TÖREDÉKEK A HOLNAPRÓL Posted in: Egyéb kategória

Közel két és fél éve készült ez a kis írás, de szinte semmit sem vesztett időszerűségéből. Sőt!
(Az írás a szerencsi – tervezett – biomassza-erőműről szól – a szerk., hzs)
Végiggondolva mindazt, ami a korábbi időszakokban a biomassza erőműről elhangzott, a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, a legalapvetőbb tévedés, hogy ez a kérdés csupán a világörökségről, a tokaji borról szól.
Sokkal többről van szó.
Ebben az erőműben mezőgazdasági hulladékot, azaz bálázott szalmát, kukoricaszárat és emellett energiafüvet fognak majd elégetni. Ha valaki ismeri a terület múltját, ismeri a természeti adottságait, pontosan tudja: ez a vidék e hulladékokból nem teremne felesleget. Az erőmű 60-80 km-es körzetében, ahonnan be kell majd szállítani a tüzelőanyagot, jobbára kedvezőtlen termőhelyi adottságú területek fekszenek, ahol az intenzív mezőgazdálkodásnak soha nem volt nagy hagyománya és sikere, ahol az országos termésátlagokat csak négy-ötszörös befektetés mellett lehet megközelíteni, ahol sohasem a piac, mindig is a támogatás alakította és hizlalta a szántókat. Olyan tájról van szó, mely csak addig adott otthont és megélhetést lakóinak, amíg a szántók és a rétek, legelők aránya közel azonos volt, és a gazdálkodás tengelyében az állattartás állt. Ha valaki végigjárja e vidék falvait, felidézni a régi emlékeket, olyan helyeken, ahol ma már csak a televízióban látni tehenet, két, három csordáról, több ezer marháról tud az emlékezet. Ezek az állatok eltűntek, és eltűntek a falvakból az emberek is. Csak az öregek őrzik még az emlékeket, mert hovatovább e vidéken mást megőrizni már nemigen lehet. Nem, mert nincs, s ami van, azt gyakran viszik el mások. Kik csupán megélhetésük ürügyén, a napi adag kenyérre, borra, pálinkára fordítva, kik kisebb-nagyobb haszon reményében.
Ha végigtekintünk a táj történetén, láthatjuk, az intenzív mezőgazdaság kialakítása és fenntartása itt nem sikertörténet. Amíg a mezőgazdaság tengelyében az állattartás állt, a falvak népessége nőtt, lakói gyarapodtak, a vidék a megye éléskamrája volt. Aztán más szelek kezdtek fújdogálni. A kisebb gazdaságokat nagyobb, „versenyképesebb” egységekbe kényszeríttették, az állattartás fokozatosan háttérbe szorult, a mezőgazdaság nem az igényekhez, hanem a politikai, gazdaságpolitikai változásokhoz igazodott, melyet a mindenkori támogatási rendszer közvetített az egyesüléssel fogyatkozó, s egyben dagadozó szövetkezetek számára. A táj népessége, mondhatni, a lábával szavazott a változások ellen. Az intenzív mezőgazdaságra való áttérés e vidéken nagyobb vérveszteséggel járt, mint az I. és a II. világháború együttvéve (ideértve Trianont is, mert a Bodrogközt az is sújtotta), s mára az éléskamrából hátrányos helyzetű öregekotthona lett. De ez a kérdésnek csupán az egyik oldala. A másik oldal ettől sokkal sötétebb, sokkal fenyegetőbb. És elsősorban azokat fenyegeti, akik a városokban élnek…
Gondolják csak végig, mi történt eközben a környező városokban, legyen szó Szerencsről, Sárospatakról, Sátoraljaújhelyről vagy épp Tokajról. Az emberek a folyamat elején azt ették, amit a környező vidék lakossága megtermelt. Az élelem nagy része a falvakból származott. Aztán lassan változni kezdett a helyzet. Eleinte csak egy megyei elosztóhálózat nőtt ki a semmiből. A tejet összeszedték, elvitték Miskolcra a tejgyárba, s onnan került vissza az üzletekbe. Hasonlókép járt a hús, a zöldség. Egyre többet és többet utazott, hogy a városi emberek asztalára kerülhessen. Most ott tartunk, hogy a tej példának okáért a nálunk „sokkal kedvezőbb” mezőgazdasági adottságokkal rendelkező Szlovákiából kerül a TESCO polcaira, a tejtermékek jönnek Hollandiából, Dániából; a hús szintúgy, néha még Dél-Amerikából is.
És hogy mi ebben a fenyegető?
Ennek a folyamatnak az eredményeként ez a táj ma már képtelen ellátni élelemmel a környező városokat. Ha a „nagyellátórendszerek” összeomlanak, ha a TESCO, a Profi, a CORA és a többiek hirtelen arra eszmélnek, hogy többé nincs mivel, nincs min, nincs hol szállítani, a környék városaiban egyszerűen nem lesz mit enni, mert a vidék ma nem élelmet, hanem ipari nyersanyagot termel, még akkor is, ha ennek egy része élelmiszeripari nyersanyag. Ezen a napon minden városlakó arra fog ébredni, hogy nincs mit enni. És hiába indulnának el a falvakba, hiába próbálnák lesöpörni a padlást, mert a padlásokon sincs semmi, mert a falvak lakói sem maguknak termelik már az élelmiszert. Ők is ugyanazt a levesport, zacskós és konzervtermékeket használják, mint bárki más. Ha akadozni kezd a szállítás, ha az élelmiszeripar termékei nem jutnak időben a boltokba, e vidék lakói eleinte éhezni fognak, azután tömegesen fognak éhen halni. Olyan jövő vár e vidékre, melyet elképzelni sem lehet, és addig jó, amíg nem tudjuk elképzelni! Ellenkező esetben sikoltozva riadnánk fel éjjelente egyre nyugtalanabb álmainkból, s minden okunk meg volna erre.
De mi köze mindennek a biomassza erőműhöz?
Azok az emberek, akik a környező falvakban mezőgazdálkodással foglalkoznak, egyre kegyetlenebb választás előtt állnak. Vagy felhagynak a termeléssel, vagy idomulnak az agrárpolitika követelményeihez. Egyfajta élet-halál harc ez, melynek tétjét alig-alig lehet felfogni. Mindabból, amit a vidék kiszolgáltatottságáról elmondtunk, már sejteni lehet, nem csak a termelők életéről van itt szó. Ha az erőmű beindul, új igény keletkezik. Nem szalmára – mert ami szalma megterem, azt nagyrészt ma is felhasználják. Energiafűre! Megfelelő támogatás mellett az emberek nagy része a borotvaélen táncoló intenzív búza- és kukoricatermelés helyett örömmel vált majd a biztos piacot jelentő új termékre. A szántók helyén egyszerre csak megjelenik az energiafű. De nem csak a szántókon, szinte mindenütt, ahol csak el tudja szórni magvait. Árokpartokon, utak mentén, mezsgyéken, elhagyott kertekben, a szőlők sorközében, ahová csak eljuthat a szelek szárnyán, ahol meg tudnak kapaszkodni a gyökerei. Addig, amíg a városban arról álmodoznak, hogy az erőmű által termelt hőhulladékból majd fedett „jégpályauszodakorszerűfűtésirendszer” lesz, addig künn a földeken a művelt és műveletlen területeken lassan, de biztosan az energiafű hajtja uralma alá a tájat. Akinek vannak rétjei, jól tudja, milyen kilátástalan küzdelmet kell folytatnia a vizek hátán terjedő gyalogakáccal. A küzdelem nehéz, de nem teljesen eredménytelen. Szárzúzóval, többszöri kaszálással a legelő fenntartható. De ha energiafű lepi el, nincs az a kasza, amely megvédene tőle. Ő lesz az úr, ha tetszik, ha nem.
És most gondoljuk végig mi vár ránk, ha majd eljön az a nap, amikor egy Közel-keleti, vagy bármilyen más konfliktus okán egekbe szökő olajárak miatt összeomlik a szállítás, és nem érkezik meg a hús, a tej, a zöldség, a gyümölcs azokról a távoli helyekről, ahol ma megtermelik, feldolgozzák őket, miközben itt a vidéken köröskörül ipari nyersanyagot termelnek az emberek. Mi lesz a városlakókkal? Meg fogjuk tudni enni az energiafüvet? Lesz jószág, ami majd megeszi? Feltette valaki ezeket a kérdéseket?
Az erőmű kényszerpályára állítja e vidék egyre rosszabb helyzetben lévő mezőgazdaságát. E kényszerpálya végén az élelemtermelésnek egyetlen feltétele sem lesz meg. Nem lesz ember, aki tudja, mit kell tenni, de ha lenne, nem lesz eszköze sem a termeléshez, sem a feldolgozáshoz. Lehet, hogy vetni tudunk majd, de enni már nem. Ahogy az egyik kenézlei vén mondta volt dédunokájának. „Szörnyű sorsotok lesz fiam! A küszöb elé is vetni fogtok, mégis éhen haltok.”
Azzal vádolnak bennünket, hogy csak tiltakozni tudunk. Tiltakozni a haladás ellen. Nos, ha az ember látja, hogy a szakadék felé menetelünk, a „haladás” ellen igenis tiltakozni kell. Mert nem azok a jótét lelkek fognak beleesni abba a szakadékba, akik e haladás új és új csodáival megajándékoznak bennünket, hanem mi, akik itt élünk ezen a tájon. Ha valaki nekünk akar jót, abban kellene segítenie, hogy a környező vidék újra alkalmas legyen élelemtermelésre, hogy e hátrányos helyzetű öregekotthona ismét éléskamrává válhasson. Az erőmű nem hogy nem segít ebben, de tovább hajszol bennünket abban a zsákutcában, ahol jelenleg is menetelünk.
Ez a vita nem az erőműről, nem a világörökségről, nem a tokaji borról szól, hanem a holnapról. Nem arról, hogy hány ember fog ma munkát kapni, hanem hogy hány fog holnap éhen halni. Ha továbbmegyünk ezen az úton, a nem is olyan távoli jövőben, éhező gyermekeink sírását hallgatva, nem lesz választásunk. Megmutathatjuk nekik az erőművet, a rekreációs központokat és a haladás számtalan más csodáját, amelyek akkor már a szó szoros értelmében a kenyeret veszik ki a kezünkből.
Nem lenne szabad tovább mennünk ezen az úton! Egyetlen lépést sem volna szabad megtennünk. Nem lenne szabad építenünk semmit! Sem erőművet, sem autópályát, sem gátat, sem víztározót, de még egyetlen épületet sem. Semmit! Meg kellene állnunk, mélyen önmagunkba néznünk, és aztán minden erőnket, energiánkat, erőforrásunkat arra kellene fordítanunk, hogy visszaadjuk e vidék termőképességét. Erőt, energiát pedig ehhez nem erőművekből, s az azokat tápláló energianövényekből, csakis önmagunkból meríthetünk.