Mi a teendő?

Három részes elemzésünkben az esélyeket és a lehetőségeket követtük végig, anélkül azonban, hogy akár egyetlen gondolat erejéig felvetettük volna, mit is tehetünk ilyen helyzetben. Mindez persze nem véletlen. A helyzet elemzésben lehetőséget kívántunk termetenni mindenkinek, aki a vázolt gondolatmenetet követni akarja, hogy maga gondolja végig, mi is vár ránk tulajdonképpen, és ha megtette, egyéni kiutat találjon. Meggyőződésünk ugyanis, hogy a jelenlegi helyzetben közös, ha tetszik általános kiutak nincsenek.

A Titanic katasztrófájának van egy igen érdekes fejezete, melynek főhőse egy hajópincér, aki a végső pillanatokban valahol a raktár szinten leült egy láda whiskey társaságában és várta az elkerülhetetlen véget. Egyik üveget szopogatta el amásik után, s tán abban is biztos volt, soha többé nem fog kijózanodni. Amikor a hajó elsülyedt, még mindig ott ücsörgött tán épp egy lépcső tövében. Amikor a hajó süllyedni kezdett, törzse megrepedt, őt egy légbuborék a felszínre vetette. Egy ideig úszkált, aztán valahogy felkerült egy mentőcsónakra, s végül a Cárpátia gőzösön tért magához. Első gondolata az volt: még sem süllyedt el a hajó...

Különböző stratégiák vannak - mondhatnánk erre Gardfielddel. A hajópincérünk esete, még hacsupán mese is volna, jól példázza, milyen eséllyel élhetjük át az előttünk álló válságot. Sok esetben öntudatlanul, mindenféle felkészültség nélkül is történhet velünk valamiféle elképzelhetetlen csoda, s persze előzetes felkészülés, holt biztos taktika mellett is elnyelhet bennünket a tenger.

A példákon túllépve az első mozzanat, amit tudomásul kell venni talán az: a körülményeken nem változtathatunk. A társalmi szerkezet megváltoztatása messze meghaladja erőnket. Úgy vélem, erre kár is időt pazarolnunk. Gyökeres átalakításokranincs lehetőség. Hasonló a helyzet embertársainkkal is. Aki nem készült fel a változásokra, nem hiszi el, hogy élete egyik pillanatról a másikra gyökeresen átalakulhat, nem fog hallgatni ránk. A meggyőzésére tett kísérletek csak ellenállását fokozzák. Itt sincs tere az értelmes cselekedetnek. Különösen olyan helyzetben nehéz ezt belátni, amikor a látót közvetlen érzelmi szálak fűzik a fejét következetesen a homokba dugókhoz. Ezzel együtt nem szabad semmit erőltetni.

Eddig sorra vettük, mit nem érdemes megkísérelni. Nem érdemes a társadalmi szerkezetmegváltoztatására törekedni, illetve nem érdemes kétkedő embertársainkat győzködni. Mi marad akkor nekünk?

Először is saját magunk meggyőzése. Erre szolgált a korábbi három részes elemzés. Hogy elhitessük magunkkal, akik már látjuk a válságot, átérezhetjük a mélységeit, hogy a helyzet komoly, és változtatnunk kell. Tán még pont időben, ha épp el nem késtünk. Ennyi egyelőre elég is.Ezt követően azt kell átgondolni, személy szerint én (is itt az "én" pont arra vonatkozik aki e szösszenetet épp olvassa) mit tehetek azért, hogy a folyamatok ne sodorjanak el, hogy a felszínen maradhassak.

Ahhoz, hogy az elkövetkezendő évtizedeke átélhessük (túl élni nem lehet, hisz az ember halandó), elsődlegesen magunkat kell megváltoztatnunk. Ha tetszik, ha nem gyökeres életformaváltásra van szükségünk. Ennek első lépéseként el kell jutnunk odáig, hogy saját létfeltételeinket önmagunk alakítsuk ki. Magyarán: hogy tényleg megálljunk a saját lábunkon.

Ha ezen az úton indulunk el, láthatjuk, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat. Ha komolyan vesszük, hogy a saját lábunkon akarunk megállni, ki fog derülni, hogy egyszerűen képtelenség. Társdakra van szükségünk. Magyarán szólva a saját magunk megváltoztatására irányuló tevékenység mellett, el kell kezdeni annak a kisközösségnek a kialakítását, amely tényleg lehetővé teszi a jelenlegi társadalmi szerkezetektől való függetlenedést. Nevezhetnénk mindezt bárkaépítésnek is.

Az első lépés tehát: nézzünk szembe önmagunkkal és döntsük el, e téren meddig akarunk elmenni. Megoldás lehet az előadások tartása, a komoly válságkutató, -kezelő munka is. Igaz, ennek olyan látszata van, mintha az ember ülne a Titanic kaszinójában, szürcsölgetné a kávéját, borát, üdítőjét koktélját, kinek mi jut, s közben arról győzködné utastársait, hogy menjen ki a jeges szélbe, hagyják el a most viszonylagos biztonságát, mert a hajó elsüllyed, és akkor, amikor ez mindenki számára nyilvánvaló lesz, már nincs segítség. Ez viszont hiteltelenné teheti az embert. Erre számítani kell. Aki ezt az utat választja, vegye fel a kapcsolatot olyanokkal, akik a mentőcsónakoknál serénykednek, akik már kint a viharos tengeren készítik elő a menekülők útját. Ebből persze következik, hogy ilyen embereknek is kell lenniük. Ha ezt meg tudjuk tenni, a szalon melegében italzók egyszerre hőssé válnak, akik tudatosan (vagy félig öntudatlanul) osztozni készülnek a Titanic sorsába, csak azért, hogy minél több embert indítsanak el a mentőcsónakok felé. (Azt hiszem, a válságkutatók sorsa szükségszerűen ez lesz, ne féljünk hát felvállalni. Még akkor sem, ha most még kényelemszeretetből ücsörgünk itt a szalonban. Hogy gyávák, avagy hősök leszünk-e úgy is csak az utolsó pillanatok eseményei mutatják meg.)

Ha tovább tudunk lépni, az előadások tartását összekapcsolhatjuk konkrét példák szervezésével. Talán olyasformán, mint a MAG (Mintaként Alkalmazott Gondviselés) Bárkaprogramja teszi.Látni kell itt már egy lépéssel tovább léptünk. Nem csak küldjük az embereket a bizonytalanba, hanem legjobb tudásunk szerint igyekezzük őket felkészíteni, s lehetőleg a túléléshez most nélkülözhetetlennek látszó tudással és eszközökkel is felvértezni. Itt visszautalva részeges hajópincérünk példázatára, látnunk kell, hogy bármilyen megoldás szóba jöhet. Ne vessük meg azokat, akik megfelelő mennyiségű whiskey-vel akarják ellátni a menekülőket. Különböző stratégiák vannak, és most nem sejthetjük melyik lesz a nyerő. Mi magunk mindenesetre csak olyan programot válasszunk, amelyikben hiszünk. Ezen a téren nagyon fontos, hogy ne győzködjük egymást, ne azt bizonygassuk, hogy a többi kezdeményezés miért rossz. E téren nem mehetünk biztosra. Minél többféle kezdeményezés indul el, annál nagyobb az esélyünk. Fel kell fognunk, hogy kevés az időnk és az erőnk az egymással való vitára. Ha egy program nem tetszik, mást kell választani. Ha e téren adhatok egy tanácsot, azt sem kell feltétlen úton-útfélen indokolni, hogy miért utasítunk el egy kezdeményezést. Egyszerűen tegyük a dolgunk, a legbiztosabbnak tűnő bárkaépítéséhez csatlakozzunk, vagy ha egyikben sem bízunk, kezdjünk saját magunk új bárka építésébe.

De ez már a következő lépés. Természetesen e megoldásokat össze is kapcsolhatjuk. Délután kettőtől négyig ülünk a szalonban, és mindenkit arra bíztatunk, hogy építsen mentőcsónakot, négytől hatig mi is csólnakokat építgetünk, hattól hajnali kettőig segédkezünk a mentőcsónakok vízrebocsátásában, aztán kialusszuk magunkat, hogy másnap új hírek, lehetőség elméletek kutatásával kezdjük a napot, és kettőkor ismét ott ücsöröghessünk a szalonban.

A megoldás kulcsa az egyének kezében van, mindenkinek magának kell elindulnia az úton, de feltétlenül szükség van útitársakra. Csak az a bárka állhatja ki a viharos óceán okozta megpróbáltatásokat, melynek legénysége összeszokott. Elszakadva a példánktól, a legfontosabb, hogy azok az emberek, akik létre akarják hozni a saját bárkájukat, lehetőség szerint saját két kezükkel, mindenféle komolyabb gépi segítség nélkül tegyék. A magam részéről azért tanácsolom mindezt, mert úgy gondolom, hogy nem az épületek, nem az így kialakított infrastruktúra segíti a változások át és megélését, hanem a megépítés során szerzett tudás. E tudás többféle:
• látjuk, hogy ilyen eszközöket kell beszerezni ahhoz, hogy épületeket, ólakat, gazdasági eszközöket, szerszámokat hozhassunk létre
• ezek kialakítása során tapasztalatot szerezhetünk, és olyan körülmények között szembesülhetünk a hibáinkkal, amilyenek között ez nem kerül az életünkbe
• megismerhetjük egymást és saját magunkat is, minden korlátunkkal, erényünkkel egyetembe.
• láthatjuk, kikkel nem tudunk együttműködni és e téren még többé-kevésbé következménymentesen válthatunk.

A megoldás tehát kb. a nulláról indulva egy tanya, egy élettér kialakítása, ideértve a gazdasági alapok megteremtését is. Célszerű mindezt úgy tervezni, hogy a jelenlegi körülményekhez is igazodjon, de ne ez legyen az elsődleges. Meg kell találnunk egy egészséges arányt. Egy két három családból álló közösséget a mai körülmények között is el tud tartani száz hektár körüli legelő a megfelelő állatállománnyal és négy öt hektár körüli szántóval kiegészítve. (Lehetnek más kiindulási alapok is, valamiféle kézműves tevékenység, a lényeg, hogy az ember a saját két kezére és ne a pénzre alapozzon.) Ahhoz azonban, hogy ez a gazdaság tényleg fenntartható legyen, nagyon sok mindenről le kell mondani: víz, áram, gáz, tv, tán a kocsi is, és mindarról, amit ezek megkönnyítenek. Ezeket a körülményeket nagyon alaposan végig kell gondolni., Egyfelől azért, mert ha túl sok elemét akarjuk megtartani a mai életformának, akkor előbb-utóbb visszakeveredünk oda, ahonnan elindultunk, másfelől, ha túl kevés elemét és túl hirtelen, akkor belefásulunk, és azért menekülünk „vissza a városba: mert ott meleg van nyugalom és fény”

Összegezve nincs közös, mindenki számára egyaránt vállalható megoldás. Itt is csupán forgatókönyvek, vagy inkább csak forgatókönyv-ötletek vannak, melyek közül választanunk kell, és melyeket nekünk magunknak kell kidolgoznunk. Aki kész bárkába akar beülni, csalódni fog. Ettől már az is jobb ha a részeges hajópincér útját választja.

Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

Eddig inkább csak arról volt szó, hogy mi történik majd amíg ez a rendszer leépül. Arról, hogy az oroszok miatt gázkelepcében ülünk, hogy a fogyó olaj miatt az egész világ az olaj csapdájában vergődik, de arról ritkán szólunk, hogy mit tegyen egy kis közösség, vagy család. költözzön tán mindenki vidékre, Ezt úgysem lehet megtenni. Akkor mit eszünk szervezett élelmiszer-termelés híján? Vagy akár eljutunk-e valaha oda, hogy nem lesz szervezett élelmiszer-ellátás?

A Kairosz kiadó magyarul is kiadta David Korten egy új művét. A korábban megjelent Tőkés társaságok világuralma is gondolatébresztő mű volt, a mostani még nikább aktuális.

A Magyar Nemzetstratégia második kötete számos szakértő munkájának eredménye, mely magába foglal egy palettát a jogra vonatkozó elképzelésektől az oktatáson keresztül a gazdaságig.

Kutatóink az energetika-fenntartható gazdálkodás területén írtak cikket a könyvbe. A könyv szerkesztőjével egyeztetve jelentetjük meg ezt a kis helyreigazítást:

Az "Energia nélkül nem megy semmi" címmel közreadott cikk 3 szerző munkája. A második függelék az ártéri gazdálkodásról Molnár Géza, a harmadik függelék a lokalizált rendszerekről Szám Dorottya munkája. A megújuló energiaforrásokra vonatkozó adatok és számítások egy része a PTE Környezetfizika Tanszék és Német Béla tanszékvezető által végzett kutatásokból származik.

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

X