Adalékok az erőforrásválsághoz — avagy hol a megoldás? IV. rész Posted in: Egyéb kategória

Jelen fejezetünkben, az eddigi gondolatmenetet követve, egy természeti rendszert kellene vázolnunk, annak minden elemével egyetemben. Az eddigiek megfelelően előkészítették mindazt, ami következett volna. Megismerkedtünk a rendszerek alapvető sajátságaival, a szerkezettel, a rendszerműködéssel, felismerhettük, hogy bár a rendszerek elemzése egy sor ismeretelméleti csapdát rejt, a természeti rendszer nem csupán a valóság értelmezésre elkülönített része, hanem nagyon is létező objektum. A valóságban rendszerek, alrendszerek egész sora kapcsolódik egységbe, melyet a sajátos működés köt össze és egyben különböztet meg. Ahhoz, hogy a rendszert megértsük és elemezni tudjuk, fel kell ismernünk, milyen szerepet tölt be az adott tájban, az adott földrajzi térben. Ezt belátva kezdhetjük feltárni azokat az összefüggéseket, amelyek segítségével meghatározhatjuk a rendszerműködést, és megérthetjük a rendszert fenntartó folyamatokat. Ehhez azonban a rendszereket önálló entitásként kell kezelnünk. Adott esetben ez gondolatmenetünk alapja. Ennek tudatában léphetünk tovább. Ennyi tanulságot mindenképpen le kellett vonni az előző fejezetek összegzéseként. S most nézzük meg, hogyan is értelmezhető mindez a jelenlegi helyzetre?

IV. rész: Az összeomlás természete
Adott egy kérdés, egy jól felépített elmélet s — esetünkben ritka kivételként — egy többé-kevésbé eltalált cím. Aztán ahogy lépésről lépesre haladunk előre az elméletben két mozzanat válik egyre nyilvánvalóbbá. Maga az elmélet elsősorban azoknak a körében érthető, akik hasonlóképpen gondolkodnak, s e körben sem beszélhetünk teljes nézetazonosságról. Az ember felfogja mindazt, amit saját világképébe be tud illeszteni, a többiről nem vesz tudomást. Az írás sikere vagy kudarca adott esetekben azon múlik, a gondolatok többsége melyik serpenyőbe kerül. Mindez önmagában felveti a kérdést: mennyire érdemes kibontani, túlmagyarázni egy-egy tételt. Akinek ugyanis az egyes elemek egybevágnak az elképzeléseivel, azt fáraszthatja a részletezés, sőt az is előfordulhat, hogy épp emiatt valamely részletbe beleakadva veti el az összképet, ezzel szemben, akit részletes kifejtéssel kellene meggyőzni, eleve elutasítóan áll az egész gondolatrendszerhez, így aztán még kevésbé várható el tőle egy hosszabb írás végigolvasás. Itt a borotvaélén kellene végigmennünk, anélkül, hogy megvágnánk magunkat. Természetesem meggyőződésünk, hogy ez sokaknak sikerült is, de a vegyes visszajelzések a módszer átgondolására késztettek. És persze ez a dolgok könnyebbik vége. Ettől sokkal súlyosabban esett latba, nézeteink változása. Az első oldalak írásakor még hittünk a megoldásban. Csakhogy ez a megoldás elméleti jellegű volt, s most úgy tűnik: nem is lehet gyakorlatba ültetni. Ezzel együtt el lehet mondani, le lehet írni, csak hát nagyon nehéz olyan gondolatfűzért egységbe tartani, melynek gyakorlati használhatóságában, alkalmazhatóságában nem hiszünk. Mondhatnánk: nincs megoldás, vagy legalábbis mi nem találtuk meg. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Tapasztalataink szerint a válsággal foglalkozó emberek nagy része eljut eddig a pontig, és itt kiválogatja a saját meggyőződésének leginkább megfelelő mozzanatokat és részleteket, ezek segítségével szabja meg a folyamatok kereteit, felrajzolja a megoldást, és körömszakadtáig ragaszkodik mind a javaslathoz, mind a keretekhez. Ellenkező esetben maradna a teljes lelki összeomlás, a kilátástalanság, amit senki sem akar felvázolni. Ezt a zsákutcát szeretnénk elkerülni. Így aztán szinte lehetetlen tételes megoldásokról beszélni. Egy lehetőségünk marad: beismerni, hogy a folyamatok átláthatatlanok, egy-egy villanásnyi szeletét érzékeljük csak a változásoknak, és ezek miatt szinte lehetetlen pontos előrejelzéseket, recepteket adni.
Ugyanakkor a válságjelenségek egyre nyilvánvalóbbá válnak. Egyelőre a pénzügyi gazdasági folyamatok terén. Innen érkeznek a legriasztóbb jelzések. Holott rendszerszintű válságról van szó, tehát bármely elemét vizsgáljuk, ugyanilyen riasztó híreket kapunk. Csak egyetlen mozzanatot emelünk itt ki, amely közvetlenül a vízhez kapcsolódik, aztán visszatérünk a pénzügyi válság kérdéséhez.
Üssük fel a naptárt, és nézzük meg, hogyan is nézett ki az elmúlt években a Kárpát-medence vízháztartása:
1. 1998 ősze — árvíz a Felső-Tiszán
2. 1999 tavasza — rekord belvizek országszerte, árvíz a Bodrogon
3. 1999 nyara — özönvízszerű esők Medárd után
4. 2000 tavasza — „az évszázad árvize” a Közép-Tiszán
5. 2000 — az évi összcsapadék Szeged mellett 203 mm
6. 2001 — árvíz a Felső-Tiszán, gátszakadás a Beregben
7. 2002 — a vegetációs időszak csapadékátlaga 150-200 mm körül, ebből 50-100 mm szeptemberben
8. 2002 — rekord árvíz a Dunán
9. 2003 — rekord aszály országszerte
10. 2006 — árvíz a Dunán és az Alsó-Tiszán
11. 2009 — a 2003. Évit jelentősen meghaladó aszály.
12. 2010 — rekordcsapadék 900-1200 mm körüli értékekkel, a csúcsérték 1554,9 mm
13. 2011 — tavaszi aszály
14. 2011 — júniustól özönvízszerű esők országszerte.

Az elmúlt 14 évből 10 évben találkozhatunk a vízellátás valamely szélsőségével. Ebből három évben egyidejűleg jelentkezett vízbőség és vízhiány, kettőben ráadásul ez ugyanazokat a területeket érintve. És persze az is legalább ennyire feltűnő, hogy országosan a legalacsonyabb és legmagasabb évi összcsapadék két egymást követő évben jelentkezett. Mindezen jelenségek mellett az évi csapadékösszegek folyamatosan csökkennek. Az előrejelzések azt mutatják, hogy egyre szélsőségesebb csapadékkiválás mellett egyre kevesebb és kevesebb esőre, hóra, viszont egyre több jégre számíthatunk. Mindez legalább olyan súlyos problémát sejtet, mint a csütörtöki tőzsdekrach, ha nem is annyira nyilvánvaló.

De lépjünk túl a válság természeti oldalán, és összpontosítsunk a pénzpiacra. Elsőként a HVG.HU \ GAZDASÁG oldalról idézzük a hazai bankvilág vezetőinek és elemzőinek véleményét, Máriás Leonárd: Apokalipszis jön? – Kisokos az új válságról – című írásából:

„A küszöbön álló hatalmas válság az Európát és Amerikát vezető inkompetens, rövidlátó, önző politikusokról szól. Nem a bankokról, nem a hedge fundokról vagy valamiféle gonosz pénzügyi erőkről. Ez a politikusok eredménye, mi csak nézők vagyunk, járulékos veszteségek”

„Azt hitték, megússzák a népszerűtlen megszorításokat, nem kell hozzányúlniuk a nyugdíjrendszereikhez, nem kell felhagyniuk a költekezéssel, és így jó eséllyel indulhatnak a következő választáson. Ezt azért tehették meg, mert a piacon eközben fenn tudták tartani a bulihangulatot, sikerült elhitetni, hogy működik a recept, és felelősen gazdálkodnak, így a befektetők magától értetődően finanszírozták a kormányok költekezését.”

„A politikusok teljesítményének beárazása most zajlik a tőzsdéken és az állampapírpiacokon: az államok és a gazdaság finanszírozása mostmár egyre kevésbé magától értetődő, a befektetők kiszállnak a játékból vagy csak egyre nagyobb felárral hajlandóak beszállni.”

Ezek az előrejelzések és vélemények nagyon aggasztóak. Azt látjuk ugyanis, hogy a játék részvevői elkezdik egymásra tolni a felelősséget. A folyamatok nem most indultak, sokkal korábban, az államok elsődlegesen a bankmentő-csomagok miatt adósodtak el. De ez tulajdonképpen részletkérdés. Ettől sokkal nagyobb baj, hogy azok a csoportok, akiknek az adott esetben össze kellene fognia, és neki kellene látnia a válság körülményeinek tisztázásához, szemmel láthatóan azzal vannak elfoglalva, hogy kibújjanak az elkerülhetetlen összeomlásért való felelősségük alól.

A másik aggasztó mozzanat, a válság egyes jelenségeinek elkülönítése. Úgy viselkedünk, mintha az egyes jelenségek, teljesen függetlenek lennének egymástól. Nézzünk egy egyszerű példát. Adott egy atomerőmű baleset. Ezt, mint tudjuk, földrengés és szökőár okozta. Mi köze lehetne ennek bármiféle gazdasági összeomláshoz, felelőtlen hitelezéshez, vagy az egyes államok felelőtlen költekezéséhez? Első ránézésre talán semmi. Ha viszont tovább lépünk a katasztrófa okainak feltárásában, e nézetünk némi módosításra szorul. Az erőmű gyenge pontja a hűtés volt. Ezt tette tönkre – különböző erőművekben különböző mértékben és ideig – a földrengés, illetve az azt követő szökőár. A legtöbb helyen a probléma kezelhető szinten maradt, és tán nem is értesülünk róla, ha Fukushima melletti erőművet megrongáló természeti katasztrófa nem lehetetleníti el végletesen a kiégett fűtőelemek, illetve a reaktor hűtését. Így viszont a világ, ha késve is, de tudomást szerezhetett róla, az atomerőműveket nem lehet leállítani. A fűtőelemek hűtéséről minden körülmények közt, még elég hosszú ideig gondoskodni kell. Az amerikai állami atomügynökség egy jelentése szerint a jelenleg működő erőművek többségében mindössze 4 óráig bírják külső energiaforrás nélkül, amin itt a hálózati kimaradás és generátorhiba együttes jelentkezését kell érteni. Ha egy ilyen jelenség bármilyen külső tényező miatt bekövetkezne, legalább húsz erőművükben 50%-ot meghaladó eséllyel következik be 10-12 órán belül a mag leolvadása. Fukushima rámutatott az atomenergia egy gyenge pontjára. És hogyan kapcsolódik össze mindez a pénzügyi válsággal: mindkettőnek ugyanaz az alapja. Ugyanaz a felelőtlenség itt is, ott is. Az atomerőmű orosz rulett. Nagyon jól mutatja ezt a Paks üzemeltetése körüli kérdés. Lehetséges, hogy a szakértők a belső anyagaikban végiggondolták a várható kockázatokat, nyilvánosan azonban elsődlegesen arra összpontosítottak, hogy itt nincsenek ilyen nagyságú földrengések, s a hazai szokásos rengések az erőművet nem veszélyeztetnék. A japán erőműbalesetet azonban nem a természeti katasztrófa, hanem a hűtés hiánya okozta. A földrengés és a szökőár csak ezt tette lehetetlenné. De ezt számos más tényező is eredményezheti. Olyan mozzanatok összessége, amit előre látni sem lehet. Ilyen körülmények között nem az a kérdés, Paks milyen erősségű földrengést bír ki, hanem, hogy külső energiaforrás híján megoldható-e a kiégett elemek és a reaktor hűtése a szükséges ideig. Ha nem, az összes érv és magyarázat mellébeszélés. Ugyanez az összes erőműre is igaz. Ha elvágott köldökzsinórral csak négyórányi időtartamig marad biztonságos egy erőmű, az éppoly felelőtlen, mint 2008 előtt a bankok hitelezési politikája volt. Mindkét mozzanat hátterében ugyanaz a felelőtlen magatartás áll. A gazdaságban nincs erkölcs, és nincs felelősség, csak a pillanatnyi haszon a lényeg.

De mi áll e magatartásforma hátterében. Nem célunk most e jelenség eszmetörténeti hátterének feltárása. Annyit jegyzünk meg csupán, az adott esetben a problémák az ember és természet viszonyában, a jelenlegi világképünk ember és természetfelfogásában gyökereznek. Douglas Adams írja erről: Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtőn komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelnie mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, s nem valamiről, ami csak úgy ott van.” — A mai ember gyakran szem elől téveszti e bölcsességet, s a környezetét, saját társadalmát sem tekinti többnek, mint valaminek, ami csakúgy ott van. Ezért véltük fontosnak jelen elemzésünkben a rendszerelméleti bevezetőt, és ezért hangsúlyozzuk ismét: a rendszer ebben az értelemben objektív létező, nem csupán ismeretelméleti kategória. A többi elsődlegesen a felismeréseinken múlik.

És vizsgáljuk meg ezek után mi is áll a felelőtlen szakmai hozzáállások hátterében. Egyfelől miért nyúlunk olyan eszközökhöz, melyek évezredekre elszennyezhetik életterünk, s ha egyszer beindítottuk ezeket, többé nem tudjuk uralni őket, másfelől miért hiteleztek felelőtlenül a bankok, miért vesznek fel felelőtlenül kölcsönt az átlagemberek, miért költekeznek felelőtlenül az államok?

Nézzük először a hitelezés kérdéskörét. Adott társadalmi-gazdasági berendezkedés mellett a kölcsönadott, vagy befektetett pénz (tőke) meghatározott nyereséget hoz. E nyereség mértéke elsődlegesen a gazdasági növekedéstől függ. A befektetések csak biztonságos növekedés mellett térülnek meg, ha a növekedés megtorpan, a folyamat is ellehetetlenül. A növekedés egyfelől növekvő termelést, másfelől növekvő fogyasztást jelent. Biztos kamatra, biztos hozamokra csak növekvő fogyasztás mellett számíthatunk. A rendszer működésének alapja ebből a nézőpontból a fogyasztásnövekedés. Csak akkor marad ép a jelenlegi rendszerünk, ha a folyamatos termelésnövekedést, illetve a gazdasági növekedést, követni tudja a fogyasztás növekedése is. Ellenkező esetben a piac telítődik, a késztermékek iránti kereslet visszaesik, ez visszahat a termelésre, és a befektetési kedvre egyaránt. A növekedésre épülő gazdaságok és társadalmak állandó visszacsatolással néznének szembe. A hitelezés ezt a folyamatot formálja át. Kiküszöböli a visszacsatolásokat. Ha az emberek biztonsággal költhetik el azt a pénzt, amit csak a jövőben keresnek meg majd, a fogyasztásnövekedés fenntartható. A hitel tehát e szempontból a fogyasztás motorja, ami viszont a termelésé, ami viszont a gazdasági növekedésé. A hitelalapú fogyasztás a pénzügyi rendszer működésének alapja. És itt jelenik meg első körben a „felelőtlenség”, de egyben az is világossá válik, hogy ami egyéni a szinten felelőtlenség, mert itt adott a választás lehetősége, az társadalmi szinten a szerkezetben megnyilvánuló irányítás. Ha a bankok „felelősen” hiteleznének, visszaesne a fogyasztás, ez visszahatna a termelésre, ami recesszióhoz, végső soron rendszerműködési zavarokhoz vezetne. Magyarán a „felelőtlenül hitelező” bankárok, a „felelőtlenül eladósodott” állampolgárok és a „felelőtlenül költekező” államok magatartása a szerkezetben megnyilvánuló irányítás következményeként egyfajta rendszerműködési sajátságnak fogható fel. Nélküle a válság sokkal korábban köszöntött volna ránk. Ezt belátva már csak arra a kérdésre kell választ kapnunk: miért épp most, miért most jelentkeznek válság jelenségek? Elvben újabb és újabb hitelekkel, vagy akár más jellegű pénzügyi megoldásokkal a fogyasztás tovább növelhető, ez húzhatja magával a termelést, folytatódhat a gazdasági növekedés, tehát a verkli mehet tovább. És e ponton értünk el a cím értelmezéséig. Az adott esetben nem pénzügyi válságról van szó. Ezt azért lenne fontos belátni, mert a helyzet emiatt pénzügyi eszközökkel nem is kezelhető. Meg sem kellene próbálni. A közgazdászoknak, pénzügyi szakembereknek, brókereknek, befektetési tanácsadóknak fel kellene fogni: itt ért véget a tudományuk. Eddig használható eszközeik voltak, de ezek a jövőben sorra csődöt mondanak. Egész egyszerűen azért, mert fogyóban vannak a gazdasági növekedés fizikai erőforrásai, mert megszűnnek e növekedés fizikai feltételei. Mi itt elsődlegesen az energiaforrásokra összpontosítottunk, de sokkal többről van szó. Antalffy Tibor honlapján közöl egy rövid összefoglalót a kimerülő nyersanyagokról. Érdemes ellátogatni oda, s alaposan áttanulmányozni a közzétett ábrát, és annak értelmezését: http://www.antalffy-tibor.hu/2011/06/28/546-eroforrasok/

A rendszer biztonságos működéséhez az energia felhasználásnak is növekednie kell. Itt sincs pardon. Ez a működés fizikai feltétele. És ez magyarázza a másik oldalon az energiatermelésben tapasztalható „felelőtlen” magatartásformákat. Látnunk kell, az egyre jelentősebb energiaéhség kielégítése e rendszer keretei között igen is felelős magatartásnak látszik. Azt is érzékelni kell, hogy az energetikus, semmivel sem felelőtlenebb annál az orvosnál, aki a legmodernebb és leghatékonyabb szűrési módszereket választva olyan sugárterhelésnek teszi ki a beteget, amely szinte garantálja az adott betegség megjelenését, majd a rendszeres szűrésnek hála az időben történő felismerését, és műtéti eltávolítását. Olyan elemek ezek, melyek hátterében ugyanaz a gazdasági folyamat áll, nevezetesen a növekedés. Ilyen körülmények között a végső kérdés, hogy mi is áll e növekedési kényszer hátterében? Magyarán szólva: a pénzügyi konstrukció e kényszer előidézője, avagy e kényszer tette szükségessé a hitelezés e rendszerét? Így a fokozatosan növekvő energiaéhség hátterében pénzügyi gazdasági folyamatok állnak, vagy valamennyi itt jellemzett mozzanat közös gyökerekre vezethető vissza?

A jelenlegi társadalmi gazdasági berendezkedés kétség kívül a növekedésre épül. A jelek arra utalnak, hogy a növekedés olyan rendszerműködési elem, melynek sérülése nem egy-egy részterületre, hanem a rendszer egészére kihat, ezért beszélhetünk e téren rendszerszintű összeomlásról. A kérdés tehát, hogy mi is áll ennek hátterében nem tűnik olyan jelentősnek. Megválaszolása mégis fontos, mert ez kapcsolja össze a természeti oldalon jelentkező elemeket a válság társadalmi oldalával. A növekedés, a növekedési kényszer gyökerei az ember és természet kapcsolatában, az embernek a természeti rendszerekhez való viszonyában keresendő. A természeti rendszerek működése elsődlegesen a szélsőségek kiegyenlítésére, az adott rendszert jellemző arculat (adottságok) fenntartására irányul. Amíg az emberi magatartás megmarad e keretek között, a társadalom életét a természeti rendszerek kapcsolatrendszere szabja meg. Ez az a szerkezet, amelynek irányítása az adott társadalomra és gazdálkodására is kihat. Ezekről a társadalmakról írja Konrád Lorenz: nem befolyásolják másként az életteret, mint amennyire egy adott állatfaj tenné. Azaz a rendszer szerkezete legalábbis a működés szintjén belső változásai ellenére is épp marad. Amikor azonban az ember kilép e körből, és erőforrásként kezdi használni e rendszereket, olyan szerkezetváltozásokat indít el, melyek az adottságok fokozatos romlásához vezetnek. Ahhoz, hogy az adott térben a társadalom fennmaradhasson, e hatásokat ki kell küszöbölni, de legalább semlegesíteni. Ehhez azonban a gazdasági teljesítmény növelése szükséges. Ha erre az adott társadalom képtelen, összeomlik. A természeti rendszerekbe történő beavatkozások olyan visszahatássort váltanak ki, melyek kivédésre a társadalom adott szintjén képtelen. Példának okáért egyetlen nagyobb XX. századi árvizet sem fékezhettünk volna meg XIX. századi eszközökkel, illetve az akkor rendelkezésünkre álló energiával. Ugyanígy kezelhetetlenné váltak volna az Alföld belvizei diesel- elektromos szivattyúk nélkül. A növekedési kényszer alapja innen nézvést a természettel szemben folytatott fegyverkezési versenyben keresendő. Most, hogy a növekedés fizikai feltételei, az energia, az alapanyag, tehát összességében az erőforrásaink kimerülni látszanak, befejezett ténynek tűnik: e versenyt elveszítettük, az összeomlás elkerülhetetlen, s mindennapi életünk valamennyi területére kiterjed majd. Mondhatnám Piszkos Fred szavaival: Uraim, a játéknak vége! Lehet rágyújtani.