Gazdaságról, válságról, szabadságharcról Posted in: Egyéb kategória

Olvasva a mai hírt, miszerint a Nemzetgazdasági Minisztérium az IMF-el tárgyal, először nem értettem meg, hogy miről van szó, ugyanis alig akadt olyan cikk, amelyik a lényeget emelte volna ki. A lényeg pedig nem az, hogy ismét lehet rúgni egyet a kormányon, mert szembefordul tegnapi önmagával, hanem az, hogy nem a 2008-as hitelfelvétel megismétléséről van szó, azaz nem arról, hogy bizonyos megállapodásban rögzített pénzösszegeket adott időnként lehív a kormány, hanem arról, hogy biztosíték képződik az IMF oldalán, amely a piacok megnyugtatására szolgál, és „végszükség esetén” hozzáférhető. (Forrás: origo, Magyar Nemzet)

Ha sikerülne ezt a kérdést értelmesen, jelentősebb elfogultság nélkül tárgyalni, akár még örülhetnénk is ennek hírnek, mert miközben egyetlen euró újabb adósság felvétele nélkül sikerült javítani a forint árfolyamán és Magyarország csődkockázati mutatáján, azt is észrevehetnénk, hogy a kormányzat nem cibálja fölöslegesen az oroszlán bajszát. Tehát tanul a hibáiból. De valóban ennyire jóban kell lenni az IMF-el, ahogy egyes médiaelemzések azt sugallják, sőt szinte már erőltetik?

Hírháttér

Az egyeditől érdemes egyre általánosabb kérdések felé haladnunk. A kapcsolatok felújítása lehetséges, hogy nem teljesen önként történt. Erőteljes mozgatórugó lehet a félelem a leminősítéstől. Hiszen akkor eladhatatlanok a magyar államkötvények, ez egyenértékű a csőddel, amint elfogy az MNB tartaléka, amely ilyen helyzetekben áthidal.

Nade, ahogy arról Bogár László tegnap írt a Magyar Hírlapban, elég, ha elkezdik ezek a hitelminősítő intézetek terjeszteni a hírt, az máris önbeteljesítő jóslattá változik. Indokolt-e hazánk leminősítése? Tulajdonképpen nem jelentett be csödközeli helyzetet a kormány, igyekezett törleszteni, igyekezett tartani a hiánycélt, nem mindig a legjobb eszközökkel persze. Ám az a nemzetközi pénzvilág, amely ennél nagyobb botlást, vagy kozmetikázását is elnézett korábban, most, amikor sok helyen úgymond szorul a hurok, nem engedhet. És meg tudja mutatni, hogy

• nem vesz senki magyar államkötvényt
• az euró 310 forint fölé mászik
• a csődkockázati mutató rekordokat dönt

Ez pontosan az az önbeteljesítő riogatás, amelyről Bogár László ír. Csakhogy mindeközben itthon meg milliók húzzák a rövidebbet. Akik riogattak, azok meg a hosszabat. És a magyarokmég nem is a jó helyen, nem a megfelelő körre haragszanak. Mert kétségtelen, vannak kormányzati hibák, de van egy kintről érkező, most már a szemtelenségen régen túllépett magatartás is, amely beleavatkozik a magyar belügyekbe.

Csak egyetlen példát hadd írok erről. A Goldman Sachs bankcsoport elemzői szerint a leminsőítés „még kivédhető, ha a magyar kormány tényleges lépéseket tesz a devizaalapú hitel-végtörlesztés kiterjesztésének elkerülésére” és voltak még egyéb ötleteik is. (Forrás: VG) Erre mit lehet mondani? Én egy szót ismerek: zsarolás. Senki nem magyarázta el korábban a polgároknak, hogy később egy gazdasági válságkörnyezetben rossz következménye lesz egy esetleges frankhitelnek. A mostani kormány legalább valamit próbál tenni azért, hogy a legrosszabb elkerülhető legyen. Lehet, hogy vitatható módon, lehet, hogy nem eléggé körültekintően. Mégis – ekkor jön valaki külföldről, akinek elég drót van a kezében, amit rángatni tud és akkor azt mondja, ezt azért már mégse, ne mentsék meg ezeket a szerencsétleneket? És hogy rátromfoljon még meg is szellőzteti, hogy ettől függ a leminősítés? Ezek után az euró árfolyam az egekbe megy, még több devizahiteles kerül csődközelbe, és a kormány tegyen meg mindent, mert a lakosság ezt várja.

Miután megteszi a kellemetlen, neki is nehéz lépést, és az IMF felé fordul, hogy tárgyaljunk, s közben a devizahitelesek kicsit fellélegeznek, akkor meg kapja a szitkot az arcába: lám-lám, eddig nem ezt mondtátok…. Nem hiszem, hogy ettől a hozzáállástól előrébb leszünk. És nem hiszem, hogy engem meg lehet győzni a külföldi pénzügyi guruk jóindulatától, IMF-estül, Goldman Sach-ostul, Fitchestül, Standard & Poors-ostul együtt.

Adósságcsapda

A közgazdaság felkent gurujai olyan dolgokkal dobálóznak, amelyek mögött alig látok értékes tartalmat. Végh László mondta mosolyogva egy konferencián, hallgatói kérdésre válaszul: hát mit akar a hagyományos közgazdaság, amikor saját alapjai hibásak? Amikor nem tudomány?

Pedig – teszem hozzá – lehetne az. De akkor az alapokat nagyon meg kéne nézni. Vegyünk csak egyetlen példát, az országunkat érintő hiányok kérdését. Klasszikus úton úgy magyarázzák, hogy az egyensúlyt úgy lehet megtalálni és beállítani, ha kevesebbet költünk és több lesz a bevétel. Ezt a mantrát abba kéne hagyni. Ez az ország az elmúlt 20 évben nagyon rosszul járt (legalább a görögökenk volt mondjuk 10 jó éve), semmi nyoma, hogy többet költene, mint amennyi jogos. Mert a probléma gyökere nem is itt van, hanem a súlyos, most már a GDP 82%-át kitevő államadósságban, ez egyébként több, mint 21 000 milliárd forint. Ha a cégek és a lakosság eladósodása is be lenne számolva ide, még nagyobb számot kapnánk.

Az adósságszolgálatunk alapvetően kamatfizetésre szorítkozik, a cél az adósság csökkentése lett volna, egészséges gazdasági körülmények között – most ilyenek nincsenek. Látható is, hogy a nyáron tett adósságcsökkentő lépések, melyekben a magányugdíjpénzek egy része is részt vett, nagyrészt elolvadtak, amikor megnőtt az euró ára. A kamatfizetést az adóbevételek egy részéből fedezi a kormány. Sőt, az új adósság túlnyomó része is arra megy el, hogy a korábban felvett hitelek kamatát fizessük. Idézem Drábik Jánost:

„1990-ben, a rendszerváltás idején, 22 milliárd dollár volt a magyar nemzet adóssága, miután az 1973 óta felvett egymilliárd dollár tényleges forrásbevonásért 1989-ig kifizettünk 11 milliárd dollár kamatot. Több, mint 20 év óta adósságszolgálatra fordítottunk 30 ezer milliárd forintot, vagyis 162 milliárd dollárt. Mégis a magyar társadalmat sújtó adósság napjainkban 135 milliárd dollárra növekedett.” S mindeközben eltűnt a privatizált magyar állami vagyon jó része, és még ki tudja mi nem…. Ebben áll a lényeg: az adósságspirált fenntartóknak nem érdeke a törlesztés, inkább a további eladósítás. Ezze együtt pedig olyan ajánlások (zsarolás), amely a további sarcokat teszi lehetővé (adóemelés, megszorítás). Ha nem megy szép szóval, fenyegetnek államcsőddel, leminősítéssel, stb. (Bogár László után szabadon: a 3 V: valutaalap, verőlegények, védelmi pénz.)

Még egy réteggel lejjebb

A hitel a jelen fogyasztás fedezése a jövőben. Szükséges hozzá, hogy a hitelt, és a kamatait vissza lehessen fizetni. Mindehhez növekvő gazdaság szükséges, hiszen a hitel kamatozik. Általában azért vesz fel valaki hitelt, hogy azt értékteremtésre fordítva a jövőbeli teljesítménye növekedjen és azzal fizesse vissza a kamatokkal növelt öszeget. De nem mindig van ez így, a magyar államadósság esetén már a kamatok fizetése is újabb hitelfelvételt igényel.

Az eladósodott állam vezetői, politikusai, a lakosság, a cégek érdekeltek lesznek abban, hogy a gazdasági növekedés rendszerét fenntartsák, épp a hitelek miatt. Ebben a környezetben soha nem lesz fenntartható fejlődés. Ráadásul a valós (reál) gazdaság növekedését mindig is az energiahasználat növekedése hajtotta. A pénzből pénzt előállító pénz- vagy képzetes gazdaság azonban képtelen fedezetet rakni a képzetes pénzei mögé. És amikor túl sok gyűlik fel ebből a fajta pénzből, vagy meg tudják csapolni a valós gazdaságot, vagy a képzetes pénzlufik kipukkadnak. Most az utóbbi történik, mert nincs már komly növekedési lehetőség a valós gazdaságban.

1. ábra. Egy dollár adósság pénzteremtő hatása az USA gazdaságában 1966-tól 2010-ig. Látható, hogy míg kezdetben megérte hitelpénzzel „pénzgyárat” játszani, addig a 2000-es évekre ez a folyamat hatásában lecsökkent, majd egy bizonyos adósságszint elérésekor átváltott káros folyamtba: a túlzott adósságállomány nem növeli, hanem rombolja a GDP-t.

Az ábra is mutatja, a játék nem megy tovább: a pénzgazdaság már nem képes kivonni pénzt a reálgazdaságból, így egyre korlátozottabban képes hitelpénzből pénzt gyártani. A valós terület növekedési korlátja pedig a valóságban keresendő: elértük a növekedés határait. Nincs elegendő energia ahhoz, hogy a reálgazdaság érdemben nőhessen.