A jövő éleleme? Posted in: Egyéb kategória

A minap megjelent egy rövidke írás a Nők Lapjában a Jövő energiája címen? A tóriumról, az atomenergiáról és a fosszilis energiahordozókról szól. Az összegzés szerint nem kell aggódni a rendelkezésre álló energiaforrások kimerülése miatt. Ez igaz, aggódni egészen más miatt kell. S hogy mi az az egészen más? Ezt foglaltam össze az alábbi szösszenetben.

A jövő élelme?

Hamvas Béla kérdi valahol: van-e olyan ostoba, aki látja, hogy egész népek, mint lavinák zúdulnak le a hegyről, melyre évmilliók alatt kapaszkodtak fel, azt higgye, ha ő kiáltozni kezd, a lavina meg fog állni? Aztán rögtön hozzáfűz egy másik kérdést is: de akad-e oly érző lélek, aki látva, hogy emberek milliói zuhannak az állati lét alá, ezt szó nélkül megállja?

Mindezt előre kellett bocsátanom, részben azért, mert nem hogy abban nem hiszek, hogy a lavina megállna, de már abban sem bízom, hogy bárki meghallja a kiáltozásom. Ezzel együtt érző lélek vagyok, így aztán nem állhatom meg szó nélkül a dolgot. Írásra pedig „A jövő energiája?” – című cikk késztetett. Mert az ugyan, hogy a rendelkezésre álló energiaforrások kimerülése miatt nem kell aggódni, bármennyire igaz, félrevezető. Helyesebb lett volna úgy fogalmazni: nem a rendelkezésre álló energiaforrások kimerülése miatt kell aggódni.

Az olaj kitermelés történetére visszatekintve azt láthatjuk, hogy az ún. könnyen felhasználható készletek kitermelése megközelítőleg 24 évenként megduplázódott. E folyamat melléktermékeként egész gazdaságunk az olajra épült, a kőolaj és származékai az élet minden területén jelen vannak, ráadásul ez lett a társadalmunk fennmaradásához nélkülözhetetlen gazdasági növekedés üzemanyaga is. Ahhoz, hogy komoly visszaesések ne következzenek be, az elkövetkező 24 év alatt ismét meg kellene duplázni az olaj kitermelését. Tekintettel azonban arra, hogy napjainkban olajcsúcs közeli helyzetben vagyunk, azaz kitermeltük a készletek felét, ez az ütem tovább nem fokozható, mi több fenn sem tartható. A jövőben néhány hónapig, esetleg évig szinten maradhat az olajtermelés, utána azonban csökkenni fog. A készletek nem merülnek ki, nem fogynak el, csupán egyre kevesebb fekete arany jut a gazdaság vérkeringésébe, s miután a gazdaság olajfüggő, már a kitermelés szinten tartása is komoly válságot okozhat. Ez visszahat az olaj utáni keresletre, ami viszont befolyásolja a kitermelést. Tekinthetjük ezt egyfajta negatív visszacsatolásnak, ami odavezet, hogy az olaj alapú gazdaság összeomlik, mielőtt kitermelhetnénk, mondjuk a mai napig fennmaradt készletek felét. Bőven marad tehát olaj a földben, nem kell attól tartani, hogy az utolsó cseppig a felszínre hozzuk, mégis van némi okunk az aggodalomra.

Hazánkban az elmúlt 20 évben megszűnt az élelemtermelés, a mezőgazdaság iparszerű technológiával ipari, közte élelmiszeripari nyersanyagot állít elő. Ahhoz, hogy ebből élelem legyen, három dolog szükséges: egyfelől olaj, amely nélkül az iparszerű technológia nem tartható fenn. (És itt nem is elsősorban az üzemanyagokról van szó, hanem a műtrágyák, növény-védőszerek sokaságáról, illetve azokról az olajalapú műanyagokról, melyek szintén jelen vannak az ágazatban.) Másodsorban olaj, amely nélkül a megtermelt nyersanyag nem jut el a feldolgozókba, illetve a késztermék nem jut vissza a fogyasztókhoz. És harmadsorban is olaj, amely nélkül ellehetetlenül a feldolgozás. A helyzetet súlyosbítja, hogy a termőföld az Európai Unióban 17-szer gyorsabban fogy, mint ahogy egyébként megújulni képes. Azaz a mezőgazdálkodás — termőföld híján — az egyre nagyobb olajigényű és energiafelhasználású technológiák irányába kényszerül, illetve kényszerülne, ha lenne elég olaj. Az olajkitermelés akadozása, majd várható csökkenése e miatt közvetlenül hat majd a városi fogyasztókra.

Mindezt tudva kicsit félve várhatjuk azoknak az előrejelzéseknek a bekövetkeztét, melyek 5-15 éves időtávon belül a jelenlegi igényekhez mérten 10-15%-os olajhiánnyal számolnak. A 10% körüli hiány a teljes magyar kőolajfogyasztás 52-szerese. Ezt a mennyiséget nem lehet egyik napról a másikra alternatív energiákkal pótolni. A helyzet azonban ettől is súlyosabb, mert 1% körüli hiány is többszöröse a fogyasztásunknak. Azaz Magyarország kiszorulhat az olajpiacról, még mielőtt a készletek komolyabb mértékben fogyni kezdenének. S bár a villamos áramtermelésre általában igaz, hogy adódhatnak új technológiák, s a fosszilis energiahordozók árának növekedésével arányosan megéri majd áttérni ezekre a módszerekre, az élelmiszeriparban (ideértve a mezőgazdasági termeléstől a feldolgozáson át a nyersanyagok és késztermékek szállításáig mindent) az olajnak nincs megfelelő helyettesítője. A jelenlegi körülmények között talán bizakodhatunk: világítás lesz, az unokáinknak is, de termőföldjük és élelmük szinte biztosan nem.

Egy kicsit kifordítva Hamvas Béla szavait: van olyan érző lélek, aki látva, hogy emberek milliói menetelnek a biztos éhhalál felé, azt szó nélkül megállja? És itt már csak azért is kiabálni kell, mert a dolog nem elkerülhetetlen, elvileg okos és időben megkezdett vidékfejlesztési politikával elébe lehetne menni, fel lehetne rá készülni. Eddig azonban szemmel láthatóan egyetlen lépést sem tettünk ebbe az irányba.

A XX század végén egy angol ökológuscsoport az alábbi szarkasztikus megjegyzéssel zárta egyik tanulmányát. Napjainkban egy városlakónak számtalan kérdést végig kell gondolnia, mielőtt reggel útnak indul: tömegközlekedéssel menjen, vagy gépkocsival, hol vannak útlezárások, hogyan hangolja össze a munkába menetet a gyermekek iskolába jutásával, hol érdemes vásárolni, hol lesznek árleszállítások, stb. stb. Mennyivel egyszerűbb lesz a dolga néhány évtizeden múltán, amikor napkeltekor mindössze egyetlen kérdése marad: ebédelek, vagy ebéd leszek. Az angol kormány válaszul egy a második világháborús győzelemkertekhez hasonló mozgalmat indított el, melynek lényege, hogy városi parkokban, házak mellett zöldséges kerteket alakítanak ki és minél többen termeljék meg maguknak a zöldséget és az alapvető élelmiszereket. (Igaz eddig nem sok látható eredménnyel.)

És mi mit tettünk?