Közelgő események
  • Nincs közelgő esemény


Kitekintő — Az Ördög, létezik? Jacopo Simonetta írása

Jacopo Simonetta írása elé

 

Nem is oly rég teljes napfogyatkozásról tudósított valamelyik csatorna. A riporter büszkén jegyezte meg, mennyivel okosabbak vagyunk, mint az ottani bennszülöttek, akik közül sokan még ma is azt hiszik, hogy napfogyatkozáskor a Sárkány megeszi a Napot, holott e jelenség magyarázata pofon egyszerű: a Hold keresztezi a Nap pályáját, és egyszerűen eltakarja az utóbbi égitestet.

A dolog valóban ennyire egyszerű. Csakhogy, az adott esetben a bennszülöttek az égi szereplők között számon tartottak két bolygóként viselkedő jelenségeget, az égen vándorló kitüntetett pontot, melyet mi felszálló, illetve leszálló holdcsomópontnak hívunk, a bennszülöttek viszont a felszállót Sárkányfejnek, a leszállót Sárkányfaroknak nevezik. Amikor a két csomópont egybeesik, szerintük együttáll a Sárkány. A két csomópont együttállása jelöli ki a napfogyatkozási pontokat. Ebben az esetben a két égitest a földről nézve ugyanazon a helyen áll, tehát a hozzánk közelebb lévő Hold, ekkor takarja el a Napot. A két magyarázat semmiben nem különbözik egymástól, csupán más nyelven, más jelentéstartományokban fogalmazza meg ugyanazt. Az adott esetben tehát nem annyira a bennszülöttek voltak tájékozatlanok, sokkal inkább a riporter.

Ez a tájékozatlanság általában jellemző ránk, ha a mítoszokról van szó. Babonás, légből kapott magyarázatokra gondolunk, amelyeknek semmi köze nincs és nem is lehet a valósághoz. Ugyanakkor a mítoszok nagyon is a valóságról szólnak. Nem egyszer, mint a példánk esetében elegendő a gondolatközlés formai sajátságai mögé néznünk ahhoz, hogy belássuk, a mítosz a maga nyelvén ugyanazt mondja, mint a tudomány. Ezzel együtt a két gondolkodásmód, vagy inkább világmagyarázat alapjaiban tér el egymástól. Ugyanazokat a jelenségeket magyarázzák, de nem ugyanazon a szinten.

A ma embere nem lát sem előre, sem hátra. Elvesztette már minden kapcsolatát a világgal. Nem látja, nem érzi sem a tündéreket, sem az angyalokat, de az ördögöket, lidérceket, sárkányokat, démonokat sem. Holott együtt él velük. Ezek a lények úgy foglalnak helyet az ember és a természet közti kapcsolatot lehetővé tevő és fenntartó mítoszokban, mint az egyes élőlények künn a nagyvilágban. A mítoszok nem világ-magyarázatok. Kevesebbek is, többek is annál. Jung szerint a mítosz egyfelől összeköti az embert az ősök világával, folytonosságot, biztonságot jelent, másfelől pedig a teremtett világhoz kapcsolja, magyarán: megmutatja helyét a világban, összekapcsolja őt múltjával és jelenével, ezáltal meghatározza jövőjét. Akinek nincs múltja, nincs jelene, és jövője sem lehet. Az ősök útjára visszatalálni, újra felfedezni mítoszainkat nem álmodozás, nem valamiféle történelem-tudományi szakkérdés, ellenkezőleg: fennmaradásunk, unokáink léte függ tőle. A mítosz nem egyszerűen segíti a világban való tájékozódásunkat. Olyasmit ad, amit a tudomány, a technika sohasem: midőn megszemélyesíti a körülöttünk lévő világ természetes rendszereit, egyfelől minden egyes ember számára kézzelfoghatóvá teszi azt, amit a kései utódok rendszerműködésnek neveznek, másfelől – s itt talán ez a lényeg – tudatosítják az emberben: vannak társai a teremtésben, olyan társak, akikkel együtt kell működnie. A folyó tündére, maga a folyó. A filozófusok, ha értenék, azt mondanák: teljes fizikai és metafizikai valójában. A Tisza eredetmondája, hitregéink sora, számos tündérmese, és persze a napfogyatkozás citált magyarázata elmondható olyan nyelven is, amiből a ma geográfusai, ökológusai, filozófusai, riporterei s talán – ha eleget ültek az iskolapadban – hétköznapi emberei is értenek, vagy ha nem is értenek, de elfogadnak. Ami e nyelven közvetíthetetlen a tudat, a tudat, hogy az ember s a teremtett világ csupán ugyanazon Isteni Ige különböző megnyilvánulása. A tudat, hogy felelősek vagyunk világért, hogy nem használhatjuk szabadon a földet. A folyó nem a miénk, ahogy az ártér sem. Nem emelhetünk gátakat a víz partján. Nem törhetjük fel szabadon és vég nélkül a földeket. Nem rendelkezünk sem velük, sem a rajta élőkkel. – Fűnek, fának, s mindannak, ami e tájon él – feleli Aranymag Frodó kérdésére egy másik mítoszban, nincs más tulajdonosa, csak önmaga. Bombadil Toma csak a gazda. Évezredeken, hosszú-hosszú nemzedékek során át élt népünk e bölcsességgel, a nélkül persze, hogy tudott volna a Gyűrűről és persze Bombadil Tomáról. Az ember nem birtokosa, gazdája a tájnak. Együtt él vele. Ha táj pusztul, leépül – lakjon bár üvegpalotában, elefántcsont-toronyban, vele pusztul, sorvad az ember is.

„Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető természetet vandálmódon elpusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz. Sajnos azonban azt fogja utoljára észrevenni, hogy ennek a barbár folyamatnak a során milyen lelki sérüléseket szenved. Az élő természettől való általános és gyors elidegenedés nagyban felelős a civilizált ember esztétikai és erkölcsi eldurvulásáért. Miért is érezne a felnövekvő ember tiszteletet bármi iránt, ha minden, amit maga körül lát emberi mű, mégpedig nagyon is silány és ocsmány emberi mű.”[i]

Mindez összecseng Jung szavaival, s mindazzal, mit a mítosz értelméről és jelentőségéről itt elmondtunk. Ősink még nagyon jól ismerte földet, a vizet, az erdőt, és ismerte azok tündéreit. Ismerte, félte, de egyben szeretette és tisztelte is őket. Ma nem ismeri, de féli, s erőn felül küzd ellenük. Küzd gátakkal, szivattyúkkal, homokzsákkal, csatornákkal. Küzd, míg van energiája… Pedig a tündérek – talán az egykori közös harcok emléke okán – még nem fordultak igazán ellenünk. Amikor összeszedik magukat és megmutatják erejüket, inkább figyelmeztetni, mintsem pusztítani akarnak. Minden egyes árvíz, minden egyes belvíz egyfajta üzenet, mint ahogy üzenet az aszály, s a félóra alatt lezúduló 15-20 mm-nyi csapadék is az. Mert a tündérek tudják, amit mi elfelejtettünk: e tájat vagy a víz uralja, vagy a szél és a homok. Az emberi lét a tündérek léptékével mérve annyi csak, mint egy szúnyog élete az ember idejéhez viszonyítva. Amikor az ember elfordult a tündérektől, és – nem kis részben a tündérektől, sárkányoktól, démonoktól, bukott angyaloktól ellesett tudást használva –sajátjaként kezdett rendelkezni a földdel, a folyókkal, s mindazzal, ami e tájon él, önmagát ítélte lassú kínhalálra. Az apák vétkeiért a fiak bűnhődnek, hetedíziglen – mondja az írás, de kevesen értik a benne rejlő bölcsességet. Pedig kinyílhatna végre a szemünk. Egykor valóban hét nemzedéknek kellett követnie egymást, hogy az elkövetett hibák visszaüssenek. De az idő felgyorsult. A ma embere a hetedeik fiú hetedik fiaként közvetlenül fizet atyái bűnéért, s gyermekeinek már az egész emberiség, a múlt s a jelen elkövetett hibáiért kell egy emberként helytállnia. A tudósok éghajlatváltozásról, globális felmelegedésről beszélnek. Próbálnak felkészülni a változásokra, számítgatják, mit hoz a holnap. A jövőt azonban nem látják, nem látják, mert nem értik a múltat. Nem tudják, amit őseik még pontosan tudtak, s tudtak a tündérek is. Ami ma történik velünk, nem tőlünk független, de abban az értelemben, ahogy a tudósok vélik, okozói sem vagyunk. A világ megváltozik körülöttünk, visszavonhatatlanul és jóvátehetetlenül. Azért változik meg, mert az ember balgán és oktalanul elhasználta, felélte létalapjait. Kimeríthetetlen külső adottságként tételezte mindazt, amit a folyók, az erdők, a mezők, a rétek tündérei hoztak létre atyáikkal együttműködve. Mára kifogytunk ebből az örökségből. Folyóból részben végérvényesen eltűntek, részben megnyomorítva, ellenséggé degradálva sínylődnek a gátak között, s a partjai mentén lakó emberek arról is elfeledkeztek már, hogy élővízzel, s nem holt anyaggal van dolguk. Az erdők csak halványan emlékeztetnek egykori önmagukra. Tündéreik nem találják a helyüket a térben, időben s fajban is egynemű állományokban. A ma erdésze azt mondja: erdeink nem önfenntartóak, rászorulnak az emberi gondoskodásra, telepítésre, gyérítésre, véghasználatra. Apáik ezt egyszerűbben fogalmazták volna meg. Aki maga újítja meg önmagát, őrzi saját arculatát, az él, miként élt a folyó és élt az erdő is. Az az erdő, ami ma képtelen megújulni, képtelen őrizni arcát, ami rászorul a telepítésre, gyérítésre, már nem él. Az ember, aki minderre rászorította, nem gazdálkodik vele, nem gazdája, gyilkosa, hóhéra csupán. A mítosz mindezt kegyetlen őszinteséggel vágja az arcunkba. Úgy tűnik a tudomány száraz ismerethalmaza nem elég nekünk ahhoz, hogy felfogjuk tetteink súlyát, hogy érzékeljük a környező világ, az élet lényegét, és csodáját. Ehhez szükségünk van valami másra is. Összeszedhetünk mi bármilyen tudást a folyókról, az erdőkről, ahhoz, hogy megértsük létének lényegét, teljességét, meg kell személyesítenünk őket. Látnunk kell tündéreiket, szellemüket, tudnunk kell, ha másként is, mint mi, de ők is éreznek, érzékelnek. Nem egyszerűen részesei a teremtésnek, de valamennyien folytatói, fenntartói is. A teremtett világ nélkülük szétesik. Ez az, amit ma éghajlatváltozásnak hívunk. S e változások nem először következnek be, tudhatjuk tehát, hogy mi fog történni. A főnix elég, hogy ujjá szülessen hamvaiból, ám e tűzben világunk is odavész, s csak az marad meg belőle, mely a főnix része maga is.

Ezért fontos minden olyan felvetés, amely a mai ember számára elfogadható magyarázatot ad valamely mitikus lény létére, amely a mai gondolkodás keretei között kísérli meg értelmezni a mitikus képeket. Emiatt tesszük közzé a kitekintő részeként Jacopo Simonetta írását.

Az Ördög, létezik?

Jacopo Simonetta írása, ferdítette Olajos Tibor, átdolgozta, kiegészítette Molnár Géza

Most olyan dologról szeretnék beszélni, amit manapság csak a perverz fantázia agyszüleményének tartanak, mi több, sok évezredes dicső karrier után az európai kultúra (és nem csak az európaié) e kulcsfiguráját kirúgták, és középkori babonaságnak bélyegezték, melytől még a pápa kifejezett felhívása sem tudta megszabadítani. Anélkül hogy arra törekednék, hogy sikerrel járjak ott, ahol a pápa csődöt mondott, szeretnék itt néhány gondolatébresztő felvetést tenni annak a tüneménynek természetéről és szerepéről, akit valaha nemes egyszerűséggel így hívtak: „Ellenség”.

Mindenekelőtt előrebocsátom e tárgykörben nem a bölcselkedő vagy szentéletű emberek írására, sokkal inkább a XIX. században összegyűjtött széleskörű, és ősi eredetű néphagyományra támaszkodom. Teszem ezt elsősorban azért, mert egy ősi archetípust szeretnénk vizsgálni. E tekintetben a néphagyományt sokkal ígéretesebb forrásnak tartom az egyébként híres szerzők műveinél, akik vagy az egyházhoz kötődve, vagy ellenkezőleg, annak ellenében fogalmazzák meg téziseiket.

Az Ördög, akár ellenségként, akár segítőként sokféle történetben jelenik meg. Ezeket a lehetőségeket most nem veszem sorra, csak azokkal a történetekkel foglalkozom, amelyekben az Ördög valakinek a szolgálatába szegődik, vagy legalábbis felajánlja valakinek a szolgálatait. Az ilyen mesékben az Ördög két jól megkülönböztethető módon jelenik meg: Vagy kísértések által támadja meg az emberek közül a legszentebbeket, vagy pedig teljesen közönséges embereknek ajánl fel segítséget.

Az első esetnek Krisztus megkísértésben az előzménye, a népmesék körében leginkább, a szentek élet leíró vaskos gyűjteményekből elágazó legendaként tűnnek elénk. E környezetben, a démon megjelenik a szentek, (vagy magának a Megváltónak) hogy elvonja őt az önmegtartóztatástól és beszennyezze a lelkét valamilyen sóvárgással, (a szex, az étel iránt vagy hatalom iránt.) Mivel az adott személy szent, így megérti (felfogja) hogy be akarják csapni, és azonnal meglátja az Ördög elborzasztó természetét, és az ajánlatában benne rejlő gonoszságot.

A második típusú esetek számomra sokkal érdekesebbek, és jóval gyakoribbak a népmesékben, azon egyszerű okból, hogy közönséges emberekről szól, azokhoz hasonlóakról, aki elmeséli a történetet, és aki hallgatja; saját ügyes bajos dolgaikkal foglalkozó emberekről, akik nem az aszkézis tisztaságának útját járják, így sokkal sebezhetőbbek, jobban ki vannak téve a kísértésnek. Ezekben az esetekben az általában az emberek hívják az ördögöt, néha közvetlenül, de a legtöbbször közvetve, valami iránt sóvárogva, vagy kétségbeesésükben. Itt egyaránt megjelenhet valamilyen elérhetetlen és gyakran túlzó vágyakozás, vagy kétségbeesés, esetleg súlyos csapás. De minden esetben olyasmiről van szó, és erre érdemes felfigyelnünk, amelyhez a főszereplő alapestben nem juthatna hozzá, vagy általában elérhetetlen számára. Vagy azért mert nincs rá joga, vagy azért mert az adott körben fizikailag lehetetlen. Egyszerűbben fogalmazva olyasmiről van szó, ami egy olyan határon túl található, amit nem kellene átlépni.

Ezeknek az eseteknek egyik variánsa az, amikor a szóban forgó személyt nagy szerencsétlenség vagy nyomorúság sújtja, és többé nem remél segítséget, vagy isteni igazságszolgáltatást, vagyis Jób ellenpólusa, akit valaha mindenki tökéletesen ismert. Ilyenkor azzal szembesülünk, hogy a hős elutasítja az élet eseményei által állított korlátokat. Miután kellő akarat erővel a főszereplő kifejezi ezen érzelmeit, az Ördög megjelenik, gyakran egy jól öltözött megbízható úr képében, de azért felismerhető valamilyen fizikai anomália (fogyatékosság) révén, ( lópata és hasonlók) és/vagy a kénköves bűzről. Az Ördög üzletet ajánl a főszereplőnek: a problémája megoldását, vagy a vágyának kielégítését  cserébe a lelkéért ( itt nem szükségszerűen a főszereplő lelkéért cserébe, hanem valaki másé is lehet, akit szeret)

Amennyiben, esetleg bizonyos alkudozás után, a főszereplő elfogadja az alkut, a démon a legapróbb részletig teljesíti a szerződést: kielégíti a vágyakat, megoldja az ember problémáját, (aki szinte mindig a férfi, figyeljünk fel erre az elemre). Sok esetben a főszereplő talál egy nagy kincset, (ami el volt ásva) és gazdaggá válik, vagy pedig elveszi feleségül a „király” lányát, (ahol a király, általában csak egyszerűen egy nagyon fontos személyt jelent). De nagyon sokféle változat van, amikor a démon segítsége szükséges, hogy sikerüljön valamilyen vállalkozás, pl. egy híd, de akár egy katedrális felépítése is. Fel szeretném hívni a figyelmet az ilyen típusú démoni beavatkozásokra, mert rendkívül megvilágosítónak tartom. Hiszen lényegében, önmagában nincs semmi gonosz abban a szándékban, hogy valaki egy hidat akar építeni, vagy egy templomot, (palotát, stb). a nagyravágyás tette, ami a démont behívja ezekben az esetekben, abban áll, hogy egy olyan művet akar megvalósítani, amit az emberek lehetetlennek tartanak. Végső soron a főszereplő túl akar lépni a természet által állított korlátokon, vagy az emberek azon szokásán, hogy valami hasznosat hozzanak létre, de eltúlzott mértékben. S immár nem az Úr nagyobb dicsőségére, sokkal inkább önmagának nagyobb dicsőségére.

Miután befejezte a művét, az Ördög jön, hogy beváltsa a neki tett ígéretet. A főszereplő sorsa tehát az örök kárhozat, hacsak nem sikerül becsapni az Ellenséget valamilyen trükkel, általában egy szent életű ember segítségével, akit mentségül hív. Más esetekben a főszereplő úgy menekül meg, hogy megbánja a vétkét, és ha a bűnbánata őszinte, akkor a felépített mű összedől, vagy eltűnik a semmibe, a pokoli létrehozójával együtt.

Más alkalommal az ördög ellenben egy hallatlan szerencsés életet biztosít élethossziglan a főszereplőnek, aki azonban az első eufóriás napok után észreveszi hogy a ragyogó felszín mögött az élete átalakul egy remény nélküli pokollá. A rokonok és barátok elhagyják, vagy meghalnak körülötte, vagy elkezdik kihasználni, ahelyett hogy szeretnék. A vagyona növekszik, de ez nem ad jólétet, a pénze tolvajokat, rablókat vonz magához. Összefoglalva, a szerencséje félelmet, irigységet és balszerencsét okoz azoknak akik kapcsolatba kerülnek vele, és mindaz amit elér, éppen az ellenkezője annak amire vágyott. A végkifejlet hasonló: kárhozat, hacsak a főszereplő, (vagy gyakrabban a felesége) nem talál ki valami trükköt hogy becsapja az ördögöt. Időnként egy őszinte bűnbánat megmentheti az örök kárhozattól, de mindaz, amihez hozzájutott az életében egy bűzös füstben eltűnik. 

Tehát, elhagyva a részleteket, amiben minden egyes elbeszélés, történet eltér, megpróbálom összefoglalni azokat a pontokat, amik az ördögöt és a működését jellemzik a mesék nagy többségében:

  • Általában a föld alatt él, és extrém affinitása van a tűzzel (mindenki jobban ért a tűzhöz)
  • Akkor jelenik meg, amikor szándékosan hívják és ezt szándékot sóvárgás, gőg vagy a világban az isteni rend által állított korlátok elleni lázadás motiválja.
  • Amikor az első alkalommal megjelenik, elegáns, úri megjelenése van, de bűzlik.
  • Segítségével rendkívüli műveket és vállalkozásokat lehet megvalósítani, melyek a közösség hasznára is lehetnek, (közhasznúak) sőt akár jócselekedetet.
  • Hűségesen szolgálja az áldozatát, egyidejűleg dicsérve az ambícióját, (nagyravágyását) és a büszkeségét (gőgjét)
  • Miután egy esetről esetre változó határt átlépnek, szolgából úrrá, (gazdává) változik, és azok, akiknek korábban a szolgálatában állt, (akik használták őt) egy remény nélküli világ foglyaiként találják magukat. A vonzó külső mögött egy elborzasztó szörny fedi fel magát.
  • A megjelenése korommal teli és bűzös levegőt hagy maga után.
  • A kárhozat a normál sorsa annak aki az Ördögöt hívja, de van lehetőség megmenekülni, azzal a feltétellel, hogy időben fel kell ismerni a csapdát, és valami trükkel elkerülni, vagy pedig bűnbánatot tartani és elfogadni az elkövetett hiba következményeit.
  • Általában a megmenekülés azzal jár, hogy el kell veszíteni a kapott javakat, előnyöket, és kemény penitenciát kell végezni, (jóvátételt, bűnbánatot)

Létezik a mindenki által elismert fizikai valóságban valami, aminek ilyen jellemzői vannak? Valami, ami sokunknak egy elképesztő jólétetbiztosított és hogy folyamatosan túlléphetünk a korlátokon? Egyidejűleg annyira eltöltve minket gőggel, (büszkeséggel), hogy ma alapjogunknak tartjuk, hogy továbbra is ilyen kiváltságokat élvezzünk, kerül amibe kerül? Valami, ami végül, hűségesen szolgálva minket elvezetett a kárhozat küszöbére? Én azt hiszem, hogy igen, és mindnyájan tudjuk, hogy miről van szó.

Tehát az ördög egy középkori fantázia, egy pszichológiaihasonlat (metafora), vagy egy fizikai valóság? Vagy pedig mindezek és még valami más egyidejűleg?

A mítosz ereje éppen abban van, hogy mindig számos és egyidejű lehetséges értelmezési lehetőséget kínál; rajtunk múlik, hogy melyek azok, melyek alkalomról alkalomra segíthetnek bennünket, hogy megsejtsük, hol fenyeget minket halálos veszély, és talán mi módon menekülhetünk meg. A népmesékben a szent remeték, és a nők képesek, időnként vereséget mérni az Ellenségre (legyőzni az Ellenséget)

Utószó

 

Az ördög szerepéről, sokrétűségéről a mítoszok tanulságáról a magyar népmesék kapcsán is érdemes elgondolkodni. A későbbiekben e téren továbbfűzzük Jacopo Simonetta gondolatait

 

 

 

 



[i] Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. IKVA, Sopron 1988. 22. illetve 25. o.

Keresés
FFEK hírlevél

FFEK cikkek, hírek, programok.

Tartalom átvétel


Greenman Kft.
Effektív mikroorganizmusok a környezetért


Bio tönkölybúza
, Szám Lajos, Tapolca


Abwind Kft.
Megújuló energiák, megújuló technológiák


Újenergiák

Médiaröntgen

Kapcsolat Plus Alapítvány

Bocs Alapítvány

E-Consumption

Könyvajánló

Milyen tanulsággal szolgálhat korábbi népek és a természet viszonya, amennyiben az összeomlásig fajuló válságot idézett elő? A húsvét-szigetiek kivágták az utolsó fát is, a dél-amerikai indiánok túlhasználták a földet... El lehet ennyivel intézni régmúlt társadalmak bukásának okait?

A könyv a rendszerelméleten keresztül mutatja be, mire jutott a lehetséges forgatókönyvek elemzésével; milyen jövőnk lehet. A könyv alapját egy olyan számítógépes modell eredményei képezik, mely kulcsfontosságú folyamatokat modellez (népesség, energia, ipar, mezőgazdaság, szennyezés stb. alakulása és kölcsönhatásaik). Az eredmény megdöbbentő.

X