Ha → akkor… Posted in: Egyéb kategória

Számtalan olyan apró jel, mozzanat vesz körül bennünket, ami jelzi, mi fog velünk történni a közel jövőben. Korábbi elemzésemben azt állítottam, a legrosszabbra kell felkészülni, és pedig azért, mert képtelenek vagyunk változtatni, alkalmazkodni a helyzethez, mereven ragaszkodunk egy hibás gondolkodásmód által létrehozott szerkezethez, annak valamennyi hibájával egyetemben. Tehát nem azért lesz gyors és teljes összeomlás, mert nincs más lehetőség, hanem azért, mert mi magunk ragaszkodunk azokhoz a körülményekhez, amelyek nem hagynak más utat a számunkra.

A technikai civilizáció logikája — talán nem véletlenül — a technológia, illetve az eszközök mindenhatóságára épül. Van egy gyártósorom, annak eredményeként előáll egy hajó, amely egy adott pillanatban alkalmazható a nagyobb folyókon. A kisebbeken nem, a nagyobbakon is csak addig, míg életük más szakaszába nem lépnek. A gyártósor diktál, ami itt annyit jelent, a folyókat kell a hajókhoz igazítani, és még véletlenül sem fordítva. Hasonló rákfenéje a mezőgazdálkodásnak is van. Itt is iparszerű termelési technológiák állnak az egyik oldalon, és ehhez igazítanak mindent, a tájat, a benne élőket, haszon és haszontalan állatokat egyaránt, s természetesen az embert is a másik oldalon. Mondhatni, önmagában ez nem lenne baj, de még egyetlen folyót sem sikerült tartósan a hajóhoz, és egyetlen tájat sem a mezőgazdasági technológiához illeszteni. Ellenben ezekkel a beavatkozásokkal már sikerült tájakat és folyókat tönkretenni. Legutóbb egy beszélgetésen épp arról esett szó, a Tiszalök mellett megépített vízlépcső megakadályozza a Bodrogköz fakadó vizeinek elvezetését, ezért itt mindig szivattyúzni kell. Kérdés, hogy termel-e annyi áramot az erőmű, amennyi energia az általa okozott kár felszámolásához szükséges? De végül is ez részletkérdés.

A táj megváltoztatása, a tájidegen technológiák erőltetése sorozatos károkhoz vezet. És pedig akkor is, ha a rendszer jól működik, és elviszi a vizet (ekkor beszélünk aszályról), és akkor is, amikor nem, a víz rajtunk marad, (ekkor belvízről). Tessék csak megfigyelni, a nagyobb belvíz károk a kedvezőtlen termőhelyi adottságú, alacsony értékű területeken esnek. Mit is jelent a kedvezőtlen termőhelyi adottság? Nos, mindössze annyit: nem a tájhoz illesztjük a technológiát, hanem a technológiához a tájat. Nem a táji adottságokat vesszük alapul, mert akkor a táj az ami, adottsága nem kedvező, nem kedvezőtlen, egyszerűen csak megszabja, milyen haszonvételeket nyerhetünk tőle. De mi a technológiát helyezzük a középpontba, és azt mondjuk, erre ez a táj nem alkalmas, kedvezőtlenek az adottságai, ezen kell változtatni. Az Alföld adottságain több száz éve változtatgatunk, 300 éve viszont igen intenzíven. És nézzük meg az eredményt. A helyzet egyre rosszabb lesz, és a táj lassan már arra sem alkalmas, amire valaha az volt.

1999 óta egymást követő ár- és belvizek figyelmeztetnek arra, hogy az Alföldön valami nagy baj van. (Előtte is voltak jelek, azokkal sem foglalkozott senki.) Lassan egész térségek válnak kedvezőtlen adottságúvá. Ha végig nézünk a Tiszántúl északi részén, a táj Körös feletti szakaszán, tájegységek szerint eltérő mértékben ugyan, de 60-80%-ban kedvezőtlen adottságú földeket művelünk, és azért küzdünk, hogy ezt végre elismerjék, és mindez plusztámogatást is jelenthessen. Már az is katasztrofális lenne, ha csak erről volna szó, de ráadásul az alkalmazott technológia nem élelmet, ipari nyersanyagot termeszt, melynek egy része ugyan élelmiszeripari nyersanyag, de feldolgozó ipar híján nem a termény nem fogyasztható. Ugyanakkor a termelés minden mozzanata olaj- és energiafüggő.

Mit is kell tehát tudni, arról a tájhasználatról, mely felől nézvést a Tisza mente földjeinek nagyobb hányad kedvezőtlen adottságú?

  1. A legjobb esetben élelmiszeripari nyersanyagot állít elő, nem élelmet
  2. Többszörösen energiafüggő, egyfelől nagy erőforrást igényel a táj átalakítása, és a megváltozott viszonyok fenntartása, másfelől a korábbi technológiákhoz képest 15-16%-os energia befektetést igényel.
  3. Vegyszer felhasználása 44-szerese a korábbi (és már nem vegyszermentes, vagy korlátozott vegyszerhasználatú) technológiákénak
  4. Mindez többszörös függőséget jelent. Egyrészt függ attól, sikerül-e, és milyen hatásfokkal sikerül a tájat átalakítani, illetve az átalakítások hatásait szükség szerint megőrizni vagy épp semlegesíteni, másrészt függ a feldolgozástól, a szállítástól, harmadrészt a vegyszerektől és az üzemanyagtól. Mindhárom esetben a kulcs, elég olaj áll-e a rendelkezésünkre, hogy sikeresen avatkozzunk be mindhárom ponton.

Tehát következetesen és makacsul ragaszkodunk valamihez, ami a belőle nyerhető haszonnál jóval többe kerül és szélsőséges időjárási körülmények között saját hatókörén túlmenően is hihetetlen károkat okoz. Mindez azért nem egyértelmű, mert az összefüggések elsőre nem látszanak. Nem látszanak, holott a piac is jelezné, ha hagynánk. Tessék csak megszüntetni az iparszerű mezőgazdasági rendszerek támogatásait, illetve tessék a nagyüzemekre terhelni a belvízvédekezés költségeit. Abban a pillanatban kiderül, hol mit érdemes termelni, mire is lehet használni a belvizes területeket.

De a kérdéskört más oldalról is megközelíthetjük. Vedres István 1830-ban előre jelezte, hogy a Tiszát nem lehet tartósan gátak közé szorítani, mert a gátépítés olyan fegyverkezési versenyt indít el, amelyben a folyó egyre nagyobb árhullámokat hoz majd, miért is egyre magasabbra kell emelnünk a gátakat, és egyre keményebben kell védekeznünk. Úgy vélte, e versenyt nem nyerhetjük meg. A látszat szerint tévedett. Hiszen a gátak még állnak, és bár időnként hatalmas károkat okoz az ár és a belvíz, még talpon vagyunk. Látni kell azonban, hogy az árhullámok magasság-növekedése tekintetében Vedres Istvánnak igaza volt. A fegyverkezési verseny tart, és éppen 2010 árvizei bizonyították, közel sem állunk olyan jól. A gátakat addig tudjuk védeni, és addig tudjuk kiszivattyúzni a vizet az öblözetekből, amíg ehhez elegendő erőforrás áll a rendelkezésünkre. Aki végigélte a 2000-es és a 2006-os tiszai árvizeket, látta mennyi eszköz, energia, emberi erőfeszítés kellett a víz mederben tartásához, pontosan tudja, ha egyszer bármelyikből nem lesz elegendő, a gátak elszakadnak és a Tisza-völgy tájhasználata egyik percről a másikra összeomolhat. Nem lassú leépülés lesz, nem lépcsőzetes, hanem robbanásszerű. Ennek egyetlen egy oka van.

Ma a belvizek hihetetlen méretűek, és úgy tűnik, mind kiterjedésben, mind az általuk okozott kár nagyságában meghaladják majd a 12 évvel ezelőtti rekordokat. És mi a megoldás? Idézzünk egy rövid részletet az „[origo]” vonatkozó írásából:

„Láng István, a vízügyi szolgálat Országos Műszaki Irányító Törzsének vezetője… /úgy véli/ hosszútávon a belvízhelyzet jelentősen javulhat, ugyanis a vízügyi szolgálat hétfőn elkészült jelentése szerint szinkronizálják az eddig külön működtetett csatornákat. Korábban előfordult, hogy egy csatorna egyik szakasza el volt tömítve, és emiatt az egészet nem lehetett használni, (…) a mostani jelentés alapján ilyen nem fog előfordulni, és a jelenleginél sokkal hatékonyabban kezelik majd a belvízhelyzetet.”

Magyarán nem kell újragondolni semmit, nem kell felülvizsgálni mit is rontottunk el, lehet-e változtatni a szerkezeten, a tájhasználaton, a haszonvételeken. Menni kell tovább a korábbi úton. Újabb pénzekre, újabb erőforrásokra, újabb energiára van szükség, és akkor hatékonyabban kezeljük a belvízhelyzetet. És ez vezet el bennünket a gyors összeomláshoz. Korábbi: „Mire kell felkészülnünk” című elemzésemben erre kíséreltem meg, ha más összefüggésben is, de felhívni a figyelmet. A Tisza mente tájhasználata nem azért fog összeomlani, mert nem alakulhatna másként. Nem. A Tisza mente tájhasználata azért fog összeomlani, mert az összes tartalékunkat, az összes erőforrásunkat egy torz, hibás működés fenntartására fordítjuk, és tesszük ezt egészen addig, amíg a lehetőségeink megengedik, vagyis a végső összeomlásig. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, mindez nem szükségszerű. Ahhoz azonban, hogy ne így történjen, az illetékeseknek másként kellene gondolkodniuk és nyilatkozniuk. Valahogy így:

„Az ár- és belvizek által okozott károk arra késztetnek bennünket, hogy átgondoljuk a folyóvölgyeink tájhasználatát. Területi kompromisszumot kell kötnünk. Ahol lakóingatlanok, ipari létesítmények, vagy a termőföld minősége ezt indokolja, fenn kell tartani, és a megváltozott körülményekhez kell igazítani a jelenlegi rendszert. Ahol ilyen körülmények nem állnak fenn, a földet vissza kell adni a víznek, és el kell gondolkodni azon, milyen haszonvételekre nyerhetők az adott körülmények között. Azokat az erőforrásokat, pénzeszközöket, melyeket e területeken a védelem megszervezésére fordítottunk, a mezőgazdaság szerkezetváltására, a vízhez igazodó haszonvételek kialakítására és a hozzájuk kapcsolódó feldolgozási és értékesítési lehetőségek megteremtésére kell fordítanunk. Vannak ilyenek, hiszen ezeket a területeket évezredeken keresztül a vízjárások mellett is hasznosították. Ezeket a lehetőségeket újra számba kell venni, és a jelenlegi gazdálkodási körülményekhez kell igazítani. Ezzel a lépéssel nem csak a belvíz helyzet adottságokhoz igazodó kezelésére nyílna lehetőségünk, de párhuzamosan felszámolnánk a kedvezőtlen adottságú területeket is, hiszen minden területet az adottsága mentén hasznosítanánk.”

Ez esetben nem ragaszkodnánk tovább a korábbi formákhoz, hanem legalábbis részben, ésszerű kompromisszumok mentén kilépnénk belőle. Az ár és belvíz helyzetet, és az emberi válaszlépéseket látva úgy vélem, ebben nem reménykedhetünk. Az utolsó pillanatig ragaszkodunk a „status quo”-hoz, jelentsen ez bármit, vezessen bárhová.

Az összeomlás előrejelzése esetünkben egy ha-akkor kapcsolat. Ha nem változtatunk a szerkezeten, ha addig folytatjuk a természettel folytatott fegyverkezési versenyünket, amíg ehhez elegendő erőforrás áll a rendelkezésünkre, akkor a teljes és gyors összeomlás elkerülhetetlen. Tessék hát figyelni a híradásokat, ha egyszer valaki végre nem az első, hanem a második formában nyilatkozik valamely katasztrófa helyzetet követően, úgy megcsillan némi remény. Ha nem, jobb, ha mindenki beletörődik az elkerülhetetlenbe, és reménykedik abban, az összeomlás nem az ő életében következik be.