James Howard Kunstler: A horrorfilm címe: Euroland Posted in: Egyéb kategória

A pikírt stílusú J. H. Kunstlertől megtudhatjuk, hogyan látja Európa helyzetét a tengerentúlról. Tanulságos olvasmány.

A zenélő székek játéka csúcspontjához közeledik a globális pénzpiacokon, az emberek figyelme mégis brit Columbia felé fordul, ahol felnőtt emberek úgy versengenek az aranyért, hogy műanyagtálcának látszó tárgyakon csúsznak alá a jeges hegyoldalon – négyévente ilyenkor minden szülőben felmerül, miért nem vett szánkót a gyereknek karácsonyra.
A hirdetőknek nyilván kapóra jön ez az eseménysorozat, de tízezer kilométerrel odébb egy sereg európai bankár keresi, hova tegye le a fenekét a pénzesvályú mellett – a helyek ugyanis fogyatkoznak. Görögországnak már kifele áll a szekere rúdja. A történelem nagy tréfacsináló. Már azon kezdtünk töprengeni, vajon hogyan fogja Amerika biztosítani a demokráciát Afganisztánban, vagy hogy az olajpiacokkal együtt megerősödik-e Venezuela, mire a kedves, szépséges, ártatatlan Görögország – az ókori emlékek és pizzavállalkozók hazája – fogja magát és bemondja az unalmast.
Akik Európát működtetik, három dolog közül választhatnak: vagy kimentik Görögországot, vagy hagyják súlyos gazdasági válságba merülni, vagy úgy tesznek, mintha kimentenék. Az a szomorú igazság, hogy nincs már annyi termelés Európában, hogy az eddig megszokott módon támogassanak minden tagállamot. (Ez persze éppúgy igaz, az Egyesült Államokra is.)
Európa esete különösen szomorú, sőt megrendítő, mert a XX. század közepének megrázkódtatásai után igencsak kellemes kis sarka lett a világnak. Aki például két hetet tölt Bruges, Orvieto vagy Lisszabon régi utcáin sétálgatva, jogos elkeseredéssel rogyhat térdre a meglehetősen lepattant Kennedy-reptérre érkezve. Európa a háború után csodálatosan újjépítette magát, míg Amerika nem több, mint a tönkretett városok műanyag peremkerületeiben nevetséges járgányokon parádézó túltáplált bohócok utópiája. Európában remek a közlekedés, Amerika hagyta a vasutait szétrohadni. Az európaiak rendes felnőtt ruhában tették a dolgukat, az amerikaiak viszont úgy öltöztek, mint az ötévesek, és lángnyelveket tetováltattak a nyakukra, mintha barbár rohammal akarnák bevenni Ohiot.
De a történelem, ez a tréfacsináló, az ipari tőke halálának rettentő melodrámájában intő példaként sarokba szorította a kedves, megreformált Európát is – nincs más út, csak a visszaegyszerűsödés és a lokalizáció. A monetáris únió mindaddig jó ötletnek tűnt, amíg a tagállamok látszólag becsületesen játszották a megújuló hitelek hamis játékát. Európában sosem volt még béke és boldogság ilyen sokáig. A pénzügyi válságban azonban feltárult az operációs rendszerbe épített ásító feket lyuk, ami elbukott hitelek formájában magába szippantotta a vagyon nagy műgonddal megkonstruált absztrakt jeleit – feltárult a szomorú valóság, miszerint nincs annyi pénz, hogy mindenkinek jusson. Az olyan országoknak, mint Görögország, Portugália, Spanyolország és Írország, vissza kell térniük oda, ahonnan jöttek: megint mélyálomba süllyedt holtágak lesznek az európai gazdaságban. Különben a németeknek vagy a franciáknak kellene hetente még tizenhét órát dolgozniuk, hjogy kihúzzák őket a bajból – ez pedig nem túl valószínű.
Európának egyébként is van miért aggódnia. Honnan veszik majd a kőolajat és a földgázt gazdaságuk üzemeltetéséhez? Kinek van ezekből? A briteknek volt, de elpocsékolták autópályaépítésre és az agglomeráció fejlesztésére. A tizenkettedakkora népességű Norvégiának maradt ugyan némi olaja és földgáza, de azzal Európa többi résza aligha lenne kisegítve. Romániának talán egy evőkanálnyi olaja maradt. Európa fosszilis tüzelőanyagait jelenleg Oroszországból és a közismert olajexportáló helyekről szerzi be. Európa tehát energiaügyekben kiszolgálatottá válik Oroszországnak (amíg ott is ki nem ürülnek a készletek), vagy versenghet a közel-keleti, afrikai, venezuelai forrásokért Kínával, Japánnal, Indiával és az Egyesült Államokkal. Közben az exportőröknél is csökken a kivitel, mert a népességük egyre nő, saját tartalékaikból egyre többet használnak fel új villamos erőműveikben, Riyadhban szépen fogynak az új autómodellek, Hugo Chavez pedig még mindig 35 centért nyomja a gázolajat „a népnek”.

Szerintem Eurolanden nem lehet segíteni. A görög járvány már szétterjedt, még pár hónap és az Ibériai-félsziget is alámerül. Ha nem mondtam volna, a britek is bajban vannak (bár nincsenek az euróövezetben). Minek hosszan cifrázni: nekik befellegzett. Szélsebesen húznak visszafelé a XV. századba, csak még nem tudnak róla. Elő a bőrsapkákkal és a faekékkel! Se olajuk, se hitelük (ez legalább volt nekik az utóbbi negyven évben), se idejük. Egyvalamiből van nekik sok: ócska papírból, amivel a fekete lyukat hízlalhatják.
Nagyobb kérdés, hogy most, mikor az egyetemes jólét bódulata már oszlani látszik, mi lesz a mai Európa közmondásos békéjével. Az idegsokktól egy darabig tán szóhoz se fognak jutni. Valószínűbb, hogy a kedves, régimódi utcákon újra felszínre tör minden régi és új ellenségeskedés. Nemzetek, melyekről azt hihettük, csupa kávézgató semmittevőt adtak a világnak, megint harcos társadalmakká formálódnak. Soha ne becsüljük alá, mire képes a dologtalan, munkanélküli fiatalemberekben a tesztoszteron.
Európa szerintem kiveszi majd a részét a világ maradék olajkincseiért folytatott versenyből. Németország és Franciaország legalábbis nem élvezheti majd tovább azt a luxust, hogy hátradőlve figyeli, miként erőlködnek a Nyugat csendőreiként odacsődített amerikai katonák a sivatagban. Aligha nézhetik csésze kávéjuk mellől tétlenül Irán atomhatalommá válását, mert a rakéták hatósugarában ott van Frankfurt és Lyon is.
Közben persze az Egyesült Államok ugyanezekkel a gazdasági problémákkal fog küszködni. Államai csődbe mennek, és igen hasonló dolgok eshetnek meg itt is, mint Európában. A pénzügyi rendszer összefüggő hálózatot alkot, egy nagybank vagy ország csődje másutt is újabb lékeket üt a süllyedő hajókon. Gyorsan változnak az idők. Mindenki vérfarkassá változott.