TÉVEDÉSEK VÉGJÁTÉKA I. rész „messzeringó gyermekkorom világa” Posted in: Egyéb kategória

Az olaj-, vagy inkább az energiaválsággal kapcsolatos nézetek egyfajta „világvége-jövendölés” formáját kezdik ölteni. Elsősorban a különféle nyilvános megjelenési formák a „hang”-, a „betű”- és nem utolsósorban a „képmutató” (rossz magyarsággal: a rádió, az újságok és a tv) bevett közlési formái miatt. Ezek az eszközök ugyanis nem a dolgok lényegére mutatnak rá, hanem a figyelem felkeltésére és az emberek felzaklatására, hangulataik felkorbácsolására törekednek. Igaz ugyan, hogy erre ma már egy komoly, valósághű elemzés is alkalmas lehet. A jelentések tartalmát azonban el kell rejteni, arra pedig kitűnően alkalmas, ha rásütjük a „világvége” bélyeget.

De ha már itt tartunk, gondolkodjuk el azon, mit is jelent a szó: világ, és mit is jelent a világvége.

A nyelvünk e téren hihetetlen távlatokat enged meg nekünk. A világ ugyanis, éppúgy, mint pl. a természet, egyszerre jelentheti a teremtett világ egészét, szűk környezetemet, vagy tulajdonságaim összességét, emberi lényegemet. Nagyapám mindig azt mondotta volt: a világ kezdete a bölcső, a vége a koporsó, a közepe pedig az a pont ahol az ember épp áll. Nem korlátozás ez, sokkal inkább az emberségből kiszakadt elme elhelyezése egy biztos pontban. Mondhatni, ettől kezdve mindig a megfigyelőn áll, meddig is fog terjedni az ő világa, s végül azonossá válhat-e a teremtett világgal. E megközelítésből minden egyes halál egy kis világ végét is jelenti egyúttal. De ez túl személyes ahhoz, hogy általánosítani lehessen belőle. A halál ugyanis nem a vég, mondhatni van élet a halál után, a túlélők számára biztosan. Ugyanakkor elszenvedője számára mégiscsak lezár egy fejezetet. A világvége e nézőpontból lehet egy bekezdés, egy kötet, de lehet a Könyv vége is. A Könyv alatt persze a Teremtést kellene érteni. És ma, akik a világvégét emlegetik, általában erre gondolnak. Nos, ha így van, igazuk van: az energiaválság, s mindaz, ami hozzá kapcsolódik (hiszen az egész egy életforma válsága), nem jelenti a Teremtés végét, azaz ebben az értelemben nem a „világvége”. Azt hiszem, ebből a gondolati káoszból következnek azok a tévedések, amelyeket joggal lehet számon kérni e honlap szerzőitől.

A képet azonban más oldalról is megközelíthetjük. Erre szükség is van, hiszen ha itt leragadunk, nem érthetjük meg, mi is történik köröttünk. Azt már láttuk, hogyan ér véget egy fejezet a Teremtés — vagy az Élet Könyvében, kinek melyik rokonszenvesebb. Most nézzük meg, hogyan is érhet véget egy kötet. Kiindulási pontként, Radnóti versének néhány sorát választottam:

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

S persze csak a rend, és a műélvezet kedvéért idéztem ily hosszan. A lényeg ugyanis két szó: „gyermekkorom világa”. Nem akarok műelemzésbe bocsátkozni, amikor a saját gyermekkorom világára gondolok, nem a szemlélő gyermek a lényeg, hanem a világ, amit szemlélt. A gyermek a mai napig itt maradt, aki nem hisz nekem, nyugodtan kérdezze erről a feleségemet, a világ azonban tovatűnt. Mondhatni véget ért. Valahogy így lehetett ez Radnóti esetében is. Az a világ, amibe fiatal felnőttként léphetett oly távoli annyira más volt, mintha egy teljesen új világ lett volna.

És akkor most öntsünk tiszta vizet a pohárba. A korosztályomból mindenki emlékszik még az egy párt, egy ország, egy nép, egy szakszervezet, egy hazafias népfront, azaz a minden egy világára. Másoldalról, a 3,60-as kenyér, a teljes foglalkoztatottság, a viszonylagos jólét, a trabant, a wartburg és a zsigulik világára. Ez a világ bizony visszavonhatatlanul a múlté. Mondhatni: véget ért. Sokak számára a nélkül persze, hogy felfogták volna mi is történt. Voltak azonban sokak, akiknek valóban „világvége” volt. Én magam „Kerepestarcsán” (ma már nem is létezik ez a település) döbbentem erre rá, 1994-ben a kórházi ágyon fekve, a szomszéd „2-eske” lelkes szózatát hallgatva, aki azt magyarázta a feleségének, ne vegyék meg most a szenet, „győztek a szocialisták, őszre lemegy majd a szén ára”. A bácsi nyilván ősszel, amikor a szén ára jó másfélszeresére emelkedett. Nos, azt hiszem egy ilyen helyzetre elmondható, egy világ omlott össze, s nem csak átvitt értelemben.

Ez a világvége még tisztábban érthető a vidéki Magyarország felől nézvést. Itt a tsz-ek, a melléküzemágak, és a háztáji gazdaságok világa omlott össze. A világ vége nyomai: elhagyott tsz telepek, összeomló kúriák, szanaszét heverő gépek, megrongált meliorációs művek, elnéptelenedő falvaink düledező házai, gazos, vagy épp faltól falig szántott, élettelen portái, még jól látszanak. Az emberfia, ha közöttük sétál, látja a múltat, érzi még a régi világot, de kénytelen felfogni a pusztulást, a véget, annak az egykori világnak a végét. Már csak azért is kénytelen, mert itt ebből nem született új rend. A falvak nem éledtek újjá, az élet menekül a tájról, csak az emlékek maradnak. Érdemes azonban faggatnunk őket egy kicsit. Milyen is volt a tsz-ek világa?

Különös világ volt ez. A tsz elvileg mezőgazdasági üzem volt, ám jövedelmét nem a saját (mező)gazdálkodása adta. Az élelemtermelés a háztáji gazdálkodások rendszerére épült, ez mondhatni önellátó volt, megélt belőle a gazda, és az értékesítő egyaránt, bár közel sem egyformán. A nagy közös földművelés rendszerében pedig kevés kivételtől eltekintve nem a föld, hanem a melléküzemág adta a jövedelmet. E két mozzanat ásta meg ennek a vidéki Magyarországnak a sírját. A melléküzemágak dolga egyszerű. Van valahol Pesten egy jól menő kisvállalkozás, ami jövedelmének egy részét visszautalja, mondjuk Karcsára, Kenézlőre, vagy a jó ég tudja mely távoli, eldugott faluba. Előbb-útóbb önkéntelenül is felmerül majd a kérdés (mint ahogy fel is merült): miért is? Miért is kell eltartani azt az isten háta mögötti anyatelepet, mely semmi másra nem jó, csak arra, hogy évről évre nagyobb veszteséget hozzon ki a földből? Az ellentét előbb hanyatláshoz, majd szakadáshoz vezet, a rendszert saját szerkezete számolja fel. Ám ez még mondhatni: nem a világvége. Amíg a mozaikszó: tsz mögött ember is van, aki az összeomlás után talpra is tud állni, a világ még fennmaradhat. Az embert a háztáji gazdálkodás rendszere száműzte a vidékről. Két példát is mondhatok erre. A minap egy falusi kocsmában (van annak már jó tíz éve is, a falu ugyan meg van, de a kocsma már nincs, ami az álmoskönyvek szerint azt jelenti, a községnek sincs sok ideje hátra) a múltról beszélgettünk. A régi világról, melyben a „boltosék” három gyereket kitaníttattak a borjúból, s a tejtől, lakást vehettek nekik a távoli nagyvárosokban (Nyíregyházán és Miskolcon, kinek, hova húzott a szíve). Ma már ezt nem lehetne megtenni. Aztán ott volt a másik család, kinn az érparton. Ők sertést hizlaltak, s szintúgy három gyereknek vettek lakást három helyen. És hány hasonló példa van? Számtalan. A falvak azért néptelenedtek el, mert abban a világban az emberek nem bíztak a jövőben, és a gyermekeiket a városokba kergették. Gyermekeik szintúgy nem bíznak a jövőben, és nem szülnek gyermekeket. Lassan olyan ponthoz érünk, amelyben egymást érik a világvégék, a nélkül persze, hogy észrevennénk.