Tévedések végjátéka II. rész Emberek és rendszerek Posted in: Egyéb kategória

A tévedések egyik oka tehát az értelmezésbeli különbség. A folyamatok és a következmények vázolásakor egy-egy részterületre összpontosítunk. Ugyan a vázolt kép pontosan jelzi az adott térség, társadalmi réteg vég közeli állapotát, ezt azonban más térség lakói egyszerűen nem hiszik el, vagy nem fogják fel. Jól példázza ezt a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése során felmerülő vidékfejlesztési problémák. Az állapotfelmérések világosan mutatták a Tisza mente leépülését, s tisztán láttatták a folyamatok végeredményét, ugyanakkor sem a megyei fejlesztési intézmények, sem a budapesti érintettek nem fogták fel, mi rejtőzik a számok, az adatok mögött: a vidéki Magyarország kettészakadt, és gyorsabban süllyed, mint anno a Titanic.

A kettészakadt országrész egyik fele városiasodik, azaz az egykori önellátó, majd jobbára élelmiszert termelő falvak lakóparkokká válnak, és a közeli nagyvárosok tágabb értelemben vett agglomerációjához csapódnak, a másik fele végérvényesen leszakad és segélyre szorul. Ebben a képben a legszörnyűbb, és egyben a legveszélyesebb, hogy e folyamat eredményeképp az országban megszűnt az élelemtermelés. A vidék e tragédiájával senki nem akar, vagy senki sem mer szembenézni. Nem véletlenül. Ma még úgy látszik, hogy a kettészakadt ország egyik fele emelkedik. A Titanic süllyedésekor is ezt mutatta a látszat. Néhány percig. Aztán az egész hajó egyként merült a hullámsírba. Az első rész stílusához visszatérve itt is felmutathatunk egy vers-idézetet, ami adott esetben nem költőhöz, hanem az egykor volt East zenekar munkásságához kötődik:

„Már láthatod, összeáll a kép,
A játék véget ér.
Már láthatod, vesztettünk megint
És koldulunk az életért
A ház falán felirat ég
A tűzfalak vigyázzák rég
Az út vége jól látható,
A gödör felett hullni kezd a hó”

Nos, a kép egyelőre csak érintettek szeme előtt állt össze, s a gödör is csak innen látható. Aki a felemelkedő részen tartózkodik, makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a hajónak a vízből épp kiemelkedő fele, soha sem fog elsüllyedni, sőt: egyre magasabbra emelkedik majd. Emiatt nem oldhatjuk meg a helyzetet. A hajó kiemelkedő felének legjobbjai azon fáradoznak, hogy a süllyedő részt is felemeljék. Ez persze lehetetlen. Mindenkit egyként kellene kimenekíteni a süllyedő hajóról, azaz egy igen összetett, átfogó válságkezelésre volna szükség. Ehhez azonban pontosan kellene látni magát a válságot, annak lényegi összefüggéseivel egyetemben.

Ezekhez a lényegi összefüggésekhez juthatunk közelebb a háztáji gazdaságok „világvégéjét” elemezve. A rendszer roppant egyszerűen működött. Egyfelől a már akkor is ipari, közte élelmiszeripari alapanyag termelés felé elmozduló „közös” gazdálkodásból ide helyeződött az élelemtermelés súlypontja, ami valamiféle névleges, ám egyre kevéssé érzékelhető kapcsolatot tartott fenn az ország két oldala között, másfelől nemcsak megélhetési, hanem kitörési lehetőséget is biztosított az ebben élő emberek számára. E kitörési lehetőség kétfelé is vezethetett volna. Egyfelől – mint ahogy ez Nyugat-Európában történt – a helyi lakosság városiasodásához, a házi táji gazdaságok farmszerűvé alakulásával párhuzamosan, másfelől a falvakból való kiköltözés anyagi alapjainak megteremtéséhez, és a falvak elnéptelenedéséhez vagy teljes lakosságcseréjéhez, ahogyan ez nálunk lejátszódott. A lényeg egyébként mindkét esetben ugyanaz: a régi világ lassan elsüllyed. A következmények is hasonlóak, csak az első esetben kevéssé látványosak, mert az új itt nem más régióban, hanem az adott helyszínen bomlik ki, így a kép nehezebben áll össze, s az út vége sem látható oly tisztán.

A háztáji gazdálkodások keretében a szülők megteremtették a gyermekeik továbblépésének feltételeit. Úgy gondolták, a felemelkedő városok bérrabszolgasága jobb, és biztosabb megélhetést nyújt majd nekik, mint a viszonylag nagy kockázattal és nagy, ráadásul folyamatos, szabadság és szabadnap nélküli erőfeszítéssel járó élelemtermelés. A „közös gazdaságok” ugyanezen ok miatt indultak el az iparszerű technológiák felé. Egyszerűen arról volt szó, hogy e módszerek sokkal jobban szolgálják a befektetett tőke megtérülését, mint a nagy élőmunka igényű élelemtermelés. Mindkét lépés érthető és rövidtávú gondolkodás mellett helytállónak is tűnhet, hosszútávon azonban katasztrófához vezet. E katasztrófát Magyarországon súlyosbítja – és most beszéljünk nyíltan –, hogy egy rendkívül szűklátókörű, önző, és idegen érdekeket szolgáló politikai elit egyszerűen kiárusította az ország élelmiszeriparát. Ez öngyilkos lépés volt, ha tetszik a jéghegy, melynek az ország Titanicként neki ütközött. Mi most azonban a másik oldalra összpontosítunk, mert ami itt történt, világosan jelzi, hogyan emészti fel a jelenlegi civilizáció, mint rendszer a saját lét alapjait.

Amikor az első fejezetben példaként választott gazdák kitaníttatták a gyermekeiket, majd városi egzisztenciát teremtettek számukra, saját világuk jövőjét számolták fel. Nézzük meg ezt a folyamatot a rendszer és a rendszerműködés oldaláról. Kiinduló pontunk e téren a természeti rendszerek felépülése, melyet az ún. niche-elmélet segítségével érzékeltetünk:

„Az ökológusok az egyes fajok igényét és elhelyezkedését az élőlényközösségben az ökológiai fülke vagy niche (ejtsd: nis) fogalmával próbálják megadni. Az élettelen környezetet, például a talaj nedvességét egy vonalon ábrázolhatjuk 0 és 100% között. Minden fajnak e skálán van egy minimuma, ahol még éppen megél, optimuma és maximuma is. (E potenciális niche azonban más fajok jelenlétével beszűkülhet, illetve eltolódhat.) Ha csak egyetlen ilyen niche-tengelyen ábrázolnánk egy erdő növényfajait, óriási zsúfoltságot, látszólagosan iszonyú versengést vélnénk a fajok között az átlagos nedvességi zónában. Vegyünk fel egy másik tengelyt is, mondjuk a fényt. Ezzel a két tengellyel már egy síkot határozunk meg, amelyen az előbbi tumultus már kevésbé lesz sűrű, hiszen a közepes vízigényű fajok egyrészt napos, másrészt árnyasabb tartományokat részesítenek előnyben. A tengelyek számát háromra növelve (pl. a talaj nitrogéntartalma alapján) már térbeli elrendeződést kapunk, az átfedő igények további mérséklésével. Bár elképzelni nehéz, a niche-tengelyek számát jóval nagyobbra is emelhetjük, és egy ilyen sokdimenziós hipertérben egyre bővebben lesz hely.

Fontos ismét hangsúlyozni, hogy az egyes fajok hatókörnyezetét jelentő nich-tengelyek messze nem csak az élettelen tényezőkből állnak. A fajok maguk is nich-tengelyei legtöbb másik fajnak, így ha az ökoszisztémába egy új faj kerül, kétféle dolog történik egyszerre. Egyrészt a hasonló igényű, már korábban a rendszerben élő fajokkal le kell rendeznie a niche határait, ez az előbb már említett élőhely-megosztásos niche-szegregációban valósulhat meg, ha rendelkezik kellő genetikai változatossággal. Másrészt az új faj új niche-tengelyt is alkot a hipertérben, újabb fajok számára nyitva betelepülési lehetőséget” (Vida Gábor: Helyünk a bioszférában. Typotex 2001. 71-72 o.)

Helyezzük most el ebben a vázlatban az embert. Elvileg ő maga is elfoglal egy adott ökológiai fülkét (niche-t). Ugyanakkor akarva akaratlan számtalan más állat számára teremt élőhelyet. A háztáji gazdálkodás első értelmezésben épp oly életközösséget alkothat, mint egy erdő. Ennek az élőközösségnek a részei: a kert, a gyümölcsfákkal, a fák alatti aljnövényzettel (gyep), a zöldségágyások, s az ezekre épülő élelemláncokkal, az udvar a haszonállatokkal, sertéssel, marhával, lóval, esetenként juhval vagy szamárral, a baromfiudvar, és természetesen a ház. A rendszerben megtalálható minden. Az is, amit az ember kártevőnek hisz – azaz a haszonnövények fogyasztói, az ember táplálék konkurensei –, a kártevők természetes ellenségei legyen szó rovarokról, madarakról, vagy más ragadozókról, vagy épp a különféle férgek háziasított „ellenségeiről” a macskákról, a különféle „nemesített” őrzővédő, vagy épp férgező kutyákról, vagy akár görényről. E természetes élő közösségben mindennek helye van. Az emberi munka számtalan niche-t hoz létre és tart fenn. A „háztáji” így tulajdonképpen az egykor volt természetes kisparaszti gazdálkodás továbbélő modellje. E modell azonban csak addig maradhat fenn, amíg külső társadalmi kapcsolatrendszere is élő. Amíg a város környéki gazdák a városok piacain értékesítik a termékeiket — ilyen piac alatt értve a kisüzemi pékségeket, tej-, zöldség-, és egyéb feldolgozókat is — a kapcsolat közvetlen és mindkét fél számára jól érzékelhető. Amikor a kisüzemek helyét átveszik a kenyér-, tej-, és konzervgyárak a közvetlen kapcsolat megszűnik. E pillanatban szakad ketté az ország végérvényesen. (E szakadást több más mozzanatban is tetten érhetjük, ez az utolsó pont azonban végleges, innentől kezdve többé nem forr össze, ami valaha egy volt.)

A külső kapcsolatrendszer változása lassan felborítja a teljes életközösséget. Ez az a pillanat, amikor a pénz (csere)eszközből céllá válik, az ember pedig a nélkül esik ki az adott ökológiai fülkéből, hogy ténylegesen elpusztulna. Itt azonban van valami, amit feltétlen meg kell jegyeznünk. A természeti rendszerek sokaságában egyetlen olyan elem sincs, amely ne az n dimenziós niche-tér valamely pontján foglalna helyet. Mondhatni ez a tér a természet, a Teremtett világ valósága. Ha valaki két lábbal a földön áll, ebben a valóságban áll. Ha nagyon tudományosak akarnánk lenni, nevezhetnénk ezt szuper-realitásnak (aminek ugyan többletjelentése nincs, de milyen jól mutat?). A civilizáció azonban a szó legszorosabb értelmében kiemelkedik ebből a térből. Amit létrehoz, emiatt tulajdonképpen nincs is. Ez az, amit Hamvas Béla káprázatnak nevez. Amikor egy pénzügyi szakember mereven ragaszkodik szakterülete szabályaihoz, vagy egy „vízügyes” a gátjaihoz, egy agrármérnök az agro-technológiához, olyasmihez köti magát, ami tulajdonképpen nincs. Ami csak a látszat. Persze egy rövid történelmi időszakban nagyon is kézzel fogható látszat. E látszat mögött húzódó valóság megvilágítása érdekében térjünk vissza a háztáji gazdaságunkba.

A bomlás első lépcsője a külső kapcsolatrendszer sérüléséből következik, ennek a jele és a talán következménye is, hogy a pénz egyszerű (csere)eszközből céllá válik. E tény következményei persze eltérők lehetnek. Az élőközösségek által felhalmozott ún. biológiai produktum elsődlegesen a közösség egészének fennmaradását szolgálja. A rendszer többé-kevésbé zárt. Ha teljesen zárt, akkor gyakorlatilag sebezhetetlen és állandó, de ilyen részrendszer elképzelhetetlen. Minden életközösség csupán egyike valamely nagyobb rendszer együttműködő alrendszereinek. A háztáji gazdaságok kötődése e téren kettős, egyfelől a természet, a táj alrendszereihez, másfelől pedig a társadalom, a gazdaság alrendszerihez is kapcsolódik. Amíg a pénz jobbára csereeszköz, addig a természeti rendszerekhez való kapcsolódás az erősebb. Ennek a helyzetnek ezer egy oka van, akárcsak annak, miért is nem szólalt meg a harang az egyszeri püspök tiszteletére. Ugye itt az első az volt: mert nincs harang. Innentől kezdve a többi ezer ok felsorolása felesleges. A háztáji gazdálkodásunk esetében is akad egy ilyen elvi ok. A pénz azért marad eszköz ezekben az esetekben, mert azt, amit maga a gazdálkodás létrehoz, máshonnan nem lehet beszerezni. De még csak valamiféle helyettesítőjét (nagyon szép tudományos szakszóval: funkcionális ekvivalensét) sem. Ez pedig az egészséges élelem. (Az a helyzet egyébként, hogy ezt ma sem lehet máshonnan beszerezni, de annak látszó tárgyakat igen.) A háztáji gazdálkodásban azért nem lehet cél a pénz, mert azt, amit csak magam tudok létrehozni felesleges eladnom azért, hogy máshonnan vásároljam vissza. A pénz céllá válásának alapfeltétele e téren az élelmiszeripar kialakulása. A kenyérgyár ugyanis sokkal olcsóbban tudja létrehozni az általa kenyérnek nevezett és annak is tűnő tárgyat, mint a háztáji gazdaság a kenyeret. Hogy az egyik hazudik, és a technológia következtében a tényleges tartalom akár többszörösével is csökkenhet, nem látszik. Nem okoz közvetlenül érzékelhető gondot. Ráadásul a minőségromlás is lassú folyamat eredményeképp jut el oda, hogy a mai pékárunak már alig van valami köze a szó eredeti értelmében kenyérnek nevezhető élelemhez.

Amikor a háztáji gazdálkodás valamely eredménye, illetve egy ahhoz a megkóstolásig hasonlító termék olcsóbban megvásárolható a boltban, a gazdálkodás által megtermelt javak köre szűkül (már nem termelem meg, inkább megveszem), ugyanakkor a kieső termék helyett pénzre van szükség. Ennek a folyamatnak a következtében az egész életközösség fenntartása helyett a termelés a pénzt hozó elemek előállítása kerül előtérbe. A kert helyén megjelenik a gyümölcsös illetve a fólia, az udvar helyén a gépállomás, illetve a sertés és a tehenészeti telep, a ló, ökör helyét a traktor veszi át, és a háztáji gazdaság farmgazdasággá alakul. Ezek között a keretek között már sem a kártevőknek, sem természetes ellenségeiknek nincs helye. Az ember totális háborút folytat az élet ellen, a rendszeren belüli együttműködést a kíméletlen vegyszerhasználat veszi át. A folyamat mellékterméke egyfajta egyneműsödés, az egyik gazda csirkefarmot alakít ki, a másik tehénnel foglalkozik, a harmadik sertéssel, és így tovább. A lényeg azonban természetin oldalról nézvést a korábbi niche-tengelyek felszámolása. Látni kell azonban hogy e keretek között az ember, ha megfogyatkozott létszámban is, de ott marad a rendszer középpontjában. Ez az a pont, ameddig a vidékfejlesztők többsége eljut. Idáig szeretnék a magyar vidéket felemelni. Magyarországon ugyanis a folyamat egy kicsit másként játszódott le. A pénztermelő ágazatok előretörése és az életközösségek felbomlása megtörtént, de a jövő feléléséből nyert erőforrásokat nem a termelés „korszerűsítésére”, farmgazdaságok kialakítására fordították. A háztáji gazdaságok egyre nagyobb, gyakran emberpróbáló erőfeszítések árán egyre rosszabb körülmények között teremtették meg annak a feltételeit, hogy az ember eltűnhessen a vidéki falvakból. Az ember mindkét esetben kiemelkedett a természetből, mindkét esetben virtuális térbe került, csak a farmgazdaság kialakítása mellett helyváltoztatás nélkül.

Ami mindkét folyamatból világosan látszik: e folyamat lényege, hogy az emberi társadalom fejlődése során saját létalapjait emészti fel. Mindegy ugyanis, hogy a vidéki lakosság helyben marad-e, avagy városba költözik, az eredmény így is úgy is a lélekszám radikális csökkenése. A példaként választott két család három-három gyereket adott a városnak. Ezek a fiatalok ma 40 év körüliek. Közülük kettőnek (akik egymással házasodtak össze) három, egynek egy gyermeke van a többiek gyermektelenek. És ezek az arányok többé-kevésbé jellemzőek a városok, illetve a városi életmódú települések lakosságára úgy hazánkban, mint nyugaton. Az alapok felélésének más jelei is vannak. Az életközösségben való gazdálkodás mellett a termőföld megújulása folyamatos volt. Ez a rendszer lényegéből fakadó sajátság. Az iparszerű technológiák mellett azonban a termőföld képtelen megújulni. Ma ott tartunk, hogy az Európai Unióban a föld lepusztulása 17-szer nagyobb ütemű, mint a megújulása és a folyamat sajnos nem lineáris, hanem exponenciális függvény mentén halad, azaz ez az ütem folyamatosan nőni fog. Itt egy azon folyamat két oldaláról van csupán szó. Idevehetjük harmadik oldalként – csak vázlatosan – az élelmiszerek tápértékének csökkenését. Mindezt tényleg csak jelzés értékűen ábrázolva. Prof Márai Géza vizsgálatai szerint a búza vas tartalma 1949 és 1962 között 21%-kal csökken, ez az arány 1995-re eléri a 71%-ot. A kalciumtartalom 1963-ig 12%-kal, 1995-ig 78%-kal csökken. Bármit is veszünk alapul, az eredmény nagyon hasonló. E hasonlóságokból tényleg összeállhat a kép: a játék véget ért.