Mire kell felkészülnünk? Posted in: Egyéb kategória

Mondhatni, a legrosszabbra. Bár azt el kell ismerni, sem az összeomlás időpontja, sem tényleges körülményei nem jelezhetők előre, annyit azért tudni lehet: gyors lesz. Éppen a rendszer rugalmatlansága, tehetetlensége, és tartalékai miatt. Minderre elsősorban a 2008-as válság tanulságai figyelmeztetnek. 2008 előtt talán még elképzelhető lett volna valami békés, kisebb zökkenőkkel tarkított átmenet a „poszttechnikai” társadalomba. A válság azonban egyértelműen megmutatta: erre nincs lehetőség.

Ha a társadalmi folyamatokat nagyobb összefüggésbe helyezzük és a növekedési kényszert nem, mint a jelen gazdasági folyamatok belső törvényszerűségét vizsgáljuk, hanem az egész ügyet az ember és a természet viszonyába helyezzük (amire valamilyen csoda, vagy belső törvényszerűség folytán egyre képtelenebbek vagyunk) világossá válik számunkra a tét. A növekedési pályákkal akkor is komoly gondjaink lennének, ha csupán egy adott rendszer működésének belső sajátságáról lenne szó. A tartamos gazdálkodásra való áttérés már ez esetben is komoly megpróbáltatás volna. De sajnos, vagy szerencsére ettől sokkal többről van szó. A gazdasági növekedésre, eszközparkunk állandó bővülésére elsősorban azért van szükség, hogy ki tudjuk védeni, azokat a visszahatásokat, amelyek a meggondolatlan beavatkozásink következtében ütnek vissza ránk. Egy példát, hogy értsük, miről van szó.

A Tisza mederrendezései során a XIX. században létrehoztak egy védelmi rendszert, amit XIX. századi eszközökkel sem fenntartani, sem megvédeni nem lehetett volna. A folyómentén élők „árvízi biztonságához” nélkülözhetetlen volt a technikai fejlődés, illetve az olcsó energiaforrás. Ez azonban a kérdésnek csupán az egyik oldala. A Tisza „megregulázása” felszámolta a folyó korábban oly szerteágazó, a Nyíregyháza –Debrecen vonaltól nyugatra eső területeket behálózó vízrendszerét. Emiatt a Tiszántúl nagy része vízhiányossá vált. E probléma kezelésére született a vízlépcső Tiszalöknél, és a Keleti-főcsatorna. Csakhogy a Tiszán Dombrádig a Bodrogon Felsőbereckiig ható duzzasztás lehetetlenné tette a víz elvezetését a Bodrogközből. Ahhoz, hogy ezt meg tehessük olcsó energiára és egyre hatékonyabb szivattyúkra volt szükségünk. A sor még folytatható, a lényeg azonban ebből is kiviláglik: a természetbe való beavatkozásaink visszahatásait egyre nagyobb energiával és egyre hatékonyabb eszközökkel tudjuk csak kivédeni. Az elmúlt évek katasztrófa-sorozatai rámutattak arra is, védekező rendszereink általában „jóidőben” működőképesek. Ha felborul a rend, a beavatkozások csak növelik a veszélyt és a várható károk nagyságát. A gát, a vízlépcső, a tározó egy bizonyos határig véd, de ha az adott folyó vízhozama szélsőségesen megnő, csak annál nagyobb veszélyt jelentenek. A szélsőségek pedig fokozódnak. Ami nem csak azt jelenti, hogy növekednek, hanem egyúttal azt is, nagyon rövid idő telik el a két ellentétes szélsőérték jelentkezése között. Ez a helyzet már most meghaladja a gazdaság és a társadalom teljesítőképességét. A bekövetkező katasztrófák paradox módon épp a rendszer fennmaradását segítik elő, új lehetőségeket adva a gazdasági növekedésnek. Egy-egy jelentős kárt okozó esemény mindig jótékonyan hat a GDP-re. A játék addig folytatható, amíg elegendő olcsó erőforrás áll a rendelkezésünkre, ahhoz hogy a egyfelől kivédhessük a visszahatásokat, másfelől, hogy elháríthassuk a ki nem védhető természeti hatások következményeit.

Mindez a belső szükségszerűségen túl egy külső kényszer is, mely arra kényszerít bennünket, hogy minden létező erőforrásunkat a gazdasági növekedés fenntartására fordítsuk. Azaz a rendszer tehetetlenséges, a külső hatások kényszerítő volta miatt az összes tartalékunkat egy torz, hibás működés fenntartására fordítjuk, és nem tehetünk mást. (Ha tetszik, ez a Gyűrű logikája. Aki viszont ódzkodik az ilyesfajta irodalmi utalásoktól, ne olvassa el a zárójelbe tett, dőlt betűvel szedett részt.) A 2008-as válság egyik legfőbb tanulsága éppen ez. Ha végig nézzük a kilábalás lehetőségeit, azt látjuk, szinte minden döntés közeli helyzetben lévő legyen bár elemző, politikus, bankár, tőzsdecápa, szürkeeminenciás stb. a gazdasági növekedési pályáraállításában ltta az egyedül üdvözítő megoldást. (A növekedést elvető, valamiféle tartamos gazdálkodásról álmodozó, és véletlenül szócsőhöz jutó jótét lelkekről itt nem emlékezünk meg. Az elmúlt néhány ezer év jól mutatja, szegények mennyiben befolyásolták a folyamatokat.) Ezért aztán a rendszer teljesítőképességének végső határáig fennmarad, sőt egy kicsivel azon is túl, ugyanakkor épp emiatt szétesése váratlan lesz és gyors, ezzel együtt kiszámíthatatlan. (A váratlanra kell tehát felkészülnünk, ahogy Terry Collins, a „Banditák” című film egyik főhőse — Billy Bob Thornton alakításában — mondja, és ha az ember a váratlanra is felkészül, azt hiszi, semmi sem éri váratlanul, és akkor következik be valami igazán váratlan…”)

Igazán nehéz lenne megragadni, mi is fog történni. Ha arra akarunk felkészülni, mi lesz, alaposan elszámíthatjuk magunkat. Azt kell inkább számba venni, mi az, ami nagy biztonsággal nem lesz. Nem lesz üzemanyag, élelem, közbiztonság, energia, közműszolgáltatás, egészségügyi ellátás, tömegközlekedés, semmi féle szervezett központi erő, és persze rend. Dehogy ezen belül mi lesz és főként hol és hogyan, arra már igen nehéz válaszolni.

És a végére egyetlen gondolat a mikorról…

Mindez akkor fog bekövetkezni, amikor nem fogunk tudni a gazdaság fennmaradásához elegendő erőforrást (ma tudásunk szerint kőolajat és földgázt) a rendszerbe juttatni. A téren látnunk kell, hogy a gazdasági növekedés fenntartásához folyamatosan növekvő erőforrás-mennyiségre van szükség. E téren 2005 óta nincs jelentős változás, a kitermelés immár 4-5 év óta nem növekedett, de biztosan tart egy szintet. E szint azonban nem elegendő a gazdasági növekedéshez. Emiatt a világgazdaság szinten marad, nem figyelhető meg komoly növekedés, illetve a részterületek növekedését kiegyenlíti a más területeket sújtó válság (recesszió). Ma a világ nem kap lényegesen több olajat, mint 2000-ben, holott a szükséges növekedés tíz év alatt a kitermelés 4-20%- növelését követelt volna meg (attól függően milyen arányú növekedéssel számolunk, illetve, hogy egy 1%-nyi gazdasági növekedés, milyen arányú energiaforrás növelést követel meg.) Már ez a virtuális hiány is komoly válságjelenségekkel jár együtt. Ha a kitermelés csökkenni kezd, már nem csak a növekedés lehetetlenül el, hanem a jelenlegi rendszerek fenntartása is megkérdőjeleződik. Mindez egy olyan időszakban, amikor a természeti katasztrófák száma és az altaluk okozott kár nagysága már statisztikailag is kimutatható. Azaz, amikor a rendszer fenntartása a külső káros hatások gyakoriságának és az általuk okozott károk növekedése miatt amúgy is egyre több energiát igényel. Aki pontosan tudja, mikor, milyen ütemben várható a fosszilis energiahordozók kitermelésének csökkenése, sejtheti pontosan mikor is köszönt ránk a káosz és a zűrzavar.

Ami várható, azt egy épület összeomlásához hasonlíthatjuk. A tartószerkezetek sérültek, de mi azon vagyunk, hogy folyamatosan kijavítsuk azokat. Mindenütt egyszerre kell beavatkoznunk, mert ha bármelyik elem kiesik, az egész rendszer dől. Ésszerű megoldás lenne elhagyni az épületet, erre azonban nincs mód. Valamennyien meg fogjuk érni az összeomlást. Abban reménykedni, hogy mindez bekövetkezhet úgy is, hogy a mi tízedik vagy akárhányadik emeleti lakásunk épen marad dőreség. Ha valaki fel akar készülni a holnapra, tartson egy hátizsákot maga mellett a legszükségesebb holmikkal, amelyet a vállára vehet, ha dől a ház, és kirohanhat a semmibe. Lehet, csak egy két nappal hosszabbíthatja meg így az életét, de mint tudjuk: aki időt nyer, életet nyer. És az életnél nagyobb kincs abban az időszakban nem lesz, aki életet nyer, mindent megnyerhet.