Kell-e Nekünk Vízlépcső? Posted in: Egyéb kategória

November 15-én rövid hír jelent meg a Napi Gazdaság honlapján, melyből megtudhattuk: a Magyar Tudományos Akadémia stratégiai dokumentuma szerint a jövő energia éhségét a vízi energia hasznosításával enyhíthetjük. A síkvidékre álmodott vízlépcsők az energiatermelés mellett a hajózást és az árvízvédelmet is segítenék.
Minderről első nekifutásra Terry Pratchett: Őrség! Őrség! C. regénynek egyik hőse jutott eszünkbe, aki nem volt tisztában az „irónia” szó jelentésével, szemben a HALÁLLAL, akinek viszont a „szarkazmus” szó megértése sem jelentett gondot. Mindehhez hozzá tehetnénk, immár Terry Pratchett-től függetlenül a „malícia” szót, hogy teljessé tegyük az árnyalatokat, aztán hozzáfűzhetjük az egykor volt reklám szlogenjét, ami második nekifutásra ötlött eszünkbe a vízlépcsőkről: „és az orrodat is tisztíccsa”.

A vízlépcsők tervezése — és általában a folyószabályozások során a folyó kivételével mindennel számolunk. Olyan ez, mintha szívünk választottját a leletei révén akarnánk megismerni. Átnéznénk a röntgen-képeitől kezdve a vérképén át, a nyirokrendszeréig szinte mindent (a felsorolás akár sejtszintig is folytatható) csak azt nem vennénk figyelembe, hogy az ember, akit épp vizsgálunk ezeknél, sőt ezek összegénél is sokkal több. De a más oldalról is megközelíthetjük a kérdést. Epheszoszi Hérakleitosz ismert példázata szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Nos ha valaki a világtól elrugaszkodott bölcselkedésbe fog, összetévesztheti a mederben futó vizet a folyóval, azoktól azonban, akik szabályozni akarják, ettől alaposabb ismeret is elvárható volna. A folyó ugyanis éppúgy nem azonos a benne elfutó vízzel, mint az ember sem sejtjei összességével.

A folyó ott kezdődik, ahol a legnagyobb kiterjedésű árhullámok megjelennek. A meder és az ártér egymástól elválaszthatatlan szerves egységet képez. A Tiszát vizsgálva példának okáért a főütőér, és a központi visszér maga a folyó. A két szerep itt nem térben, időben különül el. Áradáskor szétteríti a vizet, és a benne oldott tápanyagot, az általa hordott ismereteket, apadáskor elvezeti a felesleget, így teremti meg nem csak a táj vízháztartásának, de teljes anyagcseréjének viszonylagos egyensúlyát. Az egyenletes vízháztartás elemi feltétele a meder és az ártér közötti állandó, kétirányú kapcsolat. Ökológiai értelemben tehát a meder és a mederben futó víz nem azonos a folyóval, annak csupán egyetlen eleme, mint ahogy az ember ütőere sem azonos az érrendszerével. A „szakember” ott követi el az alapvető hibát, amikor részekre bontja az egészet, s az így kapott darabokat, eredeti kapcsolatrendszerükből kiszakítva, elkülönülten vizsgálja. Így a folyóból nem marad más csak a meder, miért is a belőle kilépő víz természetellenessé, károssá válik. Valami olyasmivé, ami ellen védekezni kell. Ha tudjuk, hogy a folyó az ártéri peremén kezdődik, és itt is ér véget, az árvíz természetes jelenség. Ebben a tudatban közelítve a hozzá, látható, a víz maga az ÉLET. A szó szoros értelmében. A folyó a víz szétterítésével az itt kialakuló növény és állatvilág létlehetőségeit teremti meg és tartja fönn. Szerepe a vízháztartás egyensúlyának megteremtése, és a vízgyűjtő vízellátottságának kiegyenlítése a térbeli és időbeli szélsőségek mérséklése. Amennyiben egy folyó megőrizheti természetes arculatát, medermozgásait, hordalékterítésének sajátságait, árterének növénytakaróját be is tudja tölteni, feladatát, a kettészakított folyó azonban erre képtelen. Olyan ez, mintha egy rabszolgának levágnánk kezét-lábát és csodálkoznánk, mert nem tud dolgozni.

A folyó természetes medermozgásai többirányúak, egyfelől adódik egy oldalazó, kígyózó mozgás, ami maga a meanderezés, másfelől egy kismértékű bevágódás a kanyarok lefűződése nyomán, majd egy ugyancsak kismértékű mederfeltöltődés a kanyarok s velük együtt az örvényesség növekedése folytán. Itt egy önmagába záródó körfolyamatról van szó, melynek motorja a folyó áramlási viszonyai által meghatározott munkavégző képessége, illetve ennek változásai. Ehhez kapcsolódik az árvízszint, amely a feltöltődés során eleinte lassan, majd egyre nagyobb ütemben növekszik (ám e növekedés évezredek alatt sem igen haladja meg az 1-1,5 métert) majd a kanyarok lefűződése után csökken (nagyjából ugyanannyival, mint amennyivel korábban emelkedett). E ciklus ismerete nélkül egyszerűen nem érthető meg a folyó és a folyó működése. Nem állítom határozottan, hogy a „szakember” az adott esetben ne tudná, miről van szó, a szabályozások, partbiztosítások, különféle védművek láttán mégis gyanakodni kezdhetünk. Maga a vízlépcső csak fokozza a rossz érzéseinket.

1974-ben Sülyi Péter „Mozgó világ” címen írt egy számot, amely az Omega együttes „Nem tudom a neved” c. albumán látott napvilágot 1975-ben. Ebben van egy kérdés és felelet, mely igen elgondolkodtató volna, ha figyelnénk az összefüggésekre: „Mit jelent, ha áll a folyó? — Azt, hogy már nem él.” Az élővízből holt anyagot varázsolunk. Nevezhetnénk gyilkosságnak is, a magyar vízmérnöki kart pedig Agócs József egy egészen más szakmát jellemző gondolatát ideferdítve folyó-mészárosoknak, de tartunk tőle, ezt nem igazán értenék (mint ahogy az erdészek sem értik, vagy ha értik, nem mernek szembe nézni magukkal). Ráadásul a jelzők, az indulatok nem vezetnek sehová. E bevezetésre sem azért volt szükség, hogy bármire is rávilágítsunk. Az itt leírtak egyfajta szűrőt jelentenek. A körülöttünk minden-mindennel összefügg, és ezek mentén az összefüggések mentén lehet megérteni a világot. Aki nem fogja fel a „Mozgó világ” szándékolatlan üzenetét: az álló folyó már halott, képtelen rá, hogy felismerje az egymáshoz tartozó mozzanatokat, s az ilyen fejtegetések idegesíteni fogják. Jobb is, ha nem foglalkozik velük. Akit tehát e bevezető zavart, itt hagyja abba az olvasást.

A folyó és az ártér alapvető sajátsága a mozgás maga. Kicsit átértelmezve Epheszoszi Hérakleitosz példázatát: nem léphetsz kétszer ugyanabba a vízbe. És ez megint nem csak a mederre jellemző. Természetes körülmények között az ártér valamennyi vize mozog, legyen szó bár folyókról, mellékfolyókról, mellékágakról, erekről vagy fokokról, illetve tavakról, elöntött laposokról. Ahol megjelenik a víz, szemmel láthatóvá válik a mozgás. A halászok, akik az egykor volt békeidőben e mozgás változásakor zárták be az ártér kapuit, kis tutajok segítségével állapították meg merre is tart a víz: az ártér vagy a meder felé. Éjszakára izzó taplókat helyeztek el rajtuk, hogy el ne mulasszák a megfelelő pillanatot. Ma már fogalmunk sincs erről. Nem tudjuk, hogy a természetes vizek áremelkedéskor az ártér felé, apadáskor a folyó felé futnak. Az állandó mozgás mindaddig kiterjed valamennyi vízre, amíg a meder és az ártér között fennáll a kapcsolat. A víz és a mozgás együtt az ÉLET, ha tetszik a folyó az ÉLET VIZÉT szállítja. Ahol megáll, poshadni kezd és az élő anyag holttá válik. Attól kezdve a HALÁL VIZE hullámzik a tavakban és a morotvák valóban holtággá válnak. A vízlépcső hatására azzá válik az élő vízfolyás egésze is. És hogy szemtől szembe lássuk, mit is jelent ez, vegyünk egy egyszerű példát:

A Bodrogköz felszínét úgy 10.000 évvel ezelőtt elsősorban ERDŐ uralta. Ma azt mondhatnánk, a terület egésze összefüggő erdőség volt, melyet csak imitt-amott tarkított néhány százaléknyi tisztás. Hol gyep, hol vízfelület, és a magasabb hátakon egy-egy település. Magát a tájat öt folyó alakította és tartotta fenn. Északon a Latorca, nyugaton a Bodrog, keleten a Tisza, s közöttük, egymással és a határoló folyókkal többé-kevésbé párhuzamosan a Tice és a Karcsa. Ebben az időszakban az életet adó víz nagy részét elnyelték az erdők. Az a vízmennyiség, melyre a tájnak szüksége volt, nem a felszínen futott össze, hanem a felszín alatti és felszín feletti vizeket összekötő fák nedvkeringésének következtében örök körforgásban esett csapdába, melyet valamelyes mértékben korlátozott ugyan a TÉL, de minden évben feltámasztott a TAVASZ. A rendszernek három kulcseleme volt. A folyó és vízrendszere, az ártér és természetes növénytakarója, illetve a kettő közötti állandó kapcsolatot megteremtő és fenntartó ember. Bennünket azonban e három közül, most csak a vízrendszer érdekel. Nem véletlenül. A Tisza az általunk belátható időpontban Dombrád környékén valamivel Bf 94 m fölött, Tokaj magasságában valamivel Bf 93 alatt lehetett. Ezen a szakaszon komoly hátat épített, melyet csak három ponton tört át kisebb nagyobb vízfolyás. Közülük a legjelentősebb a Karcsa, melynek futásáról, torkolatáról keveset tudunk, s ami kevés a rendelkezésünkre áll, meglehetősen ellentmondásos. Ami biztos, a Bodrogköz elmocsarasodása valamikor a török időben kezdődik, s Rákóczi szabadságharca után gyorsul fel, a krónikák szerint azért, mert a Nagyságos Fejedelem Tokaj várának lerombolásakor a Karcsa torkolatát is eltömte, s így a vizeket az ártéren rekesztette. Az ártér és a folyó közötti kapcsolat legalábbis a térség déli fertályán már korábban is megszűnhetett, vagy akadozott, mert az ehhez szükséges munkákat a háborús időkben elvégezni nem lehetett, s persze a gyorsan kialakuló mocsár is jól jött a rejtőzködni vágyóknak. E téren tisztánlátásunk két fontos jellegzetesség ismeretét követeli meg. Tudnunk kell, hogy az ártér vize állandóan mozgott. Áradáskor az ártér, apadáskor a meder felé. Azt mondhatnánk, amíg emelkedik a főütőér vízszintje, addig minden ér, minden fok, minden nagyobb ág, az ártér mélye felé viszi a vizet, ahol a felgyülemlett ár lassan szivárog a főfolyással párhuzamosan. Apadáskor megfordul a dolog. A vizek elindulnak a meder felé, s a párhuzamos szivárgások mellékágat, lecsapoló medret alkotva folyókká terebélyesednek. Ehhez szükséges a meder és az ártér közötti állandó, kétirányú kapcsolat. Csakhogy e kapcsolatot a mederben folyó víz folyamatosan felszámolja. A medréből kilépő víz ugyanis rögtön a partmentén rakja le hordalékát, így legelőször is az ártér kapuit tömi el. A folyamat persze lassú és esetleges, mondhatni, árvízről árvízre változik, de ahol a kapcsolat megszakad, ott rögtön megjelenik a HALÁL: a pangó víz és nyomában az elmocsarasodás. Ennek léptékéről vitatkozhatunk. A török korból ránk maradt pollenadatok néhány százaléknyi eltolódásra utalnak. Akár így, akár úgy, a kapukat tisztán kell tartani. Ez a feladat az emberre vár. Meg is tette évezredeken át, amíg a tájat értő és szerető emberek lakták a vidéket. Aztán jöttek idegen urak és előbb eltömték a kapukat, aztán elcsalták a vizeket. Nincs mit szépíteni rajta: a szabályozás idegen tőke érdekeket szolgált, mint ahogy a vízrendszer fenntartását is egy tájidegen, és az adott területre teljességgel alkalmatlan tájhasználat követeli meg.

A szabályozások következtében a Tisza medre a Bodrogköz mellett kb. 2-3 m-nyit vágódott be. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy a vizeket el lehessen innen vezetni. Az egykori Luka (ma Bodroghalom) határában volt valaha a Vár János tó. Egykor egy egész török hadsereget nyelt el a vize, a hatvanas években búzát termeltek benne, mára azonban visszatérni látszik a víz. És nem csak a sok eső végett. Másról van szó.

A szabályozások elvitték a vizet az Alföldről. Ennek leghamarabb a Hajdúsági löszhát a Hortobágy, és a Nagykunság látta kárát, no meg Debrecen városa. A térséget a szabályozások előtt több ér és folyó is látogatta. Itt volt mindjárt a Hortobágy, ami maga is kiterjedt érrendszert jelentett, aztán sorra az Árkus-ér, a Zádor, a Kakat, a Mírhó, melyek az 1800-as évek végére sorra elenyésztek. A terület egyre nagyobb vízveszteségeket szenvedett. Ezen enyhített az 1950-es években megépült Tiszalöki vízlépcső, mely ugyan áramot is termel, mégis elsődleges célja a térség vízpótlása volt. Szárazabb időszakokban az innen kivett vizek nélkül nem igen csordogálna semmi a Hármas-Körös medrében Békésszentandrás alatt, ha csak a Tisza vize nem folyna szembe vele.

A vízlépcső azonban lassan elemésztette a Bodrogközt. A Vár János tóba ma azért tér vissza a víz, mert a folyó kis vize ismét Bf 94 körül áll a Dombrádi vízmércén. És hiába a belvízvédekezés, amit átemelünk nappal, visszaszivárog éjjel.

Mondhatnánk, a duzzasztás az eredeti szintbe hozta vissza a folyó kisvizeit. Ami tán igaz is. Csakhogy, amikor a víz mozog, be tudja fogadni az érkező vizeket, és elszállítja azokat. Amikor áll, akkor állnak a mellékágak, erek is. Mint a Budapesti hidakon feltorlódott forgalom. A következmények a Bodrogzug vízrendszerében a legszemléletesebbek. Az árhullám levonulása után a víz megreked az ártéren. A Tisza vize a legmélyebb rétekkel, laposokkal színnel, nem is tud róluk lefolyni a víz. Még a legnagyobb szárazságban sem. Persze lecsapolásáról gondoskodik a nap s a szél, s a tavaszi tavak nyárra kiszáradnak, talajuk betonkeménységűre sül, kicserepesedik, karnyi mély, helyenként több tenyérnyi széles repedések tarkítják. Köröttük az egykori kaszált réteket sásos társulások váltják fel. A helyzet semmivel sem jobb hűvös, esős nyarakon. A hatvanas évek elején kialakított csatornarendszer működésképtelen. Erei, árkai sorra feliszapolódtak, eltömődtek, a 70-es években a vízkiszivattyúzását feladták, miért is a terület eleinte lassan, majd egyre gyorsabban omlott össze. Mára lakatlan és lakhatatlan pusztaság, a környék falvaiból menekül az ÉLET, a lakosság menthetetlenül elöregszik, kicserélődik.

Ez a sors vár a Bodrogköz egészére. Itt ugyan a szivattyúk még működnek, de csapadékos években jellemzően nem bírják elvezetni a belvizeket. A terület kiszárítása egyre sikertelenebb és egyre nagyobb költséggel jár. Hiába, nehéz az emberek fejébe világosságot gyújtani: nem lehet egyszerre elvinni és visszatartani a vizeket. Tiszalök duzzaszt, emiatt a térségből kevesebb víz folyik el. Tiszalök megállítja a vizet, emiatt a térségben és a térség alatt is pang a víz. A folyamat lassú, de mára a Bf. 94-95 körüli szintekig nagyon is jól érzékelhető. Nincs már messze az az idő, amikor a Bodrogközben éppúgy feladják majd a szivattyúállásokat, ahogy feladták a Bodrogzugban, és akkor nyilvánvalóvá válik, ami ma még rejtve marad. Egyfajta apokalipszis lesz a szó eredeti és átvitt értelmében egyaránt.

Vízlépcsőt építeni olyan, mint mesterségesen trombózist kialakítani az ember ütőereiben. Ha a dugulás sokáig fennáll, az ember meghal. Ne legyenek illúzióink: a táj sem éli túl. És persze az élősködő, aki természetes ereket eldugta éppúgy halálraítélt, mint a táj, melyet elpusztít.

Korábban ugyancsak a Bodrogköz példáján bemutattam a vidéki Magyarország összeomlását. Közvetlen környezetemben a pusztulást nagymértékben elősegítette, s a folyamatot gyorsította is a vízlépcső. Ha valaki komolyan akarja, minden káros mellékhatását vizsgálhatja területünkön. Nagyon hasonló a helyzet a Tisza-tó és Borsodi Mezőség térségében is, bár itt a vízlépcső mindössze negyven és nem hatvan éves múltra tekint vissza.

Persze a vízlépcső ellen komoly tudományos érvek is felhozhatók. Csakhogy van egy mozzanat, amit a tudomány segítségével megérteni nem lehet. Valaha gazdagok voltunk, mára azonban kifogytunk az örökségünkből, elhagytak segítőink, nincsenek már barátaink sem. Legyilkoltuk a folyóinkat, s azon vagyunk, hogy elemésszük azt is, ami kis élő maradt még bennük, maradt még belőlük. A tudomány, a tudományos ember ettől többre nem képes. Nem lát, nem látja, hogy él a folyó, nem látja, hogy a gátat építő ember nem gazdája, de gyilkosa, hóhéra a tájnak. A mítoszok mindezt kegyetlen őszinteséggel vágják az arcunkba. Úgy tűnik a tudomány száraz ismerethalmaza kevés ahhoz, hogy felfogjuk tetteink súlyát, hogy érzékelni tudjuk a környező világ, az ÉLET csodáját. Összeszedhetünk mi bármilyen tudást a folyóról, ahhoz, hogy megértsük lényét, létének lényegét, látnunk kell: Ő is él, s ha másként is, mint mi, de érez és érzékel. A folyó a Teremtő Ige tárgyiasult formája. Nem pont olyan forma, mint az ember, ez azonban mit sem változtat a közös eredeten. A Folyó nem egyszerűen részese a Teremtésnek (valaha az ember is több volt annál, ma már kevesebb), hanem folytatója, fenntartója. A teremtett világ nélküle szétesik. Ez az, amit ma ökológiai válságnak, rendszerszintű összeomlásnak vagy akár éghajlatváltozásnak hívhatunk. Az ember megátkozta, meggyalázta szülőföldjét, nap mint nap megerőszakolja, mérgezi, pusztítja. Büntetlenül ilyet tenni nem lehet. Nincs már messze tehát az az idő, amikor tetteink visszahullnak ránk. A világunk a szétesés küszöbén áll. A mítoszok nyelvén fogalmazva, a Főnix elég, hogy hamvaiból szülessen újjá, s a világunkat elemésztő tűzből csak az támadhat fel, mely a Főnix része maga is