Múlt idejű jövő idő Posted in: Egyéb kategória

A társas játékokban legyen szó bár valódi játékról, sakkról, kártyáról vagy egy bűnügy tárgyalásáról, van egy pillanat, amikor minden eldől, s a végkifejlet visszafordíthatatlanul bekövetkezik. Erle Stanley Gardner igen kifejezően ír erről a pillanatról a Morcos lány esete c. művében, s miután esetünkben is valami ilyesmiről van szó, idézzük most fel e leírás minden apró részletét…

„A per nyilvánvalóan eldőlt…

 

A nézők szeme lesiklott a tanukról és a vádlottakra tapadt…

 

A perek csatatereit megjárt, vén jogászveteránok jól tudják, ez a legnyugtalanítóbb jel, amit a tárgyalóterem közönsége csak adhat. A per kezdetén rendszerint a vádlottal foglalkozik a közönség. Kíváncsian lesi arca minden rezzenését, legkisebb érzelemnyilvánítását. Szemügyre veszi, megpróbálja a bűntény elkövetésének körülményei közé helyezni, és a képzeletében kialakuló kép alapján alkot véleményt bűnösségéről, illetve ártatlanságáról.

 

A tárgyalás előrehaladtával a közönség figyelme mindinkább a tanúvallomásokból kibomló körülményekre terelődik. Az érdeklődés a tanúkra, a bírákra, a védelem és a vád késhegyre menő küzdelmére összpontosul.

 

Amíg a per kimenetele kétes, amíg a végső ítélet bizonytalan, a közönség a tanúkat fürkészi, a szeme előtt lezajló dráma főszereplőit. Ám ha bekövetkezik a döntő esemény, amely megszünteti a bizonytalanságot, és meggyőzi a közönséget a vádlott bűnösségéről, a tekintetek szinte gépiesen a vádlottra szegeződnek, s ekkor már nem a bűntény elkövetésének körülményei közé képzelik, hanem a halálraítélteknek kijáró morbid kíváncsisággal mustrálják. Kéjesen, lúdbőrözve vetítik maguk elé a hajnalt, amikor az elháríthatatlan végzet keze kivonszolja a rabot a cellájából, hogy elindítsa utolsó, szörnyű útjára.

 

Ettől a jeltől rettegnek a védőügyvédek, ez a tömeg végső állásfoglalása, a mérleg nyelvének kibillenése, a lefelé fordított hüvelykujj, a néma ítélet.

 

Nincs az a mesterségében jártas ügyvéd, aki ne ismerné fel a figyelem megfordulásának borzalmas jelentőségét. A vádlott azonban nem ismeri fel, sőt olykor elégedettséggel tölti el, hogy ismét a figyelem középpontjába került. De az ügyvédet, aki látszólag derűs és nyugodt arccal ül a maga elé halmozott jogi könyvtorony árnyékában, torkon ragadja a rémület.

 

Ebben a perben meghozták a néma ítéletet… visszavonhatatlanul és könyörtelenül…”

A per természetesen csak képletes, minta hogy az ítélet is az. Ugyanakkor, ha külső szemlélőként tekintünk az eseményekre, minden okuk megvan a rettegésre, mert képzelhetjük ugyan az ügyvéd szerepébe magunk, de ez csak annyiban áll, hogy mi látjuk és érzékeljük a jelek jelentőségét. Itt a hasonlatosság véget is ér, mert az adott esetben az ítélet ránk is vonatkozik…

A vádlott nem veszi észre a nyilvánvalót. Elvben tudja, hogy véges rendszerben nincs végtelen növekedés, de fogalma sincs róla mit is jelent mindez a valóságban. Érzékeli, hogy ismét a figyelem középpontjába került, de nem tudja mit is jelent mindez.

A jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszer összeomlása immár elkerülhetetlen. Nincs visszaút és nincs esély, bármilyen eredményekkel kecsegtessen is bármilyen kutatás, bármilyen alternatív energia. E téren a tanúvallomások egyértelműek. Tudom, sokan nem értik még ennek a jelentőségét, nem látják át a fordulat lényegét, így csak legyintenek, s várják a következő tanút, tervezik a következő lépést…

Nos, mielőtt túlságosan is beleélnénk magunkat a folytatásba, álljunk meg egy percre, és vizsgáljuk meg alaposabban a kérdéses tanúvallomást.

A korábbiakban itt is volt már szó a globális felmelegedésről, és annak feltételezett kiváltó okáról, a széndioxid kibocsátásról. A felmelegedés hívők és a klímaszkeptikusok késhegyre menő vitát folytatnak arról, mi miért is történik, ugyanakkor e vita hevében elfeledkeznek egy alig lényeges mozzanatról. Nem változások ténye vitatott, csupán a kiváltó oka. És itt e ponton dőlt el a per…

Induljunk ki egy egyszerű tényből. A változások – bármi is áll a háttérben – meghatározott rend szerint zajlanak. Az egyes szakértők e rendet akarják modellezni, leírni, és ebből szerenének következtetéseket levonni. Az egyik következtetéssor szerint az üvegházhatású gázok felszaporodása lassú, de egyre erősödő felmelegedést okozva felelős a folyamatokért. A másik oldal véleménye szerint természetes folyamatról van szó, melynek semmi köze a széndioxid-kibocsátáshoz.

Első megközelítésre azt mondhatjuk, mindkét félnek igaza van és persze mindkét fél téved. A háttérben természetesen természeti folyamatok állnak, merthogy nem állhatnak mások, még akkor sem, ha a változásokat emberi cselekvések indították el. A természetes rendszerek a maguk törvényszerűségeinek megfelelően viselkednek. A klímaszkeptikusoknak igazuk van. A jelenlegi folyamatokért nem az üvegházhatású gázok kibocsátása a felelős. A légkörben több, előttünk ismeretlen folyamat szabályozza az üvegházhatás működését. Ezek közül a széndioxid és társai a hosszú távú hatásokért felelősék, mondhatni, ők alkotják a stratégiát, a finomhangolást a vízgőz, a felhőzet végzi. E mozzanat a pillanatnyi hatások tekintetében sokkal lényegesebb. Rossz helyen keresgélünk tehát, amikor az üvegházhatású gázkibocsátást tesszük felelőssé a folyamatokért. Ezért aztán egyfelől nem értjük, mi is játszódik le a környezetünkben, másfelől nem találhatunk megoldást a problémára.

Az, hogy a jelenlegi gondoknak vajmi kevés közük van a széndioxid felszaporodásához, indokolatlanul nyugtatna meg bennünket. Itt nem arról van szó, hogy valami nem játszódik le, hanem egyszerűen arról, hogy nem értjük az okát. Amikor azt mondjuk, valamiféle ciklikusságról, természetes jelenségről van szó, azt is mondjuk: fogalmunk sincs, mi okozza.

Nos, időzzünk el egy kicsit e ponton. Közelítsük meg a kérdést más oldalról. Képzeljük el a Földet légkör és minden egyéb tartozék nélkül, kiszolgáltatva a nap sugarainak. Mi is történne vele ebben a helyzetben?

Nappal a Nap sugarai felforrósítanák a felszínt, az így keletkező hőt aztán a Föld éjjel, igaz más hullámtartományban visszasugározná a világűrbe. A hőmérséklet emiatt felfoghatatlanul szélsőséges lenne.

Erre a folyamatra több szabályzókör is épül, melyek mindegyike hozzájárul a szélsőségek mérsékléséhez, illetve a hőmérséklet-szabályozáshoz.

Az első mindjárt a légkör, mely egyfelől megszűri a sugárzást, másfelől visszatartja a hő egy részét. Ennek következtében elviselhetőbb a nappali felmelegedés, és enyhébb az éjjeli lehűlés. A második a felszínborítás, értve itt ez alatt a szárazföldek és a vízfelület arányát. A víz hűt is és fűt is, tényleg alkalmas egyfajta finomhangolásra.

A rendszer felépítése e ponton egyre összetettebbé válik. Mindaz, amit itt lejegyzünk, oly mértékű leegyszerűsítése a folyamatoknak, amely alkalmatlan a tényleges események és történések érzékeltetésére, de segítségével a lényeg megérthető. A szárazföldeket borító növényzet a tengereknél is komolyabb szerepet játszik a hőmérséklet szabályozásában. Részben mert elnyeli, és biokémiai folyamatokra használja fel a beérkező fényhullámok egy részét, így ténylegesen befolyásolja, milyen mértékben hevíti a felszínt a nap, másfelől pedig mert egy adott terület vízháztartásra gyakorolt hatásával maga is jelentősen befolyásolni tudja a légkörbe kerülő vízgőz mennyiségét, ezzel az üvegházhatás finomhangolását. Egyetlen nem túl terebélyes lakótelepi fa egy meleg nyári napon annyi vizet párologtat el, mintha egy futballpálya nagyságú vízfelület állna a helyén. Ha csupán e hatást vetítjük a Tisza árterének egykor volt őserdeire, akkor is óceánnyi vízfelületet kapunk.

E ponton el is érkeztünk a billenési ponthoz. A jelenlegi folyamatokért nem elsősorban a széndioxid kibocsátás felelős, hanem a civilizált ember beavatkozásainak összessége, ideértve a növényzet kiirtásától, az építkezéseken, a fosszilis energiahordozók elégetésén, a különböző szennyezéseken át a városok, gyárak építéséig mindent. Magyarán szólva a ma emberének minden egyes ténykedése saját világának összeomlását készíti elő és sietteti.

Mindegy, mit teszünk. A végeredmény nem lehet kérdéses. Az ítélet megszületet, ki is hirdették, ha nem is vettük észre. Most már csak az a kérdés, mikor hajtják végre.

Az időléptékek okán persze fellélegezhetünk, és gondolhatjuk azt, bőven kapunk még haladékot. Szeretném azonban felhívni a figyelmet arra, hogy e kérdés megítélése alapvetően hibás. Nem csak azért, mert az összeomlás exponenciális jellegű, tehát maga a folyamat tőlünk függetlenül is egyre gyorsul, hanem azért is, mert a szintén exponenciális mértékben növekvő emberi beavatkozások tovább gyorsítják a folyamatot. Magyarán a változások nem egyszerűen egy exponenciális görbe mentén, hanem két egymást erősítő és exponenciálisan növekvő folyamat keretei között zajlanak. Hanem azért is, mert mindig az adott pillanatból szemléljük a rendelkezésünkre álló lehetőségeket, és nem vesszük észre, milyen mértékben fogynak.

Mindemellett a kényszerpályák egyre kockázatosabb megoldásokra ösztönöznek. Ennek eredménye a Mexikói öböl katasztrófája is, hogy csak a legutóbbi és legmélyebbre ható példát említsük. (Mondhattuk volna Felsőzsolca esetét is, ez ugyan később volt, de csak helyi jellegű jel, de a tekintetben, hogy mennyire nem tanulunk belőle, saját hatókörén messze túlmutat.)

És van még egy eleme ennek az őrült haláltáncnak. A folyamat nem elsősorban kint zajlik a környezetünkben. Egy olyan kölcsönhatásrendről van szó, mely egyformán pusztítja az emberi elmét és az emberi környezetet. A leépülés teljes, és minden elemében egyformán gyors.

ha formabontóan, krimiből vett idézettel kezdtük ezt az elemzést – lehetőséget adva a kevésbé nyitott elméknek a menekülésre – zárjuk egy Nobel-díjas gondolkodó, Konrad Lorenz megjegyzésével:

„Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető természetet vandálmódon elpusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz. Sajnos azonban azt fogja utoljára észrevenni, hogy ennek a barbár folyamatnak a során milyen lelki sérüléseket szenved.”

Sajnos azonban a kép így sem teljes. Konrad Lorenz túlzottan derűlátó volt, amikor úgy vélte, az ember felismeri majd hibáját. Túl vagyunk azon a ponton, amikor az ökológiai válság gazdasági hatásai még érzékelhetetlenek voltak, s hibát még sem ismertük fel, arra pedig esélyünk sem maradt, hogy a saját torzulásainkra rádöbbenjünk.

A civilizált emberiség ahhoz a vádlotthoz hasonlatos, aki elégedetten nyugtázza, ismét a figyelem középpontjába került. Nem érti mit is jelent mindez. Az a pár „perek csatatereit megjárt, vén jogászveterán”, aki tud olvasni a jelekből, különféle forgatókönyvön töpreng, a tennivalókat veszi számba, miként és főként kihez fellebbezhet. Mindezt egészen addig teheti, míg meg nem érjük a „hajnalt, amikor az elháríthatatlan végzet keze kivonszol valamennyiünket a cellánkból, hogy elindítson utolsó, szörnyű utunkra.”