Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport

„Egy tudósokból, közgazdászokból és geopolitikai szakértőkből álló csapat megdöbbentő következtetésre jutott. A csapat egyik tagja, Chris Martenson, biokémikus, a Pfizer korábbi elnök-helyettese, így magyarázta felfedezésüket: Az adósságunkban, az egész hitelpiacban és a pénzellátásban egy szabályos mintát fedeztünk fel, ami garantálja ezek bukását. A minta ugyanaz, mint ami a legtöbb piramisjátékban megtalálható. A minta, ami exponenciálisan erősödik a teljes összeomlás előtt. Ezért leginkább a világ kormányai a felelősek. Ami leginkább aggasztó ezekben a felfedezésekben, hogy a minta nemcsak a gazdaságra érvényes. Ugyanezt a katasztrofális mintát fedeztük fel az energia-, élelmiszer- és vízrendszerekben is. Martenson szerint „ezek a rendszerek akár egyszerre is összeomolhatnak. Az étel, a víz, az energia, a pénz. Minden.”

Forrás: http://kulturaliskreativblog.com/2012/08/17/csendesen-keszulnek-a-penzug...

2008 őszén, a válság első sokkja után több előrejelzés is született arról, mi is áll előttünk. Az elemzők valamennyien megegyeztek abban, hogy a világ többé már nem lesz olyan, mint amilyen a pénzügyi válság előtt volt, csak épp abban nem tudtak megegyezni, mit is hoznak a változások. Sokan gondolták úgy, a válság sokkal súlyosabb következményekkel jár, mint ahogyan az végül is történt, bár ha pontosak akarnánk lenni, azt kellene mondanunk, a súlyos következmények hamarabb éreztetik a hatásukat. A válságnak ugyanis még közel sincs vége. Ha lesznek még történészek, akik az idő biztonságos távolából figyelhetik az eseményeket, minden bizonnyal a pénzügyi válság velejárójának tekintik majd az államok eladósodását, amely – ha tetszik – a krízis, vagy inkább az összeomlás második szakaszaként jelenik majd meg elemző írásaikban.

2008 őszén valamennyien azt reméltük, hogy 2009 tavaszára már tisztábban látunk. Látjuk az esélyeket és a veszélyeket. Nos, innen nézvést úgy tűnik, ebben valamennyien tévedtünk. Pedig esélyünk lett volna rá. Többé-kevésbé egyértelművé vált, olyan szerkezeti válságba kerültünk, mely alapjaiban rengeti meg a világunkat, ezzel együtt kaptunk néhány évnyi haladékot. Az egészben az a különös, hogy aki figyelt, aki pontosan tudta miről van szó, még az időtávot is pontosan megbecsülhette. 2008 őszén, a válságkezelés első lépései után elhangzott egy nyilatkozat. Nem tudom már pontosan kinek a szájából. Megkereshetném, de inkább Móra Ferenc soraiba kapaszkodom. Ahhoz fel kellene állnom, össze kellene szednem az akkori jegyzeteimet, át kellene bogarásznom őket, és ahogy ismerem magam, akkor sem biztos, hogy rátalálnék a keresett szövegrészre. Böngészhetnék az interneten is, de akkor valami olyan érdekességre bukkannék, amely lekötné a figyelmem, más irányba terelné a gondolataim. Ez az írás sem egyik esetben sem születne meg. Így aztán meg kell elégednem az emlékeimmel, melyek lehetnek néhány részletben pontatlanok, de összességében helytállóak. Egy szó, mint száz, valamelyik európai ország, tán a németek vagy az angolok pénzügyminisztere azt nyilatkozta, négy-öt évnek kell eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön: érdemes volt-e megmenteni a bankokat, vagy csak lukas vödörbe öntöttük a vizet, feleslegesen szórtunk ki milliárdokat.

Azóta eltelt négy év és egyre világosabban látszik a válságkezelés hatékonysága, avagy inkább hatástalansága. A gazdaság nem növekszik. Sőt, azokban az országokban is megtorpant, melyek 2008-ban meg sem érezték a válságot. Ugyanakkor mára a pénzügyi válság nem a bankokat, az egyes államokat sodorta lehetetlen helyzetbe. Az államadóságokkal kapcsolatban a média felelőtlen költekezésről, pazarlásról, hanyagságról ír, és egyértelműen az államokat, illetve a vezető politikusokat teszi felelőssé a kialakult helyzetért. Akár el is fogadhatjuk e vélekedést, csak az a baj, hogy az adott esetben másról, és többről van szó. A jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedés alapja a folyamatos növekedés. A rendszer biztonságos működéséhez a gazdaságnak folyamatosan növekednie kell. Ez – bármi álljon is mögötte – rendszerműködési sajátosság. Ha a növekedés megtorpan, a gazdaság válságba kerül, ha végleg leáll, a rendszer összeroppan.

A növekedési kényszer pénzügyi vonatkozásai általában ismertek. Ezek alapján könnyen elhitethetjük magunkkal, a pénzvilág hibás működése felelős a jelenlegi helyzetért. Általában a kamatot szokás itt megemlíteni. A dologban lehet is valami, csakhogy itt nem egyoldalú oksági viszonyról, hanem egy kölcsönhatásrendről van szó, amelyben a pénzügyi törvényszerűségek sokadrendűek. Valahogy úgy, mint a betegség és a láz esetében. Nem a láz okozza a betegséget, hanem fordítva a betegség egyik következménye a láz.

A természetes kapcsolatrendszerek önszabályzó és önvezérlő egységeket alkotnak. Ezekben egyaránt jelen van az öngerjesztés és az önkorlátozás. Sok esetben azonban a korlátozás nem az adott alrendszeren belülről, hanem az egyes rendszerek közötti kapcsolatok felőli visszacsatolás formájában jelentkezik, miért is az adott szintről nézve nem önkorlátozás, hanem külső szabályozás formáját ölti. A rendszer működése szempontjából ennek egészen addig nincs jelentősége, ameddig a rendszeralkotó elemek képtelenek felismerni e korlátozás mikéntjét, és ebből fakadóan nem tudják kikerülni, semlegesíteni azokat. Ha valamely elem véletlenszerűen kikerül egy ilyen szabályozót, akkor a következő rendszerszerveződési szint visszacsatolásaival kerül szembe. Ezek szükségszerűen erősebbek és komolyabb következménnyel járnak, mint az alacsonyabb szintek visszahatásai. Elhárításuk, illetve kikerülésük nagyobb energiaigénnyel jár. A folyamat öngerjesztő. Minél magasabbra jutunk, annál komolyabb erőforrásigénnyel kell számolnunk. A természet felől nézvést ez áll a növekedési kényszer hátterében. Ha nem növekszik a gazdaság, a társadalom képtelen védekezni a természetes rendszerek szabályzó mechanizmusaival szemben, amelyek szükségszerűen korlátoznák az emberi társadalmat, és a természet számára még elfogadható szintre szorítanák vissza. Azaz az emberi társadalmat és gazdálkodást visszakényszerítenék a természetes rendszerek együttműködő közösségébe. Ez nem csak a politikai elit, de a társadalom valamennyi tagja számára elfogadhatatlan. Így aztán a maga szintjén mindenki ragaszkodik a jelenlegi szerkezethez, és a hozzá tartozó alapműködéshez, a növekedéshez is.

A növekedés azonban csak akkor tartható fenn, ha a növekvő gazdaság által megtermelt javakat fel is lehet használni. Az állandó növekedés általános rendszerelméleti probléma. Nem egyszerűen arról van szó, hogy véges rendszerben nincs végtelen növekedés, sokkal inkább arról, hogy a túlzott növekedés a rendszeren belül is számos bizonytalanságot hoz létre. A rendszer emiatt igyekszik olyan visszacsatolásokat beépíteni, amelyek legalábbis keretek közé szorítják, ciklusokhoz kötik a növekedést. Ilyen korlát a fizetőképes kereslet. Ha csak annyit vásárolhatok, amennyi pénzem van, nagyon nehéz folyamatosan növelni a szükségleteimet, az igényeimet. Ha e kérdésben tisztán látunk, ha csak úgy vihetjük haza az adott árut, ha már összeszedtük az árát, szükségképpen tanulunk meg tervezni, gazdálkodni, beosztani. Ebben az esetben a fogyasztásunk korlátai nagyon hamar gátat szabnak a gazdasági növekedésnek is. Ezt a szabályzót lehet kikerülni a hitel segítségével. A jelenlegi gazdaságnak a hitel valamennyi formája éppúgy rendszerműködési sajátja, mint a gazdasági növekedés. Minden hitel, a legfelelőtlenebb is, kedvezően befolyásolja a növekedést. Ebből a szempontból nem az adós a felelőtlen, ellenkezőleg, az, aki nem hajlandó akár eladósodása árán is növelni a fogyasztását.

A pénzügyi válság nem a szerkezet, illetve a működés belső válsága. Ha csak a szerkezetet nézzük a hitelek sorra kiválthatók újabb és újabb hitelek segítségével. A gond akkor kezdődik, amikor a gazdasági növekedés üteme nem bír lépést tartani az adósságállomány növekedésével, azaz, amikor a növekedés szerkezeten kívüli, mondhatni fizikai korlátba ütközik.

Fizikai oldalról a gazdasági növekedés alapja az olcsó energia. Ez a jelenlegi helyzet kulcsa. Ha az emberiségnek sikerül találnia egy, az olajnál hatékonyabb és olcsóbb energiaforrást, a gazdaság újra növekedési pályára állítható, ha nem, akkor menthetetlenül összeomlik. Miután e válság nem pénzügyi természetű, pénzügyi eszközökkel nem is kezelhető. Olajbőség esetén, 20-30 dollár körüli hordónkénti olajár mellett a nem lennénk válságban.

Az olcsó energia léte vagy nem léte a növekedés, és vele a jelenlegi társadalmi-gazdasági felépítmény kulcsa. Amíg van, addig minden mehet a régiben, amint kifogy, minden összeomlik. Szeretném, ha ezt jól értenénk. Nem az olaj a kulcs, hanem az olcsó és hatékony energiaforrás. Hiába nyugtatjuk magunkat azzal, hogy rengeteg olaj van még. Ha nem tudunk gyorsan, könnyen és olcsón hozzájutni, a rendszer működése szempontjából ez olyan, mintha nem is lenne.

Az összeomláshoz vezető mintának két elemét sikerült itt tetten érnünk. Hogy e két elem miért vezet szükségszerűen összeomláshoz, azt a következő példával szemléltethetjük. Az önszabályozó rendszerek közösségéből kieső ember szempontjából a szabályzók olyan elemek, melyek korlátozzák a szabadságát, rabságban tartják. A rendszer egészét így akár börtönként is elképzelhetjük. A börtön egyik cellájában azonban nem az ember ül, sokkal inkább egy, az embertől is elidegenedett erő. Mely, ha kiszabadul, szétfeszíti a valóság kereteit. De a kiszabadulása nem egyszerű. Elsőként a láncaitól kell megszabadulnia. Ez az első rendszerszerveződési szintnek megfelelő visszacsatolás. Ha a láncoktól megszabadul, következő szabályzóként ott a cella, de ha még ki is jut innen, akkor is csak a folyósóra került, a folyosóról a lépcsőházba, onnan a belső udvarra, és így tovább, egészen addig, amíg ki nem jut a szabadba. Minden egyes lépéshez egyre több energiára és egyre komolyabb eszközökre van szükség. Ha ezeket nem tudja beszerezni, megreked az adott szinten. Csakhogy az adott esetben nem egy börtönből szabadulni kívánó rabról van szó, hanem egy életközösség kulcseleméről. Amikor az első szintről „megszökik” nem a szabadságát nyeri el, hanem az adott rendszerszerveződési szintet veri szét. Ez minden egyes szintátlépés közös jellemzője. Mint ahogy az is, hogy az adott szintek munkaközösségei teremtik meg valamennyi elem létfeltételeit, így az azt felrúgó emberét is. Ebből kifolyólag az egyes szint átlépéseknél nem elegendő csak annyi energiát befektetni, amennyi a visszacsatolások, a védekező mechanizmusok semlegesítéséhez szükséges. Meg kell teremteni annak a feltételeit is, hogy az adott társadalmi gazdasági berendezkedés függetlenné válhasson az adott szint létfeltételeitől. Ezt a folyamatom hívjuk elidegenedésnek, ha az egyénre gyakorolt hatását szemléljük, és globalizációnak, ha a társadalmi összefüggések felől vizsgálódunk. A lényeg, hogy az ember nem a saját közösségétől (család, kisközösségek, nemzet) függ, illetve nem az adott kistáj természeti viszonyai határozzák meg létlehetőségeit. Ez a látszat szerint függetlenedés, a gyakorlatban azonban a kiszolgáltatottság áttételessé válik és egyre nő. Csakhogy most nem a táj közvetlenül ható folyamatainak vagyunk kiszolgáltatva, hanem egy egyre gyarapodó rendszer mozgástörvényeinek. A minta lényege, hogy egyre nagyobb energiával bontjuk le magunk körül a világot, egyre áttételesebbé tesszük ezáltal a függésünket, ugyanakkor életképességünk egy egyre áttekinthetetlenebb, egyre szövevényesebb és egyre érzékenyebb, ingatagabb rendszer függvényében alakul.

Az összeomlás két oldalról közelít felénk. A rendelkezésünkre álló energiaforrás egyre drágul. Ez veszélyezteti a rendszer működésének alapját képező gazdasági növekedést. Ugyanakkor a természeti rendszerek felől érkező visszahatások, illetve az egyre magasabb rendszerszerveződési szintek összeomlásának, szerkezeti változásának következményei egyre nagyobb és hatékonyabb energia befektetést követelnek meg tőlünk. E kettős szorításban a jelenlegi társadalmi gazdasági szerkezet szükségszerűen össze fog omlani.

Az összeomlás az adott esetben elkerülhetetlen. Olyan szükségszerűség, amely elől kitérni nem lehet. Az egyes rendszerszerveződési szintek mindegyikén bekövetkezett már. Azt azonban, hogy az adott esetben mikor fog a jelenlegi társadalmi szerveződés teljes lebomlásával, összezuhanásával járni, szinte lehetetlen előre jelezni. Az ember, ha látja, és érti, mi zajlik körötte, tudja, hogy be fog következni, ugyanakkor még csak nem is sejti, hogyan és mikor. Ennek is megvan a maga oka. Ebben az okban is tetten érhető egy minta.

2008-ban olyasmi történt a világon, ami nagyon sok ember megélhetését sodorta veszélybe. Nem egyszerűen arról van szó, hogy nőtt a munkanélküliség, ezzel párhuzamosan csökkent a munkahelyek száma. Egész területek, megélhetési módok lehetetlenültek el. Egy-egy ilyen pillanat az egyes ember életében sorsfordító lehet. Amikor felismeri, hogy egy adott életforma fenntarthatatlan, kísérletet tehet valamilyen fenntartható forma kialakítására. Visszafoghatja a fogyasztását, átrendezheti életvitelét. Azonban a legritkább esetben teszi ezt. Sokkal valószínűbb, hogy mindent megtesz a korábbi létforma fenntartásáért. Abban bízik, hogy a változás, amely miatt már nem jut ugyanazokkal a módszerekkel elégséges jövedelemhez, időszakos lesz, és a dolog előbb-utóbb visszazökken a rendes kerékvágásba. Fizetési ígéretek mellett egyre többet és egyre kétségbeesetten dolgozik, miközben lassan feléli tartalékait. Végül, ha nagy sokára be is érkeznek a beígért összegek, azok szinte csak a lukak foldozására elegendőek. A többség mindezek ellenére mereven ragaszkodik a bevett életmódhoz és a megélhetési forráshoz. Vagyis az utolsó utáni pillanatig őrizni szeretné a 2008 előtti világ szokott rendjét. Akkor is, ha ebben felőrlődik, akkor is, ha ezzel elvágja magát attól a lehetőségtől, hogy felkészüljön az összeomlásra, az összeomlás utáni világra.

Holott a jelek egyre fenyegetőbbek. Az elmúlt három év kontrasztja arra enged következtetni, hogy a világ egészében történt valami, amire eddig nem is gondoltunk, vagy kinevettük azt, aki gondolt rá. Úgy tűnik, a természetes rendszerek átestek egy újabb szerkezeti változáson. 2010-ben Magyarországra a szokásos csapadék mennyiség többszöröse hullott. Hihetetlen ár és belvizek „pusztítottak”. Egy évre rá, 2011 őszén ugyanott, ahol egy évvel korábban a víz volt az úr, a vízhiány miatt néhányan arra kényszerültek, hogy betárcsázzák az őszi vetéseket, majd a rákövetkező esztendő tavaszi és nyári aszályának következtében tárcsával aratták a kukoricát. A 2010-es év víztöbbletéből egyetlen mm-nyi nem sok, de annyit sem sikerült megőrizni. És ez nem csak helyi példa. 2011-ben rendkívüli árvíz pusztított a Mississippi völgyében. Egy évvel később a folyó vízállása példátlanul alacsony, már-már a hajózást veszélyezteti. A táj nem tartja többé a vizet. Ami jön, az el is tűnik. Olyan helyzet állt elő, amire nem vagyunk felkészülve, és amit nem is tudunk kezelni. Ehhez ugyanis váltani kellene. Be kellene látnunk, hogy a mai mezőgazdálkodás nagyban felelős ezekért a folyamatokért, és fel kellene adnunk. Egy évtizeddel ezelőtt a folyamatok kezeléséhez talán elég lett volna egy ésszerű területi kompromisszum. Ma, úgy tűnik, ez már kevés lesz. Sokkal többet kellene tenni, hogy visszafordulhassunk a jelenlegi zsákutcából, ráadásul olyan körülmények között, amikor mindenki a fenntarthatatlant akarja fenntartani, és egy fél lépést sem hajlandó tenni a helyes irányba.

Ha ezek után valaki arra kíváncsi, mikor jön el az összeomlás, csak azt tudom mondani, soha nem álltunk még olyan közel hozzá, mint épp ma, de holnap már egy nappal közelebb leszünk.

És hogy ebben a helyzetben mi a teendő?

2012. június 29-én Sellyén, a Draskovich Kastélyban rendezett konferencián Dr. Vida Gábor akadémikus „Az Ormánság újraépülése a globális folyamatok szorításában” címmel tartott előadásában az alábbi formában válaszolt e kérdésre: „közösségi önellátás”.

Hogy pontosan mikor köszönt ránk az összeomlás, hogy milyen körülmények között játszódik le, nem lehet tudni. Az azonban előre látható, komoly eséllyel csak az önellátásra képes közösségek tudnak majd szembenézni a várható helyzettel.