Közelgő események
  • Nincs közelgő esemény


Válságenyhítés, avagy pár perccel éjfél előtt… III. rész

3 Megoldási javaslatok

A természeti rendszereknek van egy sajátos jellegzetessége, a szegélyjelenség. Az egyes alrendszerek jól körülírható, pontosan érzékelhető határok között húzódnak meg, de a határokon túl, vagy épp a határterületeken jól megférnek olyan elemek, melyek példának okáért a szukcesszió korábbi fázisaihoz tartoztak. E rendszeren kívüli elemek tulajdonképpen nem tartoznak szorosan egyik alrendszerhez sem, ugyanakkor valamilyen formában mindkettőhöz, de akár többhöz is kötődnek. Ha egyik vagy másik alrendszert valamilyen sérülés éri, ezek az elemek elszaporodhatnak, és újra indíthatják a szukcesszió, a felépülés, az elnövényesedés folyamatát. A társadalmi rendszerben is folyamatosan jelen vannak ezek a szegélyjelenségek. Ilyennek kell látnunk a Vásárhelyi terv továbbfejlesztése során kidolgozott tájgazdálkodási javaslatokat is. A jelenlegi, még viszonylag állandó és hatékony rendszerműködés azonban nem engedte, hogy e javaslatok gyakorlati megvalósítását. Ugyanakkor ezek a javaslatok még a rendszer keretei között mozogtak. Be kell azonban látnunk, hogy iparszerű tájgazdálkodás nem létezik és nem is létezhet. Más keretek között kell keresni tehát a megoldást.

3.1 A fenntarthatóság előőrsei

Egy-egy természeti rendszer komoly működési zavaraként jelentkező természeti csapás, emberi beavatkozás vagy valamely más kiszámíthatatlan mozzanat lehetőséget ad a szegélybe szoruló növényeknek elburjánzására. Ilyennek tekinthetjük a felhagyott szántók parlagfüvesedését, vagy az ártéri legelők gyalogakácosodását. A parlagfüvet e megközelítésből az ember testfelületén ejtet sebek varasodásához hasonlíthatjuk. A két mozzanat ugyanarra az eredményre vezet. lehetővé teszi a sérült bőr, illetve talaj gyógyulását. Korábban már jeleztük, a folyamatos háborgatás újjáteremti a parlagfű létfeltételeit, ahogy a var lekaparása sem a gyógyulást segíti, ellenkezőleg. Felszaggatja a sebeket.

Ha a parlagfüvet mint szegélyjelenséget értelmezzük, kézenfekvő, hogy milyen válságkezelési lehetőségeink adódhatnak. Ehhez azonban látnunk kell, jelen társadalmi szerkezet keretei között a szegélyjelenségek általában tiltottak, a rendszer erőteljesen védekezik ellenük. E védekezés válság idején csökken. Nem csak azért, mert kevesebb erőforrás marad ezek elfojtására, hanem azért is, mert ilyenkor a rendszer egésze nyitottabb a változásokra, keresi saját megújulásának lehetőségét. Tulajdonképpen erre épített a Szövetség Az Élő Tiszáért vezérkara, amikor a Jövő nemzedékek képviseletének országgyűlési biztosának irodájával összefogva kísérletet tettek a Tisza mentén, a gazdálkodásban jelentkező „szegélyjelenségek” összefogására és támogatására. Az alábbiakban részben az itt kidolgozott elemekre épülve teszünk konkrét javaslatot egy válságenyhítő program kidolgozására.

A tényleges cselekvési terv felvázolása előtt előre kell bocsátanunk, nem rendszerszintű megoldásról van szó, hanem olyan szegélyjelenségről, amely lehetővé teszi, hogy az adott társadalmi, gazdasági szerkezet egyfajta átalakulását. A terv a fenti helyzetelemzésen alapul és arra épít, hogy az összeomlás elkerülhetetlen és rövidesen bekövetkezik. Ugyanakkor tartalmaz olyan elemekeit is, amelyek akkor is használhatóvá teszik a megoldást, ha ez az előfeltevés utóbb tévesnek bizonyul. A lényeg ez esetben, hogy a szegély vagy az egyik, vagy a másik alrendszerbe illeszkedve hosszútávon is fennmaradjon. Javaslatokkal épp ezért nem elégedhetünk meg, gyakorlati lépésekre van szükség.

3.2 Természetes táji elemek megtartása

A javaslat lényege, hogy valamilyen arányban tartsunk meg táji elemeket, ideértve a tájban élő embert is. E javaslat persze akkor érthető igazán, ha világosan látjuk, hogy jelenlegi életmódja mellett az ember nem a tájban, a tájból él, ami sajna messze nem ugyanaz. Ebből fakadóan egyetlen táji elemet sem képes megőrizni, valamennyit kénye, kedve szerint alakítja. Ugyanakkor az iparszerűvé tett táj már nem nyújt életlehetőséget a rajta élők számára. Amíg a társadalom növekvő szakaszban van, s a rendelkezésére álló energiaforrás korlátlannak, vagy legalábbis csak a távoli jövőben korlátozottnak tűnik, e jelenség megváltoztatására nincs lehetőség. Az erre irányuló javaslatok sorra süket fülekre találnak. Válság idején azonban fordulhat a széljárás. az alábbiakban felvázolandó javaslatunkat e halvány reményre alapozzuk.

3.2.1 Területi kompromisszum kialakítása

Azokon a területeken ahol az iparszerű mezőgazdaság tartósan nem jövedelmező, mélyártereken, hegy és dombvidéken stb. érdemes teret engedni egy a jelenlegitől eltérő gazdasági szerkezetnek. Azaz meg kell határozni olyan célterületeket, ahol maga az adott táj több szempontból is szegélynek tekinthető. E folyamat indításakor nagyon körültekintően kell eljárni. Egyfelől érdemes a helyi kezdeményezésekre építeni. Általában minden ilyen helyszínen ráakadhatunk ilyesmire, mert ezek a térségek leszakadóban vannak, ami vagy elvándorlásra, vagy kiútkeresésre (esetenként mindkettőre) készteti az embereket. Másfelől figyelni kell e kezdeményezések jellegére. Nem vehető számításban egyetlen olyan elképzelés sem, mely az iparszerű módszerekhez történő felzárkózást tűzi zászlajára. Azokra a programokra kell építeni, ahol célként jelenik meg egyfajta önellátás, társadalmi együttműködés, az adott tájba való illeszkedés, esetleg a természeti folyamatokkal való együttműködés igénye. Ezeket a területeket egyfajta mintaterületté kell tenni. Itt azonban nem engedhetünk meg semmiféle versenyt. A területi kompromisszumnak valamennyi számításba vehető kíséreltre ki kell terjednie. Ennek oka részben, hogy minden táj sajátos gazdálkodási formát követelne meg. Ettől viszont sokkal lényegesebb, hogy a megoldás csak akkor vezethet eredményre, ha az ország számos pontján kialakulhatnak ilyen társadalmi, gazdasági szegélyek. Az eltérő stratégiák, a megoldási javaslatok, illetve gyakorlatba ültetésük sokszínűsége növeli az esélyeinket. Emellett a jelenlegi tapasztalataink alapján első körben alig egy pár tucat kezdeményezéssel számolhatunk. (Holott nagyságrendekkel többre volna szükség!)

3.2.2 A szegély mintázata

A program leglényegesebb elemei:
1. A tájba illeszkedés
2. Önellátásra törekvés
3. Együttműködés
4. Teljes szerkezet kiépítésének igénye

3.2.2.1 A tájba illeszkedés

Minden tájnak megvan, vagy legalábbis megvolt a maga sajátos szerkezete. Itt olyan megoldásokra kell gondolnunk, melyek ehhez az egykori tájszerkezethez idomulnak és lehetővé teszik annak legalább részleges megújulását vagy megújítását. Dombvidéken ez lehet a kistáblás, 1ha alatti vagy akörüli szántók visszaállítása, a szegélyek, fasorok mezsgyék egykor volt rendszerének felelevenítése, a kaszálók, legelők, fáslegelők, gyümölcsösök, gyümölcsények visszaalakítása. Mindezt egyfajta természetvédelmi kezelésnek is tekinthetjük, hozzátéve, hogy a rendszer csak akkor marad működőképes, ha minden egyes eleméhez valamilyen tételes gazdasági haszonvételt tudunk hozzárendelni.

3.2.2.2 Önellátásra törekvés

A mezőgazdaság szerkezete átalakul, sőt e folyamat több helyen már be is fejeződött. Az új szerkezet lényege, hogy a termelő mindent piacra termel, és a saját fogyasztását a piacon vásárolt javakból elégíti ki. Ez a szerkezet jól működik, ha elegendő energiaforrás áll rendelkezésre. Itt sincs másról szó, minthogy egy újabb, energiaéhes, ám korlátlan növekedésre képes alrendszer alakul ki a társadalmi, gazdasági szerkezeten belül. Energiaválság esetén azonban ez a szerkezeti átalakulás kollektív öngyilkosság. Különösen, ha nem engedjük meg ezzel párhuzamosan, hogy az arra alkalmas helyeken fennmaradjanak a hagyományosnak tekinthető, akár nagyüzemi-háztáji gazdálkodásokra épül vegyes, akár a kisbirtokra épülő hagyományos gazdálkodási forrás. Szeretnénk jelezni, hogy bár a szerkezetben megnyilvánuló irányítás nagy úr, e kérdés főként a társadalmat, illetve a gazdálkodást irányító elit döntésén múlik. A szerkezet maga ennyi „szegélyjelenséget” még megengedne. Mindez azt is jelenti, hogy az önellátás lehetőségeinek léte vagy nem léte, elsődlegesen a szakma politika meghatározó személyiségeinek felelőssége.

Az önellátásra törekvést itt nem családi, hanem kisközösségi szinten kell érteni. Magába foglalja a közösségi munkák megszervezését, helyi piac létrehozását és fenntartását, nem is annyira helyszínnel, mint árukkal. Arra kell törekedni, hogy élelmiszer tekintetében a falvak teljesen önellátóak legyenek, s a feleslegből jusson a közeli kisvárosok piacára is. Mindez nem lehetetlen. Mondhatni csupán politikai akarat kérdése. A Szövet munkacsoportja áttekintette, milyen jogszabályi változásokra volna szükség ahhoz, hogy e rendszer működőképessé váljon. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy mindez létkérdés. Amennyiben egy leendő energiaválság miatt oly módon esnek szét az egyes gazdasági alrendszerek, hogy semmi sem marad, mi a helyükbe léphetne, az ebben az országban teljes káoszhoz és tömeges éhhalálhoz vezethet. S ez az adott esetben nem tréfa. Mindezt nagyon komolyan kellene vennie azoknak az embereknek, akik az ország vezetésére hivatottnak érzik magukat.

3.2.2.3 Együttműködés

A természet változásainak — mondhatni az evolúciónak a motorja a közfelfogással ellentétben nem a létért való küzdelem, vagy a harc az erőforrásokért. Ha valaki végiggondolja egy természeti rendszer felépítését, melyet jól modellez az ún. niche-elmélet, láthatja, hogy minden egyes betöltött ökológiai fülke (niche) számos új fülkét hoz létre. A lényeg ebben az esetben, hogy a rendszerbe illeszkedés új elemek létlehetőségét teremti meg. Ebből a szempontból helytelen az erőforrás kifejezés használata, mert itt nem a források felhasználásáról, hanem új lehetőségek megteremtéséről van szó. A működés alapja nem valamiféle vetélkedés, harc, hanem a rendszerszintű együttműködés. A szelekció, azaz a kiválasztódás pedig nem a hétköznapi értelemben vett érő vagy gyengeség függvénye. A folyamatokból az együttműködésre képtelen egyedek, illetve rendszerek esnek ki. Az együttműködés tehát rendszerszinten is lényeges elem. Jellemezhetnénk úgy, hogy élni és élni hagyni, de a folyamatok előrehaladott volta miatt itt már többről van szó. A központi rendszernek éppúgy együtt kell működnie a „szegélyjelenségekkel”, mint ahogy az ilyen kezdeményezéseknek is a társadalom egészével, a többi hasonló közösséggel, és természetesen az egyes közösségeken belül minden résztvevővel, végső soron magával a tájjal is. Ezért írtuk volt korábban, hogy itt nem szabad egy szűkös erőforrást a rendelkezésre bocsátani, és a kezdeményezéseket úgy mond versenyeztetni. Ez a helyzet téves értékeléséből fakadó elhibázott stratégia volna. A helyes megoldás az adottságok felmérése, és egy önszervező folyamat elindítása, melynek lényege, hogy minden egyes kezdeményezés egyfajta ökológiai fülke gyanánt, számos gazdasági lehetőséget teremtve épüljön fel.

3.2.2.4 Teljes szerkezet iránti igény

Az elmondottakból következően a cél nem egyes ágazatok vagy termelői formák támogatása. Itt egy összetett rendszer egy valódi „szegély” kialakulásánál kellene bábáskodnunk. E munkában egyfelől az összetettség, másfelől a teljesség hangsúlyos. A jelenlegi szerkezet, tekintettel arra, hogy benne az egyre nagyobb energiaigényű alrendszerek küzdenek az egyre szűkösebb erőforrásokért, képtelen „komplex programok” támogatására. E szerkezeten kívüli megoldásnak viszont éppen az a lényege, hogy egy összetett, a teljesség igényével felépülő rendszert indítunk útjára, mert elképzeléseink csak ebben az esetben működhetnek az ökológiai fülkék mintájára. A sokrétű, szerteágazó, összetett munkafolyamatok támogatásának tilalma még a jelenlegi társadalmi szerkezeten belül is ésszerűtlen. Mindezt egy egyszerű példával meg lehet világítani. Az ötletet adott esetben egy népmesénk adta, melyben a király kitagadja gyermekét, amiért a leánya azt találta volt mondani neki: úgy szereti, mint az emberek a sót. Később aztán a szomszéd király, ezt tudva minden ételt sótalanul tálaltatott föl neki. Képzeljük el, mi történne, ha a jelenlegi támogatási rendszer alkotóinak kellene részt venni egy ilyesfajta munkaebéden. A leveshez külön megkapnák a vizet, a zöldségeket, a húst, a rántott bordához a szépen formázott szeleteket, a lisztet, a zsemlemorzsát és a tojást…

3.3 A tényleges gazdálkodás felépítése

Az alábbiakban egy létező kezdeményezés alapján vesszük számba a tényleges teendőket. Igyekszünk olyan vázlatot felmutatni, mely tényleges cselekvési terv alapja lehet. E körben érintjük:

1. A táj és a gazdálkodás viszonyát
2. A gazdálkodás szerkezetét
3. A társadalmi kapcsolódásokat
4. A szegély jelenség jövőbeli kifutása.

3.3.1 Táj és tájgazdálkodás

A tájgazdálkodás fogalma egyfelől vitatott, másfelől nagyon sokrétű. Mi itt elsődlegesen azokra a formákra gondolunk, melyek lehetővé teszik a táj meghatározott, lehetőleg minél nagyobb hányadán az eredeti szerkezetek és mintázatok megmaradását. Jelen esetben a természetszerűség hangsúlyos. Nem gazdasági módszerekről van tehát szó, hanem egyfajta kölcsönhatásrendről.
Kiindulási pontunk a táj szerkezete, természetes mintázata. Ártér esetében e mintázat 85-90% ligetes erdő, 5-10% gyep, 5-10% vizesélőhely, 1-2% szántó, kert. E mintázat tájtörténeti kutatások tanúsága szerint évezredeken keresztül fennmaradt a Tisza árterének egyes szakaszain. Dombvidéken az arányok nagyon hasonlóan alakultak. 85-90% erdő, 5-10% gyep, 5-10% szántó, kert, 1-2% vizesélőhely. Ez a mintázat az általánostól eltérő jelleget mutat a patakok árterén. Itt 70-80% erdő, 10-15% gyep, 10-15% vizesélőhely, mely jellegénél fogva lehet mocsár- és láprét, illetve –erdő. A továbbiakban egy hegy- és dombvidék peremén található tájhoz illeszkedő gazdasági szerkezetet járunk körül.
A gazdasági haszonvételek szervezésekor elsődleges szempont, hogy az eredeti mintázathoz közeli képet kapjunk. E téren nagyon lényeges az erdők aránya. Síkvidéki területeinken a szóeredeti értelmében erdő nem maradt fenn. Jogszabállyal ugyan erdőnek minősítettük a faültetvényeket is, ám ettől az Alföld 17-20%-át elborító fás kultúrák még nem lesznek képesek betölteni az erdő ökológiai szerepét. Hasonló a helyzet a domb- és hegyvidékeken is, bár itt a fáskultúrák valamivel közelebb állnak a természetes formákhoz, mint az Alföldön. 
Az arányok visszaállítása során nem lehet cél a gazdálkodás teljes felszámolása. Olyan köztes megoldásról van szó, melyben maga a gazdálkodás hozza vissza az eredeti arányokhoz közelítő állapotokat. Ennek érdekében vissza kell állítani:

1. A hagyományos gazdálkodás birtokszerkezetét.
2. A legelő kaszáló korábbi rendjét
3. A mezsgyék sajátos szerepét
4. A természetszerű erdők teljes haszonvételeit.

3.3.1.1 A hagyományos birtokszerkezet.

A korábbi évszázadokban e vidékeken nem volt jellemző a kiterjedt szántóművelés. A gazdálkodás múltjáról beszélgetve az egyik gazdálkodó elmondta, hogy a 10ha feletti területen gazdálkodó már nagybirtokosnak számított, az ő nagyapja a maga 17 magyarholdnyi (3,5ha körüli) földjével középbirtokosnak, mellesleg módos gazdának számított. Ehhez persze hozzátartozik, a közbirtokosságok, a legelők és erdők, továbbá a gyümölcsös haszonvétele. A 17 holdnyi szántóterület sem egy tagban volt, hanem a határban két-három táblában megosztva. A táblákat fasorok, ligetek, gyepsávok, szélesebb-keskenyebb mezsgyék választották el egymástól. Ezeknek is megvolt a maga haszna. A gyepeket kaszálták, a ligetek és fasorok jórészt gyümölcsfákból álltak, de legalábbis számos különféle gyümölcs termett bennük.
E szerkezet a mai körülmények között már elképzelhetetlen, de közelíteni lehet hozzá. A szántókat a termőhelyi adottságoknak megfelelően lehetne tagolni, kisebb, 1-5ha körüli táblákra, a táblákon belül is lehetővé téve, hogy az alkalmatlan területeken gyepet, vagy erdőt, esetleg gyümölcsligetet lehessen kialakítani. Az egyes szántókat valamely természetszerű élőhelynek számító mezsgyével (szélesebb cserjesáv, fasor, vagy gyep) kell egymástól elválasztani. A művelés során előtérbe kell állítani a hagyományos, igaerejű művelést. Természetesen mindezt önkéntes alapon, ha van még, ki ilyesmire adja a fejét. Természetesen nem várhatjuk el, hogy a mintaterület egészén ilyen jellegű gazdálkodás folyjon, de arra oda kell figyelni, hogy a gazdák túlnyomórészének rendelkezésére álljanak a hagyományos, ló, illetve ökör vontatta eszközök, s tudjanak is bánni vele. Ugyanakkor a szükséges állatlétszám is kiteljen.

3.3.1.2 Legelők-kaszálók

A patakok árterén és a magasabb hegyeken található nedves réteket általában kaszálták, míg a partosabb helyek, domboldalak szárazabb gyepeit legeltették. A gyepek kezelésének e rendszerét kell szem előtt tartani. Ehhez ugyancsak szükséges a megfelelő állatlétszám, és a helyhez alkalmazkodó állatfajta. A dombokon, hegyi legelőkön kistestű, hegyi marhákat kell tartani, lehetőleg valamely korábbi fajta mai rokonát. Így pl. a hegyközben a XIX. századra kiveszett csopakmarhához közel álló kárpáti borzderest.
Az állatok legeltetése nemcsak a gyephez kötött. Ki kell alakítani a legelőerdők rendszerét is. E kérdésre az erdők haszonvételeiről szóló részben még visszatérünk.

3.3.1.3 Szegélyek, mezsgyék

A szegélyek mezsgyék szerepéről már ejtettünk szót. Itt hadd hangsúlyozzuk ismét, ez esetben komoly haszonvételekről beszélhetnénk. Egy-egy meghagyott liget, szélesebb cserjesáv különféle erdei termékekkel láthatja el a közösséget, mint pl. csipke, szeder, málna. Amennyiben a területen nincsenek jelen, ezeket telepíteni is lehet. A sáv környékének művelése, megakadályozza elterjedésüket. Ugyanakkor a tájhasználat összeomlását követően az ilyen jellegű szegélyből a hasznosítható gyümölcsökben gazdag növényzet települ vissza a felhagyott területekre. Ez egyébként is jellemző a tájra. A hegyköz cserjésedő legelőin megfigyelhető volt, hogy a csipke galagonya és kökény mellett elsősorban a vadalma, vadkörte jelent meg a területen, de találkoztunk vadcseresznyével és más gyümölcsökkel is. Jelen körülmények között célszerűnek látszik a mezsgyéket, fasorokat ezekkel a pionírfajokkal telepíteni, illetve, ahol jelen vannak, csak hagyni elterjedésüket. S ha a közösségben marad erő, és kezdeményezőkészség, akkor e vadalanyokra lehet a környéken fellelhető nemes gyümölcsöket oltani.
Ezek a kezdeményezések maguk is egyfajta szegély szerepet töltenek be a jelenlegi helyzetben. Ami azt jelenti, hogy a társadalmi szerkezet alapvető jellegzetességei felől nézvést egy megtűrt szerkezeten kívüli megoldást jelent. Nem véletlenül hangsúlyozzuk tehát a gazdálkodáson belül a természetes szegélyek szerepét. Adott esetben e átvitt és szószerinti értelmű szegélyek a túlélés zálogai lehetnek.

3.3.1.4 Erdők haszonvételei

Az erdők hasznát ma csak és kizárólag a fák jelentik. Itt arra kell törekedni, hogy minél nagyobb arányban jelenjenek meg a természetszerű erdők a területen, azok valamennyi jellegzetességével. Ezek visszaállítása nem megy egyik napról a másikra, de ahol csak közelítünk ehhez a szerkezethez, a gyógynövényektől kezdve a gombákon át a mezsgyék tárgyalása során már említett gyümölcsökig számos haszonvételre nyílik lehetőség. Ezt tetézheti a gallyak és kidöntött, egyébre alkalmatlan fákból a téli tüzelő begyűjtése, továbbá a fák haszonvétele. Itt azonban elsődlegesen a szálalás és az egyéb erdőéltetéshez köthető módszerek jöhetnek számításba.

Az erdők haszonvételei közül külön ki kell emelni a legeltetést. A jelenlegi túltartott vadállomány hasonló szerepet tölt be az erdőben, mint egykor a legelő állat. Ezen változtatni nem ma még nem lehet. Ugyanakkor meghatározott erdőterületeket, felhagyott, cserjésedő gyümölcsösöket, gyepeket, cserére, átalakításra ítélt tájidegen elemekből álló erdőrészleteket fel lehet használni legelőerdőnek. Az itt szerzett tapasztalatok alapján a felhagyott szántókat, gyepeket ilyen legelőerdőkké lehetne alakítani. Mindez nagyon fontos lehet egy olyan időszakban, amikor a jelenlegi technológiák kiesnek. Az adott tájba való haszonállatfajták ugyanis szerencsésebb esetben hihetetlenül kevés abrak és széna mellett átvészelhetik a telet, ha elegendő ilyen szerkezetű legelőerdő van a tájban. Ez az átmeneti időszakban létkérdés lehet.

3.3.2 A szükséges gazdasági szerkezet

Ahhoz, hogy a „szegély-jellegű” gazdaságok tartósan fennmaradhassanak, jövedelmezővé kell tenni őket. Természetesen e fogalom egészen más jelentésű lesz a válság súlyosbodása esetén. Annyit előre bocsáthatunk, hogy e gazdasági szerkezet jelentősége épp abban áll, hogy átmentet képezhet a jelenlegi és egy az iparszerű mezőgazdaság összeomlását követő tájhasználat között. Ahhoz azonban, hogy a kezdeményezések fennmaradhassanak, és betölthessék ezt a célt, sikeresnek kell lenniük, azaz nemcsak a jövőbeli, de a mai igényeknek is meg kell felelniük.

A gazdasági szerkezet kialakítása során ennek megfelelően a korábban megfogalmazott jellegzetességeket, az önellátásra, törekvést, az együttműködést, a helyi piacok szervezését, a genetikailag értékes, igénytelen, a szélsőséges időjárási viszonyokat jól tűrő állatok tartását a helyi (hagyományos, illetve „kézműipari” jellegű) feldolgozások visszaállítását igényként kell megfogalmazni. Ugyanakkor meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy az ilyen gazdaságok termékei a piacra jussanak, illetve, hogy maga a gazdaság biztos megélhetést nyújthasson a gazdáknak.

A gazdasági szerkezet a gyümölcstermesztés, az állattartás és a szántóművelés sajátos ötvözete. Olyan biztos alap, amelyre felépülhetnek a tényleges jövedelmet biztosító ágazatok, az idegenforgalom keretébe ágyazott értékesítés, és az ökológiai szolgáltatások piaca. Magát a gazdálkodás rendszerét helyszíntől, az adott tájtól függően kell meghatározni.

3.3.3 Társadalmi gazdasági kapcsolatok

Ha a „szegélyjellegű” gazdálkodások társadalmi, gazdasági kapcsolatait egy szóval akarnánk jellemezni, az ellenséges jelzőt használhatnánk. E gazdálkodásokat – a becsatornázhatatlan jövedelem kétségtelen jelenléte miatt – a társadalmi szerkezet tiltja, illetve fokozatos ellehetetlenítésükre törekszik, míg a másik oldalról a gazdálkodók folyamatos kiskapu-keresésre kényszerülnek. Mindezen az alábbi módon lehetne változtatni.

1. El kell fogadni, hogy a becsatornázhatatlan jövedelmek, olyan társadalmi tőkét alkotnak, melyek lehetővé teszik egy energiaszegény időkben is fenntartható gazdasági szerkezet kialakulását. Így adott keretek között e tevékenységek elfogadhatókká, sőt támogathatókká válnak.
2. El kell fogadni, hogy az adott táj szerkezetének, természetes mintázatának legalább részbeni fenntartása nyomos közérdek. Aki ebben részt vállal, ökológiai szolgáltatást nyújt a társadalom egészének.
3. Olyan körülményeket kell teremteni, melyek mentén e gazdálkodások jól nyomon követhető biztos adóztatható jövedelemre is szert tehetnek.

Itt persze nem elsősorban pénzügyi támogatásokra kell gondolni. Igaz ugyan, hogy e forma beilleszthető lenne az agrártámogatások rendszerében, de világossá kell tenni, hogy az adott esetben nem erről van szó. A gazda ökológiai szolgáltatást nyújt, melye az állam meghatározott formában ellentételez. E formát nevezhetjük a Szent István Egyetem Környezet és Tájgazdálkodási Intézetében erre irányuló kutatási programja nyomán zöldpont rendszernek. Lényege, hogy az egyes gazdaságok ökológiai szolgáltatásait mérhetővé tesszük, minden mérőszámhoz megfelelő pontokat, a pontszámokhoz kifizetési összegeket rendelünk. A rendszerbe lépés nyitott, bárki csatlakozhat, aki egy minimális pontszámot el tud érni. Magát a pontrendszert azonban úgy kell megállapítani, hogy az iparszerű gazdálkodás keretein belül maradó gazdaságok ne érhessék el ezt a minimális pontszámot. Természetesen lehet pluszpontokat adni a vegyszerhasználat, a műtrágya hatóanyag kibocsátás korlátozásáért, a gépi kaszálás módjáért, ám ügyelni kell arra, hogy ilyen jellegű váltással a rendszerbe lépéshez szükséges küszöböt ne lehessen elérni.

3.3.4 A visszailleszkedés lehetőségei

Válságkezelő tervek esetén a legdöntőbb kérdés, hogy mi történik az így kialakított intézményrendszerrel, jelen esetben a „szegélygazdaságokkal” a válság után. Amennyiben az erőforrásválság a társadalmi alrendszerek összeomlásához vezet, mindez teljesen kiszámíthatatlan, de nem is nagyon kell vele foglalkoznunk. Ha életképesek lesznek, fennmaradnak, és terjeszkedhetnek, ha nem osztoznak a társadalmi szerkezet sorsában. Más kérdés, ha maga a növekedésen alapuló rendszer keretein belől sikerül megoldani a válságot. Ez esetben e gazdaságoknak is be kell tagozódniuk a társadalmi keretek közé. Ezt biztosíthatja a már említett kifizetés rend, illetve az idegenforgalom.


Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

Eddig inkább csak arról volt szó, hogy mi történik majd amíg ez a rendszer leépül. Arról, hogy az oroszok miatt gázkelepcében ülünk, hogy a fogyó olaj miatt az egész világ az olaj csapdájában vergődik, de arról ritkán szólunk, hogy mit tegyen egy kis közösség, vagy család. költözzön tán mindenki vidékre, Ezt úgysem lehet megtenni. Akkor mit eszünk szervezett élelmiszer-termelés híján? Vagy akár eljutunk-e valaha oda, hogy nem lesz szervezett élelmiszer-ellátás?

A Kairosz kiadó magyarul is kiadta David Korten egy új művét. A korábban megjelent Tőkés társaságok világuralma is gondolatébresztő mű volt, a mostani még nikább aktuális.

A Magyar Nemzetstratégia második kötete számos szakértő munkájának eredménye, mely magába foglal egy palettát a jogra vonatkozó elképzelésektől az oktatáson keresztül a gazdaságig.

Kutatóink az energetika-fenntartható gazdálkodás területén írtak cikket a könyvbe. A könyv szerkesztőjével egyeztetve jelentetjük meg ezt a kis helyreigazítást:

Az "Energia nélkül nem megy semmi" címmel közreadott cikk 3 szerző munkája. A második függelék az ártéri gazdálkodásról Molnár Géza, a harmadik függelék a lokalizált rendszerekről Szám Dorottya munkája. A megújuló energiaforrásokra vonatkozó adatok és számítások egy része a PTE Környezetfizika Tanszék és Német Béla tanszékvezető által végzett kutatásokból származik.

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

X