Válságenyhítés, avagy pár perccel éjfél előtt… II. rész

2.2 Helyzetértékelés

Ha a fentiek tükrében keresnénk valami általános, a jelenségek mélyén rejtőzködő okot, mely napjaink válságjelenségeinek oka, vagy magyarázata lehetne, két okot is megjelölhetnénk. Egyfelől a rendszerek közötti kapcsolatrendszer zavarai mind a társadalmi, mind a természeti vagy természetes rendszerekben szerkezetváltozásokkal jártak. Csakhogy amíg a társadalmi-gazdasági szerkezet növekedett, addig a természeti rendszerek leépültek. A rendszer leépülés súlyos következményekkel járt együtt. Ettől kezdve ugyanis már nem egyszerűen a félreértelmezett visszajelzések kezelése jelent megoldandó feladatot a társadalmi-gazdasági szerkezet számára. A természeti rendszerek szerkezete sajátos működést is jelent, mely lényegében a természeti adottságok kialakításában és fenntartásában öltött testet. A természetben — a rendszer egésze felől vizsgálódva — nem az alkalmazkodás jellemző. Még akkor sem, ha egy adott tájba, természeti rendszerbe idegen elem érkezik.

Ahhoz, hogy e tételt megközelíthessük, ki kell lépnünk jelenlegi időléptékünkből. A természet szempontjából e téren értelmetlen felvetni mikor is kezdődött el egy-egy táj kialakulásának folyamata. Ha volt valaha kezdet, akkor minden onnan indult ki. A rendszer valamennyi eleme, illetve annak tényleges előképe ott volt az első pillanatban, és ott lesz az utolsóban. Ez persze nem azt jelenti, hogy semmi sem változna, csupán azt, hogy a változások folyamatosak, állandóak és kölcsönösek. Ha egy konkrét tájat veszünk alapul, azt mondhatjuk: a talaj és az éghajlat határozza meg a növénytakarót, az éghajlat és a növénytakaró a talajt, s végezetül a talaj és a növénytakaró az éghajlatot, és a kör bezárul. E kölcsönös meghatározottságok első két pontja közismert, a növénytakaró és az éghajlat, az időjárás kapcsolata azonban néhány soros magyarázatot igényel. Köztudott, hogy a nyílt vízfelületek sajátos éghajlatot alakítanak ki. Ha ezt tudva végig gondoljuk, hogy egyetlen 20-25 méternyire megnövő lakótelepi fa „éghajlat módosító” hatása egy futballpálya nagyságú vízfelületével egyenértékű, s csak az a Tisza kétmillió hektárnyira tehető természetes növénytakaróját vesszük alapul, melynek 80-90%-a erdő volt, azt tapasztaljuk, hogy e természetes növényzet éghajlatra gyakorolt hatása összességében az óceánokéval vetekedett. Innen nézvést teljesen érthető e hármas meghatározottság. A táj egyes elemei egy az egyén felől nézvést felfoghatatlan együttműködésben alakították ki mindazt, amit a táj természeti adottságainak nevezhetünk. Ezek az adottságok folyamatosan változtak. Ahogy a rendszer építkezett, úgy mérsékelte a szélsőségeket, illesztette be működésébe a más alrendszerek, illetve magasabb szerveződési szintek hatásait. Mindezek összességeként a rendszer működése pontosabb lett, adottságai kedvezőbbé váltak. Persze a folyamatoknak megvannak a maga keretei, melyeket nem lehet átlépni. Az északi szél féltekénken nem hozhat tartósan meleget, míg a déli szél hideget. Az északi kitettségű területek hűvösebbek lesznek, ezen változtatni nem lehet, bár a hatás mérsékelhető. Egy fátlan pusztaságban, ahol szabadon rohanhat a vihar, nyilván hidegebb lesz, mint egy erdős vidéken, ahol a zárt növénytársulás a lombkoronaszint feletti térbe kényszeríti a szelet.

Hasonló a helyzet a vízzel is. Az Alföldünk nagyobb hányadát, a folyók ártereit, a nyírséget, a hajdúsági löszhátat, a homokhát északi, Kiskunfélegyháza, Jakabszállás, Solt feletti részét erdők borították, holott e területeken hiányzott az ehhez szükséges vízmennyiségnek majd a fele. Csakhogy a folyók árvizei évről évre ideszállították a szükséges vízmennyiséget. E hatás az ártereken közvetlenül is érzékelhető volt, míg a környező magaslatokra közvetve hathatott ki. A vízzel való gazdálkodás alakította ki az Alföld képét és természeti adottságait. E „gazdálkodást” az itt felépülő természeti rendszer alakította ki. Nem alkalmazkodásról van szó, hanem folyamatos fejlődésről, mely nemcsak mérsékelte a medence vízveszteségeit, de lehetőséget biztosított tartalékok képzésére is.

Akkor sem beszélhetünk alkalmazkodásról, ha valamely elem kívülről érkezik e rendszerbe. Az új elemek beilleszkedése szükségszerűen együtt jár a szerkezet megváltozásával, E szerkezeti változások azonban az esetek egy részében szinte érzékelhetetlenek. A rendszer a megváltozott keretek között is működőképes marad. Egészen más a helyzet, ha kulcselem sérül, esik ki. Ebben az esetben a megváltozott szerkezet kihathat a rendszerműködésre. Mint ahogy a Tisza esetében a XV-XVIII. század folyamán bekövetkezett változások, a folyóval együttműködő emberi társadalom s gazdaság kiesése a XIX század elejére a korábbi parkszerű ligetes táj helyén hihetetlenül gyorsan egy vadvízország kialakulásához vezetett.

A természeti rendszerek kapcsolathálójától elszakadó társadalom, illetve gazdaság tehát egyfelől a szabályzó jellegű visszacsatolások másfelől a rendszerműködési zavaraiból eredeztethető károk kivédésére hoz létre újabb és újabb alrendszereket. Ez a módszer azonban csak addig vezet eredményre, ameddig elég energia áll a rendelkezésre ahhoz, hogy ezek az alrendszerek kiépüljenek és növekedjenek. Abban a pillanatban, amint az energia ellátás akadozni kezd, a rendszer egésze sérül. Nagyon fontos látni, hogy e bonyolult hálózat egyetlen elemétől sem vonhatok el erőforrást, a nélkül, hogy ezzel az egész rendszer létét ne kockáztatnám.

Csak egy vázlatos példa a jelenség jobb megvilágítására. Ahhoz, hogy a rendszer összeomló természeti környezetben, azaz folyamatosan romló természeti adottságok mellett is fenn tudjon maradni, olyan arányban kell növekednie, amilyen arányban a természet összeomlik. Minél súlyosabb az „ökológiai válság”, annál jelentősebb gazdasági növekedésre van szükség. Mindkét folyamat exponenciálisan növekszik. Ez azt is jelenti, hogy a társadalmi-gazdasági szerkezet fenntartásához a népességnek is hasonló arányban kell növekednie. Csakhogy a gazdasági növekedést a végletekig fokozó fogyasztói társadalom népessége nem nő, hanem csökken. A természetes szaporulat csak olyan területeken növekszik, ahol az adott embercsoport a természeti rendszerek szabályozása alól már kiszakadt, de még nem jutott el a fogyasztói társadalomnak még az előszobájába sem. Azaz a túlnépesedett országok e rendszer sajátos humánerőforrás bányái. E humánerőforrás a jövő növekedésének társadalmi bázisa, vagy az elvándorlás folytán, mint a nyugati országok volt gyarmatai, vagy a fogyasztói társadalom importálása révén, mint pl. Kína esetében. Azt, hogy az adott esetben a fogyasztói társadalom humánerőforrás igénye ténylegesen kisebb, mint amit e túlnépesedett országok biztosítani tudnának, részletkérdés, és nem is biztos, hogy igaz. Egy erőforrás esetében ugyanis nem a készletek nagyságrendje a döntő, hanem a kitermelésük mértéke. Azaz a humánerőforrás esetében is az a döntő, hogy a társadalmi folyamatok milyen ütemben képesek pótolni a kieső fogyasztókat. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a népesség csökkenése nem tudatos választás, vagy szabályozás függvénye, hanem a fogyasztói lét szükségszerű következménye, azaz el fogja érni az importált humánerőforrást is, láthatjuk, hogy e sajátos kettősségre a rendszernek égető szüksége van. A népességbe való beavatkozás, a lakosságszámnak a „Föld eltartó képességéhez” való igazítása tehát épp olyan következményekkel járna, mintha bármely más erőforrástól zárnánk el hasonló arányban a rendszert. Nem mellesleg ez az elképzelés áll a népességszabályozás hátterében. magyarán, ha nem 7, hanem csak 1 milliárd ember élne a földön, kevesebb erőforrásra volna szükség. Csakhogy a népesség ilyen arányú csökkentése a rendszerműködésre épp oly hatással lenne, mintha mondjuk a rendelkezésre álló olajmennyiségét csökkentenénk a hetedére: abban a pillanatban összeomlana a rendszer.
A jelenlegi helyzet legbiztosabb pontja, hogy nincs többé elég energia és erőforrás a rendszer fennmaradásához szükséges növekedés fenntartásához. Úgy tűnik e téren Magyarországon, s a térség más államaiban is sajátos kísérlet folyik, mely során a gyakorlatban vizsgálhatjuk, milyen következményekkel jár egy-egy alrendszer leépítése. E kísérlet hatása azonban egyfelől hosszú távú, másfelől nem korlátozott. Hogy milyen következményekkel jár mindez, egyelőre nem világos. Látni kell azonban, hogy a természeti rendszerek működési zavarai már globális szinten is jelentkeznek. A rendszerlengés egyre jelentősebb, amivel egyre kevésbé tudunk mit kezdeni. Jól példázza mindezt az elmúlt napok időjárása. Azt hisszük, nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, példa nélkül álló eset volt a december 21-23 közötti időszak 30-40 fokos hőingadozása. Ma még úgy tűnik, e rendszerlengés nem veszélyezteti közvetlenül az élelmiszeripart. Ám egy két apróságra azért e téren sem ártana odafigyelni.

Az iparszerű mezőgazdaság minden tekintetben túlhasználatot jelent, melyet két ok miatt engedhetünk meg magunknak. Egyfelől, mert a nagy élelmiszerláncok révén a világ bármely tájáról behozhatunk élelmiszert, tehát nem függünk közvetlenül attól, amit megtermelünk. Másfelől, mert az iparszerű technológia pótolni tudja azokat az elemeket, melyek a természeti rendszerek összeomlása miatt hiányoznak a környezetünkből. E jelenségnek Magyarországon kettős következményei is lett. Egyrészt mindenütt megszűnt az élelemtermelés, másrészt az iparszerű mezőgazdálkodás egyre inkább a nyersanyag előállításra korlátozódik, a feldolgozás fokozatosan más országokba helyeződik át. Jelen körülmények között az élelmiszeriparunkra három komoly, tömeges éhhalálhoz vezető veszély leselkedik.

1. A tájhasználat összeomlása
2. A szállítás akadozása
3. A termelés ellehetetlenülése

2.2.1 A tájhasználat ellehetetlenülése

Tájhasználaton elsősorban a mezőgazdaság haszonvételeit értjük, de azon felül idetartozik minden olyan tevékenység illetve mozzanat, ami közvetve vagy közvetlenül a tájhoz kötődik, mint pl. az árvízi biztonság, vagy az utak, a közlekedés biztonsága. A természeti és társadalmi rendszerek fokozódó lengése közvetlenül is fenyegeti a tájhasználatot. E fenyegetések viszonylag kiszámítható formában jelentkeznek, legyen szó bár fagy- aszály-, ár-, vagy belvízkárról, s addig nem is jelentenek komoly fenyegetést, amíg van elég erőforrás az iparszerű mezőgazdasági fenntartására. Hosszútávon azonban a tájhasználat fenntarthatatlansága komolyan veszélyezteti megmaradásunkat. Ha ugyanis nem marad elég erőforrás a jelenlegi gazdálkodás folytatásához, ellehetetlenülő tájhasználat mellett a korábbi, hagyományos gazdálkodási formákhoz sem tudunk visszatérni. Ilyesformán a jövő záloga, hogy legalább részben sikerül-e megőrizni olyan tájhasználati elemeket, melyek elősegíthetik a gazdálkodás beilleszkedését az együttműködő természeti rendszerek keretei közé.

2.2.2 Akadozó szállítás

A nagytávolságokból történő szállítás jelentősége a helyi termékektől és termeléstől való függetlenségben ölt testet. Ebből fakadóan a szállítási nehézségek a helyben lévő lehetőségekre szorítják a fogyasztást. Önmagában ez sem tekinthető végzetes csapásnak, ám nagyon úgy tűnik, hogy a szállítás közvetlenül is kihat az iparszerű mezőgazdasági módszerekre, hisz a vegyszerek, műtrágyák tekintélyes részt nem lehet helyben előállítani, illetve a kisebb helyi feldolgozók megszűnése miatt a megtermelt alapanyagokat nem lehet szállítás nélkül értékesíteni. Az is látszik, hogy a szállítás akadozása és a tájhasználat ellehetetlenülése szorosan összefügghet, ilyen esetekben a szállítási nehézségek a vártnál sokkal súlyosabb következményekkel járhatnak.

Külön kell megemlékeznünk arról az esetről, ha a szállítás gyengélkedése az olajellátás zavaraiból következne be. Ebben a nem várt esetben mindez gyakorlatilag a teljes káoszt jelenthetné.

2.2.3 Az iparszerű mezőgazdaság vége

A jelenlegi gazdálkodási mód ellehetetlenülése nem egyszerűen ellátási zavarokat, hanem a társadalmi rendszer teljes összeomlását jelentené. A közvetlen kapcsolat a társadalom tagjai és az életterükként szolgáló táj között teljesen megszűnt. Napjainkban az emberek a társadalom valamely alrendszerén keresztül szerzik be az életben maradásukhoz nélkülözhetetlen jószágokat, az élelmet, az ivóvizet, a téli menedéket, a meleget, hogy csak a legalapvetőbbeket említsük. Az iparszerű mezőgazdaság talán az egyik legfontosabb alrendszer, és sajnos semmi mással nem helyettesíthető. Jelen körülmények között sem a tudás, sem az eszköz nem áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy az iparszerű technológiák hiányában tömegeket élelmezzünk. Mindez azt jelenti, hogy az iparszerű mezőgazdaság csődje nem ellátási zavarokhoz vezet. Ebben a nem várt esetben egyszerűen nem lesz élelem, nem lesz élelemtermelés. Néhány évtizednek el kell majd telnie, hogy a népsűrűség visszaessen, és az egymástól távol eső kis közösségek kísérletet tehessenek valamiféle földművelés visszahonosítására.

2.3 Összegzés

Társadalmi-, gazdasági berendezkedésünk sajátos felépítéséből következően nem nélkülözheti a gazdasági növekedést. A természetes szabályzófolyamatok, majd a természeti rendszerek működési zavaraiból, illetve összeomlásából következő jelenségek kivédésére kialakított alrendszerek már csak az egyre nagyobb számban és egyre erőteljesebben jelentkező hatás-visszahatás miatt is növekedni kényszerülnek, s ezzel párhuzamosan újabb és újabb egyre energiaigényesebb alrendszerekre van szükség. Helyzetünk csak addig maradhat szilárd, amíg e kényszerű növekedéshez elegendő üzemanyag áll rendelkezésünkre. Az olajcsúcs, az olaj kitermelésének várható vége azzal fenyeget, hogy képtelenek leszünk fenntartani ezeket az alrendszereket. Az erőforrásválság tulajdonképpen a növekedésre épülő rendszer általános válsága, melynek egyetlen létező megoldása, új korlátlan energiaforrás felfedezése és becsatornázása a rendszerbe. Olyasmire kell gondolni, amely egyik pillanatról a másikra ki tudja váltani az olajt, mégpedig a meglévő eszközpark lecserélése nélkül. Ugyanakkor ez a lehetőség is csak abban az esetben vezethet eredményre, ha ezzel párhuzamosan a Föld zárt rendszerét nyitottá tudjuk tenni, azaz kijutunk a világűrbe és elérhető közelségben lakható bolygókat találunk. Természetesen e két lehetőség nem zárható ki, ezzel együtt azt mondhatjuk, hogy jelenlegi ismereteink szerint a válságra nincs rendszerszintű megoldás. Teljesen mindegy, hogy milyen alrendszer sérülése folytán, de rövididőn belül várható a jelenlegi társadalmi, gazdasági szerkezet teljes összeomlása. (Vagy a Mars meghódítása, de azt hiszem, a mi szempontunkból ez tulajdonképpen mindegy.)


Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

Eddig inkább csak arról volt szó, hogy mi történik majd amíg ez a rendszer leépül. Arról, hogy az oroszok miatt gázkelepcében ülünk, hogy a fogyó olaj miatt az egész világ az olaj csapdájában vergődik, de arról ritkán szólunk, hogy mit tegyen egy kis közösség, vagy család. költözzön tán mindenki vidékre, Ezt úgysem lehet megtenni. Akkor mit eszünk szervezett élelmiszer-termelés híján? Vagy akár eljutunk-e valaha oda, hogy nem lesz szervezett élelmiszer-ellátás?

A Kairosz kiadó magyarul is kiadta David Korten egy új művét. A korábban megjelent Tőkés társaságok világuralma is gondolatébresztő mű volt, a mostani még nikább aktuális.

A Magyar Nemzetstratégia második kötete számos szakértő munkájának eredménye, mely magába foglal egy palettát a jogra vonatkozó elképzelésektől az oktatáson keresztül a gazdaságig.

Kutatóink az energetika-fenntartható gazdálkodás területén írtak cikket a könyvbe. A könyv szerkesztőjével egyeztetve jelentetjük meg ezt a kis helyreigazítást:

Az "Energia nélkül nem megy semmi" címmel közreadott cikk 3 szerző munkája. A második függelék az ártéri gazdálkodásról Molnár Géza, a harmadik függelék a lokalizált rendszerekről Szám Dorottya munkája. A megújuló energiaforrásokra vonatkozó adatok és számítások egy része a PTE Környezetfizika Tanszék és Német Béla tanszékvezető által végzett kutatásokból származik.

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

X