Más-kép(p) — Tündérmese, avagy fejezetek a Bodrogköz életéből Posted in: Egyéb kategória

Az alább következő írás nem elemzés, nem az erőforrásválságról szól, sokkal inkább az ember és természet viszonyának történeti formáiba enged bepillantást. Mondanivalója számos forrásból táplálkozik. Ezek közül emelnénk ki itt kettőt. Nemeskürthy István „A bibliai örökség” c. írásában hívja fel a figyelmünket arra, hogy Szenci Molnár Albert latin magyar szótárában a fabula nem mese, hanem szófiabeszély jelentéssel szerepel. Ezzel szemben a magyar mese szó latin megfelelője a rejtvényt, talányt jelölő ænigma. Magyarán népmeséink, mítoszaink nem egyszerűen valamiféle tanulságra épülő, szórakoztató történetek. Sokkal többek annál. Közvetlenül kapcsolódik ehhez a gondolathoz Carl Gustav Jung felismerése, miszerint: „Napjaink úgynevezett neurotikus betegei között nem kevés az olyan, aki régebben nem lett volna neurotikus, vagyis nem hasonlott volna meg önmagával. Ha olyan időben és környe­zetben élnek, amikor és ahol az embert a mítosz még összekö­tötte az ősök világával és ezáltal az átélt, nem a csupán kívülről látott természettel, akkor elkerülhették volna a meghasonlást önmagukkal.”

Mítoszaink olyan rejtvények, melyeket megfejtve közvetlenül is kapcsolódhatunk az ősök világához, és ezáltal a megélt természethez. A mítoszok érthetővé és kézzel foghatóvá teszik az ember számára a természetes rendszeren belül zajló ismeretcserét. A rendszer egészének, illetve egyes együttműködő elemeinek megszemélyesítése, vagy inkább személyként való értelmezése valóban közvetlenné teszi az ember és a természet, illetve a természeten belül az egyes alrendszerek közötti kapcsolatot, ismeretcserét. Mindez természetesen más oldalról is megközelíthető. Meggyőződésünk, hogy a természetes rendszereken belül az egyes elemek között zajló ismeretcsere minden érintett számára felfogható. A legelő állat nem véletlenül fanyalodik rá a számára korábban ehetetlennek, avagy mérgezőnek tartott növényre. Valamilyen formában a rendszer üzen neki. Ilyen üzenetekkel nap, mint nap találkozhatunk, csak nem biztos, hogy értjük, nem biztos, hogy felfogjuk, miről is van szó. Az ember kertészkedik, sárgabarackot szeretne, de a frissen telepített oltvány minden erőfeszítése dacára elpusztul. Mi mást tehetne, újabb csemetével kísérletezik, s ezt ismétli vég nélkül, ahelyett, hogy elgondolkodna azon, mindez jel is lehet. Az a fa talán nem odavaló, talán mást kellene ültetnie. De ugyanígy feltehetjük a kérdést, csupán a véletlenek összjátéka, hogy egy adott erdőben egy magonc hosszú ideig érintetlen marad, végül kinő a vad szája alól, míg körötte a tüskés kökényt és akácot rendre visszarágják? Véletlen-e, hogy egy ötéves telepítvény csenevész csemetéit sorra kirágja valami „kószapocok”, miközben körülöttük a magoncok tömegei sértetlenek? Az állat soha sem tanulta, mégis világosan különbséget tud tenni ehető, ehetetlen s mérgező növény között. Valaha az ember sem lépett ki e körből. Eleink számára egyszerűek és világosak voltak a természetes rendszerek jelzései. S miután értették a természet szavát, nem egyszerűen megszemélyesítették, hanem személyként, emberfeletti lényként értelmezték magukat a rendszereket is. Tündérek, sárkányok vették őket körül, akik meghatározták mozgásterüket, életüket, mi több, az egész környező világot. A mesék lényei nem a valóságon túl álló, bármit megtehető „tomésjery” figurák. Valóságos lények, kik hatnak ránk, s kikre — törvényeik ismeretében és tiszteletében mi is hathatunk. A világ, amit eddig a tudomány nyelvén próbáltunk leírni, más formában is leírható. Vessünk hát egy pillantást a tündérmesék ártereire, nem feledve, hogy ugyanazokról a „rendszerekről” szólunk, mint amelyekről máskor, máshol a tudomány nyelvén értekeztünk.

Tündérek, sárkányok, lidércek mindig éltek itt, ha más-más urat is szolgáltak. Volt, hogy fagysárkányok lehelete dermesztette a vizeket, másszor a vörös tűz sárkányai égették ki a földet, szabadították el a futóhomokot. Akár így, akár úgy, a táj ezernyi gondja mind a tündérek vállát nyomta. Nem is bírtak meg vele egyedül. Szövetségesek után néztek, s találtak is a fákban, bokrokban, az erdei vadakban, vízi halakban, s az égi madarakban. Az emberrel is kísérletet tettek, s ahol nem jártak sikerrel, ott visszavonultak, elrejtőztek. Bölcsebbek, időtlenebbek lévén nálunk, talán messzebbre láttak. Talán sejtették: tanítványaik majdan ellenük fordulnak, elviszik a vizeket, hogy a lápok helyén születő csatornázott, lassan haldokló tájon a mérőláncaikat csörgető „inzsellérek” kísértetei vegyék át a lidércek, tündérek, sárkányok helyét. Vagy egyszerűen csak arról volt szó, hogy az emberek akkoriban is nehézfejűek voltak, s nehezen hangolódtak rá a csodára?

A kezdet kezdetén az emberek elfogadták, mit a természet adott. Erdei vadat, vízi halat, égi madarat, gombát, gyümölcsöt, erdei bogyót. A tündéreket tán észre sem vették, vagy ha igen, inkább félték, mintsem szerették vagy tisztelték volna őket. De mint általában az emberfia, valahol ők is nyitottak voltak a csodára, melyet akkoriban még nem gépszövevényben, (sz)ámítógép „virtuális” – sose volt és sosem lesz – világában kerestek. Erre nem volt szükségük, mert a csoda betöltötte mindennapjaikat. Látták a felkelő napban, az áradó-apadó folyóban, a napot köszöntő madarakban, a víz alatt cikázó halakban, látták a felhőkben, az esőben és a hóban, a hó alól táplálékot kaparó erdei vadakban, egyszóval látták maguk körül az egész világban. Nem lepődhetünk meg tehát azon, hogy végül az öt folyó tündéreire is felfigyeltek.

A tündéreknek akkoriban rengeteg gondjuk akadt, s cipelték magukkal valamennyit, míg bírták. Köröttük épp változóban volt a világ. Az örök hó birodalma észak felé vonult vissza, s a magashegyekben egyre fogyatkoztak a gleccserek, tünedezett a jég. Olvadásuk hordalékkal terhes árvizeket zúdított a síkokra, ahol is a víz folyása megtört, lassult, a folyók lomhává váltak, ha sok vizet kaptak, inkább szétterítették, mintsem magukkal vitték volna. A szétterülő ár a folyónál is lomhább volt, le is rakta hát a hordalékot mindjárt a partokon. A késői korok geográfusai szaknyelven úgy mondják majd, a folyók saját hordalékkúpjuk tetején kanyarogtak. E geográfusok azonban akkoriban az idők méhében sem léteztek, eljövetelük legalábbis kérdéses volt, s az akkori ember alig vett észre valamit az ártér változásaiból. A lassan emelkedő partok, épülő folyóhátak egyelőre még nem jelentettek semmit a számukra. Pedig a folyamat döntően befolyásolta a táj életét. A peremeken futó és egyre magasabbra kapaszkodó vízfolyások komoly kihívást jelentettek a homokdűnék számára. Egyre gyakrabban és gyakrabban jelent meg a víz dűnék között, s lassan hozta, vonszolta magával az erdőket, a réteket, a mezőket, azt a parkszerű ligetes tájat, mely oly sok élőlénynek adott életet: élelmet és otthont. A későbbi korok ökológusai élelemláncok kialakulásáról beszélnek majd. Ezekben a láncolatokban minden egyes lénynek döntő szerepe volt. Egyik sem nélkülözhető. Ha valamelyikük mégis kiesne, űr keletkezik, melyet valamilyen más lénynek kell majd betöltenie. Olyan ez, mint valami színdarab. Mindegy, hogy Hamlet szerepét Lawrence Olivier, Mel Gibson, Kozák András, Sinkovics Imre játssza-e, de valakinek el kell játszania. S bár a negyedik alabárdos a darabban nem „sztárt”, csupán statisztát követel, de statiszták nélkül ugyanúgy nem áll össze a kép, ahogy nem állna össze színészek nélkül sem. Persze szaknyelven nem szerepekről, ökológiai fülkékről lesz majd szó, nichekről, melyeket el-elfoglal egy-egy növény, állat, hogy együttesen valamilyen társulást alkossanak, s e társulások közössége együttesen alakítsa ki mindazt, amit mi, kései és kissé tudatlan utódok majd természeti adottságoknak nevezünk.

A tündérek, s talán a kortárs emberek is tudták még, hogy önmagukban nincsenek adottságok. Ahol a szél és a homok az úr, ott vagy túl hideg, vagy túl meleg van az élet számára, vagy mindkettő egyszerre, vagy rövid időn belül váltva egymást. Ahhoz, hogy a természet vissza­hódítsa a homok és a szél kettősétől e világot, ezen kell változtatnia. Mérsékelni a meleget, enyhíteni a hideget, kiegyenlíteni a szélsőségeket. A természet örök színdarabjában ez a tét, a legfontosabb szerep, s ha tudja, ha nem, ha akarja, ha nem, minden, ami él, ezen dolgozik. Mi is láthatnánk mindezt, hanem bástyáznánk körül magunkat különböző – állandónak vélt, de soha eddig állandónak nem bizonyuló – tételekkel, módszertanokkal, nevezésrendekkel. A tündéreknek erre nem volt szükségük. Talán nem is tudták, hogy ilyesmi létezhet egyáltalán, vagy ha tudták, olybá vették, mint a folyó által szállított hordalékot. Mert az ember is olyan, mit a kíváncsi víz. Itt is, ott is magára vesz valamit, valami hordalékot, melyet aztán, ha tovább cipelni már nem bír, lerakja maga körül, építgeti, miként a folyó is a saját övzátonyát. A végére aztán, legyen szó vízről, vagy lélekről, csak sikerül bezárnia magát. A tündérek azonban tudták, ahogy a víz, úgy a lélek sem viseli el a rabságot. Hiába zárja be magát, lényének egy része újra és újra áttöri a maga teremtette gátakat, s kiárad, elönti a síkokat. Az áradó víznek és léleknek azonban mindig vissza kell térnie önmagába. Ha így tesz, megtermékenyíti maga körül a világot, és táplálja önmagát is. Ha erre képtelen, egyre több felesleges kacattal veszi körül magát, egyre több korhadó, pusztuló posványt, holt mocsarat teremt, hívják bár fekete-víznek, dagonya-lápnak, szúnyogos-mocsárnak vagy mikrohullámú sütőnek, mobiltelefonnak, televíziónak.

A tündérek pontosan tudták, hogy mivé fajulhatnak a folyók, ha vizük egy-egy áradás után nem térhet vissza a mederbe. Nem csoda hát, hogy egyre elkeseredettebben figyelték az eltömődő medreket, emelkedő hátakat, elvonszolt mellékfolyókat. Mert hiába volt minden, hiába a tudás, a szeretet, a tündérek maguk nem sokat tehettek. Törékenyek, illók voltak már akkoriban is. Nem tudtak medreket ásni, tisztítani, nem tudták az egyre emelkedő hordalékkúpok ellenében terelgetni a vizeket.

Az ember ekkoriban még gyermek volt. A természet gyermeke. Abból élt tehát, mit az anyjától kapott. De kamaszodott már, szárnyait is próbálgatta. Nem csak szedte a gyümölcsöt, de már szórta a magot. Ha egy-egy almát, körtét, szilvát különösen finomnak talált, oltóvesszőt szedett, s próbálta tovább vinni a fajtát, hogy nemzedékek végtelen sora élvezhesse gyümölcsét. A vadászat sem elégítette ki. Szállása körül ott lebzseltek a kutyák, legelésztek a juhok, a marhák, a lovak, s túrtak a disznók. Maga mellé szoktatta a baromfikat is. Állataival való kapcsolata ekkoriban nem volt túl szoros. Az udvar, kerítés, az istálló a távoli jövő hordaléka, még nem rakódott rá az ember és a természet együttműködésére.

Jól látták ezt a tündérek is, ezért reméltek épp az embertől segítséget. A tündérnép akkortájt inkább a folyókhoz, mintsem a tavakhoz kötődött. Egy-egy tó, láp persze megfoghatta őket, ilyesmi azonban csak akkoriban fordult velük elő, mikor folyóik lassan, szinte észrevétlenül váltak maguk is tavakká, vagy ha egy-egy emberi közösség túlontúl rabul ejtette szívüket ahhoz, hogy hagyták volna sodorni magukat a folyóvízzel távoli, eljövendő vidékek felé. A folyók viszont akkoriban már egyre betegebbek voltak. Egyre több víz szorult ki medrükből, s egyre kevesebb tért vissza. Gyógyírra volt tehát szükségük. E gyógyulás felé vezető úton a halak tették meg az első lépéseket. Nekik kifejezetten kedvezett a kiáradó, a sekély laposokat elborító, gyorsan felmelegedő víz, melyet szemmel alig látható élőlények milliói leptek be. Valóságos terített asztal volt ez a halak, de különösen ivadékaik számára. És ez még nem minden. Az ártér mélyén, egykori medrek maradványaiként, vagy gyorsabban süllyedő lefolyástalan medencék alján hideg, mélyvizű tavak sorakoztak az erdők árnyékában, melyekben el lehetett rejtőzni a nap fénye elől egy-egy kiadósabb lakoma után. Végül pedig, midőn az ár visszahúzódott, e tavak jelentettek menedéket az árral visszaúszni nem tudó, a fő­mederből kiszoruló egyedek számára. Mert bár tavasszal terített asztallá vált az ártér, ahol a szülő, s a kikelő ivadék egyaránt jól élhetett, de időben bizony szűkre szabott volt a lakoma. Két-három hét után a vizek visszahúzódtak, s amelyik hal nem jutott időben a mederbe, az ártér kiszáradó vizeiben rekedve saját torára készülődhetett. Amíg a halak nagy része a vissza­húzódó ár nyomán a mederbe tudott úszni, mindez nem jelentett különösebb gondot. Az ügyetlenebbek, a későn ébredők maradtak a tavak mélyén, s ha elkerülték a horgokat, hálókat, szigonyokat, megvárhatták a következő áradást. De ahogy emelkedtek a hordalékkúpok, ahogy egyre nagyobb vizek rekedtek az ártéren, ahogy nőtt a posvány, és szűkült a menekülés útja, úgy vált a helyzet egyre tarthatatlanabbá. Rossz volt ez mindenkinek, legyen bár szó emberről, lelkes vagy lelketlen állatról, növényről, vagy a folyóról magáról. S persze rossz volt ez a tündéreknek is. Ezért határozták el, hogy megtanítják az embert halászni.

Hogy mindez miként történt, nehezen tudható. A tündérek elmentek, vagy ha maradtak is, kerülik az embert, aki visszaélt tudásukkal, és a Természet, a Teremtés, s végső soron a Teremtő ellen fordította mindazt, amit azért kapott, hogy szolgálja Őt. De ránk maradt egy rege távoli vidékekről, hol eleink is megfordultak talán. Ránk maradt egy rege, melyben az embert maga a Teremtő tanítja meg a halászat fortélyaira:

„Az ének embere a rege embere hét télen és hét nyáron át a világot járván sok nyomorúságot és bajt látván felkerekedett, hogy Fönnséges-Ég atyjától ím tanácsot kérjen:

 Vörös evet alakját öltve magára ezüst lajtorját támasztott az égnek, s mászott felfelé, míg karma erőtlenné vált, foga elvásott. Akkor aztán betért a Fönnséges-Ég ezüstpalotájába, s köszönti Atyját illendőkép.

 Fönnséges¬-Menny atyám, Fönnsé¬ges-Ég apám, igédre termett embered, igédre termett erdei vadad, vízi halad benépesítette az egész földet; szárnyas állat szárnyas állat módjára, lábas állat lábas állat módjára, vízi halad vízi hal módjára, emberem ember módjára koro¬sodott meg. Mármost azért jöttem, ím tanácsot kérni, hogy ezen igédre termett embereid éhüket mi módon csillapítsák, fázó testüket mi módon melegítsék, hogy igédre termett vízi haladat, erdei vadadat minő halállal öljék meg, minő módon ejtsék kézbe, miképpen rendeled?”

 Fönnséges Ég atyja lehajtott fejjel csendesen hallgatta e könyörgést, majd lassan, megfontolva szólásra emelkedett: „Fiacskám, miképpen rendeljem immár én neked, hogy igémre termett erdei vadamat, vízi halamat fogjad?!

 Ami a vadat, s a szárnyasokat illeti, tanítsd meg néped íjat készíteni! Nézd igémre termett fáimat. Némelyik kemény, másik ruganyos. Használd fel mindkettőt, hogy az íj tartós és ruganyos legyen! Tok-fajta halam hólyagjából főzz enyvet, a fákat azzal ragaszd össze, forraszd egységbe. Egyenes pálcát tégy meg nyílnak, szárnyas állat tolla irányítsa röptét! Erdei vadamat, szárnyas állatimat ím íjjal, nyíllal ejtsék el. Ami pedig igémre termett vízi hala¬mat illeti, -nyárra fordul az idő: mind a tavak, mind a folyó erek torkolatát zárják el cégével. Igémre termett erdei fámból hadd hasítsanak pálcikákat, gyökeres fámnak hadd vegyék gyöke-rét, hasítsák vékonyra, fonjanak kis kúpvarsát, mártsák be a vízbe: igémre termett vízi halam maga megy belé. Télre fordul az idő: mind a folyókon, mind az Obon keresztül állítsanak cégét. Hadd fonjanak nagy kúpvarsát, helyezzék a vízbe, igémre termett vízi halam maga megy üregébe.” (Munkácsi Bernát: A magyar népies halászat műnyelve. Etnographia. IV. évf. 1893. jul.-szept. 7.-9. szám. 191-193. o.)

Így járhattak el valahogy a tündérek is. Egyikük elvezette a halászokat a Tisza partjára, ott, ahol egykor egy lefűződött holtág feltöltődött medre egy el-elkeskenyülő iszapos, benőtt kis ér révén még össze-összeért az élővízzel. Az árhullám már levonult a folyón, s az ártérről megtisztulva csordogált vissza a víz. S a tiszta vízben jól kivehetően úsztak vissza a Tiszába a halak. A kis csatorna gazdag zsákmányt ígért. Érdemes volt tehát kipucolni, kigyomlálni belőle a növényeket, megnyitni a víz útját, hogy még több hal úszhasson itt ki-be, ahogy a folyó természetes légzésének ritmusa diktálja. Nem volt nehéz munka, hisz a tündér is, az ember is leleményes volt, s egymást segítve dolgoztak. Midőn a folyó apadni kezdett, az emberek a csatornához siettek, s botokkal, később ásókkal, kapákkal lazították fel a lerakódott hordalékot, hogy a visszavonuló víz elhordja tőlük távoli vidékekre, szigetet, övzátonyokat építsen belőle máskor, máshol. Az így kitisztított meder gazdag zsákmányt ígért. De ez a dolognak csupán az egyik haszna volt. A másik, hogy az ár szinte teljesen visszatérhetett a mederben. A feliszapolódó tavacska körül eltűnt a posvány, visszahúzódott a nád, erőre kapott a rét és az erdő. A világ ismét jobb lett valamivel. Az ember elkezdte követni a víz útját. Ahol gátat talált, eltömődött medret, azt átvágta, járhatóvá tette. Nem kellett hozzá egy emberöltő, s az öt folyó ismét szabadon lélegezhetett, áradásának, apadásának nem állt útjába semmi. Így tanították meg az öt folyó tündérei az embert a tájjal együtt élni, a Teremtés rendjébe illeszkedni…

Az elmúlt évezredekben folytonosan változott a táj. A ma embere nem lát sem előre, sem hátra. Elvesztette minden kapcsolatát a világgal. Nem látja, nem érzi sem a tündéreket, sem az angyalokat, de az ördögöket, lidérceket, sárkányokat, démonokat sem. Holott együtt él velük. Ezek a lények úgy foglalnak helyet az ember és a természet közti kapcsolatot lehetővé tevő és fenntartó mítoszokban, mint az egyes élőlények künn a nagyvilágban. A mítoszok nem világ-magyarázatok. Kevesebbek is, többek is annál, összekötik az embert az ősök világával, folytonosságot, biztonságot adva neki, és összekötik a teremtett világgal is. A mítosz egyaránt köt a jelenhez és a múlthoz, ezáltal meghatározza a jövőt. Akinek nincs múltja, nincs jelene, annak jövője sem lehet. Az ősök útjára visszatalálni, újra felfedezni mítoszainkat nem álmodozás, nem valamiféle történelemtudományi szakkérdés, ellenkezőleg: fennmaradásunk, unokáink léte függ tőle. A mítosz nem egyszerűen segíti a világban való tájékozódásunkat. Olyasmit ad, amit a tudomány, a technika sohasem: midőn megszemélyesíti a körülöttünk lévő világ természetes rendszereit, minden ember számára kézzelfoghatóvá teszi azt, mit a kései utódok rendszerműködésnek neveznek, másfelől – s itt talán ez a lényeg – tudatosítják az emberben: vannak társai a teremtésben, olyan társak, akikkel együtt kell működnie. A folyó tündére maga a folyó. A filozófusok, ha értenék, azt mondanák: teljes fizikai és metafizikai valójában. A Tisza eredetmondája, az idézett obi-ugor hitrege, az öt folyó tündérmeséje elmondható oly nyelven is, amiből a ma geográfusai, ökológusai, filozófusai, s talán – ha eleget ültek az iskolapadban – hétköznapi emberei is értenek, vagy ha nem is értenek, de elfogadnak. Ami e nyelven közvetíthetetlen a számukra, a tudat, hogy az ember s a teremtett világ ugyanazon Isteni Ige különböző megnyilvánulása csupán. A tudat, hogy felelősek vagyunk a világért, hogy nem használhatjuk szabadon a földet. Az öt folyó nem a miénk, ahogy az öt folyó ártere sem. Nem emelhetünk gátakat a víz partján. Nem törhetjük fel szabadon és vég nélkül a földeket. Nem rendelkezünk sem velük, sem a rajta élőkkel. – Fűnek, fának, s mindannak, ami e tájon él, nincs más tulajdonosa, csak önmaga. Évezredeken, hosszú-hosszú nemzedékek során át élt népünk e bölcsességgel, nem birtokosa, gazdája volt e tájnak. Együtt élt vele. Akkoriban még tudta, ha a táj pusztul, leépül – lakjon bár üvegpalotában, elefántcsont-toronyban, vele pusztul, sorvad az ember is.

Az öt folyó népe jól ismerte a tündéreket. Ismerte, félte, majd szeretette és tisztelte is. Ma nem ismeri, de féli, s erőn felül küzd ellenük. Küzd gátakkal, szivattyúkkal, homokzsákkal, csatornákkal. Küzd, míg van energiája… Pedig a tündérek – talán az egykori közös élet emléke okán – nem harcolnak teljes erővel. Amikor mégis összeszedik magukat, inkább figyelmeztetni, mintsem pusztítani akarnak. Minden egyes árvíz, minden egyes belvíz egyfajta üzenet, mint ahogy üzenet az aszály, s a félóra alatt lezúduló 15-20 mm-nyi csapadék is. Mert a tündérek tudják, amit mi elfelejtettünk: e tájat vagy a víz uralja, vagy a szél és a homok. Az emberi lét a Tisza s az öt folyó tündérei léptékével mérve annyi csak, mint egy szúnyog élete az ember idejéhez viszonyítva. Amikor az ember elfordult a tündérektől, és a gazdaszereppel visszaélve, a tündérektől, sárkányoktól, démonoktól, bukott angyaloktól ellesett tudást használva sajátjaként kezdett rendelkezni a földdel, a folyókkal, s mindazzal, ami e tájon él, önmagát ítélte lassú kínhalálra. Az apák vétkeiért a fiak bűnhődnek, hetedíziglen – mondja az írás, de kevesen értik a benne rejlő bölcsességet. Egykor valóban hét nemzedéknek kellett követnie egymást, hogy az elkövetett hibák visszaüssenek. De az idő felgyorsult. A ma embere a hetedeik fiú hetedik fiaként közvetlenül fizet atyái bűnéért, s gyermekeinek már az egész emberiség, a múlt s a jelen elkövetett hibáiért kell egy emberként helytállnia. A tudósok éghajlatváltozásról, globális felmelegedésről beszélnek. Próbálnak felkészülni a változásokra, számítgatják, mit hoz a holnap. A jövőt azonban nem látják, nem látják, mert nem értik a múltat. Nem tudják, amit az öt folyó népe pontosan tudott, s tudtak a tündérek is, ami ma történik velünk, nem tőlünk független, de abban az értelemben, ahogy a tudósok vélik, okozói sem vagyunk. A világ megváltozik körülöttünk, visszavonhatatlanul és jóvátehetetlenül. Azért változik meg, mert az ember balgán és oktalanul elhasználta, felélte létalapjait. Kimeríthetetlen külső adottságként tételezte mindazt, amit az öt folyó, az erdők, a mezők, a rétek tündérei hoztak létre atyáikkal együttműködve. Mára kifogyott ebből az örökségből. Folyóink vagy eltűntek, vagy megnyomorítva, ellenséggé degradálva sínylődnek gátjaik közt, miközben az emberek arról is elfeledkeztek már, hogy élővízzel, s nem holt anyaggal van dolguk. Az erdők csak halványan emlékeztetnek egykori önmagukra. Tündéreik nem találják a helyüket a térben, időben és fajban is egynemű állományokban. A ma erdésze azt mondja: erdeink nem önfenntartóak, rászorulnak az emberi gondoskodásra, telepítésre, gyérítésre, véghasználatra. Apáik ezt egyszerűbben fogalmazták volna meg. Aki maga újítja meg önmagát, őrzi saját arculatát, az él, miként élt a folyó és élt az erdő is, és együtt élt vele az öt folyó népe. Az az erdő, ami ma képtelen megújulni, képtelen őrizni arcát, ami rászorul a telepítésre, gyérítésre, már nem él. Az ember, aki minderre rászorította, nem gazdálkodik vele, nem gazdája már, gyilkosa, hóhéra csupán. A mítosz mindezt kegyetlen őszinteséggel vágja az arcunkba. Úgy tűnik a tudomány száraz ismerethalmaza nem elég ahhoz, hogy felfogjuk tetteink súlyát, hogy érzékeljük a környező világ, az élet lényegét és csodáját. Ehhez szükségünk van valami másra is. Összeszedhetünk mi bármilyen tudást a folyóról, az erdőről, ahhoz, hogy megértsük létének lényegét, teljességét, tudnunk kell, hogy él, éppúgy él, ahogy mi. Látnunk kell tündéreiket, szellemüket, tudnunk kell, ha másként is mint mi, de ők is éreznek, érzékelnek. Nem egyszerűen részesei a teremtésnek, de valamennyien folytatói, fenntartói is. A teremtett világ nélkülük szétesik. Ez az, amit ma éghajlatváltozásnak hívunk. Miután ez nem először történik velünk, tudhatjuk, hogy mi következik. A főnix elég, hogy hamvaiból újjá szülessen, ám e tűzben világunk is elenyészik. Eltűnik minden, minden, mi e régi világhoz kötött, s csak az születik újjá, mely maga is a főnix része.