Közelgő események
  • Nincs közelgő esemény


J. M. Greer: Amerika alászállása

A szerző ebben a cikkben a kevésbé látható, semmiféle földrajzi helyhez nem kötődő pénzbirodalomról ugyan nem szól, elemzése mégis jó összefoglalását adja annak, mi vár a földkereség valaha legirigyeltebb, minden földi jóban dúskáló polgáraira - és miért.

Rájöttem, hogyan lehet nagyon egyszerűen beszélni arról, milyen brutális zsugorodás indult meg Amerika gazdaságában. Anélkül méghozzá, hogy beleesnénk a megszállott haladáshívők vagy az apokalipszisről képzelgők csapdájába, ugyanakkor mégis megfogalmazva, mit gondolunk a jövőről. Mondjuk ki: az Egyesült Államok a következő évtizedben végleg a harmadik világ országai közé fog süllyedni.
Végleg, mondom, mert az úton már rajta vagyunk. Miben is különbözik a harmadik világ az ipari társadalmak kivételes előnyöket élvező kisebbségétől? Hogy ipari termékekben behozatalra szorulnak, exportálni pedig leginkább csak nyersanyagokat tudnak. Az Egyesült Államokra ez már évtizedek óta igaz. A harmadik világ gazdaságai tőkeszegények, külföldi kölcsönöktől függenek - az Egyesült Államokra az utóbbi időben ez is áll. A harmadik világ országaiban súlyos nehézségekkel küzd az egészségügy - nos, az ipari országok közül az Egyesült Államokban a legkisebb a várható élettartam, a gyermekhalandóság pedig elérte Indonézia szintjét. Tehát ez is stimmel. A harmadik világ országait gyakran kleptokráciák (tolvajlás révén hatalomba került elitek) irányítják - ezt ugye ne is részletezzük.
Az Egyesült Államok valójában már csak két dologban különbözik a harmadik világ nagy és túlnépesedett országaitól. Az első: az átlagos életszínvonal - akár pénzben, akár energia- és erőforrás-felhasználásban mérjük - itt messze magasabb, még az ipari országok többségénél is. A második: hogy az Egyesült Államoké a világ legköltségesebb és technikailag legbonyolultabb hadserege. A két tényező persze szorosan összefügg, és ennek az összefüggésnek a megértése kulcsfontosságú, ha meg akarjuk érteni, miért ér véget „Amerika évszázada”, és miért süllyed le a harmadik világ országai közé.
Az Egyesült Államoknak azért van ma a világon a legdrágább hadserege, mert övé a világ leghatalmasabb birodalma. Nem túl ildomos ezt így kimondani, de hát az USA mégsem azért állomásoztatja csapatait a világ több mint száz országában, mert ott jobb a levegő. Ez a birodalom úgy működik, mint minden más birodalom: úgy billenti fel a nemzetek közti gazdasági kapcsolatok egyensúlyát, hogy a világ többi részének gazdagsága saját kofferjaiban landoljon. Talán még nem mindenki gondolkodott el azon, a világnépességnek miért épp az Amerikában élő 5%-a használja fel a világ természeti kincseinek és iparcikkeinek jó egyharmadát. Az amerikaiak ezen nem igen gondolkodnak. A válasz: mert ilyen egy birodalom gazdasága.
Egy évszázada, 1910-ben még Nagy-Britannia volt a globális birodalom, neki voltak a világ minden pontján állomásozó csapatai, és a világ gazdagsága hozzá áramlott: akkor a britek életszínvonala emelkedett mások rovására. Egy évszázad múltán, 2110-ben, ha az akkori technológia még lehetővé teszi egy világbirodalom kiépítését - ne feledjük, a spanyolok fából épített hajókkal és primitív ágyúkkal is egész jól elboldogultak -, annak a birodalomnak nem az Egyesült Államok lesz a központja. A birodalmi lét ugyanis olyan, mint az amfetamin: rövidtávon élénkít, hosszú távon viszont gyakran halálos. A britek csak azért úszták meg a teljes katasztrófát, azért tudtak leköszönni birodalmi szerepükről, mert az Egyesült Államok kész volt a hatalomátvételre, képes volt rá és akarta is. Cserébe a szövetségesek legbelső körébe fogadta Nagy-Britanniát. A legtöbb nemzet egy-két évszázadon át tartó gazdasági összeomlással, politikai káosszal, a társadalma szétesésével fizet azért, mert birodalom korában túllőtt a célon.

Az Egyesült Államok is így szorult sarokba. A tengerentúlról befolyó nyilvánvaló sarc miközben a világ többi részének mércéjéval mérve képtelenül gazdaggá tette az amerikaiakat, tönkretette hazai gazdaságukat. Ugyanazok az egyenlőtlenségek, melyek miatt a gazdagság odaáramlott, tették lehetetlenné, hogy Amerika odahaza versenyképes árakon termelhessen. Kialakult egy olyan kultúra, ahol az emberek - társadalmi szintjüktől függetlenül - egyszerűen azt képzelik, hogy nekik különböző dolgok járnak. Ahogy történni szokott, a birodalom bevételei nem tartanak lépést a gyorsan emelkedő költségekkel, a népesség pedig egyre több ajándékot szeretne a birodalomtól. A birodalmi szerepre áhítozó más országok eközben már cápákként köröznek körülötte. A legbölcsebb tudja, hogy minden újabb teher, ami a birodalomra hárul, közelebb hozza a bukás napját, amikor könnyűszerrel végezhetnek vele.
A világhelyzetnek effajta leírásával a kulturális főáramban aligha találkozhatnak, sőt még az alternatív mellékágakban se nagyon. Az egy évszázados kontraszt igen tanulságos. A végóráit élő brit birodalomban nagyon sok ember pontosan tudta, hogy a birodalomnak, ahol soha nem nyugodott le a nap - a rossz nyelvek szerint azért mert az angolokban az Isten se bízott -, befellegzett. Szépen kiolvasható ez Rudyard Kipling Kivonulás című verséből is:

"Köddé lesz minden büszke flotta,
Dűne és szirtfok elveszti tüzét,
Pompás múltunk csak ama sors tiporja,
Mint hajdan Tíruszt, fényes Ninivét!"

                     (Széky János fordítása.)

Ilyen történelmi érzékkel manapság nem találkozunk, és ebben szerintem a haladás mítosza, a modern világ vallása a ludas. 1910-ben sok embert foglalkoztatott a történelmi hanyatlás kérdése, ma erről sehol sem hallani, mert a történelembe, mint örök fejlődésbe vetett hit annál mélyebbre fészkeli magát, mennél inkább korhadoznak az alapok, amelyekre elmúlt évszázadok haladása épült.
Mivel minden társadalmi változást rózsaszín szemüvegen át nézünk, s mindenben a haladás-fejlődés újabb és újabb állomásait véljük felfedezni, korunk eseményeit is teljesen torzan látjuk. Jó példa erre az úgynevezett „globális gazdaság” felemelkedése és bukása az utóbbi évtizedekben. A globalizáció hívei egy utópikus jövő diadalmas első hullámait üdvözölték, melyben mindenki az amerikai középosztály szintjén élhet; a globalizáció kritikusai pedig úgy látták, a tőkés társaságok sikerrel hajtják uralmuk a világot. Nagyon kevesen látták, hogy ezek egy mind bizonytalanabb birodalmi társadalom elkeseredett lépései: ez a birodalom már a saját gazdaságát se tudja működtetni, és már a legalapvetőbb gazdasági feladatokat is külföldi országokba kell telepítenie. Pedig ez a helyzet. És ebből megjósolhatóan következett az is, hogy más országok a beáramló tőke és technológia segítségével saját ipart építenek maguknak, kivárják az alkalmas pillanatot, majd maguk is piaci szereplővé lépnek elő, és kiszorítják a versenyből azokat a vállalatokat és országokat, melyek velük termeltettek.
Nagyon sok elemzőnek elkerülte a figyelmét, hogy lassan lejár a multinacionális társaságok korszaka. E téren a döntő csatát Oroszország vívta meg, és mikor Putyin a nyugatról pénzelt oligarchákat megsemmisítve visszavette az ellenőrzést az ország energiakészlete felett, abban az orosz drámai érzék diadalmaskodott. Hasonlóan jellemző Kína eleganciája, mikor a globális kereskedelmi törvényeket a maga módján azok vélt haszonélvezői ellen fordítja. A nemzetközi keresekedelem gépezetét kihasználva a kínai kormány tulajdonában álló vállalatok egész sora terjesztette ki működését az egész világra, megvetve ezzel egy jövendő globális kínai birodalom alapjait, miközben a kormány hatékonyan hárított el minden tárgyalást, mely hazai gazdasági érdekeit veszélyeztette volna. Ma már Kína jelentős részesedést vásárol magának több olyan multinacionális cégben, melyről sok jóakaratú nyugati ember azt képzelte, hogy az egész világot maga alá fogja gyűrni. Az a nap, mikor az ExxonMobil a CNOOC leányvállalata lesz, talán közelebb van, mint gondolnánk.
Azok az előítéletek, melyek miatt az effajta globális változások elkerülik a figyelmünket, hazai földön is megteszik a magukét. A haladásba vetett hit, s mellé az előjogok imént említett kultúrája szinte lehetetlenné teszi, hogy az amerikai közéletben bárki szóba hozza a tényeket: Amerika már nem engedheti meg magának azokat a társadalmi szokásokat, amiket még birodalom korában alakított ki. Szinte lehetetlen ma az amerikai életnek olyan vonatkozását találni, amit ne érintene alapvetően ez a változás. [...]
Mindezek a változások akkor is elkerülhetetlenek lennének, ha az ipari társadalmak megújuló erőforrásokra támaszkodva, a létünket lehetővé tévő bioszférával egyensúlyban tevékenykednének. [...]
Ne felejtsük el, hogy ráadásul közben globális válság van. Az ipari társadalmak nem megújuló erőforrásokra támaszkodnak, a bioszférához való viszonyuk pedig a túllövés és összeomlás jól ismert forgatókönyvét követi. Amerika végjátékát tehát az is befolyásolja, hogy beleütköztünk a növekedés korlátaiba. Ha olyan világban élnénk, ahol a belátható jövőben az energia és erőforrások változatlan mennyiségben állnának rendelkezésünkre, akkor a feltörekvő hatalmak esetleg még  ajánlhatnának olyan ördögi alkut Amerikának, mint Amerika a briteknek 1942-ben, ideig-óráig megtartva a hajdani birodalom kiürült héját, míg át nem veszik tőle az uralmat.
Így azonban valószínűleg más népek is felfigyeltek arra, hogy ha az USA történetesen nem tudna energiát és erőforrásokat importálni, akkor a világ fogyó erőforrás-készleteinek egynegyede megmaradna a többieknek. [...]
Amerika harmadik világba süllyedésének egyik következménye, hogy sokunknak nemigen lesz ideje a globális és országos kérdésekkel foglalkozni, mert örülni fog, ha van mit ennie és tető van a feje fölött. A hangsúlyeltolódásnak persze haszna is van. Azok a nemzetek, melyek hamarabb lépnek az ipartalan gazdaság korszakába, ezért meg kell tanulniuk, hogyan tartsák fenn magukat kevesebb energiával és erőforrással, lépéselőnybe kerülhetnek - hiszen ezeket a lépéseket előbb utóbb mindenkinek meg kell majd tennie. Ehhez persze például merőben más közgazdasági felfogás szükséges, mint ami manapság dívik. [...]
E. F. Schumacher független közgazdász dolgozott ki egy olyan gazdaságfejlődési elméletet a harmadik világ országai számára, amelyik átvágta kora előfeltevéseinek gordiuszi csomóját, és megmutatta az utat egy viszonylagos felvirágzás felé, mely számol a korlátos növekedéssel és a birodalmak kudarcainak okaival is. Ezt az utat akkor senki sem járta. Nekünk pedig, könnyen lehet, hogy nem maradt más.

http://thearchdruidreport.blogspot.com/2010/02/becoming-third-world-coun...

Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

Eddig inkább csak arról volt szó, hogy mi történik majd amíg ez a rendszer leépül. Arról, hogy az oroszok miatt gázkelepcében ülünk, hogy a fogyó olaj miatt az egész világ az olaj csapdájában vergődik, de arról ritkán szólunk, hogy mit tegyen egy kis közösség, vagy család. költözzön tán mindenki vidékre, Ezt úgysem lehet megtenni. Akkor mit eszünk szervezett élelmiszer-termelés híján? Vagy akár eljutunk-e valaha oda, hogy nem lesz szervezett élelmiszer-ellátás?

A Kairosz kiadó magyarul is kiadta David Korten egy új művét. A korábban megjelent Tőkés társaságok világuralma is gondolatébresztő mű volt, a mostani még nikább aktuális.

A Magyar Nemzetstratégia második kötete számos szakértő munkájának eredménye, mely magába foglal egy palettát a jogra vonatkozó elképzelésektől az oktatáson keresztül a gazdaságig.

Kutatóink az energetika-fenntartható gazdálkodás területén írtak cikket a könyvbe. A könyv szerkesztőjével egyeztetve jelentetjük meg ezt a kis helyreigazítást:

Az "Energia nélkül nem megy semmi" címmel közreadott cikk 3 szerző munkája. A második függelék az ártéri gazdálkodásról Molnár Géza, a harmadik függelék a lokalizált rendszerekről Szám Dorottya munkája. A megújuló energiaforrásokra vonatkozó adatok és számítások egy része a PTE Környezetfizika Tanszék és Német Béla tanszékvezető által végzett kutatásokból származik.

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

X