyamat vizsgálata szűkebben véve a következőkből áll: a CO2 befogásának energiája, a kémiai átalakítás energiája (szintézisgáz, elektrolízis). Nyilvánvaló, hogy a metanol nem energiaforrás, hanem energiatároló, éppúgy, mint a hidrogéngáz. EROEI mutatója 1 alatti. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy a metanol elégetése során legfeljebb annyi energia szabadulhat fel, amennyit a molekula kötései hordoznak (illetve kevesebb, mert nem atomok keletkeznek az égés során, hanem CO2 és H2O), azaz a háttérben álló ok a hőtan első főtétele, az energia megmaradásáról.

Ugyanez igaz a hidrogénre is, de ha a két energiatároló anyagot hasonlítjuk össze, akkor a metanol előnyösebb.

Atomenergia, fúziós erőművek

Az emberiség egyre nagyobb energiasűrűségű forrásokat használt a történelem során, a fától jobb a szén, attól az olaj, és így tovább. Mindezek a felsorolt folyamatok úgy termelnek energiát, hogy közben átalakítják az atomok elektronhéjait. Az elektronhéj jellemző energiái néhány eV (elektronvolt, 1,6*10-19 J) nagyságrendűek. Azonban az emberiség a 20. században már felfedezte, hogyan hasznosítsa az atommagban rejlő energiákat is. Ezek az energiák milliószor nagyobbak, mint az elektronhéjból nyerhető energiák, MeV-es tartományba esnek.

Amikor 1942-ben kísérleti céllal elindult az első atomreaktor a chicagoi stadionban, már sejthető volt, hogy nemcsak katonai, hanem polgári alkalmazása is lesz. Az energiaforrás bőségesnek látszott, és a kor csúcsteljesítményét képviselte. 1953-ban egy amerikai reaktor termelt kísérleti jelleggel áramot, majd 1954-ben, Obnyinszkban beindult az első hálózatra termelő atomerőmű. Azóta mintegy 366 GW kapacitást tesznek ki összesen az atomerőművek, Magyarországon Paks 4 blokkja 2000 MW villamos teljesítménnyel az országos igénynek jelenleg mintegy 30%-át elégíti ki, a teljes fogyasztásban azonban a részaránya csökken.

A Föld villamos áram-termeléséből jelenleg 439 reaktor veszi ki a részét, összesen 372 GW villamos teljesítménnyel.

A legtöbb reaktor 20-25 éves, de tekintélyes számban vannak öregebbek is, egy másodlagos csúcs van 34 éves kornál is. 2009-ben 5 reaktort zárnak majd be és 42 épül, de nem mind fejeződik be. A reaktorok 2007-ben a világ villamos termelésének 14,5%-át adták (2776 TWh-val), a teljes energiaigényből pedig 2.1%-al részesül a nukleáris energia. A villamos áram termelésében 1998 volt a „csúcs-év”, ekkor 18% származott atomerőművekből.

Többek szerint az olaj- és gázkészletek fogyását több atomerőmű rendszerbe állításával kell pótolni, mások hevesen tiltakozna ez ellen, ugyanis az atomenergia veszélyessége kétségbevonhatatlan, bár túlhangsúlyozott. Itt a következő szempontokat vesszük figyelembe:

- Uránkészletek

- Építendő erőművekre Becslés a megfelelő növekedésre vonatkozóan

- Új technológiák szerepe: IV. generációs reaktorok, gyors szaporítóreaktorok
- Fúziós technológia

Uránkészletek

Jelenleg a következő fontos izotópjai léteznek a természetben: U238 (99.275%), U235 (0.72%), U234 (0.005%), a zárójelek a gyakoriságot mutatják. A 238-as urán a Föld keletkezésekor kétszer nagyobb, a 235-ös urán 100-szor nagyobb részarányban volt jelen, de az urán bomlik, más elemmé alakul, idővel az egész Föld tömegéhez képest aránya csökken, és az izotópok egymáshoz képesti aránya is.

Az urán az egész földkéregben elszórtan megtalálható, koncentrációja változó, átlagosan 3-5 milliomodrész[11]. Az urán dúsabban is előfordul, uránszurokérc formájában, itt a sűrűsége ezerszeres: 5-8 ezer milliomodrész, azaz 0.05-0.08%. Vannak olyan lelőhelyek is, ahol ez 0,1-0.25%, sőt Kanadában előfordul 10% körüli urántartalom is. A legnagyobb termelő Kanada (a világtermelés 27,9%-ával) és Ausztrália (22,8%). Nagyobb termelők még: Kazahsztán (10,5%), Oroszország (8,0%), Namíbia (7,5%), Niger (7,4%), Üzbegisztán (5,5%).

Fontos kérdés a Föld mélyén lévő, még gazdaságosan kitermelhető készletek nagysága, hiszen a technikai előrehaladás mellet ez szabja meg az atomenergia helyét a jövőbeli energiamérlegben.

Az uránkészletekből 2.3 millió tonnát már kitermeltek, jelenleg már csak Kanadában vannak olyan ércek, melyekben az urántartalom meghaladja az 1%-ot. A világ többi részén ez az arány 0.1% alatt van, és a bizonyított készletek harmada esetén ez 0.06% alatti. Fontos megjegyezni, hogy minél kisebb a relatív urántartalom az ércben, annál drágább kinyerni belőle a hasznosítható anyagot, és 0,01-0,02%-os urántartalom alatt az EROEI <1 miatt nettó energianyelővé válik az uránbányászat.

Jelenleg az erőművek 67 ezer tonna uránt igényelnek évente, ebben 42 ezer tonnát biztosít a kitermelés, a maradék 25 ezer tonnát az 1980 előtt felhalmozott készletek adják. Mivel ez a készlet 10 éven belül kimerül, ezért a kitermelést 50%-al meg kell növelni, hogy fedezze az igényeket.

A Föld jelenleg ismert készletei 4.5 millió tonna kitermelhető uránt tartalmaznak, ebben benne van az a készlet is, melynél az EROEI már majdnem 1. Ez árban 130 $/kg-os uránt jelent. Ezen felül józanul feltehető, hogy még vannak fel nem fedezett készletek is, összesen 2.53 millió tonna mennyiségben.

Összefoglalva:

Készletfajta[12]	Mennyiség (millió tonna)	Kumulatív mennyiség (Mt)	Valószínűség	Tetőzés, ellátási gondok kezdete	Kifogyás
Bizonyított (RAR)	3.297	3.297	biztos	2010	2060
Következtetett (IR)	1.446	4.743	magas	2030	2080
Feltételezett	2.519	7.262	közepes	2060	2100
Spekulatív	4.557	11.819	kicsi	-	-

Egy ábra még jobban segítheti a megértést

3. ábra Az urántermelés alakulása, ha csak a táblázat első sorának alacsony költségű részét vesszük (40 $/kg-os készletek, narancsszín), ezzel még a jelenlegi kapacitás sem látható el zavarok nélkül (Constant capacity, 2005 szaggatott vízszintes vonal). Ha az összes bizonyított készletet kibányásszák, akkor a jelenlegi kapacitás ellátható 2010-ig zavar nélkül (halványsárga), de már ez sem teszi lehetővé a reaktorok számának növelését. A jelenlegi készletekből következtetett további készletek is tetőznek 2030-ra (kék), ráadásul ez már drága is. A feltételezések ezen az ábrán nem szerepelnek. Jól látszik, hogy a sok erőművet építő forgatókönyv (Alternative policy scenario, meredek szaggatott vonal) nem tartható, mert az 1990 előtti tartalékok elfogytával már csak az előttünk álló termelésre hagyatkozhatunk; és a termelés mindhárom készletet figyelembe véve lassabban nő a csúcs előtt, mint az „alternative policy” által szabott kapacitásnövekedés. (EWG, Uranium Report)

A készleteket jelentősen túlbecsülték az 1980-as években, azokon mostanában 20-30%-os csökkentést hajtottak végre (pl. USA, Franciaország esete). Ebből kiindulva várható, hogy amikor a kitermelés tetőzik akkor kiderül, hogy a maradék készletek kisebbek, mint most hisszük.

Magyarország ellátása uránból pillanatnyilag kizárólag Oroszországtól függ.

Reaktorok

Egy reaktor hosszú élettartalmú beruházás, felépítése is sokáig tart, az engedélyekkel együtt tíz évre tehető. Ha a Föld áramigényében, az ősmaradványi források okozta hiányt atomenergiával kívánnánk fedezni, hetente kellene egy atomerőművet építeni, 5 éven keresztül. Ekkor az uránkészletek sokkal hamarabb kimerülnének, kb. 7 év alatt.[13] Az így nyert energia egyébként nem lenne alkalmas szállításra, mezőgazdálkodás segítésére, stb. csak áramtermelésre. Az atomenergia, éppen a rektorok építése, és nyersanyagaik előállítása során használt hagyományos energia miatt nem alkalmas a CO2 kibocsátás csökkentésére. A WEO jelentése szerint is csak 16%-ban járulnak hozzá az új erőművek a klíma védelméhez. Ahhoz, hogy a jelenlegi atomerőművi villamos kapacitást szinten tartsa a világ, már kellene épülni új erőműveknek, melyek a bezárandók helyére állnak, ez nem történik jelenleg.

Új utak I.: tenyésztőreaktor/szaporítóreaktor

Az urán több, mint 99%-a a jelenlegi reaktorokban nem hasznosítható 238U izotóp. Ezért fejlesztették ki az ún. tenyésztőreaktorokat, melyekben a jelenlévő hasadóképes urán fűtőanyag hasításán túl olyan magreakciók is vannak, hogy a reaktorban jelenlévő neutronok befogásával az 238U átalakul hasadóképes (tehát fűtőelemként hasznosítható) anyaggá, plutóniummá. Egy másik lehetőség, amikor 233U-t használják, ami tóriumból képződik a szaporítórekatorokban. Így a hagyományos reaktorokhoz képest, melyek a természetben található urán 1%-át hasznosítják, ezek a reaktorok jobban ki tudják használni az uránércet, azaz velük a meglévő ércnek nem 1, hanem jóval több (szinte 100) százaléka hasznosítható.

A szaporítóreaktorok terén a 1960-as években nagy lelkesedés volt, aztán ez az olcsó olaj megjelenésével eltűnt. Manapság ismét az érdeklődés középpontjába került ez a fajta reaktor, hiszen az olaj és földgáz fogytán van. Sajnos, azok az országok, melyek kísérleteztek vele, noha csúcstechnikát képviseltek, nem jutottak átütő eredményre (USA, Oroszország, Izrael, Japán és Franciaország). Újabban India próbált tóriumot szaporító reaktort előállítni, de egyelőre nagy nehézségekkel találták szembe magukat. Egy olyan rendszer pedig, mely még kísérleti állapotú jelenleg, nem tudja pótolni a néhány éven belül kezdődő olajhiányt.

A másik nehézség a plutónium, illetve tórium hiánya. Ezt a két forrást hagyományos atomerőművekben állítják elő, és pillanatnyilag annyira kevés van belőlük, hogy plutóniumos reaktor mintegy 60, tóriumos reaktor még kevesebb indulhatna be. A szaporítás pedig lassú, a plutónium esetén 2035-re csak 3-szor lenne több plutóniummal működő erőmű.

Új utak II.: magegyesítő/fúziós erőmű

A múlt század közepére a fizikusok megértették, hogy mi adja a Nap kimeríthetetlennek tűnő energiáját. A Nap belsejében a villamos taszítást legyőzve hidrogén atommagok egyesülnek héliummá, eközben pedig energia szabadul fel. A magegyesülést idegen szóval magfúziónak hívják.

Azóta törik a tudósok a fejüket azon, miként lehetne a magegyesítést lehozni a Földre. Ez részben sikerült is, hiszen a hidrogénbomba is ezen az elven alapul, csak ott nem lehet szabályozni az energia termelését, az pillanatok alatt szabadul fel. A magegyesítő erőművekben nagyon sok nehézséggel kell szembenézni. A hőmérséklet több millió fok, így nem lehet tartályban tárolni a fűtőanyagot, hanem mágneses erőtérrel kell együtt tartani, mert a mágneses térrel a töltött részecskéket együtt lehet tartani. A magegyesítés "üzemanyaga" trícium, ez a hidrogén egyik izotópja (azonos rendszámú változata). Egyelőre nem áll belőle elég rendelkezésre. Ha a magegyesítés helyét lítiumköpeny veszi körül, akkor a fúzió során keletkező neutronok a lítiumból tríciumot tudnak képezni, ez megoldhatja az "üzemanyag" igényét.

Mindeddig azonban sem azt nem sikerült elérni, hogy a neutronok nyalábját azon a sűrűségen tarthassák, ami a folytonos trícium-képzéshez kell, sem pedig azt, hogy folytonos üzemben működhessen az a kísérleti erőmű Franciaországban, ahol az Európai Közösség kutatói próbálnak működő erőművet kikísérletezni.

Az 1960-as években 1980-ra, 1980-ban 2000-re, most 2030-ra ígérik, hogy elkészül. Az olaj fogyása miatti hiányt nem képes enyhíteni, ha egyáltalán elkészül valaha is. (Adatok forrása: IAEA, WNA)

Bioüzemanyagok

A világméretű (kukorica,cukornád) à etanol átalakítás tavaly nyáron az élelmiszerek árának robbanásához vezetett az ENSZ szakértői szerint. Nem is csoda, hiszen az alábbi ábrán látszik, hogy a világ gabonájának már 7%-a, az USA kukoricájának pedig 18%-a ment bioüzemanyagokra 2006-ban. Látszik a folytonos vonalakból, hogy ebben az ütemben 2010-re komoly gondok várhatóak világszerte, hiszen egyébként is kevés az alapélelmiszer.

5. ábra. A világ bioüzemanyag/élelmiszertermés aránya (kék), az USA kukoricaterméséből bioüzemanyagra fordított arány (sárga) és az USA feldolgozókapacitásának növekedése (lila).

Az USA esetén különösen szembeötlő, hogy a jelenlegi erőfeszítések és az esetleges teljes USA-beli kukoricatermés feldolgozása is csekély eredménnyel járt, illetve járna.

6. ábra. A jelenleg feldolgozott (sötétlila), épülő és tervezett (középlila) kukoricából származó etanol mennyisége. A világoslila a teljes USA kukoricatermés etanollá alakításából származó üzemanyagmennyiséget mutatja, millió hordó olajekvivalens egységben.

Az USA teljes napi olajigénye 20.5 millió hordó/nap. Ebből az etanolgazdaság jelenleg 850 ezer hordót fedez (4%), a teljes kapacitás pedig 2,3 millió hordó, (11%). (Forrás: TOD)

Zöld energia, gyorsaság, takarékosság

Sokat hivatkoznak arra, hogy zöld erőforrásokkal, vagy atomenergiával majd megoldjuk a nehézségeket, csak kicsit takarékoskodni kell. Az igazság az, hogy az energiahatékonyság növelése, vagy a takarékosság nem elég. Mindkét folyamat, kiindulva a múltbeli tapasztalatokból egyenes arányban nő csak, azaz a megtakarított energia lineáris függvény szerint nő. Az erőforrások kimerülése viszont hatványfüggvény alapján növekszik, a versenyt ők nyernék, egy idő után sokkal gyorsabb a kimerülés, mint a takarékossággal és a hatékonyságnöveléssel nyert energia.

Az Egyesült Államokban az 1980-as években végeztek arra vonatkozó számításokat, hogy mi történik ha a kormányok ráébrednek, hogy 20-25 év múlva elkezdenek csökkenni a hozamok az ősmaradványi források terén, és elkezdődnek a befektetések a kiváltásukra, még a bőséges olaj korszakában. Ilyenkor a társadalom számára az ősmaradványi kitermelés tetőzése idején némi takarékosságra van szükség, mert a felhasználható erőforrások 20%-a az új források építésére fordítódik, kb 10-15 éven át. Azonban ezt a társadalom elviseli és túléli. Utána pedig olyan erőforrásokat használ, melyek fenntartható pályán tartják. Ha azonban az átállással megvárja az emberiség a piac „láthatatlan szabályozó kezének” közbeavatkozását, akkor a következő történik. A piac nem tesz addig lépéseket, míg az ősmaradványi források el nem kezdenek kimerülni. Ekkor megkezdődik új erőforrások gyártása, azonban a folyamat 20-30 évig tart, és a gyártás felemészti a rendelkezésre álló energia 75-80%-át, ami majdnem biztosan a társadalom összeomlásához vezet.

Új erőművek és erőforrások rendszerbe állításával tehát 15 év lemaradásunk van, és az ár 4-5-ször több lesz így, mint lett volna a higgadt felkészülés közben. A megújulók 1%-os arányát kéne felhúzni 40%-re 4-5 év alatt, ez csodaszámba menne.

A megújulók, vagy az atomerőművek részaránya ugyanis legjobb esetben hatványozottan növekedhet, azaz bizonyos időnként megkétszereződik. Jelen esetben a megújulók közül a szélenergia, vagy a napenergia részaránya 3-3,5 évente kétszereződik meg. Tehát 10 év múlva, amikor már égetően ki kellene váltani az ősmaradványi erőforrások 87%-os részarányát, legjobb esetben 25-32%-os részarányt érhetnek el, ha 5%-ról indulnak (ami a megújulókra kissé túlzó, a valóság 1%) és ha közben nem történik meg, ami eddig mindig megtörtént az ilyen források bevezetése során, a hatványozott növekedés nem kezd el lassulni.

Pár szót ejtek a takarékosságról és az energiahatékonyságról is. Míg a hatékonyságnövekedés lineárisan nő (évi pár %) (vagy az energia/GDP lineárisan csökken), addig az energia-kimerülés exponenciális. A takarékosság kezdetben nagy lendületet vehet, később egyre kevésbé lehet már újabb dolgokon spórolni, vagy lemondani róluk. A takarékosság energetikai hatása hiperbolikus függvényhez hasonló megtakarítás, idővel csökken. A kinyerhető energia csökken, a takarékosság által megfogható energia hiperbolikusan csökken, a hatékonyságnövelés pedig legfeljebb lineáris. A teljes hozzáférhető energia (kitermelt, megspórolt, hatékonysággal megspórolt összessége) együttes esése hosszú távon exponenciális. Ugyanis egy idő után a takarékosság 0-val közelíthető, a hatékonyság csak lineárisan nő, és amire hat (termelt energia), az pedig exponenciálisan esik, mely esés dominánssá válik, határértékben. Ha a nettó energiacsúcs a kezdő évben van, akkor intenzív (kezdetben 25%, majd 12,5%, stb.) takarékosság és évi 0,2 egység hatékonyságnövelés (kezdet 1 egység) a hozzáférhető energia esését kb. 6 évvel tolja el.

Konklúzió: minden erőfeszítés (takarékosság, hatékonyságnövelés) megtételével, az exponenciális esés az energia-hozzáférésben elodázható, de nem kerülhető ki.

Abban sem nagyon bízhatunk, hogy az emberiség képes lesz nagy léptékeken összefogni. A piaci társadalom nagyon erősen kiélezte fogyasztói ösztöneinket, amelyek természetes genetikai örökségünk legmélyebb rétegeiben vannak; ezért olyan rendkívül hatékony a fogyasztásra és felhalmozásra felhívó reklám. Az ember genetikailag a rövid távú előnyökre van hangolva, és ha nem mérlegel józanul, akkor azokat is választja. És ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a gazdasági válság, mely még éppen csak elkezdődött.

Gazdasági válság

Zajosak mostanság a tőzsdék, egymást érik a szakértők, akik még egymással sem értenek egyet. Minden nap megígérik, hogy most már kifele megyünk a válságból, estére pedig általában kiderül, hogy a helyzet rosszabb lett. Magyarország mindeközben a csőd közelébe jutott. Ugyanakkor a nyár elején még történelmi magasságon állt az olajár, most pedig a fele, 60-70 dollár körüli, pedig az év végére nem tartottak elképzelhetetlennek 180-200 dollárt sem a fekete arany hordójáért, többek között e sorok írója is gondolt erre a lehetőségre. Mi történik valójában? Mennyire komoly a helyzet, mit tehetünk?

Fékevesztett világgazdaság

A helyzet komolysága miatt megint, mint mostanában oly sokszor, az energiafelhasználás kérdését kell elsőnek elővennünk. Mint írtuk, a világ erőforrásainak túlnyomó része (87%-a) három, évmilliókkal ezelőtt keletkezett „szénhirdogén-lerakat” felhasználására épül, az olajra, földgázra és a kőszénre. A kitermelés görbéje egy haranggörbére emlékeztet. A kőolaj kitermelésének ez a csúcsa épp most köszöntött ránk, de a tetőzés nem hirtelen folyamat volt, a kitermelés 3 év óta lapos, nem tudott nőni. A kereslet túllépett a kínálaton, nőttek az olajárak.[15]

Ha a Földön előállított energiamennyiséget nézzük, akkor még meglepőbb dolgot vehetünk észre: a Föld energiatermelése nagyjából 2000 körül tetőzött. Erre engednek következtetni többek között az Egyesült Államok széntermelési adatai, az USA GPD-jének megtorpanása 2000 óta, és számos tünet. A jó minőségű, antracitos kőszénből, melynek a legnagyobb a fűtőértéke, egyre kevesebbet bányásznak, és hiába nő mellette a barnaszén és a lignit tömege, annyival rosszabb a fűtőértékük, hogy nem tudják ellensúlyozni a feketeszén kiesését. A világpiacra egyre kevesebb jó fűtőértékű szén jut.

A kőolajtermelésnek is csak arra futja mostanában, hogy szinten tartsa magát, érdemi növekedésre nem képes. (10. ábra)

10. ábra. Az olajkitermelés napi alakulása 2004 januárjától 2008 szeptemberéig. Látható, hogy 2004 közepétől lényegesen nem nő a kitermelés . A legtöbb olajat az óriási erőfeszítéssel növelt termelés során 2008 júniusában hozták a felszínre a világon. Mivel most gazdasági válság van, valószínűleg ez lesz minden idők legnagyobb kitermelt mennyisége egy nap alatt, azaz az olajtermelés csúcsa. (Oilwatch Monthly, 2009 April)

Márpedig a mai társadalom energia nélkül nem létezhet. És a rengeteg vacak gyártásához, a naponta 240 ezerrel növekvő népességhez, a mindennapi élet egyre több területéhez olcsó energia kell, ami jórészt a múlté. Az egy főre jutó energiafelhasználás tulajdonképpen már a ’70-es évek vége óta nem nő, ezért aztán mindenféle trükkökhöz kellett folyamodni azért, hogy a gazdaság továbbra is kapjon egyre több külső erőforrást. Ez kezdetben az olcsó olajból származó többlet ipari termékek eladhatósága miatt nem okozott gondot, amerikai termékek uralták a világot. De a tőkenövelés miatt sok vállalat átköltöztette gyárait a fejlődő országokba, és innentől az amerikaiak a pénzforgalommal próbálták uralni a világot, és a mögötte lévő fedezet (termelés) eltűnt. Ugyan a dollár egyeduralkodó lett a világban, de az amerikai gazdaság kizárólag a pénzösszeg növelésével törődött, és nem valódi javak előállításával. Azaz egyre nőtt a fedezetlen pénz forgalma. Ilyenkor pedig egy nagyon fontos dolog történik, mint már fent írtuk: az elérhető többletenergia megszűnésével annak helyét pénzügyi trükkökkel igyekeznek kitölteni. A pénzügyi trükkök közé tartozik jelzálogot adni azoknak az amerikaiaknak, akikről látszik, hogy nagyon nehezen tudják majd visszafizetni új házuk árát. A hitelezők és a gazdaság gurui arra alapoztak, hogy hosszú távon eddig mindig nőttek a részvények értékei, nőtt a gazdaság. Pedig nincs olyan természeti törvény, hogy ez mindig így lesz (emögött a növekedés mögött főképp olcsó energia állt a ’90-es évekig). Meg is történt a baj: megállt a növekedés. Ez ad választ arra a kérdésre, hogy miért váltak hitelképtelenné hirtelen amerikai középosztálybeliek milliói, miért kezdődött meg az ingatlanléggömb kipukkadása. De mitől állt meg a növekedés?

A középosztály megrendül

Olyan nincs, hogy egy három évtizedig jól működő rendszer véletlenül kezd el összedőlni, világválságot okozva. Jó oka volt annak, hogy az amerikai felelőtlenség, az ingatlanok jelzáloghitel-piaca összeomlott. Előbb már írtunk róla, hogy olyan emberek is vehettek fel ilyen hitelt, akik ezzel végzetesen eladósodtak, és az új ház szolgált fedezetül a jelzáloghitelhez (a végén már egy ház két hitelhez is!). A bizalom a gazdaság örök növekedésében nagy csapdát állított. A fogyatkozó olajoshordók miatt az olajár 2008 elejétől júliusig hordónkénti 100 dollárról 150 környékére mászott fel. Ilyenkor a világgazdaság 5-6%-a az olajszámla kifizetésére fordítódik már. Ez az ún. olajteher. Az olajteher a ’90-es években, amikor 20-30 dollár volt a hordónkénti ár, csak 1% körül mozgott. Azt még bírta a gazdaság. De ahogy elkezdődött az árnövekedés 2003-ban, egyre többen voltak kénytelenek lemondani az olaj használatáról. Először a harmadik világ tehetősebb rétegei, aztán a fejlődő országok szűk társadalmi rétegei, akik néhány évig, hónapig kocsiba ülhettek, tették le azt. Végül a válság elérte a fejlett országok alsó rétegeit is. A nyáron a 140-150 dolláros ár miatt elkezdett csökkenni a megtett mérföldek száma az autósnemzetnek számító Egyesült Államokban. Ez jelezte, hogy az erejét megfeszítő középosztály nem bírta tovább: lejjebb kellett adni az életszínvonalat. Kevesebb benzint használt, és már nem tudta fizetni a ház törlesztését sem. Elveszett a ház, és vele az amerikai álom is. Elkezdtek csökkenni a házárak.

Összefoglalva: kitermelés-csökkenés --> áremelkedés --> fogyasztáscsökkenés --> jelzálogpiaci válság

Erre az időre rengeteg adósság halmozódott fel a jelzálogpiacon. A dominók tovább dőltek. A kisebb bankokat a nagyobbak követték. A felelőtlenül előre kifizetett hatalmas összegek nem voltak behajthatók, visszahívhatók. Nem volt más hátra: az államnak kellett beavatkozni, nehogy az egész gazdaság összedőljön. Így is egy csomó dominó dőlt el. És a válság még nem ért véget. Mert míg a növekvő olajtermelés korában egy egység olajból két egység gazdasági növekedés származott, most egy egység olaj eltűnése a kitermelés csökkenése miatt két egységet vesz le a gazdaságból. Maga Soros György nyilatkozott úgy, hogy a világgazdaság motorja, az amerikai fogyasztó egyre kevesebbet fogyaszt. Új hajtóerő után kell nézni.[16]

Hogy megértsük, miért van ekkora hatással minden mindenre, meg kell néznünk közelebbről a pénz hálózatát a világban.

A hálózatok hibája: a túlterheltség tovaterjedése

A gazdaságot egy hálózat (mint pl. a számítógépes hálózat) mintájára képzelhetjük el. A számítógépek kapcsolataiban is vannak csomópontok, ahova sok kapcsolódás (link) fut be. Ennek van megfelelője a gazdaságban is. Ha egy csomópont túlterheltté válik, a forgalom máshova, egy másik csomópont felé terelődik. Mi történik, ha új útvonalak és csomópontok nem létesülnek, de a forgalom nő? Ezzel a meglevő csomópontok közül egyre több túlterhelt lesz, egyre több esik ki a forgalom továbbításából. A túlterheltség tovaterjed az egész hálózatra.

Ez éppen most folyik a gazdaságban. Az energiatermelés csúcsa miatt az energiaágazat egyre újabb ágazatokat kapcsol magához. Például, amint a nyersolaj (crude & condensate, C&C) kitermelése csökkenni kezdett, kiegészítették az olaj fogalmát. Nemcsak a nyersolaj számít bele, hanem minden "olajféleség"(all liquids). Ezzel a lépéssel az energiarendszerhez csatolták a környezetet, mert az olajpala kitermelése holdbéli tájat eredményez, a több szén-dioxid kibocsátás miatt nő világ átlaghőmérséklete. A kitermelés továbbra sem tudott növekedni, ezért a bioüzemanyagok bevonásával (és a mezőgazdaság olajfüggésével) csatolódott a rendszerhez az élelmiszer-termelés.

Így aztán az olajellátás készlethiány miatt fellépet kritikussága átcsorgott a közlekedésre, az élelemre, a környezetre is. Átfogó rendszer alakult ki, mely lefedi a világgazdaság, sőt lassan a társadalom egészét. Ha tehát az energiaágazat válságba jut, pusztul, akkor ez utóbbiak is hanyatlásnak indulnak. Ugyanis az egyik ágazat túlterheltsége a másikra és a harmadikra átmenve kibillenti az egyensúlyból az egészet, és mivel minden kapcsolva van, előbb-utóbb minden belekerül a darálóba.

És mi közvetít mindezen terek között? A pénz. Az első és legerősebb kapocs a pénzvilág a felsorolt területek között. Ezért aztán itt mérhetővé válnak a kritikusság hatásai, és a haladása a válság pénzvilágon keresztül szabályozza az egész folyamat sebességét.

Tehát amikor már nem lehetett érdemben több energiát előteremteni, akkor kezdték el a "több pénz több energia helyett" folyamatot. Az azonban nem látszik egykönnyen, hogy ez nem több értéket, hanem több adósságot jelent, mert a pénz végső soron nem energia, csak látszólag az. Amikor ez a folyamat csődöt jelentett (bedőlt a jelzálogpiac), akkorra már összekapcsolódott minden, és most azt látjuk július óta, hogy az előtte egymástól alig függő tőzsdei folyamatok most erősen együtt változnak (csökkennek).

A kölcsönös függés az olajár, a TED mutató[17] és pl. a Balti Hajózási Mutató (BDI) között jelenleg 80-90%, míg előtte 40%-os volt! Ez azt jelzi, hogy az energiaár együtt mozog a szállítással (BDI), és az USA hitelpiacával (TED). 2008. október végének nagy híre[18], hogy a Volvo kamiongyár 99.3%-al kevesebb megrendelést kapott a 2008. év harmadik negyedévében, mint az előző év azonos időszakában;[19] látható, hogy a szállítási területek válsága egyre mélyebb. A tengeri és a szárazföldi szállítás 80-90%-os visszaesése nemsokára az ipar nyersanyaghiányához vezet. Egy adat: az a bizonyos BDI 10 ezer pontról 700 pont környékére esett vissza. A kikötőben állnak a hajók, üresen, vagy tele, nincs tőke az indításukra, akkora a válság. Hitel meg nincs. Sem hajókra, sem a rakományukra, a szállítási terület válsága nem oldódik meg egykönnyen. Továbbá az élelemár együtt mozgása a többi említett mutatóval is nő, azaz a világ kritikussá vált. Milyen hatása lesz mindennek az olajkitermelésre?

Az olajkitermelés csúcsa most volt

Sokak szerint egyáltalán nem baj, ha ilyen alacsony az olajár, hiszen így tovább elég lesz, ráadásul úgy tűnik még sincs akkora baj vele, mint az olajkitermelés csúcsát terjesztő szakértők jelezték: ugyanannyi kocsi jár, mint annak előtte.

Először is nézzük, hogy jó-e az alacsony olajár? Sajnos nem, hiszen azt jelzi, hogy a válság elpusztította a fizetőképes kereslet egy részét, és világválságot okozott. A megtett út hossza csökkenni kezdett,[20] és azt is lehetett hallani, hogy a kis légitársaságoktól az egyre nagyobbakig gyűrűző csődhullámot keltett a drága kerozin miatti nyereségcsökkenés, vagy veszteségessé válás. Akik ennek örülnek (mert látszólag eltűnt az olajválság), azok hasonlók ahhoz az emberhez, aki az égő házat eloltó árvíznek örül.

A magas ár miatt kismértékű túltermelés volt 2008 júliusában. Ugyanekkor pörgött fel a válság, fogyasztott napi 1 millió hordóval kevesebbet Kína az olimpia körüli levegőtisztítási hadjárat miatt, ekkor esett ki jó néhány finomító a Mexikói-öbölben, illetve az USA legnagyobb partközeli olajkikötője. Mindezek miatt a fogyasztás váratlanul csökkent, és az ár augusztus végére visszaesett 100 dollár környékére. A kezdődő pénzügyi válság miatt az emberek elkezdték eladni a részvényeiket és helyette államkötvényeket vettek. Az USA-nak van a legtöbb államkötvénye a világon, így az amerikai fizetőeszköz az állampapírokba áramló pénzek miatt erősödni kezdett. Az euró-dollár aránya is 1.65-ről 1.2-re csökkent. Ez levitte az olajárat 80 dollár környékére szeptemberre. Ezzel együtt a kezdődő válság miatt csökkent a fogyasztás is. Ez összefügg a hitelek bedőlésével is, mint írtunk róla. Amikor ennyire készlethiányos a piac, kicsi hiány nagy emelkedést és kicsi többlet nagy árcsökkenést tud előidézni. Most is részben ez történt. Ilyen helyzetben még a spekulációs tőke is távozik az olajpapírok piacáról, és a 20 dollár körüli spekulációs ártöbblet is eltűnik: az olaj ára beállt a 60-65 dolláros szintre, és a mélyülő válság miatt lassan araszolt lefelé, tovább, 45 dollárig, jelen sorok írásakor is csak alig jött feljebb onnan, egy ideig vsz. nem is fog. Miért történt, hogy a pénzpiaci mozgások nem hagyták érintetlenül az olajpapírok kereskedését sem? Mert innen volt a legkönnyebb kivenni a pénzt, innen is vették ki először. Rövid távon (és a végén) ez utóbbi, hosszabb távon a kereslet csökkenése okozta az áresést. Ha nincs elég pénz az emberek zsebében, kevesebbet fogyasztanak.

Ennek a gazdasági válságnak az olaj szempontjából nem az a legfontosabb hatása, hogy pillanatnyilag csökken az ár. A következmények sokkal súlyosabbak:

- A régebben feltárt óriási mezők hozama ebben az évben 6.7%-al apad.[21] Ebben a kimerülési adatban azonban benne vannak az ún. EOR-készletek[22] is, melyeket csak többletráfordítással lehet kitermelni; jellemzően víz-, nitrogén- vagy gőzbefecskendezéssel. Egyszóval az EOR-készletek drágák. Ha alacsony az ár, akkor ezeket nem termelik ki, sőt nem fogják megnyitni a költséges új mezőket sem, azaz a kőolajtermelés csúcsa most volt, 2008 júliusában (7. ábra). Ez valójában sokkal nagyobb, 9% körüli kimerülési mutatót jelent a létező mezőkre nézve. Mit okoz ez a kitermelésben? További, mintegy 3 millió hordó/nap kitermelés eltűnését jövő év nyaráig. Ezzel a kitermelés az idei nyár 75 millió hordó/nap-jához képest visszaesik 69-70 millió hord/nap környékére, azaz 5-6 millió hordó/nap-nyi termelés tűnik el egy év alatt. Ekkora kitermelés eltűnése hiányokhoz fog vezetni.
- A kitermelés gyors esése miatt az ár újra megnő, emiatt majd mégis megkezdődik az új mezőkön a kutak kiépítése, de ekkor már hozamuk nem lesz elég a régi mezők 9%-os hozamkiesésének ellensúlyozására. Arra lesz csak elég, hogy az akkori termelést, azaz a 70 millió hordó/nap-ot szinten tartsák. Azt az 5 millió hordó/nap-os esést, amit a pénzügyi válság okozott már soha nem lesz képes a termelés ledolgozni. A mai kitermelés szinten tartására (azaz a 2005 óta tartó fennsík meghosszabbítására) akkor lett volna 2010-ig lehetőség, ha most beindulnak a tervezett új mezők.
- A jövőre vonatkozóan összefoglalóan a következőt mondhatjuk el: a kitermelés esése elkerülhetetlen. Mivel a világ mindig annyi olajat fogyaszt, amennyi a kitermelés, ez a fogyasztás kényszerű csökkenéséhez, és a kielégítetlen igények növekedéséhez, egyszóval árnövekedéshez vezetnek. A világ jövőre ugyanilyen válsággal, valószínű ellátási nehézségekkel és mindezek mellé sokkal drágább hordónkénti olajárral lesz kénytelen szembenézni.
A gazdasági válság egyszer véget ér. A fellendüléshez energia kell, de nem lesz elég belőle. Ez lesz az utolsó válság a mindig növekvő gazdaság történetében.[23]

Most van az utolsó alkalom a mai világ történetében, hogy áttérjünk fenntartható pályára, később esélyeink csak romlanak. Ha a vezető politikusok – akikről sorra kiderül, hogy a fenti eseménysor értelmezésére képtelenek – továbbra is a gazdasági növekedés ábrándját kergetik, a gazdaság összeomlása elkerülhetetlen.

Spekuláció, vagy mégsem?

Még egy érvet szoktak emlegetni azok, akik nem látják át az olajpiacot, de szeretnének hozzáértőnek tűnni. Szerintük az olaj árának tartós emelkedésében a spekulációs befektetések játszottak döntő szerepet, annak semmi köze a kereslet-kínálat alakulásához. A kitermelés laposságát ellenben azzal magyarázzák ugyanezen szakértők, hogy a kereslet nem növekedett, tehát itt viszont elismerik a kereslet-kínálat szabályozó szerepét. Ez a gondolatmenet azonban hibás.

Ha igazuk lenne, akkor már 2005 óta tartó spekulációról lenne szó, mely értelmetlen dolog: az olajpapírokat vásároló és aztán eladó spekulánsok nem valódi olajat akarnak, hanem pénzt tárolnak ezekben a papírokban. Éppen ezért azok vétele és eladása semmilyen hatással nincs a kereslet és a kínálat tartós alakulására. Rövidtávon sok olajpapír vásárlása persze felviszi az árat, eladása pedig le (az előbbi történt a 2008-as nyár elején, az utóbbi pedig októberben), de sosem tartósan, csak hetekre, esetleg hónapokra. Hosszú távon a kereslet a döntő, mint az a 2005-2008 közötti árnövekedésben látható volt.

A mezőgazdaság helyzete

A szállítási terület bedőlése, és az alacsony árak miatt lassan nem éri meg vetni. Sok helyen nem is fognak, így aztán a jövő év még élelemhiányt is okozhat. Jelenleg ugyanis nyugaton (Magyarországon is) annyira alacsonyak lettek a felvásárlói árak, hogy hiába csökkent az olajár, lassan nem éri meg gazdálkodni. Az élelemhiány önnön magában nem lenne világméretű, de félő, hogy a megfelelő szállítási források híján az lesz.

Európa és Magyarország helyzete

A lehetséges európai hitelválság vizsgálata előtt érdemes egy pillantást vetni Európa gázellátottságra. Az Európában, főképp az Északi-tengeren termelt gáz kitermelése 2008-ban tetőzik. A csökkenő termelés és a növekvő felhasználás növekvő behozatalt jelent. Az Európában felhasznált gáz 25%-a orosz behozatalból származik, és az északi-tengeri mezők apadásával nőni fog, nőnie kellene. Ezt az oroszok nem képesek biztosítani. A GAZPROM két nagy mezője, a Jamburg és az Urengoj évente 85-90 milliárd m3-el kevesebb gázt ad, kimerülőben van. Az oroszok arra képesek, hogy pótolják ezt, de arra nem, hogy növeljék is az eladott mennyiséget. Európa egyre drágább gázzal fog szembesülni a jövőben, vagy sürgősen elkezd takarékoskodni.

Megjegyzés: az itt található változat folyamatos frissítés és átírás eredménye. Nem állíthatom, hogy minden hibát kiküszöböltünk, az interneten terjedő verziókhoz képest mindig ez az aktuális.

[1] Példaként: Montreal földrajzi szélessége megegyezik Milánóéval (45° 30'), ám a hideg Labrador-áramlás miatt az évi átlaghőmérséklet 6 C°, a tél hosszú és hideg, a nyár pedig a közeli világtenger miatt hűvös. Az észak-atlanti térség tengeráramlatai már 30%-al lelassultak.

[2] Egyes kísérletek szerint viszont a planktonok szén-dioxid-megkötése nő, csökkentve az erősítő visszacsatolást.

[3] Mind ez a forgatókönyv, mind az Amazonas-vidék összeomlása 2050-2070 körül válik valósággá, ha a jelenlegi kibocsátás nem csökken.

[4] Az iparosított mezőgazdálkodás, a zöld forradalom mára elérte a határait. Az alkalmazott módszerek egyre jobban szegényítik a talajt és rontják a termelés feltételeit. Ezért a befektetett erőforrásokat növelni kell, egyre újabb növényvédő szerek, több műtrágya szükséges, de ezzel a termelés 1980 óta már alig nő. A Föld gabonatartalékai, e múlt évet is belevéve hetedik csökkennek. 2004-ben a Föld legfőbb gabonatermő vidékein, mint hazánkban is, minden addiginál több gabona termett, ennek ellenére a gabonatartalék azóta is csökken. A tavalyi aszályok és az idei nehézségek a rizs vetésekor világméretű éhínséget képesek kirobbantani 2008-2009-ben; 2008-ban az első jelek már láthatók voltak, a 2009-es száraz nyár a déli féltekén pedig csak tetézheti ezt. Ebben az évben is több gabonát fogunk elfogyasztani, mint amennyi megtermett. Hiába a termelési csúcs, a Föld lakossága naponta csaknem negyed millióval nő. A világ gabonatartalékai az első 2000-es évtizedben fogyhatnak el. Attól fogva az élelmiszerhiány évről évre nagyobb gondokat okoz majd.

[5] Rendszeresen nem veszi a sajtó tekintetbe, hogy a mező nagysága nem azonos a belőle kinyerhető olaj mennyiségével, hanem attól jóval több.

[6] Megjegyzem, hogy sokkal kevesebb van, mint állítják, érdemes elolvasni az EWG szénjelentését. A szerint a kitermelés már 2010-től alatta marad a növekvő igényeknek, melyeket az olaj fogyása támaszt (azaz a kitermelés 2010 után nem sokkal tetőz). Az energiában mért mennyiség már csökken, ugyanis nő a kis energiatartalmú barnaszén és lignit aránya a bányászat során.

[7] A műtrágyagyártás rendkívül erőforrás-igényes iparág. Valószínűleg egyébként a mezőgazdaságnak fog a legtovább olaj jutni.

[8] Az észak-koreai nagy éhínség, és több millió ember halála éppen annak köszönhető, hogy Kína nem volt hajlandó olcsón földgázt szállítani Észak-Koreának, amely így nem volt képes műtrágyát gyártani. A termésátlagok visszaesését éhínség követte, melyben 3 millió ember halt már meg, és további 4-5 millió áll az éhhalál szélén.

[9] Ráadásul a fogyasztás mindenáron való növelése miatt a társadalom tudatos szellemi befolyásolása zajlik; a reklámok kemény lélektani támadást jelentenek. A fogyasztóvá silányított ember egyébként anyagfölötti vágyait a fogyasztói társadalom anyagi vágyakra korlátozza, ezzel rombolva az ember ember-voltát.

[10] EROEI: Energy Returned On Energy Invested; be/ki energia-arány. Ha 1, vagy 1-nél kisebb, többet teszünk bele a dologba, mint ami kijön. Ld. korábban.

[11] Ez azt jelenti, hogy egymillió atomra hány uránatom jut.

[12] http://www.energywatchgroup.org/fileadmin/global/pdf/EWG_Uraniumreport_1...

[13] „A világ teljes villamoság-igénye atomerőművekkel hat évig lenne fedezhető.” Forrás: www.feasta.org/documents/energy/nuclear_power.pdf

[14] World Energy Organization

[15] A kitermelő országok által külföldre eladott olaj mennyisége már előbb, 2005 körül elkezdett csökkenni, az áremelkedést igazából ez okozta. Ennek az az oka, hogy a kitermelő országokban a hazai fogyasztás is nő, ezért az eladott olaj mennyisége nemcsak az apadó mezők miatt csökken, hanem ez miatt is (Export Land Modell).

[16] Soros ezt a zöld erőforrásokban látja.

[17] Ez a mutató az amerikai gazdaság „hogylétét” fejezi ki, pontos jelentése számunkra most lényegtelen.

[18] http://www.bloomberg.com/apps/news?pid=20601039&sid=a7AhRhE4NJlM&refer=home

[19] 2007 Q3: 41 800 eladott Volvo kamion; 2008 Q3: 155 darab eladott kamion!

[20] Mert nem ránézésre állapítjuk meg mennyi a kocsi, hanem mérjük azt….

[21] Forrás: IEA.

[22] Enhanced Oil Reserves (Megnövelt olajkészletek)

[23] Az itt közölt előrejelzéseim 2008. októberiek. 2008. decemberében az IEA ugyanezeket tette közzé. Forrás: http://www.netcastdaily.com/broadcast/fsn2008-1213-2.mp3

http://www.bloomberg.com/apps/news?pid=newsarchive&sid=aV0wbL7Jbyqo

Előadások, diasorozatok

Hetesi Zsolt — Wed, 30 Sep 2009 08:46:36 +0000

Az előadások powerpoint változata innen letölthető.

Előadás-videók

Nehézségek, Budapest, Magyar Jövő Konferencia

Hetesi Zsolt - Nehézségek from Moles on Vimeo.

Békés

Általános válság, avagy rendszerek és rendszerszerveződési szintek ütközése

Molnár Géza — Tue, 29 Sep 2009 10:19:32 +0000

Mottó: Nem az a kérdés, hogy az emberi agy modellezi-e a világot,
hanem az: hogyan teszi?

Egy világmodell felépítésekor elvben két út áll előttünk. Haladhatunk bentről kifelé, avagy lentről felfelé, illetve kívülről befelé, avagy fentről lefelé. A két megközelítés látszólag ugyanoda vezet, ám ha alaposabban vizsgálódunk, azt látjuk, hogy egészen más összefüggések és hangsúlyok jelennek meg az egyik, s a másik esetben. E hangsúlyeltolódások egymással szöges ellentétben álló világképekhez vezethetnek. De ez a dolgoknak csupán az egyik oldala. Ettől sokkal lényegesebb, hogy az így alkotott modellek alkalmasak-e a körülöttünk lévő világ leírására, a benne játszódó folyamatok helyes értelmezésére? E kérdés már csak azért is különös jelentőségű, mert a jelenlegi világképre alapozott gazdaság és társadalom nem csak önmagát, de a földi élet jelenlegi szerkezetét is összeomlással fenyegeti.[1] E világmodell kettős alapozottságú. Először is az egyén-egyedből kiindulva kísérli meg értelmezni, illetve felépíteni a világot, másodszor pedig vizsgálódásai soron egyre kisebb és kisebb részterületekre összpontosít. Olyasfajta hozzáállás ez, mintha egy kirakós játékot az egyes elemek részekre bontása útján kísérelnénk meg összerakni.

Az egyed, az egyedi felől történő modellezés alapja önmagunk elkülönítése a világ egészétől, majd annak felismerése, hogy számtalan ilyen elkülönült rész adódik a környezetünkben. Ezek a részecskék aztán különféle jellegzetességek alapján csoportosíthatók. Ha e képletet a matematika segítségével akarnánk leírni, azt mondhatnánk, végtelen számjegy van, melyek valamilyen szempont szerint csoportosíthatók. Így például a körülöttünk lévő állatok besorolhatók valamilyen fajba, e fajok között további általánosításra ad módot a táplálkozásuk, életmódjuk, stb. aztán a különféle fajok élelemlánccá szerveződhetnek és így tovább. Ennek épp az ellenkezőjét figyelhetjük meg a szerves világmodell esetében. Itt a kiindulópontot egy Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított „bölcsesség” adja: „Ami lent van az, mint ami fent van, és ami fent van az, mint ami lent van, hogy beteljesítse az egy csodáját” Az „egy”, amiről az adott esetben szó van, maga a világ, mely első közelítésben egy és oszthatatlan. De amennyiben egy és oszthatatlan, önmagában nem is jellemezhető. Ám az „egy csodája” éppen abban nyilvánul meg, hogy a „fent” és a „lent” már az első pillanatban kettéosztja, s az így születő ellentétpár mentén értelmezhetővé is teszi azt. Így az „egyből” születendő „kettő” nem valaminek a duplázódása, sokkal inkább belső összefüggéseinek megvilágítása. Még egyértelműbb lesz a helyzet ha a „hármat” vesszük alapul. Itt – a különféle vallásokban és mitológiákban fellelhető példák helyett – egy egyszerű szólást hívunk segítségül:

„Három a magyar igazság, és egy a ráadás” — itt a „három” tulajdonképpen a világ hármasságát jelenti, éppúgy, ahogy az a „Szent Háromságban” megjelenik, s az „egy”, a ráadás, pedig a „teljesség” maga, mit az adott esetben épp e hármassággal jellemezhetünk. E megközelítésben a teljeség felől és a teljesség felé tartva kíséreljük megközelíteni a világ egészét. Ez esetben egy-egy jelenség vizsgálata során a hangsúly nem az egyedekre helyeződik, hanem azokra a rendszerekre, melyek ezeket valamiféle módon egységbe szervezik. A vizsgálat tárgya az adott esetben maga az egység, melynek az egyed csupán egy, s nem is biztos, hogy a leglényegesebb eleme. Mindeme fejtegetéseket, ha megvilágítani nem is, de egyféleképp „földhöz köthetjük” az alábbi példák segítségével.

Az élelemláncokban egy sajátos, ugyanakkor rendkívül változékony, ellentétes irányú folyamatokban összességében megnyilvánuló egyensúlyi helyzetet érhetünk tetten. Magában a hálózatban a résztvevő fajok száma természetes körülmények között állandó, az egyes fajok egyedszáma az optimum körül változik. Ez az állapot azonban csak akkor következik be, ha az egyes élőlények létét és szaporodását nem közvetlenül a táplálék mennyisége határozza meg. Példának okáért, ha egy fűevő állat léte közvetlenül a legelő eltartó képességétől függne, egy-egy bő esztendő olyan szaporulatot eredményezhetne, melyet a következő évek hozama már nem tud eltartani. E mozzanat magyarázata nem csupán az egyes évek különböző adottságaiban rejlik. Elsősorban arról van itt szó, hogy a növekvő állatlétszám a táplálék hasonló arányú és ütemű növekedését kívánja meg. Ha a két elem növekedése elszakad egymástól, a terület eltartó képessége összeomlik, s az eredeti állomány töredékét képes csak eltartani. Ha egy legelő húsz jószág eltartására képes, akkor tíz anya és a szaporulat találhat rajta biztos megélhetést, ami az adott esetben azt jelenti, hogy a fiatal egyedeknek tovább kell vándorolniuk, illetve csak az elhulló idősebb állatok arányában maradhatnak a legelőn. Ellenkező esetben az állatok túllegelik a rendelkezésükre álló területet, mely ennek következtében az eredeti húszfős állomány helyett mindössze 2-4 állatot tud táplálni. Az állatlétszám erőteljes zuhanása persze lehetőséget adna a terület megújulásának, viszont az állomány rendszeressé váló összeomlása ezen élelemhálózat egészére kihatva egyre erőteljesebb rendszerlengésekhez, végső soron pedig a hálózat teljes összeomlásához vezetne. Emiatt létkérdés, hogy egy adott élelemláncon belül a legfontosabb és leglényegesebb szabályozó tényező ne a táplálék, közkeletű, de az adott rendszeren belül értelmezhetetlen kifejezéssel ne a rendelkezésre álló erőforrás legyen. E tekintetben különösen jelentősek azok a mozzanatok, mint például a betegségek, melyek eredményeként az adott élelemláncon belül az egyedszám akár jelentősen is csökkenhet. És itt érhető tetten a két megközelítés, a két világkép közötti különbség. Az egyed felől vizsgálódva a betegség az egyed elhullásához vezető sérülés. Innen nézvést tehát az a kérdés, az egyedet mi betegítette meg, és hogyan gyógyítható. A rendszer egésze felől viszont a betegség az egyik leglényegesebb önszabályzó tényező, olyan visszacsatolás, mely megakadályozza, hogy az élelemhálózaton belül túlhasználat vagy túlfogyasztás alakuljon ki, a kérdés tehát ez esetben az, hogy az egészséges állatok miért nem betegedtek meg, illetve magának a betegségnek milyen szabályzó szerepe lehet, az hogyan hat, és hogyan lehet e hatást más, kevésbé erőteljes eszközökkel elérni. Az első esetben a beavatkozás a rendszer önszabályzó folyamati ellen hat, így megteremti a túlhasználat lehetőségét, azaz végső soron az egész hálózatot veszélyezteti, míg a második esetben megmarad a természet adta keretek között, tehát az önkorlátozás irányába hat, csupán más eszközökkel akadályozza meg a létszám felfutását.

Az egyedközpontú világkép talaján az ember – legalábbis a cselekvés szintjén – képtelen felismerni a rendszer szerkezetében megnyilvánuló összefüggéseket. Az időjárási szélsőségek, az évszakok váltakozásának ritmusa, egy bizonyos határon belül e szerkezet lényegi elemei, egy határon túl azonban a rendszer sérülésének jelei. Igen nehéz azonban eldönteni az adott esetben, hogy egy mínusz húsz fok körüli hideget mely kategóriába kell sorolnunk. Természetesen, ha egy évben a hőmérő higanyszála a leghidegebb januári napon sem süllyed -2 °C alá, ugyanakkor abszolút értékben a leghidegebbet -10 °C körül éppen május 2-án mérik, sokkal inkább utal a szerkezet sérülésére, mint annak működésére. Ezzel együtt a dolgok megítélése nem oly egyszerű. Annyi bizonyos, hogy a tartós téli hidegek ezen az égövön a rendszer szerkezetében megnyilvánuló szabályzók, melyek elmaradása igen komoly és igen súlyos következményekkel jár. Amikor az ember saját környezetében kiegyenlíti e szélsőségeket – s télen fűtéssel, nyáron hűtéssel – közel egyenletes 20-24 °C körüli hőmérsékletet alakít ki a környezetében, kivonja magát e hatások alól. Mindez rövidtávon, az egyed, az egyén felől nézvést előnyt jelenthet a számára, hosszútávon azonban az emberi faj elkorcsosulásával, fizikai és szellemi képességeinek fokozatos és lassú leépülésével kell fizetnie a pillanatnyi előnyökért. Ez minden további nélkül nyilvánvalóvá válik, ha az ember nem alulról felfelé halad a világ megismerésében, nem az egyedi lépték felől közelít a magasabb rendszerszerveződési szintek felé, hanem fordítva. Az ember és természet viszonyában felbukkanó ellentmondás, mely a jelenlegi válság alapja, éppen e megközelítésbeli különbségből fakad.

Az ember nem csak a betegségek kezelése, illetve a hőmérsékleti és egyéb szélsőségek kiegyenlítése révén vonja ki magát a természet önszabályzó folyamatai alól. Egy párhuzamos, az önszabályzó és önvezérelt rendszerekkel szemben felépülő és teljes egészében öngerjesztő rendszert épített ki maga körül. A dolog szépsége abban rejlik, hogy e párhuzamos világ sem tud kiszakadni a természetből. Az élő rendszerek alapvető sajátsága, hogy igyekeznek hosszútávon őrizni saját arculatukat. Lehet, hogy más hangszerekkel, lehet, hogy más dallamváltozatokkal, de ugyanazt a dalt játsza a kezdetektől a végig. Az arculat megőrzése azonban önszabályozás, önkorlátozás nélkül nem lehetséges. Az élet egyik legfontosabb elem így kétségtelen az a korlát, amit egy egységes rendszer egymással kölcsönhatásba lépő elemei hoznak létre maguk körül, illetve emelnek maguk elé a rendszer sajátos szerkezetének kialakításakor. Igaz a szó szoros értelmében nem tudatos tevékenységről van szó, inkább olyan alaptörvényről, melyet csak az esetben érthetünk meg, és foghatunk fel, ha az egyes természeti rendszerek működését tekintjük vizsgálódásunk kiindulópontjának, azaz nem az egyedek viselkedéséből vonunk le következtetéseket a rendszer működésére, ellenkezőleg, a rendszer működését megismerve értelmezzük az egyedek viselkedését. Ugyanez nem csak a természeti, de a gazdasági folyamatokra is érvényes. Ennek megfelelően a jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedés is tartalmaz olyan elemeket, melyek időszakosan jelentkező visszacsatolások formájában fékezik mind a társadalom, mind a gazdaság növekedését. A kérdés csak az, hogy ezek az elemek mennyiben hathatnak, illetve a gazdaságirányítás és a társadalomszervezés tudatosnak tekinthető beavatkozásai mennyiben irányulnak ezek kiiktatására.

A magunk részéről úgy véljük, a jelenlegi válság alapja, egyfelől a már jellemzett ismeretelméleti hiba, másfelől ezzel szoros összefüggésben, hogy a tudatos cselekvés minden esetben e folyamatoknak a kiiktatására irányul. Itt természetesen nem két különböző elemről, hanem egy mozzanat két oldaláról, vagy másként fogalmazva egymást kölcsönösen feltételező és kiegészítő dologról van szó. A rendszerek megközelítése ugyanis olyan sajátos viszonyt alakít ki a hálózat és az azt értelmező entitás között, mely szükségszerűen meghatározza az utóbbi cselekvések körét. E tétel értelmét és jelentőségét a legegyszerűbben a betegségfelfogás különbségével lehet érzékeltetni. Mint láttuk, a betegség az egyén felől közelítve sérülés, ellenben a rendszer egésze felől nézvést egyfajta szabályozó eszköz. Az első megközelítésben a gyógyítás a szabályzó rendszer kiiktatása, mely hosszútávon mind az egyénre, mid a faj egészére nézve káros, romboló hatású, a második esetben viszont a cél nem elsősorban az egyén vagy azt egyed életben tartása, hanem a rendszer egészének, biztonságos működésének fenntartása, esetenként teljesítőképességének növelése, mely természetszerűen hathat ki az egyedre is. Ennek felismerése azonban lehetetlen, ha nem értjük magukat a természetes rendszereket, nem vagyunk tisztában működésük sajátságaival. Jelen helyzetben a világ valamennyi jelenségét az egyedek, vagy saját magunkra értelmezve az egyén felől vizsgáljuk. A kiindulási pont még abban az esetben sem más, ha egy-egy társadalom, egy-egy közösség körében lejátszódó eseményekre összpontosítunk. Kutatásaink tárgya így is, úgy is egy, a tényleges kapcsolatrendszeréből kiszakított emberi közösség. Maga a kapcsolatrendszer, mely nem csak a közösség helyét és szerepét jelöli ki az adott földrajzi és történelmi térben, de hosszú távon létlehetőségeit és cselekvési körét is meghatározza, legfeljebb mint természeti adottság, vagy külső erőforrás, illetve az ezekhez való alkalmazkodás, gazdálkodás jelenik meg. Holott a legtöbb esetben nem alkalmazkodásról, nem egy elkülönült vagy a rendszer egészétől elkülöníthető erőforráshalmaz felhasználásáról van szó, hanem olyan kölcsönös függésről, mely az adott táj egészének eltartó képességét határozza meg.

A természetes rendszerek nem egyszerűen alkalmazkodnak a környezetükhöz, sokkal inkább saját képükre formáljak azt, s e képet lehetőségeik szélső határáig igyekeznek megőrizni. Vegyünk egy egyszerű példát! A folyó a maga fizikai törvényszerűségeivel sajátos önszabályzó rendszert alkot, melyben egyaránt jelen van az öngerjesztés, és az önkorlátozás. A folyó munkavégzésének, így a folyóvölgyében bekövetkező változásoknak a motorja a folyó vízjátéka. Minél nagyobb ugyanis az ár- és kisvízszint közötti különbség, annál erőteljesebben képes rombolni, illetve építeni partjait a folyóvíz. Egy enyhén kanyargó vízfolyás esetében a meder vízemésztő, s ezzel párhuzamosan a tagolt ártér vízbefogadó képessége a lehető legnagyobb, a vízjáték, s ezzel együtt az árvizek magassága, illetve a folyó munkavégző képessége a lehető legkisebb. Ilyen esetben az ártéri mederváltozások mértéke és üteme alacsony, a folyóvölgy alig változik. A kanyarok fejlődésével azonban a mederben egyre jelentősebb örvények, visszaforgók képződnek, melyek sajátos módon akadályozzák a víz lefolyását. A folyó azonos vízhozamok mellett is egyre magasabb árhullámokkal tetőzik. Munkavégző képessége folyamatosan nő, miáltal a kanyarok fejlődése is gyorsul. Ez az öngerjesztés egészen addig tart, amíg a folyó sorra le nem vágja túlfejlett kanyarulatait, és visszaáll a kiindulási helyzet, a folyamat kezdődhet elölről.

E fizikai sajátságokra épül rá az élővilág a maga jellegzetességeivel. Alföldünk csapadékviszonyait tekintve a sztyepp, illetve a száraz sztyepp növényföldrajzi övébe esne, ezzel szemben a tájtörténeti vizsgálatok azt mutatták, hogy az ártéri területeken 80-90% körüli erdősültséggel számolhatunk, s csak a víztől elzárt belső foltokban találunk klimatikus sztyeppet. Ennek oka egyértelműen a folyók szerepéhez köthető. Az élővilág ugyanis a Duna illetve a Tisza vízrendszerében nemcsak a lehulló csapadékból elégíthette ki vízigényét, hanem felhasználta a folyók által szállított árhullámok vizét is. Így az Alföld növényzetét a csapadék és az árvizek által ideszállított víz együttes mennyisége határozta meg. Maga a rendszer, mintha szándékosan készült volna a tavaszi víztöbbletek kezelésére és visszatartására. Az erdők vízigénye rügyfakadáskor a legnagyobb. Ilyenkor indul be a fák a nedvkeringése, s kezdődik meg a lombkoronaszint kiépítése. Természetes körülmények között az alföldi erdők két hullámban építik fel magukat. Először március végén, április elején a puhafák bontják ki rügyeiket. Ez az időszak egybe esik a síkterületeken, illetve az ezer, ezerötszáz méter alatti hegyvidékek hóolvadásával. Ilyenkor néhány kisebb árhullám vonulhat le a folyókon, illetve a felszíni víz a mélyebb területeken összegyűlve belvízfoltot alkothat. A puhafa ligetek jellemzően e térszinteket töltik ki, s e vízfeleslegre építve töltik fel vízkészleteiket. A folyamat május első heteiben a keményfa ligetek zöldbeborulásával folytatódik. Ezt a magashegyek hóolvadása, és a május eleji csapadékosabb időszak árvizei kísérik, melyet zöldárnak is hívnak. Az ember évezredeken keresztül – társadalmával, gazdaságával egyetemben – e rendszer részeként élt és tevékenykedett, ami az adott esetben azt is jelenti, hogy tevékenységével éppúgy hozzájárult a rendszer kiépüléséhez, működéséhez és fennmaradásához, mint az erdők, vagy a folyó a maga munkavégző képességével, hordalékterítésének sajátságaival. S persze nem véletlen, hogy épp e sajátságokat hozzuk fel itt példaként. A hordalékterítés alapvető jellegzetessége ugyanis, hogy a medréből kilépő, meglassuló víz közvetlen a partok mentén, az árterek kapuiban, csatornáiban szabadul meg hordalékának nagy részétől, miért is folyamatosan és természetesen egyre gyorsuló ütemben iszapolja, tölti fel azokat. Az ártereken élő ember – első közelítésben a halászat érdekében – e kapuk, csatornák tisztításával, karbantartásával járult hozzá a rendszerműködéshez. Később a távolabbi hátak, illetve az egymással párhuzamosan futó folyók összekapcsolásával egészítették ki, és tették teljessé a vízhálózatot, aminek az eredménye a Tisza mentén valamennyi álló és élővíz egységes rendszerbe foglalása lett. Az élővilág tehát felkészült a csapadékosabb időszakok és területek vízének befogadására. E víz visszatartása, un. kistáji vízkörforgásokba kényszerítése alapvetően határozta meg a Kárpát-medence és vele az Alföld természeti viszonyait. Nem adottságokról van szó az adott esetben, hanem egy az egész tájra kiterjedő természetes rendszer működéséről, melynek hosszú időn keresztül az ember is részese volt. E rendszerműködés eredménye a táj maga annak növény- és állatvilágával egyetemben. A rendszer egésze természetesen sokkal összetettebb, mint ami e vázlatos ismertetésből következik. Ugyanakkor magában a rendszerben minden a helyén van, semmi sem esetleges és általában nem is helyettesíthető. Így az erdők nem cserélhetők le következmények nélkül szántókra vagy gyepekre. E beavatkozások a rendszer egészének sérüléséhez, hosszabb távon összeomlásához vezethetnek. Így az Alföld kiterjedt erdeinek felszámolása a XVIII. századra egy lassan terjeszkedő vízi világ kialakulásához vezetett, melyet az itt élő ember másfél évszázadon keresztül képtelen volt felszámolni. Ugyanakkor a vizek lecsapolása jelentősen módosította az Alföld létlehetőségeit, hiszen a vízbő időszakok és területek vizének elvezetése a víz utánpótlásától fosztotta meg a tájat, teljesen kiszolgáltatva azt a szárazföldi éghajlat szélsőségeinek.

Amíg az emberi cselekvés a rendszer egészére irányul, illetve az emberi gondolkodás a rendszer felől közelít annak részeihez, és nem fordítva a részek felől az egészhez, a gazdálkodás a rendszer egészének gazdagítását jelenti. Amikor e gondolkodás megfordul, az ember közvetlen környezetén, szűkebb életközösségén túl már nem rendszer elemek, hanem erőforrások sorakoznak, a kérdés ebben az esetben már nem az, hogyan emelhetem, hogyan gazdagíthatom a rendszer egészét, hanem az, miképpen hasznosíthatom a leghatékonyabban az erőforrásaim. E pillanatban indul el az ember azon az úton, melynek végén már teljes egészében sikerül kivonnia magát a természetes rendszerek önszabályzó folyamatai alól. Ennek azonban hosszútávon katasztrofális következményei lesznek, illetve már vannak is.

Az önszabályzó folyamatok lényege, hogy az élelemhálózat egyetlen eleme se válhasson erőforrássá, illetve ne növekedhessen korlátlanul. Képzeljük el, hogy egy élelemhálózatba illeszkedve egy természetes élőhely hozamából kell fenntartani magunkat. Mindez az emberi közösség összehangolt munkáját igényli és a gyakorlatban vadászatot, halászatot, gyűjtögetést jelent. Amikor az ember ezekről az alapokról kiindulva az élőhelyek eltartóképességének növelésével biztosítja saját megélhetését, még a természetes rendszerek keretei között marad. Ilyen jellegű beavatkozás az erdők életébe a szegélyeken, tisztásokon, ligetesedő foltokon kialakított gyümölcsény, ami egyfelől az erdő fajösszetételét változtatja meg a gyümölcsfajok elszaporításával, másfelől a vadalanyok oltásával az egyes fajták termőképességét is növeli. Mindez azonban az erdő ökológiai hatását még nem érinti. Hasonló a helyzet a fokok kialakításával s tisztításával, ami a halállomány felduzzadását eredményezi, ám e „természetellenes” növekményt az ember kivonja a rendszerből, így túlhasználat egyik oldalról sem alakulhat ki. E sorból a vadászatot váltó állattartás sem lóg ki, amíg a legelők hasznosítása, s a legelőváltás a természetrendjéhez, vagy a csapadékviszonyokhoz, vagy a folyók természetes légzéséhez, áradásához, apadásához kötődik. E keretek között az önszabályzó folyamatok még a maguk teljességében érvényesülnek Az ember által kialakított és fenntartott életközösség kiterjed a táj egészére, magában foglalja annak minden elemét. Magyarán szólva a két rendszer még nem különül el, s az egyik nem tekinti erőforrásnak a másikat. Ugyanakkor e feltételek megléte már magában foglalja annak lehetőségét, hogy egy-egy esetben valamely rész az egész rovására terjeszkedhessen. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy ez esetben még igen összetett természeti és társadalmi szabályzók működnek az emberi közösségek és az ember által létrehozott életközösségek életében. Példának okáért új betegségek jelennek meg, melyek egyaránt sújthatják az állatállományt és az állattartókat. De ilyesminek kell tekinteni az ember műveltségét, világhoz való viszonyát, tulajdonfelfogását stb. Ez utóbbi különösen élesen világítja meg a helyzetet. A mai jogfelfogás szerint a tulajdon alapja a dologgal való rendelkezés, ideértve annak elpusztítását is. A tulajdont tulajdonképpen ez az egy mozzanat különbözteti meg a használati jogoktól. Ezzel szemben szerves megközelítésben a tulajdon alapja a teremtés. A természetben minden a teremtő tulajdona, az embernek csak az lehet a sajátja, amit maga hozott létre saját teremtő hatalmával. A két felfogás közti különbségben a már jelzett két ismeretelméleti lehetőség tükröződik, az első esetben a középpontban a birtoklás, tulajdonlás lehetősége, s a tulajdonló, birtokló egyén áll, a másik esetben a világ egészét megtestesítő Isten, s az ember maga csak képmás volta okán saját teremtő folyamatai révén szerezhet tulajdont magának.

Az önszabályzó folyamatok kiküszöbölésének első jele a szántóművelés megjelenése. Történelmi példák bizonyítják, hogy e szinten az ember képessé válik olyasfajta túlhasználatra, mely az egész élelemhálózatot felborítja, s végezetül felszámolja magát a szántóművelést is. Ez a pillanat a természettel folytatott fegyverkezési verseny kezdete. Az ember olyan jellegű ellátórendszert alakít ki, mely lehetővé teszi számára, hogy lélekszámát közvetlenül a rendelkezésre álló élelem határozza meg. Ennek következményeként már nem közvetlenül a vele azonos rendszerszerveződési szintek visszahatásaitól, önszabályzó folyamataitól függ a léte, hanem az adott táj magasabb rendszerszerveződési szintjeiből érkező visszacsatolásoktól. Halász, vadász, gyűjtögető életmód mellett a rendelkezésre álló élelem felélése közvetlenül hat vissza az emberi közösség életére. E kapcsolatot az a szabály jellemez, mit Konrád Lorenz az alábbiak szerint vetett fel: „ritkán fordul elő, hogy egy állat szaporodását közvetlenül a meglévő táplálék tömege szabályozza. Ez ugyanis mind a zsákmányoló, mind a zsákmányfaj érdekét tekintve gazdaságtalan volna.” Szántó-vető életmód mellett azonban a kapcsolat áttételessé válik. A folyóvölgyekben a szántó a természetes növényzet elhelyezkedéséből következően az erdő versenytársa. Azaz szántóterületeket az erdőtakaró megbontása, az erdők irtása révén alakíthat ki az ember. Itt közvetlen visszahatás nincs. A szántó, úgy tűnik, korlátlanul növelhető. E tétel azonban csak a látszat. A visszahatások akkor jelentkeznek, amikor az egyre fogyatkozó erdőtakaró már képtelen betölteni a táj életében, a rendszer működésében meglévő szerepét. A következmények a szántó-vető gazdálkodás ellehetetlenülését is maguk után vonják. Így néptelenedett el példának okáért az i.e. 7 évezred környékén Jerikó és környéke, majd közelítőleg egy évezred múltán Anatólia, de valószínűleg ilyen okai lehettek a Dél-amerikai civilizációk összeomlásának is. A Tisza mentén e változások Mezopotámiával szemben nem kiszáradáshoz, sivatagosodáshoz, ellenkezőleg, egy vadvízország kialakulásához vezettek. A lényeg azonban nem változott, hiszen az Alföld elmocsarasodása ugyanúgy felszámolta a szántó-vető életmódot, mint ahogy ezt kilencezer évvel korábban Mezopotámiában a kiszáradás tette.

A civilizáció, a gazdálkodás „fejlődésének” alapja ettől kezdve a természetes rendszerek felélését gátló folyamatok elleni védekezés volt. Minden egyes új gazdálkodási elem egy-egy természetes szabályzó kiiktatását jelentette. E téren a szállítás, a kereskedelem és a pénz megjelenése döntő jelentőségű volt, mert az adott táj termőképességének csökkenését más még viszonylag egészségesebb tájakról érkező árúkkal tudta ellensúlyozni. Így egy-egy természetes rendszer túlhasználata vég nélkül folytathatónak tűnt. A természetes rendszerek lebontása, azonban olyan működési zavarokat eredményezett, melyek folyamatosan és egyre gyakrabban jelentkező természeti katasztrófák formájában nehezedtek a tájra és a benne élő emberre. E katasztrófák elhárítása, egyre hatékonyabb eszközöket s egyre nagyobb gazdasági teljesítő-képességet követelt meg. Csak egy példa ennek megvilágítására: egyetlen XX. századi árvizet sem sikerült volna gátak között tartanunk XIX. századi eszközökkel. A természetes rendszerek működési zavarai olyan fegyverkezési versenyt kényszerítenek az emberi társadalomra, melyben nincs megállás. Folyamatos gazdasági növekedés, a rendelkezésre álló eszközök bővülése nélkül példának okáért a Tisza völgy tájhasználata már összeomlott volna. Viszont az összeomlás elkerülése érdekében végzett beavatkozások tovább rontották a helyzetet. Jelenleg az alföldi területeken a természetközeli és természetes területek aránya 4% körül mozog. E 4%-nyi rendszerelem sajnos ma már szinte semmilyen formában nem kötődik egymáshoz, egymástól elszigetelt foltokban, szigetszerű zárványokban maradt csak fenn, így az adottságok befolyásolására, a rendszer egykori arculatának őrzésére képtelen. Ami tájhasználatunk szempontjából annyit jelent, hogy a jövőben is folyamatosan romló adottságokra kell felkészülnünk. A fegyverkezési verseny tehát folytatódik, és a természetes rendszerek működési zavarai egyre jelentősebb erőfeszítésekre kényszerítenek bennünket. Az Alföld tájhasználata, ezzel együtt az ország élelmiszerellátása csak addig marad fenn, míg ezekre az erőfeszítésekre képesek leszünk.

A gazdasági növekedés jelen körülmények között az emberi társadalom és gazdálkodás fennmaradásának alapja. Nem pénzügyi folyamatok indították el, nem is az emberi önzés megnyilvánulása. Egyfelől az én központú világmodell, másfelől a természetes rendszerek felől érkező korlátozások kényszerítik ránk. Egyfajta pilóta játék ez, melyből csak a létlehetőségek teljes beszűküléséig nem lehet kiszállni. Hiszen jelen pillanatban a játék befejezése sokkal súlyosabb problémákat okozna, mint amilyen erőfeszítéseket a fenntartása igényel. A gazdasági teljesítőképesség folyamatos növekedése nélkül a természetes rendszerek napjainkban tapasztalható lengései, a szélsőségek eluralkodása és állandóvá válása az egész globalizált világot fenyegeti összeomlással. Ez az összeomlás persze elkerülhetetlen. Ennek belátása érdekében két mozzanatot kell világosan látnunk. Az elsőt akkor érthetjük meg, ha megvizsgáljuk a jelenlegi gazdaság önszabályzó folyamatait. A gazdasági növekedés — piacgazdaságot feltételezve sem tekinthető korlátlannak. A termelés lehetőségeit a fizetőképes kereslet alakulása határozza meg. Csak annyit lehet gazdaságosan termelni, amit el is lehet fogyasztani. A túltermelés eladatlan készletek felszaporodásához, és egyfajta gazdasági válsághoz vezet. E válság visszavetné magát a növekedést is. A gazdaság e sajátos önszabályzása azonban azzal fenyegeti a rendszer egészét, hogy képtelen lesz kiküszöbölni a természetes rendszerek felől érkező egyre jelentősebb visszahatásokat. Emiatt (és persze sok más tényező összhatásaként) a gazdaság szerkezetébe olyan mozzanatok épülnek be, melyek e visszahatás kiküszöbölésére irányulnak. Ha nincs fizetőképes kereslet, mesterségesen kell létrehozni azt. E folyamat egyrészt a gazdaság szerkezetének átalakulásában, a szórakoztató és szolgáltató ipar felfutásában, illetve a hitelezésben és a pénzügyi folyamatokban érhető tetten. A jelenlegi folyamatok ismeretében úgy tűnik, hogy e mechanizmus sikeresen kiiktatta a túltermelési válságot, mint az önszabályozás lehetséges eszközét. Ettől kezdve a gazdasági növekedés egyetlen lehetséges korlátja az erőforrások beszűkülése. E téren szándékosan nem elfogyásról beszéltünk, itt jelenik meg ugyanis a második nagyon lényeges mozzanat: a gazdasági növekedés nem az erőforrások meglététől függ. Hiába vannak – a jelenlegi felhasználás üteme mellett – akár több száz évre elegendő készletek. A fenntartható növekedés érdekében e készletek kitermelésének, azaz a rendelkezésre állásnak is növekednie kell. Azaz a gazdasági növekedés érdekében az erőforrások kitermelésének és felhasználásának is növekednie kell. A hitelkonstrukciók, pénzügyi mentőcsomagok, s egyéb beavatkozások csak addig képesek elodázni a rendszer összeomlását, amíg a rendelkezésre álló erőforrások kitermelése, előállítása a gazdasági növekedés ütemének megfelelő mértékben fokozható. Úgy tűnik azonban, hogy erre már nincs lehetőség. A jelenlegi válság nem pénzügyi válság. Az ember és a természet viszonyában gyökerezik, alapja az önszabályzó folyamatok kiküszöbölése, mely oly mértékű túlhasználatot eredményezet, ami a jelenlegi együttműködő rendszerek egészére is kihat, miközben ezzel párhuzamosan elfogyni látszanak azok az erőforrások, melyek segítségével az ember egy egyre szélsőségesebbé váló világban a maga kiegyenlített, dobozba zárt életterét fenn tudta tartani. Gondoljuk végig, mi is történt velünk az utóbbi évtizedekben. Ma már nem csak arról van szó, hogy állandó hőmérsékletet tartunk magunk körül. Mindent igyekszünk kiegyenlíteni. Legjellegzetesebb példája ennek az élelemellátás. Itt ma a legfőbb szempont, hogy az év háromszázhatvanöt napján ugyanazokat az élelmiszereket lehetőség szerint ugyanolyan minőségben biztosítani tudjuk. Nagyon hasonló a helyzet, ha az oktatást, a gyógyítást vagy az élet bármely másterületét vesszük alapul. Megint csak egy egyszerű példa. A szélsőségekhez való alkalmazkodást olyan társadalmi szokások is közvetítették az ember felé, mint a farsang féktelen mulatozásait követő negyven napos böjt.

A ma embere részben a rendszer összeomlásának következtében, részben azonban ettől függetlenül egyre szélsőségesebb körülmények közé kényszerül, mert elveszíteni látszik azokat az erőforrásokat, melyek saját szobahőmérsékleten tartott világát fenntartották, miközben végleg elfeledkezett azokról a társadalmi eszközökről, szokásokról, hittételekről, mesékről, legendákról, regékről stb. melyek őt ettől sokkal enyhébben jelentkező szélső helyzetekre késztették fel.

Az összeomlás e nézőpontból elkerülhetetlennek látszik. Nagyon valószínű, hogy napjainkban a kapitalizmus utolsó válságát éljük. A tényleges események azonban teljesen kiszámíthatatlanok. Nagyon sok függ attól, hogy a társadalom egyes rendszerszerveződési szintjei milyen mértékben erodálódtak, illetve milyen mértékben tudnak alkalmazkodni a változásokhoz. Hasonló a helyzet a természeti folyamatok terén is. Egyetlen mondatban összefoglalva a kilátásokat minden attól függ, hogy a jelenlegi pilótajáték végeztével az egyes társadalmi és természeti rendszerek lebomlása mely ponton áll majd meg, s honnan kezdődik újjászerveződésük. E téren azonban csak találgatni lehet. Bizonyosságként csak annyi tételezhető, hogy az elkövetkező időben az ember egyre kevéssé tudja majd kivonni magát az önszabályzó folyamatok hatása alól, így a népesség várhatóan a Föld erősen romlott eltartó képességéhez fog igazodni.

[1] Nem magát az életet, csupán annak jelenlegi szerkezetét, azaz a különféle társulások, élelemhálózatok összességét. Innen úgy tűnik, hogy mind a természetes növénytakaró, mind az erre épülő állatvilág olyan sérüléseket szenvedett el, melyek miatt az eredeti, egészséges állapot már nem állítható vissza. A rendszer általános összeomlás előtt áll, mely vélhetően evolúciós robbanásban végződik majd, ami elsősorban azt jelenti, hogy új együttműködő rendszerek (fajok, társulások, élelemhálózatok) alakulnak ki, s a mai élőlényeknek (ideértve az embert is) ezek keretei közt kell helyet találniuk.

Sajtóvisszhangjaink (folyamatosan bővül)

Hetesi Zsolt — Tue, 29 Sep 2009 09:19:51 +0000

Duna TV 2009:

MTV Záróra:

Összeomlás

Hetesi Zsolt — Fri, 25 Sep 2009 17:52:39 +0000

Milyen tanulsággal szolgálhat korábbi népek és a természet viszonya, amennyiben az összeomlásig fajuló válságot idézett elő? A húsvét-szigetiek kivágták az utolsó fát is, a dél-amerikai indiánok túlhasználták a földet... El lehet ennyivel intézni régmúlt társadalmak bukásának okait?

A szerző újabb bizonyítékát adja, hogy a érdemes a biológia szemüvegén át is tekinteni a régmúlt idők összeomlásaira, tanulhatunk belőlük. Annál is inkább, mert most az egyetemesült emberiség is hasonló gondokkal küzd.

Összeomlás - Diamond J., Typotex, 2008. Megrendelés

Pénzbetegség

Végh László — Wed, 23 Sep 2009 16:59:24 +0000

Mindenünkké vált a gazdaság és annak növekedése. Nem tagadhatjuk a gazdasági növekedés eredményeit. Ma a fogyasztói társadalom átlagos polgára jobb körülmények között élhet mint pár száz éve a főnemesek. Lehet személykocsink és szinte mindent megvásárolhatunk, barangolhatunk a világhálón és ténylegesen is bejárhatjuk a világot, nagyon sok betegségből meg tudnak gyógyítani és még sorolhatnánk a fogyasztói létezés számos velejáróját. Ám bárhogyan is sugallják a fogyasztást gerjesztő hirdetések, mégsem érezzük magunkat annyira jól. Nő a magukat magányosnak, boldogtalannak érző emberek száma és nem szeretünk a távolabbi jövőre gondolni. Nem csoda, a gazdaság és a pénz a mostra, a pillanatra figyel, csak az éppen érvényes ár, árfolyam számít.

A teljes tanulmány csatolva.

Csatolmány	Méret
fugges.doc	32.5 KB

Az FFEK a Wikipedia oldalain

Hetesi Zsolt — Wed, 23 Sep 2009 16:53:03 +0000

Az FFEK a Wikipedián: cikk az olajhozam-csúcsról a fenntartható fejlődésről, fenntartható fejlődés portál.

Általános értelemben olajhozam-csúcsnak vagy röviden olajcsúcsnak nevezzük a kőolaj kitermelésének időbeli tetőzését. Az olajhozam-csúcsot az úgynevezett Hubbert-féle csúcselmélet jósolja meg, amelyet M. King Hubbert, a Shell Oil Kutatólaboratórium geofizikusa 1956-ban alkotott meg. Az elmélet az Egyesült Államok kőolaj-kitermelésének maximumát 1965-1970 időszakra jósolta meg. Ezzel mindössze egy évet tévedett, az Egyesült Államok olajkitermelési csúcsa 1971-ben volt. Az első hasonló feltételezéseken alapuló, a világ kőolaj-kitermelésére vonatkozó, széles körben is ismert elméletet Colin J. Campbell amerikai geofizikus publikálta a Scientific American tudományos folyóirat 1998. márciusi számában.

Éhezők hada várható az USA-ban

Hetesi Zsolt — Wed, 16 Sep 2009 22:00:00 +0000

MNO: Hónapok óta először csökken tartósan a munkanélküli segélyért folyamodók száma az USA-ban.(A válság véget érhet egyszer, de az olaj ára ismét olyan szintre nőhet a hirtelen kereslet megugrás miatt, hogy a világgazdaság ismét oda kerülhet, ahol most van - ffek)
Telegraph: Ha nem történnek komoly beruházások, melyek érintik az erőművi és villamos rendszert, Anglia nem lesz képes ellátni magát árammal néhány éven belül.
AlterNet: Éhezők hada várható az USA-ban. A cikk beszámol azokról, akik már most közkonyhákon étkeznek. Sokan beszámolnak róla, hogy ilyen mély válságot még nem láttak.

Vámháború USA és Kína között

Hetesi Zsolt — Sun, 13 Sep 2009 22:00:00 +0000

New York Times: Vámháború kezd kialakulni Kína és a USA között. Obama elnök, beváltva a szakszervezetknek tett ígéretét, beviteli vámmal terhelte a kínai gumiabroncsokat. Minderre az USA munkahelyeinek erősítése vezeti, bár egyelőre ez kis lépés. Kína válasza: beviteli vámot vetettek ki az USA-ból származó csirkékre és autóalkatrészekre, mert szerintük azok ára "támogatott", azaz túl alacsony. A kínai sajtóban erős hangú cikkek jelentek meg.
Telegraph: Defláció (túl alacsony árak) söpör végig már Dél-Amerikán is. A cikk kérdése: lesz-e ereje a világnak visszafizetni a hiteleket?

Lehetséges az uránhiány a közeljövőben?

Hetesi Zsolt — Tue, 08 Sep 2009 22:00:00 +0000

IX. 9. Bloomberg: Uránhiány várható 2015 után, mert a bányák telejsítménye nem fogja fedezni az igények megugrását, amit többek között Kína és India igénynövekedése jelent. A hír az Areva-tól származik, mely a 3. legnagyobb bányászattal foglalkozó cég. A The Oil Drum-on megjelent 3 részes tanulmányában dr. Michael Dittma fizikus (CERN) pedig részletes adatokra építve megkérdőjelezi a készletek becslésének módját, és így nagyságukat is. A cikk eredményei szerint már 2010-től nehézségek várhatók (mert a bányák tervezett 50%-os kitermelés-növelése nem történt és nem történik meg), továbbá a becsült készletekből egyedül a legbiztosabbnak gondolt RAR (Reasonably Assured Resource) készletek létezésre biztos, ezekre szabad alapozni. (Részletekért, adatokért lásd a cikket, vagy korábbi elemzésümket itt.) Ebben az esetben nemcsak hiányok lépnek fel hamarosan, hanem lényegében 2015 és 2020 között tetőzik az urántermelés a földön.

A növekedés határai

Hetesi Zsolt — Tue, 08 Sep 2009 10:02:09 +0000

A könyv a rendszerelméleten keresztül mutatja be, mire jutott a lehetséges forgatókönyvek elemzésével; milyen jövőnk lehet. A könyv alapját egy olyan számítógépes modell eredményei képezik, mely kulcsfontosságú folyamatokat modellez (népesség, energia, ipar, mezőgazdaság, szennyezés stb. alakulása és kölcsönhatásaik). Az eredmény megdöbbentő.

Hacsak nem korlátozzuk a fogyasztást és a népesség gyors emelkedését, nincs esélye a civilizációnak, összeomlása nem kerülhető el. Az eredeti könyv több, mint 30 éves, alig kellett azonban átírni, sőt üzenete csak aktuálisabbá vált, hisz nem tettünk sokat azért, hogy a legrosszabbat kikerüljük.
Épp fordítva cselekszünk.

A növekedés határai - harminc év múltán - Meadows D. Randers J., Meadows D. Kossuth kiadó, 2005. Megrendelés

Mennyi van még hátra a válságból?

Hetesi Zsolt — Wed, 02 Sep 2009 22:00:00 +0000

Times Online: Angol gazdasági elemzők szerint még hátravan a válság "java". Ann Pettifor, aki tagja annak a bizonyos "látók klubjának" (Advocacy International), mely 2006-ban figyelmeztette a nyugatot a hitelválság lehetőségére, állítja, hogy a pénzügyi rendszer gyökeres átalakítása nélkül még nagyobb baj várható. A mosani válság elsődleges okát a könnyen felvehető, ám magas kamatozású hitelekben látja.
ABC News: A BP egy, mintegy 860 millió - 1milliárd hordó nagyságú kitermelhető tartalékú mezőt tárt fel a Mexikói-öbölben. Összevetésül, a világ egy évi fogyasztása 27 milliárd hordó könnyűolajból.

Zöld energiával működő berendezések alapanyagai

Hetesi Zsolt — Wed, 26 Aug 2009 22:00:00 +0000

New Scientist: A cikk 15 éven belülre teszi a platinatermelés kimerülését. Ugyanilyen gyorsan tűnik majd el az indium (LCD tévéknél használják), a tantál (maroktelefonokban van), a hafnium, de a nem túl távoli jövőben fogy el az urán, a cink, a foszfor is. A platina egyébként az üzemanyagcellák alapanyaga lenne.
Láthatjuk, hogy nem elég arra gondolni, a technológia majd megoldja gondjainkat, úgy tűnik mérlegelni kell, mivel teszi majd ezt. Atomenergiával, napelemekkel, hidrogéncellákkal úgy tűnik - nem. (ffek)
Augusztus 25-e óta Brazíliától vesz olajat Mexikó (és így közvetve az USA is). A mexikói Cantarell mező ürülése látható ezen az ábrán.

Az atomenergia rövid távú jövője

Hetesi Zsolt — Wed, 19 Aug 2009 22:00:00 +0000

Japánban úgy tűnik, vége van a gazdaság lejtmenetének. (China Post) A cikk szerint Japán március-áprilisban 0.9%-os GDP növekedést ért el, ezzel a világ második legnagyobb gazdasága újra emelkedik, Németország és Franciaország után.
Times Online: Mivel magyarázható a viszonylag magas (kb 65-70$/bl) olajár? A kereslet a legjobb becslések szerint is 2 millió hordó / nap-pal visszaesett 2008-hoz képest. Ezért aztán a másik, kitermelési oldalon van a megoldás. A cik arra jut, hogy az olajkor vége itt van. No nem azért, mert elfogy, hanem mert a tartósan magas árakat megelégelik a fogyasztók.
Az US Army Csatolt Erőinek parancsoksága kiadott jelentéséből egy idézet: legkésőbb 2012-ig eltűnik az olajkitermelés többletkapacitása (azaz nem lehet a piac igényei miatt feljebb menni) és legkorában 2015-re kialakul egy kb. 10 millió hordó/nap-os hiány a kitermelésben. A ... következmények világosak.
The Oil Drum: Az atomenergia rövid távú jövőjéről szóló cikk (szerzője fizikus, a CERN kutatója) megállapítja, hogy a felhasznált urán mennyiségét eleddig fedező polgári urántartalékok az elkövetkező 5 évben kimerülnek. Mivel az előbbi készletek és a bányászat együtt szolgált az erőműveknek "üzemanyagul", a tárolt készletek fogyását csak a bányák hozamnövelése lenne képes ellensúlyozni. Évente 5000 tonnával kellene több uránt bányászni, ez jelenleg valószínűtlennek tűnik, ezért 2009 végére kb 1200-1400 tonnás hiány lép majd fel. Ez főképp olyan országokat érinthet kellemetlenül, mint Japán, ahol a nukleáris energia az áramtermelés tetemes részét teszi ki.

Egy nap elfogy az olaj

Hetesi Zsolt — Mon, 03 Aug 2009 22:00:00 +0000

The Oil Drum: Interjú készült az IEA vezető közgazdászával, Faith Birollal, a tegnapi Independent-ben. Az IEA szakembere nagyon kemény állításokat fogalmazott meg, melyek teljesen ellentétesek az IEA korábbi nyilatkozataival és irányvonalával. .
"Egy nap elfogy az olaj. Ez nem ma van, vagy holnap lesz, de egyszer eljön.Nekünk pedig el kell hagynunk az olajat, mielőtt az olaj hagy el minket; és fel kell készülnünk arra a napra. Minél előbb kezdjük, annál jobb, mert egész gazdasági és társadalmi rendszerünk az olajon alapul, és ezt megváltoztatni sok idő és sok pénz sükséges - és ezt a kérdést komolyan kell vennünk." Jelenleg valós veszélye van annak, hogy az olajellátás összeomlik a jövő év után, mert [a válság elmúltával] az igény megindul felfelé és nem történt elég erőfeszítés az új források kiépítése terén [a válság miatt elmaradó befektetésekre céloz], melyek kiváltanák a gyorsan merülő régi mezőket- nyilatkozta Faith Birol.
A vezető közgazdász azt is beismerte, hogy a korábbi kimerülési mutatók tévesek az IEA jelentéseiben; az idén 6.7% a már termelő mezők átlagos kimerülési mutatója [azaz egy átlag mező 6.7%-al kevesebb olajat fog termelni 2009-ben, mint 2008-ban.] Korábban 3.4%-ról és 4.9%-ról beszéltek.

Munkanélküliség Detroit környékén

Hetesi Zsolt — Fri, 31 Jul 2009 22:00:00 +0000

CNN Money: Detroit környékén 17%-os a munkanélküliség (Detroit a General Motors központja). Az ország többi részén is sok helyen vannak kiugró adatok. 18 városi térségben magasabb a munkanélküliség, mint 15%, ebből 8 Kaliforniában van.
Market Watch: 2007 ősze óta nem látott eladási hullámot gerjesztett a "vállalati belső emberek" által eladott vállalati részvények sora. (Kicsit most jobban megy, de ebből látszik, hogy a benfenntesek is rosszabbodást várnak hosszabb távon... (?) )

Lassul a szélerőmű építés az USA-ban

Hetesi Zsolt — Tue, 28 Jul 2009 22:00:00 +0000

Reuters: Lassul a szélerőmű építés az USA-ban. A Q2 (második negyedév) eredménye 1200 MW új szélkerék, a tavalyi hasonló időszak 2790 MW-jával szemben.
Market Watch: Egy nemrég megjelent sikerkönyvben Arroyo Grande befektetési menedzser arra figyelmeztet, hogy a legrosszabb forgatókönyv szerint 2050-re civilizációnk el is tűnhet, az ellátás összeomlása miatt. Tanácsai között ilyesmik állnak: Légy önző, Bízd a pénzed a Goldman Sachs-ra, mert ők aztán igazán önzők, végül Készülj a halálra. Érdekes, az már biztos....
Dollars & Sense: a valós munkanélküliség az USA-ban magasabb, mint 1930 óta bármikor.

USA az államcsőd közelében 2008-ban

Hetesi Zsolt — Tue, 21 Jul 2009 22:00:00 +0000

The Independent: Az USA 2008 őszén nagyon közel állt az államcsődhöz, jelentette ki Hank Paulson, volt pénzügyminiszter.
Bloomberg: A mentőcsomagok együttesen elérhetik a 23 ezer milliárd dollárt is, legalábbis ennyire lenne szükség, mondta Neil Barovfsky, a Treasury’s Troubled Asset Relief Program főfelügyelője.

A föld olajkitermelésének tetőzése

Hetesi Zsolt — Sat, 18 Jul 2009 22:00:00 +0000

A Föld minden valószínűség szerint túl van az olajkitermelés tetőzésén, pusztán a 2008-as adatok fényében is (forrás The Oil Drum):

Ország Csúcs kitermelés 2008 term. % esés a csúcstól Csúcs éve

United States	11297	7337	-35%	1970
Venezuela	3754	2566	-32%	1970
Libya	3357	1846	-45%	1970
Other Middle East	79	33	-58%	1970
Kuwait	3339	2784	-17%	1972
Iran	6060	4325	-29%	1974
Indonesia	1685	1004	-41%	1977
Romania	313	99	-68%	1977
Trinidad & Tobago	230	149	-35%	1978
Iraq	3489	2423	-31%	1979
Brunei	261	175	-33%	1979
Tunisia	118	89	-25%	1980
Peru	196	120	-39%	1982
Cameroon	181	84	-54%	1985
Other Europe & Eurasia	762	427	-44%	1986
Russian Federation	11484	9886	-14%	1987
Egypt	941	722	-23%	1993
Other Asia Pacific	276	237	-14%	1993
India	774	766	-1%	1995
Syria	596	398	-33%	1995
Gabon	365	235	-36%	1996
Argentina	890	682	-23%	1998
Colombia	838	618	-26%	1999
United Kingdom	2909	1544	-47%	1999
Rep. of Congo (Brazzaville)	266	249	-6%	1999
Uzbekistan	191	111	-42%	1999
Australia	809	556	-31%	2000
Norway	3418	2455	-28%	2001
Oman	961	728	-24%	2001
Yemen	457	305	-33%	2002
Other S. & Cent. America	153	138	-10%	2003
Mexico	3824	3157	-17%	2004
Malaysia	793	754	-5%	2004
Vietnam	427	317	-26%	2004
Denmark	390	287	-26%	2004
Other Africa	75	54	-28%	2004
Nigeria	2580	2170	-16%	2005
Chad	173	127	-27%	2005
Italy	127	108	-15%	2005
Ecuador	545	514	-6%	2006
Saudi Arabia	11114	10846	-2%	2005 / még nőhet
Canada	3320	3238	-2%	2007 / még nőhet
Algeria	2016	1993	-1%	2007 / még nőhet
Equatorial Guinea	368	361	-2%	2007 / még nőhet
China	3795	3795	-	Nő
United Arab Emirates	2980	2980	-	Nő
Brazil	1899	1899	-	Nő
Angola	1875	1875	-	Nő
Kazakhstan	1554	1554	-	Nő
Qatar	1378	1378	-	Nő
Azerbaijan	914	914	-	Nő
Sudan	480	480	-	Nő
Thailand	325	325	-	Nő
Turkmenistan	205	205	-	Nő
Tetőzött vagy stagnáló kitermelésű orsz. Total	-	49597	-	60.6%-a a teljes kitermelésnek
Növekvő termelésű orsz. Total	-	32223	-	39.4%-a a teljes kitermelésnek

Európa kísérlete az orosz gázfüggés csökkentésére

Hetesi Zsolt — Mon, 13 Jul 2009 22:00:00 +0000

Time: Európa kísérlete az orosz gázfüggés csökkentésére: a Nabucco. Ma írták alá a szerződést az érintett országok Törökországban. A vezeték (ha megépül valaha) önmagában nem tudja ellátni Európát, ezért a két Áramlat megépítése is fontos. Ugyanakkor a Nabuccot 2 ország képes ellátni gázzal, Azerbajdzsán és Türkmenisztán. Az utóbbinak még át kell vinni valahogy a gázt a Kaszpi-tenger alatt; ráadásul e két ország gázkészleteire fáj a GAZPROM foga is, és a múlt eseményei alapján nem eredménytelenül nézte ki magának a Kaszpi-medencét az orosz cég.
Bloomberg: Mexikó "kezelhetetlen hiánnyal" néz szembe. Az ország olajmezőinek hozama erőteljesen csökkent, ezzel elesik egy csomó bevételtől.
Jim Kunstler: A villamos autók ötlete abszurd. A villamos hálózat jelenleg a kocsik negyedét sem tudná ellátni, hanem összeomlana. Az is képtelenség, hogy hirtelen ennyi elektromos kocsit gyártsanak.
A fenti okfejtés lehet, hogy gondot fog okozni annak az európai vállalkozásnak is, mely a Szaharában termelne áramot, és az EU igényének 15%-át fedezné. Az ilyen nagyívű tervek ritkán valósulnak meg.

Gazdasági válság pizza

Hetesi Zsolt — Sun, 12 Jul 2009 22:00:00 +0000

Kis személyes: Szatmárnémetiben jártam a hétvégén, egy pizzériában "Gazdasági válság pizza" kapható, 70%-os áron....(hzs)
New Yorker: Érdemes lenne az USA olajfüggését csökkenteni, mert a válságból való kilábalás során újra "olajválság" jöhet, hisz a kereslet (melyet jórészt India és Kína igénye határoz meg) nőni fog a válság enyhültével.
Bloomberg: Az Egyesült Államokban évek óta létezik az alacsony jövedelműeket és jövedelemnélkülieket támogató étkezési jegy-rendszer (food stamp). A támogatásért folyamodók aránya 26 éve most a legmagasabb, mint a munkanélküliség is. (10,5%)
San Francisco Chronicle: Az állam csődjét elkerülendő egyre súlyosabb lépésekre kényszerül Schwarzenegger kormányzó. A demokraták szerint a jóléti háló is veszélybe került.

Kalifornia csődje

Hetesi Zsolt — Wed, 08 Jul 2009 18:28:05 +0000

Wall Street Journal: A nagy bankok nem fogadják el Kalifornia állam adósleveleit (azaz nyomást gyakorolnak az államra, hogy tovább ne hiányát, ami így is 23,6 milliárd $).
MSN Money: A jegyzett munkanélküliek aránya 16,5% az USA-ban, de ha beleszámítják azokat is, akik már letettek a munkakeresésről, 20,6% az arány!
San Francisco Chronicle: Kalifornia esete jelzés értékű az USA-ra nézve. Senki nem gondolja, hogy Arizona csődje (mely állam ugyanolyan bajban van, mint Kalifornia) komolyan érintené az USA-t, de "ahogy Kalifornia halad, úgy halad az USA is". (Ezt a szolgent egyébként a szintén nagy gondokkal küzdő GM-el is mondják...)

A Goldman vezető szakértői rekord jutalomra számíthatnak

Hetesi Zsolt — Sat, 04 Jul 2009 18:25:08 +0000

Bloomberg: A piac korrekciója a 10%-os, 4 dolláros olajáresés.
UK Telegraph: Míg a gazdaság egyre mélyebbre süllyed és az USA kormánya mentőcsomagokkal támogatja többek között a Goldman Sachs-ot (10 milliárd dollár), addig a Goldman vezető szakértői rekord jutalomra számíthatnak. Egyes kommentárok szerint az USA-t maffia irányítja, maffia szakértőkkel.

A szabadpiac és az éghajlatváltozás

Hetesi Zsolt — Tue, 30 Jun 2009 22:00:00 +0000

Global Research: Kalifornia csődjét el lehet kerülni (adóssága 24 milliárd dollár....). A cikkiró javaslata: kövessék Guernsey szigetének példáját. A példa rövid leírása:

A XIX. század elején, a napóleoni háborúkat követő időkben, a Szigetek (különösen Guernsey) igen nyomorúságos gazdasági viszonyok között tengődtek. A természeti szépségeken és a kellemes éghajlaton kívül szinte semmi nem volt, ami visszatartotta volna lakóit az elvándorlástól. Nem voltak utak, és mindenütt a nyomor jelei voltak láthatóak. A fővárosnak, St. Peters Portnak sem voltak kövezett útjai. Egyetlen bérelhető járművet sem lehetett találni. Kereskedelmi kapcsolatok nem léteztek és általános volt a munkanélküliség és a szegénység. Az állam el volt adósodva 19 137 angol fonttal és ezért 2390 font kamatot kellet fizetnie, noha a teljes állami bevétel mindössze évi 3000 fontot tett ki. A tenger egyre több parti területet mosott alá és a lakóknak nem volt pénzük a védőgátak megépítésére, mindössze 610 font állt évente a rendelkezésükre. De egyedül a gátak megépítése legalább 10 000 fontot igényelt. A kormánynak választania kellett. A rendelkezésre álló összeggel még csak hozzá sem foghatott a szigetmegmentését szolgáló gátak megépítéséhez.

1815-ben egy bizottságot neveztek ki abból a célból, hogy megvizsgálja, miként lehetne valamilyen módon födél alá helyezni a városi piacot. A bizottság megállapította, hogy a nyomorgó szigetlakók további adókkal való megterhelése lehetetlen. Ha viszont a bankoktól vesznek fel kölcsönöket, akkor tovább növekszik az állam már amúgy is nagy eladósodása és teljes jövedelmét fel fogja emészteni az adósságra fizetendő magas kamat. Egyértelmű volt, hogy még ha kapnának is hiteleket, legjobb esetben csak a kamatait tudnák fizetni, de az adósságot soha nem lenne képes megfizetni az állam. Hosszas mérlegelést követően egy történelmi jelentőségű javaslattal állt elő. Azt ajánlották, hogy az oly szükséges fedett piacot, amely nélkül a főváros nem működhet, a Guernsey államocska által kibocsátott 6 000 font értékű pénzjeggyel finanszírozzák. Szó szerint idézzük, hogy mit javasolt a bizottság:

"A bizottság ajánlja, hogy a költségeket 1 fontos állami kibocsátású pénzjegyekkel finanszírozzák 6 000 font nagyságrendben... Ezek a pénzjegyek nem csak az új piac létrehozására, de a Torteval templom és az utak építésére, valamint más állami kiadásokra is fordíthatóak. Mivel az államnak máris forgalomban van 50 000 fontnyi pénzjegye, ezért ajánlatos az újabb kibocsátást 6 000 fontra korlátozni..."

Az érvelés lényege az, hogy az állami pénzjegyek kibocsátása olyan jövedelemhez juttatja az államot, amely nemcsak elegendő a piac megépítéséhez, de ahhoz is, hogy olyan többletjövedelem amortizálódjon, amely lehetővé teszi a meglévő államadósság fokozatos csökkentését. A javaslatokat hosszú megfontolás után elfogadták és az első állami kibocsátású pénzjegyeket 4 000 font összegben még abban az évben forgalomba hozták. Az így kibocsátott pénzjegyeket három szakaszban kellett az államnak visszaszereznie, mégpedig 1817. áprilisáig, 1817. októberéig és végül 1818. áprilisáig. A visszakapott pénzjegyeket nem volt szabad újra forgalomba hozni. A bizottság jelentése ezt azzal indokolta, hogy ily módon az államadósság megnövelése nélkül lehetséges a megjelölt munkák befejezése és ugyanakkor még marad bevétel az állam más kiadásainak a fedezésére. Csak 1820-ban sikerült a bizottságnak biztosítani az új piacépület megépítéséhez a pénzügyi eszközöket. Erre a célra 4500 fontnyi állami pénzjegyet bocsátottak ki, amelyeket 10 év alatt kellett visszaszerezni az importvámokból, és a piacon működő üzletek forgalmi adójából. Az olvasó figyelmét nyomatékosan felhívjuk arra, hogy a Guernsey-kormányzat által kibocsátott pénz kamatmentes pénz volt. A piac megépítésére kibocsátott kamatmentes 4500 fontot hamarosan más kibocsátások is követték. Így 1821-ben már 10 000 font kamatmentes font volt forgalomban. (Forrás: Drábik János: A pénzrendszer anatómiája) Egy éve nem hittük volna, hogy komoly helyen ilyet olvasunk - ffek.

AP: A WTO szreint néhány területen korlátozni kell a szabadpiaci rendszert, hogy elkerüljük az éghajlatváltozás legsúlyosabb következményeit. Például magasabb importadókat javasolnak az olyan termékekre, melyek nem környezetbarát technológiát használó országból származnak (pl. Kína ipara jórészt ilyen).
Time: Az olcsó lakások iránti kereslet nő, a drágák iránti csökken az USA-ban.
Globe and Mail: Oroszország a sarkvidék felosztását javasolja Kanadának, hogy kivehessék részüket az olvadás miatt hozzáférhetővé váló "nyersanyag- és energiahordozó-tortából."

 VII. 1.: Global Research: Kalifornia csődjét el lehet kerülni (adóssága 24 milliárd dollár....). A cikkiró javaslata: kövessék Guernsey szigetének példáját. A példa rövid leírása:

A GAZPROM gázellátási megállapodást kötött Azerbajdzsánnal

Hetesi Zsolt — Sun, 28 Jun 2009 22:00:00 +0000

NYT: Kalifornia a csőd szélén áll, olyan feltételekkel kezdi az új pénzügyi évet, ami 1929-hez hasonlítható csak. Biz Journal: Kalifornia 1 millió munkahelyet veszíthet még el a válságban. CNN Money: A Weiss Research pénzügyi előrejelző intézet vezetője a kaliforniai részvények eladására buzdít. Az Obama-kormányzat elutasította a segélycsomag lehetőségét (Kalifornai csődje elkerülhetetlen? ffek).
Seeking Alpha: A kormányzat adatai nem a valóságot tükrözik, a szakértől elvárásai nem teljesültek eddig, az USAban havi átlag 2 millió új munkanélküli van.
AlterNet: A BRIC (Brazília, Oroszország, India, Kína) "négyesfogata" csapást mér a dollárra, ha nem abban számol el, és új valutára tér át. Az oldal a Goldman Sachs elemzőjét idézi; a dollár gyengülése szétverheti azt, ami maradt az USA gazdaságából. "Van egy jó és egy rossz hírem, mondja a nyugdíjas a csaposnak.
Mi a jó? - kérdi a csapos.
A nyugdíjalapom biztonságban volt, nem végzett mélyrepülést ősz óta. Megvan minden dollárom.
És a rossz? - kérdez vissza a csapos.
Hát az, hogy dollár. - feleli a nyugdíjas."
Reuters: Az IEA mérsékelte az olajkereslet növekedésére vonatkozó előrejelzését a válság miatt. Ősszel évi 1 millió hordó / nap-os növekedést jósoltak, most 2014-ig összesen 540 ezer hordót.
Reuters: A GAZPROM gázellátási megállapodást kötött Azerbajdzsánnal. A szerződés részletei titkosak, de az oroszok célja, hogy biztosítsák a majdan elkészülő Déli Áramlatba a gázt. (A Nabucco sorsa egyre bizonytalanabb - ffek).

Az olajellátás összeomlása az IEA szerint

Hetesi Zsolt — Wed, 24 Jun 2009 22:00:00 +0000

A Financial Post beszámol róla, hogy az IEA igazgatója Noburo Tanaka az olajellátás összeomlását vetíti előre 2014-re. A a válság hatására elmaradt befektetések addigra érnek össze annyira, hogy az ismét növekvő igényekkel együtt összeomlást eredményezzenk. Tanaka ezt 5% feletti GDP növekedéshez kötötte.

Államcsőd állhat elő az USA-ban és Angliában?

Hetesi Zsolt — Sun, 21 Jun 2009 22:00:00 +0000

A GEAB előrejelzése szerint 3 egyszerre begyűrűző és beérő folyamat miatt államcsőd állhat elő az USA-ban és Angliában.
1. Tömeges munkanélküliség, a munkanélküliség növekedése.
2. Csődhullám: bankok, biztosítók, cégek.
3. A dollár gyengülése.
A folyamatok együttes hatását erősíti, hogy a válság immár a második leghosszabb 1929 óta; illetve, hogy a világkereskedelem nagyot zuhant (ábra). A körök az adott ország kereskedelmének nagyságára utalnak, az oszlopok pedig a csökkenésre százalékban.

Global Research: A NATO erőteljesen megnövelte jelenlétét a Skandináv-félszigeten. Fő bázisává pedig Lengyelország vált a térségben. Új hidegháború készül?

Hiba az Index olajkitermeléssel kapcsolatos hírében

Hetesi Zsolt — Tue, 16 Jun 2009 22:00:00 +0000

Szarvashiba az Index tegnapi hírei között. A BP elemzése kapcsán megjelent cikk az olajkitermelés jövőjét egyszerűen abból számította ki, hogy elosztotta a készletnagyságot a mostani kitermeléssel. Ezt R/P aránynak nevezik (Reserve/Production), és nem mond semmit a kitermelés jövőjéről, csak két feltétellel.
1) A kitermelés a mostani szinten akadály nélkül fog folyni a jövőben is
2) Az összes készlet kitermelhető
Egyik feltevés sem igaz. Az 1) a mezők fizikája miatt nem teljesül, hiszen a kitermelés logisztikus görbét követ. A 2) sem igaz, hiszen a bizonyított készletek nem mindig kitermelhetők, másrészt ismert, hogy méretük sokszor durva "bemondásokkal" növekedett az OPEC-országok adatai alapján. A cikk egyik legfontosabb képe viszont itt van tanulságul:

Ábra. A top 9 olajtermelő ország közül csak Szaúd-Arábia tudta 2008-ban emelni a kitermelést.

Global Research: "A többpólusú világ felé..." Jekatyerinburgban tartott találkozót Kína, Oroszország, Üzbegisztán, Kazakisztán, Kirgizisztán, Tádszikisztán, mint teljes jogú SCO (Shanghai Cooperation Organization) tagok és Irán, Pakisztán, India és Mongólia, mint megfigyelők részvételével. Michael Hudson elemző szerint ez a világkereskedelem "dollártalanításának" kezdete és az amerikai borodalom vége. A találkozó célja ugyanis az említett országok kereskedélmének összehangolása, a dollár helyettesítése és az USA kiszorítása a térségből. Az elemzők szerint ezzel az USA még egy lépéssel közelebb került a weimarizálódáshoz, azaz a hiperinflációhoz, az állami szolgáltatások akadozásához, stb.
Ábra. SCO-országok

Yahoo Finance: tovább emelkedik a nem fizető hitelek száma a hitelkártyapiacon is. Ez jelzni, hogy az USA lakossága még mindig lefele csúszik.
Business Week: Ha Kalifornia nem tudja fizetni a hiteleit, az egész rendszerbe vetett hit megrendül.

Az FFEK kutatócsoportja régi igényt teljesít. Néhány, a területen nem járatos kutató (fizikus, mérnök, stb.) állítása szerint a vizsgálatok, melyeket az FFEk végez, inkább áltudomány jelzővel illethetők. A letölthető dokumentumban tézisszerűen állításokat fogalmaztunk meg, melyek főképp a Felélt jövő c. írás tézisei. A téziseket támasztottuk alá szakmai folyóiratok cikkeinek hivatkozásaival, melyeket a tudományos közvélemény már régen elfogadott (itthon néha megáll az idő...).