Tévedések végjátéka. III. rész: Tévhitek és tévedések

A végjáték hossza és tényleges lefolyása több pont is bizonytalan. E bizonytalanságok okozzák azokat a tévedéseket, melyek mentén az elemzések létjogosultságát és a helyzet drámaiságát megkérdőjelezhetjük. Tévedéseink azonban nem a folyamatok irányára, és ütemére vonatkoznak, sokkal inkább annak adott időponthoz kötött eredményeire. Azaz nem abban tévedünk, hogy a szálak egyre gyorsuló ütemben bomlanak fel körülöttünk, hanem abban, hová is vezet ez a bomlás, mondjuk 2012. január 24-én. Megoldást jelenthetne, ha az ilyesfajta jövendölésekről lemondanánk, mint ahogy ezt sokan meg is teszik, óhatatlan azonban, hogy egy-egy jól érzékelhető következményt előre jelezzünk. Példának okáért a vidéki Magyarország összeomlását.

Végezzünk el itt egy gondolatkísérletet. Vegyünk egy egyszerű falut valahol a vidéki Magyarországon, talán Cserehátban, Zemplénben, Bodrogközben, Somogyban, az Ormánságban, vagy bármely más, a városoktól és az idegenforgalmi látványosságoktól távoli körzetekben, válasszunk egy adott időpontot, mondjuk 1970-es évekből és hasonlítsuk össze a két időpontbeli állapotot. A lélekszám a kiindulásként választott ponton területenként eltérő arányban ugyan, de mindenütt egy nagyságrenddel nagyobb volt. A szorzó számok eltérőek példának okáért a Bodrogköz falvaiban 1,5-5 közötti értékeket találunk, Somogyban inkább 3-7 között alakul e szám, és a statisztikák arra utalnak, hogy a folyamat iszonyatos mértékben felgyorsult. Egyes kistérségek lakossága évről évre egy mai falu lélekszámával (250-300 fő) fogy. Ugyanakkor a 70-es évek környékén itt a falvakban 1500-1800 ember lakott. Ha csak ezeket a mozzanatokat hasonlítjuk össze, akkor is világosan látszik, a vidéki Magyarország összeomlott. Itt szó sincs arról, hogy az események a jövőben következnének be. Amiről beszélünk, ezen vidékek esetében a múlt. És már nem is annyira a közelmúlt. Az utóbbi 20 évben a folyamatok kétségtelen felgyorsultak, ezzel együtt mára az összeomlás mindenütt túljutott a billenési ponton. Az itt élők számára ez egyébként már a nyolcvanas években is látható volt, részben ez volt az oka az ekkor induló menekülési hullámnak. Ugyanakkor a vidéki Magyarország összeomlása az ország széles közvéleménye előtt ma sem nyilvánvaló. Itt azonban a közvélemény téved. Kérdés azonban, hogy miért? Az emberek nagy többsége még helyben sem érzékeli a nyilvánvalót. Nagyon jó példa erre a sárospataki honlap fóruma. Magában a Sárospataki Kistérségben is oly nyilvánvaló a vidéki Magyarország teljes és visszafordíthatatlan összeomlása, még sem érti, érzi sem a kistérség, sem a város vezetése, mint ahogy a lakosság nagy része sem. A fórumon megjelenő – gyakran valamiféle globális összeomlásba ágyazott – jeleken a hozzászólók nagy része dühöng, vagy inkább dühöngött, s maga a fejezet, ahelyett hogy a helyi problémák felvetése felé fordult volna, teljes érdektelenségbe fúlt. Mint ahogy ugyanilyen érdektelenség jellemzi azokat a próbálkozásokat, melyek más oldalról közelítenek a kérdéshez. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján úgy érzem, hogy nagyon fontos tisztázni, mi is áll a tévedések és az érdektelenség hátterében.

Első körben meg kell említeni azt a lélektani okot, amely általánosan jellemzi az ilyen jellegű oldalakat. Amikor valaki szembesül a rendszerszintű összeomlás tényével, hirtelen keres megoldást. Egy ideig komolyan érdekli a téma, megoldásokat keres, kisvártatva azonban elfásul. Egyrészt, mert nem talál kiutat, másrészt, mert bár az összeomlás bizonyos szempontból jól érzékelhető, más nézőpontból viszont az élet megy tovább a maga útján, s ezen az úton minden változatlannak látszik. Az ellentmondást mindenki a saját lelkialkatának megfelelően oldja fel. A legáltalánosabb képlet szerint azért tévedünk, mert nem számolunk a rendszer tehetetlenségével és a tartalékaival.

De csakugyan erről van szó?

A rendszer szintű összeomlás lényege, hogy bár bizonyos jelei mindenütt felbukkannak, ezek jellemzően csak az adott terület ismerői előtt mutatkoznak meg. Ennek következtében általában mindenki érzi, a szakmájában, az egészségügyben, az oktatásban, a lakóhelyén, vagy érintettségétől függően ezek valamelyikén ugyan nem mennek jól a dolgok, de nagy általánosságban még minden rendben van, hiszen a világ működik köröttünk. Működik, de mindenütt rosszul és egyre rosszabbul működik. Az összeomlás jelei mindenütt tetten érhetőek, ugyanakkor a világnak van egy szelete, amelyet egyelőre – legalábbis látszat szerint – a bomlás még nem ért el. Egyelőre van (egyre drágább) áram, gáz, étel és ital, (egyre gyatrább) közlekedés, távközlés és (egyre romló) közbiztonság. Mindemellett látni kell, hogy bár a folyamatok iránya egyértelműen rossz, néhány részterületen (internet, számítástechnika, bizonyos energiatermelő ágazatok, tudományágak) ugrásszerű „fejlődés” tapasztalható. Ennek tudható be, hogy pl. a biotechnológia élvonalába tartozó, ám a vidéki Magyarország összeomló régióiból származó kutató a szó legszorosabb értelmében kettészakad. Egyfelől látja szülőföldjének pusztulását és az ottani élet kilátástalanságát, másfelől saját szakterülete jelentőségének növekedését. Természetesen ugyanilyen jelenségekre az élet másterületein is felfigyelhetünk. Az emberek többsége ilyen helyzetben már csak elméje épségének megóvása érdekében is, a válság részleges is időleges volta mellett tör lándzsát. És itt jutunk el a tévedéstől a tévhitig. De vajon a rendszerszintű összeomlás, avagy a részleges válság tételei alapulnak-e tévhiten?

Az ilyen jellegű kérdésre nagyon nehéz helyesen válaszolni. Nehéz, mert mint jeleztük, az ember önvédelme megköveteli a jövő megkérdőjelezhetetlenségét. Mondhatni, mindannyiunk lelki békéje kiszámítható és biztos jövőt követel meg. Összeomlás lehet, majd 5-50 év múltán attól függően, hogy az adott vélemény alkotójának közelítőleg mennyi ideje lehet hátra az életből, avagy 2-300 év múltán, ha nem csak saját létére, hanem bizonyos körben a leszármazottaira, gyermekeire, unokáira is tud még gondolni. A rendszer tartalékait és tehetetlenségét ez a hit teremeti meg. Ezzel azonban még mindig nem léptünk ki a káprázat köréből. Az itt jelzett érvek és magyarázatok sokkal inkább lélektani jellegűek, és igazából nem érintik a folyamatokat. (Bár némi közvetett hatással talán ezek esetében is számolhatunk.) A jelen akár rövid, akár középtávú fenntarthatóságának (hosszú távú fenntarthatósággal talán a legelvakultabb technokratákat leszámítva senki sem számol), illetve a békés és lassú átmenet lehetőségének tévhite a valóság talaján a rendszerszintű összeomlás és a technikai civilizáció egyes sajátságaiból, illetve ezek kölcsönhatásaiból fakad.

Térjünk vissza egy gondolat erejéig a természeti rendszerek modelljéhez. Gondoljuk át ismét, hogyan is épül fel az ökológiai fülkék n dimenziós tere. E térben az egyes niche-tengelyeket részben valamilyen fizikai jellemző, részben azonban maguk a niche-t kitöltő élőlények határozzák meg. Miután az egyes élőlények maguk is jelentősen hozzájárulnak a fizikai jellemzők változásaihoz, illetve fennmaradásukhoz, összességében azt mondhatjuk, az n dimenziós tér a természeti rendszer működése során és révén alakul ki, és végeredményben e működés tartja fenn. Csak a folyamat szemléltetése érdekében fussunk végig egy adott tengelyen. Legyen ez a vízellátottság. Ahhoz, hogy bizonyos növények egy adott helyen megtelepedhessenek vízre, mégpedig különböző mennyiségű vízre van szükségük. Itt most nem vesszük figyelembe, hogy e víz honnan is származik, csak a végeredménnyel számolunk. A Tisza mentén, mondjuk Szolnok közelében ez a vízmennyiség természetes körülmények között évi 600-1000 mm-nyi összcsapadéknak felel meg. A víz azonban nem egyenletesen érkezik, térben és időben eltérő a mennyisége, ráadásul növényzet híján nagy része elfolyik vagy elpárolog, egy része beszivárog a talajba. A beszivárgás, elfolyás, párolgás hármassága különféle áramlásokat, párateltséget és páraéhséget alakít ki, amely ciklikusan változik a területen lévő víz mennyiségétől függően. Ezeket a tényezőket alakítja át a növényzet. Növényzet nélkül a talajban a víz egyrészt lefelé áramlik, másrészt felfelé, attól függően, hogy vízbő, vagy vízhiányos időszakban vagyunk. A felfelé áramlás olyan ásványi anyagokat hoz a felszínre, melyek módosítják a talaj vízáteresztő képességét, így a beszivárgást és különféle áramlásokat is. Ha azonban a felszínt növényzet borítja, a talajban csak lefelé áramlik a víz, felfelé a növények gyökereiben halad, így az általa szállított anyagok nem a felszínen csapódnak ki, hanem beépülnek a növények testébe, és az adott élővilág által feldolgozható formában hullanak ősszel a talajra. Ezáltal fokozatosan változik a talaj szerkezete, tápanyag tartalma, változnak biológiai és fizikai adottságai is. E változások újabb és újabb fülkét (niche-t) nyitnak meg, melyek néhol látványos, néhol kevéssé látványos változásokat eredményeznek. A folyamat végeredményeként alakul ki az az n dimenziós tér, melynek mértékét ma a biodiverzitással, vagy a biológiai sokszínűséggel mérünk. Ha ebben az n dimenziós térben egy faj a fülkék lerombolásakor felszabaduló energiára alapozná az életét, nagyon gyorsan megszüntetné saját létalapjait. Az egyes fülkék (niche-ek) megszüntetésével ugyanis tengelyek sorát számoljuk fel, így az eredeti n dimenziós tér helyett n-x dimenziós teret kapunk, melyben nagyon gyorsan kimerülnek az adott faj lehetőségei. Ez azonban azt feltételezi, hogy az adott térben élők beavatkozásaik hatásával közvetlenül kénytelenek szembesülni. Természetes körülmények között ez általában egy esetleg két lépcső múltán be is következik, így az együttműködésre képtelen fajok, illetve alrendszerek e térből kiselejteződnek.

Ennek tudatában nézzük meg ismét a háztáji gazdálkodásukat, mint ilyen alrendszert. Maga a gazdálkodás egyben életközösség is. E tekintetben zárt, az emberi szükségletek oldaláról viszont nyitott. Azaz bizonyos áruk előállítására már képtelen. Nem eleve és nem szükségszerűen. A folyamat kezdetekor e gazdaságunk teljesen önellátó, mindent meg tud termelni, s némi fölösleget is létre tud hozni. E fölösleget kezdetben saját keretei között osztja szét egyfajta szakosodásnak megfelelően. A szakosodás alapja, hogy olyan szükséglet jelenik meg a rendszerben, amit a közösség maga nem tud megfelelő hatékonysággal kielégíteni. Ez első körben az önvédelem. (Ami persze feltételez egy kívülről jövő, és más alapokon szerveződő közösséget, de ettől most el kell tekintenünk.) A közösség megvédésére alkalmas hadsereg felkészülése, felfegyverzése, képzése, a hadkészültség állandó fenntartása nem fél össze sem az élelmiszertermeléssel, sem a mindennapokhoz szükséges javak előállításához. E változások persze nem olyan mértékűek, melyek az életközösség összeomlásához vezetnének. Ennek első lépése az iparosodás. A közösségi gazdálkodás csak addig marad fenn, amíg az eredményeként előálló javakat nem lehet máshol egyszerűbben beszerezni. Ha valaki négyegységnyi munkával állítja elő a létfenntartáshoz szükséges tárgyakat, miközben kétegységnyi munkával az élelmét, összesen hategységnyi tevékenységre van szüksége az élethez. Ha viszont újabb kétegység befektetésével az élelemből annyi felesleget tudnak termelni, amennyiből e javakat beszerezhetik, két egységet nyertek. A létfenntartáshoz szükséges cikkek iparszerű termelése szükségszerűen vezet el a közösségi gazdálkodás felbomlásához (ha a folyamat évszázadokat vett is igénybe és nem is volt olyan egyszerű, mint azt e vázlatos megközelítés alapján hihetnénk). Ezzel együtt az életközösség megmarad, csupán egyre inkább elkülönül a természeti rendszerektől, és egyre nagyobb teret hódít el tőlük. Mint láttuk, ennek az életközösségnek egyaránt része az ember, a haszonállatok, és a hozzájuk csapódó állatsereglet a különféle rovaroktól, rágcsálóktól, a madarakon át a két- és négylábú ragadozókig. Az élelemláncba az egyes szereplők jelenlétét elsődlegesen a természetes ellenségek köre, azaz a ragadozó és a zsákmányállat viszony szabályozza. Jól nyomon követhető ez a gyümölcsös kertek esetében. Egy gyümölcsényben a „növényvédelmet” részben a „kártevők” természetes ellensége, részben a termés betakarításának módja szabályozta. Az érő gyümölcsből elsőként a beteg, sérült, férges elemek hullanak le. Ezt az állatokkal etették meg. Az egészséges gyümölcsöket takarította be az ember, majd viszonylag jelentős mennyiséget hagyott a fákon, a „növényvédelmi szolgálatot” is ellátó madarak számára. Az egész rendszer úgy épült ki, hogy a teljes élelemláncnak helye legyen benne, ökológiai fülkéi (niche-ei) ne sérüljenek. Ez azonban meghatározta, mennyi felesleg hozható ki a rendszerből. Ez a mennyiség még az 1900-as évek közepén is jócskán elég volt egy-egy gazdálkodás fenntartásához. Akkoriban Kecskemét környéken, a szegélyeken, a különféle hagyományos gyümölcsösökben, szőrös mezsgyéken megtermett annyi I. osztályú barack, hogy az érési időszakban egy-egy tehervonatnyi mennyiséget össze lehetett rakni 5-6 óra alatt. A technológiai váltást követően ugyanannyi idő alatt már csak egy kamionnyi árut lehetett összeszedni.

Az iparszerű élelmiszer termelés ezzel együtt a rendszer felbomlásához vezet. Itt szinte mindegy melyik utat vesszük alapul az eredmény ugyanaz. A láncok felbomlásához azonban szükség van olyan termékekre, melyek előállítása és folyamatos beszerzése meghaladja az egyes gazdaságok teljesítőképességét. Itt megint hasonló mozzanatot érhetünk tetten, mint az közösségi gazdálkodás felbomlásakor. Ahhoz, hogy a szereket be lehessen szerezni a gazdálkodásban megjelenő felesleg mennyiségét kell növelni. Maga a gazdálkodás így kevesebb termékre összpontosul, de egységnyi termékből nagyobb mennyiség előállítására törekszik. Így aztán az élelemlánc által megteremtett egyensúlyt, a vegyi fegyverekkel végzett tömegpusztítások váltják fel. Csakhogy ezek a tömegpusztító fegyverek nem csak a kártevőket iktatják ki a rendszerből, nem kímélik azok természetes ellenségeit sem. Végeredményben számos ökológiai fülke (niche) megsemmisülésének lehetünk tanúi. Ezzel egyébként a háztáji gazdálkodás életközösségei össze is omlanak, mely összeomlás az ember számára a külső energia befektetések miatt érzékelhetetlen, illetve csak közvetve érzékelhető, ha a háztáji gazdaság világában egységnyi termék befektetéséhez egységnyi energiára volt szükség, akkor ma (a vegyszerhasználatot nem számítva) 16 szoros energia befektetésére van szükség. Tehát ahhoz, hogy ma élelmiszeripari alapanyagot állítsunk elő a korábbi élelemtermelés helyett, 16-szor annyi energiára van szükségünk. És az eredmény nem fogyasztható közvetlenül. E folyamat, akár a nyugati, akár a hazai mintát vesszük alapul e gazdálkodási forma felszámolásához vezetett. Nyugaton ez azért nem vezetet egyúttal összeomláshoz, mert – ha nagyobb energia árán és silányabb minőségben is – az iparszerű farmgazdaságok és az élelmiszeripar előállította a rendszer fennmaradásához szükséges élelmet. Hazánkban azonban az iparszerű gazdálkodás nem a vidéki szerkezet keretei között alakult ki, hanem egy erőszakos szövetkezetesítés, majd a szövetkezeti tulajdon kisajátítása, az emberek becsapása révén. A háztáji gazdaságok nem alakultak át iparszerű gazdasággá, hanem egy ideig azok mellett működtek, majd saját alapjaikat felszámolva szűntek meg. Igaz, ebben nem kis szerepet játszottak a külső szabályozások, és az utóbbi évek agrárstratégiai elképzelései is.

E folyamat mellékhatása egyfelől az élelemtermelés megszűnése, másfelől az élelemtermelésre alkalmas vidéki lakosság kihalása. Mindezek a városi Magyarország végét is jelentik. Hogy mindez a városokban még sem érzékelhető, azt egyedül annak köszönhetjük, hogy az élelmiszeripar és az áruházláncok egyelőre ellátják, ha nem is egészséges élelemmel, de annak „funkcionális ekvivalensével” a városokat. Természetes, vagy ahhoz közeli körülmények között az élelemtermelés megszűnése a város és a vidék tengelyének ilyetén való széttörése, közvetlenül is érzékelhető válságot, mi több tömeges éhezést okozott volna. Ahhoz, hogy értsük a folyamatokat, illetve fel tudjuk fogni, milyen következményekkel kell szembenéznünk, tisztán kell látnunk, miért nem érzékeljük közvetlenül, mi is játszódik le a szemünk előtt. Itt ugyanis nem elsősorban a rendszer tehetetlenségéről és nem is a tartalékairól van szó. A tévedések e téren mindent áthatnak. A tartalékok nem tartalékok, a „tehetetlenség” helyett pedig sokkal találóbb volna a „telhetetlenség” szó használata.

A vidéki Magyarország nem függetleníthető a városi Magyarországtól. Ha az egyik süllyed, miközben a másik kiemelkedik, egyfajta érzéki csalódásról van szó. Amikor a rendszer túljut a billenési pontján, egyként fog alázuhanni. Ezt a városok éppúgy nem kerülhetik el, ahogy a korábbiakban jelzett térségek falvai sem kerülhették el. Elvileg persze ennek az összeomlásnak be kellett volna következnie.  És ha a dolgok mélyére nézünk, gyakorlatilag már be is következett: elég itt az élve születési statisztikákra, a válások számára, vagy a munkanélküliségre, vagy az ország gazdasági lehetőségeire, érdekérvényesítő képességére gondolni. Ám ezek a jelek valóban egy emberöltönyi idő múltán válnak majd az összeomlás érzékelhető valóságává. Ezek alapján nyugodtan mondhatjuk, még legalább 40 évünk van, élvezzük, amíg lehet.

A dolog azonban közel sem ilyen egyszerű. A kérdés ugyanis nem az, hogy a rendszer tehetetlensége, illetve tartalékai (az országon kívüli és belüli harmadik világ túlnépesedése) meddig tartanak ki, sokkal inkább az, meddig sikerül pótolni az élelemtermelés itt jelzett összeomlásából adódó hiányt. Azt kell tehát világosan látni, hogy mit is eszünk. Ha ezt látjuk, sejthetjük, meddig jut nekünk még étel és ital.

A felvezetőben már jeleztük, egy részleges élelemtermelő gazdálkodáshoz képest ma 16-szor annyi energiát használunk fel, tegyük hozzá 44-szer annyi vegyszert. Ezek az arányok a teljes élelemtermeléssel összevetve még feltűnőbb aránytalanságot mutatnának. A termelés szinten tartásához szükséges energiamennyiség azonban egyre gyorsuló ütemben növekszik. Ennek oka a természetes rendszerek szerkezet- és egyben működésváltása mellett az alapok — itt elsődlegesen a termőtalaj felélése. Ma 15-17-szer gyorsabban pusztul a termőföld, mint amilyen arányban megújulni képtelen. Az elterméktelenedés üteme nő, emiatt egyre nagyobb mértékben szorulunk rá az egyre jelentősebb energia és vegyszerigényű iparszerű termelési módokra. Mindezt egy olyan közegben, amikor a termelés feltételeit és energiaszükségletét biztosító készleteink hihetetlen mértékben fogynak. Itt természetesen nem csak az olajra kell gondolnunk, ám kétségtelen, hogy az olaj e rendszer kulcseleme, és egyelőre úgy tűnik, mint ilyen nem is helyettesíthető.

Ha a rendszerszintű összeomlást akarjuk szemléltetni, egy hálót kell elképzelni, amelyben a szemek időnként elpattannak, de abban a pillanatban megjelenik a karbantartórészleg és vagy helyre hozza a hibát vagy új szemekkel helyettesíti a kiesett csomópontokat. Addig, amíg a bomlás és a helyreállítás arányban áll egymással, egyfajta mozgó, változó egyensúlyról beszélhetünk, amit persze a kiesett hálószemek környezetében ettől még érezhetünk komoly válságnak, vagy egyenesen összeomlásnak. Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy a bomlás üteme meghaladja a helyettesítés vagy a karbantartás ütemét, az összeomlás rendszerszintűvé válik. Mindez szükségszerűen jelenti az adott háló által meghatározott világ végét. A rendszerszintű összeomlás lényege nem annak mértékében ragadható meg, hanem következményében, azaz abban, hogy a régi egyensúly már nem állhat helyre. A jelenlegi helyzetben már túlléptünk ezen a billenési ponton. A rendszerszerű összeomlást azért nem érzékeljük, mert bár egyre több csomópont foszlik szét, egyre több helyen hull darabokra a háló, egyre komolyabb és komolyabb változások figyelmeztetnek a közeledő átalakulásra, van egy olyan általános helyettesítőnk, amely még alkalmas arra, hogy a létfeltételeinket jelentő csomópontokat fenntartsa, illetve ha itt történik valamilyen sérülés (pl. lokálisan egy-egy természeti katasztrófa, technológiai baleset) azokat helyreállítsa. Ahhoz azonban már most kevés, hogy a rendszer hossztávú stabilitását, illetve ennek lehetőségét megteremtse. Ez az „egyetemes” helyettesítő a kőolaj. És most, hogy a természeti rendszerek átalakulása (lásd még: a golfáramlat és a Mexikói-öböl) egyre nagyobb mértékben hat ránk, egyre nagyobb mennyiségre volna szükségünk belőle. Nos, az előjelek e téren elég lehangolóak. Úgy tűnik, hogy a kőolaj kitermelése nem fokozható. Látni kell, ez nem valamiféle energiaválság. Nem arról van szó, milyen üzemanyagot töltünk a gépjárműveinkbe, mivel világítunk, mivel fűtünk. A kérdés az, hogy mivel pótoljuk a felfeslő háló egyre gyorsabb ütemben széteső csomópontjait. Hogyan tudjuk az n dimenziós természeti térből kiemelkedett világunkat fenntartó háló szemeit újra fonni. Erre a jelenlegi tudásunk szerint csak az olaj ad lehetőséget. (Itt a bomlás mértékére és ütemére egyaránt tekintettel kell lennünk. Mondhatni: a méret a lényeg.) Az olajcsúcs, majd az ezt követően jelentkező olajhiány nem energetikai kérdés. Így aztán az energiaválság megoldása semmivel sem odázza el az összeomlást. Abban a pillanatban, amikor valamely területen a hálót nem sikerül befoltozni, a világunk szét fog esni. Nem apránként, hanem többé-kevésbé egyidejűleg. Nagyjából úgy, ahogy a háztáji gazdaságok világa szétesett cirka a tíz-tizenöt év alatt.

Elemzésünk itt körbe ért. Visszatértünk a címhez. A hálószemek ugyanis nem csak és nem is elsősorban az olaj segítségével pótolhatok. Hasonló eredményeket érhetnénk el bizonyos áldozatok árán, illetve energia- és tőkebefektetések révén is. Ehhez azonban be kellene látnunk, a folyamatok egyértelműen az összeomlás irányába futnak, s szinte valamennyi érintett területen túljutottak a billenési ponton. Magyarán: ahhoz, hogy felkészülhessünk a változásokra, el kellene hinnünk, hogy lesznek változások. E téren teljesen félrevezető tehetetlenségre és tartalékokra hivatkozni. Ha a rendszer tehetetlenségéből adódó időt, és a tartalékok nyújtotta lehetőségeket nem a csomópontok más módszer szerinti helyreállítására illetve pótlására használjuk fel, ha továbbra is az áram, gáz, vízvezeték, élelmiszeripari termékek világát akarjuk megmenteni, végzetünk szükségszerű és elkerülhetetlen lesz. Abban a pillanatban, amint a jelenlegi általános helyettesítőnkből nem marad elég ahhoz, hogy a szükséges pontokon beavatkozzunk, a világunk a semmibe hull majd. És természetesen ez sem az „armageddon”, csupán egy meglehetősen szűklátókörű, magát törvényen kívülállónak képzelő civilizáció teljes – és ha lesz egy kis szerencsénk – végleges bukása.

Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

Eddig inkább csak arról volt szó, hogy mi történik majd amíg ez a rendszer leépül. Arról, hogy az oroszok miatt gázkelepcében ülünk, hogy a fogyó olaj miatt az egész világ az olaj csapdájában vergődik, de arról ritkán szólunk, hogy mit tegyen egy kis közösség, vagy család. költözzön tán mindenki vidékre, Ezt úgysem lehet megtenni. Akkor mit eszünk szervezett élelmiszer-termelés híján? Vagy akár eljutunk-e valaha oda, hogy nem lesz szervezett élelmiszer-ellátás?

A Kairosz kiadó magyarul is kiadta David Korten egy új művét. A korábban megjelent Tőkés társaságok világuralma is gondolatébresztő mű volt, a mostani még nikább aktuális.

A Magyar Nemzetstratégia második kötete számos szakértő munkájának eredménye, mely magába foglal egy palettát a jogra vonatkozó elképzelésektől az oktatáson keresztül a gazdaságig.

Kutatóink az energetika-fenntartható gazdálkodás területén írtak cikket a könyvbe. A könyv szerkesztőjével egyeztetve jelentetjük meg ezt a kis helyreigazítást:

Az "Energia nélkül nem megy semmi" címmel közreadott cikk 3 szerző munkája. A második függelék az ártéri gazdálkodásról Molnár Géza, a harmadik függelék a lokalizált rendszerekről Szám Dorottya munkája. A megújuló energiaforrásokra vonatkozó adatok és számítások egy része a PTE Környezetfizika Tanszék és Német Béla tanszékvezető által végzett kutatásokból származik.

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

X