Kitekintő – Az Olduvai Elmélet Posted in: Egyéb kategória

Előzetes megjegyzés: Az alábbi írás alapját Bobkó Csaba, Richard Duncan cikkének magyar fordítását tartalmazó blogbejegyzése és Olajos Tibor fordítása képezi. Ezekhez fűztem hozzá néhány megfontolandó gondolatot.

Richard Duncan 1989-ben tette közzé az ipari társadalom kifutásáról és várható élettartamáról szóló téziseit, melyet Olduvai elméletnek hívnak. Az elnevezés – tekintettel arra, hogy a tanzániai Olduvai-árok erősen összekapcsolódott az ember eredetével és kőkorszaki életformájával – azt sugallja, hamarosan visszatérünk ehhez az életformához. Az elmélet lényegét Duncan az alábbiakban összegezte:

„Az ipari civilizáció nem fejlődik, ellenben rohamosan elfogyasztja saját létének fizikai feltételeit. Rövidtávú, fenntarthatatlan, és megismételhetetlen. (Ez egy egyetlen dobás-ügy…. csak egy esély lesz, egyetlenegy.)

Az egy főre jutó energiafelhasználást használom, mint az iparosítás mérhető mutatóját. 1989-ben javasoltam az Ipari Civilizáció Olduvai Elméletét, eszerint:

• ·         Az Ipari Civilizáció leírható egy X időtartamú egyszeri impulzus hullámformával, amelyet átlagos egy főre jutó évi energiafelhasználással mérünk.
• ·         Az Ipari Civilizáció várható élettartama kevesebb, mint egyszáz (100) év: azaz X < 100 év.

1989-ben feltételeztem, hogy az egy főre jutó energiafelhasználás elérte a csúcsát és máris hanyatlik. De akkor még nem rendelkeztem elegendő adattal az elmélet ellenőrzéséhez.

1996-ra azonban sikeresen teszteltem az Olduvai Elméletet számos adathalmazon, melyek segítségével a következőket tártam fel:

• ·         Az átlagos egy főre eső energiafelhasználás elérte maximumértékét (azaz csúcsát) 1977-ben.
• ·         Az 1977-1995 hanyatlási ráta átlagosan 0.90% évente.
• ·         Az egy főre eső energiafelhasználás tovább fog hanyatlani, amíg a népességnövekedés meghaladja az energia növekedési rátáját.
• ·         Ha a hanyatlás folytatódik (és sikerül elkerülni a kihalást)az emberi társadalmak az energiafelhasználás puszta létfenntartási szintjénél fognak padlót érni.

Az Olduvai Elmélet nem cáfolható düh és felháborodás által. Megdönthető azonban, ha bebizonyítja valaki, hogy az alapját képező adathalmazok hibásak, vagy a későbbiek során olyan vonatkozó adatok gyűjtésével, amit az elmélet képtelen magyarázni. Bármely esetben az adatok lesznek a döntőbírók.”

Az elméletben tehát Richard Duncan a világ egy főre eső energiafelhasználását tette meg mérőszámnak, ennek változásaira építette a következtetéseit. E szerint:

„a világ egy főre eső energia termelése 1949-től rohamosan emelkedett, mígnem 1979-ben elérte a csúcsot.[1] Azután, 1979 és 1999 között a történelemben először csökkent, mégpedig évi 0,33%-kal. (Az Olduvai ‘lejtő’ lankás része) Az én Olduvai rendszerem szerint, 2000 és 2011 között a világ egy főre eső energia termelése kb. évi 0,70%-kal fog csökkeni. (a ‘lecsúszás’) 2012 körül globális szinten sorozatos és tartós áramszünetek (blackout) következnek be. Ezek az áramszünetek, más tényezőkkel együtt, visszavetik az energiatermelést, míg el nem érjük 2030-ra a fejenkénti 3,32 hordónyi energiát, ugyanazt az értéket, mint 1930-ban.

A hanyatlás mértéke 2012 és 2030 közti időszakban évi 5,44% lesz (Olduvai ‘zuhanás’)

Az Olduvai ‘lecsúszás’ 2001 és 2011 között emlékeztethet minket a ‘Nagy Válság’ évtizedére 1929-1939: munkanélküliek, szegények, hajléktalanok, aki sorban állnak segélyért. De ami az Olduvai ‘zuhanást’ illeti 2012 és 2030 között nem ismerek semmi hasonlót az emberiség történetében.”[2]

Persze mondhatjuk, ez csupán egy elmélet, amit az élet részben meg is cáfolt, hiszen a 2001 és 2011 közötti időszak egyáltalán nem emlékeztetett a „Nagy Válság” évtizedére. Igazából ez a korszak 2008-ban köszöntött ránk. Ha figyelembe vesszük, hogy mindezt Richard Duncan 1989-ben vetette papírra, és akkor nem láthatta előre, mennyiben sikerül fékezni hitelekkel, pénzügyi eszközökkel elodázni, illetve fékezni a lecsúszást, akkor ez a hét évnyi tévedés nem tűnik olyan jelentősnek. Hogy 2012 ilyen körülmények között is határkő lesz, és megkezdődik-e ebben az évben az Olduvai „zuhanás”, végül is mindegy. Ha az elmélet helyes ez a hét vényi késés nem változtat túl sokat a dolgok menetén. Kérdéses azonban, mennyire tekinthető helytállónak az Olduvai Elmélet.

Ami e kérdésben elgondolkodtató, miért pont az egy főre eső energiafelhasználás mértéke lehet az ipari társadalom élettartamát illetve kifutási lehetőségeit jelző mérőszám? Az alábbiakban ezt a kérdést szeretném egy kicsit körbe járni, rávilágítva a probléma jelentőségére és súlyára.

Gondolatmenetünk kiindulásaként Hamvas Béla alábbi sorait választottam:

Általában tudjuk és tapasztaljuk, hogy a „modern civilizáció gépszövevénye remekül működik, amíg jó idő van. Mihelyt aszály áll be, vagy árvíz van, sokat esik az eső, vagy a hó, kitűnik, hogy az egész elképzelhetetlenül labilis. Inogni kezd, és nem egyik vagy másik részletében, inogni kezd az egész. Az államintézmény is csak jó idő esetén működik. Mihelyt szociális zavar, elégedetlenség, bizalmatlanság lép fel, válságba kerül. Az egész civilizáció normálidőben jó. Nem számol azonban a mutációkkal, és a katasztrófákkal.”[i]

Akik közelről szemügyre vehették egy-egy „rossz idő” hatásait, következményeit, azok sejthetik, miért is fontos az energiafelhasználás, és miért válhat alkalmas mérőszámmá. Csak egy-két példa. 1999-ben jelentős hófúvásokkal köszöntött a február hazánkra. Akkoriban több települést elzárt a hó, a közlekedés napokig akadozott. Ennek oka azonban legalábbis részben, a felkészületlenség volt. Mire a hókotrók elindultak, már tehetetlenek voltak. A későbbi években hasonló esetekben szinte az egész vidék megmozdult. A főutakat a közútkezelő, a mellékutakat pedig rajtuk kívül a környék mezőgazdasági nagyüzemei, és vállalkozói tisztították, így nem is voltak jelentősebb fennakadások. A lényeg azonban, hogy az adott probléma megoldása jelentős energiafelhasználást igényelt. Hasonló a helyzet az árvizekkel, az aszályokkal, a viharokkal és egyéb rendkívüli természeti jelenségekkel. Ezek mindannyiszor megingatják a civilizáció gépszövevényét, és ahogy Hamvas Béla fogalmazott, nem egyik vagy másik részletében, hanem minden eresztékében. Ugyanakkor ez idáig minden esetben rendelkezésünkre állt a rendszer működésének helyreállításához szükséges energia.

Az energia felhasználás növekedése tehát nem csak gazdasági szükségszerűség, valamiféle fejlődés fokmérője, hiszen egyre több energiára van szükség ahhoz is, hogy védekezni tudjunk a természeti, illetve társadalmi gazdasági „rossz idő”, illetve következményeik ellen. Hihetetlenül jól példázza ezt a mezőgazdaság iparosítása, vagy a folyószabályozás, vagy más természeti beavatkozásaink sora.

A mezőgazdaság iparosítása Magyarországon 16-szoros energia befektetéssel járt. Mindennek következtében a termésátlagok megduplázódtak, de például a termékek nyomelemtartalma ötödére, hatodára esett vissza. A hiánybeteg növények egyre kevéssé ellenállóak, míg a termőföldek egyre gyorsabban merülnek ki. Egyre több növényvédő-szerre és műtrágyára van tehát szükség, ami visszahat a termőföld minőségére. Összességében az iparszerű tájhasználat rontja a termőhelyi adottságokat, fokozza a termőterületek leépülését. Ma már ott tartunk, hogy Európában ez a pusztulás 17-szer gyorsabb a föld megújulásra való képességénél. A folyamat persze közel sem ért véget, és a beavatkozások jelentősen gyorsítják. Kínában, illetve az USA-ban ez az arány sokkal rosszabb. Ahhoz, hogy a föld ilyen körülmények között is termőképes maradjon egyre nagyobb és nagyobb energiára van szükség. Létrehoztunk tehát egy pozitív visszacsatoláson alapuló rendszert, amelynek lényege, egyre nagyobb energiát fektetek be, ezzel egyre jelentősebb pusztítást végzek, melynek semlegesítése, illetve a romló körülmények közötti termelékenység megőrzése egyre nagyobb energia befektetést igényeli, ami újabb károkat okoz, ami szükségszerűen újabb energia-bevitellel semlegesíthető.

Vagy vegyük az árvizek ellen való védekezést. Ahhoz, hogy a Tisza mentén garantálni lehessen az árvízi biztonságot, ma egy méterrel kellene emelni a gátakat és a keresztező infrastruktúrát. Ez legalább annyi munkával járna, mint az egész rendszer kiépítése, ami már meghaladja gazdaságunk teljesítőképességét. A megoldás e téren: az egyenlő biztonság elvét felváltotta a differenciált kockázat elve, azaz bizonyos területekről le kell mondanunk, hogy a többit megvédhessük. Azonban ez sem megy energia és erőforrások nélkül. Mindezt jól jelzi, hogy az ehhez szükséges tizenhárom tározóból mindössze kettőt tudtak megépíteni. A többit 2003 óta tervezik. Az árvízszintek emelkedése azonban nem spontán természeti folyamat, hanem az emberi beavatkozások következménye és egyelőre nem látni a végét. Ugyanazt a pozitív visszacsatolást figyelhetjük meg itt is, amit a mezőgazdaság iparosításánál.

Ezek az öngerjesztő folyamatok végső soron az ember és természet viszonyából következnek. Abból a tényből, hogy az ember a táj, a természeti rendszerek lebontása, rombolása révén teremti meg az iparosítás alapjait. A táj azonban nem csupán egy földrajzi tér, lerombolása, pusztítása nem csupán a szépérzékünket bántja. Egy természetes erdő és egy faültetvény, egy gyümölcsény és egy intenzív ültetvény között nem az a legfontosabb különbség, hogy az egyik szép, a másik meg ronda. (Kinek-kinek melyik). Mi tehát a táj? Adott térben lejátszódó folyamatok összessége, vagy csak e folyamatok földrajzi kerete? Ha csak valamiféle színpadként képzeljük el, szinte mindegy, mi történik vele, hiszen állandóan ott marad, legfeljebb a díszletei változnak meg. Egészen más a helyzet, ha nem választjuk el a teret a benne zajló folyamatoktól. Ebben az esetben már értelmes kérdésnek tűnik: önfenntartó-e egy táj, avagy sem? Milyen folyamatok jellemzik, határozzák meg? Van-e sajátos arculata, s ha igen, milyen körülmények között képes megőrizni azt? Ebben az esetben el kell gondolkodnunk azon, mit is tekinthetünk természeti adottságoknak. Valamiféle homályos, öröktől fogva létező és örök időkig fennmaradó jellegzetességet, vagy éppen a táji folyamatok összességének, ha tetszik a táj rendszerműködésének eredményeként előtűnő pillanatnyi állapotot. Ezeknek a természeti rendszereknek a lerombolása, finomabban fogalmazva szerkezetük átalakítása más-más, méghozzá tapasztalataink szerint egyre rosszabb és rosszabb adottságokhoz vezet. Mindez a rendszer lengésében, a szélsőséges helyzetek számának és gyakoriságának növekedésében is testet ölt. Ilyen körülmények között a gazdálkodás, illetve a természet felől érkező visszahatások kivédése, illetve az okozott károk elhárítása, enyhítése, egyre nagyobb energiát igényel. Már pedig a hazai statisztikák egyértelműen mutatják: a rendkívüli természeti jelenségek száma, előfordulásuk gyakorisága, és az általuk okozott kár nagysága fokozatosan emelkedik, miközben az elhárításukra szakosodott szervezetek, intézmények erőforrásai csökkennek.

Láthatjuk tehát, hogy a civilizáció fennmaradása összefügg az energia felhasználás növekedésével. E növekedés mögött nemcsak és szempontunkból nem is elsősorban valamiféle gazdasági szükségszerűség áll, hanem az egyre szélsőségesebben viselkedő természeti rendszerek visszahatásainak semlegesítése, illetve az ez iránt való igény. Már pedig az emberiség létszámának növekedésével arányosan nő a természeti terhelés. Így az egy főre eső energiafelhasználás növekedése megfelelő indikátornak tűnik.

Mindezek fényében az Olduvai Elmélet azt is jelzi, fokozatosan alul maradunk a természettel folytatott fegyverkezési versenyünkben. Ilyen körülmények között, mint már jeleztük, szinte lényegtelen mikor is indulunk meg lefelé a lejtőn, hisz a zuhanás elkerülhetetlennek látszik. Ezzel együtt lehetetlen a billenési pontot dátumhoz kötni. Feltételezhetjük, hogy az eredeti forgatókönyv szerint 2012-ben eljutunk oda (ennek helyességéről egyébként egy éven belül meggyőződhetünk), vagy vélhetjük úgy, hogy kitolódik 2018-ra, mint ahogy a Nagy Válsághoz hasonló jelenségek is csak 2008-ban köszöntöttek ránk. Helyesebben járunk el azonban, ha egy meghatározott esemény bekövetkeztére figyelünk. A veszély attól a pillanattól kezdve nő meg, amikor az emberiség energiafelhasználása abszolút értékben is csökkenni kezd, amikor nem az energianövekmény hiányzik majd a rendszerből, hanem az adott szinten rendelkezésünkre álló energia mennyisége is kevesebb lesz.

 Az elemzés végére egyetlen kérdésünk maradt csupán. Mit lehet tenni? Lehet-e egyáltalán valamit? Természetesen minden helyzetre van valamiféle megoldás, legfeljebb rossz megoldás. Így dönthetünk úgy is, az elmélet hibás, szó sincs semmiféle fenyegető válságról, és élhetjük tovább mindennapjainkat, mintha mi sem történt volna. E megoldás hatékonyságát jelentősen növeli, ha párhuzamosan megbélyegzünk mindenkit, aki megkísérli felhívni a lehetséges veszélyekre a figyelmünket. De választhatunk más utat is. Számba vehetjük hol, mitől és mennyiben függünk, és aprólékos munkával nekiláthatunk függőségi viszonyaink átalakításához. Komolyan véve mindazt, amit Richard Duncan írt, illetve mondott, végig kell gondolni, hol és mennyiben szolgáltattuk ki magunkat nagy energiaigényű folyamatoknak, illetve nagy energiaellátó-rendszereknek, és megvizsgálhatjuk, mennyiben tudjuk magunkat függetleníteni ezektől. Senkinek sem javasolnánk, hogy költözzön tanyára, falura, vagy épp fordítva, városba, azt viszont igen, vizsgálja meg, hogyan is tudja saját körülményei között legalább részben függetleníteni magát, hogyan tud lekapcsolódni a víz-, gáz, áramhálózatról anélkül, hogy ezáltal létfeltételei ellehetetlenülnének. Célszerű ezen a téren megvizsgálni valamennyi erre irányuló kezdeményezést a tudatos vásárlástól a városi kerteken, vízönellátó rendszereken át a passzív házakig. Ezek mindenki számára megfontolandó hasznos tanácsok, melyeket akkor is érdemes megfogadni, ha az Olduvai Elmélet hibás.

[2] Források: http://bobkocsaba.ingyenweb.hu/keret.cgi?/olduvai_elmelet.htm;
http://petrolitico.blogspot.com/2011/02/richard-duncan-teoria-di-olduvai.html – az angol szöveget Bobkó Csaba, az olaszt Olajos Tibor fordította és összegezte.

mso-bidi-language: AR-SA;p class=