A jövendőmondó tragédiája Posted in: Egyéb kategória

Dimitry Orlov írásának ferdítése közben a gondolatmenetem egy ponton megtört. Ennek két igen fontos oka volt. Egyfelől egészen addig mindennel egyetértettem, még a példázatot is magaménak éreztem, emiatt egyre jobban elszakadtam az eredeti szövegtől. Az írás már-már a sajátommá vált. Orlov szavai ténylegesen jelzőkarókká váltak, ürüggyé, mely mentén elmondhatom a saját véleményem. Ez ebben a formában még akkor sem túl szerencsés, ha jó előre figyelmeztettem az olvasót, nem egyszerű fordításról, inkább az alapján történő elmélkedésről lesz szó. Mindez addig tartható, amíg az ember valójában azt adja vissza, amit olvas, csak más formában. Az ebből fakadó tartalmi eltérések is vállalhatók. Attól kezdve azonban, hogy ugyanarról a kérdésről a ferdítő gyökeresen mást gondol, mint a szerző, a helyzet tarthatatlanná válik. Ha az ember továbbra is ragaszkodik a saját gondolatmenetéhez, egyre távolabb kerül az eredeti szöveg tartalmától, s a végén talán az ellenkezőjét írja vagy mondja annak, vagy még azt sem. Így aztán, amikor Orlov írásának értelmezésében eltértük ezt a pontot, visszatértünk az eredeti szöveghez, és amennyire csak lehetett ragaszkodtunk a nyersfordítás szóhasználatához. Mindezt annyiban is hagyhattuk volna, de a felvetett jelenség mindenképp továbbgondolásra érdemes.

Orlov hosszan fejtegeti, hogy az összeomlás időpontjára vonatkozóan egyszerűen nincs ismeret. Ez nem a leleményességünkön múlik, nem is a feltárt adatok mennyiségén, vagy az adatok alapján készített modellek helyes működésén. Ahogy írja, az összeomlás, illetve a hosszútávon bekövetkező váratlan események bekövetkezésének időpontja nem véletlenszerű, nem kaotikus, hanem ismeretlen. Így aztán bármilyen modell alapján dolgozzunk is, a jövendőre vonatkozó becsléseink többet árulnak el rólunk, a felkészültségünkről, a világképünkről, mint a tényleges eseményekről. Ez még akkor is igaz, ha egyes mozzanatokat, eredményeket meglepően pontosan jelzünk előre. Sőt éppen ezekben az esetekben mond el a legtöbbet rólunk. Minden előrejelzés bonyolult összefüggést rejt, melyben nem csak a tudásunk, felkészültségünk tükröződik, de megjelennek benne vágyaink, félelmeink, de mindenekelőtt ezek összességének és a valóságnak a viszonya. Ha egy előrejelzés eltér a tényleges eseményektől, nem a valóságot látjuk, csak annak töredékeit. Épp ezért tévedéseink értékelése során tanulhatunk a legtöbbet.

Az előrejelzések nagy része egyszerű megérzésből, intuícióból fakad. Különösen igaz ez azokra, amelyek többé-kevésbé beigazolódnak. Valamikor 1996 novemberében egy nagykörűi előadáson valamely provokatív kérdésre azt feleltem, figyeljék meg, hogy két éven belül nagyobb árvíz lesz itt, mint a 70-es volt, nem adatokra, nem is megfigyelésekre alapoztam ezt az állítást. Persze utóbb meg tudtam magyarázni, de ennek az égvilágon semmi jelentősége nincs. Lehet, hogy a magyarázatban szereplő adatok és mozzanatok szerepet játszottak az előrejelzésben, de sokkal valószínűbb, hogy csupán utólag rendeztem őket ebbe a szerkezetbe és a jövendölés teljesen más mozzanaton alapult. Még az sem kizárt, hogy az adott esetben csupán véletlenül hibáztam rá a dologra. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy akkoriban már közel tíz éve foglalkoztam a Tiszával, a benne lejátszódó folyamatokkal, vizsgáltam a mederváltozások, a hordalékterítés és az árvízszintek összefüggéseit, tanulmányoztam az egyes árvizek lefolyását, az árhullámok egymásra torlódásának lehetőségeit, a csapadék, a lefolyás, illetve a táj vízvisszatartó képességének összefüggéseit, ezek lehetséges változásait. És ami fontos, nem részletekbe menően, inkább az általános összefüggéseket kutatva. Az volt a véleményem, a folyó és az ártere, és persze a vízgyűjtője egységes, sajátos szerkezetű rendszert alkot, és e szerkezethez megfelelő működés párosul. Arra is felfigyeltem, hogy a történelmi múltban bekövetkezett szerkezeti változásokat rendkívüli események jelezték vagy kísérték. Emellett épp ebben az időben költöztem a Tisza mellé, hogy közvetlenül és érzékelni tudjam ezeket a hatásokat. Ez alapnak épp elég volt. Ezt egészítették ki azok az adatok, melyek arra utaltak, valamilyen szerkezeti változás előtt áll a Tisza mente. Hadd utaljak itt Fodor István kárpátaljai botanikus erdőirtásokkal kapcsolatos munkáira.

Az előrejelzések pontossága vagy pontatlansága mindig egyéni megítéléstől függ. Azokat a szerencsés eseteket leszámítva, amikor az adott esemény pontosan a jövendölés szerint következik be, mit amilyen az 1998-as őszi árvíz, az értelmezések tág teret nyitnak meg, amit mindenki a maga gondolatvilágának megfelelően tölt ki. Különösen igaz ez a válsággal és az összeomlással kapcsolatos felvetésekre. Vegyünk egy egyszerű példát, 2007 évvége körül ismeretségi körünk egyik tagja közeli összeomlást, rendkívüli eseményeket jövendölt 2008 őszére. Amikor aztán ősszel ránk köszöntött a válság, és dicsértük az előrelátását, azzal hárította el elismerésünket, hogy ő sokkal komolyabb tünetekre, éhséglázadásokra és tömegmegmozdulásokra gondolt. Igaz, ez általában fordítva szokott lenni, azaz az előrejelző túlzásokba esik, az események sokkal kedvezőbb forgatókönyv szerint alakulnak, ugyanakkor a jövendőmondónk teljesen elégedett az eredménnyel, bár kétségtelenül elismeri, hogy a következmények tekintetében tévedett. E téren persze szinte minden előrejelzés jó lehet, mert a folyamatok iránya azért mindenki számára érzékelhető. Az, hogy mindez tartós áramszünetekkel, a közintézmények akadozásával, vagy csak egyre szélesebb társadalmi csoportok létlehetőségeinek ellehetetlenülésével jár-e az adott pillanatban, végül is részletkérdés. Ami biztos, s itt ismételten visszatérek Dimtry Orlov gondolataihoz, nem csak a jövőre, de a múltra nézve sem könnyű helyesen értelmezni a dolgokat. Azt hiszem, 2008-ban olyan válságba jutottunk, melynek közel sincs még vége. A kiváltó ok a gazdasági növekedés egyre teljesebb ellehetetlenülése, melynek hátterében az olcsó energia megfogyatkozása áll. Ha a civilizációnkat egy géphez hasonlítom, amelynek a gazdasági növekedés a motorja, akkor a pénzügyi rendszert, a hitelfelvételi lehetőségeket, a fogyasztási szokásokat olyan turbóként foghatom fel, melyek gyorsítják a motor működését. Ezek nem üzemanyagok, és nem is kapcsolódnak közvetlenül a motorhoz, csupán a teljesítményét növelik és az üzemanyag, azaz az energiafogyasztását fokozzák. Az üzemanyag viszont e példában is épp úgy fizikai, mint egy valóságos motor esetében. Ez a fizikai üzemanyag nem más, mint az 10 feletti EROI értékű nyersolaj. A különféle kitermelés modellek alapján azt vártuk, hogy amikor az emberiség eléri ezt az értéket, illetve e tekintetben eléri a kitermelés csúcsát, a gazdasági növekedés ellehetetlenül, a motor leáll, és a rendszernek vége. Ezért számított a példában szereplő kollégánk sokkal súlyosabb következményekre. Csakhogy 2008-ban nem állt le a motor. A hibák nem is közvetlenül ott jelentkeztek. A turbó kezdett kiakadni. A motor csak lassult és azóta is akadozik. Egy olyan ponthoz értünk, amit megtorpanásként és visszaesésként érzékelünk. A visszaesés sok tekintetben zuhanásszerű volt. De még azok számára sem okozott érzékelhető társadalmi megrázkódtatást, akik elveszítették korábbi megélhetési lehetőségeiket. Most 2012-ben hasonló helyzet előtt állunk. A leépülés újabb lépcsőjéhez érkeztünk, és sodródunk menthetetlenül előre. Csakhogy, és ez minden hasonló eset közös jellemzője, innen nem látni, milyen lépcsőfok áll előttünk. Éppúgy, mint 2008 körül, most is csak a szakadék szélét érzékelhetjük, az alját nem. Ugyanazt mondhatom tehát, amit 2008 őszén írtam: talán 2013 tavaszára, nyarára látni fogjuk a következményeket. Akkorra kiderül, milyen károk keletkeznek a motorban az újabb sokk hatására, mi az, ami végleg felmondja a szolgálatot. Ebből talán megsejthetjük, mennyi időnk van még hátra az igazán súlyos következmények bekövetkezéséig.

Az előrejelzések más része bizonyos törvényszerűségek felismerésén alapul. Ilyen volt példának okáért Vedres István szegedi vízmérnök az óta fényesen beigazolódott 1830-as előrejelzése az árvízszintek folyamatos emelkedéséről. Ugyanakkor Vedres István is tévedett a következmények megítélésben, hiszen a vízrendszer összeomlása eddig nem következett be. A példa komoly tanulságokkal jár, érdemes alaposabban végigkövetnünk. Nézzük először az előrejelzés logikáját:

1.)     A gátak közé szorított folyó által szállított víztömeg szűkebb térben összeszorítva magasabbra emelkedik.

2.)     A szűkebb térbe szorított víz e teret fokozatosan feltölti a hordalékjával.

3.)     A feltöltődő hullámtér egyre kevesebb vizet képes befogadni, így az árvizek szintje egyre emelkedni fog.

4.)     Az emelkedő árvízszintekkel azonos ütemben kell majd emelni és erősíteni a gátakat.

5.)     Ez egy végeláthatatlan fegyverkezési verseny, melyben végül alul maradunk.

Ha végig követjük az egyes logikai lépéseket, láthatjuk, mindez miért nem vezet a vízrendszer bedőléséhez. 1830-ban pontosan lehetett látni, mi fog történni a folyó mentén, hiszen az azokat meghatározó a törvényszerűségek ismertek voltak. Az árvízszintek előre jelzett emelkedése éppúgy megtörtént, mint a hullámtér feltöltődése, és a gátakat ennek megfelelően folyamatosan emelni kellett, és kellene ma is. Ugyanakkor azt nem lehetett előre látni, milyen eszközöket és mennyi energiát tud majd szembeállítani a társadalom ezekkel a törvényszerű természeti folyamatokkal szemben. Ha a példát következetesen végiggondoljuk, látható, az időpontra vonatkozó ismeret is megvan, elő is hívható, csak nem dátumszerűen, hanem eseményhez kötötten. A Tisza árvízvédelmi rendszere akkor fog összedőlni, amikor a rendelkezésünkre álló eszközök és energia kevésnek bizonyul ezeknek az azóta is tartó folyamatoknak az ellensúlyozására. Ugyanakkor ez a kérdésnek csupán az egyik oldala. Ez még nem a teljes összeomlás, csupán a 2010-es Sajó menti árvízhez hasonló, bár azt nagyságrendekkel meghaladó árvízi katasztrófa. A teljes összeomlás akkor köszönt ránk, amikor a károk semlegesítése és a helyreállítás költség igénye is meghaladja a társadalom gazdasági teljesítőképességét. Amikor ez a két esemény bekövetkezik, az ár- és belvízvédelmi rendszer összeomlása szükségszerűen meg fog történni. Az ismeret tehát ott van, csak épp számos olyan tényező rejti, amely miatt nem tudjuk lehívni. Azt is meg kellene tudnunk mondani, mikor jut a társadalmunk ilyen lehetetlen helyzetbe. Ha azt nézzük, hogy a rendelkezésünkre álló energia 80%-át külföldről importáljuk, és figyeljük a geopolitikai helyzetet, megsaccolhatjuk, ehhez elég lenne egy újabb Közel-keleti háború. Abban szinte biztosak lehetünk, hogy egy ilyen esemény időszakos ellátási zavarokat okozna. Csakhogy itt megint szembe kell néznünk egy bizonytalansági tényezővel. Ahhoz ugyanis, hogy az árvízvédelem rendszere összeroppanjon, arra van szükség, hogy a két esemény időben egybeessen. Magyarán, hogy akkor érkezzen az árvíz, amikor épp energiaellátási zavarokkal küzdünk.

Az előrejelzések akkor lehetnek pontosak, ha a rendszer felismert belső összefüggéseihez kapcsolódnak, éppúgy, ahogy ez Vedres István esetében történt. Ahhoz, hogy meg tudjuk, mikor fog összeomlani a világ, amelyben élünk, látnunk kell, mi az alapja jelenlegi gazdasági-társadalmi rendszerünk működésének. Fel kell kutatni azokat a jellegzetességeket, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a működéshez. Ehhez nem az részletekbe menő adathalmazokra, hanem általános összefüggések ismeretére van szükség. Ezek az általános összefüggések segíthetnek bennünket. Ha a természet, az ember és természet kapcsolata felől vizsgálódunk e működés alapja a folyamatos gazdasági növekedés és a globalizáció. A folyamatos gazdasági növekedés tette lehetővé, hogy a megfelelő ütemben emeljük a gátakat, és egyre több és több energiát fordítsunk egy-egy rendkívüli ár- vagy belvíz féken tartására, illetve az általuk okozott kár megtérítésére, és a helyreállításra. Míg a globalizáció a természetes rendszerek lokális visszahatásainak – mint amilyen egy-egy térségi aszály, vagy árvíz, vagy bármilyen más természeti jelenség által okozott kár – semlegesítésére ad lehetőséget. A rendszer nagyjából addig maradhat fenn, amíg növekedni képes, és amíg van elég energiája a globális kapcsolatrendszerek fenntartására. Ebben az összefüggésrendben megint csak ott rejtőzik az összeomlás időpontjára vonatkozó ismeret. Igaz számos váratlan mozzanat miatt hozzáférhetetlenül. Annyit mégis csak lehet látni, a tartós recesszió, a növekedés leállása komoly kockázatot rejt.

A növekedés alapja azonban nem egyszerűen az energia, hanem a könnyen mobilizálható, olcsó és hatékony energia. Ilyen feltételeknek a mai rendszerben egyedül a kőolaj felel meg, de a kőolaj is csak addig, amíg EROI értéke 10 felett, vagy a körül mozog. Ha ez alá süllyed, az ár – lassan úgy tűnik –, a kereslet alakulásától függetlenül is elérhetetlen magasságokba kúszhat. A kőolaj ára egy jó indikátor lehet. Ha hordónkénti ár tartósan 100 dollár körül mozog, azt jelzi, komoly baj van. Ugyanakkor ez fordítva is igaz. Ha a kiemelkedően magas olajár, visszazuhan 30-40 dollár, ez azt jelenti, a rendszer legalább további négy-öt év haladékot kapott.

Ezek az előrejelzések meglehetősen pontosak, de csak egy „ha-akkor” összefüggésrendbe illesztve. Viszont általában nem lehet tudni, mikor következik be az a feltétel, ami az összeomlást hozza magával. Így aztán megint csak lehetetlen kisakkozni az időpontot. És ebből következik a jövendőmondó és az egészrendszer tragédiája. Az eseményekre ugyanis fel lehetne készülni, mind egyénileg, mind társadalmilag. Csakhogy ehhez el kellene hinni az előrejelzéseket. El kellene hinni, hogy az életmódunk már középtávon sem tartható. 2008 után ez sok ember esetében a mindennapok valóságává vált. A korábbi források rendre rendszertelenné váltak, el is apadtak, az élet fokozatosan ellehetetlenült, miközben sokkal többet kellett dolgozni azért, hogy e lehetetlen körülmények között, ha egyre rosszabbul élve is, de talpon maradhassunk. Ezzel együtt a környezetemben – magamat is ideértve – egyetlen ilyen helyzetbe került ember sem tudott váltani, és aki megpróbálta, négy év alatt ő is visszadolgozta magát az eredeti helyzetbe. Számos oka van ennek, de elemzésünk tárgya szempontjából a következmények fontosabbak. Arról van szó ugyanis, hogy ezek az emberek az egyre ellehetetlenülő körülmények ellenére a végsőkig ragaszkodnak ahhoz rendszerhez, melyről tudva tudják: fenntarthatatlan. Nem készülnek az összeomlásra, nem akarják mérlegelni az ebből fakadó kockázatokat, hanem konok következetességgel folytatják mindazt, amit megszoktak. Ha váltanának, vagy ha már váltanak az első jelek nyomán, mielőtt még felélték volna tartalékaikat, most sokkal nagyobb eséllyel nézhetnének farkasszemet a helyzettel. Ha ugyanez társadalmi szinten is megtörténne, akkor akár a gyors összeomlás elkerülésére is lehetővé válna. Ehelyett azonban követjük a fenntarthatatlan sémákat, egészen addig, míg erőnkből telik. Az összeomlás szükségszerűen gyors lesz, és pedig azért, mert egészen addig fogjuk erőltetni a növekedést, a száguldást, amíg falnak nem ütközünk. Itt nem egy váratlan esemény értékeléséről van szó, hanem a világhoz való viszonyunk belső összefüggéseiről. E téren megint csak azt mondhatjuk el, az esemény biztosan bekövetkezik.

És hogy mikor?

Egy átlagos hó végi nap után, úgy estefelé tessék átgondolni: mi is történt aznap? Mennyi stressz, mennyi idegesség, mennyi kétség adódott a napi rutinból? Mennyi erőforrás maradt az elkövetkezendő napokra benn, és kinn, azaz lélekben és a kamrában vagy a pénztárcában? Aki ebben a pillanatban elégedett a helyzetével, nem nyomasztja lejárt törlesztő részlet, kifizetetlen számla, kikapcsolt szolgáltatás, üres kamra, pénztárca gondja, aki teljesen biztos abban, hogy a ma zökkenőmentesen fut át a holnapba, akár fel is lélegezhet. Neki „csak” a globális folyamatokra kell figyelnie. A többiek azonban jobb, ha tudják, az összeomlás sokkal közelebb van, mint gondolnák, de ez elsősorban a saját életformájuk összeomlása.