Mi a teendő? Posted in: Egyéb kategória

Három részes elemzésünkben az esélyeket és a lehetőségeket követtük végig, anélkül azonban, hogy akár egyetlen gondolat erejéig felvetettük volna, mit is tehetünk ilyen helyzetben. Mindez persze nem véletlen. A helyzet elemzésben lehetőséget kívántunk termetenni mindenkinek, aki a vázolt gondolatmenetet követni akarja, hogy maga gondolja végig, mi is vár ránk tulajdonképpen, és ha megtette, egyéni kiutat találjon. Meggyőződésünk ugyanis, hogy a jelenlegi helyzetben közös, ha tetszik általános kiutak nincsenek.

A Titanic katasztrófájának van egy igen érdekes fejezete, melynek főhőse egy hajópincér, aki a végső pillanatokban valahol a raktár szinten leült egy láda whiskey társaságában és várta az elkerülhetetlen véget. Egyik üveget szopogatta el amásik után, s tán abban is biztos volt, soha többé nem fog kijózanodni. Amikor a hajó elsülyedt, még mindig ott ücsörgött tán épp egy lépcső tövében. Amikor a hajó süllyedni kezdett, törzse megrepedt, őt egy légbuborék a felszínre vetette. Egy ideig úszkált, aztán valahogy felkerült egy mentőcsónakra, s végül a Cárpátia gőzösön tért magához. Első gondolata az volt: még sem süllyedt el a hajó…

Különböző stratégiák vannak – mondhatnánk erre Gardfielddel. A hajópincérünk esete, még hacsupán mese is volna, jól példázza, milyen eséllyel élhetjük át az előttünk álló válságot. Sok esetben öntudatlanul, mindenféle felkészültség nélkül is történhet velünk valamiféle elképzelhetetlen csoda, s persze előzetes felkészülés, holt biztos taktika mellett is elnyelhet bennünket a tenger.

A példákon túllépve az első mozzanat, amit tudomásul kell venni talán az: a körülményeken nem változtathatunk. A társalmi szerkezet megváltoztatása messze meghaladja erőnket. Úgy vélem, erre kár is időt pazarolnunk. Gyökeres átalakításokranincs lehetőség. Hasonló a helyzet embertársainkkal is. Aki nem készült fel a változásokra, nem hiszi el, hogy élete egyik pillanatról a másikra gyökeresen átalakulhat, nem fog hallgatni ránk. A meggyőzésére tett kísérletek csak ellenállását fokozzák. Itt sincs tere az értelmes cselekedetnek. Különösen olyan helyzetben nehéz ezt belátni, amikor a látót közvetlen érzelmi szálak fűzik a fejét következetesen a homokba dugókhoz. Ezzel együtt nem szabad semmit erőltetni.

Eddig sorra vettük, mit nem érdemes megkísérelni. Nem érdemes a társadalmi szerkezetmegváltoztatására törekedni, illetve nem érdemes kétkedő embertársainkat győzködni. Mi marad akkor nekünk?

Először is saját magunk meggyőzése. Erre szolgált a korábbi három részes elemzés. Hogy elhitessük magunkkal, akik már látjuk a válságot, átérezhetjük a mélységeit, hogy a helyzet komoly, és változtatnunk kell. Tán még pont időben, ha épp el nem késtünk. Ennyi egyelőre elég is.Ezt követően azt kell átgondolni, személy szerint én (is itt az „én” pont arra vonatkozik aki e szösszenetet épp olvassa) mit tehetek azért, hogy a folyamatok ne sodorjanak el, hogy a felszínen maradhassak.

Ahhoz, hogy az elkövetkezendő évtizedeke átélhessük (túl élni nem lehet, hisz az ember halandó), elsődlegesen magunkat kell megváltoztatnunk. Ha tetszik, ha nem gyökeres életformaváltásra van szükségünk. Ennek első lépéseként el kell jutnunk odáig, hogy saját létfeltételeinket önmagunk alakítsuk ki. Magyarán: hogy tényleg megálljunk a saját lábunkon.

Ha ezen az úton indulunk el, láthatjuk, hogy ez nem is olyan egyszerű feladat. Ha komolyan vesszük, hogy a saját lábunkon akarunk megállni, ki fog derülni, hogy egyszerűen képtelenség. Társdakra van szükségünk. Magyarán szólva a saját magunk megváltoztatására irányuló tevékenység mellett, el kell kezdeni annak a kisközösségnek a kialakítását, amely tényleg lehetővé teszi a jelenlegi társadalmi szerkezetektől való függetlenedést. Nevezhetnénk mindezt bárkaépítésnek is.

Az első lépés tehát: nézzünk szembe önmagunkkal és döntsük el, e téren meddig akarunk elmenni. Megoldás lehet az előadások tartása, a komoly válságkutató, -kezelő munka is. Igaz, ennek olyan látszata van, mintha az ember ülne a Titanic kaszinójában, szürcsölgetné a kávéját, borát, üdítőjét koktélját, kinek mi jut, s közben arról győzködné utastársait, hogy menjen ki a jeges szélbe, hagyják el a most viszonylagos biztonságát, mert a hajó elsüllyed, és akkor, amikor ez mindenki számára nyilvánvaló lesz, már nincs segítség. Ez viszont hiteltelenné teheti az embert. Erre számítani kell. Aki ezt az utat választja, vegye fel a kapcsolatot olyanokkal, akik a mentőcsónakoknál serénykednek, akik már kint a viharos tengeren készítik elő a menekülők útját. Ebből persze következik, hogy ilyen embereknek is kell lenniük. Ha ezt meg tudjuk tenni, a szalon melegében italzók egyszerre hőssé válnak, akik tudatosan (vagy félig öntudatlanul) osztozni készülnek a Titanic sorsába, csak azért, hogy minél több embert indítsanak el a mentőcsónakok felé. (Azt hiszem, a válságkutatók sorsa szükségszerűen ez lesz, ne féljünk hát felvállalni. Még akkor sem, ha most még kényelemszeretetből ücsörgünk itt a szalonban. Hogy gyávák, avagy hősök leszünk-e úgy is csak az utolsó pillanatok eseményei mutatják meg.)

Ha tovább tudunk lépni, az előadások tartását összekapcsolhatjuk konkrét példák szervezésével. Talán olyasformán, mint a MAG (Mintaként Alkalmazott Gondviselés) Bárkaprogramja teszi.Látni kell itt már egy lépéssel tovább léptünk. Nem csak küldjük az embereket a bizonytalanba, hanem legjobb tudásunk szerint igyekezzük őket felkészíteni, s lehetőleg a túléléshez most nélkülözhetetlennek látszó tudással és eszközökkel is felvértezni. Itt visszautalva részeges hajópincérünk példázatára, látnunk kell, hogy bármilyen megoldás szóba jöhet. Ne vessük meg azokat, akik megfelelő mennyiségű whiskey-vel akarják ellátni a menekülőket. Különböző stratégiák vannak, és most nem sejthetjük melyik lesz a nyerő. Mi magunk mindenesetre csak olyan programot válasszunk, amelyikben hiszünk. Ezen a téren nagyon fontos, hogy ne győzködjük egymást, ne azt bizonygassuk, hogy a többi kezdeményezés miért rossz. E téren nem mehetünk biztosra. Minél többféle kezdeményezés indul el, annál nagyobb az esélyünk. Fel kell fognunk, hogy kevés az időnk és az erőnk az egymással való vitára. Ha egy program nem tetszik, mást kell választani. Ha e téren adhatok egy tanácsot, azt sem kell feltétlen úton-útfélen indokolni, hogy miért utasítunk el egy kezdeményezést. Egyszerűen tegyük a dolgunk, a legbiztosabbnak tűnő bárkaépítéséhez csatlakozzunk, vagy ha egyikben sem bízunk, kezdjünk saját magunk új bárka építésébe.

De ez már a következő lépés. Természetesen e megoldásokat össze is kapcsolhatjuk. Délután kettőtől négyig ülünk a szalonban, és mindenkit arra bíztatunk, hogy építsen mentőcsónakot, négytől hatig mi is csólnakokat építgetünk, hattól hajnali kettőig segédkezünk a mentőcsónakok vízrebocsátásában, aztán kialusszuk magunkat, hogy másnap új hírek, lehetőség elméletek kutatásával kezdjük a napot, és kettőkor ismét ott ücsöröghessünk a szalonban.

A megoldás kulcsa az egyének kezében van, mindenkinek magának kell elindulnia az úton, de feltétlenül szükség van útitársakra. Csak az a bárka állhatja ki a viharos óceán okozta megpróbáltatásokat, melynek legénysége összeszokott. Elszakadva a példánktól, a legfontosabb, hogy azok az emberek, akik létre akarják hozni a saját bárkájukat, lehetőség szerint saját két kezükkel, mindenféle komolyabb gépi segítség nélkül tegyék. A magam részéről azért tanácsolom mindezt, mert úgy gondolom, hogy nem az épületek, nem az így kialakított infrastruktúra segíti a változások át és megélését, hanem a megépítés során szerzett tudás. E tudás többféle:
• látjuk, hogy ilyen eszközöket kell beszerezni ahhoz, hogy épületeket, ólakat, gazdasági eszközöket, szerszámokat hozhassunk létre
• ezek kialakítása során tapasztalatot szerezhetünk, és olyan körülmények között szembesülhetünk a hibáinkkal, amilyenek között ez nem kerül az életünkbe
• megismerhetjük egymást és saját magunkat is, minden korlátunkkal, erényünkkel egyetembe.
• láthatjuk, kikkel nem tudunk együttműködni és e téren még többé-kevésbé következménymentesen válthatunk.

A megoldás tehát kb. a nulláról indulva egy tanya, egy élettér kialakítása, ideértve a gazdasági alapok megteremtését is. Célszerű mindezt úgy tervezni, hogy a jelenlegi körülményekhez is igazodjon, de ne ez legyen az elsődleges. Meg kell találnunk egy egészséges arányt. Egy két három családból álló közösséget a mai körülmények között is el tud tartani száz hektár körüli legelő a megfelelő állatállománnyal és négy öt hektár körüli szántóval kiegészítve. (Lehetnek más kiindulási alapok is, valamiféle kézműves tevékenység, a lényeg, hogy az ember a saját két kezére és ne a pénzre alapozzon.) Ahhoz azonban, hogy ez a gazdaság tényleg fenntartható legyen, nagyon sok mindenről le kell mondani: víz, áram, gáz, tv, tán a kocsi is, és mindarról, amit ezek megkönnyítenek. Ezeket a körülményeket nagyon alaposan végig kell gondolni., Egyfelől azért, mert ha túl sok elemét akarjuk megtartani a mai életformának, akkor előbb-utóbb visszakeveredünk oda, ahonnan elindultunk, másfelől, ha túl kevés elemét és túl hirtelen, akkor belefásulunk, és azért menekülünk „vissza a városba: mert ott meleg van nyugalom és fény”

Összegezve nincs közös, mindenki számára egyaránt vállalható megoldás. Itt is csupán forgatókönyvek, vagy inkább csak forgatókönyv-ötletek vannak, melyek közül választanunk kell, és melyeket nekünk magunknak kell kidolgoznunk. Aki kész bárkába akar beülni, csalódni fog. Ettől már az is jobb ha a részeges hajópincér útját választja.