Múltba néző — üzenet 2009-ből Posted in: Egyéb kategória

Az alább olvasható sorokat pontosan három évvel ezelőtt írtam. Akkoriban elég komoly viharok dúltak körülöttünk, s bár a szél nem csitult, lassan hozzászoktunk. Hozzászoktunk, miként annak idején Pompeiben is hozzászoktak az emberek ahhoz, hogy időnként mordul egyet a hegy, és megremeg a föld. Ezzel együtt még van időnk. Tán csak annyi, „míg az óra körbe jár”, tán több. A lényeg, hogy még nyitva áll előttünk számos lehetőség. S bár kényszerpályák sora befolyásolja lépteinket, ha maradt egy kis erőnk, talán még mi dönthetjük el, mivel is tölthetjük ki a rendelkezésünkre álló időt.

Néhány héttel azelőtt, hogy felkértek volna az Ember és Természet… c. füzetecske átdolgozására egy baráti társaságban beszélgettünk a pénzügyi válságról, a hitelről, a mezőgazdaság lehetőségeiről. Hamar kiderült, hogy a jelenlévő vállalkozók mindegyike tartozik valamilyen banknak. A hitel szerves részévé vált a mezőgazdasági termelésnek, miért is a gazdák kényszerpályára kerültek. Elsősorban pénzt kell termelniük, minden más másodlagos. A gazdálkodás egyfajta szerencsejátékká vált. Az ember esélylatolgatással kezd, majd azt vet, ami a legtöbbet ígéri. Így került a földbe búza helyett számos helyen repce vagy valamilyen más ipari nyersanyag. Mindez szinte tökéletes csapdahelyzet. Kicsit a XIX. század közepén bekövetkezett írországi éhínségre emlékeztet. Írországban ugyanis nem elsősorban az élelemhiány vezetett tömeges éhhalálhoz, hiszen élelem még csak-csak lett volna, ám nem állt vele szemben fizetőképes kereslet. Az ír raktárakból a Brit szigetek gazdagabb tartományaiba került a burgonya. S nem így lenne ma is? A gazdák annak adják el a terményt, aki fizetni tud érte. Nem is tehetnek mást, hiszen gúzsba köti őket a hitel, a rezsi, s számtalan más apróság, ami csak pénzben fejezhető ki. S a pénzforgalomnak megvannak a maga törvényei. Öregapáink még megtermeltek maguknak mindent, ami az élethez kellett, s csak a felesleget vitték a piacra. Ma már piacra termelünk, s az ott kapott pénzből váltjuk meg életünk. Ha hirtelen, egyik napról a másikra elfogyna a polcokról az élelem, üresen ásítoznának a városszéli műanyagdobozok, a nagyáruházak, ma az is éhen halna, aki egyébként több száz hektáron gazdálkodik. Mai világunk valósága elszakadt az élettől, s úgy tűnik, egyre csak távolodik tőle. Félő, hogy nem sokára eljön a perc, amikor a kettő közötti szakadék a mindennapok valóságát is elnyeli, s közvetlen életveszélybe sodor bennünket. Az embereknek nincsenek tartalékaik. Felkészületlenek vagyunk, mi több el sem tudjuk képzelni, hogy váratlan helyzetbe kerülünk. Ma a falunk határában minden talpalatnyi földet szántanak. A szántó nemcsak a réteket, tavakat, egykori érmedreket, erdőket emésztette el, de eltűntek a mezsgyék, a fasorok, sőt a kertek is. Kis túlzással azt is mondhatnánk, felénk a mezőgazdasági termelők úgy növelik a szántóterületet, hogy körbe leverik a házukról a vakolatot. De amikor megkérdezzük ezektől az emberektől, hogy milyen tartalékokkal rendelkeznek, hogy hány hektárt tudnak felszántani, ha netán akadozni kezd az üzemanyag ellátás? Hány hektárt tudnak bevetni, ha nincs szállítás, ha nem jutnak gázolajhoz, fémzárolt vetőmaghoz, vegyszerhez, stb.? A válasz megdöbbentő. Egyetlen egyet sem. Ezek nélkül az eszközök nélkül egyszerűen elpusztulunk. A kiszolgáltatottságunk elképzelhetetlen mértéket öltött, s talán ez a szerencsénk, mert ha el tudnánk képzelni, életünk egyetlen rémálommá olvadna össze, rémálommá, melyből nincs ébredés. Hiszen ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy az olaj sem tart örökké: június 25-én a Financial Post egy megdöbbentő elemzést tett közzé. A pénzügyi válság és az olajár csökkenése nemcsak az olajtermelésre hatott kedvezőtlenül, de elmaradtak a jövendő kitermelés fokozását lehetővé tevő beruházások is. Mindez odavezetett, hogy amennyiben a gazdaság ismét növekedési pályára áll az olajellátás összeomlik. Az a technikai apparátus, melyhez az életünk kötöttük, egyik pillanatról a másikra haszontalan ócskavassá züllik, s a világ, amelyben éltünk, elenyészik. Azok az emberek, akik ma az életért, az élelemtermelésért felelősek, mit sem látnak ebből. Kérdésünkre az egyetlen válaszuk az volt, ilyesmi nem fordulhat elő.

De mi történik, ha tévednek? Ha előfordulhat?

1987-ben merült fel először előttem egy komoly válság lehetősége. A felismerés, amit egy odavetett félmondatban fogalmaztam meg — „ez a világ haldoklik, ezt senkinek sem szabad szem elől tévesztenie” — azóta is kísért, miközben mindaz, amit akkoriban megsejtettem, egyre nyilvánvalóbbá válik. Ma, 22 évvel később, 2009 tavaszán nem homályos, ködös nézetekről beszélhetünk, hanem mindennapjaink keserű valóságáról. E valóság mélyen a múltban gyökerezik, s az ember és a természet viszonyához kötődik. Az ember valahol eltévedt, csapdába esett, melyből vagy nem is keresi, vagy ha keresi, nem találja a kiutat. Maga a csapda mintha a hosszú és rövidtávú érdekek ütközésében öltene testet. Mintha a kérdés középpontjában valamiféle költség-haszonelemzés állna, melyet egy hasonló, ám más szempontú elemzéssel helyettesítve a megfelelő megoldáshoz juthatnánk. Ha a rövid távú érdekeket felváltva a hosszútávú célok kerülnének az emberi gondolkodás homlokterébe, minden egy csapásra megváltozhatna, és az értelmes emberi közösségek ökológiai lábnyoma a jelenlegi másfél bolygónyiról akár a felére is csökkenthető lenne. E mozzanat – bár elsőre talán nem ennyire egyértelmű – a mélyben valamiféle új istenhitet hordoz magában. Ez az új istenség nem más, mint a technológiai, pontosabban a folyamatosan fejlődő technológia, mely minden kérdésre választ ad, mégpedig olyan választ, melynek elsődleges értékmérője a pénz, annak is két oldala, a költség és a haszon. Minél kevesebb a hozzákapcsolódó költség, illetve a másik oldalról minél több rajta a haszon, az adott dolog annál gazdaságosabb, annál versenyképesebb, tehát jobb. E gondolkodás hiteti el velünk: a megoldáshoz elég, ha piaci értékükön kezeljük az erőforrásokat, s elmegy amellett a tény mellett, hogy forrásnak tekinteni a természetet, a folyókat, a tavakat, az erdőket, a mezőket, s végső soron embertársainkat, ami önmagában véve képtelenség, az élő természeti rendszerek leminősítése. Hiszen itt pénzben, költségben, haszonban, gazdaságosságban, versenyképességben nem mérhető, ki nem fejezhető dolgokról, mozzanatokról s persze lényekről van szó, kik nem forrásaink, ellenben társaink a Teremtésben, melyet egyre kevésbé értünk.

Régi hitünk elenyészett. Maradt a pénz, mint általános értékmérő, holott nem értéket mér, épp ellenkezőleg, az értékvesztés fokát mutatja. Azt, hogy mi mindent tesz megvásárolhatóvá, miközben a hitet, az ember magasabb rendű dolgok iránti tiszteletét a technika, a társadalom és a civilizáció fejlődése kíméletlenül elnyeli. Amikor megépítenek egy atomerőművet, még nem látszik, mi történik majd a szennyező elemekkel, de a megoldás – az új, a töretlen fejlődésbe vetett hitünk szerint – ott rejtőzik a haladásban, a technika tökéletesedésében. A folyamat minden kérdésre magában hordozza a választ, csak ki kell várni. Tegnap még itt volt egy sor gyógyíthatatlan betegség, de mára mindre gyógyírt találtunk. Hogy ettől semmivel sem lettünk egészségesebbek, hogy most más jellegű nyavalyák pusztítanak köröttünk, mit se számít. Ha fel is ismerjük, mindez nem segít szellemi vakságunk felszámolásában. Nem vesszük észre, hogy a technika válaszai szükségszerűen technikai jellegűek. Nem a kérdésre felelnek, csupán az okokat kezelik, miáltal újabb s egyre súlyosabb gondok előidézői. „A technológia szemszögéből nézve a természet minden eleme termelési tényező, amely segíti vagy gátolja a technika működését, fejlődését. Az ember szorgos munkaerő, vagy elvetemült munkakerülő, az erdő cellulóz, a folyóvíz oldószer[,] (…) hűtőközeg[1]. (…) Elgondolkodtató, milyen sikeres[ek e válaszok, ha egyes esetekben][2] a víz annyira mérgezett, hogy ipari célokra sem használható. Hátborzongató példa a magyarországi alkoholizmus története: a hatvanas években tizenötéves terv készült az alkoholfogyasztás megduplázására. Ez időben egybeesett a vegyipar nagyarányú fejlesztésével. Tudni kell, hogy a szeszipar bevétele az ipari szesz alacsony, és a lakossági szesz többszörösen adóval terhelt magas ára miatt erősen függ attól, mennyit iszik meg a lakosság. Ha nő az ipari szesz felhasználási aránya, csökken a fajlagos bevétel, ezért növelni kell a lakossági fogyasztást is. Köncöl Csaba írja le munkáiban, hogyan szolgálta ezt az alkohol kínálat növelése, az alkoholárusítás minden lehetséges helyen. A fogyasztás növekedésének zömét ráadásul a szeszgyári szeszből aromával előállított ,műtömény’ adta, ami további bizonyítéka annak, hogy a háttérben nem emberi, hanem technológiai szükséglet állt…”[i] És épp itt, ezen a ponton ragadhatjuk meg a válság gyökereit. Létrejött körülöttünk egy szép, új világ, mely épp annyira kényelmes, mint amennyire embertelen, hol már nincsenek emberek, nincsenek állatok és növények, nincsenek folyók, nincs táj, nincs élet, melyben nem létezik más, csak egy gépszövevény, s az őt fenntartó különböző szintű és rangú erőforrások halmaza. Az ember mindennapjai során e halmaz egy-egy elemeként határozza meg önmagát s társait egyaránt. Nincs már Teremtőige, nem vagyunk már társak a Teremtésben, fogyasztók és fogyaszthatók vagyunk. Amikor egy-egy program, egy-egy vállalkozás erőforrásként használ bennünket, elfogyaszt belőlünk valamit, miként akkor is kevesebbek leszünk, mikor mi használjuk erőforrásként társainkat, legyen szó bár emberekről, természeti javakról, bármiről. Mert a dolgok ára nem fejezhető ki pénzben, ez az ár mindig a változás, melyet az adott eszköz, az adott tárgy használatakor elszenvedünk. Amikor az ember bekapcsolja otthon a tv-t, fogyaszt, és fogy, s éppen emberségében, tisztességében, erkölcsében, tartásában fogy a leglátványosabban. Elveszíti mindazt, ami emberré tette, s nem nyer semmit. A világ szétesik körülöttünk, s mi egyszerre vagyunk áldozatai és tevékeny részesei e folyamatnak…

[1] Eredetileg: oldószer vagy hűtőközeg

[2] Eredetileg …a kikerics meg egy nagy nulla, amiért nem érdemes egy mészkőbányát sem leállítani. Elgondolkodtató, milyen sikeres lehet a környezetvédelem, ha…

Felhasználat irodalom

[i] „…ez a föld ma kevésbé alkalmas az életre…” (Beszélgetés Vargha János biológussal) Vigilia, 1987/8. 593-595 o.)