Válságenyhítés, avagy pár perccel éjfél előtt… I. rész

1 Felvezetés

Az alábbi elemzéssel egyfelől általános és közérthető, de legalábbis megvitatható keretek közé szeretnénk illeszteni a válságról alkotott képünket. Ahogy Hetesi Zsolt szokott fogalmazni előadásain: ha arra kényszerülünk, hogy kiugorjunk a zuhanó repülőgépből, nem árt tudnunk, milyen körülmények közé is érkezünk. Ugyanakkor a korábbi elemzések során a megoldás lehetetlenségére összpontosítottunk, ami Pásztor Attila barátom szavaival élve: nem erősíti a morált. Itt tehát az elemzést egy olyan megfontolásra érdemes megoldási javaslattal egészítettük ki, mely szerkezeten kívüli megoldást jelent ugyan, de a szerkezeten belülről is értékelhető, mindenképpen közösségi jellegű, s leginkább a különféle mezsgyékhez, gyepükhöz, szegélyekhez hasonlítható. Azt persze nem állítjuk, hogy megtaláltuk a válság biztos ellenszerét. Vékony szalmaszálról van szó, mely keveseket bír csak meg, de a semminél ez is több. Csak tenni kellene érte…

2 Általános válság, vagy pillanatnyi megtorpanás

Helyzetünk bizonytalan. Ám ez nem tudás- vagy ismerethiány következménye, sokkal inkább a természetben zajló folyamatok jellemzője. Csapdába estünk. A dolgok túl gyorsan változnak körülöttünk, s biztosnak tűnő megoldásaink sorra kudarcot vallanak. Olyan helyzetbe kerültünk, mint a szolgálatba szegődött mesebeli ifjú, kinek a lánya kezét ígérte a gazda, ám menetközben meggondolta magát. S mivel a dolgos kézre szüksége volt, nem vallott színt, csak halogatta a kézfogót. Először aratás utánra tűzték ki a lakodalmat, hisz búza, s kenyér nélkül ugyan hogy tartanák jól a vendégsereget. Mire meglett az új kenyér, elfogyott a bor, várni kellett a szüretre. Mire az újbor kiforrt, eljött a torok ideje, ésszerűnek látszott tehát megvárni a disznóölést, hogy hús is kerülhessen az asztalra. Ekkor azonban friss gyümölcs hiányzott a lakomához. S mire eljött a május s beérett a cseresznye, az eper, a meggy, erősen megfogyatkozott a búza, s kezdődhetett minden elölről. — S pont így esik velünk is. Ha megoldunk egy problémát, rögtön beleütközünk a következőbe: megvédjük a földeket az árvíztől, ám rögtön ott a belvíz, melyek lefolyását épp a gátak akadályozzák. S a belvíz után jellemzően jön az aszály, de addigra a víz éppúgy elfogyott, mint példázatunkban gyümölcsérésre a búza. Egyik gond hozza maga után a másikat, s ha mi lépésről lépésre keressük a megoldást, egyre komolyabb és komolyabb veszélyekkel, katasztrófákkal kell szembe néznünk. Megoldási kísérleteink rendre fokozzák a nehézségeinket. Fokozzák, hisz a hirtelen váltások készületlenül érnek bennünket, részben mert kísérleteink hátterében az a téves előfeltevés áll, hogy egy összetett válság elemei külön-külön is kezelhetőek. Esküvő azonban csak akkor lehet, ha előre felkészülünk, s mindenből tartalékoljuk a szükséges mennyiséget, azaz, ha a problémákat nem elkülönülten, hanem összefüggéseikben vizsgáljuk. A vízkár, azaz az ár- és belvíz, illetve az aszály külön-külön nem kezelhető. Minden erre irányuló tevékenység félrevisz és csak a veszélyek és a káros következmények fokozására alkalmas. Meg kell értenünk, hogy a jelenségek hátterében nem a víz bősége (ár- és belvíz), illetve hiánya (aszály) áll, hanem a vízháztartás felborulása, a rendszer egyre növekvő lengése, s a megoldási javaslatokat e kérdés köré csoportosítva kell megkeresnünk. Erre azonban jelen helyzetben még csak kíséreltek sem történtek. Éppúgy, mint a mesében. Előbb az aratás — védekezzünk az ár ellen; aztán a szüret — nyakunkon a belvíz; majd a disznótor — itt az aszály, s utána vissza az ördögi kör elejére. Mindez természetesen nem csak erre az egy kérdéskörre igaz, de újabb példák számbavétele helyett vizsgáljuk meg más nézőpontból a kérdést.

A válság megoldása nem elsősorban az ítélő képességünkön múlik. A felmerülő problémák sajátos szerkezete gyakran kizár bizonyos lehetőségeket. Ha elvezetjük a folyókon érkező árhullámot, illetve a vízbő időszakok vizét, szárazság idején már nem tudunk vizet visszatartani, mert amiből nincs, abból nem lehet. Egy-egy árvíz idején akár 2-4000 m3-nyi víz is elfolyhat a Tiszán másodpercenként, ám senkinek eszébe sem jut, hogy ezt nem volna szabad elpazarolni, mert a nyári 80 m3/s-nyi vízhozamból már nem lehet vizet visszatartani. Az árvíz elleni védelem kizárja, hogy védekezni tudjuk az aszály ellen. Tél végén, amikor a homokhátságon összefut az olvadó hólé, csatornák gyűjtik össze, s vezetik el a Dunába illetve a Tiszába, hogy a nehézgépek súlyát elbírja a föld. Nyárra nyoma sem marad a víznek, s lassan odajutunk, hogy az akác is kiszárad a homokon. Itt a belvíz elleni védekezés akadályoz meg abban, hogy elhárítsuk az aszálykárokat. Ugyanilyen szerkezetben megnyilvánuló irányítások szabhatják meg lépteinket az élet más területein. Egy-egy mozzanat önmagában még kezelhetőnek tűnik, de összességében már nem az. S e káoszból nincs kivezető út. Ha a válságot nem elemeire bontva, hanem összességében szemléljük, egyértelműen látszik, nincs kiút. Az összeomlást csak akkor kerülhetnénk el, ha a növekedés folytatható lenne. A gazdasági növekedés, és ehhez kapcsoltan, a fejlődés, — mely alatt itt elsősorban a lehetőségek bővülését értjük, függetlenül attól, hogy hatékonyabb, avagy számosabb eszköz segítségével érjük el azt —, nem választás kérdése. Olyan kényszerről van szó, mely a rendszer szerkezetéből, felépülésének és fennmaradásának törvényszerűségéből következik. E törvény éppoly megkerülhetetlen, mint általában a természeti törvények. Hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat. Ugyanakkor azt is látni kell: véges rendszerben nem lehetséges végtelen növekedés. A társadalmi-gazdasági szerkezet végtelen növekedésre berendezkedett szerkezete szükségszerűen össze fog omlani. A kérdés csak az, mikor és hogyan. Az emberiségnek — s benne önmagunknak is — létkérdése, hogy e mikorra s hogyanra pontos választ adjon vagy kapjon. Igazán lényeges megoldási javaslatok csak ez esetben várhatók. Azt persze nem állítjuk, hogy e két kérdés tekintetében többet tudnánk, vagy inkább sejtenénk, mit a témával foglalkozók többsége, ennek ellenére, vagy épp ezért, egy gondolatkísérletre hívjuk az olvasót. Járja velünk végig a válság megismeréséhez és néhány lehetséges megoldáshoz vezető utat. Kezdjük rögtön az elején, és vizsgáljuk meg a szerkezetben megnyilvánuló irányítás és a növekedési kényszer összefüggéseit.

2.1 Növekedési kényszer — avagy a rák és az ismerethiány

Konrád Lorenz szerint napjaink elővárosai úgy viszonyulnak a történelmi városmagokhoz, ahogyan a rákos sejt viszonyul az egészséges szervekhez. A rákos sejt — mint írja — abban különbözik az egészségestől, hogy nem állnak a rendelkezésére a szervezet együttműködő rendszerébe való beilleszkedéshez szükséges ismeretek. A rák ebből a nézőpontból egyszerű ismerethiány. Ha e párhuzamot a jelenlegi társadalmi szerkezetre, az emberi közösségre, a civilizáció egészére alkalmazzuk, három apróságra figyelhetünk fel.

1. nem két egymástól elkülönült rendszer szerepel az élet sajátos kérdés-felelet játékában, hanem egy adott rendszer ugyan független, mégis egymással szerteágazó kapcsolatban álló eleme. E kapcsolat maga is hálózatot, gráfot alkot, melynek minden pontján állandó és folyamatos ismeretcsere zajlik.
2. az egyes alkotóelemek felől vizsgálódva nem érthető meg és nem fogható sem a kapcsolatrendszer, sem a fent vázolt ismeret- (és persze anyag- és energia)csere.
3. az ismerethiány, a kapcsolat zavarai a két rendszer elidegenedését okozzák. Az ismerethiány következményeként az egyik alrendszer képtelen felismerni, hogy ő maga nem önálló, nem valahonnan kiemelkedett rendszer, csupán az adott zárt tér együttműködő alrendszereinek egyike. Az elidegenedés az együttműködés felbomlását okozza

E három mozzanat vezet el bennünket az ismerethiányon át növekedési kényszerhez. Nézzük meg, hogyan?

2.1.1 A betegség — külső támadás, avagy belső szabályozó?

A földi élet zárt alrendszerei közötti kommunikáció egyik lehetséges példái a különféle betegségek. Az egyén felől vizsgálódva ezek az adott egyed, vagy személy elleni támadások. A támadó a kórokozó, mely az esetek egy részében el is pusztíthatja a védekezésre képtelen, gyenge betegeket. A rendszer egésze felől vizsgálódva azonban egészen másról van szó. Az adott betegség egy kérdésnek tekinthető, melyre különböző válaszok születnek. Az érintettek túlnyomórésze általában észre sem veszi a fertőzést. A válasz, a „kórokozó”, illetve hatásainak kivédése, kiiktatása magától értetődő, ösztönszerű folyamat, melynek nincs a külső szemlélő számára érzékelhető jele.

A betegek másik csoportjánál a válasz bizonytalan. A kórokozó a beteg szervezetében elszaporodik, és számos jól érzékelhető tünetet okoz. Ez esetben szokás megbetegedésről beszélnünk. A betegség lefolyása különböző lehet. Az esetek nagyobb részében mindenféle szövődmény nélküli gyógyulás tanúi lehetünk. Van azonban a betegnek egy jól meghatározható köre, akik a fertőzés követően újabb betegségekbe esnek, esetleg maradandó fogyatékosságot szereznek.

A harmadik kör, akik a fertőzés következtében életüket vesztik.

A fertőzéseknél, illetve a hasonló jellegű megbetegedéseknél e hármas válaszrendszer jelenik meg, csupán az arányok változhatnak az egyes „kórokozók” esetében. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy amíg az alrendszerek és a rendszer egésze közötti kapcsolatban nem jelenik meg az ismerethiány, mindhárom válasz bár más-más következményekkel jár, önmagában helyes. A rendszer egésze e válaszok egyikét sem sínyli meg, egyik sem okoz sérülést.

Az elkülönülés ott s akkor jelenhet meg, ahol, és amikor a betegséget észlelő rendszerelemek — adott esetben az emberek — a betegséget hibás válaszként azonosítják. Amikor az ember eljut e felismerésig, megjelenik a társadalomban a gyógyítás iránti igény. Ez az igény azonban még nem szükségszerűen vezet szembenálláshoz, illetve az együttműködés felrúgásához. A gyógyuláshoz vezető út első lépése a helyes kérdésfelvetés. Amíg a társadalom nem azt vizsgálja, hogy a beteg egyedek miért, hanem azt, hogy az egészségesek miért nem betegedtek meg, még maradunk a természet adta keretek között. A betegség ugyanis egy olyan tényező, mely az alrendszer elemeinek és a rendszer összességének egészségi állapotát javítja nem kis részben a sérülékeny, az adott „kórokozóra” érzékeny egyedek selejtezése útján. A gond akkor kezdődik, amikor az alrendszer az egyedek felől vizsgálódva azt kérdezi, a betegek mitől betegedtek meg. A „kórokozó” ebben az összefüggésben már nem, mint szabályzó elem, hanem mint külső támadó jelenik meg, s a cél nem a megfelelő válasz keresése, azaz a további együttműködés, hanem a támadás elleni védekezés, ami a rendszer egésze szempontjából már ellenműködés. Az ellenműködés azonban sajátos szervezeti kereteket követel meg. Addig, amíg az adott emberi közösség különféle rítusokkal igyekszik megkönnyíteni az adott személyre szóló veszteséget, s a gyógyítás a természetes rendszerrel való együttműködés keretei között maradva az általános erőnlét és egészség javítására törekszik, a gyógyítás megmarad az adott társadalom életmódjának szintjén. Magyarán szólva azok az emberek maradnak egészségesek, akik a természetes rendszer szempontjából megfelelő módon élnek. A városokban összezsúfolt tömegek e szempontból szükségszerűen betegebbek, mint a falvak népe. Fel kell azonban itt hívni a figyelmet arra, hogy a falu és a város között ebben az értelemben alapvető életmódbeli különbséget kell tételeznünk, nem pedig különböző méretet. Ebben az értelemben ma már nincsenek falvak, a vidéki településeken is általános a városi életmód.

Amikor az emberi társadalom védekezni kezd a betegségekkel szemben, zavar támad az alrendszerek közötti kapcsolatban. E zavar az együttműködés megbomlásában érhető tetten. A betegség, mint az adott életmód büntetése elsősorban a túlhasználat fékezésére, a túlszaporodás lehetőségének korlátozására szolgál. Az adott térben összezsúfolt egyedek — legyen szó akár állatról, akár emberről — elvesztik ellenálló képességüket, könnyebben betegednek meg, és nehezebben gyógyulnak, jellemzőbbek lesznek a szövődmények és a halálos kimenetelű betegségek. Az adott populáció, illetve társadalom szempontjából a helyes válasz az életmódváltás lenne. Csakhogy az adott életmódot éppen a társadalmi szerkezet kényszeríti ki. A szerkezetben megnyilvánuló irányítás még helyes felismerés esetén is megakadályozza az embereket abban, hogy sikerrel változtassák meg életmódjukat. Szemléletes példái e jelenségnek a ma népbetegségnek számító kórcsoportok a magas vérnyomástól a cukorbetegségen át a különféle gerincbántalmakig. Ezek a betegségek az orvostudomány szempontjából gyógyíthatatlannak számítanak, holott a legtöbb esetben valamennyire gyógyírt jelenthetne az életmód- és étrendváltás. Látni kell azonban azt is, hogy e problémára is létezik a rendszer szerkezetéből következő válasz, a konditerem, a „makrobiotikus diéta”, s a különböző étrend kiegészítők formájában.

Ha általánosságban modellezni akarnánk az adott kérdésben a két alrendszer, illetve a rendszer egésze s alrendszerei között folyó kapcsolatokban beálló változásokat a következőkre kell felhívni a figyelmet. A rendszer egészéből érkező szabályozó folyamatokat, korlátozást, illetve önkorlátozásra irányuló jelzést az adott alrendszer, jelen esetben a társadalom, támadásként érzékeli, és a kivédésére törekszik. Ennek érdekében létrehoz egy alrendszert, a gyógyászatot (medicinát), mely felkészül az adott hatások kivédésére. Ahhoz azonban, hogy az adott alrendszer fennmaradhasson, folyamatos, mégpedig folyamatosan növekvő energiára van szüksége. Egyrészt, mert a párbeszéd e szinten nem áll meg, és a kivédett vélt támadások helyett újabb egészségügyi gondok jelentkeznek, másrészt mert attól a perctől kezdve, hogy az adott alrendszer életre kelt, neki is megvannak a sajátos törvényszerűségei, végső soron fenn akar maradni. E pillanattól kezdve a rendszer nem a probléma megoldására, hanem a folyamatos védekezésre rendezkedik be. Az adott alrendszer egyre összetettebb lesz, újabb alrendszert, alrendszereket hív életre (először kettéválik orvoslásra és gyógyszeriparra, aztán további specializációk sora következik). S természetesen ezer szállal kapcsolódik a társadalom más szintjein, más kérdések, természeti hatások kivédésre létrehozott alrendszerekkel.

E példa szépen rávilágít miért is beszélünk növekedési kényszerről. A jelen pillanatban a medicina összeomlása (szándékosan nem beszélünk egészségügyről, mert itt nem az egészég elérése a cél, hanem a betegségek folyamatos kezelése) azt jelentené, hogy e téren semmi sem állna a természetes szabályzó folyamatok útjába. A medicina közbeiktatása alapvetően változtatja meg a rendszer alrendszer kapcsolatát. Természetes körülmények között a betegség csak azokat érinti, akik valamilyen szempontból hibás kód alapján léteznek. Az oltások, szűrések azonban mindenkit egyformán érintenek. Az alrendszer közbeiktatása gyakorlatilag odavezet, hogy valamennyi ember eleve hibás válaszokat ad a rendszerek jelzéseire. Az ismerethiány általánossá válik. E jelenséget igen jól példázza az allergia, melynek kiváltó oka – álláspontunk szerint – a rendszerszintű ismeretcsere zavaraiban keresendő, s lényegtelen, hogy az egyének esetében milyen anyagok váltanak ki immunválaszt. A társadalmi szerkezet azonban itt is félreértelmezi a jelenséget. Kétségtelen, hogy a tényleges kórlefolyás sok esetben meghatározott anyaghoz, állati szőrhöz, poratkához, növényi pollenhez köthető. Az immunrendszer viszonya ezekhez az anyagokhoz épp olyan, mint a medicina viszonya a betegségekhez. Jelenlétüket támadásként érzékeli és védekezni kezd ellenük. E védekezés járvány méreteket ölthet, és tömegeket von ki a társadalmi életből, miért is a jelenséget társadalmi szinten is kezelni kell. A medicinán belül megjelenik egy új alrendszer. Ennek első dolga, osztályozni a kiváltó anyagokat, meghatározni, melyikük felelős a legtöbb kóresetért, és megkezdődhet az ellene folytatott harc. E folyamat révén vált első számú közellenséggé a parlagfű.

2.1.2 Hatás, ellenhatás — kommunikációs zavarok és az árvíz

A parlagfű elleni harc jól szemlélteti a jelzett ismerethiány valamennyi jellegzetességét. Ha vissza is lehetne szorítani, az sem jelentené az allergia végét, csupán belső arányainak megváltozását. Semmivel sem lenne kevesebb a megbetegedések száma. Ám az adott esetben nem is ez a cél. A parlagfű elleni küzdelem egy új alrendszert hívott életre, illetve új értelmet adott már meglévő, de jelentéktelen alrendszernek. (Nevezzük ezt a példa kedvéért növényvédelmi állomásnak.) Tehát a rendszerszintű válaszban szó sincs a parlagfű visszaszorításáról. Ehhez ugyanis egyfelől nem kellene tennünk semmit, másfelől a mezőgazdaság szerkezetét kellene átalakítani. A parlagfű ugyanis csak a bolygatott, sérült, szerkezetétől megfosztott területeket borítja el. Egészséges talajszerkezetben a bolygatás felhagyás után néhány éven belül visszaszorul. Az irtása, a nehézgépekkel történő kaszálás, tárcsázás tehát épphogy nem visszaszorítja, ellenkezőleg, folyamatosan újjáteremti élőhelyét. A hibás válasz mentén kialakuló új alrendszer így folyamatosan életben tartja saját magát, a nélkül, hogy az alaphelyzeten, mely életre hívta, javítani tudna.

Röviden összefoglalva a lényeget a növekedési kényszer kettős gyökerű, de mindkét mozzanat a rendszer-alrendszer kapcsolathálózat működési zavaraira vezethető vissza.

A társadalmi-gazdasági berendezkedésünk — egy ponton túl, a természetes rendszerek visszacsatolásait és szabályzásait támadásként érzékelte és védekezni kezdett ellene. E védekezés olyan öngerjesztő folyamatot indított el, melynek egyik oldalán egyre erőteljesebb ellenhatások keletkeztek, másik oldalán pedig olyan alrendszerek alakultak ki, melyek képesek voltak kezelni az egyre növekvő erejű visszacsatolásokat is. Ehhez azonban a rendszernek folyamatosan növekednie kell. Még egyszer szeretnénk hangsúlyozni, mindez nem választás kérdése. Attól a perctől kezdve, hogy az ember egy folyó mentén töltésezte a laposokat, összekötötte ezeket a magaspartokkal, amelyeket korábban soha sem ért el az árvíz, kényszerpályára állította önmagát. Az összeszorított árhullámok magasabban tetőznek majd, így a gátakat folyamatosan emelni kell. Egészen a pontosan kiszámítható végig, az árvíz elleni védekezésre épített tájhasználat összeomlásáig. Az ellenhatások ugyanis csak addig kezelhetők, amíg a kívánt beavatkozások meg nem haladják a gazdaság teljesítőképességét. Ha végig nézzük a XIX-XX. század történetét, láthatjuk gazdasági növekedés, fokozatosan gazdagodó eszközállomány nélkül ez már réges-régen bekövetkezett volna. Mondhatnánk: egyetlen nagyobb XX. századi árvizet sem tudtunk volna kivédeni XIX. századi eszközökkel. Gazdasági növekedés nélkül a Tisza árvízvédelmi rendszere már összeomlott volna.


Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

Eddig inkább csak arról volt szó, hogy mi történik majd amíg ez a rendszer leépül. Arról, hogy az oroszok miatt gázkelepcében ülünk, hogy a fogyó olaj miatt az egész világ az olaj csapdájában vergődik, de arról ritkán szólunk, hogy mit tegyen egy kis közösség, vagy család. költözzön tán mindenki vidékre, Ezt úgysem lehet megtenni. Akkor mit eszünk szervezett élelmiszer-termelés híján? Vagy akár eljutunk-e valaha oda, hogy nem lesz szervezett élelmiszer-ellátás?

A Kairosz kiadó magyarul is kiadta David Korten egy új művét. A korábban megjelent Tőkés társaságok világuralma is gondolatébresztő mű volt, a mostani még nikább aktuális.

A Magyar Nemzetstratégia második kötete számos szakértő munkájának eredménye, mely magába foglal egy palettát a jogra vonatkozó elképzelésektől az oktatáson keresztül a gazdaságig.

Kutatóink az energetika-fenntartható gazdálkodás területén írtak cikket a könyvbe. A könyv szerkesztőjével egyeztetve jelentetjük meg ezt a kis helyreigazítást:

Az "Energia nélkül nem megy semmi" címmel közreadott cikk 3 szerző munkája. A második függelék az ártéri gazdálkodásról Molnár Géza, a harmadik függelék a lokalizált rendszerekről Szám Dorottya munkája. A megújuló energiaforrásokra vonatkozó adatok és számítások egy része a PTE Környezetfizika Tanszék és Német Béla tanszékvezető által végzett kutatásokból származik.

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

X