J. M. Greer: Hogyan működött a nem globalizált gazdaság? Posted in: Egyéb kategória

Mostanság sok világmegmentő terv van forgalomban. Retorikájuk új, mégis a múltban már többször elbukott javaslatok felmelegítésével próbálkoznak. Csak pazaroljuk velük korlátozott erőforrásainkat és időnket.

Van persze a történelemnek másik oldala is: ami a múltban jól működött, eligazíthat arra nézvést, mi fog működni a jövőben. Szeretnék errre egy példát mutatni, méghozzá népszerű témában.

Az olcsó és bőséges energia korszakának végén újra a lokális gaz­da­ságnak kell átvennie a szerepet. Ez a folyamat mindenképpen végbe fog menni. A történelemből tudjuk, hogy mikor az összetett társa­dal­mak túlterjeszkednek erőforrásbázisaikon, rendszerint a központosított gazdasági rendszer is széthullik, a távoli vidékekkel folyó kereske­de­lem hirtelen visszaesik, és a termékek javát elkezdik a házilag, vagy legalábbis a közelben előállítani. Ez persze ellentmond a gazdasági döntések mai gyakorlatának. Ma általános nézet, hogy a köz­pontosított gazdasági rendszerek a méretgazdaságosság miatt eleve jövedel­me­zőbbek, mint a decentralizált helyi gazdaságok.

Ha a történelmi valóság és az elvek összeütközésbe kerülnek, alighanem mégis az elvekkel van baj. Vegyük tehát szemügyre őket! A méretgazdaságosság előnyei és a magasabb haszon nem maguktól keletkeznek. Függenek például a közlekedés infrastruktúrájától. Az meg nem magától alakul ki: a kormányok pénzén jön létre. Róma egységes gazdasága például nem jöhetett volna létre a római úthálózat nélkül. Amerikában az autópályák rendszere tölt be hasonló szerepet – azt sem vállalkozók építtették, hanem a központi kormányzat, mégpedig katonai célokra. (A kormány előterjesztését a Védelmi Minisztérium nyomása is támogatta, mert a második világháború miatt sokszor bizonyultak szűknek az utak).

Az efféle kormányprogramok támogatják a gazdaság központosítását. Igaz ez a központosítás más feltételeire is – a közrend fenntartása nélkül például nem lehetne semmit az ország egyik végéből a másikba szállítani. A kormány nem azért tart fenn rendőri erőket és határvédelmi szerveket, hogy a kereskedők biztonságban szállíthassák az árut, de az üzletnek közvetve komoly haszna származik belőlük.

Mikor a civilizációk eresztékei megroppannak, eltűnnek ezek a központosított gazdaságot éltető rejtett támogatások is. Az utakat nem tartják karban, a kikötőket nem kotorják, megjelennek az útonállók, vándor népek érkeznek, akik területeket hasítanak ki maguknak, és így tovább. A központosítás egyszerre már nem jövedelmező, mert a közvetett támogatások megszűntek.

Ugo Bardi igen olvasmányosan írt arról, hogyan bontakozott ki ez a folyamat abban az esetben, amiről a legtöbb beszámolónk van, a Római Birodalom hanyatlásakor. Róma bukása a gazdaság újbóli lokalizálódásával járt: ebből született a középkor. A Római Birodalom úgy védte magát, hogy hatalmas erődöket épített a határainál. A közép­­­korban az erődítmények már egyes városokat, kastélyokat vettek körül. A Római Birodalom politikailag egységes volt, azaz a római hivatalnokok döntései a birodalomban mindenkire vonatkoztak. A középkori Európa ennek épp ellentéte volt, római provincia nagyságú független feudális királyságok alkották, s e királyságok is tovább tagozódtak önmagukat kormányzó hűbérbirtokokra, és így tovább. Végső soron egyetlen falu és erődített udvarháza is lehetett saját törvényeket kihirdető önálló politikai egység, mely akár hadat is viselhetett szomszédja ellen.

Ez a gyökeres lokalizálódás kihatott a gazdasági életre is. Rómában a gazdaság éppoly központosítottan működött, mint a politika. Az edény­gyártásban például hatalmas regionális üzemek működtek, melyek termékei szárazon és vízen akár ezer kilométerre is eljutottak. Ez a fajta gazdaság azonnal befulladt, mikor az utakat már nem tar­tották karban, a Földközi-tengeren átvették az uralmat a kalózok, sok vásárló pedig áldozatul esett a vizigótok támadásainak. A Róma össze­omlását követő időszakban ennek megfelelően olyan gazdasági rendszer fejlődött ki ami a hűbérbirtok-rendszerhez hasonlóan erő­teljesen lokalizált volt.

Ez a következőképpen működött: Minden város – és itt párezer lakosú településeket már városnak tekintünk – önálló gazdasági központ volt. Lehettek persze messze földön híres iparosai, de termékei többségét saját polgárainak vagy a környező településeknek adta el. A termelést és értékesítést céhek, azaz mesteremberek szövetségei szervezték. Aki céhes foglalkozást szeretett volna űzni, annak előbb általában hét esztendeig inaskodnia kellett, ez idő alatt szállást és ellátást kapott a mester mellett végzett munkáért cserébe; ezt követték a vándorévek, ahol mesterek mellett pénzért dolgozhatott, míg el nem készült a mesterművel. Ennek az alkotásnak meg kellett győznie a mestereket, hogy a jelöltet befogadhatják maguk közé. Aki mester lett, az szavazati jogot is szerzett a céhben.

A feudális törvények szerint a céh volt felelős az áruk minőségéért, a munkaórák számának és a munkafeltételeknek a betartásáért, valamint a termékek áráért. A kor gazdaságtana szerint minden árunak és szolgáltatásnak volt egy „igazságos ára”, amit abban a régióban időtlen idők óta elfogadtak. A hatóságok csak nagyon indokolt esetben hagyták, hogy valaki sokkal magasabb árat kérjen annál, mint ami igazságos. A mesterek közti verseny számos formáját tiltották. Aki inasait és legényeit túlóráztatta, hogy többet termeljen, mint a versenytársa, vagy aláígért az igazságos árnak, annak a céhhel gyűlt meg a baja. Megeshetett, hogy a város eltiltotta az üzlettől. Egyetlen fajta verseny létezett: a minőség versenye.

Ez volt a céhes gazdaság titkos fegyvere, ez serkentette a műszaki újítások alkalmazását. Ahogy azt Jean Gimpel bemutatta a The Medieval Machine c. munkájában, teljesen téves az a nézet, miszerint a középkor a technológiai stagnálás időszaka volt. Középkori mesterek találták fel az órát, az ágyút, a könyvnyomtatást, tökéletesítették az iránytűt és a vízikereket, jelentős fejlődést értek el a hajóépítéstől kezdve az acélgyártáson vagy a szélmalmokon át egészen az építészetig. A fejlődésnek persze nem az volt az egyedüli oka, hogy a mesterek és céhek egy csak a minőséget és az újításokat támogató jogi környezetben versengtek a piaci részesedésért. Közrejátszottak ebben nyilván a középkori kolostorok is, ahol a kor férfi és női értelmiségének jelentős része olyan körülmények között élhetett, hogy szabad óráikban szinte bármivel foglalkozhattak – Isten nagyobb dicsőségére.

A céhek rendszere hagyományosan bűnbak a főáramú közgazdaságtanban. Aki a csepülést kezdte, nem más, mint Adam Smith, aki A nemzetek gazdagsága lapjain azért ostorozza ezeket a szervezeteket, mert mai kifejezéssel élve monopóliumok. Smithnek saját szemszögéből persze igaza van. A céhek korlátozták az adott üzletágban az adott városban tevékenykedők számát, az igazságos ár elve pedig akadályozta a kereslet-kínálat törvényének érvényesülését. Ezért az áruk és szolgáltatások ára magasabb volt, mint a Smith által javasolt szabadpiaci rendszerben.

Smith elemzésében az a bökkenő, hogy alapvető tényezőket hagy figyelmen kívül. Az ő korában gyors fejlődésbe kezdett a közlekedés, a közrendet lényegében biztosították – azaz a környezet kedvezett a gazdasági központosításnak. Nem számolt azzal, hogy a korlátozott, helyi piacok merőben másfajta világ. A helyi gazdaságok rend­szeré­ben a szabadpiaci megközelítés nem javítja a hozzáférést a jobb és olcsóbb árukhoz, mint Smith gondolta, hanem egyenesen lehetetlenné teszi számos termék és szolgáltatás előállítását.

Vegyünk egy példát! Egy 5000 fős középkori város kovácsmestere nem engedhette meg magának, hogy csak bizonyos munkákat vál­lal­jon. Lehet, hogy például mindenkinél szebb kovácsoltvas rácsokat tu­dott készíteni, de az inasait etetni és ruházni, a legényeit fizetni kellett, így aztán mindenféle aprómunkával kellett pénzt keresnie: szögeket, pántokat, csatokat gyártott. Ezekkel persze a gyakorlatlanabbak is elboldogulnak, ezért míg az inasok szögeket csináltak, ő fenn ült az emeleten és az apát úrral tárgyalt valami bonyolult kovácsmunka rejtelemeiről.

Mivel viszonylag egyszerű dolgokat gyártott, ki volt téve a versenynek. Jól felszerelt műhelye, inasai, legényei sokba kerültek. Ha a szomszédban műhelyt nyit valaki, aki csak szögeket, pántokat és csatokat tud csinálni, mást nem, és azokat olcsóbban adja, a kovács becsukhatja a boltját, mert a különleges és ritka megrendelésekből nem tudja fenntartani. Ezután egy kovács maradna a városban: az, aki csak az aprócikkekhez ért – legalábbis amíg egy még korlátoltabb és még olcsóbb kovács nem érkezik. Az árverseny végeredménye kellően kis piac esetén az is lehet, hogy a városban senki sem fog tudni kovácsként megélni.

Egy korlátozott piacon, ahol alacsony fokú a szakosodás, a kereslet-kínálat szerinti árakkal dolgozó szabad piac, ahol bárki eladhat, gazdaságilag ellehetetlenítheti sokféle hasznos tudás fenntartását. Ennek a megfékezésére szolgáltak a céhek. Azzal, hogy korlátozta a szakmában szereplők számát, a céh biztosította, hogy a mester jövedelme elegendő legyen olyan különleges termékek gyártásához is, melyekből önmagában nem tudna megélni. Mivel a mester a megkeresett pénz nagy részét helyben vagy a környéken költötte el, a magasabb árak kiegyenlítődtek, mindenki céhes árat fizetett céhes keresményéből, egyik céh sem került hátrányba a többihez képest.

A céhrendszer végül, tudjuk, összeomlott. Adam Smith idejére azok a gazdasági feltételek, melyek közt a legjobb választás a céhrendszer volt, már a feledés homályába merültek. Más rendszerek sokkal jobban illettek a felgyorsult közelekedéshez és a méretgazdaságosság elvéhez. Érdekes, hogy a fent említett, lefelé tartó árverseny, ahol a minőségi termékek fokozatosan kivesznek a kínálatból, a helyi közösségek pedig tönkremennek, nemrég pusztította végig az amerikai kisvárosokat.

A hipermarketeken át beözönlő olcsó bóvlik áradata sokban hasonlít a kovácsmesterünk esetéhez: megfojtja a helyi üzleteket, az általuk korábban hatékonyan előállított magasabb minőség gyakorlatilag elérhetetlenné válik. Ez az üzleti környezet elméletileg sokkal hatékonyabb és innovatívabb – a gyakorlatban ez a hatékonyság nemigen érvényesül, az innováció pedig manapság mintha az egyre egzotikusabb és labailisabb pénzügyi eszközök kieszelésére korlátozódna – ezekkel pedig aligha jutunk előbbre.

Akik az olajcsúcs utáni korban a helyi gazdaság újjáépítésére esküsznek, jól teszik, ha emlékezetükbe idézik ezt a középkori példát és modern párhuzamát egyaránt. Az újra lokalizált közösségeket gazdaságilag működőképesen kell kialakítani, különben önmagukat számolják fel. És bár élhető helyi közösségek a jövőben éppúgy lehetségesek lesznek, mint voltak a középkorban, a megvalósítá­sukhoz vezető lépések előtt nagyon komolyan felül kell vizsgálni mai gazdasági gondolkodásunkat.