Közelgő események
  • Nincs közelgő esemény


Tájhasználat és az árvizek, avagy 300 évnyi ámokfutás ára...

2007-ben a Bodrogközben az egykor volt vízi világ emlékét őrző, időszakossá torzult, mocsaras holtmedrekké zsugorodott, néhai tavak iszapját is górcső alá vették. Kenézlő és Zalkod között egy buckaközi mélyedés aljára lerakódott üledéket faggatva megállapították, az egykori tó fenekén felhalmozódott 0,8-1,2 m-nyi iszap 4-5 000 év terméke. Ebből mintegy 0,8-1 m az utóbbi háromszáz évben rakódott le, míg a maradék 0,2 m a tó évezredes múltjának terméke. A XVII-XVIII. század fordulója tehát gyökeres változásokat hozott e táj életében; amíg korábban évezredeken át alig észrevehető változások jellemezték e vidéket, ezt követően fenekestül fordult fel itt a világ.

Minderre más jelek is utalnak. A XIX. század közepére nem csak a Bodrogközt, de a teljes Tisza-árteret torz, mocsaras vízi világ uralja. Az elmocsarasodás a kezdeti 5-10%-ról előbb-20-25%-ra, majd viharos gyorsasággal 50, helyenként 60% körülire nő. A Tisza-völgy Széchenyi István szavaival élve elaljasodik.

De vajon mi áll e jelenség hátterében?

 Maga Széchenyi István kilenc pontban foglalta össze a vélelmezett okokat:

1ször Roppant vízmennyiség.

2szor Aránylag felette csekély eset. 

3szor Jobbadán alacsony partvidék. 

4szer Vásárhiány, melly miatt nem adhatni el a fölösleget. 

5ször Dologtalanság. 

6szor Földnek csekély becse. 

 7szer Paradicsomi egyszerűség.

 8szor Egymás ellen álló érdek; és

 9szer Tán, de csak tán, népesedés híja.

Sokan úgy vélték, és úgy vélik ma is, az első három pont határozta meg a többit, ezek megoldása, megnyitja az utat a Tisza mente felemelkedése előtt. De csakugyan ez történt? Napjainkra sokat változott a Tisza-völgy, ez tény, de mennyiben érintette mindez az „elaljasodás” kilenc pontban meghatározott okait? Nézzük meg, mit sikerült felszámolnunk:

1ször Roppant vízmennyiség. — Szinte teljes egészében elvezetjük, kiszárítva ezzel az Alföldet.

2szor Aránylag felette csekély eset. — A meder kiegyenesítésével növeltük az esést.

3szor Jobbadán alacsony partvidék. — A meder bevágódása miatt ma már határozott, helyenként 6-8 m-es partja van a folyónak.

s mit nem:

4szer vásárhiány — ma: tőke- ill. forráshiány, értékesítési nehézségek, alacsony felvásárlási árak, ami miatt nem lehet eladni a felesleget

5ször Dologtalanság.  — ma: munkanélküliség

6szor Földnek csekély becse. — ma: alacsony aranykorona értékek, kedvezőtlen termőhelyi adottságok, nyomott földárak.

7szer Paradicsomi egyszerűség.  — ma: képzetlenség, strukturális munkanélküliség

8szor Egymás ellen álló érdek;  — ma: rövidtávú, a támogatások igénybevételét célzó érdekek, mely miatt a támogatások közel 95%-át a gazdálkodók 5%-a tudja lehívni!

9szer Tán, de csak tán, népesedés híja — ma: elöregedés, elvándorlás, lakosságcsere

Azaz: a mederrendezések semmilyen hatással nem voltak a gazdasági társadalmi folyamatokra. A szabályozások hosszútávon nem változtattak semmit az „elaljasodás” folyamatán. Sőt! A Tisza-völgy társadalmi gazdasági lemaradása az ország egyéb tájegységeitől a XIX. századi állapotokhoz képest nem csökkent, inkább nőtt, néhány statisztikai mutató – pl. az aprófalvak népességének alakulása – a XIX. századi viszonyokhoz képest abszolút értékben is romlott. E téren nem hogy jobb, sokkal rosszabb a helyzet, mint Széchenyi korában. Évtizedeken keresztül dolgoztunk a semmiért, hogy kevesebben találjanak létlehetőséget a Tisza mentén, mint mikor e nagy munkába belefogtunk. A Tisza-völgy „elaljasodását” nem sikerült megállítani. Nem, mert téves előfeltevésből indultunk ki, mikor e térség fejlődésének akadályait a szétterülő víztömegben (roppant vízmennyiség), s a folyó természetszerű medermozgásaiban (aránylag felette csekély eset; jobbadán alacsony partvidék) véltük felfedezni. A Tisza mentén soha nem a víz bősége, ellenkezőleg, a hiánya és egyenetlen eloszlása jelentette az alapvető problémát. E helyzetet jól szemlélteti a 2000-es esztendő, amikor minden korábbi rekordnál magasabb szinten vonult le az árhullám a folyóban, miközben a mentett oldalon öntözni kellett a vetést, vagy 2002, amikor az évi 5-600 mm körüli csapadékösszegből 100 mm jutott a vegetációs időszakra. De említhetjük az utóbbi két esztendőt is: 2009 tavaszán egyetlen mm eső sem esett, ugyanakkor 2010 ugyanezen három hónapjában helyenként az évi csapadék többszöröse hullott.

Természeti oldalról a Tisza mentén a gondot elsősorban a táj vízmegtartó képességének a rohamos csökkenése, másodsorban a vízháztartás szélsőségessé válása okozta. E mozzanatok hátterében a természeti adottságokat egyre inkább figyelmen kívül hagyó tájhasználat áll. A Rákóczi-szabadságharc leveréséig az egykori Magyar Királyság területén a nagybirtokok aránya nem haladta meg az 1-5%-ot. A községek rendelkeztek saját határuk felett, csak a haszonvételek után járó adókat és egyéb szolgáltatásokat kellett megfizetniük. E sajátságok miatt maradt fenn a pl. Karcsa község határában, de a Tisza Tokaj feletti szakaszán szinte mindenütt, a korábbi természetszerű, az egész természetes ártér kezelésén alapuló tájhasználat, melynek homlokterében az erdők, a gyümölcsösök és a halászó vizek haszonvételei álltak, minden más tevékenység – ideértve a szántóvetést és az állattartást is – csupán kiegészítő jellegű volt. A török időkre ez a helyzet annyiban módosult, hogy az Alföld egy részén az állandó háborúk ellehetetlenítették a korábbi tájhasználati formákat, majd a török kiűzése után a korábbi birtok szerkezet fokozatosan átalakul. Az új nagybirtokosok már nem elégedtek meg a haszonvételek rájuk eső részével, maguk akarták eldönteni, mit és hogyan termeljenek a határban. E szándékukat az úrbéri rendezések és elkülönözési perek során érvényesíteni is tudták. A tájhasználat e pillanattó kezdve az egész Alföldre kiterjedően átalakul (a délebbi területeken, illetve a Duna-Tisza közi hátságon erre már korábban is voltak példák, különösen Kecskemét határában). A változásnak elsődlegesen az erdők estek áldozatul. A Bodrogköz északi részén példának okáért, a XVI-XVII. századig 80% feletti arányban maradtak fenn az erdők. Hasonló körülményeket találunk a Beregben, azzal a megkülönböztetéssel, miszerint itt a folyamat ötven-száz éves késéssel játszódik le, így itt még az első katonai felmérés is kimagasló erdősültséget mutat.

Az ártéri erdők szerepét akkor érthetjük meg, ha tisztában vagyunk vele, hogy ezek az életközösségek nagy vízigényű és –felhasználású növénytársulásokon alapulnak. A fák egyrészt saját testük felépítéséhez, másrészt életfolyamataikhoz is rengeteg vizet használnak el, ezen felül azonban olyan vízkörforgásokat hoznak létre, melynek köszönhetően a talajban a víz felülről lefelé áramlik, a felfelé áramlás pedig a fák gyökereiben zajlik. Emiatt az oldott sók nem a talaj felszínén csapódnak ki, hanem beépülnek a fák testébe és a levelekbe, azaz az avarral és a kidőlt fákkal a talaj élővilága által feldolgozható módon kerülnek vissza. Ilyen körülmények között az ártér talaja fokozatosan dúsul, gazdagodik.

A párologtatás révén az erdők komoly hatást gyakorolnak az éghajlatra is. 2006-ban a városainkat sújtó hőség miatt végeztek vizsgálatokat a fák hőmérsékletre gyakorolt hatásával kapcsolatban. Azt tapasztalták, hogy egy átlagos, kb. 25 m magas lakótelepi fa hűtőhatása vetekszik egy futballpálya nagyságú vízfelületével. Ezt alapul véve azt mondhatjuk, hogy az egykori Tisza-ártér természetes (potenciális) növénytakarója (a pollen vizsgálatok alapján valószínűsíthető 90% körüli arányt figyelembe véve) e hatás tekintetében nagyobb vízfelületet ad ki, mint a Csendes óceán. Ezeknek az erdőknek az eltűnése egyfelől a táj vízmegtartó képességének rohamos csökkenéséhez, ezzel együtt a felszíni vízborítások arányának növekedéséhez, másfelől az éghajlati szélsőségek eleinte lassú, majd egyre rohamosabb terjedéséhez vezetett. Mára a kérdésben odáig jutottunk, hogy az elmúlt tizenkét évet alapul véve azt mondhatjuk, az átlagos időjárás számít ritka kivételnek (a jelzett időszakban mindössze egyszer vagy kétszer fordult elő, hogy ne lett volna, valamilyen nagyobb tájegységet sújtó időjárási szélsőség).

Az ártéri erdők elsődlegesen a gazdasági szerkezet, illetve a tájhasználat változásának estek áldozatául, a következmények azonban az új művelési formákat is ellehetetlenítették. A helyzetet tovább rontották a meggondolatlan beavatkozások, a folyóágak medreinek eltömése úttöltéssel, malomgáttal, illetve a főágakat egyre több helyen összeszorító árvédelmi művek. Az árvizek elgátolását e korai időszakban nem a települések védelme, hanem az új tájhasználat követelte meg.

Természetes körülmények között a folyó a víz mozgásának sajátos törvényszerűségei miatt két szélsőhelyzet között ingadozva éli mindennapjait. Vízjátéka elsősorban a „felette csekély eset” és az „alacsony partvidék” miatt viszonylag kicsiny, 1,5-2,5 m körül alakul. S ezen nincs mit csodálkozni, hiszen gátak nélkül semmi sem állja el a „roppant vízmennyiség” útját, nincs ami visszaduzzassza. Így aztán az elfolyó és a felszínen szétterülő víz mennyiségét két tényező szabja meg. Egyrészt, az ártéri erdők vízfelvevő, másrészt a folyómedrek vízemésztő képessége. Az előbbiről már volt szó, az utóbbi pedig a mederszerkezet függvényében változik. Az enyhén kanyargó, széles medrek vízemésztő képessége a legnagyobb, tehát enyhe ívű meanderek mellett a lehető legalacsonyabb vízjátékra számíthatunk. A kanyarok növekedésével párhuzamosan a folyómederben egységnyi idő alatt egyre kevesebb víz tud lefolyni, ezért az árvízszint fokozatosan emelkedni kezd, ami felgyorsítja a kanyarok fejlődését, olyan öngerjesztő folyamat ez, melynek a holtágak levágása vet véget. A túlérett kanyarok lefűződése után a folyó visszatér kiindulási pontjára, vízjátéka, így árvízszintje is csökken, s kezdődhet minden elölről. A folyamat motorja az árvízszintek emelkedése, minél magasabb ugyanis a mederben lerohanó víztömeg, annál nagyobb a munkavégző képessége. A folyó gátak közé szorítása és a kanyarfejlődés akadályozása felborítja e rendszert, ennek következménye lesz a folyamatos árvízszint emelkedés, minek okán a Tisza természetes 2-3 m körüli vízjátékát 10-12 m-re növeltük.

Nézzük meg egy konkrét példán, mit is jelent mindez a hétköznapok világában. Az alábbiakban három ábra segítségével mutatjuk be milyen következményekkel járt a folyók „szabályozása”.

1. ábra: Lásd a Sajó árvize sorozat képeit

 

Első ábránkon a Sajó Felsőzsolca alatti árterének domborzati modelljét jelenítettük meg, a legmagasabb területeket sötét színnel ábrázoltuk, a mélyebbeket világossal, a legmélyebbek szinte már fehér színűek. A településeket piros körvonal jeleníti meg, míg az ábrán keresztülfutó kék szalag maga a Sajó. A képen jól látható, hogy Miskolc és Felsőzsolca felett az „áruházak” mellett egy kisebb medence található, melyet minden oldalról magasabb térszintek határolnak. Az is tisztán kivehető, hogy Felsőzsolca alatt az ártér kiszélesedik. A folyó jobb partja alacsonyabb, egykori vízfolyások maradványaival szabdalt, itt tehát a vizek a főmederrel párhuzamosan húzódhattak lefelé, hogy alább valamely mellékág révén a Sajóba, vagy a Bükkből lefutó patakok közvetítésével a Borsodi mezőségen át közvetlenül a Tiszába folyjanak. A települések az így kialakult ártér peremén, nem egyszer egykori mellékvizek, folyóágak, vízfolyások mellett, illetve a Sajó jóval magasabb bal partján helyezkednek el. Az ábra arról is tanúskodik, hogy e településeket korábban nem fenyegette az árvíz, töltésezésre nem a falvak védelme, hanem a mélyártér, egyébként szántó-vetésre általában alkalmatlan területeinek művelésbe vonása miatt volt szükség. S itt nem arra kell gondolni, hogy valamiféle gazdasági kényszer szülte a változásokat. Az ártér évezredeken keresztül nem műveletlen senki földje volt, az erdőgazdálkodástól a gyümölcs és kertművelésen, halászaton át a rét-legelőgazdálkodásig terjedő haszonvételek sora jellemezte. Az ezekre épülő gazdálkodás elsődlegesen közösségi jellegű volt, ami egyfelől a művelés módjára, másfelől beszedhető hasznok formájára is utal. Egy több lábon álló, sokszínű, s elsődlegesen készterméket előállító gazdálkodási szerkezet megélhetést ad, amire az ártér falvainak volt szüksége, s nem termel profitot, amire viszont a térség új urai vágytak. Az árvízvédelmi töltések az emberi kapzsiság és szűklátókörűség emlékművei, s az általuk okozott katasztrófákkal a mai napig fizetjük ennek árát.

2. ábra:

  Lásd a Sajó árvize sorozat képeit

A második ábrán jól kivehető a Sajó kiszélesedő ártere, látható, hogy egykor, a két vonalas létesítmény megépítése előtt nem szűkület volt itt, ellenkezőleg, a jobb parton megnyílt a tér, és számos kanyargó mellékág vitte el a vizet a magaspartokon álló településekről. Ennek lehetőségét zárja ki ma két hosszanti, illetve az egyik esetében kis részben keresztirányú gát. A folyó vize ma nem tud szétterülni, a meder tölcsérszerűen beszűkül, ráadásul ezt a tölcsért a kereszttöltés szinte teljes egészében el is zárja egyetlen szűk mederbe kényszerítve a korábban itt szerteágazó folyó vizét.

3. ábra:

 Lásd a Sajó árvize sorozat képeit

 

A harmadik ábrán kiemeltük a korábbi mellékágak vonalait, illetve megjelenítettük a mederszűkületet okozó két töltést. Felsőzsolca nem az ártérre, hanem a korábban biztonságos magaspartra települt. Katasztrófáját a folyót beszorító, a természetes lefolyási viszonyokat gyökeresen átalakító „árvízvédelmi rendszer” kiépítése okozta. Itt ismételten felhívjuk a figyelmet arra, hogy e rendszerre nem a települések védelme miatt volt szükség. Ha az árteret adottságainak megfelelően használnánk, a vizek mai is szétterülhetnének, s nem veszélyeztetnék a korábban biztonságos magaslatra épült településeket. Az árvízvédelmi beavatkozások következtében az árvízveszély itt nem csökkent, hanem nőtt, Felsőzsolcát nem védték meg az árvízvédelmi töltések, ellenkezőleg, azok okozták a tartós elöntést. Ahhoz, hogy világosan lássuk, mi is történt itt, térjünk vissza egy gondolat erejéig az első ábrához. Felsőzsolca felett, Arnót, Szirmabesenyő és Miskolc között egy természetes medence található, a medence alsó csücskében épült meg az Auchan áruház. Amikor a folyót gátak közé szorították, úgy vélték, hogy e természetes vésztározó elég lesz majdan, hogy elnyelje a beszűkített Sajó árvizeit. A keresztező infrastruktúrát úgy alakították ki, hogy e terület vész esetén elárasztható legyen. Az élet azonban rácáfolt a várakozásokra. A természetes medence befogadó kapacitása kevésnek bizonyult, a víz kitört és a Sajó menti védműveket megkerülve öntötte el a várost. Ehhez azonban nem volt szükség sem az ábrán meg nem jelenített M30-as útra, sem az ártérre települt áruházakra, a katasztrófát az árvízvédelmi töltés és a keresztező vasútvonal által teremtett szűkület okozta.

Hadd hangsúlyozzuk itt még egyszer, az adott esetben az árvédelmi rendszer kiépítése nem a települések védelmét, hanem egy új tájhasználat kialakítását és fenntartását szolgálta, s szolgálja nagyrészt ma is. Vegyük hát górcső alá e tájhasználatot. Miért is kockáztatjuk az emberi életet és értékeket? Miért is növeljük esztelenül a településeinket fenyegető árvízveszélyt? Miért is emeljük a kémények magasságába a folyók árvizeit?

A következő példánkat a Bodrogközből hozzuk. Ha össze hasonlítjuk a terület agráralkalmasságát és belvízveszéklyeztetettségét, azt látjuk, hogy a belvízes területek alkalmatlanok intenzív művelésre. A mentett oldalon található mélyárterekben szántóművelésre alkalmatlan, gyenge minőségű földek találhatók. Ezek nagy része gazdaságosan nem is művelhető, s a jelenlegi tájhasználat itt csak komoly külső erőforrások, bel és árvízvédelem, műtrágya- és vegyszerhasználat, illetve magas támogatások mellett tartható fenn.

A kérdésnek emellett van még egy árnyoldala. A jelenlegi tájhasználatunk csak fokozott energia befektetés mellett tartható fenn. A múlt század közepi állapotokkal összehasonlítva elmondhatjuk, termésátlagaink 2-3-szorosára nőttek, ám az ehhez 16-szor annyi energiára van szükségünk, azaz a gazdálkodás energiamérlege romlott, termelékenysége az ötödére, nyolcadára esett vissza. És ez csupán az érem egyik oldala. Ma 44-szer annyi vegyszert használunk, mint a mezőgazdálkodás iparosítása előtt, s e folyamat eredményeként a rákos megbetegedések a vidék férfi lakosságának körében megötszöröződtek. És még mindig nem értünk a sor végére. A megtermelt növények nagy része takarmány, tehát azért cseréltük le a legelőket szántókra, hogy sokkal nagyobb energia befektetéssel etethessük fel a szántóföldi növényeket azokkal az állatokkal, akik egyébként a legelőkön sokkal természetközelibb — ha tetszik: bio — módszerekkel is tenyészthetők lettek volna. És mindeközben a megtermelt növények nyomelem- és sikértartalma rohamosan csökken. Egyes szántóföldi növényekben pl. 70-80%-kal kevesebb nyomelem található. S ha mindez nem volna elég, az Európai Unió egy elemzése arra figyelmeztet, hogy térségünkben a termőföld már nem tekinthető megújuló természeti erőforrásnak, mert keletkezési ütemétől 15-17-szer gyorsabban pusztul.

Összességében tehát egy fenntarthatatlan, közvetett és közvetlen károkat okozó, nagy energia és vegyszerigényű tájhasználat érdekében építettük ki és tartjuk fenn azt a vízrendszert, amely a folyók eredeti vízjátékát 4-6-szorosára, 2-3 m-ről 10-12 m-re emelte, fokozta a vízháztartásnak a folyók vízjárásában is jelentkező szélsőségeit, a szárazabb időszakokban rétegvizet vezet el az Alföldről, a vízbő időszakokban pedig alkalmatlan a megnövekedett víztömeg elvezetésére. Mindezzel csak annyit érünk el, hogy a szárazabb időszakokban víztartalékaitól fosztjuk meg Alföldünket. Időt, energiát, fáradtságot nem kímélve dolgozunk azért, hogy minél nagyobb és tartósabb aszályok sújtsanak bennünket, miközben ha sok a víz, képtelenek vagyunk azt időben levezetni, folyamatos bel- és árvízkárokat, szélsőséges időszakokban pedig szükségszerű katasztrófahelyzeteket teremtünk magunknak. Mindezt egy olyan művelési forma érdekében, amely nem élelmet csak ipari nyersanyagot termel az élelmiszeripari alapanyagok arányának fokozatos csökkenése mellett. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ezzel párhuzamosan szinte a teljes élelmiszer feldolgozó iparunkat leépítettük.) Ugyanakkor e teljesen ésszerűtlen, fenntarthatatlan és egyre silányabb termékeket előállító alapanyag termelés szinten tartása, illetve külső feltételeinek megteremtése egyre nagyobb energia befektetést igényel, a táblák egy jelentős részén szélsőséges helyzetekben — mint pl. a 2009. év rendkívüli aszálya, és a 2010-es év hihetetlen ár- és belvizei — nem is lehetséges.

A tájhasználat ma elsősorban a bevihető energia és vegyszermennyiség függvénye. Amennyiben ezek a tételek bármilyen gazdasági vagy természeti okból kimaradnak, vagy csökkennek, a tájhasználat szükségszerűen összeomlik. A Sajó és mellékfolyóinak idei árvize arra figyelmeztet, hogy a szélesőségek okozta katasztrófák már jelen pillanatban is meghaladják a gazdaság és a társadalom teljesítőképességét.

Mindezekhez a mozzanatokhoz társul a küszöbönálló energia-válság. 2005 óta az olajkitermelés nem nőtt. Úgy tűnik, az emberiség elérte az ún. olajcsúcsot, ami azt jelenti, hogy a nyersolaj kitermelése a jövőben csökkenni fog. Az előrejelzések az elkövetkezendő 5-20 évre a jelenlegi igényekhez mérten 10-15%-os hiánnyal számolnak, ami a teljes magyar fogyasztás több mint 50-szerese. De ha a folyamatok tényleg ebbe az irányba hatnak, országunk jóval korábban kiszorulhat az olajpiacról, hiszen e téren 80% körüli a függésünk, ugyanakkor már 1%-nyi olajhiány is a hazai fogyasztás 5-szörösét jelenti.

Visszatérve most már Széchenyi István kilenc pontjához, nem véletlen, hogy az első három pont megoldásával nem értünk el az égvilágon semmit, vagy ha igen, akkor azt, hogy sokkal rosszabb helyzetbe kerültünk, mint amikor belefogtunk a természet átalakításába. Jelenleg egyre nagyobb katasztrófák árnyékában, egyre zsugorodó, pusztuló termőföldek, és egyre fogyatkozó energiakészletek mellett tartunk fel egy olyan tájhasználatot, melynek szinten tartása, és külső feltételeinek megteremtése egyre szélsőségesebb helyzetekbe hajt minket, és egyre több energiánkba kerül.  Mindez világosan jelzi, miért is tekinthetjük az elmúlt háromszáz évet ámokfutásnak, és sejthetjük azt is, milyen árat kell érte fizetnünk. Ideje lenne véget vetnünk neki, mert ha nem változtatunk a tájhoz való viszonyunkon, falvaink elnéptelenedetnek, városaink elpusztulnak, gyermekeink éhen halnak…

(A cikk ábrákkal együtt megjelent a Falu legutóbbi számában.)

Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

Eddig inkább csak arról volt szó, hogy mi történik majd amíg ez a rendszer leépül. Arról, hogy az oroszok miatt gázkelepcében ülünk, hogy a fogyó olaj miatt az egész világ az olaj csapdájában vergődik, de arról ritkán szólunk, hogy mit tegyen egy kis közösség, vagy család. költözzön tán mindenki vidékre, Ezt úgysem lehet megtenni. Akkor mit eszünk szervezett élelmiszer-termelés híján? Vagy akár eljutunk-e valaha oda, hogy nem lesz szervezett élelmiszer-ellátás?

A Kairosz kiadó magyarul is kiadta David Korten egy új művét. A korábban megjelent Tőkés társaságok világuralma is gondolatébresztő mű volt, a mostani még nikább aktuális.

A Magyar Nemzetstratégia második kötete számos szakértő munkájának eredménye, mely magába foglal egy palettát a jogra vonatkozó elképzelésektől az oktatáson keresztül a gazdaságig.

Kutatóink az energetika-fenntartható gazdálkodás területén írtak cikket a könyvbe. A könyv szerkesztőjével egyeztetve jelentetjük meg ezt a kis helyreigazítást:

Az "Energia nélkül nem megy semmi" címmel közreadott cikk 3 szerző munkája. A második függelék az ártéri gazdálkodásról Molnár Géza, a harmadik függelék a lokalizált rendszerekről Szám Dorottya munkája. A megújuló energiaforrásokra vonatkozó adatok és számítások egy része a PTE Környezetfizika Tanszék és Német Béla tanszékvezető által végzett kutatásokból származik.

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

X