Mi vár ránk tulajdonképpen? Posted in: Egyéb kategória

Olvasva Zsolt ma hajnalban közzé tett jelentését a dollár helyzetéről úgy éreztem, számot kellene vetnünk saját kilátásainkkal. Mi vár ránk, milyen forgatókönyvek képzelhetők el a jövőt illetően. Kiindulásként John Michael Greer: „A hosszú út lefelé: Hanyatlás és az ipartalanodott jövő” című írását választottam. Nem véletlenül. Greer szerint egyaránt tévednek azok, akik szerint „valamilyen óriáskatasztrófa készül mindannyiunkat eltörölni”, és azok akik a jelenlegi helyzet fenntartásában valamiféle csodában reménykednek, bár mint írja: „lehetséges, hogy a tudósok előhúznak egy technológiai nyulat a kalapból, amely még egy életet ad az ipari társadalomnak. Az is lehetséges, hogy földönkívüli lények süvítenek keresztül a légkörünkön repülő csészealjakban jövő kedden és radioaktív zöldségeket osztanak mindenkinek, aki a Fred névre hallgat.— Ám, mint írja, a „tény, hogy ez utóbbi valószínűsége nem zárható ki, még nem teszi ésszerűvé, hogy a jövőnket arra tegyük fel, hogy a gyárakat sötétben világító káposztákkal fogjuk üzemeltetni!” Akár az egyik, akár a másik végletet vegyük alapul, mindkettő valamiféle mítoszon nyugszik. A valóságban ezzel szemben inkább lépcsőzetes összeomlásra kell számítanunk. A válság nem egyik pillanatról a másikra emészti majd fel a civilizációnkat, hanem lépésről lépésre. Maga Greer igen szemléletes történelmi párhuzamot is hoz ennek szemléltetésére, a maja civilizáció összeomlását. Ez alapján emberi időléptékre vetítve a dolgot az alábbiakban vázol fel egyfajta várható jövőt.
„Képzeljünk el egy 1960-ban született amerikai asszonyt. Látja az 1970-es évek sorbanállásait a benzinkutaknál, a rövidtávú politikai trükköket, amelyek elfedték a válságot az 1980-as és 90-es években, majd a kiújuló problémákat a következő évtizedekben. Égbeszökő energiaárak, hiányok, gazdasági válságok és erőforrásháborúk alakítják hátralévő életét. 70 éves korában egy agonizáló, lepusztult nagyvárosban él, ahol a lakosság felének nem jut tiszta víz, áram, vagy egészségügyi ellátás. A felhőkarcolók tövében nyomortelepek terjednek, miközben a politikusok és gazdasági vezetők makacsul hajtogatják, hogy a dolgok jobbra fordulóban vannak.
Az ő 2030-ban született fiú dédunokájának sikerül elkerülnie a betegségek, az általános erőszak, valamint a járványos alkoholizmus és kábítószerezés “svédasztalát”, amely generációjának felét elviszi 30 éves kora előtt. Szerencséjének köszönhetően technikai karriert csinál, ami megmenti a katonai szolgálattól a végtelen tengerentúli háborúkban, vagy a hazai szeparatista gerillák elleni “pacifikáló akciókban”. Technikai tudása nagyrészt a hatékony guberálás egyszerű fogásaiból áll, a kocsi, vagy a hűtőszekrény olyan luxuscikk, amelyet soha nem fog birtokolni, lakásában nincs áram, vagy központi fűtés és egészségügyi ellátását egy olyan öregasszony jelenti, akinek a nagyanyja orvos volt és tud ezt-azt a sebek ellátásáról és a gyógyfüvekről. Mire megőszül, a viszálykodó régiók, amelyek egykor az Egyesült Államokat alkották, már szétváltak, az összes megmaradt üzemanyag és elektromos áram felett az új kormányok rendelkeznek, a partmenti nagyvárosokat pedig elhagyták a lakók az emelkedő tengervízszint miatt.
Az ő 2100-ban született leány dédunokája számára a nagyvárosok nagyrészt a múlt részei. Kis falvak között nő fel, amelyek gyűrűként vesznek körül egy rozsdásodó felhőkarcolókból álló magot, amelyet csak guberálók csoportjai keresnek fel, hogy nyersanyagokat bányásszanak belőlük. Szórványosan helyi háborúk zajlanak, az óceánok még mindig emelkednek, az éhínségek és járványok megszokottak, de mivel a Föld lakossága talán 15%-a annak, amennyi 2000-ben volt, az ember és a természet viszonya az egyensúly felé tart. A leány írni és olvasni tanul, ez olyan képesség, amellyel szomszédai zöme nem rendelkezik, akad néhány régi könyv nagyra becsült holmijai között, de azok az idők, amikor ember járt a Holdon, legendává fakulnak. Amikor ő és családja végül elindul egy vidéki falu felé, a guberáló csapatokra hagyva az öreg város csontvázát, fel sem merül benne, hogy csendes léptei a foszladozó aszfaltúton egy civilizáció végét jelzik.”
A folyamat tehát az 1960-as évektől mintegy 150-200 éven át zajlik. Ennyi idő alatt jutunk el az ipar nélküli civilizáció korában, cserélődik le életformánk és vész feledésbe mindaz, ami bennünket vesz körül. Számomra azonban a vázolt lépcsők kérdésesek maradnak. Sajnos magam nem tudom elképzelni, mi történne egy nagyvárosban, ha „a lakosság felének nem jut tiszta víz, áram, vagy egészségügyi ellátás”, illetve azt sem, hogy ilyen körülmények között, hogyan és miként jutnak élelemhez az emberek. Azt hiszem itt olyan kérdésekről van szó, melyek egészen más megvilágításba helyezik az 1960-ban született amerikai asszony utolsó húsz-harminc évét. De mielőtt ennek fényében megvizsgálnánk az ő életét, térjünk vissza saját földrészünkre, és kíséreljük meg itten példa alapján nyomon követni mi várható.
Greer nyomán mi is induljunk ki egy történelmi párhuzamból. Vegyük alapul Róma összeomlását. A folyamat kezdeteit Észak-Afrika elterméktelenedéséhez köthetjük. Kr. u. 1-i században járunk. A vég gyakorlatilag már kódolt, de még senki sem sejti. A birodalom ereje teljében, újabb és újabb hódítások, technikai újítások jelzik a haladást. A folyamatok azonban kérlelhetetlenül sodorják az ókori világ népeit az elkerülhetetlen összeomlás felé. A jelek egyre egyértelműbbé válnak, kialakul és általánossá válik az un. klasszikus rabszolgaság, nagybirtokok, a közigazgatás központosítása, ezzel párhuzamosan állandó válságok, folyamatos háborúk, majd a második század végétől polgárháborúk. A várható összeomlás első komolyabb jele 395-ben a birodalom kettészakadása. Mindez nem előzmény nélküli, egy folyamat része. Ebben az időszakban a birodalom már számos provinciát kénytelen feladni, magára hagyni. Az összeomlás első kézzel fogható jelét Dácia feladásában érhetjük tetten.
Mindent összevetve a birodalom felbomlását négy egymással többé-kevésbé rokon vonásokat mutató, mégis alapjaiban eltérő formával jellemezhetjük. Vegyük sorra ezeket:
1. Feladott provinciák — ahol a romanizált formák nem tudtak fennmaradni. (Dácia)
2. Feladott provinciák — megmaradt és csak lassan pusztuló romanizált formákkal (Britannia)
3. Az itáliai törzsterületek
4. Bizánc
Ha már most az egyes formákat nézzük, akkor az elsőként tárgyalt eseménysorhoz a hirtelen összeomlást vizionálók vélekedése áll a legközelebb, annak szinte minden mozzanatával. A második típusú vég már közelít a lépcsőzetes összeomláshoz, azzal, hogy az egyes lépcsők igen gyorsan váltakoznak, és területi hatásuk is meglehetősen korlátozott. Itália gyakorlatilag a lépcsőzetes bukás iskola példája, ugyanazokkal a tanulságokkal, melyeket Greer a maja történetből vont le. Bizánc viszont a békés átmenet, a központi hatalom megmaradása mellett, reformokkal levezényelt változás példáját adja.
Ahhoz, hogy a példánk érthető, és a várható eseményekre utaló legyen, meg kell határoznunk azokat a kulcs mozzanatokat, melyek alapvetően jellemzik Rómát. Min alapul a Birodalom, minek köszönheti létét, hogyan változik meg ez az alap az évek során. Illetve ugyanezek az alapok milyen formában jelennek meg mainapság.
Talán nem tévedek nagyot, ha Róma létalapjaként az élelemtermelést és a katonaságot, illetve a kettő egymáshoz való viszonyát határozom meg. Végig követve az eseményeket, úgy tűnik, hogy e két mozzanat s a kettő közötti kapcsolatok játszották a döntő szerepet mind a belső hatalmi viszonyok alakulásában, mind pedig Bizánc túlélésében. Ennek fényében vizsgálódva érzékelhetjük a különbséget Dácia és Britannia között.
Dácia feladását követően nem marad jelentős római katonaság a térségben. Minek következtében a romanizált lakosság elmenekül, a városok egyik napról a másikra lenéptelenednek, elpusztulnak. Britanniában azonban még száz évvel a római uralom megszűnése után is találunk élő városokat, mi több még római mintájú villák és épülnek ebben a korszakban. Itt a katonaság egy része megmarad és az egykori központokban összpontosul. Az élet nem lehetetlenül el egyik napról a másikra. Folyamatos háborúk, válságok emésztik fel, az egykori római alattvalók utódai csak mintegy százötven évvel a római fennhatóság és közel száz évvel a birodalom megszűnése után menekülnek el tömegesen Britanniából Bretange-ba, s lesznek a térség névadói.
Az itáliai törzsterületeken hasonló folyamatok játszódnak le. Megjelennek a jól védhető várak, kastélyok, fallal körülvett városok köré szerveződő közösségek, melyek elsősorban önellátásra másodsorban rablásra, fosztogatásra, illetve az ez elleni védekezésre rendezkednek be.
Ha a példát napjainkra vetítjük, az energiahordozókat, elsősorban a földgázt és az olajat kell alapnak tekintenünk. Központosított átmenet, illetve Britanniát és Itáliát idéző formák ott a könnyen kiaknázható olajkutak környékén várhatók, míg azoktól távolodva a folyamatok inkább a dáciai eseményeket idézik majd.
Van azonban három döntő különbség, amivel számolnunk kell. Tulajdonképpen ezek a mozzanatok késztettek e kis összegzés megírására. Az emberiség most először olyasmivel kerül szembe, amivel eddig még soha!
Arról van szó, hogy Róma összeomlásakor a birodalom szempontjából idegen, barbár népeknek megvolt a maguk gazdálkodása és az erre épülő társadalmi-katonai rendje. Róma azért tudott sikerrel szembeszállni velük, s tudta sorra meghódítani, illetve észak felé szorítani őket, mert gazdasága és katonai ereje ezt lehetővé tette számára. A birodalom hanyatlása megfordította az erőviszonyokat. Így aztán ezek a népek törtek be a birodalomba, szakították el a provinciákat, illetve züllesztették szét a törzsterületeken a központosított államot. Ugyanakkor ezek a népek hozták magukkal az őket jellemző, a rómaiak szemszögéből nézve elmaradott, kezdetleges, de az élet kereteit fenntartó gazdálkodásukat és az erre épülő társadalmi-katonai berendezkedést. A Pax-Románához képest persze így is zűrzavar és káosz köszöntött az egykori birodalmi tartományokra, de ez a káosz mégis csak viszonylagos maradt. Hasonló a helyzet egyébként a maják esetében is. Mindkét civilizációs korszakot jellemezte a fenntartható, esetenként a természettel együttműködő gazdálkodási formák léte és fennmaradása. Magyarán volt mihez visszatérni.
A másik döntő különbség az élelemtermelés módszereiből fakad. Az idézett történeti példák esetében, legyen szó a majákról vagy a rómaiakról az élelemtermelést ugyan túlhasználat jellemezte, ami szükségszerű bukáshoz vezetett, de maga az élelemtermelés nem szűnt meg. Megmaradtak az eszközei és sok tekintetben a tudás is. Ahol pedig nem voltak ott éppen a hódítók hozták magukkal ezeket.
A harmadik különbség a természetes rendszerek egészségi állapotában keresendő. A jelenlegi leépülés mértéke messze meghaladja mind kiterjedésében, mind tényleges állapotában és így hatásaiban is a római, illetve maja kori mértéket.
Miért kell ezeket figyelembe venni?
Kezdjük az elején. Ez a három tényező összefügg. Ennek következményeit az alábbiak szerint foglalhatjuk össze:
1. Nincs követendő, követhető gyakorlati példa, csak elméleti okoskodások, hogyan is kellene gazdálkodni.
2. Maga a gazdálkodás, a fenntarthatósági kísérletekkel egyetemben az olaj létére épül. Nem élelemtermelés, hanem élelmiszeripar.
3. Az élelemtermelés a világ nagy részén teljes egészében megszűnt, eszközei elvesztek, a fenntartásához nélkülözhetetlen tudás feledésbemerült.
4. Természetes rendszerek az összeomlás küszöbén állnak. Mindez nemcsak az iparszerű mezőgazdaság feltételeit számolhatja fel, de igen nehéz helyzetbe hozhatja az élelemtermelésre irányuló kísérleteteket is
Vegyük sorra e négy pontot.
A beregi térség gazdálkodását tanulmányoztuk, amikor is kísérőink megmutattak nekünk egy hagyományos gyümölcsöst. Nos, nem az egykor volt ártéri gyümölcsények maradványait láthattuk, hanem egy intenzív, egy-két fajta termesztésére összpontosított, átlag tizenkilencszer permetezett ültetvényt. A mellette lévő kordonos, támasztásos csepegtető öntözéses ültetvényhez képest már ez tűnt hagyományosnak. Mindez jól jelzi, hogy a gazdálkodók nem tudnak kilépni az iparszerű termelés gondolati keretei közül sem. Ami ezen kívül esik, a számukra nem létezik.
Felmértük azt is, mennyiben maradtak meg a vidéken olyan eszközök, melyek egy olaj utáni korszakban is lehetővé tennék az élelemtermelést. Azt tapasztaltuk, hogy ilyenek nincsenek. A régi igák, ló vagy ökör vontatta ekék eltűntek, emlékük is feledésbe merült. Ezek visszahozására nincs esély. Mindez azért lényeges, mert bár az olaj nem az egyik pillanatról a másikra fog elfogyni, de világ számos területén az ellátási zavarok egyik pillanatról a másikra súlyos eddig még soha nem tapasztalt éhínségekhez vezethetnek, melyek következményei teljesen kiszámíthatatlanok. Itt számításba kell venni, hogy a boltokba kerülő élelem nem nélkülözheti az olajat. Az ellátási zavarok nem azt eredményezik majd, hogy egy-egy városban kevesebb lesz az élelem, hanem azt, hogy hosszabb rövidebb ideig egyáltalán nem lesz mit enni. A lakosság pedig képtelen önállóan élelmet termelni (ez a korábbi történelmi példák esetében nem állt fenn!), illetve tartalékot képezni. Ilyen körülmények között a társadalmi következmények és az összeomlás lehetséges formái kiszámíthatatlanok. Nagyon sok múlik egy-egy részterület jellegétől, helyzetétől, a tartalékok meglététől, azok felhasználási lehetőségeitől és még számos előre nem látható mozzanattól.
A társadalmi szervezettség, a gazdálkodás rendjének felborulása korábban is súlyos következményekkel járt. Ilyen jellegű változásokra azonban talán a Húsvét-szigetek esetét leszámítva sehol sem találunk példát. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az összeomlás nem lépcsőzetes lesz, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az egyes lépcsők elképzelhetetlenül nagy távolságokat hidalhatnak át, s emiatt eddig nem vagy alig tapasztalt borzalmakkal járhatnak.
Ehhez járul még a természetes rendszerek összeomlása. Mindezt saját bőrünkön is érzékelhetjük. A Kárpát-medence természeti adottságait a hegy- és síkvidékek rendszerei között kibomló, az egész földrajzi teret egységes rendszerré szervező együttműködés alakította ki és tartotta fenn évezredeken keresztül. Az együttműködés kereteit az erdők és a vizek különleges kapcsolatrendszere adta, amihez szorosan hozzátartoztak a folyók (különösen a Tisza és mellékfolyói), a maguk jellegzetes parttalan medrével, és sajátos vízjárásával, valamint az ártér és a meder közötti kapcsolatokkal. Ha végig nézzük e téren mi változott, azt láthatjuk, egyre kevesebb az esély bármiféle régi élelemtermeléshez való visszatérésre.
1. A medrek beágyazódtak, miért is a folyók elvezetik a vizet és nem szétterítik. Ezen az árvédelmi rendszerek feladása sem változtatna. Olyan munkára volna szükség, amelyet az iparszerű rendszerek eltűnéséig senki sem akar elvégezni, azt követően pedig hiába is akarna, nem lesz rá lehetősége.
2. A Kárpát-medence élővilága felkészült ugyan a vizek visszatartására, a vízháztartás szélsőségeinek kiegyenlítésére, de ez az élővilág mindössze a területek 4-10%-ára zsugorodott és 80-90%-ban sérült.
3. A vízvisszatartásához arra van szükség, hogy annak nagy része a vegetációs periódusban érkezzen a medencébe, illetve, hogy az azon kívül érkező csapadék hó formájában ragadjon itt és csak rügyfakadás idején kezdjen elfolyni. Ehhez képest az utóbbi időszakok azt mutatják, hogy a medence középső területein egyre ritkábban marad meg tavaszig a hótakaró, sőt az 1000 m körüli hegyekben is jellemzőek a január végi február eleji hóolvadások, illetve hogy a csapadék túlnyomó része a vegetációs perióduson kívül esik. Pl. 2002-ben a Bodrogköz 600-700 mm körül összcsapadékából 500 mm körül! De ez az év is hasonló jellegzetességeket mutat. A téli és az őszi csapadék már most meghaladja azt a mennyiséget, ami az év további részében esett!
Ami az utóbbi mozzanatot illeti, más példát is hozhatunk. James Howard Kunstler a következőket írja az amerikai helyzetről: „Az éghajlatváltozás szaporítani fogja az alternatív üzemanyagokkal kapcsolatos hatalmas problémákat is. Amint ezt írom, az amerikai gabonaövezetet ádáz nyári aszály sújtja. A kukorica és a szója fonnyad Minnesotától Illinoisig, a búza kiég a Dakotákban és Kansasban. Ezzel egyidejűleg a mezőgazdaság „inputjainak” költsége a dízelolajtól a földgázból készülő műtrágyákon át az olajalapú rovarirtókig 2003 óta egyenletesen emelkedik, nagy fejfájást okozva a farmereknek. Az időjárás és az olajárak egyaránt leszorítják a terméshozamainkat, miközben a mezőgazdaság második világháború után kialakult ipari modellje egyre fenntarthatatlanabbá válik.” — És ez a kulcs, emiatt válik kiszámíthatatlanná a válság, és emiatt lehetséges szinte valamennyi forgatókönyv egyidejű bár térben elkülönülő megvalósulása. Az iparszerű mezőgazdasági modellnek ugyanis nincs olyan alternatívája, amit egyik pillanatról a másikra előhúzhatnánk. Nem arról van szó, hogy csak zökkenőkkel tudunk átállni, hanem arról, hogy egyszerűen nincs mire átállni. Létünk az olajhoz kötött, és ez nem azt jelenti, hogy addig maradhatunk fenn, ameddig az utolsó csepp olaj el nem fogy, hanem nagyjából azt, hogy a folyamatok csak addig a pontig áttekinthetőek, amíg az olajellátás biztonságát garantálni lehet. Az ellátási zavarok következményei teljességgel kiszámíthatatlanok. Mindez azt jelenti, hogy bármi megtörténhet.
Ha azt kérdezzük, mire kell felkészülnünk, a válasz egyértelmű. Nem tudjuk, és sajnos nem is sejthetjük. Mindenkinek van persze sajátos képe a folyamatok várható irányáról. E képeket nagyban befolyásolják az előképzettségek, a történeti ismeretek, az iparszerű gazdálkodás jellegzetességeiről vallott kép, az emberek várható viselkedéséről kialakult nézetek és még számos mozzanat. Ezek más-más forgatókönyvet valószínűsítenek, és más-más stratégiát követelnek meg az egyes emberektől. Általános, biztonsággal előre jelezhető kép azonban nincs, és sajnos nem is lehet. Minden egyes forgatókönyv változat cáfolható, így minden stratégiának felmutathatók a gyenge pontjai. Ezzel együtt az egyetlen esélynek az olaj nélküli mezőgazdasági módszerek újrahonosítása látszik. Itt számos kísérletnek lehettünk már tanúi. Ezeknek azonban volt egy sajátos jellemzőjük, ami később már nem lesz. Nevezetesen egy-egy kudarc esetén még mindig el lehetett menni a legközelebbi üzletbe élelmiszeripari termékeket vásárolni.
A tényleges terveket a teljes bizonytalanság tudatában kell kidolgozni. Előre nem látható, kiszámíthatatlan jelenségek tömegére kell felkészülni, és persze erre fel kell készíteni a környezetünket is. Azt kell tudatosítani az emberekben, hogy a helyzet súlyos, a veszély komoly, és egyetlen dolog biztos csak, a bizonytalanság, illetve hogy a billenési pont után segítséget már sehonnan sem várhatnak, csak magukra számíthatnak.