Adalékok az erőforrásválsághoz — avagy hol a megoldás? III. rész Posted in: Egyéb kategória

Az előző részben megismerkedhettünk a rendszerek néhány alapvető sajátságával. Láttuk, hogy egy adott halmazból az elemek kapcsolódása révén alakul rendszer, e kapcsolat nélkül nincs miről beszélnünk. Arra is felfigyelhettünk, hogy e kapcsolat lehet elvont, önkényes, melyet egy adott kérdés hoz létre, mely a rendszer elemeit mintegy kiszakítja a valóságból. Ezzel együtt a rendszerek felépítésével és működésével kapcsolatos törvényszerűségek, összefüggések az ilyen rendszerek is vonatkoznak, ebből következően a téves kérdésfelvetés az adott rendszer keretei közt maradva nem ismerhető fel. A rendszerek másik felismert sajátsága a szerkezetben megnyilvánuló irányítás, azaz: egy adott megoldás, kapcsolat lehetősége, vagy lehetetlensége; illetve léte vagy nem léte nem az elemek leleményességén, szándékán múlik, hanem a rendszer belső tulajdonságai határozzák meg. A rendszeren belül az egyes elemeknek mozgásterét és ennek összefüggéseit, azaz, hogy mi az, ami ténylegesen az elemek szabadságán múlik, s mi az, ami a szerkezet függvényében alakul a szerkezet belső törvényszerűségeinek ismeretében határozhatjuk meg. Ehhez azonban ismernünk a rendszer működését.

III. rész:
Rendszer és működés: rendszerműködés

A rendszerműködés felé irányuló első lépésünk előtt nézzünk vissza egyetlen gondolat erejéig Königsberg hídjaira. Láttuk, hogy amennyiben egy adott halmaz pontjai, elemei kölcsönösen hatnak egymásra, vagy valamely elem közöttük kapcsolatot teremt, rendszer születik, melynek belső tulajdonságai az elemekre visszahatva meghatározzák e kapcsolatok jellegét. E szerkezetben megnyilvánuló irányítás elől kitérni nem, illetve csupán rendszeren kívüli megoldással lehet. E mozzanat azonban hihetetlenül lényeges, mondhatni a rendszerszintű összeomlás megértésének kulcsa. Az ember által létrehozott rendszer, az egyszerűség kedvéért nevezzük civilizációnak, folyamatosan szerkezeten kívüli megoldásokat választ. Azaz építkezése során az adott szerkezet keretei közül kilépve, azt kénye kedve szerint átalakítva megkerüli a természetes visszacsatolásokat. Ezekről alább bőven lesz szó, itt egyetlen egy példát hadd hozzak: a hajózás kérdése. Ma a Duna-stratégia egyik lényeges eleme a hajózhatóság. Csakhogy itt nem a hajókat akarják a folyóhoz igazítani, hanem ellenkezőleg: a folyót a jelenlegi hajózási szabványokhoz. Ezzel azonban teljes egészében felborítják a folyó korábbi szerkezetét, az új szerkezethez viszont más funkciók, más irányítás, és végső soron más működés párosul. A szerkezeten kívüli megoldás itt egy magasabb rendszerszerveződési szint visszacsatolását eredményezi. Szerkezeten kívüli megoldás tehát csak akkor vezet eredményre, ha az adott esetben nem egyszerűen a rendszerszintek, hanem a rendszer egészének szerkezetén lépünk túl. Egy adott táj hálózatát tekintve létezhetnek ilyen megoldások, de a földi lét egészét nézve semmi sincs rendszeren kívül. Hosszútávon tehát nem kerülhetők ki a visszacsatolások.

A rendszerműködés innen nézvést nem más, mint a rendszer önszabályzó és önvezérlő folyamatainak összessége. Kétségtelen, hogy a rendszerműködést a visszacsatolások, illetve kölcsönös kapcsolatok felöl is megközelíthetjük. Van azonban a kérdésnek egy ettől sokkal izgalmasabb oldala, nevezetesen, van-e a rendszereknek valamilyen, az adott szerkezeten túlmutató működése? Másként megfogalmazva a kérdést: lehet-e a folyónak valamiféle szerepe a világban?

Az ember úgy gondolná, a természeti javak csakúgy vannak, sem céljuk, sem szerepük nincs, s az ilyen és ehhez hasonló kérdésfeltevések csupán az emberi tulajdonságok, gondolatok kivetítéséből fakadhatnak. Mindezt visszaigazolni látszik a gyakorlat. Így ha valaki rákeres a folyók szerepére, láthatja, számos elem megjelenik itt, a hajózástól kezdve a rekreációig, s mind az ember szempontjából ad választ e kérdésre. Ez azonban nem jelenti szükségképpen azt, hogy más szerepe nem lehet a folyóknak. Vegyünk egy egyszerű tényt: a Kárpát-medence középső vidékein a csapadék mennyisége és eloszlása rendkívül szélsőséges.  Közép-Tiszán 400 mm-es átlagcsapadékos terület is akad, és van olyan év, melyben 2-300 mm körül mennyiség esik. Ilyen viszonyok mellett klimatikus sztyepp és félsivatagi növényzetnek kellene lennie e térségben. Viszont hosszú évezredeken keresztül egyenletesen nagy vízigényű erdőtársulások uralták a tájat, melyeknek puszta léte 800 mm feletti csapadékátlagnak megfelelő évi vízmennyiséget feltételez. Az esők ettől sokkal kevesebb vizet hoztak ide, tehát nyilvánvalóan valami más elem elégítette ki e vegetációs vízigényeket. És mindennek ismeretében tegyük fel újra a kérdést: lehet-e a folyónak valami embertől független szerepe? Hozzá tett-e valamit mondjuk a Tisza vagy a Duna a tájhoz, a táj életéhez?

Egyiptomról tudjuk, a Nílus ajándéka, és még sem tűnik fel, hogy az adott esetben van valami olyan szerepe egy folyónak, amihez az embernek semmi köze, legfeljebb kihasználhatja, mint Egyiptomban, vagy ellene dolgozhat, mint ma a Tisza esetében. Ezzel együtt a folyó meghatározott működésű alrendszere a tájnak. E meghatározott működés a Tisza esetében a vegetációs vízigények kielégítése, az ehhez nélkülözhetetlen vízkészletek szállítása, a térség vízháztartásának szabályozása, illetve évi 800-1000 mm-es csapadékátlagnak megfelelő szinten való megtartása.

Mindez elég alapos okot szolgáltat ahhoz, hogy elgondolkodjunk a rendszerműködés szerepén és jelentőségén. E problémát hangsúlyossá teszi, hogy az adott összefüggésrendszer egyetlen eleme sem érthető meg, ha nem ismerjük a rendszer egészének szerepét, mi több, a működés ismerete nélkül még le sem tudjuk határolni a rendszert, nem tudjuk felismerni önazonosságát. A filozófia történetből ismert Epheszoszi Hérakleitosz e megfogalmazása: „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”. Ezen gyakran elgondolkodtam. Ha ma valaki Sárospataknál megfürdik a Bodrogban, és lemegy másnap is, mibe fog fürödni: a Tiszában, vagy a Dunában? — a felvetés során összetévesztjük a folyót a benne elfolyó vízzel, holott a kettő messze nem ugyanaz. De folytathatjuk tovább e sort. Amennyiben a folyó hajózó útvonal, vagy vízelvezető csatorna, csak a medre lényeges, ártere nem, tehát a kettő egymástól nyugodtan szétválasztható, magyarán a folyó, mint rendszer csak a mederrel és a benne lévő vízzel illetve az abban lévő élővilággal azonos. Azt, hogy a folyó és az ártér egymástól elválaszthatatlan egységet alkot, akkor láthatjuk be, ha tudjuk, milyen szerepet játszik az adott vízfolyás a táj életében (vagy játszana, ha békén hagynánk). Ha az ember tisztában van azzal, hogy az Alföld természetes növénytakarójának vízigényeit a csapadék és a folyók árvizei legalábbis egyenlő mértékben elégítették ki, pontosan tudja, a folyó nem a medernél kezdődik. Mi már akkor belelépünk a folyóba, amikor belépünk az árterébe. A meder nem a folyó maga, csak a folyónak az ágya. A medrébe kényszerített folyó, olyasvalami, mint az ágyhoz kötött ember. És ha valaki úgy gondolja, nem bizonyos körülmények között jó dolgok is kötődhetnek az ágyhoz, gondolja végig: a folyó esetében a megtermékenyítés nem ott történik, mi több: ott nem is történhet…

A rendszer és a működés kapcsolatát és e kapcsolat jelentőségét más, talán szemléletesebb formában is jelezhetjük: „Tételezzük fel, hogy világűrt járó marslakók vagyunk, éppen most szálltunk le első ízben a Földön, és azzal a feladattal szembesülünk, hogy ,elemeznünk kell’ valamilyen ember alkotta gépet — az érthetőség kedvéért mondjuk egy autót. Ez a gondolatkísérlet nyomban megérteti velünk a finális kérdés tisztán analitikus jelentőségét. Egészen bizonyosan nem értjük meg ugyanis a tárgyunk részei közti összefüggést, és kölcsönös kapcsolatait, amíg ki nem találjuk, mire való az egész gépezet, és rá nem jövünk, hogy jármű, a földlakók mozgásszerve. A további analízis során azonban nem igen boldogulunk, ha leszereljük a jármű elülső részét, és pl. megpróbáljuk elkülönítve, önmagában megérteni a dugattyúgyűrűk egyikét, a porlasztófúvókát vagy az egyik abroncsszelep gumikonuszát. Még kevesebb sikerrel kecsegtet, ha megkíséreljük, hogy néhány részből, amelyet teljesen véletlenül sikerült kiszerelnünk, újra szintetizáljuk a rendszer egészét. Mindezt nem nevetséges abszurdumnak szánom: (…) Az egész egy részének funkcióját alapvetően csak akkor érthetjük meg, ha képesek vagyunk egyidejűleg áttekinteni és felismerni az összes többi rész funkcióját is. A porlasztót és funkcióját csak azután érthetjük meg, ha már megértettük, hogyan szívják belőle a keveréket a lefelé mozgó dugattyúk. Ez viszont megint csak akkor érthető, ha már felfogtuk, mire való a hajtórúd, a forgattyús tengely és a lendkerék, enélkül ugyanis nem tudhatnánk, honnét származik az az energia, amelyre a dugattyúknak a szíváshoz szükségük van. Azt azonban, hogy a lendkerék egyáltalán forog, s hogy energiát szolgáltat a három, nem energiatermelő munkaütem számára, csak akkor értjük meg, ha más alkatrészek — a szelepek, a bütykös tengely és a gyújtás — mellett végül magát a porlasztót is megértettük. Egyetlen rész és részfunkció sem érthető az össze többi funkciójának egyidejű megértése nélkül, egyiket sem elemezhetjük a másik előtt. (…) Ha valaki a négyütemű motorról magyaráz, először a mozgó részeket, a forgattyús tengelyt, a hajtórudat, a dugattyúkat és szelepeket mutatja be, s azután kezdi magyarázni a négy munkaütemet. Azt mondja például: ,ebben a pillanatban kinyílik a kipufogószelep’, ,most a hengerbe áramlik a gázkeverék’ vagy: ,most következik a gyújtás’ — jóllehet, hallgatója alapjában véve egyáltalán nem tudhatja, hogyan nyílik ki a szelep, mi is voltaképpen a gázkeverék, vagy, hogy mit gondoljon, mi az a gyújtás. Ilyenkor a tanár úgyszólván abban reménykedik, hogy hallgatója az előrevett kifejezések némelyikét — amelyek a tanítvány számára még semmiképp sem jelentenek fogalmakat — előzetesen legalább megközelítőleg helyesen értelmezi, és a megmagyarázandó rendszeregészről alkotott elképzelésében fenntartja a helyet az előre vett rész magyarázata számára. Érthető módon a sokkalta bonyolultabb valóságos szerves rendszeregészek bemutatása mérhetetlenül nagyobb analóg didaktikai nehézséget okoz, mint ami durván leegyszerűsítő példánkban.” (Konrád Lorenz: Az Orosz Kézirat. Cartafilus Kiadó, Budapest 1998) 

A rendszerműködés jelentőségének megértése után sorra vehetjük, milyen elemek szabályozzák a természeti rendszerek működését, azaz a visszacsatolások felöl is megközelíthetjük a problémát. E téren persze ugyanolyan leegyszerűsítésre kényszerülünk, mit Konrád Lorenz az idézett példájában: számos elemet és kapcsolatot figyelmen kívül kell hagynunk. Itt lép be két a rendszer kutatás két új fogalma. A rendszerek egyes elemei különböző formában jelennek meg a működés során. Vannak olyan elemek, amelyek nélkül a rendszer nem tud azonos maradni önmagával. Egy adott vízfolyás esetében a meder kiszáradása, egy erdő esetében a fák kivágása, egy település esetében az emberek kiirtása a rendszer egészének összeomlásához vezet. Azaz az adott rendszernek az itt felsorolt alkotórészek kulcselemei. Az elemzésünk akkor lesz helytálló, ha egy adott rendszer vagy alrendszer esetében a tényleges rendszerműködést vizsgáljuk, és a hangsúlyt e működés kulcselemeire helyezzük. Mindez azt is jelenti, a rendszer megértéséhez nem szükséges annak minden elemét átfogóan, részletekbe menően ismerni. Teljesen elegendő, ha a rendszer építkezésének elveivel, működésével és kulcselemeivel tisztában vagyunk. Azaz, ha ismerjük a szerkezetet meghatározó összefüggéseket, a szerkezetben megnyilvánuló irányítás mikéntjét, és e kettő segítségével a belső szabályozás rendjét, tovább a rendszer működését, azaz a társrendszerek felé irányuló hatásainak összességét.

A rendszer lehatárolásának illetve a fenti elemek és összefüggésének felismerése nem csupán és nem is elsősorban elméleti jelentőségű. Alább két gyakorlati példa segítségével igyekszünk bemutatni, mi lehet a rendszerszerű gondolkodás jelentősége, illetve milyen gyakorlati haszna lehet egy táplálékláncon belüli összefüggésrend felismerésének.

Elsőként induljunk el egy késő őszi délután egy hajdúsági községünk határában az őszi búzatáblák felé. A falu közelében szépen zöldellő vetések sorakoznak, de kissé távolabb, egy fasorral szegélyezett út mögött, elkeserítő kép fogad. Vetési varjak seregei szállták meg a szántót, és csipkedik a búzát. Az első, ami eszünkbe jut: védekezni kell. Elkergetni, riasztani, mérgezni a varjakat. Ha mindezt megtettük, és közelebbről is megvizsgáljuk a táblát, láthatjuk: a búzaszálak lilás színbe öltöztek. Azaz valami más is megtámadta őket. Az adott esetben a pattanó bogár lárvája (drótféreg) rágta a kikelő búza gyökereit. Ilyenkor a bogár ellen hathatós védekezés nincs, bár kísérletezhetünk rovarirtó szerek földbe juttatásával. A varjak elriasztása és a föld mérgezése azonban nélkülözi mind a természet ismeretét, mind a rendszerszintű gondolkodást. Ugyanakkor ma a mezőgazdálkodásban ez a szemlélet, illetve beavatkozássor az általános. Az adott esetben azonban a dolgok másként alakultak. Nem feltétlenül a szemlélet miatt. A területen gazdálkodó feleslegesnek tartotta a beavatkozást. Úgy döntött, megvárja a tavaszt, aztán ha gyérnek bizonyul a tábla, betárcsázza és kukoricát vet majd a helyére. Erre azonban nem volt szükség. Tavasszal a búza szépen bokrosodott, a tábla egészséges tehát helyreállt. Nem kis részben a varjaknak köszönhetően.

Nézzük tehát mi történt.

A szántóföldön egy három elemből álló élelemlánc alakult ki. Ennek első eleme a búza volt, második eleme a drótféreg, harmadik pedig a varjú. Az adott esetben persze ettől sokkal több elem is szerepet játszik a történet egészében, de maga a jelenség hármukhoz köthető. Tehát a rendszerünk e három egymással kapcsolatba lépő elem köré (is) lehatárolható. A drótféreggel fertőzött búza színe jelezte az arra repülő varjaknak, itt a föld alatt csemege várja őket. A varjak kihúzgálták a fertőzött szálakat, elfogyasztották a lárvákat, ezzel állományi szinten gyógyították a táblát. Ehhez képest minden emberi beavatkozás durva hiba lett volna. A történet tanulsága, hogy adott esetben rendszerszintű szabályozással is védekezhetünk a károsnak ítélt folyamatok ellen. Magyarán nem a kártevővel küzdünk, hanem az adott élelemlánc teljessé tételén dolgozunk, avagy a termesztés során eleve az élelemlánc egészére összpontosítunk. A szántás eleve nem ilyen, itt a beavatkozás nem a lánc egészére, annak egyetlen elemére a termesztett növényre irányul. E közben emellett megszakítjuk magát az élelemláncot és igyekszünk a többi szemet elpusztítani. Ennek eredményeként a rendszer egésze leépül, azaz feléljük a föld termőképességét, és végső soron a kiemelt, kiválasztott növényt sem fogjuk tudni megtermelni. Az élelemtermelésünk akkor és csak akkor lehet fenntartható, ha az emberi tevékenység az egész érintett élelemlánc, más megközelítésben életközösség gazdagítására irányul. Ellenkező esetben – a leg-„ökobiotermészetbarát” gazdálkodás mellett is csak korlátozott ideig folytatható.

Az élelemláncok szerepét és belső szabályozásukat a legelő példáján is szemléltethetjük. Adott esetben természetesen nem modellezzük a legelő és a legelő állat kapcsolatát, csupán olyan mozzanatokra hívjuk fel a figyelmet, amelyek közelebb vihetnek a természeti rendszerek belső összefüggésrendjének megértéséhez. Más kifejezéssel élve az alábbiakban nem működést leíró, hanem az esetleges működések megértését elősegítő modellekkel lesz dolgunk.

A legelő, a gyep és a legelő állat kapcsolata két irányból is értelmes. Egyfelől a legelő igényli a rendszeres kezelést. Ha ez elmarad, rajta marad a tavalyi megavasodott fű, amely önmagában növeli a jelentősebb tüzek kockázatát, de más módon is visszahat a növényzetre, s hosszútávon megváltoztatja a gyep fajösszetételét. E téren épp a közelmúltban tapasztalhattuk meg, mit is jelenthet adott esetben a legelő állat a területen. A botanikusok egy jelentős része úgy vélte: a tűz mindig is természetes velejárója volt a Hortobágy életének, és nem jelentett túl nagy gondot. E hitükben azonban sokakat megingatott az utóbbi évek néhány nagyobb, komolyabb károkat okozó tűzesete. Pedig a dolog roppant egyszerű: a lelegelt füvön nincs mi égjen, a tűz végig fut a felszínen, de igazán nagy hőt nem termel, nem bánt sem állatot, sem növényt. Ha azonban a területen rajta marad az akár méteresre is megnövő fű, ez ott kiszárad, majd meggyullad, sokkal magasabb hőmérséklettel, a talajfelszín alá nyúló hatásokkal számolhatunk. Ebben az esetben a tűz akár gyökeresen átalakíthatja a táj szerkezetét, a gyepek fajösszetételét. A legelő állatnak tehát döntő szerepe van az adott táj fennmaradásában. Ha nem volna, a táj maga átalakulna. A legelés, csak az egyedek felől táplálkozás, a rendszer egésze felől nézvést: szabályozás. E szabályozásnak azonban keretek között kell maradnia. A túllegeltetés ugyanis éppúgy a legelő összeomlásához, fajösszetételének megváltozásához vezethet, mintha nincs legeltetés a területen, csak épp a leépülés jellege és adott formája változik. Nem véletlenül hívta fel a figyelmet Konrád Lorenz arra, milyen „ritkán fordul elő, hogy egy állat szaporodását közvetlenül a meglévő táplálék tömege szabályozza. Ez ugyanis mind a zsákmányoló, mind a zsákmányfaj érdekét tekintve gazdaságtalan volna.” (Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. IKVA, Sopron 1988.) Példának okáért, ha az adott tájon élő növényevő állatok számát pusztán a legelő eltartó képessége határozná meg, az állomány története túlnépesedések és összeomlások sorozatából állna. Természetes körülmények között azonban az adott élőlénycsoport nem jut el odáig, hogy felélje életterét.

Ahhoz, hogy egy természeti rendszert megérthessünk, ki kell választanunk valamely kulcselemét, s meg kell figyelnünk annak viselkedését, kapcsolatait, illetve ezek változásait. Lényeges, hogy az adott elem viselkedését saját természeti környezetében figyeljük meg. Egy legelőn tartott, kutyával és pásztorral őrzött nyáj esetében az állatok viselkedéséről és a rendszerben betöltött szerepéről semmit nem mondhatunk. Ezzel együtt ezek az állatok is életközösséget alkotnak, ám e körben a szabályozások és kölcsönhatások szempontjából az ember a kulcselem. Azaz nem közvetlenül az állat, hanem a pásztor az, akinek fel kell figyelnie a jelzésekre, és gondoskodni kell a megfelelő válaszokról. Ezek elmaradása illetve a téves válaszok természetszerűen kihatnak a juhok sorsára is. De ez egy másik történet. Itt most egy olyan nyáj viselkedésébe pillanthatunk be, amely néhány éven keresztül olyan területen legelt, ahol viszonylag nagy területet járhatott be szabadon, majd az alábbi helyszínre átkerülve (az első időkben legalábbis) időszakosan magára hagyva kereste saját táplálékát. Magányos kóborlásuk idején a juhok a 3. ábrán látható területet járták be

3 ábra:  A juhok által bejárt útvonal

Az állatok nomád életük idején mintegy 200-300ha-nyi területet jártak be. Miután a megfigyelések alkalomszerűen voltak, elsődlegesen az „elbitangolt” jószág kutatására, s nem a természeti rendszerek belső szabályozására irányultak, e téren ettől pontosabb adattal nem szolgálhatunk.

A juhok eredeti legelője a Kis-, és Nagy-Polyánon található rétek voltak, továbbá Kis-Polyánalj, az úttól felfelé, illetve a Polyánok köze volt. Szállásuk a Nagy-Polyán derekán található, (1) számmal megjelölt hely, a legeltetés kiindulópontja az itt épített (de a légi felvételen még nem látható) hodály volt. Az állatok innnen indulva a Nagy-Polyán kissé „rövidgatyára” emlékeztető legelőjét használták. Hajnaltájt a karámból kihajtva vagy az alsó, vagy a felső szár legaljára hajtották le az állatokat, akik innen indulva folyamatosan haladtak felfelé, majd valahol közép tájt elültek, s késő délután haladtak tovább. A déli elülésekkor a felvigyázók (erős túlzás lenne pásztoroknak nevezni őket) megkeresték a juhokat, és behajtották a karámba, de volt olyan is, hogy nem foglalkoztak velük. Hosszú időn keresztül ez volt a legeltetés természetes rendje. Ám az idő múlásával a juhok viselkedése megváltozott. Az alsó szárból nem felfelé, hanem a Polyánok köze felé vették az irányt, s a szemközti oldalon mentek fel a Kis-Polyánra. Később aztán eleve a Kis-Polyánra hajtották át az állatokat, kik ettől kezdve jellemzően a két Polyán között közlekedtek. Néha – vagy segítséggel, vagy a nélkül – letévedtek a Kis-Polyánaljra is. E rend több héten keresztül zökkenők nélkül működött. Volt olyan eset, hogy a felvigyázók késve érkeztek, és estére az állatokat nem tudták behajtani a hodályba, de másnap hajnalban a jószág visszahúzódott a legelőre.

A nyár közepe táján a juhok áttették székhelyük a Kis-Polyánra illetve a Debra völgybe. Estére felfelé húzódtak a (2) számmal jelölt szállás felé. Több alkalommal is innen hajtották le őket a hodályba. Néhány nap multán azonban az állatok eltűntek. A jószágtartók többször is hiába keresték őket. Eleinte a Polyánokon és a Debra-völgyben keresték a juhokat. Az utóbbi területen friss nyomokat is találtak. Alkonyattájt a völgyben néhány kóbor kutyára bukkantak. Feltételezhető, hogy ezek az állatok riasztották meg és kergették el a nyájat. A juhok ezután a nyomok, és az erdőt járó munkások beszámolói alapján a Debra feletti, a Terebes-szállás, Tölgyes-bérc, Fekete-rét, Fekete-hegy közt, illetve ezektől kissé északra elterülő erdők aljnövényzetét, illetve tisztásait legelték. Új szállásuk a Fekete-rét mentén egy bokrosabb hegyoldalban volt. A helyváltoztatásban – a kutyák általi zavaráson túlmenően – szerepet játszhatott az időjárás is. A kérdéses időszakban ugyanis az árnyas völgyekben és az északi lejtőkön sokkal hűvösebb volt, mint a Polyánok napfénynek kitett legelőin. Hogy a későbbiekben mi történt volna, nem tudhatjuk, mert közel kétheti távollét után az „elbitangolt” jószágot előkerítették és visszahajtották a karámba. Ettől kezdve mindig volt valaki, aki ügyelt a nyájra. A kísérlet tehát befejeződött, mielőtt elkezdődhetett volna. Van ugyanakkor néhány továbbgondolásra késztető mozzanat. Az állatok viselkedése nem volt esetleges. Meghatározott rend szerint váltották a legelőt, ahonnan az alkalmai „ragadozók” zavarása mozdíthatta ki a nyájat. Ugyanakkor a zavarás megszűnte után nem tértek vissza a korábbi területekre, hanem az árnyasabb és vélhetően járatlanabb, kevésbé zavart erdőségek mélye felé vették az irányt, annak ellenére, hogy az adott esetben gazdáik úgy vélték, még bőven volt mit enni a felhagyott legelőn.

A példa kedvéért tekintsük a juhokat egy adott élelemlánc elemének, tekintsünk el az embertől, és egészítsük ki a láncot a ragadozóval, esetünkben a farkassal, és innen nézvést vizsgáljuk meg az eseményeket. Az első lényeges pont: az állatok ragaszkodtak a területükhöz. Bóklászásuk első időszakában vagy a hodályban, vagy ahhoz közel ültek meg, és vissza-visszatértek a legelőre. Ezzel együtt egyik területet sem legelték le „csutkára”. Amikor továbbhúzódtak, mint jeleztük, az érintett emberek még nem észlelték a túllegeltetés nyomait. A „kísérlet” során azonban nem szerepelt ragadozó a láncban, illetve a két kutya véletlenszerűen jelent meg. Ugyanakkor nagyon jól szemléltette, milyen szerepet is játszhatott a hozzá hasonló vérmérsékletű és jellegű farkas ebben a rendszerben. A kutyák egyetlen juhot sem ragadtak el, csupán megugrasztották az állatokat. Hasonló eseteket őzekkel figyeltünk meg. A Tisza és a Bodrog áradásai télutón és tavasszal több száz állatból összeverődött rudlikat kergetnek ki a mentett oldali szántókra. Az állatok azonban nem vándorolnak el messze az ártértől. A gátakhoz közel eső csalitokban húzzák meg magukat. Megriasztásuk esetén hatalmas köröket megtéve csalják el üldözőiket és jellemzően a korábbi területekre húzódnak vissza. Ugyanezt a jelenséget megfigyeltük akkor is, amikor a bodrogzugi réteken szintén kóbor kutyák kergettek meg őzeket. Az állatok tőlünk mintegy ötvenméternyire legelésztek. Rendkívül óvatosan nyúltunk a fényképezőgép után, amikor a falu felől három kutya rontott ki a bozótosból, megugrasztva az állatokat. Az őzek felénk indultak el, aztán balra tértek egy mocsaras rét felé, azon átgázolva eltűntek a tiszaháti szántók irányába, majd a szántókról más oldalon tértek vissza a mocsárba, ahol a kutyák végül nyomot tévesztettek, és visszafordultak a falu felé. Az őzek pedig az eredeti helyszíntől néhány tízméternyire a mocsár partján álltak meg. Most viszont már felőlünk kapták a szelet, szagot foghattak, és ezúttal a mocsár mögött található csalitok felé menekültek.

A farkas oldaláról közelítve a történethez azt látjuk: bár e ragadozók néha próbát tehetnek nagytestű állatokkal, egészséges állománnyal szemben kevés az esélyük. Nos, nem is ezek jelentik a fő táplálékukat. Olykor-olykor előfordulhat, hogy egy-egy gyengébb állatot, vagy bárányt elszakítanak a nyájtól, és zsákmányul ejtik, hatásuk lényege azonban nem elsősorban ez. Kettejük fogócskájának a gyep és az erdő aljnövényzete a haszonélvezője. A folyamatos zavarás lehetetlenné teszi, hogy az állatok láncba állva folyamatosan menjenek végig a területen. Egy-egy komolyabb esetben, mint arra a juhok példája utalt, egy-egy ilyen riasztás következtében hosszabb időre is elhagyhatják a legelőt.

Nézzük meg most már az adott láncot ebből a szempontból. A legelő eltartó-képessége évről évre változik. E változások nem jelentősek, de most induljunk ki abból, hogy több egymást követő kedvező év is ránk köszöntött, ami a juhok számát is gyarapította. A növekvő juhállomány azonban nem jelent közvetlenül növekvő táplálékot a farkas számára, ellenben nagyobb hatást fejt ki a legelőre, azaz a lánc egyik eleme a másik rovására növekedne, amit gyorsan visszavágna egy-egy szűk esztendő. Ha tehát a kedvező évek hatására gyorsan felszaporodna a juhállomány, az első kedvezőtlen év összeomlásszerű pusztulással járna. Ezt számunkra szinte érzékelhetetlen szabályozók akadályozzák. Amikor egy adott tájon a vízbőség, vagy más időszakos adottság hatására feldúsulhat a növényzet, alig észrevehetően, de változik a fajösszetétel is. Hasonló helyzettel számolhatunk akkor is, amikor a szaporodó állatlétszám egyre nagyobb terhet ró a növényzetre. Itt az adott esetben nagyon kis arányváltozásokról lehet csak szó. Egy-egy növényből kevesebb lesz, másokból több, illetve a növényzet mellett megjelennek, illetve elszaporodnak különböző rovarok, csigák. E változások első pillantásra jelentéktelennek tűnnek, ezzel együtt komoly szerepük van a táj önszabályzó folyamatiban. Azzal kell kezdeni, hogy a változások, illetve a létszámnövekedés miatt a juhok nem megfelelő arányban kapják a szükséges táplálékot. Ez az arányvesztés több lehetséges tényező közrehatásaként az állomány gyengüléséhez vezethet. E folyamatban kitüntetett szerep jut a különböző betegségeknek, élősködőknek.

Az egyed, az egyén felől vizsgálódva szükségszerűen értjük félre a betegségek természetét és a Természet egészében betöltött szerepét, az azt elszenvedő egyed sérülésének tekintve a betegséget. Itt két súlyos hibát is elkövethetünk: egyfelől nem vizsgáljuk a jelenségnek a rendszer életében betöltött szerepét; másfelől a betegség okait kutatva arra összpontosítunk: miért betegedtek meg a fertőzés áldozatai, ahelyett, hogy azt vizsgálnánk, miért maradtak egészségesek a társaik. Itt nem csak arról van szó, hogy a rendszer egésze, de legalábbis a magasabb szerveződési szintek felől közelítve a kérdéshez egészen más képet alkothatnánk róla, sokkal inkább arról, hogy amennyiben a betegség, tényleg egyfajta szabályozó szerepet tölt be a természetes rendszerek együttműködő közösségében, e szerep akár időleges kiiktatása is olyan láncreakciót indíthat el, mely hosszútávon a rendszer egészét veszélyezteti. Hogy e felvetésünkkel jó nyomon járunk, könnyen beláthatjuk, ha csak felületesen áttekintjük példának okáért az élősködők és az általuk okozott betegségek szerepét és jelentőségét adott rendszerelemek működésének összehangolásában.

Láttuk, hogy a ragadozó-zsákmány, illetve egy adott növénytársulás és az azt fogyasztó állatközösségek egyfajta élelmiszerláncolattá szerveződnek. E láncban az elsődleges tápanyagok mennyisége, illetve a tápanyag körforgás zavartalansága határozza meg valamennyi résztvevő élőlény létlehetőségeit. Ahhoz, azonban, hogy e téren egyfajta optimum kialakulhasson, igen összetett kölcsönhatásrendszer szükséges. Már láttuk, hogy egy adott gyepterületen az elégtelenlegelés éppoly káros, mit a túllegelés. Amennyiben a fűfélék és a növényevők kapcsolatában a rendelkezésre álló élelem határozná meg az egyedszámot, a legelőhasználat rendszeresen ismétlődő túllövésekhez, és az ezekből fakadó összeomlások láncolatához vezetne. Más szabályozóknak kell tehát belépniük, melyek hatására az állatok érzékenyebben reagálnak a legelő állapotára. Amíg az állatlétszám megfelelő, ilyen szabályzó lehet az állandó zavarás. Ha azonban a növényevők egyedszáma a zavarás ellenére nő, más hatásokra van szükség, olyanokra, melyek a túllegelés megtörténte előtt hatnak a jószágra, s ezzel egyben meg is előzik a komolyabb károkat. A lehetséges hatások tárházából a következőkben a juhok néhány jellegzetes betegségét vesszük górcső alá.

A juhok egyik legjellegzetesebb betegségét a májmételyt két köztigazdás élősködő a mételyféreg és a lándzsás mételyféreg okozza. Az előbbi a vizes, az utóbbi a száraz legelőkön fordul elő, mindkettőt egy-egy csigafaj terjeszti. A juh elfogyasztja a fűszálakra tapadt csigákat és megfertőződik. Hogy egy adott területen miért jelenik meg és szaporodik el a köztigazda, illetve, hogy a fertőzés milyen erősséggel és mennyiben éri el a juhállományt, nehezen átlátható. A szabályozás kétfelől is hat, illetve hathat. Egyfelől a fertőzött csigák mennyisége, másfelől a legelő juhok ellenálló képessége irányából. A legelőn található növényzet fajösszetétele a legeltetés mértékének függvényében változik. Hogy e változások milyen hatással lehetnek az adott élelemláncra, melynek a csiga éppúgy része, mint a juh, nem tudhatjuk. Könnyen belátható azonban, hogy e változások a lánc adott szereplőire valamilyen mértékben hatnak. Láttuk, a közvetlen hatás a juhok felől azt jelentené: bő táplálék, nagy szaporulat, nagy szaporulat túllegelés, túllegelés, csökkenő táplálék, csökkenő táplálék, az állomány összeomlása. E visszacsatolás azonban az adott esetben többrétű lehet. A túllegelés első jelei esetenként egy száraz legelőn egy másik láncszemre, a zebracsigára hathatnak kedvezően. A fajösszetétel számunkra és a juhok számára még észrevétlen változása kedvezően érinti a köztigazdát, minek következtében a legelő fokozatosan elfertőződik, s a betegség még a tényleges túllegelés előtt visszafogja a juhállományt. A folyamat ezen eleme számunkra követhetetlen, ugyanígy beláthatatlanok az ezt követő változások. Természetesen e szabályzók nem csak a juhokra, a zebracsigákra éppúgy kell, hogy hassanak. Adott esetben a legelő növényzetének megváltozása más fajoknak is jelzést adhat. Így a baromfifélék vadon élő változataira (amíg léteztek) illetve a természettel együtt élő emberre. Az utóbbi esetben valamiféle tudatos felismerés és védekezés megjelenésére kell számítanunk. Magyarán, az ember észleli a kórt, és különböző természetes féreghajtók adagolásával, a legelő baromfival történő legeltetésével válaszol a problémára, vagy egyszerűen csak más legelőre hajtja az állományt, időt adva a „fertőzött” gyepnek a megújulásra. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy a fajösszetétel változása közvetlenül jelez az adott köztigazda ragadozóinak.

A rendszerben megjelenő adat- és ismeretcsere azonban nem korlátozódik e mozzanatra. A beteg juh, a ragadozó szempontjából maga is egy ismeret. Ehhez azonban tudni kell, hogy a farkas és az elvadult kutya elsődleges táplálékát a kisebb rágcsálók, nagyobb rovarok adják, nagy „vad”, úgymint juh, kecske, őz, esetenként borjú és malac, csak ritkán kerülnek az „asztalukra”. A legyengült, a nyájtól el-elmaradozó, esetenként végleg eltévelygő juhok e táplálékrend megváltozására késztetik e ragadozókat. Így a fertőzött, kevéssé ellenálló juhokat természetes ellenségeik kiszelektálják, ami a faj egésze felől nézve egyfajta immunizációt jelent, másrészt viszont a járvány terjedését is korlátozza. A folyamat mindaddig tart, amíg a nyáj vissza nem nyeri az egészégét. Ez nagyban függ az adott területen található táplálék mennyiségétől, de minőségétől is. A legelőkön jellemzően összetett és eltérő növénytársulásokat találunk. E társulások egy része pl. a fűfélék a legelő állatok tápláléka, más része viszont e szempontból lényegtelennek tűnik. Ott vannak a legelőn, az állatok azonban nem nyúlnak hozzá. Némelyikük, mint pl. a farkasalma egyenesen mérgező. Ezeket a növényeket az ember hajlamos gyomoknak tekinteni, s némely következetes gazdálkodó — különösen az intenzív, telepített gyepeken, irtani is, holott a legutóbbi megfigyelések arra intenek, e „gyomok” különösen fontos szabályzó szerepet töltenek be a legelő életében. Bizonyos esetekben ugyanis a legelő állatok ezekre a növényekre is „ráfanyalodnak”. Jellemzően akkor, ha valamilyen betegség, fertőzés vagy épp féreg kínozza őket. Ilyenkor ezeket a gyomokat egyfajta orvosságként fogyasztják el az állatok, s gyakran meg is gyógyítják vele önmaguk. Láthatjuk tehát, a legelő növényeinek fajösszetétel igen lényeges a legelő állomány egészsége szempontjából. Ha a növények kevés táplálékhoz jutnak, hiánybetegek lesznek, ezzel hatnak a legelő jószág egészségére is. Az egyoldalú, avagy hiányos táplálkozás kiszolgáltatottabbá teszi az állatokat a fertőzésekkel, az élősködőkkel és a ragadozókkal szemben. Az állatlétszám csökkenésével aztán a legelők magukhoz térhetnek. Ezzel párhuzamosan a fertőzött állatok gyógyítani kezdik magukat, így a legelő szinten tartásához szükséges létszámuk nagyobb megrázkódtatás nélkül szinten maradhat.

Még egyértelműbb lesz a kép, ha egy másik köztigazdás élősködőt, a kergeférget vizsgálva. „A köztigazdás élősködők lényege, hogy az egymást követő fejlődési alakjaik más és más állatfajokban tudnak csak fejlődni. A főgazda szerencsésnek mondható, mert nem pusztul bele, hogy élősködőt hordoz a testében. A  köztigazdákban viszont az élősködő végzetes szerepet játszik. Ilyen köztigazdás élősködő a kergeféreg is. A kergeféreg kifejlett alakja a ragadozók (kutya, farkas) beleiben él. A  ragadozónak a kelleténél többet kell ennie, hogy a bélférget is  etesse, de  egyébként élhet és virulhat. Ürülékével viszont hosszú időn át szórja a féreg petéit. Ha ezt a petét legelés közben lenyeli a  birka, a belében kikel a féreg lárvája, de nem marad a bélben, hanem  az erekbe fúródik, és addig viteti magát a vérrel, amíg el nem jut  az agyba. Ott megállapodik, és folyton növő hólyaggá alakul. A hólyag belsejében számtalan féregkezdemény fejlődik. Ezek csak akkor tudnak majd továbbfejlődni, ha újra a kutya vagy a farkas belébe kerülnek. A hólyag károsítja a birka agyát, aminek leglátványosabb következménye, hogy a birka egy idő után már nem tud parancsolni a lábainak. Ha támadnak a farkasok vagy a kóbor kutyák, az egészséges birkák zárt alakzatba tömörülve védekeznek, vagy elszaladnak. A kergebirka mindkettőre képtelen, így ő lesz az áldozat. A ragadozók elfogyasztják a leölt kergebirka agyát, így megfertőzik, vagy ha már korábban is férgesek voltak, akkor visszafertőzik magukat.  A féreg tehát megváltoztatta a birka viselkedését annak érdekében, hogy visszajuthasson a farkas vagy a kutya belébe, miközben szaporodott, sokasodott. A főgazdánál legfeljebb emésztési-tápanyag­hasznosulási zavarokat okozott, a köztigazdának viszont a halálát okozta azáltal, hogy megfosztotta az önvédelem legalapvetőbb eszközétől is.” A féreg jelenléte itt teljesen egyértelmű jelzés a ragadozók felé, hiszen itt a sérült, védekezésre képtelen állatok megjelenésével párhuzamosan a anyagcseréjük felborul, táplálékigényük nő, mert a férgeket is el kell tartaniuk. Nagyobb és bőségesebb táplálékot igényelnek tehát, mint a fertőzés előtt. Így azután egyre gyakrabban tesznek próbát egy-egy nyájjal, kecske, vagy őzcsapattal. S miután a kergebirkával szerencséjük lesz, rászoknak a juhok zaklatására. Mindez addig tart, amíg a juhállomány végzetesen le nem csökken. A táplálékhiány azután egészen másfajta védekezésre kényszerítheti a farkasokat. „A ragadozó könnyedén ráléphet a gyógyulás útjára. Eszik valamilyen mérgező, féregűző gyógyfüvet, erre az élősködő elereszti a bélfalat és távozik az ürülékkel együtt, majd a Nap sugaraitól elpusztul.” (Tóth Ferenc: Élősködők IV. 2008. kézirat, a szerző szívességéből.)

Az adott esetben tehát a tápláléklánc, mint önszabályzó rendszer áll előttünk. E rendszer működése rokon az élőszervezetek működéséhez. A szabályozások jellege persze eltérő, az eredménye azonban nagyon hasonló. Bizonyos rovarok esetében az adott táplálék minősége kihat az egyedfejlődésükre is. Pl. a természetes körülmények között élő levéltetvek esetében az első korty táplálék határozza meg, hogy a lárva szárnyas vagy szárnyatlan egyeddé fejlődik. Amennyiben a nagyarányú fertőzöttség károsítja a növényt, és ez kihat a nedvkeringésére is, a levéltetvek a növény nedvösszetételét érzékelve szárnyas egyedekké fejlődnek és elhagyják az adott térséget, lehetőséget biztosítva a növénynek arra, hogy magához térjen. E szabályzó működése az adott területen élő valamennyi rovarra hat, így valamennyien elvándorolnak, ott hagyják a térséget. Más esetekben a növények színváltozásai jelzik a ragadozónak a zsákmány jelenlétét, ezt láttuk a lila színbe öltözött búza esetében. Előfordul az is, hogy egy adott növény illatanyag kibocsátásával közvetlenül is jelez kártevője természetes ellenségeinek: itt terített asztal várja őket. A rendszer egésze szempontjából e jelzések olyan összetett és finom szabályzó mechanizmusokat alkotnak, mint amilyenek pl. az egyes egyedeken belül a hormonháztartást, vagy az anyagcserét, vagy az egyes szervek működését szabályozzák.

Térjünk vissza most egy gondolat erejéig Königsberg hídjaihoz. Láttuk, hogy az adott esetben egy teljesen esetleges halmazból, az elemek között kapcsolatot teremtő kérdés hozott létre önálló rendszert. E mozzanat két lényeges hibalehetőségre figyelmeztet bennünket. Egyrészt a kulcselemek illetve a rendszeren belüli kapcsolatok, másrészt a rendszer lehatárolásának jelentőségére. A königsbergi gráf a maga valójában csupán ismeretelméleti kategória, akárcsak a juhlegelőn kialakuló élelmiszerláncolat. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a természetben nincsenek ilyen rendszerek, csupán arról van szó, hogy ezek vizsgálata során olyan leegyszerűsítéseket alkalmazunk, melyek segítségével áttekinthetjük, ugyanakkor azonban ezzel el is távolítjuk a valóságtól vizsgálódásaink tárgyát. A legelő fajösszetételének, a köztigazdák, illetve a férgek, ragadozók és juhok kapcsolatrendszerének elemzésekor szükségszerűen hagyunk ki számos összefüggést gondolatmenetünkből. Mindez azt jelenti, hogy eredményeink csupán korlátozottan, részben a rendszeren belüli szabályozás vonatkozásában, részben az adott vizsgálat tekintetében igazak. Példáinknál maradva, a juhok és a juhlegelő fajösszetételének kapcsolatában általánosan jelezhetjük a szabályozás meglétét és jellegét, konkrét formáira azonban csak közvetve következtethetünk. Másfelől, a tényleges vizsgálatok eredményei csak egy adott legelőre, és az ott megfigyelt élelmiszerhálózat vizsgált elemire vonatkoznak. Itt is számolnunk kell azonban azzal, hogy a tényleges eredmények a rendszer egésze szempontjából — a kimaradt szabályzóelemek arányában — pontatlanok.

A rendszer elemzésének legfontosabb szempontja tehát a működés meghatározása. Ilyen körülmények között először is arra a kérdésre kell választ kapnunk: a természet szerves, együttműködő rendszereinél találhatunk-e közös (legalábbis rokonítható), minden rendszernél és alrendszernél megtalálható működést? Ettől is fontosabb azonban, hogy egyetlen elem működése sem érthető meg önmagában. Ha az életet egy-egy faj, egyed felől vizsgáljuk, általánosítható, s így valamiféle működés alapjaként felfogható tulajdonságnak vehetjük a növekedést, a versengést, s a létért való küzdelmet. Ám e körből épp a lényeg marad ki. A rendszerek megértésénél általános elvnek tekinthetjük, hogy egyetlen elem sem érthető meg a többi ismerete nélkül. A növekedés és a verseny azonban az egyedek, pontosabban a részek felől nézvést válik jellegadó meghatározottsággá, azaz itt épp a többi elem, illetve ezek működése hiányzik az összképből. A kapcsolatrendszerek szűkítése, a részek vizsgálata, ha nem párosul a rendszer egészét jellemző lényegi összefüggések legalább vázlatos megismerésével, nem közelít, sokkal inkább távolít a valóságtól. Hasonló helyzetet Königsberg hídjai esetében is megfigyelhettünk. A kérdésünk: át lehet-e menni valamennyi hídon úgy, hogy mindegyiken átmegyünk, de valamennyit csak egyszer érintve, olyan ismeretelméleti rendszert hozott létre, melynek az adott valósághoz semmi köze nincs. A kérdésünk sem a hidak, sem a folyó, sem a város, sem a közlekedés szempontjából nem értelmezhető, nem kötődik egyik valóságához sem. A szempontjaink itt olyan egységet alkotnak, mely rendszerként viselkedik, melyben a rendszerek működésére vonatkozó általános törvényszerűségek ugyanúgy érvényesülnek, mint bármely valós rendszerbe, csupán a valósághoz nem kötődnek. Hasonló szerkezetet hozunk létre, amikor az egyes elemek tulajdonságait nem a rendszer egészéből, hanem az egyes elemek felől kíséreljük meg vizsgálni, s a rendszert a többi szervezési szinttől elkülönülten vizsgáljuk. Az élet hihetetlenül sokféle, s bár bizonyos nézőpontból kétségtelenül jelen van benne a növekedés és a versengés is, ez azonban csupán egyetlen, s a rendszer egésze szempontjából még csak nem is a legfontosabb eleme. Vegyük alapul egy földrajzi tér növényzetének kiépülését. Vegyük figyelembe, hogy már ez esetben sem a rendszer egészéről beszélünk, mert a növény és az állatvilág az adott térben egymástól elválaszthatatlan és külön-külön értelmezhetetlen egységet alkot. Ezzel együtt a növényborítottság megjelenése és kiteljesedése – szigorúan csak a rendszerműködést jelző sajátságokra vonatkozóan – önmagában is jelentős lehet, ha a rendszer egészére vonatkozó, általánosítható törvényszerűséget ismerünk fel benne. Nézzük tehát a folyamatot, mely az egyedek felől nézvést verseny: a magasabb lépcső növényei kiszorítják az alacsonyabb fokon álló növényzetet, a fűféléket a cserjék, a cserjéket a pionírfák, azokat pedig a záró társulás fajai. Ugyanakkor az egymásra épülés során elsődlegesen a belső arányok változnak. Az adott lépcső legalábbis részben, megtartja az előző lépcső fajait, a záró társulásban tehát az összes lépcsőre jellemző növényzet megtalálható, ha más-más arányban is. A rendszer egésze felől a szukcesszió egy belső fejlődési folyamatnak tételezhető, ahol az egyes lépcsőfokok a következő állomás megjelenését készítik elő, miközben a rendszer gazdagodik, egyre sokszínűbbé, sokfélébbé válik. Mindezt az ún. ökológiai niche-elmélet segítségével szemléltethetjük. „Az ökológusok az egyes fajok igényét és elhelyezkedését az élőlényközösségben az ökológiai fülke vagy niche (ejtsd: nis) fogalmával próbálják megadni. Az élettelen környezetet, például a talaj nedvességét egy vonalon ábrázolhatjuk 0 és 100% között. Minden fajnak e skálán van egy minimuma, ahol még éppen megél, optimuma és maximuma is. (E potenciális niche azonban más fajok jelenlétével beszűkülhet, illetve eltolódhat.) Ha csak egyetlen ilyen niche-tengelyen ábrázolnánk egy erdő növényfajait, óriási zsúfoltságot, látszólagosan iszonyú versengést vélnénk a fajok között az átlagos nedvességi zónában. Vegyünk fel egy másik tengelyt is, mondjuk a fényt. Ezzel a két tengellyel már egy síkot határozunk meg, amelyen az előbbi tumultus már kevésbé lesz sűrű, hiszen a közepes vízigényű fajok egyrészt napos, másrészt árnyasabb tartományokat részesítenek előnyben. A tengelyek számát háromra növelve (pl. a talaj nitrogéntartalma alapján) már térbeli elrendeződést kapunk, az átfedő igények további mérséklésével. Bár elképzelni nehéz, a nich-tengelyek számát jóval nagyobbra is emelhetjük, és egy ilyen sokdimenziós hipertérben egyre bővebben lesz hely.

Fontos ismét hangsúlyozni, hogy az egyes fajok hatókörnyezetét jelentő nich-tengelyek messze nem csak az élettelen tényezőkből állnak. A fajok maguk is nich-tengelyei legtöbb másik fajnak, így ha az ökoszisztémába egy új faj kerül, kétféle dolog történik egyszerre. Egyrészt a hasonló igényű, már korábban a rendszerben élő fajokkal le kell rendeznie a niche határait, ez az előbb már említett élőhely-megosztásos niche-szegregációban valósulhat meg, ha rendelkezik kellő genetikai változatossággal. Másrészt az új faj új niche-tengelyt is alkot a hipertérben, újabb fajok számára nyitva betelepülési lehetőséget.” (Vida Gábor: Helyünk a bioszférában. Typotex 2001.) Mindennek tudatában az egyes fajok esetében már nem tekinthetjük a versenyt alapműködésnek. Ha egy-egy niche elfoglalása új betelepíthető tengelyeket nyit meg, melyre újabb és újabb fajok épülhetnek, a működés alapja sokkal inkább valamiféle rendszerszintű szabályozás, illetve kölcsönhatás rendszer. Itt természetesen fokozottan kell figyelnünk Konrád Lorenz példájára: egyik faj működése sem érthető meg az adott niche-hálózat egészének, illetve valamennyi elemének megértése nélkül. A kutató így éppúgy csapda helyzetbe kerül, mit a négyütemű motor működését ismertető oktató, azzal a súlyosbítással, hogy az adott esetben sokkal több-funkciós, és persze lényegesen nagyobb elemű rendszerek működését kellene átlátnia. Ez azonban csak az egész szempontjából érthető és értékelhető. A természetes rendszerekkel megismerkedve, meg kell értenünk a rendszer egészének működését, majd ennek ismeretében kell meghatározni az egymással rokonítható, illetve egymástól eltérő jellegzetességeket mutató elemeket. Ezt követően már csak ezek egymáshoz, és a rendszerműködéshez való viszonyát kell megértenünk, hogy megvizsgálhassuk egy tényleges rendszer felépítését és működését.

Szeretnénk még egyszer hangsúlyozni, hogy az itt felsorolt példákkal csupán a rendszerek általános jellegzetességeire hívtuk fel a figyelmet. Tehát nem állítjuk, hogy a jelzett élelemláncok működését feltártuk, vagy akárcsak közelítő pontossággal leírtuk volna. Volt ugyanakkor a példáinknak egy nagyon komoly gyakorlati tanulsága is: a juhok – más megfontolások miatt ez kiterjeszthető általában a növényevő állatokra is, de a gyakorlati haszon szempontjából ez itt mellékes – ragaszkodtak egy adott földrajzi térhez. Szerencsére, mondhatjuk, mert ellenkező esetben a napokra elkóborolt jószágot lehetetlen megtalálni, hisz tíznapi távollét után egy közel 200 km sugarú kör bármely pontján lehettek volna. A nyáj tulajdonosai építettek is erre, ezért hagyták meg az állatokat félvad körülményeik között. Ugyanakkor ez a jellegzetesség arra is figyelmeztet bennünket, a földrajzi tér, az adott táj és a benne élő növény- és állatvilág egységes rendszert alkot. Amikor egy táj, illetve a benne kibomló élelemlánc működését vesszük górcső alá, a rendszer lehatárolásakor az állatok által bejárt teret kell alapul vennünk.