Tovább lépünk, vagy újra kezdjük? Posted in: Egyéb kategória

„Még néhány nap, még néhány hét
s ott leszünk újra a legelején…
EDDA

A korábbi világbirodalmak bomlásából viszonylag kevés használható ismeretet szerezhetünk, illetve tapasztalatot vonhatunk le, elsősorban azért, mert az emberiség olyan helyzetbe került, amiben még soha sem volt, másodsorban viszont azért, mert az összeomlás, azaz az összetett társadalmi szerkezetek széthullása után az általunk ismert összes esetben ugyanazon szerkezetek újjáépülése kezdődött el. E tételről nem lenne szabad elfeledkeznünk. Hogy egy szemléletes példával éljek, tételezzük fel, hogy mind apám, mind nagyapám, mind pedig dédapám leesett a tetőről az eresz javítása közben. Természetesen ki-ki a saját lakásán. Dédapám alacsony kis vályogházban lakott, megütötte ugyan magát, de igazából fel sem vette. Nagyapám hasonlóképpen. Apám már a 60-as évek divatja szerint nagyobb házat épített, ő már a lábát törte, de komolyabb baja neki sem lett. Mi azonban beköltöztünk a városba, és egy tízemeletes panel tetejére indulunk épp ereszt javítani. Ha innen esünk le, a következmények sokkal súlyosabbak lesznek. Az épületek magassága a történelmi példákban az emberi társadalom és a természet, illetve az élelemtermelés s a tényleges élelemellátás közötti távolságot jelképezi. Az élelemtermelés szóhasználatunkban annyit tesz, hogy az élelmiszert az adott társadalom közvetítő rendszerek igénybevétele nélkül helyben termeli meg. E téren Róma jutott a legtovább a lehetséges történelmi példák közül, de a birodalom helyzetét össze sem lehet hasonlítani a mai állapotokkal. Rómában, ha megis voltak az élelemiszeripar kezdeményei, illetve a központosított mezőgazdasági nagyüzemek, valamint a termékenyeket elosztó kereskedelmi hálózat, a megtermelt élelem nagyobb része mégis csak a helyi piacra került és eszközrendszere is ember léptékű maradt. Ma az élelemiszer nagy része száz kilométereket utazik, mire a termelőtől a feldolgozókon át a fogyasztókhoz ér, ezzel párhuzamosan a kialakult eszközrendszer (kemikáliák, géppark stb.) és termelési módszerek alkalmatlanok a társadalmi szerkezet összeomlása után alkalmatlanok lesznek az élelemtermelésre. A korábbi hagyományos módszerekhez való visszatéréshez pedig hiányoznak annak eszközei, illetve a tudás is.

Másfelől, más oldalról megvilágítva a példát valahogy úgy jártunk ezekkel a válságokkal, mint az egyszeri székely a kanyarokkal. A tréfa ismert, csak a rend kedvéért idézem fel:
 

Felkéredzkedik egy legény az öregszékely mellé a szekérre, s az öreg fogadja is, együtt mennek tovább. Az út kanyargós, a székely meg nem kíméli se a szekeret, se a lovakat, se magát. Zötykölődnek kanyarról kanyarra, a legény egyre sápadtabb. Egy különösen éles fordulónál veszettül kapaszkodik, mire az öreg nyugtatja: „Ne essék kétségbe az úr, 30 éve erre járok, ezt a kanyart eddig minden nap bevettem”.

Ez így megy három hágón ki s négy völgybe be, a legény megnyugszik, ismeri az utat a székely, tudja, mit tehet. Az ötödik kanyar elé már vígan néz, no de akkor aztán felborulnak. A székely felkászálódik, nézi a lovakat, s káromkodik: „30 éve nap mint nap erre járok, de ezt a kanyart még soha sem sikerült bevennem”. —Mi sem tettünk mást. Ha az egymást követő válságokat tekintjük Jerikótól az Anatóliai fennsíkon, Mezopotámián, Krétán, a Görögvilágon át Rómáig, hogy csak a közvetlen látóterünkben lejátszódó válságokat soroljunk, miután összeszedtük a lovakat és a szekeret, újra kezdtük a száguldást ugyanott, ugyanúgy. Ma a különbség csupán annyi, hogy többen ülünk a kocsiban, olyan gépet szerkesztettünk, amely sokkal gyorsabb, mint az öregszékely szekere, és sokkal kevésbé lehet érzékelni az utat. Nagyobbat fogunk esni, és kevesebben maradunk életben. Ugyanakkor nagy kérdés, akik talpon maradnak, mit tesznek majd? Folytatják a sort, vagy más irányba indulnak el.

A fenntarthatóságot tehát két lehetséges irányból közelíthetjük meg. Az első nézőpont az erőforrásokkal a fellelhető energiával való tartamos gazdálkodás. Valamennyi korábbi összeomlás után ilyen jellegű gazdálkodási formákhoz tértek vissza az egyes társadalmak. Ugyanakkor valamennyi visszatérés időleges volt. A tartamos gazdálkodás olyan módszerekbe torkollt, amely felélte saját létalapjait. A folyamat szükségszerűen vezet idáig, mondhatni: a végkimenetel a kezdeteknél benne rejlett társadalom, illetve a gazdálkodás szerkezetében. Történelmi példáinka tartamos gazdálkodásai ugyanis már maguk is egyfajta elkülönölést feltételeztek. Két rendszer épül itt párhuzamosan. A táj egészét meghatározó, adottságait fenntartó (sajátos arculatát őrző) természetes, illetve az előbbi eredményeit, ha tetszik működésének gyümölcseit erőforrásként használótársadalmi rendszer. Ez utóbbi saját alrendszereit elkülönülten építi ki, így kiesik azokból az ismeret-, energia- és anyagcsere folyamatokból, melyek a természetes rendszereket szabályozzák. Az innen érkező visszahatások, melyek a természetben egyértelmű korlátozó tényezőkként érvényesülnek, csak közvetve, jelentős késéssel hathatnak. Minél összetettebb a társadalom, illetve a gazdálkodás szerkezete, e hatások annál közvetettebbek és annál később jelentkeznek. E folyamat eredményeként az adott társadalmi szerkezet, a kívülről jövő korlátozó mozzanatokra újabb és újabb szerkezetváltozással, távolság növeléssel válaszol. A két rendszer szemmel láthatóan nem érti meg egymást. A természetes rendszerek figyelmeztető jelzéseire a társadalmi szerkezet hibás válaszokat ad. A jeleket romboló hatásként értelmezi és igyekszik kiiktatni azokat, ezzel azonban folyamatosan sérüléseket okoz környezete természetes rendszereinek, amelyek egyre komolyabb ellenhatással válaszolnak. Mindez azonban csak addig tarthat, ameddig a viszontválaszok nem haladják meg a társadalmi rendszerek teljesítőképességét. Ahhoz, hogy világosan érzékelhető legyen, miről is van szó, vegyük szemügyre egy válasz-viszontválasz sor leegyszerűsített vázlatát.

A kiindulási pontunk a folyó, mint természetes rendszer. Az adott esetben a példa jobb megértése kedvéért eltekintünk attól, hogyan is vált az emberi társadalom rendszeren kívülivé, illetve attól is, hogy maga a rendszer az emberi társadalom rendszeren kívülivé válásakor szükségszerűen megbomlik. Úgy tekintjük tehát, hogy a folyóvölgy a maga természetes működésével a társadalomtól függetlenül létezik, míg maga a társadalom csak kiesése pillanatában jelenik meg a folyóvölgy környezetében.

Az első lépcső, mondhatni a természetes állapot, a víz visszatartása és keringetése. A rendszer arányait az alábbiak szerint vázolhatjuk:

1. 80-85% ártéri erdő, (kemény- és puhafaligetek)
2. 5-10% gyep (ide nem számítva a ligetes erdők tisztásait)
3. 5-10%vizes élőhely (tó, láp, mocsár)

Az ember a maga társadalmával és gazdálkodásával idegenként érkezik a területre. Tételezzük fel, hogy a folyóvölgy lakatlan, és megérkezik egy nagyállattartó nép. Példánkban a társadalmi szerkezet a legelők birtoklásán alapul. Kezdetben a népesedési viszonyok és az állatlétszám legelőigénye nem haladja meg a terület 5-10%-át. A legeltetés szerkezete, és a kiegészítő gazdálkodási ágak, melyek a nomád állattartás esetében is jelen vannak, mégis megváltoztatják a tájat. Az új arányokat az alábbiak szerint vázolhatjuk.

1. 75-80% ártéri erdő
2. 5-10% gyep
3. 10-15% vizes élőhely
4. 1-2% szántó, kert

Mindennek alapja, hogy a szántók, kertek, települések az erdők, mégpedig a keményfaligetek helyét foglalják el, illetve, hogy a rideg állattartás elképzelhetetlen erdők nélkül. A delelés és a telelés erdőkben történik, mely kihat ezen alrendszerek további sorsára.

Amennyiben a folyamat itt megállna, a játék véget is érne. A gazdaság illetve a társadalmi szerkezet azonban a népesség növekedéséhez vezet. A növekedés egyelőre nem jár a társadalmi szerkezet változásával, csak a meglévő egységek száma gyarapodik. Önmagában e mozzanat következményeként az erdők nagyobb igénybevételnek lesznek kitéve, arányuk tovább csökken, ezúttal viszont nem a vizes élőhelyek, hanem a gyepterületek javára:

1. 70-75% erdő
2. 10-15% gyep
3. 10-15% vizes élőhely
4. 1-2% szántó

Elvben a játék e ritmusban folytatódhatna, amíg a gyepek aránya meg nem haladja az erdőkét. Adott esetben nem kizárt, hogy találnák minderre történelmi példát is. Mi azonban most más úton indulunk el. Egy bizonyos határt átlépve ugyanis a ridegállattartás e keretek között nem tartható. Kiegészítő gazdálkodásra van szükség. Amíg az emberi társadalom szorosan kötődik a természetes rendszerhez ez a kiegészítő gazdálkodás a halászat és a gyümölcstermesztés, ami egyúttal megálljt is parancsolna a legelők terjeszkedésének. Példánkban azonban e lehetőségtől megfosztottuk a folyóvölgy lakóit. E feltétel mentén elindulva a szerkezet megváltozása a letelepedéssel, azaz a ridegállattartás és az ahhoz kapcsolódó haszonvételek visszaszorulásával, és a szántóművelés előre törésével jár. Kialakul egy hármas rendszer. A jószág egy része, mely a szaporulatot és a fajta fennmaradását biztosítja, s melyet tőke jószágnak nevezhetünk továbbra is ridegen tartva marad az ártéren. Az ember a korábbi tevékenységekhez képest alig avatkozik be az életébe. Mindössze a kapcsolatot tartja fenn, s ha eteti is néha a jószágot, csak azért, hogy az állat ne feledje, ki is a gazdája. Az állatállomány más része, a haszonállat a településekhez közeli legelőkön él, estére már védett fészerbe, istállóba kerül. Az istálló azonban nem a jószág, a gazda kényelmét szolgálja. A fejést, istápolást teszi könnyebbé. Mindezzel párhuzamosan egyre nagyobb jelentősége van az állat biztonságos átteleltetésének. A tőke marha esetében alig van jelentősége annak, hogy hány állat éli túl a telet. A lényeg, hogy a fajta fennmaradjon, a kemény tél, a táplálékhiány, a vadállatok egyfajta kedvező szelekciós tényezőkként is felfoghatók. A megmaradt állomány erősebb, életképesebb lesz. A haszonállatok esetében azonban a legkisebb veszteség is megengedhetetlen. Megjelenik tehát a téli takarmány, széna és abrak formájában. Mindez a következő arányváltozásokban ölt majd testet:

1. 50-60% erdő
2. 20-25% gyep
3. 10-15% szántó
4. 10-15% vizes élőhely

A gazdálkodás rendszere a következőképpen alakul: az állattartáson belül fokozatosan nő a haszonállat szerepe, a tőke marha visszaszorul, és már csak néhány nagybirtokos, vagy a hagyományokhoz mereven ragaszkodó gazda engedheti meg magának. Egyetlen jövedelme, ha valaki vérfrissítés gyanánt felvásárol egy-egy tényész jószágnak valót az állományból. A gazdaság alapja az állattartás és a földművelés sajátos kapcsolatrendszere lesz: ha jó volt a termés a gazda terményt ad el a kialakuló piacon, és jószágot vásárol, ha rossz a termés, jószágot ad el, és terményt vásárol. A társadalom még megmarad az élelemtermelés keretei között, de a gazdasági szerkezet fokozatosan átalakul. A természethez a természetes visszajelzésekhez közvetlenebbül igazodó ridegállattartást egy összetettebb szerkezet váltja fel. E változást az alábbi sémán szemléltethetjük:

• ridegállattartás (a tenyész- és haszonállatok egyöntetű ridegtartása) → természetes szabályzók közvetlenül hatnak az állatállományra, ezen keresztül a gazdálkodásra.
• a tőke és haszonállatok elválasztása → a természetes szabályzók már csak a tőke állományra hatnak, a haszonállatok e korlát alól felszabadulnak. → változik a gazdálkodás szerkezete, megjelenik a téli takarmány, növekszik a szántóművelés jelentősége.
• legeltető állattartás, kiegészítő szántóműveléssel (a tenyész- és haszonállatok egyöntetű istállózó állattartása, téli legeltetés megszűnése és korlátozása) → természetes szabályzók teljes kiiktatása, → társadalmi szerveződés összetetté válása (piac, kereskedelem, mint alrendszer megjelenése)

A két rendszer közötti kapcsolat e folyamat során fokozatosan lazul meg. E körben mégninncsenek egyértelmű visszajelzések. Ezek ugyanis az egészséges rendszerműködés keretei között a táplálék, ragadozó, betegség szintjén jelentkeznének. Hatásukat már a rideg állattartás is korlátozza, a ragadozóktól véd, és egyfajta táplálék kiegészítést biztosít. A gazdasági szerkezet lassú átalakítása viszont szinte teljesen függetleníti magát a rendszer leglényegesebb elemeitől. Nem teljesen, de elég nagymértékben ahhoz, hogy az új szerkezet a fent jellemzett maradandó változásokat okozza a táj, azaz a természetes rendszerek szerkezetében. Természetesen az adott esetben nem függetlenedésről van szó, hanem a függőség jellegének változásáról. Ettől kezdve nem az adott életközösség (állatállomány, illetve azt az fenntartó emberek) függ a természettől, hanem az egyre összetettebbé váló társadalom egésze. Ez az elkülönülés alapozza meg a rendszerek közötti ismeretcsere zavarait, s teremti meg azt a helyzetet, amit tényleges elkülönülésként kezelhetünk. Ha e pillanatig voltak is természetszerű elemei a válasz-viszontválasz rendszerének, ez most egyértelműen megváltozik. A továbbiakban a természetes rendszerek visszahatásai egyre jobban érzékelhetővé válnak, ugyanakkor a társadalom egyre inkább támadásnak véli azokat. Elindul egy fegyverkezési verseny, melynek első lépcsője a táj működési zavaraiban érhető tetten. Amennyiben ugyanis az erdősültség kétharmados szint alá süllyed, az ártér szerkezete változni kezd. A korábbi összetett vízrendszer egyre sérülékenyebbé válik. E sérülések a vízháztartásnak a folyók és mellékvizek vízjárásában is megnyilvánuló szélsőségeiben öltenek testet. A korábbi viszonylag egyenletes vízjárású mellékvizek, kisebb erek, folyócskák egyre nagyobb árvízi hozam mellett egyre alacsonyabb kisvizekkel jelentkeznek. A folyamat sebessége attól függ, az adott térségben milyen mértékben csökkent az erdők aránya. Ahol ez nagyobb volt, ott gyorsabb. A vízvesztés nyárra el is apaszthatja a kisebb élővizeket. A növényzet itt a kiszáradó erek medrébe húzódik, miért is egy-egy nedves időszakban torlaszok, természetes gátak, mederszűkületek keletkeznek, melyek miatt a víz lefolyása lassul. A rendszer működési zavarai tehát két szinten jelentkeznek:

1. Egyfelől a rendszer növekvő lengésében, a szélsőséges helyzetek megjelenésében
2. Másfelől a korábbi tartós, folyamatos vízáramlás megszűnésében, az állóvizek felszaporodásában, a mocsarak lápok arányának növekedésében.

A szélsőségek megjelenése visszahat a gazdálkodásra. Veszélybe kerül a termelés biztonsága, miért is egyre jelentősebbé válik a kereskedelem, a kiesett termést a termőterületek növelésével kell pótolni. Mindez azonban a tájszerkezetének egyre durvább megváltoztatásával jár együtt:

1. 30-45% erdő
2. 25-30% szántó
3. 20-25% gyep
4. 10-15% vizes élőhely

Viszont ebben a helyzetben a táj működése teljesen felborul, az erdők léte egyre bizonytalanabbá válik, a vízjárás egyre szélsőségesebb, egyre jelentősebb vízfolyások válnak időszakossá. Az arányok, most már további emberi beavatkozás nélkül is nagyon gyorsan (ám tájegységenként eltérő jelleggel és mértékben) változnak:

1. 30% körüli erdő
2. 30% körüli szántó
3. 20% körüli gyep
4. 20% körüli vizes élőhely
— mint kiindulási pont, melyet nagyon gyors elvizesedés követ. A folyamat néhány emberöltő alatt a gazdálkodás teljes ellehetetlenüléséhez vezetve az alábbi arányokat eredményezi:
1. 20-30% erdő
2. 5-15% szántó
3. 20-25% gyep
4. 50-55% vizes élőhely

Amennyiben a mocsarak lecsapolása meghaladja a gazdaság, illetve az adott társadalom teljesítőképességét, a játék itt véget ér. Eljutunk egy újabb összeomlásig, mely a társadalmi-politikai szerkezetben is megjelenik. Amennyiben azonban az adott társadalmi rendszernek elegendő erőforrás (emberi és gazdasági) áll a rendelkezésére ahhoz, hogy új alrendszert építsen ki, megjelenik az adott körben a vízügyi szolgálat és megkezdődik az árvízmentesítés.

Ettől kezdve a fegyverkezési verseny egyre jelentősebb veszteségeket okoz mindkét oldalon. Esetenként teljesítőképessége végső határáig sodorva mindkét rendszert. A végeredmény tulajdonképpen már e pillanatban előre látható. A társadalom egyre összetettebb alrendszerek kiépítésére kényszerül, amit csak az erőforrások fokozatos elvonásával tehet meg. Mindez egyre nagyobb mértékben bontja le a természetes rendszereket, melyek lengései ennek következtében egyre jelentősebbek lesznek. A lengések az adottságok romlásában, a szélsőségek elszaporodásában öltenek testet, ami viszont újabb, összetettebb, tehát erőforrás igényesebb szerkezetet követel meg a társadalomtól. Példánkhoz visszatérve a mocsarak terjedése ellen gátépítésekkel és lecsapolásokkal kell védekezni. A gátak közé szorított folyó árvizei viszont fokozatos emelkednek, tehát a gátakt vénélkül kell majd emelni. A nedves időszak vizei sem tudnak akadálytalanul visszajutni a folyókba, ezt épp a gátak akadályozzák. Új gond jelenik meg, az egykori mocsarak helyén: a belvíz. Ettől kezdve a gazdálkodás alapja az adott térségben az ár- és belvízvédelem. Ugyanakkor, miután az alapvető gond nem a vízbősége, hanem egyenetlen elosztása, a vízháztartás szélsőségessé, mégpedig egyre szélsőségesebbé válása, a vízbő időszakokat egyre jelentősebb szárazságok kísérik. Megjelenik a civilizált folyóvölgyek átka, miszerint egyszerre szenvednek a víztől és annak hiányától. Mindezt az Alföld vonatkozásában az alábbi mondás érzékelteti: „Két Isten kellene ennek a tájnak. Egyik, amelyik (tavasszal) szárassza, a másik, amelyik (nyáron) árassza”. — Maga a mondás egyértelműen ismeret hiányra utal, nem két Isten kellene ugyan is a tájnak, hanem egy jó gazda, aki a vízháztartás hajdan volt egyensúlyi helyzetének visszaállítására törekedne.

Az arányok változása ettől a pillanattól kezdve esetleges és a folyamat szempontjából nem is lényeges. A folyamatos, a szélsőségek által kikényszerített emberi beavatkozások ellehetetlenítik a természetes rendszerek öngyógyítását. A rendszer egyre inkább a társadalmi szerkezet alrendszerévé válik, az erdők faültetvényekké degradálódnak, a folyók (szenny)víz elvezető csatornákká. A rendszerműködés gyakorlatilag megszűnik, miért is a társadalomnak kezelhetetlen méretű, az adott tájakon túlmutató, a globalizáció következményeként pedig az egész Földre kiterjedő rendszerlengésekkel kell számolnia, mely nem csak a vízháztartásban, de az élet minden területén jelentkezik. Egyaránt kihat a folyók vízjárására, a szélső helyzetek váltakozásának gyakoriságára, a csapadékeloszlásra és a csapadékkiválás jellegzetességeire, a hőmérséklet változásaira, a szelek gyakoriságára és jellegzetességeire, a szélirányra, a talajra stb. A hirtelen, özönvízszerű esőket, soha nem látott magasságú árhullámok, majd komoly szárazságok, végletekig alacsony vízállások követik. A rendszerlengés két oldalról is harapófogóba szorítja a társadalmat. Egyfelől védekezni kell az egyre nagyobb árhullámok ellen, másfelől el kell vezetni a vizet tavasszal a földekről, hogy azokat művelni lehessen, illetve vissza kell vezetni nyáron az egyre fogyatkozó kisvizekből, az öntözés érdekében.

A válasz-viszontválasz kapcsolatok sajátosságai már ennyiből is tisztán láthatók, még egyértelműbb lesz azonban a kép, ha megértjük a rendszerműködés lényegét és annak javító módszereit.

A folyóvölgyben a víz egyenletes eloszlását egyfelől a folyó, másfelől az ártéri erdőségek biztosítják. Lényeg, hogy a folyó hordalékkúpja tetején kanyarogjon, ártere legalább 80% körül erdősült legyen, és a meder és az ártér között állandó, mondhatni folyamatos kétirányú kapcsolat alakuljon ki és maradjon fenn. Ilyen körülmények között az ártér vize állandóan mozgásban van, nagy része csapdába esik és csak a tényleges felesleg tud elfolyni. Az erdők arányának csökkenése a vízvisszatartás lehetőségét szünteti meg. Egyre több víz tud elfolyni, így a rendszer nyárra akár ki is száradhat. Ezt a hibát szünteti meg az ártér növényzete, amikor eltömi az időszakossá váló mellékvizek medrét, szűkületeket hoz létre benne. A víz így nem tud elfolyni, nagyrészt fogva marad a területen, és ugyanúgy mérsékli a klímát, hanem is ugyanabban a mértékben, mint az egészséges tájszerkezet. Az elvizesedés kettős haszonnal jár: egyfelől az életet adó víz megmarad a területen, amely magában hordozza az egészséges tájszerkezet visszatérésének lehetőségét, másfelől fel is számolja a sérülést okozó elidegenedett vagy idegen rendszer életterét. Ez azonban a két rendszer viszonylatában élet-halálharc. Ha az elidegenedett alrendszer ki tudja védeni e visszahatást, azaz kellő energiával rendelkezik ahhoz, hogy e „feladatot” megoldja, még erőteljesebben pusztítja a természetes rendszert. Ez természetesen hasonló jellegű, csak sokkal erőteljesebb visszahatásként jelenik majd meg a jövőben. Innen nézve érthető, hogy miért is kerül az adott társadalmi-gazdasági szerkezet növekedési pályára, és érthető az is, hogy e pálya miért kényszerpálya. A növekedés, bármennyire is szeretnénk nem állítható meg, még csak nem is fékezhető, mert abban a pillanatban ránk zuhan az időközben kivédhetetlenné vált, a növekedés lehetőségétől megfosztott gazdaság teljesítőképességét messze meghaladó visszahatáshalmaz. Minderre nagyon pontosan rávilágít a tény: egyetlen XX. századi nagy árvizet sem lehetett volna gátak között tartani XIX. századi eszközökkel. Mint ahogy egyetlen XXI. századi árvizet sem lehet lesz majd a mederben tartani, ha nem bővül az eszköz park. Ugyanakkor a kérdésnek ez csupán az egyik oldala, mert a másik oldalon ott áll a kiszáradás fenyegető réme. Amitől megint csak nem tudjuk megvédeni magunkat, ha nem találunk olyan energiaforrást, mely lehetővé egyre fogyatkozó vízkészletek mellett is lehetővé teszi a biztonságos vízellátást.

Ugyanez a folyamat a céheken alapuló kézműipar esetében is leírható. A céhrendszer összeomlása illetve a manufaktúrák kialakulása hasonló társadalmi gazdasági folyamatok két oldalaként jelent meg. A háttérben ugyanaz a növekedési kényszer állt, melynek alapja, a rendszeren kívüliség, illetve a természetes rendszerektől való elidegenedés.

A céhek helyzete akkor érthető meg, ha fenti példánkba beillesztjük a kézművességet és megértjük, hogyan jutottunk el a helyben előállított kézműves termékektől a városokba összpontosuló, céhekbe szerveződő mesteremberek termékeiig. Ebben is láthatjuk a növekedési kényszert, mely nem csak a minőségben, de az egyre újabb és újabb termékekben, eszközökben is testet ölt, s végül elvezet az újabb, összetettebb társadalmi szerkezet kialakulásához, ami egyben a céhek alkonyát is jelenti. Ez az alkony azonban akkor is bekövetkezett volna, ha nem váltja le egy újabb alrendszer az ugyancsak alrendszernek tekinthető céh-világot. Egyszerűen arról van szó, hogy ez az alrendszer az adott szinten már képtelen lett volna elősegíteni a viszontválaszok semlegesítését.

A valódi fenntarthatóság a természetes rendszerek keretei között képzelhető el. Magyarán szólva akkor és csak akkor, ha a társadalom, mint a táj természetes rendszereinek alrendszere, maga is részt vesz a rendszerműködésben, illetve a rendszeren belüli ismeret-, (adat-) energia-, és anyagcserében, ha az egyes hatásokra a rendszerműködésnek megfelelő válaszokat adja.

Ha nem akarunk mindent elölről kezdeni, nem nyúlhatunk olyan példákhoz, melyek egy egységes, az adott táj adottságaiért felelős rendszert külső tényezőnek, erőforrásnak, illetve hulladéktemetőnek tekintenek. Látni kell, hogy a bonyolult rendszerek szerveződése ilyen szinten kettős hatású. Egyik oldalon valóban egyre összetettebb alrendszerek alakulnak ki, a másik oldalon viszont az alrendszerek alkotó részei egyre inkább atomizálódnak. A ma emberét számtalan szövevény kapcsolja a társaihoz, ez a szövevény azonban gépek, különféle vezetékek, eszközök rendszerén hat, miért is a kapcsolatot senki sem tudja a maga valójában megélni. Úgy tűnik, függetlenedünk egymástól, holott a függésünk egyre jelentősebb. Csak épp már egyértelműen a közvetítőkhöz köt bennünket. A természetes rendszerekben mindez párhuzamos. Az egyre összetettebb alrendszerekben az építő elemek közötti kapcsolat egyre szorosabb és egyre közvetlenebb.

Alapvetően téves következtetéseket vonhatunk le, ha az egyes társadalmi szerkezeteket, alrendszereket, a társadalom egészétől, illetve a társadalmat jellemző folyamatoktól elkülönülten vizsgáljuk. Pontosan kell látni, mi is hívta életre ezeket a rendszereket, miért születtek meg, maradtak fenn, illetve hogy eltűnésük nem ugyanannak a folyamatnak a része-e, mint a keletkezésük. A természetből vett példával a céheket egyfajta báboknak tekinthetjük, amelyből kikeltek a manufaktúrák, melyek ugyancsak bebábozódva alkották a későbbi ipar kezdeményeit. Nélkülük nem teremtődtek volna meg egy újabb, központosított gazdaság feltételei. A példa még egy tanulságot is rejt számunkra. Sajnos soha nem fordulhat elő, hogy ugyan az a kifejlett példány visszatér egy korábbi báb állapotába. A jelen helyzetben azoknak van igazuk, akik a társadalmi szintű megoldást, a növekedés helyreállításában és fenntarthatóságának megteremtésében látják. Látnunk kell, hogy a jelenlegi gazdasági szerkezet fennmaradásának motorja a gazdasági növekedés, üzemanyaga pedig a szó átvitt és szoros értelmében is a szénhidrogének és származékaik. Mindez előre vetíti a szükségszerű összeomlást, s persze azt is, hogy az adott esetben nincs társadalmi szintű megoldás.