Közelgő események
  • Nincs közelgő esemény


Végelszámolás

1987-ben írtam volt valahol (persze pontosan tudom, hol), a világ jövőjéről, „Csak egy jövőnk volt” címmel. Jó húsz év múltán, valamikor 2008 táján egy régi ismerősöm azzal fogadott: nem is tévedhettél volna nagyobbat: még mindig itt vagyunk. És tényleg: még itt vagyunk, és jövőnk épp úgy nincs, mint ahogyan nem volt 1987-ben sem. Persze az óta eltelt 24 év, és jól-rosszul, de még éldegélünk, a világunk megy előre, a gyermekeink cseperednek, szóval az élet megy tovább.

Akinek jövőként elég volt ez a majd 25 év, most megnyugodhat. Ez végül is eltelt, ez az övé, ezt már senki nem veheti el tőle. De mit szóljon az, aki a jövőt nem csak saját sorsához igazítva méri, de gyermekeire is gondol, vagy valamikor ebben az elmúlt 25 évben látta meg a napvilágot, s ami nekünk jövő volt, neki csak múlt és jelen. Hisz az ember – mai napság persze – huszonéves kora előtt nem igazán gondol a jövőre…

Jövőnk a múltba veszett, a szó szoros, de átvitt értelmében egyaránt. Az előttünk álló idő alig valamire való csak, leginkább talán számvetésre. Mert 2010 az igazság pillanatát hozta el azoknak, akik még látnak, vagy látni vélnek, s ma úgy tűnik, 2011 csak áthelyezi a hangsúlyokat, kiemeli a körvonalakat. S hogy a kép a maga lesújtó mivoltában bontakozhasson ki a szemünk előtt, szakadjunk el a valóságtól, mert – bármily különös – így tisztábban láthatjuk azt.

Már iskolás koromban gyanakodtam, amikor arról olvastam, az ember az állatvilágból emelkedett ki. E gondolat valahogy nem helyénvaló. A süllyedés és az emelkedés mindig csak valamihez képest történhet, s ami egy nézőpontból felfelé indul, a másikból lefelé zuhan. Az állatvilágból kiemelkedő ember, ha fordítunk a nézőpontunkon, épp a természet rendjéből esik ki. Ha valaki valamilyen renddel szembeszegülve építi fel saját világát, leginkább arra kell ügyelnie, legalább annyi ereje legyen, mint amilyen erővel az adott rend őrei a törvényes keretek közé akarják őt kényszeríteni.

A természet rendjéből kizuhanó ember léte az energiától függ. Ha elég van belőle, szembe tud szállni a természet visszacsatolásaival, ha nincs, sorozatos katasztrófák rengetik meg világát s döntik pusztulásba. Mindez szinte magától értetődő. Addig, amíg olcsó energiánk van, harcolhatunk a vízzel, a széllel, dacolhatunk aszállyal, felhőszakadással, tornádóval és földrengéssel. Abban a pillanatban azonban, amint erőforrásaink ehhez kevésnek bizonyulnak, a természet ellen vívott háborúnk is véget ér.

Ha most ennek fényében tekintjük át az elmúlt éveket, szörnyű gyanúnk támadhat. Kezdjük mindjárt azt elején. Az egy főre vetített energia felhasználásunk nem nő, csökken. Mindez aprócska jel, mely arra utal, a növekedés már nem tud lépést tartani a rendszer elvárásaival. A fejlődés motorja köhög, s időnként kihagy. A helyzet persze nem tűnik vészesnek, ráadásul mindezért felelőssé lehet tenni a túlnépesedést. De itt van mindjárt a következő jel. 2005 óta az olajkitermelés nem növekszik. Igaz, egyelőre nem is csökken. Az emberiség saját időléptékében egyfajta olajplatóra érkezett. Mindez azonban azt jelenti, egyre kevesebb erőforrás és eszköz áll rendelkezésére a természet ellen vívott háborújához. A háború viszont egyre kegyetlenebb. A természet egy kicsit magasabb fokozatra kapcsolt. Nem véletlenül. A rend elsősorban arról szól, minél nagyobb erőt vetek be ellene, annál nagyobb erővel válaszol. És nézzük csak: a világ öt legjelentősebb élelemtermelő vidékein az elmúlt évben egymást érték a katasztrófák. Mondhatni az ötből mindössze öt esetben sikerült csatát vesztenünk. Vegyük sorra ezeket.

Elsőként itt van Észak-Amerika, a veszteségek 50-60% körülire tehetők, melyből „mindössze” 15-20%-ban részesednek a különféle természeti csapások. A maradék 40-55%-ért a bioüzemanyag-termelés a felelős. Mondhatni, itt sikerült öngólt lőnünk. A következő helyszínünk Kína, ahol aszály tizedelte a termést, aztán Oroszország, Ukrajna, ahol szintén, ezt követi az ugyancsak szárazságtól sújtott Argentína, és a sor végét Ausztrália zárja, ahol megkaptuk azokat az esőket is, melyek máshonnan hiányoztak. De ezzel még nincs vége a sornak. Ezek közül a katasztrófák közül kettő olyan jellegű volt, melyekre korábban nem volt példa. Az oroszországi aszály és az ausztráliai özönvíz műsoron kívüli volt, ha tetszik. Mintha a természet egyre nagyobb erőket vetne be ellenünk. És persze hasonlókép a pakisztáni árvizek és az európai esőzések esetében is.

A Sajón levonuló árhullám, illetve az általa okozott árvizek valódi oka az elképzelhetetlenül nagy vízmennyiségben keresendő. Amikor eleink megtervezték Miskolcnál az árvédelmi töltéseket és a vasúti, továbbá a közúti átereszeket, egyszerűen nem gondolták, hogy ennyi víz jöhet egyszerre ezen a folyón. A rendszer sokkal kisebb víztömeghez készült, s nekünk egyszerűen nem volt annyi erőforrásunk, hogy ezt az új helyzetet kezelni tudjuk. Hasonló volt a helyzet a Bodrogközben, ahol, ha épphogy is, de végül is helytálltak a szivattyúk. Május és június vészterhes napjaiban mintegy 25 millió m3-nyi vizet emeltek át. Néhány órás áramszünet elég lett volna ahhoz, hogy Sárospatak, Karos, Karcsa, Pácin, Cigánd, Tiszacsermely, Tiszakarád és Györgytarló között szinte összefüggő vízfelület alakuljon ki, kisebb-nagyobb szigetekkel tarkítva. A gond itt is az volt, mint a Sajó esetében. Erre egyszerűen nem számítottunk. S igaz, itt még volt elég erőnk a mentesítéshez, ám a jelen fenyegető jövőt vetít elénk: ha az energiaválság súlyosbodik, a legközelebbi belvizek a nyakunkon maradhatnak.

A lényeg tehát, hogy a rendszerünk addig maradhat stabil, amíg elég energiánk van a természeti visszahatások és katasztrófák elhárításához, illetve a következmények kezeléséhez. 2010-ben Oroszországban, Pakisztánban, Ausztráliában, a Sajó mentén az erőforrásaink ehhez már kevésnek bizonyultak. És elkövetkezett 2011 tavasza, a Japán földrengés. És bebizonyosodott, amitől régóta tartottunk. Az emberiség ereje elfogyott, a háborút, amit mi kezdtünk, ím, elveszítettük. A bizonyosságot nem a földrengés, a szökőár, de még csak nem is az atomerőmű balesetek jelentik. Bár ha megnézzük, most mire hivatkoznak, ugyanazt látjuk, amit a Sajó mentén. Erre nem számítottak:

„Összességében ki kell hangsúlyozni, hogy rendkívül nagy földrengés érte Japánt, melyet jelentős cunami (szökőár) követett. Azóta is – így többek között az atomerőművek üzemzavarainak kezelése közben – több mint húsz hatos magnitúdójúnál nagyobb utórengés következett be, melyek további műszaki problémákat okozhattak. A villamos- és gázhálózat, a vasúti rendszer, a közúti közlekedési utak súlyosan károsodtak. A természeti csapások következtében az atomerőművek terhelése – vélhetően – meghaladta azt a szintet, amit a tervezés során feltételeztek.” – részlet Aszódi Attila sajtó közleményéből.

Nagyon hasonló sajtóközleményt adhattak volna ki a Sajó árvizével, a pakisztáni árvizekkel, az oroszországi aszállyal és tűzvésszel, Ausztrália özönvizeivel stb. kapcsolatban is. A természeti csapások következtében az adott védművek, gazdaságok, társadalmak terhelése – vélhetően – meghaladta azt a szintet, amit feltételeztünk, és természetesen azt a szintet is, amely esetében még sikerrel védekezhettünk volna. A tendencia egyértelmű. A kérdés már csak az, Japán gazdasága talpra áll-e, illetve, e válságok együttes hatása milyen fokban hat a világgazdaságra? Érthetőbben és lényeglátóbban megfogalmazva: most dől-e össze az emberi civilizáció kártyavára, vagy ehhez meg kell várnunk a következő csapássorozatot.

Akár így, akár úgy, ami ma a világon történik – gondolva itt az Arab-világ eseményeire is – a globális civilizáció összeomlásának kosztümös főpróbája, mely bármikor a végső nagyelőadásba folyhat át…

Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Sokak fejében fordul meg a gondolat, hogy az önellátás felé forduljanak a jelenlegi helyzet láttán - és esetleg ismerve, vagy sejtve, mi várható még. Azonban az önellátás, még ha részleges is, vagy kezdetleges lépsekből is áll, nem egyszerű. Azok az ismeretek, amelyeket régen a többség ismert, azaz, hogy mit mikor kell vetni, mi minek jó szomszédja a kertben, vagy hogyan kell mosni hamulúggal, mára szinte teljesen eltűntek.

Az újratanulásban segít az ÖkoVölgy Alapítvány könyve, amely még azoknak is élvezetes olvasmány, akik már megkezdték saját maguk körül az önellátást, vagy vannak tapasztalataik bármelyik kérdésben, amiket a könyv tárgyal.

Milyen következményekkel jár, ha a világ népesség-növekedése a jövőben korlátlanul folytatódik? Vajon lesz-e mindenkinek elegendő élelem és ivóvíz? A véges kőolaj, kőszén és földgázkészletekkel mi lesz? Jut-e belőle mindenkinek? Mit lehet tenni azért, hogy a Föld eltartóképességén belül maradjon az emberiség?  És egyáltalán: mekkora ez az eltartóképesség?

Bár a fenti kérdéseket már Thomas Malthus is feltette a XVIII. század második felében és Aldous Huxley is említést tesz róluk a Pont és Ellenpont c. regényében (1928), csak a Római Klub tagjai voltak, akik elsőként behatóbb tanulmányokat végeztek a válaszkeresés reményében. 1972-ben felkérték Donella Meadowst, Jorgen Randerst és Dennis Meadowst, a Massachusetts Technológia Intézet kutatóit, hogy írjanak egy tanulmányt.

Miért és hogyan lett a magyar föld a globális tőke elsajátítási tárgya? Van-e még ezután reális esély földünknek a magyarság részére megőrzéséhez? Miért nem tudunk ésszerűen gazdálkodni a jövő egyik legfontosabb stratégiai kincsével, a vízzel? Miért vezetünk el többet belőle, mint amennyi hozzánk érkezik? Miért tesszük ezt olyan veszélyeztetett térségekben is, mint a Homokhátság?

Századunk a civilizáció összeomlásával is fenyeget. A termőföld és az édesvíz az élet alapfeltételei, közösségi birtoklásuktól függ fizikai létünk és etnikai megmaradásunk.

Mindkét szerző elkötelezetten védi a magyar temrészeti valóság egy-egy fontos elemét: Tanka Endre a magyar termőföld megmentésén dolgozik hosszú évek óta, Molnár Géza pedig a Kárpát-medence vízgazdálkodási hagyományaival foglalkozik, s próbálja a gyökerekhez visszatéríteni a szakma képviselőit, hogy az valóban a vízzel való gazdálkodást jelentsen, ne árvízi védekezést.

A Kairosz Kiadó könyvei között számtalan olyan kiadvány lelhető meg, amelynek tartalma nem fér bele a még mindig erős bástáykat magáénak mondható fősodorbeli gondlokodás keretei közé. Azonban a valóság olyan erővel dörömböl a látszatvilág falain, hogy soká már nem lehet mindenestül kívül tartani, így aztán egyre több olyan adat, jelenség lát napvilágot, amely mélyebb gondolkodásra, összefüggéskeresésre sarkall.

David C. Korten egyike azoknak a közgazdászoknak, akik baljós szemmel figyelik a liberalizációs folyamatokat, sarkos kritikát fogalmaznak meg és alternatív válaszokat keresnek a globalizáció kihívásaira. Korten professzor egyik leghíresebb könyvében, a Tőkés társaságok világuralmában kifejti: a multinacionális vállalatok jogkörének szűkítése, az állam nagyobb szerepvállalása és a civil társadalom ereje szükséges ahhoz, hogy megfékezzük a társadalmi különbségek növekedését és létrehozzunk egy erős szociális hálót. Rámutat arra is, hogy felelősséggel tartozunk a jövő nemzedékeknek, ezért nem hagyhatunk rájuk kezelhetetlen adósságterheket. Korten mondanivalóját egyelőre még képtelen elfogadni a fősodrú  közgazdaságtan, hatásosnak bizonyult válságkezelő intézkedéseire viszont egyre nagyobb figyelem irányul.

 

Eddig inkább csak arról volt szó, hogy mi történik majd amíg ez a rendszer leépül. Arról, hogy az oroszok miatt gázkelepcében ülünk, hogy a fogyó olaj miatt az egész világ az olaj csapdájában vergődik, de arról ritkán szólunk, hogy mit tegyen egy kis közösség, vagy család. költözzön tán mindenki vidékre, Ezt úgysem lehet megtenni. Akkor mit eszünk szervezett élelmiszer-termelés híján? Vagy akár eljutunk-e valaha oda, hogy nem lesz szervezett élelmiszer-ellátás?

A Kairosz kiadó magyarul is kiadta David Korten egy új művét. A korábban megjelent Tőkés társaságok világuralma is gondolatébresztő mű volt, a mostani még nikább aktuális.

A Magyar Nemzetstratégia második kötete számos szakértő munkájának eredménye, mely magába foglal egy palettát a jogra vonatkozó elképzelésektől az oktatáson keresztül a gazdaságig.

Kutatóink az energetika-fenntartható gazdálkodás területén írtak cikket a könyvbe. A könyv szerkesztőjével egyeztetve jelentetjük meg ezt a kis helyreigazítást:

Az "Energia nélkül nem megy semmi" címmel közreadott cikk 3 szerző munkája. A második függelék az ártéri gazdálkodásról Molnár Géza, a harmadik függelék a lokalizált rendszerekről Szám Dorottya munkája. A megújuló energiaforrásokra vonatkozó adatok és számítások egy része a PTE Környezetfizika Tanszék és Német Béla tanszékvezető által végzett kutatásokból származik.

A könyv harmadszor jelenik meg, szerzője mindig egy kicsit más szempontot emelt ki benne. Általános üzenete: az ember eddig mindig elárulta Teremtőjét és a természetből kiszakdva tönkretette azt.

Az Utolsó kísérlet rendszerszinteket, történelmet, energiatermelést, éghajlatváltozást, mezőgazdaságot, valamint a közeli jövő forgatókönyveit és a fenntarthatóság alapjait egyaránt vizsgálja. Mégsem tudományos a nyelvezete - noha szerzői tudományos kutatás keretében jutottak a benne foglaltakra.

X