Közelgő események
  • Nincs közelgő esemény


TÖREDÉKEK A HOLNAPRÓL

Közel két és fél éve készült ez a kis írás, de szinte semmit sem vesztett időszerűségéből. Sőt!
(Az írás a szerencsi - tervezett - biomassza-erőműről szól - a szerk., hzs)
Végiggondolva mindazt, ami a korábbi időszakokban a biomassza erőműről elhangzott, a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, a legalapvetőbb tévedés, hogy ez a kérdés csupán a világörökségről, a tokaji borról szól.
Sokkal többről van szó.
Ebben az erőműben mezőgazdasági hulladékot, azaz bálázott szalmát, kukoricaszárat és emellett energiafüvet fognak majd elégetni. Ha valaki ismeri a terület múltját, ismeri a természeti adottságait, pontosan tudja: ez a vidék e hulladékokból nem teremne felesleget. Az erőmű 60-80 km-es körzetében, ahonnan be kell majd szállítani a tüzelőanyagot, jobbára kedvezőtlen termőhelyi adottságú területek fekszenek, ahol az intenzív mezőgazdálkodásnak soha nem volt nagy hagyománya és sikere, ahol az országos termésátlagokat csak négy-ötszörös befektetés mellett lehet megközelíteni, ahol sohasem a piac, mindig is a támogatás alakította és hizlalta a szántókat. Olyan tájról van szó, mely csak addig adott otthont és megélhetést lakóinak, amíg a szántók és a rétek, legelők aránya közel azonos volt, és a gazdálkodás tengelyében az állattartás állt. Ha valaki végigjárja e vidék falvait, felidézni a régi emlékeket, olyan helyeken, ahol ma már csak a televízióban látni tehenet, két, három csordáról, több ezer marháról tud az emlékezet. Ezek az állatok eltűntek, és eltűntek a falvakból az emberek is. Csak az öregek őrzik még az emlékeket, mert hovatovább e vidéken mást megőrizni már nemigen lehet. Nem, mert nincs, s ami van, azt gyakran viszik el mások. Kik csupán megélhetésük ürügyén, a napi adag kenyérre, borra, pálinkára fordítva, kik kisebb-nagyobb haszon reményében.
Ha végigtekintünk a táj történetén, láthatjuk, az intenzív mezőgazdaság kialakítása és fenntartása itt nem sikertörténet. Amíg a mezőgazdaság tengelyében az állattartás állt, a falvak népessége nőtt, lakói gyarapodtak, a vidék a megye éléskamrája volt. Aztán más szelek kezdtek fújdogálni. A kisebb gazdaságokat nagyobb, „versenyképesebb” egységekbe kényszeríttették, az állattartás fokozatosan háttérbe szorult, a mezőgazdaság nem az igényekhez, hanem a politikai, gazdaságpolitikai változásokhoz igazodott, melyet a mindenkori támogatási rendszer közvetített az egyesüléssel fogyatkozó, s egyben dagadozó szövetkezetek számára. A táj népessége, mondhatni, a lábával szavazott a változások ellen. Az intenzív mezőgazdaságra való áttérés e vidéken nagyobb vérveszteséggel járt, mint az I. és a II. világháború együttvéve (ideértve Trianont is, mert a Bodrogközt az is sújtotta), s mára az éléskamrából hátrányos helyzetű öregekotthona lett. De ez a kérdésnek csupán az egyik oldala. A másik oldal ettől sokkal sötétebb, sokkal fenyegetőbb. És elsősorban azokat fenyegeti, akik a városokban élnek…
Gondolják csak végig, mi történt eközben a környező városokban, legyen szó Szerencsről, Sárospatakról, Sátoraljaújhelyről vagy épp Tokajról. Az emberek a folyamat elején azt ették, amit a környező vidék lakossága megtermelt. Az élelem nagy része a falvakból származott. Aztán lassan változni kezdett a helyzet. Eleinte csak egy megyei elosztóhálózat nőtt ki a semmiből. A tejet összeszedték, elvitték Miskolcra a tejgyárba, s onnan került vissza az üzletekbe. Hasonlókép járt a hús, a zöldség. Egyre többet és többet utazott, hogy a városi emberek asztalára kerülhessen. Most ott tartunk, hogy a tej példának okáért a nálunk „sokkal kedvezőbb” mezőgazdasági adottságokkal rendelkező Szlovákiából kerül a TESCO polcaira, a tejtermékek jönnek Hollandiából, Dániából; a hús szintúgy, néha még Dél-Amerikából is. 
És hogy mi ebben a fenyegető?
Ennek a folyamatnak az eredményeként ez a táj ma már képtelen ellátni élelemmel a környező városokat. Ha a „nagyellátórendszerek” összeomlanak, ha a TESCO, a Profi, a CORA és a többiek hirtelen arra eszmélnek, hogy többé nincs mivel, nincs min, nincs hol szállítani, a környék városaiban egyszerűen nem lesz mit enni, mert a vidék ma nem élelmet, hanem ipari nyersanyagot termel, még akkor is, ha ennek egy része élelmiszeripari nyersanyag. Ezen a napon minden városlakó arra fog ébredni, hogy nincs mit enni. És hiába indulnának el a falvakba, hiába próbálnák lesöpörni a padlást, mert a padlásokon sincs semmi, mert a falvak lakói sem maguknak termelik már az élelmiszert. Ők is ugyanazt a levesport, zacskós és konzervtermékeket használják, mint bárki más. Ha akadozni kezd a szállítás, ha az élelmiszeripar termékei nem jutnak időben a boltokba, e vidék lakói eleinte éhezni fognak, azután tömegesen fognak éhen halni. Olyan jövő vár e vidékre, melyet elképzelni sem lehet, és addig jó, amíg nem tudjuk elképzelni! Ellenkező esetben sikoltozva riadnánk fel éjjelente egyre nyugtalanabb álmainkból, s minden okunk meg volna erre.
De mi köze mindennek a biomassza erőműhöz?
Azok az emberek, akik a környező falvakban mezőgazdálkodással foglalkoznak, egyre kegyetlenebb választás előtt állnak. Vagy felhagynak a termeléssel, vagy idomulnak az agrárpolitika követelményeihez. Egyfajta élet-halál harc ez, melynek tétjét alig-alig lehet felfogni. Mindabból, amit a vidék kiszolgáltatottságáról elmondtunk, már sejteni lehet, nem csak a termelők életéről van itt szó. Ha az erőmű beindul, új igény keletkezik. Nem szalmára – mert ami szalma megterem, azt nagyrészt ma is felhasználják. Energiafűre! Megfelelő támogatás mellett az emberek nagy része a borotvaélen táncoló intenzív búza- és kukoricatermelés helyett örömmel vált majd a biztos piacot jelentő új termékre. A szántók helyén egyszerre csak megjelenik az energiafű. De nem csak a szántókon, szinte mindenütt, ahol csak el tudja szórni magvait. Árokpartokon, utak mentén, mezsgyéken, elhagyott kertekben, a szőlők sorközében, ahová csak eljuthat a szelek szárnyán, ahol meg tudnak kapaszkodni a gyökerei. Addig, amíg a városban arról álmodoznak, hogy az erőmű által termelt hőhulladékból majd fedett „jégpályauszodakorszerűfűtésirendszer” lesz, addig künn a földeken a művelt és műveletlen területeken lassan, de biztosan az energiafű hajtja uralma alá a tájat. Akinek vannak rétjei, jól tudja, milyen kilátástalan küzdelmet kell folytatnia a vizek hátán terjedő gyalogakáccal. A küzdelem nehéz, de nem teljesen eredménytelen. Szárzúzóval, többszöri kaszálással a legelő fenntartható. De ha energiafű lepi el, nincs az a kasza, amely megvédene tőle. Ő lesz az úr, ha tetszik, ha nem.
És most gondoljuk végig mi vár ránk, ha majd eljön az a nap, amikor egy Közel-keleti, vagy bármilyen más konfliktus okán egekbe szökő olajárak miatt összeomlik a szállítás, és nem érkezik meg a hús, a tej, a zöldség, a gyümölcs azokról a távoli helyekről, ahol ma megtermelik, feldolgozzák őket, miközben itt a vidéken köröskörül ipari nyersanyagot termelnek az emberek. Mi lesz a városlakókkal? Meg fogjuk tudni enni az energiafüvet? Lesz jószág, ami majd megeszi? Feltette valaki ezeket a kérdéseket?
Az erőmű kényszerpályára állítja e vidék egyre rosszabb helyzetben lévő mezőgazdaságát. E kényszerpálya végén az élelemtermelésnek egyetlen feltétele sem lesz meg. Nem lesz ember, aki tudja, mit kell tenni, de ha lenne, nem lesz eszköze sem a termeléshez, sem a feldolgozáshoz. Lehet, hogy vetni tudunk majd, de enni már nem. Ahogy az egyik kenézlei vén mondta volt dédunokájának. „Szörnyű sorsotok lesz fiam! A küszöb elé is vetni fogtok, mégis éhen haltok.”
Azzal vádolnak bennünket, hogy csak tiltakozni tudunk. Tiltakozni a haladás ellen. Nos, ha az ember látja, hogy a szakadék felé menetelünk, a „haladás” ellen igenis tiltakozni kell. Mert nem azok a jótét lelkek fognak beleesni abba a szakadékba, akik e haladás új és új csodáival megajándékoznak bennünket, hanem mi, akik itt élünk ezen a tájon. Ha valaki nekünk akar jót, abban kellene segítenie, hogy a környező vidék újra alkalmas legyen élelemtermelésre, hogy e hátrányos helyzetű öregekotthona ismét éléskamrává válhasson. Az erőmű nem hogy nem segít ebben, de tovább hajszol bennünket abban a zsákutcában, ahol jelenleg is menetelünk.
Ez a vita nem az erőműről, nem a világörökségről, nem a tokaji borról szól, hanem a holnapról. Nem arról, hogy hány ember fog ma munkát kapni, hanem hogy hány fog holnap éhen halni. Ha továbbmegyünk ezen az úton, a nem is olyan távoli jövőben, éhező gyermekeink sírását hallgatva, nem lesz választásunk. Megmutathatjuk nekik az erőművet, a rekreációs központokat és a haladás számtalan más csodáját, amelyek akkor már a szó szoros értelmében a kenyeret veszik ki a kezünkből.
Nem lenne szabad tovább mennünk ezen az úton! Egyetlen lépést sem volna szabad megtennünk. Nem lenne szabad építenünk semmit! Sem erőművet, sem autópályát, sem gátat, sem víztározót, de még egyetlen épületet sem. Semmit! Meg kellene állnunk, mélyen önmagunkba néznünk, és aztán minden erőnket, energiánkat, erőforrásunkat arra kellene fordítanunk, hogy visszaadjuk e vidék termőképességét. Erőt, energiát pedig ehhez nem erőművekből, s az azokat tápláló energianövényekből, csakis önmagunkból meríthetünk.


Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

Eddig inkább csak arról volt szó, hogy mi történik majd amíg ez a rendszer leépül. Arról, hogy az oroszok miatt gázkelepcében ülünk, hogy a fogyó olaj miatt az egész világ az olaj csapdájában vergődik, de arról ritkán szólunk, hogy mit tegyen egy kis közösség, vagy család. költözzön tán mindenki vidékre, Ezt úgysem lehet megtenni. Akkor mit eszünk szervezett élelmiszer-termelés híján? Vagy akár eljutunk-e valaha oda, hogy nem lesz szervezett élelmiszer-ellátás?

A Kairosz kiadó magyarul is kiadta David Korten egy új művét. A korábban megjelent Tőkés társaságok világuralma is gondolatébresztő mű volt, a mostani még nikább aktuális.

A Magyar Nemzetstratégia második kötete számos szakértő munkájának eredménye, mely magába foglal egy palettát a jogra vonatkozó elképzelésektől az oktatáson keresztül a gazdaságig.

Kutatóink az energetika-fenntartható gazdálkodás területén írtak cikket a könyvbe. A könyv szerkesztőjével egyeztetve jelentetjük meg ezt a kis helyreigazítást:

Az "Energia nélkül nem megy semmi" címmel közreadott cikk 3 szerző munkája. A második függelék az ártéri gazdálkodásról Molnár Géza, a harmadik függelék a lokalizált rendszerekről Szám Dorottya munkája. A megújuló energiaforrásokra vonatkozó adatok és számítások egy része a PTE Környezetfizika Tanszék és Német Béla tanszékvezető által végzett kutatásokból származik.

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

X